Bethany Willis megdörzsölte a combját kopott nadrágja szárán keresztül. Egy pillanatra ábrándosan behunyta a szemét, miközben a mosogató fölött állt, melybe a bálteremben összeszedett üres poharakat pakolta.
Halálosan kimerült volt, és farkaséhes. A munkájában a legjobb a fizetés mellett az étel volt. Amilyen szemérmetlen bőség volt az esti partin, bizonyára jócskán akadt most is maradék, amit elvihetett. A vendégek száma egyáltalán nem indokolta a felszolgált étel- és italmennyiséget, de hát a gazdagoknak sosem kell spórolniuk. Bethany elhúzta a száját. Legalább neki rendes vacsora jut, még ha túl elegáns is az ő ízléséhez képest.
Jut belőle még Jacknek is.
Mikor eszébe jutott a testvére, belehasított szívébe a szomorúság és a bűntudat, mint minden egyes alkalommal, mikor Jack visszatért a városba. Mindig ezt csinálta: hónapokra eltűnt, aztán váratlanul felbukkant, mikor szüksége volt egy helyre, ahol meghúzhatja magát, ahol enni kap, és egy kis pénzhez juthat. Persze legfőképpen pénz kellett neki, noha szégyellte, hogy kérnie kell. Sosem nézett közben rá, csak lesütötte a szemét, és azt mondta: „Bethy… Szükségem lenne egy kis segítségre…” Csak ennyit mondott, ő pedig odaadta neki a pénzt, nem is tehetett mást. Utálta, ha Bethynek szólította. Pedig korábban szerette ezt a becenevét, mivel olyasvalaki adta neki, akinek sokat jelentett.
Jack volt az egyetlen ember a világon, akinek számított, él-e, vagy hal-e. Az egyetlen, aki bármitől is meg akarta védeni.
Bár nem voltak vér szerinti testvérek, egymáshoz tartoztak. Hogyan is fordíthatott volna hátat neki? Képtelen volt rá, soha nem tudta volna megtenni.
Bethany ebben a pillanatban zajt hallott a hátsó kijárat felől, ahol a szemetet szokták kivinni az épület mögötti kis sikátorba. Mikor odanézett, megpillantotta Jacket. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, és fél szemmel a sikátort figyelte. Ez jellemző volt rá. Mindig készen állt a menekülésre. Soha nem ment bele egyeden helyzetbe sem úgy, hogy el ne tervezte volna, hogyan fog majd meglépni belőle.
– Bethy! – szólította meg halkan Jack.
Bethany összerezzent. Tudta, hogy Jack el fog jönni. Egy szót sem szólt, csak benyúlt a kötényzsebébe, melybe az előlegként kapott bankókat tömte. Ez volt a fizetése fele, a másik felét majd a műszak végén kapja meg. Ezt odaadja Jacknek, a többiből pedig magának kell ennivalót vennie a következő keresetéig, amelyről még fogalma sem volt, mikor és hol szerzi meg.
Odasietett a testvéréhez és a kezébe nyomta a pénzt. Jack elfordította a fejét, rá sem nézett, miközben elvette, csak némán begyűrte szakadt farmerja zsebébe. Látszott rajta, milyen kínos ez neki. Bethany tudta, hogy éppúgy gyűlöli ezt a helyzetet, akárcsak ő.
– Köszönöm – suttogta Jack.
– Jól vagy? Van hol aludnod ma este?
Bethany még nem tudta, hol tölti az éjszakát, de ezt nem akarta elárulni, így hát füllentett.
– Igen, van. Jack megkönnyebbülten bólintott.
– Jó. Már rajta vagyok az ügyön, Bethy. Hamarosan szerzek egy helyet kettőnknek.
Bethany lemondóan megrázta a fejét. Jack mindig ezzel jött, de tudta, hogy sosem váltja be az ígéretét.
Jack odahajolt hozzá és homlokon csókolta. Bethany egy pillanatra behunyta a szemét, és elképzelte, hogy valahol másutt van, és ez az egész meg sem történik. Csakhogy ennek semmi értelme sem volt. Ez volt az élete, és bármi mást kívánni olyan reménytelen próbálkozás lett volna, mint megborotválni egy léggömböt.
– Majd kereslek! – mondta Jack, és kilépett az ajtón. Bethany bólintott. Miközben Jack alakja lassan beleolvadt a sikátor árnyaiba, még utána szólt.
– Légy óvatos! Jack félmosolya épp olyan komor volt, mint az éjszaka sötétje.
– Mindig az vagyok, kicsim.
Miközben nézte, ahogy Jack eltűnik, Bethany torkát egyre erősebben fojtogatta a düh, holott tudta, hogy a harag… nem viszi előrébb. A kurva életbe! Ökölbe szorította a kezét, ellazította, majd újra összeszorította. Úrrá lett rajta a reménytelenség és a kétségbeesés. Hiába próbált ellenállni, ebben a harcban nem győzhetett. Állandóan megküzdött ezzel, minden egyes nap.
Csak felejteni akart. Egy kis időre azt érezni, hogy minden jól van, és minden megoldható. Jobb színben akarta látni a dolgokat, még ha csak pár órára is.
Csakhogy nem térhetett vissza a korábbi helyzethez. Túlságosan is sokat küzdött azért, hogy kikecmeregjen belőle, és mindent feladott, mindent elvesztett közben. Sokak szemében ez is egy újabb ok lett volna arra, hogy visszaessen. De erősnek kellett lennie. Ő már nem a régi Bethany volt.
– Ő a barátod?
Bethanyt meglepte a háta mögül hallatszó, szenvtelen kérdés. Sebesen megfordult, és a szíve őrülten kalapálni kezdett, mikor észrevette a konyha átellenes oldalán álldogáló férfit, aki épp őt bámulta.
Az egyik gazdag fickó volt a partiról. Nem is csak egy a vendégek közül, hanem valami nagykutya. Látta őt a
díszvendégekkel jópofizni.
Ráadásul észbontóan jó pasi volt. Elegáns, kifinomult, mintha csak most
lépett volna ki egy luxuscikkeket reklámozó színes magazinból. Egy
olyan világból, amelyhez neki köze sem volt.A férfi lazán zsebre vágta a kezét méregdrága öltönynadrágjába, és még mindig őt mustrálta, szemérmetlenül és arrogánsan. Hamisan zöld szemével végigmérte őt, mintha azon gondolkodna, elég jó lesz-e neki. Mégis mire? Hogy elcsábítsa? Micsoda nevetséges gondolat!
Bethany sosem rajongott a szőke férfiakért, csakhogy ennek a férfinak nem átlagos szőke haja volt. Legalább négy árnyalatban ragyogott, a világosbarnától a búza szőkéig. Olyan arcátlanul jóképű volt, hogy szinte fájt ránézni.
– Nem válaszolsz? – kérdezte a férfi szelíden.
Bethany némán rázta a fejét, mire az idegen furcsamód elnevette magát.
– Ez azt jelenti, hogy nem válaszolsz a kérdésemre, vagy nem a barátod?
– Nem a barátom – suttogta Bethany.
– Hát ez kurva nagy szerencse! – felelte a fickó vigyorogva.
Bethany meglepetten nézett rá, majd összehúzta a szemét, mikor a férfi elindult feléje. Gyorsan ellépett előle, nehogy sarokba szorítsa az ajtónál. Még nem léphetett le, tehát a menekülés szóba sem jöhetett. Szüksége volt a bére másik felére, és a maradékokra is.
Csakhogy a férfi egyre közelített. Bethany szíve már a torkában dobogott, és a hátsó kijárat felé sandított. Hirtelen már az sem érdekelte, kifizetik-e.
– Hogy hívnak? – kérdezte az idegen.
Bethany gyanakvóan pillantott fel rá.
– Számít ez? A férfi egy pillanatra megtorpant, és oldalra billentette a fejét.
– Igen, számít.
– Miért? – kérdezte ijedten Bethany.
– Mert mi nem szoktunk olyan nőkkel lefeküdni, akiknek még a nevét se tudjuk – bökte ki az idegen.
A szentségit! Az ismeretlen egyetlen mondatában annyi vérlázító részlet volt, hogy Bethany azt se tudta, hol kezdje a választ. Ösztönösen feltartotta a kezét, nehogy a férfi még közelebb jöhessen hozzá.
– Mégis miről beszél? Ki az a mi? Én nem fekszem le senkivel. Sem magával, sem mással, senkivel. Kizárt dolog – felelte Bethany határozottan.
– Jace téged akar.
– Ki a franc az a Jace?
– És én is úgy döntöttem, hogy akarlak.
Bethany alig tudta féken tartani kitörni készülő dühét. Összeszorította a fogait, és támadásba lendült.
– Nem tűröm a munkahelyi szexuális zaklatást! Panaszt fogok tenni, és már itt sem vagyok.
De meglepetésére az idegen csak vigyorgott és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát.
– Higgadj le, szépségem. Nem zaklatlak. Csupán ajánlatot teszek. Nagy különbség.
– Maga szerint – felelte gúnyosan Bethany. A férfi erre megrándította a vállát, mintha cseppet sem érdekelné, hogy elfogadja-e az ajánlatát.
– Ki az ördög az a Jace? És ki maga? Nem szokás úgy ajánlatot tenni egy nőnek, hogy még csak be sem mutatkozik. És még fennakad azon, ha nem tudja egy nő nevét, mielőtt lefekszik vele? Mégis mi a fenét képzel? Azt se tudom, kiféle-miféle.
A férfi felnevetett, olyan lágyan és könnyedén, hogy Bethany legszívesebben örökké ezt a hangot hallgatta volna. Aztán hirtelen eluralkodott rajta a féltékenység. Ennek az embernek nem voltak problémái. Semmiért sem fájt a feje, az egyeden gondja az volt, hogy kit fektessen le legközelebb.
– Ash vagyok. Jace pedig a legjobb barátom.
Bethany szúrós szemmel nézett rá.
– És mindketten engem akarnak. A férfi bólintott.
– Igen. Ez nem szokatlan nálunk. Osztozunk a nőkön. Hármasban szeretjük csinálni. Próbáltad már? Mert ha nem, akkor kezeskedem, hogy felejthetetlen élményben lesz részed. Bethany orrlyukai kitágultak dühében.
– Igen, próbáltam. Semmi különös.
A férfi szemében furcsa fény csillant. Bethany érezte, hogy meglepte, de annyi baj legyen. Megérdemelte a visszavágást, miután ilyen pofátlan ajánlattal környékezte meg.
– Akkor nem a megfelelő férfiakkal csináltad – felelte a férfi rezzenéstelen arccal.
– Ash!
A hang olyan erővel robbant be a konyha csendjébe, hogy Bethany rémülten kapta fel a fejét. Megpillantotta a konyha ajtajában álló másik férfit. Sötétbarna szemének átható pillantásával képes lett volna felnyársalni Asht. Nyilvánvalóan dühös volt, bár ez a barátját egyáltalán nem zavarta.
Bethanyt azonban foglalkoztatni kezdte a dolog. Már a bálteremben is észrevette, hogy ez a férfi éhesen figyeli, miközben leszedte az asztalokat. Megérezte a pillantását. Kétszer is. Úgy nézte, mint aki a puszta tekintetével meg tudná baszni, amitől Bethanynek lángolt a bőre és futkosott a gerincén a borzongás. Kettőjük közül Ash volt a laza, vagány, gazdag, léhűtő típus, de ez a férfi…
Mintha szöges ellentéte lett volna.
Erőt sugárzott. Bár ez a kifejezés közel sem adta vissza a jelenséget. Látszott rajta, hogy igazi rosszfiú. Bethany jól ismerte ezt a típust, sok hozzá hasonlóval találkozott, mióta az utcán élt. Hirtelen bevillant az agyába, hogy inkább játszana orosz rulettet magával az ördöggel, mint hogy hagyja, hogy ez a férfi ilyen mohón bámulja.
Sötétbarna haja volt, sötétbarna szeme, a bőre pedig bronzos árnyalatú. De nem az az olcsó szoláriumbarna, amilyet a metroszexuális fiúkákon látni. Volt benne valami nyerseség, noha róla is lerítt a gazdagság és az elegancia, akárcsak a barátjáról.
De míg Ash a gazdagságba beleszületettek végtelen arroganciájával bírt, a másik férfin látszott, hogy ő valószínűleg megdolgozott a vagyonáért. Nem volt olyan laza és önhitt, mint aki csak ezt az életet ismeri.
Talán nevetséges volt már a feltételezés is, de Bethanynek ez jutott róla az eszébe. Volt valami különleges ebben a férfiban. Valami, amitől kitűnt a gazdagok felszínes tömegéből, és ami még Bethanynek is szemet szúrt.
– Jace! – válaszolta kedélyesen Ash.
– Hadd mutassam be neked…
– Ash elhallgatott, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Bethanyt – bökte ki vonakodva.
Basszus, basszus, basszus! Ő lett volna a másik férfi az édes hármashoz? Ash legjobb barátja? Aki azt az arcátlan ajánlatot tette, amelyről a barátja beszélt?
Jace összeszorította a száját és közelebb jött. Bethany ösztönösen hátrálni kezdett.
– Óvatosan, még megijeszted! – figyelmeztette Ash.
Bethany meglepetésére Jace ekkor megtorpant és egyet hátralépett, de még mindig szigorúan bámulta Asht. Legalább nem őt.
– Mondtam neked, hogy ne csináld – szólt oda Ashnek halk, de ingerült hangon.
– Én viszont nem hallgattam rád – válaszolta közönyösen Ash. Bethany teljesen össze volt zavarodva. Am ekkor Jace feléje fordult, és volt valami a tekintetében, amitől elállt a lélegzete: őszinte kíváncsiságot látott tükröződni a szemében.
Nem úgy nézett rá, mint egy férfi, aki csak meg akar baszni egy nőt. Ez valami más volt, amit Bethany nem tudott értelmezni. Pedig a férfi egész este őt bámulta. Tudta, hiszen a szeme sarkából ő is figyelte.
– Sajnálom ezt az egészet – szabadkozott Jace.
– Az ajánlathoz vacsora is jár? – bökte ki felbátorodva Bethany. Persze azon nyomban halálra is rémült saját szavaitól. De abból, ahogy az a férfi az előbb ránézett, tudta, hogy nem szalaszthatja el őt. Ma este nem. Csupán egyetlen olyan éjszakára vágyott, amelyet az élet szebbik oldalán tölthet. Ahol melegség öleli körbe, és ahol nem történnek rossz dolgok. Egy éjszakára el akart felejtkezni Jackről, és a vele járó problémákról.
Tudta, hogy Jace ezt nyújthatná neki, és ha ez azzal jár, hogy el kell viselnie Asht is, ám legyen.
Nem akart kisétálni innen úgy az éjszakába, hogy a konyhán kívül csalt a sötétség és a hideg várta.
– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten Jace, mint aki nem jól hall.
Kérdőn összehúzta a szemöldökét, amitől még áthatóbb lett a pillantása, és Bethany már úgy érezte, mintha a veséjébe látna.
Tétován Ashre mutatott.
– A barátja azt mondta, hogy édes hármast akarnak. Csak megkérdeztem, hogy az ajánlathoz jár-e vacsora is.
– Nos, megoldható – felelte Ash kissé durcásan.
– Akkor jó – vágta rá Bethany, még mielőtt Ash meggondolhatta volna magát.
Bethany tudta, hogy orbitális hülyeséget csinál. Tisztában volt vele, hogy talán ez lesz élete legnagyobb baklövése, de már nem volt visszaút.
– Csak előbb még befejezem a dolgom – közölte idegesen a férfiakkal. Jace ott állt vele szemben, és némán nézte, le sem vette róla a szemét. Nem nézett sem a barátjára, sem másfelé, a tekintete vákuumként tapadt Bethanyre.
– Erre semmi szükség – felelte Ash.
– Bármikor abbahagyhatod a munkát.
De Bethany a fejét rázta.
– Csak akkor kapom meg a bérem másik felét, ha a műszak végéig maradok.
– A partinak már úgyis vége. Majd én kifizetem a másik felét – erősködött Ash.
Bethany meghökkent, hátrált egy lépést és az arcvonásai megkeményedtek. Konokul rázta a fejét.
– Meggondoltam magam.
– Mi a franc? – csattant fel Ash.
Jace még mindig egy helyben állt és némán figyelte, amitől Bethany hátán futkosott a hideg. Talán mégis jobb lenne most eliszkolni a hátsó kijáraton…
– Nem vagyok árucikk – jegyezte meg Bethany halkan.
– Nem kellett volna vacsorát kérnem. Maguk szexet akarnak cserébe, én pedig pénzért nem fekszem le senkivel.
Bethany szívébe belehasított a fájdalom. Eszébe jutottak a régi, nem fakuló rossz emlékek, a döntései, és azok következményei. Minden összemosódott a szeme előtt, és a reménytelenség érzése leereszkedett rá, mint egy sötét, áthatolhatatlan bura. Csak egyetlen napra vágyott, amelyet a fényben tölthet. Csupán egy napra! De a gazdagok csillogó világát nem neki találták ki, soha nem is tartozhatna közéjük, még rövid időre sem.
Jace halkan káromkodott. Hosszú percek óta ez volt az első hang, amely elhagyta a száját. Aztán dühösen összeszorította az ajkait. Ash felé fordult, és Bethany ekkor rájött, hogy nem őrá, hanem a barátjára dühös. Méghozzá nem is kicsit.
– Megmondtam neked, hogy ne csináld ezt – morogta Jace.
– Bazdmeg, öregem, ez egyszer igazán hallgathattál volna rám.
A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni. Úgy tűnt, hogy Ash forszírozta ezt az egészet, Jace nem is akart ajánlatot tenni neki, és a legkevésbé sem gondolt arra, hogy az ágyába vigye. Kerülhetett volna ennél megalázóbb helyzetbe?
– Vissza kell mennem dolgozni – szólt Bethany, és sietősen elindult, miután a bálterembe vezető ajtó végre szabaddá vált előtte.
Ebben a pillanatban azonban szembetalálta magát Jace-szel, aki sebesen az útjába állt. Olyan
közel volt hozzá, hogy Bethany érezte az
arcszesze illatát és a testéből áradó forróságot. Olyan csodálatos érzés
járta át, hogy legszívesebben valami őrültséget tett volna, és odabújt
volna a férfihoz, csali hogy a bőrén is érezhesse ezt a finom melegséget.Jace ekkor megérintette az állát és felemelte az arcát, hogy a szemébe nézhessen. Olyan gyöngéden ért hozzá, hogy Bethany elfelejtett ellenkezni.
– Befejezheted a munkád. Megvárunk, és azután megvacsorázunk.
Van valami kívánságod, amit ennél? Szeretnél étterembe menni, vagy a lakosztályban vacsorázzunk? A szavai lágyan, bizalmasan csengtek. Közben végig Bethany szemébe nézett, szinte hipnotizálta. A lány még arról is elfeledkezett, hogy nem is akart ágyba bújni kettőjükkel.
Zavarba is jött a helyzettől, és lehajtotta a fejét. Végignézett magán, kopottas ruháján, és eszébe jutott, hogy nincs is hová mennie átöltözni. Még ruhája is alig akadt, de olyan biztosan nem volt, amely méltó lett volna egy olyan étteremhez, amibe ezek ketten hajlandóak lettek volna betenni a lábukat.
Megköszörülte a torkát.
– A lakosztályban jó lesz, és mindegy, mi a vacsora. Ha meleg és finom, megeszem. Csak semmi ínyencség. Valójában egy jó hamburgerre vágyom. Sült krumplival.
Szó szerint ölni tudott volna érte ebben a pillanatban.
– És narancslével – tette hozzá gyorsan.
– Hamburger, sült krumpli, narancslé. Semmi akadálya – felelte Jace, majd az órájára nézett.
– A vendégek negyedórán belül hazamennek. Menyi időre van még szükséged, hogy befejezd a munkád?
Bethany pislogott.
– Hát, nem biztos, hogy mindenki rögtön hazamegy. Sokan azután is maradnak, hogy a díszvendégek elmentek. Különösen, ha van mit enni és inni…
Jace félbeszakította.
– Tizenöt perc, Bethany, és üres lesz a bálterem. Bethany látta rajta, hogy nem a levegőbe beszél, és nyugodtan készpénznek veheti, amit mond.
– Mennyi időre van szükséged, hogy elkészülj? – kérdezte újra Jace, már türelmetlenebbül.
– Kábé fél óra – felelte bátortalanul Bethany.
Jace ekkor újra megérintette. Gyöngéden megcirógatta az arcát, majd a homlokába lógó, kibomlott hajtincsekkel babrált.
– Akkor fél óra múlva találkozunk – köszönt el Jace.