Mámor-trilógia 2. - Rajongás
tizenkilencedik fejezet
Bethany összehúzta magán a kabátot, és átsétált a Madison Square
Parkon, remélve, hogy itt megtalálhatja Jacket. Már nem is számolta,
hányadik parkban jár. Elment az összes megszokott helyükre, és sehol
sem találta. Még a szállókon is kereste, ahová néha betértek, hogy
meleg helyen alhassanak.
Nem akart ilyen későig kimaradni. Jace biztosan mérges lesz. Nem
is, őrjöngeni fog. Ellógott a testőrök, Jace hűséges őrkutyái elől. Mégis
mit mondhatott volna nekik? Hogy át akarja kutatni a város kevésbé
biztonságos részeit a bátyja után, mert aggódik érte? Lebeszélték volna
róla, mielőtt még kettőt szólhatott volna.
– Bethy, mit keresel itt?
Jack hangja mennydörgésként hallatszott mögötte, és mikor
megfordult, megkönnyebbülten látta meg őt a szürkületben hosszúra
nyúlt árnyak között.
– Jack, hála az égnek! – sóhajtott.
– Már annyira aggódtam.
Odasietett Jackhez, hogy megölelje, de Jack hátralépett, és
megállította a vállánál fogva. Gyanakvóan végigmérte.
– Jól nézel ki –
jegyezte meg halkan.
Nem kérdezte, hol volt eddig. Semmit sem kérdezett. Csak bámulta,
és azt mondta neki, jól néz ki, mintha csak régi ismerősök lennének,
akik összefutottak az utcán.
Bethany gyorsan benyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle egy cetlit,
amire ráírta a címét, aztán Jack kezébe nyomta.
– Van lakásom, Jack. Nagyon szép. Az Upper West Side-on.
Eljöhetnél hozzám. Ott lakhatnál velem. Ott biztonságban lennél.
Jack hosszasan nézte a cetlit, mielőtt elvette és bedugta a zsebébe
anélkül, hogy elolvasta volna.
– Hallottam, hogy bajod esett – szólalt meg fájdalmas hangon. –
Tudnod kell, hogy sosem akartam ezt, Bethy.
Bethany teste megfeszült, mikor kezdett rajta elhatalmasodni a harag,
amelyet nem is érzett jogosnak.
– Honnan tudtak rólam, Jack? Miért hozzám jöttek azért a pénzért,
amivel te tartoztál nekik? Egyáltalán, miért kértél kölcsön? Hogy a
pokolba gondoltad visszafizetni?
Jack csak a fejét ingatta. A szomorúság és a fáradtság annyira
ránehezedett, hogy leejtette a vállát. Az arckifejezése komor volt.
Reménytelen és sötét, mint a lassan rájuk ereszkedő szürkület.
– Sajnálom – mondta Jack.
– Veszélybe sodortalak, Bethy. Jobb, ha
most nem vagy velem. Bármi is történt veled, örülök neki. Tartsd távol
magad tőlem! Csak bajt hozok rád.
Bethany makacsul rázta a fejét, és kinyújtotta a karját, hogy
megölelje Jacket. Hosszú percekig lógott a nyakában, de Jack mereven
az oldalához szorította a karjait. Végül mégis felemelte őket és
visszaölelte, épp olyan erősen, ahogy Bethany őt.
– Mindig is ketten voltunk – motyogta Bethany Jack koszlott
dzsekijének hajtva a fejét.
– Nem hagylak magadra.
Te sem hagytál el soha.
Jack eltolta magától, és felemelte az állát.
– Figyelj rám, Bethy!
Számodra nem biztonságos itt kint. Sosem volt az. A legjobb, amit
velem tehetsz, ha visszamész az Upper West Side-i lakásodba. Éld az
életed! Élvezd a jó dolgokat! Ne csinálj semmi olyat, amivel
elronthatnád. És légy boldog.
Bethany szemébe könnyek szöktek.
– Hogy lehetnék boldog, ha
tudom, hogy idekint vagy? Hogy örüljek annak, hogy van hol laknom,
van mit ennem és ágyam, ahol alhatok, ha közben tudom, hogy te az
utcán vagy?
Jack kényszeredetten mosolygott.
– Rendben leszek. Tudod, hogy
mindig megoldom valahogy.
– Nem, nem leszel rendben – tiltakozott Bethany. Jack sóhajtott. –
Talán majd meglátogatlak.
Bethany belekapaszkodott az ígéretébe, és reménykedni kezdett.
–
Tedd azt, Jack. Ígérd meg nekem! Ennek nem kell így lennie.
Megismerkedtem egy férfival. Ő… nagyon jó hozzám. A dolgok most
megváltozhatnak.
Jack elmosolyodott.
– Örülök neked, Bethy. Komolyan. De szerinted
ő mit szólna hozzá, ha egy másik férfi legyeskedne a barátnője körül?
– Ha nem tud elfogadni téged, akkor nem akarok vele maradni –
jelentette ki Bethany.
Jack újra megérintette az arcát, és a lehelete látszott a hidegben.
Havazni kezdett, a hópelyhek sebesen Forogtak közöttük, majd
leszálltak Jack vállára, átnedvesítve vékony, agyonhordott dzsekijét.
Olyan hideg volt, hogy még a máskor oly eleven várost is
megdermesztette. Bethany nem tudta elviselni a gondolatot, hogy itt
hagyja Jacket, kiszolgáltatva őt az elemeknek és azoknak a fickóknak,
akik bántani akarták.
– Kérlek, Jack! Gyere vissza velem! – könyörgött.
– Nem
bujkálhatsz előlük örökre.
Jack felhúzta a szája sarkát.
– A probléma megoldódott. Megkapták a
pénzüket. Ezeknek az ilyesmi nem személyes ügy. Nem fognak utánam
jönni, ha ki vannak fizetve.
Bethany értetlenül nézett rá, és vacogni kezdett, mert a jeges hideg
áthatolt még a vastag kabáton is, amit Jace vett neki. A térde remegett
és a szája lezsibbadt, ahogy vette a levegőt.
– Menj vissza a barátodhoz, Bethy – szólt lágyan Jack.
– Megfagysz.
Biztosan aggódik már érted. Nem kellene idekint mászkálnod.
– Neked sem!
– Rendben leszek. Mindig megoldom.
Bethany fürkészőn nézte, hátha észreveszi rajta, hogy ivott vagy
drogozott. De Jack tekintete tiszta volt. A homlokára Idültek a fáradtság
ráncai, amitől idősebbnek tűnt huszonöt évesnél. Nem úgy nézett ki,
mint egy fiatalember, hanem mint aki a világ összes terhét a vállán
hordozza. Jóval idősebbnek tűnt a koránál, mert rövid élete alatt többet
élt meg, mint a kétszer ennyi idős férfiak.
– Tedd meg értem, Bethy. Légy boldog! Légy biztonságban. Majd
megkereslek. És elbeszélgetünk. Itt az ideje, hogy végre a saját
életeddel törődj. Túl sokáig hátráltattalak benne.
Bethany döbbenten nézett rá.
– Nem! – suttogta.
– Jack, te
megmentettél. Sosem hátráltattál. Én voltam, aki csak kolonc volt a
nyakadon. Te mindig gondoskodtál rólam, mindig vigyáztál rám.
Jack a fejét rázta, és gyöngéden az utca felé fordította Bethanyt. –
Bolond vagy, ha ezt hiszed. Mindig is te gondoskodtál rólam, Bethy. Te
voltál, aki odafigyelt rám. Te oldottad meg, hogy legyen mit ennünk,
legyen hol aludnunk. Én sosem tettem neked szívességet.
Bethany szeméből kicsordultak a könnyek és az arcára fagytak. Ez
úgy hangzott, mintha Jack örökre búcsúzna tőle.
– Gyere! Leintek neked egy taxit. Van pénzed?
Bethany némán bólintott. Jace adott neki készpénzt, és kínozta a
bűntudat amiatt, hogy arra használta, hogy megszökjön a biztonságiak
elől, akiket felbérelt, hogy megvédjék. De most valóban igyekeznie
kellett, ha vissza akart menni. Jace így is iszonyú dühös lesz, és meg
kell neki magyaráznia, amit tett.
Jack elkísérte az utcasarokig, és Bethanyt elvakították a könnyektől
homályos szemébe beszűrődő fények. Jack leintett egy taxit, ami
lelassított és megállt előttük.
– Boldog leszek, mikor elképzelem, hogy egy otthonos lakásban élsz,
finomat vacsorázol és melegben vagy.
Bethany a nyakába ugrott és erősen megölelte. Az arcán végigfolytak
a forró könnyek, mikor Jack visszaölelte.
– Hiányozni fogsz, Jack!
Bethanyben ekkor tudatosult csak, mennyire. Még a hibái ellenére is.
Még azok után is, hogy annyi mindenen keresztülmentek együtt, és
hogy neki mennyi küzdelmébe került előteremteni a pénzt ennivalóra és
Jack szenvedélyeinek finanszírozására. A torkát a bűntudat fojtogatta.
Vajon ő mennyivel járult hozzá a függőségéhez?
Csak azt tudta, hogy nem tudott nemet mondani neki. Azok után
nem, amit tett érte, és amennyit szenvedett érte. Egy része tudta, hogy ha
nem segített volna Jacknek, más, jóval veszélyesebb módját választotta
volna annak, hogy megszerezze, amire szüksége volt, és ezt Bethany
nem akarta. Mégis mintha mindez nem is számított volna. Jack pénzt
kért kölcsön, holott nem is tudta volna visszafizetni.
Valami szöget ütött a fejébe, miközben beszállt a taxiba.
– Jack?
– Tessék!
– Azt mondtad, az adósság rendezve van. Hogyan fizetted vissza?
Jack megrántotta a vállát, és behajtotta a kocsiajtót.
– Nem tudom.
Mikor megkerestem őket, hogy haladékot kérjek, azt mondák, már ki
van fizetve. Én meg nem akartam légy, messze innen.
Bethany szótlanul ült a taxiban, miközben Jack becsukta az ajtót és
hátralépett, majd eltűnt a sötétségben.
A szíve összeszorult, és majdnem kivágta az ajtót, hogy
utána rohanjon, mert attól félt, most látja utoljára.
De a taxi elindult, így már nem tehette. Olyan sokáig nézett vissza,
ameddig csak tudott, majd a taxi elvegyült a forgalomban.
Lehajtotta a fejét és szorosan keresztbefonta a karjait maga előtt,
hogy csillapítsa az egyre erősödő fájdalmat.
Összefolytak a szeme előtt a közlekedési lámpák, karácsonyi
dekorációk és a reklámok neonfényei. Tompán hallotta a forgalom és az
autódudák hangját.
– Hölgyem, megérkeztünk! – szólt a taxisofőr. Bethany felriadt a
melankóliából és kapkodva nyúlt a zsebébe, hogy kifizesse a fuvart.
– Köszönöm – mondta, mielőtt kinyitotta az ajtót és kilépett a
hidegbe.
Mikor az épület bejáratához igyekezett, szembetalálkozott a
portással, aki mintha megkönnyebbült volna, hogy látja.
– Miss Willis, hála az égnek!
Noha csak ennyit mondott, Bethanyt meglepte már az is, hogy
ennyire örült, hogy megpillantotta. A lifthez kísérte és miközben az ajtó
bezárult, már a fülén volt a mobiltelefon.
Bethany nehézkesen vonszolta be magát a lakásba – az ő lakásába.
Csalónak érezte magát. Miután találkozott ma Jackkel, újra rá kellett
jönnie, hogy nem ide tartozik. Nem illett ebbe a világba. Egyáltalán nem
is érdemelte ki. Még munkája se volt.
Vajon mennyi ideig tarthat, míg Jace vonzalma elmúlik? Még mindig
nem értette, mit lát benne, miért törődik vele. Hiszen annyi nő lépett
volna boldogan a helyébe.
Még neki is feltűnt az elmúlt hét alatt, valahányszor kimozdultak
Jace-szel, hogy a nők részéről nem volt hiány érdeklődésből. És érthető
módon sokkolta a nőket, hogy Jace olyasvalakivel van, mint ő. Nem
mintha bármit is tudtak volna a körülményeiről, de látszott rajta, hogy
meg sem közelíti az ő anyagi és társadalmi státusukat. Jace rangon alul
választott.
Leroskadt a kanapéra, még a kabátját se vette le. Még mindig fázott,
a lakása kellemes melegében is. A szíve volt jeges, ezt pedig a fűtés
nem tudta felolvasztani.
Hátradöntötte a fejét a támlának és behunyta a szemét. Fel kellene
hívnia Jace-t. Valószínűleg már úgyis kereste, ő viszont a
lakásban
felejtette a mobilját. Annyira figyelt, hogy ki tudjon surranni Kaden és
Trevor mellett, hogy véletlenül otthagyta a pulton.
Bár előre tartott a fejmosástól, amit majd kapni fog, feltápászkodott a
kanapéról, hogy megkeresse a mobilját. Legalább egy SMS-t akart
küldeni neki, hogy tudassa, jól van.
Még jobban elfogta a bűntudat. Most, hogy újra a lakásban volt,
rádöbbent, milyen felelőtlenül és önzőn viselkedett. Jace mindig kedves
volt hozzá. Ő pedig még a mobilját se vitte magával, hogy életjelet
adjon. Talán tudat alatt nem is akarta magával vinni, mert Jace biztosan
abban a pillanatban hívogatni kezdte volna, hogy Kaden jelenti az
eltűnését, és csak még nagyobb lelkifurdalása lett volna, ha nem veszi
fel neki a telefont.
Megtalálta a mobilt, pontosan ott, ahol hagyta, a konyhapulton.
Összerezzent, mikor meglátta a nem fogadott hívások és SMS-ek
tömegét. Jace-től, Kadentől és Trevortól.
Lerakta a mobilt, mert nem is akarta végigolvasni őket, de tudatnia
kellett Jace-szel, hogy jól van.
Sóhajtott és újra felvette, ám ekkor kivágódott az ajtó, és Kaden és
Trevor berohantak a lakásába. Bethany rémülten ejtette ki a kezéből a
mobilt, és hátrálni kezdett, mielőtt rájuk ismert.
– Hála istennek! – sóhajtott fel Kaden.
– Jól van? Bántotta valaki?
Bethany némán rázta a fejét, és meglepődött Kaden és Trevor aggódó
arckifejezésén. Kaden villámgyorsan előkapta a mobilját.
– Mr. Crestwell! Igen, megvan. Visszajött a lakásba. Úgy tűnik,
rendben van. Még nem kérdeztem ki. Csak szólni akartam, hogy tudja.
Rendben. Viszlát hamarosan.
Kaden letette a telefont és most már dühösen nézett Bethanyre.
Trevor ott állt mögötte, a mellkasán keresztbe font karokkal, és ő is
morcosan bámulta.
Kaden elindult feléje, és ahogy közeledett, Bethany egyre
szűkösebbnek érezte a konyhát.
– Elmondaná, mégis mi a szent szart képzelt, mikor csak úgy eltűnt
ma este? – sziszegte.
– Én csak…
Kaden feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.
– Trevorral égre-földre kerestük. Mr. Crestwell őrjöngött. Azért
bérelt fel minket, hogy megvédjük. Garantáljuk a biztonságát. Mégis
hogyan tudnánk ezt megtenni, ha ilyen őrültségeket csinál, mint ma?
– Sajnálom – suttogta Bethany.
Könnyek szöktek a szemébe, de sűrűn pislogott, hogy visszatartsa
őket, mert nem akarta elsírni magát a két férfi előtt.
– Sajnálja – Kaden hosszan kifújt a levegőt.
– Meg is erőszakolhatták
volna, vagy megölik, vagy csak alaposan helybenhagyják. Választhat!
És maga sajnálja. Jesszusom!
Bethany fehér lett, mint a fal. El akarta magyarázni, hogy teljes
biztonságban volt, ám ekkor az ajtó megint kivágódott, és berohant rajta
Jace. Az arcvonásai kemények voltak. Ridegnek tűnt. Hajthatatlannak.
Épp csak egy pillantást vetett Bethanyre, aztán Kadenhez és Trevorhoz
fordult.
– Köszönöm. Mindketten elmehetnek. Innentől átveszem az ügyet.
– Jelentkezzünk holnap reggel? – kérdezte Kaden.
Jace hosszasan gondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Majd tudatom
magukkal.
Bethany alig kapott levegőt, a pánik fojtogatta a torkát. Ennyi volt.
Jace most ki fogja hajítani. Vége köztük mindennek. Magára
haragította. De nem is baj. Minél tovább élt ebben az álomvilágban,
annál fájdalmasabb lett volna a végén. Jobb most véget vetni az
egésznek, mielőtt még elfelejti, milyen valójában az élete.
Kaden és Trevor elindultak, de kifelé menet még szúrós pillantásokat
vetettek feléje. Mindkettőjük tekintete azt üzente, hogy ostoba volt és
felelőtlen.
Bethany szája széle remegni kezdett, és összeszorította az ajkait.
Nem fog hülyét csinálni magából. Olyan méltósággal fogja elviselni,
ami rá várt, amennyit csak össze tudott gyűjteni magában.
Gondosan visszatette a mobilt a konyhapultra és elindult a hálószoba
felé. Jace minden lépését követte a szemével.
– Csak összeszedem a holmim. Pár perc és itt vagyok – mondta
halkan.
Bement a hálószobába, a könnyeivel küszködve. Ekkor jutott eszébe,
hogy nincs is mit összeszednie. Semmit sem kell összepakolnia. Itt
minden Jace-é volt. Ő vett neki mindent. Még ha magával is vinné
ezeket a holmikat, nem is tudná őket hová tenni.
Ekkor egy erős kéz megragadta a vállát. Jace egy határozott
mozdulattal maga felé fordította, de visszahőkölt a könnyeit látva.
– Elmondanád nekem, mégis mi a franc ez az egész? – követelte.
– Tudom, hogy dühös vagy – szólt halkan Bethany.
– Pár perc, és
eltűnök. Hálás lennék egy taxiért, de tudok gyalogolni is.
Jace álla megfeszült, a tekintete villámokat szórt.
– Azt hiszed, ki
akarlak rúgni? – kérdezte hitetlenkedve.
Bethany összerezzent.
– Nem így van?
Jace káromkodott.
– A szentségit, Bethany! Te és én most hosszan el
fogunk beszélgetni. Pokoli egy nap volt a mai, és átkozott legyek, ha
úgy ér véget, hogy kisétálsz innen.
Bethany meglepetten pislogott.
– Nem akarod, hogy elmenjek?
– Úgy tűnik, mintha azt akarnám?
Bethany szája kiszáradt.
– De olyan dühös vagy! És nem kérted meg
Kadent és Trevort, hogy jöjjenek vissza holnap.
– Talán az segítene rajtam? – csattant fel Jace.
– Mikor nem is
hagyod, hogy megvédhessenek.
Bethany elpirult és lesütötte a szemét.
– Sajnálom.
– Bassza meg, Bethany, azt hittem, hogy ma te hagytál el engem.
Mégis mit kellett volna gondolnom? Eltűntél. Üzenetet sem hagytál, fel
se hívtál. Nem válaszoltál a hívásaimra, sem az SMS-eimre. Kitört
rajtam a pánik, mert sehol sem találtalak.
– Nem! – felelte fájdalmas hangon Bethany.
– Nem akartalak
elhagyni. Csak el kellett intéznem valamit. De visszajöttem.
Jace bólintott.
– Igen, visszajöttél. És csakis emiatt nem kezdek most
törni-zúzni. De ez még nem mentség arra, hogy isten tudja, hol
mászkáltál, a testőrök nélkül, akiket azért vettem fel, hogy
megvédjenek. Pedig világosan megmondtam neked, hogy sehová sem
mehetsz nélkülük. Mi az, amit nem értettél ebből?
Jace megszorította a karját, aztán magához ölelte. Bethany
csodálkozva nézett fel rá, és már el is felejtette a könnyeit. Jace
egyértelműen dühösnek tűnt. De nem azért volt haragos, amiért
gondolta. Azt hitte, hogy elhagyta?
Bethany megérintette az arcát, és most először látta meg a szemében
a riadtságot a düh mellett.
– Nem hagytalak el – suttogta.
– Még szép! De Bethany?
– Még nagyon sok a megbeszélnivalónk.
Eddig finom voltam, amennyire csak lehetett, de már a francba a tapintatoskodással! Végeztem vele!
Ezúttal az én szájízem szerint csináljuk!