Mámor-trilógia 2. - Rajongás

huszonötödik fejezet

Pasizási tanácsok

Jace az oldalához szorította Bethanyt, mikor kiléptek a hidegbe, hogy a kocsihoz menjenek. Bethany azóta nem nézett a szemébe, mióta szólt neki, hogy indulnak. Mia, Gabe és még Ash is – ő különösen – kedves volt vele, megölelték és megpuszilták búcsúzóul, mintha semmi se történt volna.
Bethany ettől még iszonyatosan érezte magát, ez látszott merev testtartásán és rémült pillantásán.
Jace a kocsihoz sietett vele, és magához ölelte, miután beültek. Már korábban megmondta a sofőrnek, hová vigye őket, mikor felhívta, hogy indulni szeretnének, Bethany észre sem vette, hogy egyikük lakása sem esett útba. Azt hitte, Jace majd hazaviszi, és talán vele marad éjszakára. Csakhogy Jace-nek esze ágában sem volt nem a saját lakásában tölteni a karácsony estét.
Így is egyre türelmetlenebbé tette őt a kettejük közti távolság. Azt akarta, hogy Bethany vele éljen. Hogy ott legyen az ágyában minden egyes éjszaka. Noha nem töltöttek külön egyetlen éjszakát sem, mióta Bethany beköltözött Mia régi lakásába, a legtöbbször ott aludtak. Jace az eszével tudta, hogy nem szabad siettetnie a dolgokat, mert az végzetes következményekkel járhat. A szíve ellenben csakis Bethanyt akarta. A karjaiba, az ágyába, az életébe. Akárhogy is, de el kellett ezt érnie.
Mikor megálltak a Saks Fifth Avenue áruház előtt, Bethany végül ráeszmélt, hogy nem a lakásához mentek. Felemelte a fejét, és csodálkozva nézett szét.
– Hol vagyunk?
Jace betapasztotta a száját egy csókkal, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, és gyöngéden magával húzta.
– Jace, mit csinálunk…
Bethany szava elállt, mikor megpillantotta a korcsolyapálya fölé magasodó, hatalmas karácsonyfát. A szeme rögtön megtelt könnyel, a szíve összeszorult.
– Ó, Jace… – sóhajtott fel, aztán elhallgatott. A tekintete ragyogott a boldogságtól. Némán nézte a fát, miközben minden lélegzetvételével kis felhőket pöfögött a hideg éjszakába.
– Egyszer már jártam itt – suttogta.
– Az volt az első karácsonyom a városban. Vagyis Jacknek és nekem. Negyvensaroknyit gyalogoltunk az esőben, mert szerettem volna ezt látni.
Jace nehezen vette a levegőt a Bethany hangjában megbújó fájdalmat hallva. Ökölbe szorította a kezét.
– Ez mikor történt, Bethany?
Bethany még csak huszonhárom volt. Olyan fiatal, mégis jóval idősebbnek nézett ki. Megkeményítette az idő. Kiábrándultsága nem illett zsenge korához. Jace nem is volt biztos benne, hogy tudni akarja, pontosan mióta élt az utcán.
– Négy éve – suttogta Bethany.
Jace lenyelt egy káromkodást. Négy kibaszott éve élt New York utcáin. Akkor még csak tizenkilenc volt. Abban a korban a legtöbb lány azt várja, hogy kezdődjön el végre az élete. Érettségi után, az egyetem elején… Buliznak, felfedezik a világot…
Jace még elszántabb volt, mint eddig, hogy megvédje Bethanyt minden rossztól az életben. Soha senkinek nem hagyná, hogy egy ujjal is hozzáérjen. Csalás jó dolgokkal akarta elhalmozni, és örömteli élményeket szerezni neki.
Meg akart adni neki mindent.
– Menjünk közelebb! – szólt Bethany az izgatottságtól remegő hangon.
Kézen fogta, és magával húzta Jace-t, aki elmosolyodott a lelkesedésén. Bethany szeme derűsen csillogott, az arca fényesebben ragyogott, mint egy karácsonyfa.
Olyan gyönyörű volt, mikor mosolygott, hogy Jace-nek összeszorult a szíve. Valahányszor csak megtette, Jace rádöbbent, milyen ritkán csinálja. Ezen is változtatni akart. Azt akarta, hogy minden egyes nap legyen oka mosolyogni.
Bethany átvágott a fa körül álldogáló kisebb tömegen, és megállt egy helyen, ahol kicsit tágasabb helyük volt. Csendben nézte a fát, és elengedte Jace-t, hogy összedörzsölje a kezeit.
A fenébe is, gondolnia kellett volna arra, hogy legyen náluk kesztyű! Bethany keze fázott, ráadásul egyáltalán nem volt a kinti hidegnek megfelelően öltözve. Ugyan volt rajta kabát, de a vékonyabbik a kettő közül, amiket vett neki. De hát eleve úgy készültek, hogy háztól házig mennek majd a kocsival.
Bethany ellenben észre sem vette a hideget. A korcsolyázókat figyelte, az arcán lágy mosollyal.
Hirtelen felnézett Jace-re, és örömében felkiáltott.
– Jace, megint havazik!
Kitárta a kezét, és a tenyerével elkapott pár hópelyhet. Amint elolvadtak, rögtön újakat fogott.
Nevetve forgott körbe-körbe, élvezve, hogy a hópihék az arcára és a hajára hullanak. Jace-t megbabonázta a látvány. Olyan angyalian szép volt, hogy elállt a szava.
– Tudod, hogy életemben először örülök a hónak? – mondta vidáman Bethany.
– Régen tudtam, hogy ha havazik, csak fázni fogok és átázik a ruhám. De most? Végre élvezhetem a hóesés szépségét, mert tudom, hogy utána is melegben és száraz ruhában leszek.
A szavai Jace szívébe hasítottak. Fizikai fájdalmat okozott neki, hogy Bethanynek ilyen kiszolgáltatott, magányos életet kellett élnie. Azt se tudta, hogyan maradhatott életben. De ha túl sokat töpreng azon, mi történhetett volna vele, még beleőrül. Próbált csakis arra gondolni, hogy a múltját már lezárták. Most már vele volt, és esze ágában sem volt elengedni őt. Sosem kell már visszatérnie ahhoz az élethez.
De ez nem volt ilyen egyszerű, mivel az az élet formálta Bethanyt azzá, aki most volt. A lelke mélyéig tele volt nyílt, fájdalmas sebekkel és mély bizonytalansággal, amit csak az idő enyhíthetett.
Szorosan magához ölelte, hogy érezze a testét, és megvigasztalja, pedig inkább neki volt szüksége megnyugtatásra. Bethany nála sokkal jobban el tudta fogadni a múltját.
– Köszönöm neked ezt – suttogta Bethany.
– Sosem felejtem el a mai estét. A fa csodálatos. És az még inkább, hogy olyasvalakivel látom, aki törődik velem…
Hogy törődik? Egy frászt törődött. Szerette Bethanyt. Minden egyes sejtjével. Ez őrület volt, kész elmebaj! Ilyesmi nem történt a való életben. Az ember nem lesz azon nyomban szerelmes egy nőbe, mikor még alig egy hete ismeri. Mégis így volt. Megtörtént. Magasságos ég!
– Jace? – kérdezte aggódón Bethany.
– Van valami baj?
Jace megsimogatta az orcáját, és lehajolt, hogy megcsókolja.
– Nincs semmi baj, bébi. Nem is lehetne jobb ennél.
Bethany rámosolygott, a szemében tükröződtek a karácsonyfa meleg fényei. Aztán lábujjhegyre állt és megcsókolta Jace-t. Ritkán tett ilyen felszabadult gesztust. Nem mintha nem akarta volna, csak nagyon félénk volt. Folyton attól félt, hogy valami rosszat tesz, és rosszkor. Jace pontosan ezeket a pillanatokat imádta a legjobban, mikor megfeledkezett az aggódásról és elengedte magát.
Az ajkai forrón, édesen tapadtak az övére. Jace átkarolta és felemelte, hogy egy magasságban legyen a szájuk, és Bethany önfeledten kacagott, miközben a lábait lóbálta a levegőben. A karjait Jace nyaka köré fonta, és újra megcsókolta.
– Ez életem legszebb karácsonya!
Jace elmosolyodott.
– Ennek örülök.
Bethany arca hirtelen elkomorodott és a szemébe szomorúság költözött.
– Sajnálom, hogy elrontottam az estét a húgodnál.
– Nem rontottál el semmit, bébi – felelte gyöngéden Jace.
– Túl sokat kértem tőled. Előbb külön-külön be kellett volna mutatnom őket neked, nem bedobni téged a mély vízbe karácsonyeste. Nem gondoltam át. Túlságosan szerettem volna, hogy végre találkozz velük és megismerd őket.
Bethany Jace homlokának nyomta a homlokát és felsóhajtott.
– Dolgozom rajta, Jace. Esküszöm. Próbálok nem túl sokat agyalni, és hülyén viselkedni. Szeretném, ha büszke lehetnél rám.
Jace felmordult.
– Büszke vagyok, a szentségit! Nincs egyetlen olyan dolog sem benned, amiért szégyenkeznem kellene.
– Jól van, akkor szeretném, ha én büszke lehetnék magamra.
Jace erre magához szorította, aztán szép lassan letette a földre.
– Egy nap te is úgy fogod látni magad, ahogy én látlak, bébi. Ha ez lesz az utolsó cselekedetem is az életben, de elérem.
Bethany hátrahajtotta a fejét, és kinyújtotta a nyelvét, hogy elkapjon egy hópelyhet. Felnevetett, mikor a hópihe elolvadt rajta.
Jace ebben a pillanatban másra sem tudott gondolni, csak hogy a farka legyen ott a hópihe helyén. Hogy érezze, ahogy végigsiklik Bethany nedves nyelvén, aztán beleélvezzen a szájába.
A hideg és a havazás ellenére is elöntötte a forróság és leverte a víz.
– Indulunk – közölte türelmetlenül.
– Rendben – suttogta Bethany.
– Hozzám.
– Rendben.
– Eszméletlenre foglak kefélni, Bethany.
– Rrrendben!
Bár Bethany utolsó válasza bizonytalan volt, a szeme elárulta az igazságot. Izgalomba jött, Jace-nek pedig ez épp elég biztatás volt. Megragadta Bethany kezét és a kocsi felé húzta. Nem lesz egyszerű kibírni, hogy ne bassza meg már a hátsó ülésen. Ma éjjel úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem mintha az egész hét ne róla szólt volna. Ő diktálta a tempót, ő szabta meg, mikor és hol szeretkezzenek, mégis visszafogta magát.
Még azután is, hogy Bethany kimutatta, hogy bármit kész lenne kipróbálni vele. Mégis kivárt, mert halálosan félt attól, hogy elcseszi. De ebből elég! Talán ha még határozottabb, Bethany kevésbé lesz bizonytalan. Hiszen mindennél nagyobb szüksége volt a stabilitásra és a biztonságra. Rendre volt szüksége. Megszokásra. Minden olyan dologra, amiben eddig nem volt része.
Szeretetre. Az ő szeretetére.
Beszálltak a kocsiba, és a hazaút alatt végig feszült csendben ültek. A kettőjük közt vibráló szexuális vonzalom tapintható volt, szinte buraként ereszkedett rájuk. Bethany szeme csillogott az utcalámpák fényében, a haja össze volt borzolva, az ajkai duzzadtak a csókjaitól. Épp olyan volt, ahogy a legjobban szerette.
A fenébe is, most nem bámulhatja a száját. A farka már így is majdnem szétrepesztette a nadrágját. El kellett terelnie a figyelmét, mert másra sem tudott gondolni, mint arra, ahogy Bethany bekapja a farkát. Bethany feszülten megnyalta a felső ajkát, mire Jace hangosan felnyögött. Bethany összerezzent, de Jace iparkodott gyorsan megnyugtatni őt.
– Jesszusom, bébi, ha tudnád, épp miket fantáziáltam a szádról… És te épp akkor megnyalod az ajkad… Már nem bírom tovább. Bethany szeme kacéran felcsillant.
– Mennyi időnk van? Jace hunyorgott.
– Mennyi időre van szükséged?
Bethany becsúsztatta a kezét Jace combjai közé.
– Azt hiszem, ez csak rajtad múlik.
Jace kapkodva kereste a sofőrfülke rádiójának nyomógombját.
– Menjen a hosszabb úton – utasította a sofőrt.
– Igen, uram.
Bethany máris benyúlt a nadrágjába, a bokszeralsója alá. Jace felszisszent, mikor megmarkolta kemény farkát. Bethany közelebb hajolt, a szájuk majdnem összeért.
– Kapok engedélyt arra, hogy leszophassam a farkad? Jace ettől csaknem azon nyomban elélvezett. Érezte Bethany forró leheletét a száján, és minden erejét össze kellett szednie, nehogy hanyatt döntse az ülésen, és addig kefélje, míg mindketten el nem ájulnak.
– De még mennyire, hogy igen!
– Segíts egy kicsit – mondta Bethany a sliccével matatva.
– Boldogan szót fogadok!
Jace lehúzta a sliccét, aztán lerángatta magáról a nadrágját. Letolta egészen a combjáig, hogy szabaddá tegye lüktetve ágaskodó farkát.
– Mondd, hogyan csináljam? – suttogta Bethany.
Mikor találkozott a tekintetük, Jace tanácstalanságot látott a szemében és a szíve ellágyult. Bethany igyekezett, de félt és bizonytalan volt. Vágyott az irányítására. Szüksége volt rá. Épp úgy, ahogy neki is őrá.
Belemarkolt Bethany hajába, és lenyomta a fejét, míg a szája a makkjának nem ütközött.
– Vedd be mélyre!
Bethany izgatóan végignyalta a makkján lévő nyílást, amelyből már szivárgott az előváladék, majd a nyelve hegyével körözni kezdett a makk körül. Jace kéjesen felnyögött, Bethany tarkójára tette a kezét, és bátorítóan simogatni, masszírozni kezdte.
Bethany fokozatosan, centinként haladva vette a szájába a farkát. Jace érezte, ahogy szép lassan végigsiklanak rajta és körbeölelik forró, nedves ajkai. Csaknem elviselhetetlen gyönyörűség volt. Kibaszottul pazar.
– Ha szólok, hogy állj, akkor azonnal állj meg, rendben?
Bethany felnézett, bólintott, és hagyta, hogy Jace farka kicsússzon a szájából.
– Őrjítőén finom vagy, bébi. De ha most elmegyek, lőttek az esti terveimnek. Kényeztess a száddal, míg haza nem érünk. Aztán beviszlek az ágyamba, kikötözlek, leszorítalak, és addig keféllek, míg a nevemet nem kiabálod.
Bethany megborzongott. A pupillái kitágultak és zihálva vette a levegőt. A pulzusa felgyorsult, a csuklója lüktetett Jace kezében. Jace elmosolyodott a reakcióján. Tényleg itt volt az ideje, hogy véget vessen a finomkodásnak. Bethany készen állt. Ő is, de még mennyire. Csak még egy lehetőséget kellett adnia neki, hogy nemet mondhasson, ha úgy érzi, még nem készült fel. Soha nem állt szándékában ráerőltetni semmit.
– Ha nem vagy készen erre, akkor most mondd meg nekem, bébi. Pontosan kell értened, hogy mi fog ma éjjel történni. Eddig visszafogtam magam, mert nem akartalak lerohanni, sem megijeszteni. De ma éjszaka teljesen új fejezet kezdődik. El fogom náspángolni a csinos kis fenekedet. Meg foglak jelölni. Birtokba veszlek. Úgy foglak megbaszni, ahogy még soha életedben nem basztak meg. Érted? El tudod ezt fogadni? Ma éjjel belépsz az én világomba.
Bethany lassan bólintott, a szemét tágra nyitotta.
– Biztosnak kell lenned ebben, Bethany. Teljesen bizonyosnak. De bármikor, amikor nem akarod tovább csinálni, csak szólj nekem. Ennyi az egész. Ha azt mondod, nem, akkor leállók. Azonnal.
– Rendben – suttogta Bethany.
– Nem félsz?
Bethany a fejét rázta.
– Ezt akarod?
Bethany bólintott.
– Bébi, beszélj hozzám, kezdek aggódni.
Bethany elmosolyodott, amitől Jace óriási megkönnyebbülést érzett. Bethany nem félt. Tényleg ezt akarta.
– Akarlak, Jace. A valódi énedet. Nem akarom, hogy visszafogd magad. Felizgat, amit velem akarsz csinálni. Csak remélem, hogy nem okozok neked csalódást.
Jace felmordult.
– Jesszusom, bébi, abba kell hagynod ezt a baromságot. Nem fogsz nekem csalódást okozni. Ahogy ilyen édesen odaadod magad nekem, hogy bízol bennem, és hagyod, hogy bármit csináljak veled, az egy valóra vált álom! Dehogy fogsz csalódást okozni! Ez lehetetlen.
Bethany előredőlt, hogy megcsókolja, és közben újra megmarkolta a farkát.
– És most mennyi időnk van még? – suttogta Jace szájának.

Csajozási tanácsok

fel