Mámor-trilógia 2. - Rajongás
huszonkilencedik fejezet
Mikor Jace kocsija megállt az épület előtt, amelyben Bethany lakása
volt, Jace úgy viselkedett, mintha nem akarná elengedni. Hosszú
percekig csak fogta a kezét, mielőtt odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
Vadul, birtoklón csókolta. Bethany levegőért kapkodott, mikor
elengedte. Jace szeme csillogott, a pillantása sötéten izzott a vágytól.
– Átjövök, miután végeztem a munkával.
Bethany bólintott, és kinyitotta a kocsiajtót.
– Siess, egyre jobban esik. Nem akarom, hogy megázz.
Bethany elmosolyodott.
– Egy kis eső még nem ártott senkinek, Jace.
– De hideg van. Menj be gyorsan, nehogy megfázz.
Bethany odahajolt hozzá, hogy még egyszer megcsókolja, aztán
kiszállt, és sebes léptekkel elindult a bejárat felé, ahogy Jace
meghagyta. Az eső nagy cseppekben hullott rá, és felnevetett, olyan
boldogan és gondtalanul, hogy még magár is meglepte. Mielőtt belépett
volna a forgóajtón, még visszafordult, és látta, ahogy Jace kocsija elhajt.
Megállt, és nézte, ahogy eltűnik a forgalomban.
Már épp be akart menni, hogy felmenjen a lakásába, mikor
meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja.
Hátrafordult, és döbbenten látta meg Jacket, pár méternyire tőle.
Ázott volt és csapzott, csalt a rongyos hátizsákja volt vele.
– Jack!
Bethany kiáltani akart, de csak suttogás jött ki a torkán. Kirohant
Jackhez, újra kilépve a jéghideg záporba.
– Jack, mit csinálsz itt? Mióta álldogálsz idekint?
Jack egy félmosollyal válaszolt.
– Nem tudtam, mikor jössz vissza.
Tegnap megkértem a portást, hogy csöngessen fel hozzád, de nem voltál
itt. Szóval itt lófráltam a környéken, hogy megvárjalak.
– Jaj, Jack, úgy sajnálom – mondta Bethany fájdalmas hangon, és
elfogta a bűntudat. Miközben ő vígan karácsonyozott a jó melegben
Jace-szel és a családjával, Jack itt volt, és várt rá a hidegben. Nem volt
hol lehajtania a fejét, sem meghúznia magát az eső elől.
– Semmit se sajnálj, Bethany. Ha most nem alkalmas neked,
visszajöhetek máskor…
– Ne! – vágta rá határozottan.
– Gyere be! Nem maradhatsz idekint a
hidegben. Fogalmam sem volt, hogy eljössz. De reméltem, hogy így
lesz. Ha tudtam volna, altkor itthon maradok.
Karon fogta Jacket, és a bejárat felé húzta. Mikor találkoztak a
portással, Bethany felemelte a fejét, és elszántan nézett.
– Ő Jack. A bátyám. Adok neki egy kulcsot. Ha nem vagyok itthon,
és be akar jönni, engedje be.
A portás tisztelettudóan bólintott.
– Természetesen, Miss Willis.
Bethany a lifthez sietett Jackkel, és összerezzent, mikor látta, hogy a
víz csöpögni kezd belőle a liftben. Jack remegett és még soványabbnak
tűnt, mint mikor utoljára látta. Evett egyáltalán azóta?
Jobban kellett volna vigyáznia rá. Többet kellett volna tennie azért,
hogy gondoskodjon róla. Neki most mindene megvolt, és a szíve majd’
meghasadt, ha arra gondolt, hogy Jack eközben még az utcán volt. Ezt
nem hagyhatta, mikor tudott neki szállást és ennivalót adni.
– Szép lakás – motyogta Jack, mikor Bethany betolta az ajtón.
Igen, az. Menj a fürdőszobába és vegyél egy forró zuhanyt. Keresek
neked ruhát Jace szekrényében. Nagyon lesznek rád, de legalább
szárazak és melegek.
Jack megint gúnyosan vigyorgott, miközben Bethany betuszkolta a
hálószobába.
– Jace az a pasas, aki mindezt megadta neked?
Bethany arca ellágyult, majdnem elmosolyodott.
– Igen. Ő jó ember,
Jack. A legjobb. Én… nagyon boldog vagyok.
Jack megérintette az arcát.
– Örülök neki, Bethy. Megérdemled, hogy
boldog légy.
Jack mosolyában ezúttal szomorúság bujkált.
– Sajnálom, ami
történt. Sosem akartalak belekeverni téged.
– Tudom – felelte lágyan Bethany.
– Most menj és zuhanyozz le.
Közben készítek neked valami ennivalót, rendben?
Miután Jack bement a fürdőbe, Bethany elővette a szekrényből Jace
egyik farmerját és egy pólóját, amit ott hagyott nála. Talált egy pár
zoknit is, ami jó lesz Jackre, mert azt akarta, hogy ne fázzon a lába.
Cipő! Vennie kell neki egy pár új cipőt! Ami most rajta volt, már
hordhatatlan, lejárt a talpa és csupa lyuk volt, semmit sem védett a hideg
ellen.
Miután kikészítette a ruhákat Jacknek, kiment a konyhába.
A hűtőben talált bacont, egy tartóban tojást, sonkát és sajtot. Egy
omlettet gyorsan el tudna készíteni belőlük, ami
jó tápláló. Rögtön neki
is látott, és mire Jack kijött a hálóból Jace ruháiban, már meg is terített
neki.
– Mit kérsz inni, narancslevet vagy tejet? – kérdezte, miközben Jack
leült az étkezőpulthoz.
Jack megrándította a vállát.
– Nem számít, bármit megiszok.
Egy pillanatnyi habozás után Bethany elővett két poharat, és
mindkettőből töltött neki. Egy kis extra energia nem árthatott.
– Nem maradhatok sokáig – szólalt meg Jack, miközben élvezettel
falatozta az omlettet. Bethany gyomra összerándult, mikor arra gondolt,
vajon mikor ehetett utoljára rendes ételt.
– Dolgom van a városban.
Csak látni akartalak, és itt hagyni nálad a cuccomat, ha nem gond.
– Hát persze hogy nem. De miért nem maradhatsz itt?
– Majd később visszajövök. De el kell intéznem pár dolgot, és nem
akarom cipelni a holmim. Odakint ellophatják. Tudod, hogy mennek ott
a dolgok. Valakinek mindig kell az, ami a másé.
Bethany észrevette, hogy mellébeszél, és ez aggasztotta.
– Mi van a
hátizsákban?
Jack nem felelt a kérdésére, csak a zsebébe nyúlt. Elővett egy
gyógyszeres fiolát, és Bethany gyomra görcsbe rándult.
– Ezt neked hoztam, Bethany. Tudom, hogy néha szükséged van rá.
Bethany szíve kalapálni kezdett, mikor feléje csúsztatta a fiolát a
pulton.
– Nem, Jack – tiltakozott, makacsul rázva a fejét.
– Már nem élek
vele. Ezt te is jól tudod. Nem eshetek megint vissza. Soha többé.
– Akkor csak itt hagyom, hátha mégis szükséged lesz rá.
– Hogyan jutottál hozzá? – kérdezte Bethany egyre növekvő
rémülettel.
– Miből tudtad kifizetni? Mondd, hogy nem kértél megint
kölcsön.
Jack felnézett rá, miközben lenyelte az utolsó falat omlettet.
– Nem
kértem kölcsön. Valaki tartozott nekem egy szívességgel, tőle kaptam.
Bethany behunyta a szemét.
– Jack, ezt nem csinálhatod így tovább.
Tudod, hogy ez nem vezet jóra. Így nem lehet élni. Nem akarom azt se,
hogy drogozz. Le tudsz mondani róla. Ennek nem kell így lennie. Már
nem.
Jack pillantása elkomorodott.
– Ahogy mi éltünk, Bethy, az nem élet.
Csak túléltünk, de nem éltünk. Ezt te is tudod. És a tabletták néha
megkönnyítik a túlélést. Amúgy meg neked sikerült kitörnöd ebből, de
nekem nem.
– Ez nem igaz! – ellenkezett Bethany.
– Ami az enyém, az a tiéd is.
Hiszen tudod.
Jack a fejét ingatta.
– Komolyan azt hiszed, hogy a barátod hagyni
fogja, hogy itt lógjak? Gondold csak át, Bethy. Melyik férfi akarná a
barátnője hajléktalan bátyját púpnak a hátára? Nem lehetsz ilyen naiv.
Bethany mélyen beszívta a levegőt, és a mellkasa sajogni kezdett.
–
Tudod, hogy nem vagyok hajlandó választani kettőtök között. Tudod,
hogy soha nem tenném meg. Szeretlek, Jack! Mindent neked
köszönhetek. Ezt sosem fogom elfelejteni. Ha Jace ezt nem tudja
elfogadni, altkor nincs közös jövőnk.
Jack átnyúlt a pulton és rátette a kezét Bethany kezére.
– Ne légy
csacsi, kicsim. Ne dobd el életed nagy lehetőségét miattam. Végre van
esélyed arra, hogy valami jó kezdődjön. Ne rontsd el!
Bethany szemébe könnyek szöktek.
– Nem fogok csak úgy
elfeledkezni rólad. Nem vagyok olyan. Komolyan azt hiszed, hogy
tudnék itt lakni, és új életet kezdeni, miközben te kint vagy az utcán? Ha
ezt gondolod, akkor nem ismersz.
Jack pillantása ellágyult.
– Te vagy az egyetlen ember ezen a
világon, akit szeretek, és aki viszontszeret. Épp ezért akarom a legjobbat
neked. Tedd meg értem, rendben? Csak arra van szükségem, hogy itt
hagyhassam a cuccom egy pár órára. Majd visszajövök. Talán együtt is
vacsorázhatnánk. Mindig is arról ábrándoztam, milyen jó lenne, ha
lenne egy lakásunk, ahol főzhetnél, és úgy tehetnénk, mintha normális
emberek lennénk, mint mindenki más.
Bethany bólintott, a szíve még mindig hevesen vert. Majd felhívja
Jace-t. Biztosan meg fogja érteni, ha lemondja az estét.
– Főzhetek
valamit. Mondd meg, mit ennél szívesen. Majd bevásárolok.
– Bármit, amit csak főzni akarsz. Bármit megeszek. Lepj meg!
Bethany felfordította a tenyerét, hogy megszoríthassa Jack kezét.
–
Úgy örülök, hogy itt vagy. Annyira aggódtam érted.
– Nem kell értem aggódnod, kicsim. Tudod, hogy tudok vigyázni
magamra.
Jack elhúzta a kezét, mindkét poharat kiitta, aztán letette a pultra.
–
Mennem kell. Dolgom van. Megpróbálok sötétedés előtt visszaérni.
– Légy óvatos! – kérlelte Bethany.
Jack megint a szokásos kaján vigyorral válaszolt.
– Mindig az
vagyok. Kösz a kaját és a ruhákat. Ott hagytam a cuccom a hálóban.
Majd visszajövök érte, oké?
Bethany bólintott, és nézte, hogy Jack olyan gyorsan eltűnik a
lakásból, mint ahogy megjelent. Aztán a fiolára pillantott, amit ott
hagyott a pulton, majd gyorsan felvette és eltette az egyik
konyhaszekrénybe.
Az aggodalomtól és a szorongástól forgott a gyomra. Mégis mire
készült Jack?
Rápillantott az órájára, aztán odament a fiókhoz, amiben a boríték
volt, benne a készpénzzel, amit Jace hagyott neki. Nem tudta, hol a
legközelebbi piac, de majd megkérdezi a portástól. Remélhetőleg nincs
túl messze. Az idő vacak volt, és nem akart taxira pénzt pazarolni.
Már azon járt a feje, mit is vásároljon. Főz valami finomat. Jack
összes kedvenc ételét. És csinál neki szendvicseket is, amiket magával
vihet, mert tudta, hogy úgysem akar majd itt maradni. Vehetne neki még
tartós élelmiszereket is, amiket a hátizsákjában tarthat, így még pár
napig lenne mit ennie.
Kivett a borítékból pár bankjegyet, begyűrte a farmerja zsebébe,
aztán elindult lefelé, hogy megkérdezze a portást, hol a legközelebbi
hely, ahol bevásárolhat.
• • •
Bethany kiszállt a taxiból, miután kifizette a sofőrt, és a zacskókkal a
kezében a bejárathoz sietett. A portás tanácsolta neki, hogy menjen
taxival, és miután látta, hogy rákezdett az eső, már nem ellenkezett. A
könnyű záporból valóságos felhőszakadás lett. Nem vágyott rá, hogy
bőrig ázzon, mikor zacskókkal a kezében hazafelé tart a bevásárlásból.
Mikor kinyitotta a lakása ajtaját és belépett, meglepetten látta meg
Jace-t a nappaliban. Azonnal elindult feléje, és fenyegetőn közelített,
még mielőtt letehette volna a szatyrokat a konyhában.
– Mégis hol a francban voltál? – vonta kérdőre.
Bethany szeme ijedten elkerekedett, és lenézett a
bevásárlószatyrokra.
– Én… bevásárolni voltam.
– Van még valami, amit el szeretnél mondani nekem?
Bethany érezte a gyanakvást a hangjában. Mégis mit gondolt? Talán
azt, hogy megcsalja? Kiszökik, hogy a szeretőjével találkozzon?
Egyáltalán honnan tudta, hogy elment?
Jace elvette tőle a szatyrokat és nagy robajjal ledobta őket az
étkezőpultra, aztán újra dühösen feléje fordult.
Bethany agya kikapcsolt. Ösztönösen hátrálni kezdett, mire Jace
káromkodott.
– Nem foglak bántani, a kurva életbe is!
– Miért vagy ilyen ingerült? Csak elmentem a piacra. Egy óráig
voltam csak távol.
– Azt hiszed, csak az a bajom, hogy elmentél bevásárolni?
Jace hangja hitesenkedőnek tűnt.
– Mégis mi mást gondolnék? Nevetségesen viselkedsz, Jace. Csak
bevásárolni mentem, az isten szerelmére!
– Akkor mit szólsz ehhez? A munkahelyemen vagyok, épp egy
fontos megbeszélésen, mikor kapok egy hívást Kadentől, hogy látogatód
van.
Bethany szája kinyílt a megdöbbenéstől.
– Mégis honnan tudja
Kaden, hogy ki van a lakásomban? Úgy tudtam, már nem kell vigyáznia
rám.
Bethany összehúzta a szemét, ahogy lassan derengeni kezdett benne
a felismerés.
– Még mindig nem bízol bennem.
Iszonyatosan fájt neki kimondani, mert ez volt az igazság. Jace még
mindig forrt a dühtől, és felbérelte azokat a férfiakat, hogy figyeljék.
–
Nem azért volt itt, hogy vigyázzon rám. Hanem azért, hogy kémkedjen
utánam.
– Úgy tűnik, jó okom volt erre – csattant fel Jace.
Bethany elvesztette az utolsó reménysugarát is. Fájdalmasan
pillantott Jace-re. Annyira megbántotta, hogy azt szavakkal kifejezni
sem lehet.
– Jack itt volt. De hát ezt már úgyis tudod.
– Igen. Jack! – mondta undorral Jace.
– Mégis mi a faszt keresett itt?
Bethany összevonta a szemöldökét, és harciasán előrelépett, az arca
eltorzult a dühtől.
– Azért jött, hogy lásson. Itt volt karácsonyeste is,
csak én nem voltam itthon, mert veled voltam. Egyedül kellett töltenie
az ünnepet. Ennivaló nélkül. Meleg szállás nélkül. Egyedül, Jace! Az
utcán! Nem kell elmagyaráznom neked, milyen csodás így egy ünnep.
– Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagy?
Bethany pislogott.
– Én adtam meg neki a címet.
– Mégis mikor?
Bethany elvörösödött.
– Aznap, amikor elmentem megkeresni.
Jace úgy összeszorította a száját, hogy szinte láthatatlan vonallá vált.
– Te hívtad fel ide.
– Természetesen.
Jace megint káromkodott.
– Ez nem természetes, Bethany. Mégis mi
a fenét gondoltál?
– Mi a bajod? – csattant fel Bethany.
– Nem hívhatok meg ide
senkit? Vagy rosszul értettem, és valójában ez nem is az én lakásom?
Vagy csak olyanra használhatom, amire engedélyt adsz?
– Felhívtál ide valakit, aki csaknem megöletett. Miatta támadtak meg
és hagytak helyben. Ő az utolsó ember a földön, akire szükséged lehet.
Bethany arcából kiszaladt a vér.
– Sosem akarta, hogy bántsanak.
Sosem tenne olyat, amivel fájdalmat okozna nekem.
Jace arcára kiült az undor és szemrehányóan nézett rá.
– Komolyan,
Bethany? És mit gondolsz, mégis miért jött ide most?
Bethanynek nem tetszett a hangsúlya. Sem az arckifejezése. Mindent
gyűlölt ebben a veszekedésben. Jace annyira ideges volt. Neki pedig
fájdalmas gombóccá szorult össze a gyomra.
– Azért jön, hogy meglátogasson – felelte halkan.
– Fázott és éhes
volt. Csináltam neki ennivalót. Aztán elmentem bevásárolni, hogy
vacsorát főzhessek neki.
Jace benyúlt a kanapé mögé és előhúzta onnan Jack hátizsákját.
Undorral dobta le a földre, a tekintete dermesztő volt.
– Csak ezért jött ide? És mégis hol van most?
– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Azt mondta, dolga van. Azért
hagyta itt a hátizsákot, mert nem akarta, hogy ellopják tőle. Te nem
tudod, hogy működnek odakint a dolgok. Ha valaki látja, hogy van
valamid, elveszi. Leszúrnak, megvernek, megölnek azért, hogy
elvegyék. Öt dollárért is kinyírnak.
– Semmi kétségem, hogy valaki ölni tudna azért, ami ebben van –
sziszegte a fogai közt Jace.
Felemelte a hátizsákot és kinyitotta, hogy Bethany belenézhessen.
Bethany orcáiból az utolsó csepp vér is kifutott. Imbolyogni kezdett, és
bele kellett kapaszkodnia a pultba, hogy megálljon a lábán.
A hátizsák tele volt drogokkal. Rengeteg kábítószerrel. Tablettákkal,
marihuánával, és valamivel, amit fel se ismert, de nagyon, nagyon
rosszul nézett ki.
– Ezt találtam a hálószobádban – sziszegte Jace.
– Benne ezzel a sok
szarral. Kurvára remélem, hogy fogalmad sem volt, mi van benne,
mikor megengedted neki, hogy itt hagyja.
– Nem tudtam – suttogta Bethany.
– Jesszusom, Bethany! Mégis meddig hagyod még, hogy
manipuláljon? Míg valaki meg nem öl? Mégis mi kell ahhoz, hogy
felébredj, és észrevedd az igazságot, ami majd’ kiszúrja a szemedet?
– Jack sosem bántana! – kiabálta Bethany.
– Hagyd végre abba!
Jace a kanapéra dobta a hátizsákot, egész testében remegett a dühtől.
– Nem akarom, hogy ez itt legyen, veled egy helyiségben. Amíg az
én nyakörvemet viseled, az én védelmem alatt állsz. Jacknek itt semmi
keresnivalója, Bethany. Vagy te mondod meg neki, vagy én, és
legközelebb nem egyedül jövök haza. Kihívom a rendőrséget, és
elvitetem velük. Leszarom, hogy ez téged feldühít, vagy sem. Nekem
csakis egyeden dolog számít, te. Kibaszottul nem érdekel, mi lesz egy
olyan fickóval, aki annyira becsül téged, hogy kitesz téged ilyesminek.
– Nem fogok választani kettőtök között! – üvöltötte Bethany.
– Nem
fogok! Te ezt nem érted! Nem fordíthatok hátat neki! Nem is fogok!
– Akkor ennyi volt – mondta komoran Jace.
– Nem kell így történnie! Miért nem mész el, hogy megbeszélhessem
ezt Jackkel? Miért nem bízol bennem ennyire?
– Nem benned nem bízom – kiabálta Jace ugyanilyen hangerőn.
– A
szentségit, Bethany, használd a fejed! Tudod, mi történne, ha
elkapnának ezzel a szarral? Téged dugnának rács mögé, nem a
drágalátos Jackedet. Leülnéd helyette a büntetést, és azt hiszed, ez
változtatna bármin is?
Bethany a fejét rázta.
– Nem. Nem! Csak menj el, Jace! Majd én
megoldom.
– Elfelejted, hogy ez az én lakásom – morogta Jace.
Bethany még jobban elsápadt, annyira, hogy az arcizmait sem érezte.
Tetőtől talpig elzsibbadt. Megfordult, és határozott léptekkel elindult az
ajtó felé.
– Bethany, állj meg!
Ez parancs volt. Csakhogy most először nem engedelmeskedett.
Mikor meghallotta, hogy Jace utána indul, futásnak eredt. Ki az ajtón, a
liftig. Mikor beszállt, hallotta Jace-t közeledni a folyosón, a nevét
kiabálva. Többször is rácsapott a gombra, és fohászkodott, hogy
csukódjon be végre a liftajtó.
Épp akkor zárult be, mikor Jace már csak egyméternyire volt tőle, és
mikor a lift elindult lefelé, még hallotta a káromkodását.
Az előcsarnokban a portás megpróbálta feltartóztatni. Jace
valószínűleg már riasztotta. De Bethany kikerülte, és nem hallgatott a
kérésére, hogy álljon meg. Kirohant az épületből, egyenesen az úttestre,
és majdnem elcsapta egy taxi. Centikkel a lába előtt állt meg, csikorgó
satufékkel.
Mielőtt a taxis kiugorhatott volna, Bethany az ajtóhoz futott, feltépte
és beült.
– Megőrült? – süvöltötte a taxis.
– Meg is ölhettem volna!
– Csak induljon – nyögte ki Bethany.
– Mindegy, hová, csak vigyen
el innen, kérem!
Nagyon zaklatottnak tűnhetett. Észre sem vette, hogy patakokban
folynak a könnyek végig az orcáján. A taxis arca ellágyult, aztán
megfordult és beletaposott a gázba. Még beintett a mögötte dudáló,
dühös vezetőknek, akiknek meg kellett állniuk, mert ekkorát fékezett.
Aztán a dudák hangja lassan elhalt, ahogy a kocsi tovarobogott az utcán.
Csajozási tanácsok
fel