Mámor-trilógia 2. - Rajongás
negyvenegyedik fejezet
Bethany álmai zavarosak voltak. Talán nem is álmodott, de hiába
erőlködött, nem bírta kinyitni a szemét. Azt álmodta, hogy kórházban
van, és Jace ott áll fölötte, rémült tekintettel, és azt mondja neki, hogy
túladagolta magát. Hogy gyógyszereket vett be, mert öngyilkos akart
lenni!
A feje iszonyúan fájt. Vajon Jace tényleg azt gondolta, hogy képes
ilyet tenni? És miért nem tud felébredni, hogy ez az iszonyatos rémálom
elmúljon?
Hiányzott neki Jace. Azt akarta, hogy átölelje és csillapítsa a
mellkasában tomboló fájdalmat. Meg akarta mondani neki, hogy sose
gondoljon róla ilyen szörnyűséget. Csakhogy Jace még mindig nem
bízott benne. Az előző éjszaka rádöbbentette erre.
Újra megpróbálta kinyitni a szemét és lerázni magáról a kábulat
súlyos fátylát. Olyan éles fájdalmat érzett, mintha cölöpöt vertek volna a
fejébe, de elszántan küzdött, hogy kikeveredjen a homályból, ami
körülvette.
A szempillái megremegtek, de minden pislogás olyan fájdalommal
járt, akár egy-egy kalapácsütés. Nagy nehezen kinyitotta a szemét és
elfogta a pánik. Ismeretlen helyen volt, sötétben, és fertőtlenítőszagot
érzett, mintha… kórházban lett volna.
Ijedten pillantott körbe, és próbált rájönni, hol lehet. Fura ágyban
feküdt, ami nem volt valami kényelmes. Egyenletes csipogást hallott,
olyan hangosan, hogy összerezzent.
– Jace?
A hangja kétségbeesettebbnek tűnt, mint amilyennek szánta, de
egyedül volt, félt, és csak Jace-t akarta.
Mocorgást érzett az ágya mellett, és egyszer csalt megjelent előtte
Jace arca. Aggódva és megkönnyebbülten nézett le rá.
– Bethany, kicsim, hát felébredtél! Hála az égnek!
A hangja rekedt volt, mintha sírt volna. Annyi megkönnyebbülés és
annyi meghatottság volt a szavaiban, hogy Bethany teljesen elképedt.
Mi történt? Mi volt a baj?
Bethany megnyalta az ajkait, és nagyot nyelt. A szája olyan száraz
volt, mintha fűrészporral lenne tele, a nyelve pedig nehéz és lomha.
– Szörnyű rémálmom volt – suttogta.
– Mi a bajom, Jace? És hol
vagyok?
Jace megcsókolta a homlokát és Bethany érezte, ahogy reszket,
mintha kétségbeesetten próbálná tartani magát. Mikor Jace megfogta a
kezét, észrevette, hogy a karjába infúzió van kötve.
– Nagyon rosszul voltál, kicsim. Majdnem elvesztettelek. De hála
istennek visszajöttél hozzám!
Talán nem csak álom volt. Ezek szerint tényleg meg akarta ölni
magát? Elfogta a pánik és nyöszörgő hangot hallatott. Remegni kezdett,
mire Jace szorosan magához ölelte.
– Csitt, bébi, most már minden rendben lesz!
– Nem tettem meg, Jace! – magyarázta zaklatottan Bethany.
–
Kérlek, hinned kell nekem! Nem vettem be semmit, soha nem tenném!
Jace gyöngéden simogatta a haját, és ringatni kezdte.
– Tudom, hogy
nem tetted meg. Tudom.
Bethany meghökkenten nézett rá.
– Tudod?
– Hát persze! Azt mondtad nekem, hogy nem te tetted, innen tudom.
Bethany megkönnyebbülten hátrahanyatlott a párnára és felsóhajtott.
Jace hitt neki, ez mindennél többet ért. Aztán összehúzta a szemöldökét
és tanácstalanul nézett fel rá.
– Akkor hogy történhetett? Nem értem!
– Mire emlékszel?
Bethany koncentrálni próbált, de a feje még mindig hasogatott.
–
Nem tudom! Elmentem Jackhez. Kaden felhívott. Szólt, hogy visszajött.
Átmentem hozzá. De Kaden is feljött velem – tette hozzá gyorsan.
Jace megszorította a kezét.
– Tudom, kicsim. Nagyon helyesen
tetted. Te mindent jól csináltál.
– Annyira dühös voltam Jackre. Kiabáltam vele. Kérdeztem, hogy
miért akarja mindenáron elszúrni az életét. Azt mondta, csak el akart
búcsúzni, de mikor kérdeztem, mire készül, csak annyit mondott,
„elmegyek”.
Jace arca eltorzult a dühtől.
– Csinált nekem forró csokit. Csak ennyire emlékszem – mondta
bágyadtan Bethany.
– Minden rendben, bébi. Fel fogsz épülni! Most csakis ez számít.
Bethany felnézett rá és szörnyű balsejtelme támadt. A torkát a sírás
fojtogatta, alig kapott levegőt.
– Jack… – suttogta.
– Ő tette, igaz?
A könnyek végigcsorogtak az arcán. Jace elgyötörtén nézett rá.
–
Attól tartok, igen. Úgy sajnálom, kicsim!
Bethany behunyta a szemét, – De miért?
Jace nagy levegőt vett, és gyöngéden letörölte a könnyeit.
– Nem
akart bántani, drágám. Egy idióta, de nem akart bántani – Jace habozott,
hogy folytassa-e, a szemébe Idült a bánat.
– Magát akarta megölni.
– Micsoda?
Bethany szíve összeszorult. Nem! Ezt Jack sosem tenné! Aztán
emlékképek jelentek meg előtte, eszébe jutott, ahogy azt mondja neki,
hogy elmegy…
– De miért akart ilyet tenni?
Jace a fejét ingatta.
– Erre nem tudom a választ, kicsim. Sajnálom.
Nem tudom, mit gondolt. De jól seggbe rúgtam érte. Saját kezűleg
akartam megölni azért, amit veled tett. Majdnem meghaltál! Valójában
tényleg meghaltál. De hála istennek vissza tudtak hozni. Ezt sosem
fogom megbocsátani Jacknek.
Bethany nem szólt semmit. Mérhetetlen szomorúságot érzett. Jack
ezúttal túl messzire ment. Olyasmit tett, amire nincs mentség. Jace nem
fog tudni megbocsátani neki, és ő se tudta még, hogy képes lesz-e erre.
Jack átlépett egy határt, ahonnan már nem volt visszaút.
– Hol van most? – kérdezte halkan Bethany.
– Itt van kint, a váróban. Kaden rajta tartja a szemét.
– Ne engedd, hogy megtegye! – suttogta Bethany.
– Ne hagyd, hogy
újra megpróbálja!
Jace leült mellé az ágya szélére.
– Engem most jobban érdekel, hogy
te felépülj. Hogy érzed magad? Hozhatok neked valamit?
– Csak kába vagyok. Minden olyan homályos. Nehezen tudok
koncentrálni.
– Ez ilyenkor természetes – mondta gyöngéden Jace.
– Meg tudsz
nekem bocsátani, Bethany? Adnál nekem még egy esélyt, hogy rendbe
hozzuk a kapcsolatunkat?
Bethany megrökönyödve nézett rá.
– Ezt mégis hogy érted?
Jace behunyta a szemét és mikor újra kinyitotta, a tekintetében
félelem, megkönnyebbülés, aggodalom és szomorúság ült.
– Van fogalmad róla, milyen sokat jelent nekem már az is, hogy ezt
kérdezed? Hogy micsoda megkönnyebbülés ez számomra? Úgy teszel,
mintha semmi rosszat nem követtem volna el. Mintha nem bántottalak
volna meg olyan nagyon, hogy egész éjjel sírdogáltál mellettem az
ágyban, és nem tehettem semmit, hogy megvigasztaljalak.
Jace hangja többször is majdnem elcsuklott, amiből Bethany érezte,
mennyire összetört. Teljesen kimerültnek és elcsigázottnak tűnt, mintha
napok óta nem aludt volna.
– Kicsim, nem is tudod, mennyire rám ijesztettél. Azt hittem,
elveszítettelek. Soha életemben nem voltam még hálásabb senkinek,
mint azoknak az orvosoknak, akik nem engedtek el és visszahoztak
hozzám.
Bethany döbbenetére Jace arcán lecsordult egy könnycsepp, amit
gyorsan letörölt és nagy levegőt vett.
– Mennyi ideig nem voltam magamnál?
Jace erőtlenül mosolygott.
– Több mint huszonnégy óráig. Tegnap
reggel hoztak be.
Bethanynek tátva maradt a szája a csodálkozástól.
– Olyan sokáig?
– Igen – suttogta Jace.
– Életem leghosszabb napja volt.
– Sajnálom – mondta rekedten Bethany, még mindig meglepetten.
– Sajnálod? – Jace kényszeredetten felnevetett.
– Bébi, neked
semmiért sem kell bocsánatot kérned!
– Sajnálom, hogy ennyit kellett aggódnod értem.
– Megérte, mert visszakaptalak. Sose hagyj el, Bethany! Maradj
velem! Szeress engem!
– Szeretlek, Jace! Úgy sajnálom…
Jace gyöngéden az ajkára tette az ujját, hogy elhallgattassa.
– Te ne
kérj bocsánatot semmiért. Most szépen végig fogod hallgatni az én
bocsánatkérésemet.
Jace melléfeküdt és odabújt hozzá. Az ágy nagyon keskeny volt, alig
fértek el rajta ketten, de Jace valahogy mégis megoldotta. Az egyik
karját Bethany feje alá tette, a másikkal átkarolta, szorosan magához
ölelve a testét. Aztán nagyot sóhajtott, a teste ellazult, de még mindig
reszketett. Simogatni kezdte Bethanyt, és a tenyerét a szívére
tette,
mintha meg akarna győződni róla, hogy még mindig dobog.
Aztán a nyakához nyúlt és kitapintotta a pulzusát, ahogy
egyenletesen ver.
– Sosem éreztem ennél csodásabb dolgot, bébi – suttogta.
– Ahogy
dobog a szíved, ahogy lélegzel… Ezeket soha többé nem fogom
magától értetődőnek venni. Mostantól minden reggel azzal fogok
felébredni, hogy ez életem legjobb napja, mert még mindig itt vagy
velem, az életemben, és szeretsz engem, és mellettem ébredsz fel.
Bethany szemébe könnyek szöktek és lecsorduítak az orcáján. Jace
nyakába fúrta a fejét, és a mellkasa megremegett, akkorát sóhajtott.
– Úgy sajnálom, kicsim! – kezdett bele Jace.
– Annyira sajnálom azt
az estét. Nem volt jogom ilyesmiket mondani neked. Nem érdemelted
meg. Ash sem. Kettőtökön töltöttem ki a mérgemet. Épp azon a két
emberen, akiket a világon a legkevésbé szeretnék bántani.
– Minden rendben – mormolta Bethany a nyakába.
– Nem, nincs rendben! De garantálom, hogy ez soha többé nem fog
előfordulni. Nem azt, hogy többé nem mondok olyasmit, amivel esetleg
megbántalak, mert erre nem tudok megesküdni. De azt megígérhetem,
hogy soha többé nem hagyom, hogy úgy érezd magad, mint azon az
estén. Soha többé nem kételkedhetsz a bizalmamban, egyetlen napig
sem. Teljes mértékben megbízom benned.
– Tudom – felelte halkan Bethany.
– Tudom, Jace.
Jace meghökkent.
– Hogy is tudhatnád? Hiszen nem is bizonyítottam
neked.
– Hittél nekem, mikor azt mondtam neked, nem vettem be a
tablettákat.
Jace magához szorította.
– Hát persze hogy hittem! Először is azért,
mert te mondtad nekem. De már korábban is elmesélted, mikor
megálltad, hogy bevegyed azt a tablettát. Aztán akkor is elmondtad,
mikor egy rövid időre magadhoz tértél. Hittem neked, és tudtam, hogy
sosem tennéd meg.
Bethany könnyei megint kicsordultak.
– Köszönöm, Jace! Nem is
tudod, milyen sokat jelent ez nekem.
– De igen, tudom. És sajnálom, hogy ilyen sokáig vártam vele, hogy
kimondjam. Többé sosem fordul elő!
Homlokon csókolta Bethanyt, és a bőrén hagyta meleg, puha ajkait.
Bethany behunyta a szemét és élvezte, hogy a karjaiban lehet. Örült,
hogy életben van, és hogy Jace itt van mellette. Ennél többet nem is
kívánhatott volna az élettől.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte újra Jace.
– Ó, Jace, már rég megbocsátottam neked! Aznap reggel, mikor
elmentél dolgozni. Tudom, hogy a bizalomhoz idő kell. Mi pedig olyan
gyorsan egymásba szerettünk, és minden olyan sebesen történt. Még
csak most kezdjük megismerni egymást.
– Olyan jólelkű és megbocsátó vagy – mondta fájdalmas hangon
Jace.
– Meg sem érdemellek! De mindennél jobban akarlak, és többé
soha nem engedlek el!
– Ne is tedd! – suttogta Bethany.
– Soha ne engedj el, Jace! Nélküled
elvesznék.
– Sosem leszel elveszett, kicsim, soha többé! Mindig megtalállak.
Bárhová is menj, mindig utánad megyek és hazahozlak.
– Éhes vagyok – mormolta Bethany.
– Vajon már megengedik, hogy
egyek? Mikor mehetek haza? Van valami bajom? Meg fogok
gyógyulni?
Bethany hangjából kiérződött a kétségbeesés.
– Nem tudom, mikor engednek haza. Az oivos azt mondta, teljesen
meg fogsz gyógyulni. Még elvégeznek pár vizsgálatot, hogy
ellenőrizzék, nem történt-e májkárosodás, de jó eséllyel nem lesz
semmilyen következmény. Az evéssel kapcsolatban pedig most rögtön
megyek és megkérdezem a nővért. Ha azt mondja, hogy már ehetsz,
altkor a világ legcsodálatosabb ebédjét rendelem neked. Nem eszel
kórházi kosztot.
Bethany megkönnyebbülten mosolygott.
– Szólnom kell a többieknek is, hogy jól vagy és felébredtél. Mia,
Gabe és Ash is végig itt táboroztak a váróban, amióta behoztak. Halálra
aggódták magukat érted.
– Jace?
Jace felült, mert megérezte a félelmet Bethany hangjában. Aggódva
nézett le rá.
– Mi az, kicsim?
– Mi lesz most Jackkel?
Jace arca elkomorodott.
– Azt nem tudom. Az esetről értesíteni
kellett a rendőrséget. Először úgy jelentették, mint öngyilkossági
kísérletet.
Bethany elsápadt. Az járt a fejében, hogy ezek után mindenki azt
fogja majd gondolni róla, hogy ilyet tett magával. A szégyentől és a
megalázottságtól görcsbe rándult a gyomra. Azt remélte, már túllépett a
múltján, most pedig ugyanott tartott, ahonnan indult.
– Ne nézz így, bébi! – mondta lágyan Jace.
– Már beszéltem a
nyomozóval, akit kiküldtek. Tud Jackről és a szerepéről. Azt is tudja,
hogy nem volt szándékos. Nem tudom, ez milyen következményekkel
jár Jackre nézve, de mindenképpen súlyosakkal. Vállalnia kell a
felelősséget azért, amit tett.
Bethany szíve csordultig telt fájdalommal.
– Meglátom, mit tehetek érte. Jack most legyen az én gondom,
rendben? Te csak arra fordítsd az energiád, hogy felépülj és
hazavihesselek. Rám bízod, hogy intézkedjek Jack ügyében?
Bethany lassan bólintott. Tudta, hogy ő most nem tehet semmit. Jack
ezúttal túl messzire ment, és többé már nem védheti meg, nem tudja
felmenteni a felelősség alól. Mégis mélységesen elszomorította, hogy
Jack inkább véget vetett volna az életének ahelyett, hogy elfogadja Jace
segítségét. Az élet igenis szép. Még ha történnek is rossz dolgok,
mindig van remény a jóra. Egy szebb jövőre. Ezt Jack is megélhette
volna. Csakhogy másképp döntött, ő pedig nem dönthetett helyette.
Nem élheti Jack életét. Most már a saját életét kell élnie, Jace-szel.
Boldogságra vágyott. Itt volt az ideje, hogy elengedje Jacket, hogy járja
a saját útját.
– Tudom, hogy fáj neked, bébi – szólt hozzá gyöngéden Jace.
– És
nagyon sajnálom. Megteszek Jackért minden, amit csak tudok, de
tudnod kell, hogy iszonyúan dühös vagyok rá. Meg is ölhetett volna!
Elvehetett volna tőlem. Majdnem sikerült is neki.
– Tudom – felelte halkan Bethany.
Jace lehajolt, hogy megcsókolja, aztán felkelt az ágyról.
– Egyedül
hagyhatlak pár percre, csak míg elmondom a többieknek, hogy
felébredtél, és kerítek neked valami ennivalót?
– Persze, menj csak, megleszek.
Jace elindult az ajtó felé, aztán megállt és visszanézett rá. Olyan
hosszan, mintha az elméjébe akarná vésni Bethany minden vonását. A
szeme melegen, szerelmesen csillogott. Olyan szerelmesen, hogy
véletlenül se lehetett összetéveszteni bármi mással.
Bethany elmosolyodott, és olyan szerelmesen nézett visz- sza rá,
amennyire csak ki tudta mutatni az érzéseit. Jace észrevette. Értette. Ő is
elmosolyodott, aztán megfordult és kiment az ajtón.
Csajozási tanácsok
fel