A szerető
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Már nem voltam fiatal, amikor egy nap valami középület
előcsarnokában odajött hozzám egy férfi. Bemutatkozott, és azt
mondta: "Mindig is ismertem magát. Mindenki azt mondja, fiatalon
milyen szép volt, de én azért jöttem ide, hogy megmondjam: most
sokkal szebb, mint amikor fiatal volt, nekem a maga
fiatalasszonyarcánál sokkal jobban tetszik ez a romos mostani."
Sokszor eszembe jut ez a kép, ma már csak én látom magam előtt, de
beszélni sohase beszéltem róla. Még mindig ott lebeg, ugyanabban a
csöndben, mint egy káprázat. Az összes kedves képem közül ez az
egyetlen, amiben magamra ismerek, ezt szeretem legjobban.
Az életben egykettőre utolért az érzés, hogy már minden késő.
Tizennyolc éves koromban is minden késő volt. Tizennyolc és huszonöt
éves korom közt hirtelen összekuszálódtak az arcvonásaim. Tizennyolc
évesen megvénültem. Hogy más is így van ezzel, nem tudom, sohase
kérdeztem. Pedig úgy rémlik, figyelmeztettek rá, hogyan ostromol
minket az idő, hogy sokszor épp akkor sújt le ránk, amikor még ki se
léptünk az élet legszebb, legünnepeltebb időszakából. Hirtelen tört
rám az öregedés. Egymás után kaparintotta meg arcvonásaimat,
megváltoztatta egymáshoz való viszonyukat, szememet még nagyobbra
kerekítette, még inkább megszomorította tekintetemet, véglegesítette
szájam ívét, mély redőkkel barázdálta homlokomat. Azért nem ijedtem
meg, sőt, olyan kíváncsian figyeltem az arcom öregedését, mintha
könyvet lapozgattam volna. Azt is tudtam, szó sincs
érzékcsalódásról, és hogy az öregedés majd meglassul, és előbb utóbb
biztosan rátalál saját ritmusára. Akik ismertek tizenhét éves
koromban, amikor hazautaztam Franciaországba, elképedve láttak
viszont két év múlva, tizenkilenc évesen. Ezt az arcot, az újat,
megőriztem. Ez lett az arcom. Persze, tovább vénült, de nem annyira,
mint vártam. Töredezett felszínére komor és mély árkok vésődtek. Míg
a finom vonású arcok általában elernyednek, az enyémek változatlanok
maradtak a körvonalai, csak az anyaga ment tönkre. Tönkrement arcom
van.
Ha még nem mondtam volna, tizenöt és fél éves vagyok.
Komphajó visz át a Mekongon.
Ugyanaz a kép, míg át nem érek a túlsó partra.
Tizenöt és fél éves vagyok, ebben az országban nincsenek évszakok,
egyetlen évszak van, forró és egyhangú, a föld hosszan elnyúló forró
övezetében élünk, nincs tavasz, nincs megújulás.
Állami leányotthonban lakom, Saigonban. Ott alszom, enni is ott
eszem, de iskolába nem oda járok, hanem a francia gimnáziumba.
Tanítónő anyám érettségit akar a lányának. Olyan nincs, hogy neked
ne legyen érettségid. Ami neki elég volt, a kicsinek már nem elég.
Érettségi, aztán egy jó matematikadiploma. Mindig ugyanezt a lemezt
hallgatom, amióta iskolába járok. El se tudtam képzelni, hogy valaha
is megmenekülhetek a matematikatanári diplomától, még örültem is,
hogy valamivel áltathatom az anyámat. Amióta az eszemet tudom, anyám
mást se csinált, csak naphosszat a gyerekei meg önmaga jövőjén
rágódott. Amikor már nem szőhetett a fiainak nagyra törő terveket,
szőtt másmilyeneket, kócból csepűből, a célnak ezek is megfeleltek,
betömték az előtte tátongó időt. Emlékszem a kisebbik bátyámnak
szánt könyvviteli tanfolyamra. A népiskolára, ide minden tanévben
beiratkoztunk, hol erre, hol arra a szakra. Be kell hozni a
lemaradást, mondogatta anyám. El is tartott vagy három napig, sohase
négyig, soha. Soha. Otthagytuk, mihelyt anyámat áthelyezték. Az új
lakóhelyünkön aztán megint beiratkoztunk. Anyám tíz éven át
ragaszkodott ehhez. Nem lehetett vele beszélni. A kisebbik bátyám
könyvelő lett Saigonban. Ipariskola nem volt a kolónián, ennek
köszönhetjük, hogy a nagyobbik bátyám visszamehetett
Franciaországba. Néhány évet Franciaországban töltött, hogy az
ipariskolát elvégezze. Nem végezte el. Ezt anyám is jól tudhatta. De
nem volt választása, el kellett távolítania ezt a fiút a másik két
gyerektől. A nagyobbik bátyám néhány évre kiszakadt a családból.
Távolléte idején vette anyám a földbérletet. Szörnyű kaland, de
nekünk, gyerekeknek, még szörnyűbb lett volna egy fedél alatt élni a
gyilkossal, aki egyre gyötri az éjszakának, a "Vadász éjszakáján"
gyermekeit..
Azt mondták, azért, mert egész gyerekkorom a tűző napon töltöttem.
De nem hittem el. Azt is mondták, azért, mert a szegénység
rászoktatja a gyerekeket a gondolkodásra. Pedig dehogy, nem erről
van szó. Az éhínségjárványok gyerekaggastyánjait, őket igen. Minket
nem, mi nem éheztünk, fehér gyerekek voltunk. Szégyelltük magunkat,
egyenként eladogattuk a bútorokat, de éhezni nem éheztünk, inast
tartottunk, bár néha, igaz, gusztustalan dolgokat ettünk,
vízimadarat, kajmánt, ezeket a gusztustalan dolgokat az inas sütötte
meg, ő is tálalta fel őket, néha visszaküldtük az ételt, nem ettük
meg, még ezt a luxust is megengedhettük magunknak. Nem, nyilván
történt valami, amikor tizennyolc éves lettem, az szabta át az
arcomat. Alighanem éjszaka. Féltem magamtól, féltem Istentől. Nappal
nem annyira, nappal a halál se látszott olyan félelmetesnek. De
állandóan sarkamban volt. Ölni akartam, a nagyobbik bátyámat, őt
akartam megölni, hogy végre fölébe kerekedjek, egyszer, csak
egyetlenegyszer, és végignézzem a halálát. Hogy anyámtól elraboljam
dédelgetett kincsét, a nagyobbik fiát, hogy megbüntessem anyámat,
amiért olyan nagyon és olyan rosszul szereti, és főleg hogy
megmentsem a kisebbik bátyámat. Úgy éreztem, hogy az én gyerekem is,
hogy megmentsem a nagyobbik bátyám eleven életétől, rátelepedett az
övére. A nappalait árnyékba borító feketeségtől, a törvénytől, amit
a nagyobbik bátyám képviselt és szabott meg, és ami, hiába volt ő
emberi lény, állati törvény volt, annyira állati, hogy a kisebbik
bátyám életének minden napján és a nap minden percében rettegéssel
töltötte el ezt az életet, és ez a rettegés végül a szívére ment, és
el is vitte.
Sokat írtam a családomról, de akkor még mindenki élt, az anyám is,
meg a két bátyám is, így csak kerülgettem ezeket a dolgokat a
tollammal, de nem vágtam elevenjükbe.
Az én életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja
se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek
azt sugallják, hogy volt ott valaki, de nem igaz, ott soha nem volt
senki. A fiatalságomból egy egészen apró töredéket azért többé
kevésbé már megírtam, annyit mindenesetre írtam, hogy
kibontakozzanak a körvonalai, most is épp erről beszélek, a folyón
való átkelésről. Amit most írok, egészen más, és mégis ugyanaz.
Azelőtt a verőfényes, reflektorfénybe állított időszakokról
beszéltem. Itt is ugyanarról az ifjúságról lesz szó, de most azokról
az időszakokról fogok beszélni, amiket eddig elhallgattam, azokról a
dolgokról, érzelmekről és eseményekről, amiket eddig mélyen
eltemettem magamban. A környezet, amelyben írni kezdtem,
szemérmesebbé tett a kelleténél. Az írás akkoriban még erkölcsi tett
volt. Ma már, azt hiszem, legtöbbször nincs semmi értéke. Ennek néha
tudatában is vagyok: ha már, mindent összevéve, nem a hiúság hajt
minket, nem ér az írás egy fabatkát sem. Attól fogva, hogy a
dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyetlen, lényegénél
fogva meghatározatlan egésszé egybefoglalni, az írás csak önreklám,
semmi más. De többnyire nincs véleményem, nyílt teret látok
mindenütt, mintha nem volnának falak, és az írás sehol se tudna
elrejtőzni, megíródni, elolvasódni, mintha már nem tartanák
tiszteletben a lényegéből fakadó szemérmetlenséget, de ennél tovább
nem jutottam a gondolkodásban.
Most már tudom, hogy nagyon fiatalon, sőt, tizenöt éves koromban is
azt a baljós arcot viseltem, amit, életem közepe táján, az ital
alakított ki. Az ital töltötte be azt a szerepet, amire Isten nem
vállalkozott, de volt más feladata is: hogy megöljön, hogy öljön.
Még nem is adtam ivásra a fejem, de ez az ital formálta arc már az
enyém volt. Az ital csak véglegesítette. Megvolt bennem a helye,
erre, mint a többi alkoholista, én is rájöttem, ráadásul, bármilyen
furcsa, mielőtt eljött volna az ideje. Ahogyan a vágynak is megvolt
bennem a helye. Már tizenöt éves koromban érzéki arcom volt, pedig
azt se tudtam, mi az érzékiség. Az arcom felhívta magára a
figyelmet. Ezt anyámnak is látnia kellett. A két bátyám mindenesetre
látta. Minden ezzel kezdődött, ezzel a feltűnően elcsigázott arccal;
azzal, hogy a szemem köré önmagát megelőzve vésett karikákat az idő,
az experiment.
Tizenöt és fél éves vagyok. Átkelés a Mekongon. Visszamenni
Saigonba, az valóságos utazás, főleg autóbusszal. És azon a bizonyos
reggelen is buszra szálltam, Sadekban, ahol anyám a leányiskola
igazgatója, véget ért a vakáció, hogy éppen melyik, arra nem
emlékszem. A szünidőt a kis házban töltöttem, itt volt anyám
szolgálati lakása. Aznap utaztam vissza a saigoni leányotthonba. A
busz a sadeki piactérről indult, főleg bennszülöttek utaztak rajta.
Anyám, mint rendesen, most is kikísért, és rábízott a sofőrre,
mindig rábíz a buszsofőrre, ne adj’ isten, történik valami, tűzvész,
meg akarnak erőszakolni, útonállók rohanják meg az autóbuszt, vagy
elsüllyed a komp. Mint rendesen, a vezető maga mellé ültetett az
autó orrába, a fehér utasoknak fenntartott helyre.
Ez alatt az utazás alatt szakadhatott volna le, válhatott volna el a
kép a többitől. Meg is maradhatott volna, készülhetett volna
fénykép, mint annyi másról, más körülmények között. De nem készült.
Túlontúl sovány volt a téma, nem lehetett csak úgy nekirontani. Ki
gondolt volna ilyesmire? Csak akkor készülhetett volna fénykép, ha
előre tudom, hogy az eseménynek, a folyón való átkelésnek mekkora
lesz a jelentősége az életemben. Márpedig átkelés közben semmit sem
tudtam erről a képről. Csak Isten tudott róla, más senki. Így aztán
ez a kép, másként nem is lehetett, nem létezik. Elkallódott.
Feledésbe merült. Nem szakadt le, nem vált el a többitől. Ennek a
mulasztásnak köszönheti erejét, azt, hogy a teljességet mutatja, és
hogy ezt a teljességet valójában ő teremtette meg.
A színhely tehát a komp, amelyik a Mekong egyik mellékágában,
Vinhlong és Sadek közt közlekedik, a hatalmas délkokinkínai
alföldön, a Madársíkság mocsaras rizsföldjei mentén.
Leszállok a buszról. Odamegyek a korláthoz. Bámulom a folyót. Anyám
néha azt mondja, soha életemben nem fogok látni olyan csodálatos
folyókat, mint az óceán felé hömpölygő Mekong meg a mellékágai, ez
az egész vízi világ, amit hamarosan elnyelnek az óceán üreges
mélységei. Ameddig a szem ellát, a síkságon, csak folyó, folyó, és
úgy rohan a víz, olyan erős sodrással, mintha meredeken lejtene a
föld.
A kompon mindig kiszállok a buszból, mert mire odaérünk, odaér az
éjszaka is, mert állandóan rettegek valamitől, olyasmitől például,
hogy elpattannak a drótkötelek, és kisodródunk a nyílt tengerre. Azt
nézem az ijesztő áradatban, milyen lesz életem utolsó pillanata. A
sodrás olyan erős, hogy mindent magával ragad, köveket,
székesegyházat, egy egész várost. Orkán süvít a víz alatt. Tomboló
szélvihar.
Selyemruha van rajtam, agyonmosott, majdnem átlátszó. Anyámé volt,
de ő már nem hordja, azt mondja, neki túl világos, viseljem én.
Ujjatlan ruha, mély dekoltázzsal. Sötétbarna, mint általában az
elnyűtt selyemruhák. Emlékszem erre a ruhára. Szerintem nagyon jól
állt. Derékban bőröv fogta össze, lehet, hogy egyik bátyámé. Hogy
milyen cipőket viseltem ezekben az években, arra nem emlékszem, csak
egykét ruhára. Legtöbbször vászonszandál lehetett rajtam, harisnya
nélkül. Mármint abban az időben, ami a saigoni leányotthont
megelőzte. Attól fogva, persze, mindig cipőben jártam. Azon a napon
nyilván a nevezetes magas sarkú aranylamé cipő volt rajtam. Nem
tudom, mi mást vehettem volna fel, tegyük fel, hogy az volt rajtam.
Anyám vette, valami végkiárusításon. Az aranylamé cipőben járok
iskolába. Nagyestélyihez való, strassz díszes cipőben. Így akarom.
Csak ebben a cipőben tudom magamat elviselni, most is így akarom
látni magam, életem első magas sarkú cipőjében, amelynek fénye a
szaladgálásra, játszadozásra való lapos sarkú fehér vászoncipőkig –
minden korábbi cipőt elhomályosított.
De azon a napon mégsem a cipő szokatlan vagy feltűnő a kislány
megjelenésében. Hanem hogy azon a napon a kislánynak nagy karimájú
drapp férfikalap van a fején, széles fekete szalaggal.
A kép mindent meghatározó kétértelműségének a kalap az oka.
Hogy ez a kalap hogyan került hozzám, már nem tudom. Elképzelni se
tudom, ki is ajándékozhatott meg vele. Ha igaz, anyám vette, de az
is lehet, hogy az én kérésemre. Egy biztos: valami végkiárusításon.
Másként hogyan is lehetne ezt a kalapvásárlást megmagyarázni?
Akkoriban egyetlen asszony vagy lány se hordott férfikalapot a
kolónián. Még bennszülött sem. Alighanem úgy történt a dolog, hogy a
boltban tréfából felpróbáltam, és amikor megnéztem magam a tükörben,
láttam, hogy a kalap alatt az egész arcom, az a csúnya soványság,
ami a gyermekkor velejárója, egy csapásra átalakult. Már nem
természeti adottság volt, kidolgozatlan és végzetes. A soványság,
épp ellenkezőleg, a természettel dacoló választás lett, a szellem
szabad választása. Az akarat diadala. Mintha hirtelen más szemmel
nézném magam, ezt a másvalakit, aki egyszerre szabad prédája lett
mindenkinek, minden tekintetnek, belesodródva a városok, utak, a
vágy forgatagába. Fogom a kalapot, többé nem válok meg tőle, az
enyém, én meg az övé vagyok, testestül lelkestül, csak az övé,
állandóan rajtam van. Egy kicsit a cipővel is ez a helyzet, de csak
a kalap után. A cipő nem illett a kalaphoz, ahogyan a kalap sem a
vézna testhez, nekem tehát mindkettő megfelelt. A cipő is folyton
rajtam van, ebben a cipőben, ebben a kalapban megyek mindenhová,
télen nyáron, így öltözők minden alkalomra, így járok kelek a
városban.
Nemrég kezembe került egy fénykép a fiamról. Húszéves korában
készült, Kaliforniában, a két barátnőjével, Erikával és Elisabeth
Lennardral. Ő is sovány, olyan sovány, mint egy fehér bőrű ugandai.
Mintha kihívóan mosolyogna, egy kicsit kajánkodva. Ágrólszakadt
fiatal csavargónak akar látszani. Ő így érzi jól magát, szegényen,
szegény ember ábrázattal, soványan, esetlenül. Még ez a fénykép áll
legközelebb ahhoz a másikhoz, amelyik a kompon utazó lányról
készülhetett volna.
De a fekete szalagos, széles karimájú, drapp kalapot nem ő vette,
hanem egy másik fényképen látható asszony, az anyám. Itt jobban
ráismerek, mint a későbbi képeken. Egy ház udvarában készült, a Kis
Tó mellett, Hanoiban. Mindannyian rajta vagyunk, ő is, meg mi is, a
gyerekei. Négyéves vagyok. Anyám a kép közepén áll. Mennyire
jellemző rá a suta testtartás, a komorság, ahogyan alig várja, hogy
végre elkattintsák a fényképezőgépet. Elég egy pillantás megnyúlt
arcára, lompos ruhájára, réveteg tekintetére, máris tudom, hogy
meleg van, alig áll a lábán a fáradtságtól, és rettenetesen
unatkozik. Mi meg, a gyerekei, mint a lelencek, úgy vagyunk öltözve,
erről meg az jut eszembe, miféle lelkiállapotba került néha az
anyám, mert ennek a lelkiállapotnak az előjeleit már a fényképen
látható időszakban is ismertük, hogy egyszer csak nem mosdat meg
minket, nem öltöztet fel, sőt, néha enni se ad. Ez az életuntság
mindennap elfogta anyámat. Volt, hogy eltartott egy darabig, de az
is előfordult, hogy anyám egy éjszaka kialudta. Nem kis szerencsémre
olyan asszony volt, aki sohase vesztette el a reményvesztettséget,
azt a vegytiszta kétségbeesést, amit néha a legnagyobb életöröm sem
tudott benne teljesen elfojtani.
De hogy miféle események vették el tőlünk nap nap után, azt most már
sohasem fogom megtudni. Ebben a konkrét esetben talán az ostobaság,
amit épp akkor követett el, megvette a házat – azt, ami a fényképen
is látszik –, pedig nem volt rá semmi szükség, ráadásul éppen akkor,
amikor apám már súlyos beteg, és pár hónapra rá meg is hal. Vagy
talán épp akkor tudta meg, hogy ő is megkapta a betegséget, ami nem
sokára a férje halálát okozza? Az időpontok mindenesetre egybeesnek.
De hogy milyen természetű volt a felismerés, ami beléhasított, és
ennyire letörte, nem tudom, nyilván ő se tudta. Apám közeli halála?
Vagy csak rossz napja volt? Egyszerre megrendült a bizalma a
házasságában? A férjében? A gyerekeiben? Vagy mindabban, amit
magáénak mondhatott?
Mindennap így volt. Ebben biztos vagyok. Nem bírta a
megpróbáltatásokat. Mindennap volt egy pillanat, amikor előtört
belőle a kétségbeesés, amit tehetetlen bénaság vagy álmosság
követett, vagy néha semmi. Máskor viszont lázas házvásárlások,
költözködések, vagy csak ez a hangulat, semmi más, csak ez a
hangulat, ez a levertség, máskor meg valóságos királynő volt, bármit
kérhettünk tőle, még azt is, amit ajándékba kapott, mint például azt
a Kis Tó melletti házat, valami szeszély sugallatára, haldokló
apámtól, vagy ezt a széles karimájú kalapot, hiszen a kislány
annyira akarta, vagy az aranyiamé cipőt. Vagy semmi, csak aludni,
csak meghalni.
Akkor még nem láttam moziban az indián asszonyokat, ők ugyanilyen
széles karimájú kalapot viselnek, és előrevetik hajfonatukat. Azon a
napon nekem is copfom van, bár nem tűzöm kontyba, mint rendesen, de
az én copfom másmilyen. Két hosszú hajfonat, előrevetem őket, mint a
filmbeli asszonyok, akiket sohase láttam, de az enyém gyerekcopf.
Amióta megvan a kalapom, hogy fel tudjam tenni, nem tűzöm kontyba a
hajam. Egy ideje lelapítom a frizurám, hátrafésülöm, hogy sima
legyen, hogy ne legyen annyira feltűnő. Lefekvés előtt minden este
kifésülöm, aztán újra befonom a copfom, ahogy anyámtól tanultam. Ez
a súlyos, puha, sajgóan bronzszínű hajsátor a derekamig ér. Gyakran
hallom, hogy még ez a legszebb rajtam, ami, azt hiszem, annyit
jelent, hogy különben csúnya vagyok. Ezt a nagyszerű hajzuhatagot
Párizsban fogom levágatni, huszonhárom évesen, öt évre rá, hogy
elhagyom anyámat. Vágja csak le, mondtam a fodrásznak. Le is vágta.
Egyetlen mozdulattal, hogy megtisztítsa a terepet, a tarkómon
éreztem az olló hidegségét. A hajam ott hevert a földön. Kérdezték,
becsomagolják? Nem, mondtam. Attól fogva már nem mondták, hogy szép
a hajam, vagy ha mégis, nem olyan meggyőzően, mint korábban, mielőtt
levágattam. Utána inkább azt mondták: szép a szeme ennek a lánynak.
De a mosolya se csúnya.
A kompon, látják, még hosszú a hajam. Tizenöt és fél éves vagyok. De
már festem magam. Tokaion krémet használok, azzal próbálom
eltüntetni az arcomról meg a szemem alól a szeplőket. A Tokaion krém
után meg testszínű púdert, Houbigan márkájút. A púder anyámé, mindig
ezt használja, amikor a kormányzóság estélyeire megy. Aznap a szájam
is kirúzsoztam, az akkori divat szerint cseresznyepirosra. Fogalmam
sincs, hogy a rúzshoz hogyan jutottam hozzá, lehet, hogy Hélène
Lagonelle lopta az anyjától. Nincs rajtam parfüm, anyám csak kölnit
meg Palmolive szappant használ.
A kompon, a busz mellett nagy fekete autó, fehér egyenruhás
sofőrrel. Igen, ugyanaz a komor autóóriás, amit a regényekből
ismerek. A Morris Léon Bollée. A calcuttai francia nagykövetség
fekete Lanciája akkor még nem gördült be az irodalomba.
A sofőrök meg a gazdáik közt lehúzható ablakok vannak. Meg
lehajtható pótülések. Az autók még olyan tágasak, mint egy szoba.
Az autóban elegáns férfi ül, engem néz. Nem fehér. Európai módra van
öltözve, világos színű öltönyt visel, mint a saigoni bankárok. Engem
bámul. Már megszoktam, hogy néznek. A gyarmatokon mindig megbámulják
a fehéreket, még a tizenkét éves lányokat is. Három éve már az
európaiak is utánam fordulnak az utcán, anyám férfi barátai pedig
kedvesen vacsorára invitálnak magukhoz, ráadásul mindig olyan
időpontban, amikor feleségük épp a sportklubban teniszezik.
Ámíthatnám magam, elhihetném, hogy szép vagyok, mint a
szépasszonyok, akiket megnéznek a férfiak, mert engem aztán tényleg
megnéznek. De én tudom, nem szépség dolga, másról van itt szó,
egészen másról, például az észről. Olyannak látszom, amilyennek
látszani akarok, szépnek is, ha már annak kell lennem, szépnek vagy
csinosnak, otthon például csinos vagyok, de csak otthon, amilyennek
akarnak, mindig olyan leszek, képes vagyok rá. Meg arra is, hogy ezt
el is higgyem. Hogy elhiggyem, "bájos" vagyok. Mihelyt elhiszem,
mindez annak szemében is igaz lesz, aki rám néz, és azt szeretné,
hogy ő is tetsszen nekem – ezzel is tisztában vagyok. Merő
céltudatosságból még "bájos" is tudok lenni, még akkor is, ha
nyomaszt a kisebbik bátyám kínszenvedésétől való rettegés. A
halálnak csak egy cinkosa van, anyám. "Bájos" – ezt a szót úgy
használom, ahogyan akkoriban mondogatták körülöttem a gyerekekről.
Már kinyílt a csipám. Tudom, amit tudok. Tudom, hogy nem a ruhától
függ, hogy a nők szépek-e, nem is az ápoltságtól, nem a piperecikkek
vagy a cicomák árától, ritkaságától. Már sejtem, hogy máshol a
rejtély nyitja. De hogy hol, még nem tudom. Csak azt, hogy nem ott,
ahol a nők hiszik. Elnézem a nőket a saigoni utcákon, a vidéki
állomáshelyeken. Vannak nagyon szépek is köztük, a bőrük fehér, és
itt még nagyobb gonddal ápolják szépségüket, főleg az isten háta
mögötti állomáshelyeken. Semmit se csinálnak, csak magukat őrzik,
őrzik magukat Európának, a szeretőiknek, az olaszországi
nyaralásnak, a háromévenként ismétlődő fél éves hosszú vakációnak.
Amikor végre-valahára mesélhetnek róla, hogy itt mi történik, a
különös gyarmati életről, az őket szolgáló bennszülöttekről, az
illemtudó boyokról, a növényzetről, a bálokról, a fehérre meszelt
villákról, amelyekbe a távoli állomáshelyeken a hivatalnokokat
elszállásolják, és amik olyan tágasak, hogy elvész bennük az ember.
Várnak. A tükörnek öltözködnek. Nézegetik magukat. Azt nézegetik a
villák elsötétített szobáiban, milyenek lesznek később, azt hiszik,
csupa regény az életük, a szekrényeik dugig vannak, ennyi ruhával
nem is tudnának mit kezdeni, ezt is csak úgy gyűjtögetik, mint az
időt, a várakozás napjainak láncszemeit. Vannak, akik megőrülnek.
Másokat faképnél hagynak egy hallgatni tudó, fiatal cselédért.
Faképnél. Szinte hallani, ahogyan telibe találja őket ez a szó, mint
egy pofon, akkora csattanással. Van, aki öngyilkos lesz.
Mindig is ostobaságnak tartottam, ha a nők önmagukat büntetik a nők
iránti kötelesség elmulasztásáért.
A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami
kiváltja, vagy nincs. Vagy ott vibrált már az első tekintetben, vagy
sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy
nem érzünk semmit. Ezzel is tisztában voltam, még jóval az
experiment előtt.
Csak Hélène Lagonelle volt kivétel ez alól a szabály alól. Ő
megrekedt a gyerekkorban.
Sokáig nincs saját ruhám. A ruhák mint valami zsák, úgy lógnak
rajtam, anyám régi ruháiból vannak átalakítva, és azok is zsák
formájúak. Kivéve amiket Dőval varratott. Dő a házvezetőnőnk, sohase
hagyta el anyámat, még akkor sem, amikor anyám visszament
Franciaországba, még akkor sem, amikor a bátyám megpróbálja
megerőszakolni a sadeki szolgálati villában, és még akkor sem,
amikor már fizetést sem kap. Dő a kedvesnővéreknél nőtt fel, hímez,
vasal, varrni úgy varr, mint senki, vékony varrótűvel. Mivel tud
hímezni, anyám összes lepedőnket kihímeztette. Mivel tud vasalni,
anyám rakott ruhákat csináltat nekem, fodros ruhákat, pedig úgy
állnak rajtam, mint egy zsák, öregesek, gyerekesek, elől két sor
berakás, bubi gallér, a szoknya vagy selyemszalaggal, vagy
rézsútosan felvarrt fodrokkal díszítve, hogy olyan legyen, mintha
híres divatházban csináltattuk volna. Úgy hordom őket, mint egy
zsákot, övvel összefogva, pedig így még formátlanabbak, még
időtlenebbek.
Tizenöt és fél éves vagyok. A test sovány, szinte csenevész, alig
domborodó mell, halványrózsaszínre és pirosra festett arc. Meg ez a
ruha, nevetésre ingerlő, de nem nevet rajta senki. Úgy látom, semmi
se hiányzik. Semmi se hiányzik, még nyitva minden lehetőség, ezt a
tekintetéből olvasom ki, minden ott van már a tekintetben, írni
akarok. Már anyámnak is beszéltem róla: írni, igen, írni szeretnék.
Előszörre semmi válasz. Aztán a kérdés: de mégis, mit? Könyveket,
mondom, regényeket. Erre kegyetlenül: a matematikadiploma után, ha
akarsz, még írhatsz is, az már a te dolgod. Azért nem nézi jó
szemmel, mert nem méltó hozzám, mert nem munka, nem komoly dolog –
később majd azt mondja: gyerekes ötlet.
A puhakalapos kislány ott áll a folyó iszapos derengésében,
egymagában a komp fedélzetén, a korlátra könyökölve. A férfikalap
drapp színbe vonja a jelenetet. Ez az egyetlen szín. A folyó párás
verőfényében, a hőség verőfényében, a part vonala elmosódott, a
folyó szinte felcsúszik az égre. A folyó feketén hömpölyög,
nesztelenül, mint testben a vér. A víz fölött szélcsend. A motor
berregése az egyetlen zaj, amit hallani a jelenet alatt, a komp
agyonbütykölt, öreg motorja úgy zihál, úgy sistereg, mintha kiolvadt
volna a hengerfejtömítés. Néha, mint enyhe szélroham, egy-egy
hangfoszlány. Aztán kutya ugatás mindenfelől, a köd mögül, a
falvakból. A kislány gyerekkorától ismeri a révészt. A révész
mosolyog, az igazgatóasszony felől érdeklődik. Azt mondja,
éjszakánként sűrűn látja a kompon, amikor anyám átmegy a kambodzsai
földbérletre. Anya jól van, mondja a kislány. A folyó a komp körül
kicsap medréből, a vonuló áradat áthullámzik a rizsföldek állóvizén,
de a kétféle víz nem keveredik. A folyó mindent magával vitt, ami a
Tonlé Sap tótól, a kambodzsai erdőktől fogva útjába akadt. Visz
minden mozdíthatót, szalmakunyhót, erdőt, üszkös facsonkot,
elhullott madarat, döglött kutyát, vízbe fúlt tigrist, bivalyt,
vízbe fúlt embert, halcsapdát, az összetapadt vízi jácint szigeteit,
mind a Csendes-óceán felé igyekszik, egyiknek sincs ideje elmerülni,
mindent magával ránt a sodrás gyors örvénylése, minden ott lebeg az
erőtől duzzadó folyó felszínén. Azt válaszoltam, mindenekelőtt írni
akarok, írni, semmi mást. De anyám féltékeny, biztosan féltékeny.
Semmi válasz, rám néz, már el is fordítja a fejét, alig észrevehető
vállrándítás, sohase fogom elfelejteni. Elsőnek én költözök el
hazulról. De még el kell telnie néhány évnek, hogy végleg
elveszítsen, hogy elveszítse ezt a gyerekét. Ami a fiúkat illeti,
nincs ok aggodalomra. De a lánya, ezt ő is tudta, egy szép napon
elmegy, neki sikerül elmennie. Franciából osztályelső. Az
iskolaigazgató mondta is neki: a lánya, asszonyom, franciából
osztályelső. Anyám csak hallgatott, nem szólt semmit, még dühös is
volt, amiért nem a fiai osztályelsők franciából, az én szeretve
gyűlölt anyám, aztán megkérdezi: hát matematikából? A válasz: nem
valami fényes, de ne féljen, ennek is eljön az ideje. Erre anyám:
jó, jó, de mikor? Csak a lányán múlik, asszonyom.
Az én szeretett anyám, micsoda madárijesztő, a Dő foltozta
gyapjúharisnyában, ő még ott tart, hogy a gyarmatokon az
iskolaigazgatónak gyapjúharisnyában kell járnia, és azok a
szánalmas, idétlen ruhák, ezeket is Dő tartja rendben, mintha
egyenesen a pikárdiai tanyáról szalajtották volna, ahol az
unokatestvérei élnek, ő is addig hordja a ruháit, amíg le nem
szakadnak róla, azt hiszi, ezt így kell, hogy ezzel érdemli ki őket,
hát még a cipői, félre van taposva mindegyik, olyan csámpásan jár,
azzal a két bal lábával, lesimított haját kontyba köti, mint a kínai
asszonyok, szégyellem magam, szégyelljük magunkat miatta, az utcán,
az iskola előtt, majd kisül a szemem, amikor megérkezik az
ütött-kopott tragacsával, mindenki őt nézi, de ő semmit se vesz
észre, soha, megérdemelné, hogy diliházba zárják, hogy agyba-főbe
verjék, hogy megöljék. Rám néz, azt mondja: neked talán sikerül
ebből kimászni. Ez a kényszerképzete. Nem az a fontos, hogy az ember
vigye valamire, hanem hogy elkerüljön onnan, ahol él.
Amikor anyám újra levegőhöz jut, kiemelkedve a reményvesztettségből,
észreveszi a férfikalapot meg az aranylamé szandált. Ez meg mi,
kérdezi. Semmi, mondom. Rám néz, tetszik neki, elmosolyodik. Nem is
olyan rossz, mondja, nem áll rosszul, kell egy kis változatosság.
Meg se kérdezi, hogy ő vette-e, tudja anélkül is. Tudja, hogy képes
rá, hogy vannak pillanatok, nagy ritkán, amikor bármire rávehetjük,
annyira védtelen. Ne mérgelődj, mondom, nem volt drága. Hol vettük,
kérdezi. Mondom, hogy a Catinat utcában, végkiárusításon.
Megenyhülve néz rám. Lehet, hogy arra gondol, biztató jel a kicsi
részéről, hogy ennyi fantáziával öltözködik. Nemcsak hogy elnézi a
nevetséges ízléstelenséget, éppen ő, aki özvegységébe beletörődve
folyton szürkében jár, mint egy kiugrott apáca, hanem még tetszik is
neki.
Egy öltés a nyomorúsággal is összeférceli ezt a férfikalapot, mert
mindenáron pénzt kell szerezni, még ha a föld alól is. De anyámat
sivárság veszi körül, a fiai sivársága, sohase fognak dolgozni, az a
meddő föld meg kidobott pénz, keresztet vethet rá. A kislányban
minden reménye, egy szép napon, ha majd felnő, talán tudni fogja,
hogyan kell pénzt szerezni. Ki tudja, lehet, hogy ezért nézi el az
anyja, hogy úgy öltözködik, mint egy szűzkurva. És a gyerek is ezért
szokta meg, hogy az iránta mutatott érdeklődést arra az érdeklődésre
terelje, amit ő érez a pénz iránt. Anyja ezen csak mosolyog.
Az anyja sohase lép közbe, amikor a lánya pénzt akar szerezni. A
lánya ezt mondja majd: ötszáz piasztert kértem, hogy visszamehessek
Franciaországba. Az anyja azt mondja, rendben, tényleg ennyi pénz
kell, ha valaki be akar rendezkedni Párizsban, azt mondja: ötszáz
elég lesz. A lány tudja, csak azt csinálja, amit anyja amúgy is
tanácsolt volna neki, ha az asszonynak lett volna mersze, lett volna
ereje, ha a csillapíthatatlan fájdalom, amit a gondolat keltett
benne, nem ólálkodott volna állandóan körülötte.
Azokban a könyvekben, amikben a gyermekkoromról is szó esett,
hirtelen nem is tudom, mit hallgattam el, és mit mondtam el, arról,
azt hiszem, írtam, mennyire szerettük anyánkat, de hogy mennyire
utáltuk, és hogy nemcsak szerettük egymást, hanem utáltuk is,
méghozzá nagyon, arról nem tudom, beszéltem-e a széthullás meg a
halál történetében, amely – mindkét esetben, a szeretetében meg a
gyűlöletében – ennek a családnak jutott osztályrészül, és amit
igazából ma sem értek, annyira feldolgozhatatlan, eltemetve a
zsigerekben, vakon, mint az egynapos újszülött. Olyan szoba ez az én
történetem, amelynek küszöbétől csönd a törvény. És semmi más nincs
ebben a szobában, csak a csönd, amely életem végéig folytatja lassú
munkáját. Ma is úgy nézem ezeket a megszállott gyerekeket, mint
valami rejtélyt. Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem
szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre
vártam a zárt ajtó előtt.
Amikor felszállok a Mekongon közlekedő kompra, a fekete autó napján,
anyám még nem mondott le az óceán melletti földbérlet
megműveléséről. Hébe-hóba még megjárjuk az utat, mint azokon a régi
éjszakákon, mind a hárman felkerekedünk, hogy ott töltsünk néhány
napot. Elüldögélünk a bungaló verandáján, szemközt a sziámi
hegységgel. Aztán hazamegyünk. Anyámnak nincs ott semmi dolga, de
vissza-visszajár. A kisebbik bátyám meg én ott állunk mellette az
erdőre néző verandán. Már nem vagyunk gyerekek, nem pancsolunk a
patakban, nem csavargunk el sem az erdőben, sem a borsültetvények
melletti falvakban. Minden megnőtt körülöttünk. Nincsenek gyerekek,
se a bivalyok hátán, se másutt. A közöny minket is megfertőzött,
ugyanaz a lomhaság, amely anyánkat leteperte, bennünket is letepert.
Tanulni semmit se tanultunk, hacsaknem nézni az erdőt, várakozni,
zokogni. A tengerparti földek örökre elvesztek, a cselédek a
magaslati parcellákat művelik, hántolatlan rizsért, mert fizetést
nem kapnak, lakhatnak viszont a takaros kunyhókban, amiket anyám
építtetett. Úgy szeretnek minket, mint saját rokonaikat, úgy
csinálnak, mintha a bungalót őriznék, és őrzik is. Semmi se hiányzik
a szegényes háztartásból. Csak az esőtől rothadó tetőben van egyre
nagyobb fogyatkozás. De a bútorokat tisztán tartják. És a bungaló
körvonalai, mint valami lenyomat, olyan tisztán rajzolódnak ki, az
útról is jól láthatón. Az ajtókat mindennap kinyitják, hogy a házat
átjárja a levegő, és szárítsa a fát. De estére bezárják a házat,
hogy a kóbor kutyák meg a hegyi csempészek be ne költözzenek.
Látják, nem is a réami bisztróban találkoztam a fekete autóban ülő
elegáns férfival, ahogyan valamikor írtam*, hanem a kompon, kéthárom
évvel azután, hogy visszaadtuk a földbérletet, méghozzá azon a
napon, amiről itt beszélek, a hőségtől remegő, fátyolos verőfényben.
Másfél évvel a találkozás után anyám hazamegy velünk
Franciaországba. Eladja minden ingóságát. És még egyszer kimegy a
gáthoz. Leül a verandán, szemben a lenyugvó nappal, még egyszer
Sziám felé néz, utoljára, mert soha többé nem látja ezt a tájat, még
akkor sem, amikor majd újra elhagyja Franciaországot, amikor ismét
gondol egyet, és még egyszer visszajön Indokínába, Saigonban megy
nyugdíjba, de sohase látja többé ezt a hegységet, ezt a sárgászöld
eget az erdő felett. Igaz is, hogy el ne felejtsem, már nem volt
fiatal, de újra kezdte. Francia nyelviskolát nyitott, az Új Iskolát,
és így hozzájárulhatott a tanulmányaim költségéhez, sőt, amíg élt, a
nagyobbik bátyámat is eltartotta.
A kisebbik bátyám három nap alatt meghalt tüdőgyulladásban, nem
bírta a szíve. Akkor hagytam ott anyámat. A japán megszállás alatt
történt. Azon a napon mindennel leszámoltam. Soha többé nem
faggattam anyámat, se a gyerekkorunkról, se őróla. Meghalt a
szememben, együtt a kisebbik bátyámmal. A nagyobbik bátyám
nemkülönben. Anyám meg a nagyobbik bátyám egyszerre akkora borzalmat
keltettek bennem, hogy soha többé nem tudtam magam túltenni rajta.
Azóta nem foglalkozom velük. Attól a naptól fogva nem tudok róluk
semmit. Fogalmam sincs, hogyan tudta anyám kifizetni a
bennszülötteknek a tartozásait. Egy szép napon nem jöttek többé.
Szinte ma is látom őket. A sadeki kis szalonban ülnek, szótlanul,
fehér ágyékkötényben, hónapokig, évekig elvannak. Hallani, amint
anyám zokogva szidja őket, a szobájában van, nem hajlandó kijönni,
onnan kiabál, hogy hagyják békén, de ők csak ülnek, ülnek, némán,
nyugodtan mosolyogva. Aztán egy nap nincsenek sehol. Ők már nem
élnek, az anya meg a két fia. Már az emlékezéshez is késő. Már nem
szeretem őket. Már nem érzem orromban anyám bőrének illatát, és a
szeme színe sincs már a szememben. A hangjára sem emlékszem, csak
arra, ahogyan esténként halkan megszólalt, megtörten a fáradtságtól.
Már a nevetését se hallom, se a nevetését, se a kiabálását. Vége,
elfelejtettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és
elnyújtva, folyamatosan.
Ez az asszony 1932től 1949ig kénytelen volt Saigonban maradni. A
kisebbik bátyám 1942 decemberében hal meg. Anyám már nemigen tud
utazgatni. Megint ott marad, azt mondja, a sír mellett. Aztán mégis
visszamegy Franciaországba. A fiam kétéves, amikor megint
találkoztunk. Ahhoz már késő volt, hogy újra megtaláljuk egymást.
Csak egy pillantás kellett, máris tudtuk. Már nem volt mit újra
megtalálni. A nagyobbik fia kivételével mindennel leszámolt. Ami
ideje hátravolt, egy LoiretCher megyei kastélyban töltötte, a
kastély a XIV. Lajos korabeli udvarházak stílusában épült. Dőval egy
fedél alatt. Még mindig félt éjszaka. A puskát is ezért vette. Dô
meg őrködött a padlásszobában. A nagyobbik fiának is vett birtokot,
Amboise mellett. Erdővel. De a fia kivágatta a fákat. A pénzt pedig
elverte egy párizsi kaszinóban. Az erdő egyetlen éjszaka semmivé
lett. És itt, miután a bátyám elvesztette a fáért kapott pénzt, az
emlékkép hirtelen elmosódik, sírni volna kedvem a bátyám miatt.
Mindössze annyit tudok, hogy amikor rátaláltak, az autójában feküdt
a Coupole kávéház előtt, a Montparnasse körúton, meg akart halni. De
hogy utána mi történt, nem tudom. Amit pedig a kastélyával művelt,
mármint az anyám, az egyszerűen képtelenség, és tetejébe a nagyobbik
fiáért, aki ötvenéves kamasz létére még most se tanult meg pénzt
keresni. Keltetőgépeket vásárol, és a földszinti nagy szalonban
helyezteti el őket. Egyik percről a másikra lesz hatszáz kiscsibéje,
negyven négyzetméternyi kiscsibe. De rosszul állította be az
infravörös lámpát, egyetlen kiscsibe sem életképes. A hatszáz közül
nincs egyetlenegy sem, amelyiknek a csőre összeillene, nem tudják
becsukni a csőrüket, éhen veszett valamennyi, anyám sohase fogja
újrakezdeni. Épp akkor látogattam meg a kastélyban, amikor a
kiscsibék kikeltek, anyám azt se tudta, hová legyen örömében. Később
a sok döglött csibének meg a csirkeeledelnek akkora volt a bűze,
hogy egy falat se ment le a torkomon, állandó hányingerem volt.
Amikor meghalt, Dő volt vele, meg az, akit az ő nagy fiának hívott,
az első emeleti tágas hálószobában, ott, ahová éjszakára a birkáit
is beterelte, öthat birkát, ott heverésztek az ágya körül, mihelyt
hidegre fordult az idő, teleken át; ezek voltak az utolsó telei.
De csak itt, utolsó lakhelyén, a Loire menti kastélyban, amikor már
felhagyott az örökös jövésmenéssel, a család eseménytörténetének
legvégén, itt veszem észre rajta először a téboly félreismerhetetlen
jeleit. Hogy egyszerűen nem normális. Dő meg a bátyám mindig is
közelében éltek ennek a tébolynak. De én nem, én sohase láttam.
Sohase néztem úgy az anyámra, mint egy bolondra. Pedig bolond volt.
Kötözni való. Születésétől fogva. Beteg nem volt tőle, úgy volt ő
őrült, mint ahogy más egészséges. Senki más nem fogta ezt fel, csak
ők ketten. Mindig is sok barátja volt, hosszú évekig megtartotta
őket, de mindig újakat is szerzett, nemritkán fiatalokat, az
eldugott állomáshelyre érkezők, vagy később, a tourainei szomszédok
közül, ezek közül sokan a francia gyarmatokról mentek nyugdíjba. Meg
tudta tartani az embereit, öreget-fiatalt egyaránt, gyors
észjárásával, vagy ahogyan ők mondogatták, a vidámságával, azzal a
ritka természetességgel, amit soha senki nem érzett terhesnek.
Nem tudom, ki csinálta a kétségbeesés fényképét. A házunk udvarán,
Hanoiban. Lehet, hogy még apám. Néhány hónapra rá egészségügyi okok
miatt hazaszállítják Franciaországba. De előtte még állást
változtat, PhnomPenhbe nevezik ki. De ott csak néhány hetet fog
tölteni. Alig egy éve van hátra. Anyám nem hajlandó a férjét
visszakísérni Franciaországba, ott marad, ahol volt, lecövekelve.
PhnomPenhben. Abban a Mekongra néző csodálatos palotában, amely
valamikor a kambodzsai királynak volt rezidenciája, ott retteg egy
több hektárnyi ijesztő park közepén. Éjszakánként halálra rémít
minket. Egy ágyban alszunk mind a négyen. Azt mondja, fél az
éjszakától. Anyám ebben a palotában értesül majd apám haláláról. De
hogy mi történt, már a távirat megérkezése előtti este tudni fogja,
olyan jelből, amit csak ő látott és csak ő értett, abból olvasta ki,
hogy egy madár az éjszaka kellős közepén fejvesztett rikácsolásba
kezd a palota északi szárnyában levő dolgozószobában, amely az apámé
volt. Az is itt történt, néhány nappal a férje halála után, hogy
anyám egyszer csak szembe találta magát az apja, mármint az ő apja
kísértetével. Anyám felkattintja a villanyt. A kísértet nem mozdul.
Az asztal mellett áll, a palota nyolcszögletű nagyszalonjában.
Anyámat nézi. Emlékszem a sikoltásra, anyám a nevünket kiáltozta.
Felébresztett minket, elmesélte, mi történt, hogyan volt öltözve az
apja, az acélszürke vasárnapi öltöny volt rajta, hogyan viselkedett,
és milyen mereven bámult rá. Úgy beszéltem hozzá, mint
gyerekkoromban, mondta. Meg azt is: nem féltem. Utána futott a
szétfoszló látomásnak. Mindketten akkor haltak meg, a madarak és
látomások órájában. Innen az anyánk iránti csodálat, annyi mindent
ismert, még a halált is.
Az elegánsan öltözött férfi kiszáll az autóból, rágyújt egy angol
cigarettára. Megakad a szeme a férfikalapos aranylamé cipős lányon.
Lassan odamegy. Látni, hogy elfogódott egy kicsit. Ekkor még nem
mosolyog. Cigarettával kínálja a lányt. A keze remeg. Köztük ott a
rangkülönbség, a férfi nem európai, ezt a tényt kell magában
legyőznie, ezért remeg. A lány azt mondja, köszöni, nem dohányzik.
Csak ezt mondja, azt nem, hogy hagyja békén. Erre a férfi
nekibátorodik. Azt mondja, úgy érzi, álmodik. A lány nem válaszol.
Mi értelme a válasznak, mit is mondhatna. Vár. Akkor a férfi
megkérdezi: honnan jön? És ő elmondja, hogy a sadeki leányiskola
igazgatónőjének lánya. A férfi elgondolkodik, majd azt mondja,
hallott már a hölgyről, a lány anyjáról, tudja, hogy pórul járt a
Kambodzsában vásárolt földbérlettel, őróla van szó, ugye? Igen,
őróla.
A férfi újra elmondja, hogy a lány micsoda páratlan tünemény ezen a
kompon. Már kora reggel ilyen csodaszép lány, mint maga, nem is
tudja, micsoda meglepetés, európai lány a bennszülöttekkel zsúfolt
autóbuszban.
Azt mondja, jól áll neki a kalap, sőt nagyon jól, meg hogy… igazán
eredeti… férfikalap, végül is miért ne? Aki ilyen csinos, bármit
megengedhet magának.
A lány ránéz. Megkérdezi, hogy kicsoda. A férfi elmondja, hogy
nemrég jött vissza Párizsból, ott tanult, ő is Sadekban lakik, épp a
folyó mellett, abban a nagy házban, amelyiknek a teraszán
halványkék, kerámiából rakott mellvéd fut körül. A lány megkérdezi,
hová való. A férfi azt mondja, kínai, a családja az észak kínai
Fucsuenből vándorolt ki. Megengedi, hogy Saigonban hazavigyem a
kocsimon? A lány bólint. A férfi odaszól a sofőrnek, menjen fel a
lány csomagjáért az autóbuszra, és mindent vigyen át a fekete
autóba.
Kínai. A kínai származású pénzemberek kisebbségéhez tartozik, ez a
kisebbség a gyarmatokon teljesen kezében tartja a bennszülöttek
közti ingatlankereskedelmet. Ez a férfi kelt át aznap a Mekongon.
A lány beszáll a fekete autóba. Az ajtó becsukódik. Egyszerre valami
tompa szorongás sajdul meg benne, fásultságra emlékeztető érzés, de
tompán, mint amikor megfakulnak a folyó fényei. Valami enyhe
tompaság is rátelepszik, mint köröskörül a köd.
Attól fogva sohase utazok egy buszon a bennszülöttekkel. Autóval
megyek iskolába, utána meg haza, a leányotthonba. A város
legelőkelőbb vendéglőiben fogok vacsorázni. És közben állandóan
gyötör a lelkiismeret furdalás, bármit csinálok, mindenért, amit
elhagyok, mindenért, amit elfogadok, a jóért ugyanúgy, mint a
rosszért, az autóbuszért, a buszsofőrért, akivel nevetgélni szoktam,
a hátsó ülésen utazó bételrágó vénasszonyokért, a csomagtartóba
fektetett gyerekekért, a sadeki családért meg a család
rosszallásáért és sokatmondó hallgatásáért.
A férfi egyre csak beszélt. Azt mondta, megunta Párizst, pedig azok
az imádni való nők, hej, micsoda dáridók, micsoda tivornyák voltak,
a Coupoleban meg a Rotondeban*, nekem az utóbbi volt a törzshelyem,
azok az éjszakai lokálok, elmesélte, micsoda "pazar" élete volt két
évig. A lány csak hallgatta, főleg azokra az adatokra figyelt a
történetben, amik a férfi vagyoni helyzetével voltak kapcsolatosak,
és amikből következtetni lehetett a millióira. A férfi folytatta.
Anyja meghalt, testvére nincs. Apja még él, ő kezeli a vagyont.
Bizony, szörnyű csapás ez, az apja azóta se veszi ki az ópiumpipát a
szájából, tíz éve ott ül, szemben a folyóval, tábori ágyból
irányítja az üzleti ügyeket.
Az apa sohase fog beleegyezni, hogy a fia azt a kis európai kurvát
feleségül vegye.
A jelenet nem akkor kezdődik, amikor a férfi a korlát előtt
álldogáló fehér bőrű kislányt megszólítja, hanem már előtte, amikor
kiszáll a fekete autóból, és lassan elindul a kislány felé, ő meg, a
kislány, tudja, hogy a férfi tart tőle.
Már az első pillanatban sejt valamit, azt, hogy a férfi ki van neki
szolgáltatva. Ha úgy adódik a dolog, nyilván mások is ki lennének
neki szolgáltatva. Tud valami mást is: hogy valószínűleg itt az
ideje, amikor már nem térhet ki az önmaga iránti kötelezettségek
elől. És arra is ezen a napon jön rá, hogy anyjának semmiről se
szabad tudnia, de a két bátyjának sem. Mihelyt beszállt a fekete
autóba, hirtelen tudatosul benne, hogy elszakadt ettől a családtól,
most először, de rögtön örökre. Mostantól fogva nem tudhatják, mi
van vele. Ha elrabolják is tőlük, ha bántják, ha megrontják is,
nekik semmit se szabad megtudni. Sem az anyjának, sem a két
testvérének. Ez lesz az ő sorsuk. Ezért fojtogatja a lányt a sírás,
már a fekete autóban. A gyereklánynak most már meg kell küzdeni
ezzel a férfival, az elsővel, azzal, akivel a kompon találkozott.
Azon a csütörtöki napon minden villámgyorsan történt. A férfi
mindennap elment érte a gimnázium elé, hogy hazavigye a
leányotthonba. Aztán egy csütörtök délután eljött a leányotthonba.
És elvitte a fekete autón.
Csólenben vagyunk. Átellenben a kínai negyedet a városközponttal
összekötő bulvárokkal, az amerikai módra épített, széles
sugárutakkal, amelyeken villamosok, riksakulik, autóbuszok rohannak.
Kora délután. A lány megszökött a sétáról, pedig a séta kötelező a
leányotthon lakóinak.
Legénylakás a város déli részén. A helyiség divatosan van
berendezve, de mintha a bútorokat sebtében szedték volna össze, bár
a "modern style" ízlésjegyei szerint. A férfi azt mondja: a
bútorokat nem én választottam. A lakásban félhomály, de a lány nem
szól a férfinak, hogy nyissa ki a zsalugátereket. Nincs benne semmi
különleges érzelem, nem érez gyűlöletet, de irtózást sem, akkor ez
már a vágy, biztosan a vágy. Ha a vágy is, nem tud róla. A férfi
előző este hívta meg magához, ő meg azonnal igent mondott. És most
ott van, ahol lennie kell, bár nem találja a helyét. Egy kicsit meg
van illetődve. Nemcsak hajszálra így képzelt el mindent, de mintha
ez az egész csak ővele történhetett volna, senki mással. Feszülten
figyel mindenre, a fényre, a városnak a szobán áthullámzó lármájára.
A férfi ideges. Először úgy néz a lányra, mintha tőle várná, hogy
megtörje a csendet, de a lány nem szól semmit. Így a férfi sem
mozdul, nem vetkőzteti le, azt mondja, őrülten szereti, szinte
suttogva mondja. Aztán elhallgat. A lány nem válaszol. Mondhatná,
hogy ő nem szereti a férfit. De hallgat. Hirtelen átvillan rajta,
hogy a férfi nem is ismeri, hogy sohase fogja megismerni, hogy a
férfi el se tud képzelni ennyi romlottságot. Bármilyen fondorlatosan
próbálná magához kötni a lányt, sohase fog sikerülni. Ezt elég, ha
ő, a lány tudja. És tudja is. A férfi naivsága ráébreszti: a férfi
már a kompon tetszett neki. Tetszik neki a férfi, csak a másikon áll
a dolog, egyedül őrajta.
A lány azt mondja: nekem jobb volna, ha nem szeretne. De még ha
szeret is, akkor is bánjon úgy velem, mint ahogy a többi nővel. A
férfi ránéz, borzadva, aztán megkérdezi: csak ennyi a kívánsága? A
lány azt mondja, ennyi. A férfi szenvedése ott kezdődött, abban a
szobában, ezt már nem színleli, először az életben. Azt mondja,
érzi, a lány sohase fogja szeretni.
A lány ráhagyja. Először azt mondja, még nem tudja. Aztán ráhagyja.
A férfi azt mondja, egyedül van, rettenetesen egyedül ebben a
szerelemben. Erre a lány azt mondja, ő is. De nem mondja, miért. A
férfi azt mondja: ahogy velem idejött, akárkivel elment volna. A
lány azt válaszolja, nem tudja, még soha senkinek nem ment fel a
lakására. Azt mondja a férfinak, nem akar vele beszélgetni, bánjon
úgy vele, mint ahogy a többi nővel szokott, akit felvisz magához.
Könyörög a férfinak, hogy bánjon úgy vele, mint ahogy a többi nővel.
A férfi letépi róla a ruhát, eldobja, letépi a fehér pamut bugyit,
aztán a csupasz lányt felnyalábolja, és odaviszi az ágyhoz. És akkor
a férfi hátat fordít neki, és elsírja magát. A lány pedig lassan,
türelmesen maga felé fordítja, és vetkőztetni kezdi. Behunyja a
szemét, úgy vetkőzteti! Lassan. A férfi segíteni akar. A lány
rászól, maradjon veszteg. Hagyd, majd én. Azt mondja, egyedül akarja
csinálni. Csinálja is. Vetkőzteti a férfit. Amikor a lány megkéri, a
férfi arrább teszi a lány testét, de csak arasznyira, könnyedén,
mintha nem akarná felébreszteni.
A bőr bársonya. A test. A test sovány, erőtlen, vézna, mintha beteg
volna, és most lábadozna, az arc szőrtelen, a nemi szerven kívül
nincs rajta semmi férfias, csupa gyöngeség, kiszolgáltatottság,
gyötrődés. A lány nem néz a férfi szemébe. Nem nézi a férfit. Csak
megérinti. Megérinti a nemi szerv simaságát, a bőr simaságát, az
aranybarna bőrt simogatja, az ismeretlen újdonságot. A férfi
nyöszörög, sír. Neki elviselhetetlen ez a szerelem.
És sírva merül el benne. Először a fájdalomban. Aztán a fájdalmat is
magáévá teszi, a fájdalom átalakul, lassan kiszakad a lányból, és a
gyönyör felé sodródik, a lánnyal egybefonódva. A tenger, végtelenül,
semmihez se foghatón.
A kép már ott, a kompon, még mielőtt eljött volna az órája, részese
a pillanatnak.
A foltozott harisnyás asszony képe hirtelen átúszik a szobán. Végül,
mint a gyerek, úgy jelenik meg előtte. A fiúk már tudták. Ő még nem.
Sohase fognak beszélni egymásnak az anyjukról, a titokról, ami a két
bátyját végképp elválasztja tőle, a sorsukat megpecsételő mély
titokról, az anyjuk infantilizmusáról.
Az anyja sohase ismerte a gyönyört.
Nem tudtam, hogy ilyenkor vérzik az ember. Kérdezi, fájt-e, mondom,
nem, azt mondja, örül neki.
Letörli a vért, megmosdat. Hagyom, hadd csinálja. Nesztelenül
visszajön, újra megkívánom. Nem is tudom, hogyan lehetett bennem
annyi erő, hogy megszegjem az anyám állította tilalmat. Ráadásul
ilyen nyugodtan, ilyen eltökélten. Hogyan tudtam "tettre váltani a
gondolatot".
Nézzük egymást. Magához öleli a testem. Megkérdezi, miért jöttem el
hozzá. Muszájból, mondom, a kötelesség kívánta így. Most
beszélgetünk egymással először. Mesélek a két bátyámról. Elmesélem,
hogy szegények vagyunk. De mást nem. A nagyobbik testvért ő is
ismeri, a helybeli ópiumbarlangban találkoztak. Elmondom, hogy
meglopja az anyámat, hogy a szenvedélyének élhessen, meglopja a
cselédeket, sőt az is előfordul, hogy az ópiumbarlangok bérlői
anyámon akarják behajtani a tartozását.
Beszélek a védőgátról. Elmondom, hogy anyám ezt nem fogja sokáig
bírni, ebből nagy baj lesz. Hogy anyám várható halála egyáltalán nem
független attól, ami ma velem történt.
Átvillan rajtam, hogy kívánom.
Megsajnál, mondom, nem, nem engem kell sajnálni, senkit se kell
sajnálni, csak az anyám. Azt mondja: azért jöttél el, mert gazdag
vagyok. Azt mondom, őt a pénzével együtt kívánom, amikor először
láttam, már akkor az autójában ült, benne a pénzében, és hogy
fogalmam sincs, mit csinálok, ha történetesen nem így lett volna.
Azt mondja: szeretnélek magammal vinni, szeretnék elutazni veled.
Azt mondom, még nem hagyhatom el az anyámat, nem élném túl. Azt
mondja, hiába, nincs velem szerencséje, de ne aggódjak, pénzt azért
ad majd. Megint lefekszik mellém. Hallgatunk.
A város lármája olyan erős az emlékezetemben, mint egy film teljes
hangerőre csavart, fülsiketítő háttérzaja. Világosan emlékszem,
egyikünk se szól egy szót sem, a sötét szobát körülnyaldossák,
felemelik és magukkal sodorják a nagyváros morajlásának egyenletes
hullámai. Az ablakok nincsenek beüvegezve, csak redőny meg
zsalugáter van rajtuk. A redőnyre rávetődnek a járókelők árnyai,
ahogyan elmennek előtte a napsütötte járdán. Itt mindig hatalmas a
tömeg. Az árnyékokat szabályos csíkokra vagdalják a zsalugáter
hézagai. Az odakint csattogó facipők a fejemen koppannak, a hangok a
dobhártyámat hasogatják, kínaiul csak üvöltve lehet beszélni, mint
ahogyan, mindig is úgy képzeltem, a sivatagi nyelveken is, ez a
nyelv hihetetlenül távoli.
Odakint alkonyodik, ezt a hangokból sejti az ember, meg abból, hogy
a járókelők egyre nagyobb, egyre vegyesebb csoportokban mennek el az
ablak előtt. Ebben a szórakozó negyedben éjszaka zajlik csak igazán
az élet. És itt a naplementével kezdődik az éjszaka.
Az ágyat csak a rácsos zsalugáter meg a vászonredőny határolja el a
várostól. Semmiféle szilárd anyag nem választ el minket a kinti
tömegtől. Ők ott kint semmit sem tudnak az életünkről. De mi látunk
valamit az övékből, látjuk mozdulataikat, halljuk a szavaikból
dagadó hangzavart, amely olyan, mint egy hajókürt megtört, szomorú,
visszhangtalan jajkiáltása.
Az égetett cukor illata terjeng a szobában, a pörkölt földimogyoró,
a kínai levesek, pecsenyék, füvek, a jázmin, a por, a tömjén meg a
parázsló faszén szaga, mert a tüzet is a kosárban hozzák-viszik,
árulják utca hosszat, a város szaga olyan, mint a vadonban megbúvó
falvaké, mint az erdőé.
Amikor ismét ránéztem, már fekete fürdőköpenyben volt. Ott ült,
pohár whiskyvel a kezében, cigarettázva.
Azt mondta, lezuhanyozott, amíg aludtam. Nem is éreztem, hogy
elnyomott az álom. Az asztalkán meggyújtotta a lámpát.
Hirtelen eszembe jut, hogy biztosan olyan férfi, aki ragaszkodik a
szokásaihoz, és hogy elég sűrűn járhat ebbe a lakásba, biztosan
sokat szeretkezik, valami félelem bujkál benne, azért szeretkezik
sokat, hogy ezt a félelmet elfojtsa magában. Azt mondom, nekem nem
is olyan ellenszenves a gondolat, hogy annyi barátnője van, és hogy
be kell állnom a sorba, a többi közé. Nézzük egymást. Felfogja, mit
mondtam. A tekintet egyszerre elváltozik, képmutatás lesz, a
fájdalom foglya, a halálé.
Azt mondom, feküdjön mellém, megint övé akarok lenni. Odajön.
Érződik rajta az angol cigaretta, a drága kölni, a bőrének méz és
selyemszaga van, mintha magába itta volna a selyem gyümölcsös
illatát, az aranyét, ellenállhatatlan. Kívánom, mondom neki. Azt
mondja: várjak. Beszél, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen
leszek az első szeretkezés után, hogy szeretni fogom a szerelmet,
azt mondja, most már tudja, hogy meg fogom csalni, nem lesz
mellettem olyan férfi, akit meg ne csalnék. Azt mondja, ő önnön
balsorsának eszköze. Örülök a jóslatnak, meg is mondom neki. Erre
elveszti a fejét, elkeseredésében rám veti magát, gyerekmellemet
harapdálja, ordít, sérteget. Lehunyom a szemem, annyira jólesik.
Erre gondolok: nagy gyakorlata lehet a szeretkezésben, nyilván semmi
mást nem csinál az életben, csak szeretkezik. Érződik a tapasztalat
a simogatásán, olyan egyszerű, olyan tökéletes. Óriási szerencsém
van, nem is vitás, mint egy szakma, kisujjában az egész, olyan
pontosan tudja, bár ösztönösen, mikor mit kell csinálni, mit kell
mondani. Lekurváz, ocsmány kis nő vagyok, mondja, az ő egyetlen
szerelme, és így is van rendjén, mindenki ezen a hangon beszél,
amikor önállósul a szó, és önállósul a test, és azt csinálja,
keresi-kutatja, találja és veszi el, amihez kedve van, ilyenkor
minden tökéletes, nincs selejt, a selejtet eltakarja, viharos
örvénybe rántja a vágy.
A város itt morajlik a közelben, szinte mellettünk, hallani, amint a
zaj hullámai nekicsapódnak a zsalugáter deszkáinak. Olyan, mintha
átzubogna a szobán. Ebben a zajban, ebben a jövésmenésben simogatom
a testét. A tenger, a végtelenség összesűrűsödik, eltávolodik,
visszatér.
Kérem, kezdje újra, még és még. Hogy még egyszer. Igen, így. A
csatakos vérben. Ezt nem lehet túlélni. Csak belehalni lehet.
Cigarettára gyújtott, és odaadta. Suttogva beszélni kezdett, szája
az ajkamat súrolta. Én is suttogva beszéltem.
Mivel nem tud róla, az ő érdekében nekem kell elmondani, hogy van
benne valami veleszületett előkelőség, ezt a javára írom.
Már este van. Azt mondja, sohase fogom elfelejteni ezt a délutánt,
akkor is emlékezni fogok rá, amikor őneki az arcát is meg a nevét is
rég elfelejtettem. Megkérdezem, hogy a házra emlékezni fogok-e. Azt
mondja: nézd meg jól. Megnézem. Azt mondom, semmi különös. Azt
mondja, igen, mindig így van.
Még mindig magam előtt látom az arcot, és emlékszem a névre. Látom a
kimeszelt falakat, a vászonredőnyt a forróságra nyíló ablakon meg a
félköríves ajtót, amely egy másik szobába vezetett, a szoba meg a
belső kertre nézett – a virágok kókadoznak a hőségben –, a kertet
épp úgy kék mellvéd fogja körül, mint a sadeki villa Mekongra néző,
lépcsőzetes teraszait.
A gyötrődés és magány tanyája. Kéri, áruljam el, mire gondolok. Azt
mondom, anyámra; megöl, ha megtudja, mi történt. Látom, ahogy erőt
vesz magán, hogy beszélni tudjon, azt mondja, tudja, mi járhat anyám
fejében, ki is mondja: a szégyen. Azt mondja, házasságban ennek még
a gondolatát se tudná elviselni. Ránézek. Ő is rám néz, önérzetesen
mentegetőzik. Azt mondja: kínai vagyok. Elmosolyodunk. Megkérdezem,
normális dolog-e, hogy olyan szomorú az ember, mint mi most. Azt
mondja, azért, mert nappal szeretkeztünk, amikor legnagyobb a hőség.
Azt mondja, ilyenkor mindig rettenetes utána. Elmosolyodik. Azt
mondja: akár van szerelem, akár nincs, ilyenkor mindig rettenetes.
Azt mondja, éjszakára el fog múlni, elmúlik, ahogy besötétedik. Azt
mondom, nincs igaza, nemcsak a nappal miatt van, én előre vártam ezt
a szomorúságot, belőlem jön. Hogy mindig is szomorú voltam. Hogy ezt
a szomorúságot már azokon a fényképeken is látom, amiken még kicsi
vagyok. És ma is ráismerek, ez az én szomorúságom, mindig is enyém
volt, a nevemet is neki adhatnám, annyira hasonlít rám. Elmondom, ma
milyen jóleső érzés ez a szomorúság, hogy végre-valahára megesett a
baj, amit anyám százszor is megjósolt, élete sivárságában
jajveszékelve. Azt mondom: nem nagyon értem, amit anyám mond, csak
azt tudom, ez az a szoba, amire mindig is vártam. Csak beszélek,
választ nem várok. Elmondom, anyám úgy kiabálja vélt igazát, mint a
próféták. Azt, hogy soha semmit nem szabad várni senkitől, se
embertől, se államtól, se Istentől. Miközben beszélek, egyre néz,
nem veszi le rólam a szemét, nézi a szájam, miközben beszélek,
meztelen vagyok, simogat, lehet, hogy oda se figyel, nem tudom. Azt
mondom, ami történt, megtörtént, nem nagy ügy. Elmesélem, milyen
nehéz előteremteni a kenyérrevalót, öltözködni, egyszóval élni,
megélni anyám fizetéséből. Egyre nehezebben beszélek. Azt kérdezi:
hogyan éltek? Az utcán, mondom, a nyomor földig rombolta az otthon
falait, egyik napról a másikra a szabad ég alatt találtuk magunkat,
ki-ki úgy boldogul, ahogy tud. Züllöttek vagyunk mindnyájan. Ezért
vagyok itt. Rám fekszik, még egyszer belém hatol. Így maradunk,
egymásba fonódva, nyöszörögve a város lármájában. Még mindig
halljuk, aztán egyszer csak nem halljuk többé.
A testre adott csókoktól mindig sírhatnékja van az embernek. De
mintha vigasztalnának. Otthon sohase sírok. Azon a bizonyos napon,
és ott, a szobában, a könnyek megvigasztalnak a múltért is, a
jövőért is. Elmondom, ott fogom hagyni anyámat, hogy egyszer csak
semmi szeretetet sem fogok érezni iránta. Sírok. Rám hajtja a fejét,
és hogy sírok, ő is elsírja magát. Azt mondom, gyermekkoromban anyám
balsorsa helyettesítette az álmokat. Hogy anyám volt az álom, sohase
a karácsonyfa, csak anyám, semmi más, hol mint nyomorúságában
kínpadra vont anya, hol mint az a másik, aki magából kikelve beszél
a sivatagban, vagy aki ennivalóért futkos, vagy aki meséli, egyre
csak mondja, mondja, hogy ővele mi történt, vele, Marié Legrand de
Roubaixval, és beszél az ártatlanságáról, megtakarított pénzéről,
reményeiről.
A zsalugáteren át beszivárgott az este. A lárma felerősödött.
Élesebb is, már nem olyan tompa. Felgyulladtak a vöröses fényű utcai
lámpák.
Kimentünk az utcára. Újra felvettem a fekete szalagos férfikalapot,
az aranylamé cipőt, a selyemruhát, sötétpirosra festettem a számat.
Megöregedtem. Egyszerre belém hasít a felismerés. Észreveszi, azt
mondja: fáradt vagy.
A járdán az összevissza mozgó tömeg, ki lassan, ki sietősen vág utat
magának a sokaságban, amely rühes, mint a gazdátlan kutya, vak, mint
a koldus; ezt a kínai nyüzsgést még a mostani jólét képein is látom,
ahogyan az emberek egy nyájban járnak-kelnek, és mégse
türelmetlenek, nem érzik magukat egyedül a tömegben, lehet, hogy nem
boldogok, de szomorúság sincs bennük, és nincs bennük kíváncsiság
sem, nem látszik rajtuk, hogy mennek, úgy vonulnak, mintha nem
igyekeznének sehová, éppen csak előbbre nyomulnak egy kicsit, ha már
ide keveredtek, egyedül és a tömegben, de sohase önmagukban
magányosan, mindig a tömegben egyedül.
Belépünk az egyik emeletes kínai vendéglőbe, ezek az éttermek
sokszor egész bérházat is elfoglalnak, mint a nagyáruházak, olyan
nagyok, valóságos laktanyák, a városra néző erkélyekkel és
teraszokkal. Európában el se tudják képzelni a hangzavart, amely
kihallatszik ezekből az épületekből, a pincérek ordítva adják tovább
a rendelést, amiket a szakácsok ugyancsak ordítva ismételnek.
Ezekben az éttermekben lehetetlen beszélgetni. A teraszon kínai
zenekarok játszanak. A legcsöndesebb emeletre megyünk, az európaiak
közé, az étlap itt is ugyanaz, csak elviselhetőbb az ordítozás.
Vannak ventilátorok, és nehéz függöny véd a zajtól.
Kérem, mesélje el, mekkora az apja vagyona, és milyen. Azt mondja,
nem szeret pénzről beszélni, de ha nagyon akarom, elmondja, mit tud.
Minden Csólenban kezdődött, a bennszülötteknek szánt lakófülkékkel.
Az apja háromszáz ilyen lakófülkét építtetett. Több utca teljes
egészében övé. A férfinak egy kicsit erőltetett párizsi akcentusa
van, a pénzről őszinte fesztelenséggel beszél. Volt az apjának
néhány bérháza, de eladta, hogy Csólentól délre építési telkeket
vásároljon. Azt hiszi, az apja a sadeki rizsföldeket is eladta. A
járványok felől faggatom. Elmondom, egész utcasorokat láttam, az
összes lakást lezárták, a pestis miatt beszögezték az ablakokat meg
az ajtókat. Azt mondja, mivel a patkányirtás errefelé elterjedtebb,
a járvány itt nem olyan gyakori, mint a vadonban. Hirtelen valóságos
regényt kerekít a lakófülkékből. Olcsóbbak, mint a bérházak vagy a
családi házak, és jobban megfelelnek a szegénynegyedek igényeinek,
mint az egymástól elkülönített lakások. Itt az emberek szeretnek
együtt lenni, főleg a falvakból jött szegények, ők az utcán, a
szabad ég alatt is nagyon jól elvannak. Tiszteletben kell tartani a
szegények szokásait. Az apja egész sor lakófülkét építtetett, utcára
nyíló fedett folyosóval. Így az utcák is világosabbak,
barátságosabbak. Az emberek egész napjukat a nyitott folyosón
töltik. Amikor nagy a hőség, ott is alszanak. Azt mondom, egy időben
én is szerettem volna ilyen nyitott folyosón lakni, gyerekkoromban
az volt minden vágyam, hogy a szabad ég alatt aludjak. Hirtelen
fájdalmat érzek. Valami gyönge, könnyű fájdalmat. Mintha nem a
helyén dobogna a szívem, hanem a még eleven, friss sebben, amit
feltépett bennem, ő, aki beszél hozzám, akinek gyönyör volt ez a
délután. Már nem hallom, mit mond, nem figyelek. Észreveszi,
elhallgat. Beszéljen még, mondom. Beszél. Újra figyelek. Azt mondja,
gyakran eszébe jut Párizs. Szerinte egyáltalán nem hasonlítok a
párizsi nőkhöz, nem vagyok olyan kedves, mint ők. Azt mondom, ez a
lakófülke üzlet azért nem lehet nagyon kifizetődő. Erre már nem
válaszol.
Amíg tart ez a mi történetünk, úgy másfél évig, csak így fogunk
beszélni, de önmagunkról soha nem beszélünk. Már a kezdet kezdetén
tudjuk, hogy nincs közös jövő, így a mindennapi híreket beszéljük
meg, hol eltérő, hol azonos nézőpontból.
Azt mondom, végzetes volt neki a Franciaországban töltött idő.
Egyetért. Azt mondja, mindent pénzért vett Párizsban, nőket, tudást,
eszméket. Tizenkét évvel idősebb nálam, fél a korkülönbségtől.
Hallgatom, ahogy beszél, ahogy ámítja magát, és ahogy szeret,
egyszerre szokványos és őszinte szerepjátszással.
Mondom, bemutatom a családomnak, kibúvót keres, kinevetem.
Csak modoros túlzással tudja kifejezni az érzelmeit. Ha az apja
megtiltaná, hogy szeressen, nem volna ereje dacolni vele, hogy
megszerezzen magának, és elvigyen innét. Gyakran elsírja magát,
amiért úgy érzi, még ez a szerelem se tudja megszabadítani a
félelemtől. Én vagyok az ő hősiessége, a rabsága pedig az apja
pénze.
Ha a két bátyámról beszélek, rögtön elfogja a félsz, mintha
leleplezték volna. Azt hiszi, a családom alig várja, hogy megkérje a
kezem. Tisztában van vele, hogy ő már amúgy is elveszett ember az
anyám meg a két bátyám szemében, a házassággal csak vesztébe rohan,
és engem is elveszejt.
Azt mondja, azért ment Párizsba, hogy elvégezze a kereskedelmit, de
aztán kiböki, semmit se csinált, erre az apja megvonta tőle a
támogatást, és hajójegyet küldött a visszaútra, ő meg kénytelen volt
elhagyni Franciaországot. A hazatérés az ő tragédiája. A
kereskedelmit nem fejezte be. Azt mondja, innen szeretné befejezni
mint levelező hallgató.
A családommal való találkozásai a csóleni evésivásokkal kezdődtek.
Amikor anyám meg a két bátyám Saigonba jönnek, megkérem, vigye el
őket a kínai vendéglőbe, mert nem ismerik a kínai konyhát, sohase
voltak kínai vendéglőben.
Ezek az esték mindig ugyanolyanok. A testvéreim rávetik magukat az
ételre, de őt szóra se méltatják. Rá se néznek. Nem bírnak ránézni.
Erre sohase volnának képesek. Mert ha képesek volnának az
erőfeszítésre, hogy legalább ránézzenek, akkor a tanulásra is
képesek volnának, akkor jobban tudnának alkalmazkodni a társadalmi
élet elemi követelményeihez. Egyedül anyám beszél egész idő alatt,
főleg eleinte, egykét megjegyzés az asztalra kerülő ételekről, a
botrányos árakról, aztán ő is elhallgat. A férfi viszont, az első
két találkozáskor, fejest ugrik a mélyvízbe, párizsi kalandjait
meséli, hiába. Mintha nem is beszélne, mintha a többiek nem
hallanának semmit. Próbálkozása megfeneklik a csöndben. A testvéreim
tovább falnak. Soha senkit nem láttam így zabálni.
A férfi fizet. Kiszámolja a pénzt. Beleteszi a kistányérba. Mindenki
őt nézi. Első alkalommal, emlékszem, hetvenhét piasztert rak egymás
mellé. Anyámból kis híján kitör a nevetés. Szedelőzködünk. Senki se
mondja, köszönöm. Sohase mondják, köszönöm a finom vacsorát, azt se,
jó napot vagy jó estét, senki se mond soha semmit.
A testvéreim sohase szólnak hozzá. Észre sem veszik, nem látják, nem
hallják, mintha levegő volna, keresztülnéznek rajta. Azért, mert
odavan értem, mert természetesnek veszik, hogy én nem szeretem, és
csak pénzért vagyok vele, mert nem is szerethetem, lehetetlen, hogy
szeressem, hiszen mindent eltűr tőlem, és szeretni fog, amíg csak
él. Mert kínai, nem pedig európai. A nagyobbik bátyám magatartása,
ahogyan hallgat, vagy ahogyan elnéz a szeretőm felett, valami
mintaszerű meggyőződésből fakad. Ebben a dologban mindannyinknak
nagyobbik bátyám a példakép. Ha a testvéreim is jelen vannak, én se
szólok hozzá. Sohase szólok hozzá a családom jelenlétében.
Legföljebb, ha valamit közölni akarnak vele. Vacsora után például,
ha a két bátyámnak kedve támad elmenni a Forrásba, inni egyet meg
táncolni, akkor közlöm vele, hogy a Forrásba szeretnénk menni,
táncolni meg inni. Először úgy csinál, mintha nem hallotta volna.
Nekem meg nem szabad, legalábbis a nagyobbik bátyám logikája szerint
nem, megismételni, amit mondtam, nem szabad megismételni a kérést,
ez hiba volna, ezzel csak leereszkednék a siránkozásához. Aztán
mégis válaszol. Azt mondja, suttogóra fogott, szándékosan meghitt
hangon, hogy szeretne velem egy kicsit egyedül lenni. Azért mondja,
hogy véget vessen a gyötrődésének. De nekem, újabb árulás, ezt sem
szabad meghallanom, hogy el ne kerülje az újabb pofont, különben
olyan volna, mintha szemrehányást tenne a nagyobbik bátyám
magatartása miatt, egyszóval nem szabad válaszolnom. De ő nem hagyja
annyiban, nem adja fel, azt mondja: a kedves mama is fáradt, látszik
rajta. Anyánk csakugyan kókadozik az álmosságtól a csóleni kínaiak
bőséges vacsorája után. Erre se válaszolok. Hirtelen felcsattan a
nagyobbik bátyám hangja, csak néhány szót mond, gorombán,
megfellebbezhetetlenül. Anyám azt mondogatta róla: a három közül
neki forog legjobban a nyelve. A nagyobbik bátyám kiadta az
utasítást, és most vár. Dermedt mozdulatlanság: ráismerek a szeretőm
félelmére, ugyanaz a félelem, mint a kisebbik bátyámé. Már nem
ellenkezik. Megyünk a Forrásba. Anyám is jön, a Forrásban fog
aludni.
Ha a nagyobbik bátyám is velünk van, a férfi nem a szeretőm.
Meghalni nem hal meg, de nekem semmit se jelent. Kiégett film.
Vágyam a nagyobbik bátyámnak engedelmeskedik, a szeretőmet kiveti
magából. Valahányszor együtt látom őket, úgy érzem, még egyszer nem
bírom elviselni a látványt. A szeretőmet fizikai gyöngesége miatt
tagadják meg, pedig nekem épp ez a gyöngeség vonzó benne. A szeretőm
irtózatos botrány a nagyobbik bátyám szemében, szégyenletes,
bevallhatatlan. Dacolni az ő néma parancsával, erre sohase vagyok
képes. Legfeljebb ha a kisebbik bátyámról van szó. De ha a
szeretőmről, nem tudok erőt venni magamon. Még most is, hogy
beszélek róla, egyszerre magam előtt látom a bátyám képmutató
ábrázatát, szórakozott tekintetét, mintha csak úgy nézelődne, mintha
máshol járnának a gondolatai, de enyhén összeszorított állkapcsán
jól látni, milyen nehezen viseli ezt a méltánytalanságot, hogy
tűrnie kell, ha drága vendéglőben akar vacsorázni, holott ez igazán
járna neki. Az emlék körül a vadász éjszakájának ólomszürke
derengése. Fülsiketítő vészjel, gyereksikoltás.
A Forrásban se áll szóba vele senki.
Mindnyájan konyakot rendelünk, ásványvízzel. A két bátyám rögtön
felhajtja az övét, és még egy rundot rendel. Anyám meg én a miénket
is nekik adjuk. A két bátyám egykettőre lerészegedik. Szólni azért
most se szólnak a szeretőmhöz, csak panaszkodnak. Főleg a kisebbik.
Siránkozik, amiért olyan lehangoló ez a bár, amiért nincsenek
prostituáltak. Hét közben a Forrás kong az ürességtől. Táncolok
vele, mármint a kisebbik bátyámmal. Táncolok a szeretőmmel is. De a
nagyobbik bátyámmal sohase táncolok, ővele nem táncoltam soha.
Valami zavaros veszélyérzet tartott vissza, mindig is féltem a
delejes gonoszságtól, amivel mindannyinkat megbabonázott, a teste
érintésétől.
Úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás, főleg az arcunk.
A csóleni kínai beszél hozzám, mindjárt elsírja magát, azt mondja:
lehet, hogy valamivel megbántottam őket? Azt mondom, ne vegye zokon,
mindig ez van, a családon belül is, a mi életünk már ilyen.
Csak akkor fogom neki megmagyarázni, amikor újra a legénylakásban
leszünk. Hogy bármi történik velünk, bárki jön hozzánk, állandó
velejárója életünknek a nagyobbik bátyám hideg és sértő durvasága.
Ölni, gyötörni, mások életévei rendelkezni, megvetni, üldözni,
kínozni – ez minden vágya. Mondom, ne féljen. Semmit se kockáztat.
Mert az egyetlen, akitől a nagyobbik bátyám fél, és aki előtt
furcsamód meghunyászkodik, én vagyok.
Mi sohase kívánunk egymásnak jó reggelt, jó estét, boldog új évet.
Sohasem beszélgetünk. Soha sincs szükségünk beszédre. Minden néma
marad, távoli. A család kőből van, megkövült sáncai bevehetetlenek.
Mindennap gyötörjük egymást, mindennap ölni szeretnénk. Nem csak
hogy nem beszélgetünk, nézni se nézünk egymásra. Ha látjuk is a
másikat, akkor se nézünk rá. Nézni annyi, mint érdeklődni valaki
iránt, annyi mint megalázkodni. Senki se ér annyit, hogy egyáltalán
ránézzünk. Nézni szégyen. Még a "beszélgetés" szó is száműzve van.
Azt hiszem, ez fejezi ki legjobban a gőgöt meg a szégyent. Nekünk
minden közösség, családi vagy más közösség, gyűlöletesen megalázó.
Elvből szégyelljük, hogy egy fedél alatt élünk, hogy együtt kell
élnünk az életet. Ez a mi közös történetünk mélypontja, hogy
mindhárman az anyánk gyerekei vagyunk, a jóhiszemű asszonyé, akit
tönkretett a társadalom. Mi is annak a társadalomnak a pártján
állunk, amely kétségbeesésbe kergette anyámat. Azért gyűlöljük úgy
az életet, azért gyűlöljük egymást, mert ezt csinálták a mi
szeretetre méltó, hiszékeny anyánkkal.
Anyánk nem is sejtette, mivé tett minket az ő kétségbeesése, főleg a
fiúkról beszélek, az ő fiairól. De még ha sejti is, hogyan
hallgathatta volna el, amiből az ő története kikerekedett?
Uralkodott volna az arckifejezésén, tekintetén, hangján, szeretetén?
A halál lehetett volna a megoldás. Az öngyilkosság. Szétszórni a
családot, felrobbantani az elviselhetetlen közösséget. Elválasztani
a nagyobbikat a másik kettőtől. De ezt elmulasztotta. Meggondolatlan
volt, következetlen, felelőtlen. Mindhárom egyszerre. Sok mindenen
keresztülment. Az már több volt, mint szeretet, ahogy mi hárman
szerettük. Azért meg különösképpen, hogy sohase tudott hallgatni,
színlelni, hazudni; bármennyire különbözőek voltunk mi hárman,
szeretni egyformán szerettük.
Nagyon sokáig tartott. Hét teljes évig. Amikor elkezdődött,
tízévesek voltunk. Aztán tizenkét évesek lettünk. Majd tizenhárom,
tizenöt évesek. Majd tizenhat, tizenhét évesek.
Eddig tartott, hét hosszú évig. Aztán lemondtunk minden reményről.
Leszámoltunk vele. Azzal is, hogy tovább próbálkozzunk az óceánnal.
Csak a veranda hűvöséből néztük a napfényben sötétlő, szinte fekete
sziámi hegyeket. Az anya végre megnyugodott, a magány falai között.
Hősies és megkeseredett gyerekek voltunk.
A kisebbik bátyám 1942 decemberében halt meg, a japán megszállás
alatt. Én az érettségim után, 1932ben elhagytam Saigont. A kisebbik
bátyámtól egyetlenegy levelet kaptam tíz év alatt. Hogy azt is miért
írta, sohase derült ki. A levél szokványos volt, hibátlan, szépen
rajzolt betűkkel letisztázva. Azt írta, mindenki egészséges, anyám
is jól van. Hosszú levél volt, két teljes oldal. Azonnal felismertem
a gyerekes írását. Azt is mondta, van lakása, autója, megírta a
márkáját is. Hogy újra teniszezik. Hogy jól van, és minden a
legnagyobb rendben. Hogy szeretettel ölel, nagy-nagy szeretettel. A
háborúról, a nagyobbik bátyámról nem írt egy szót se.
Gyakran beszélek úgy a két bátyámról, mint valami egységről, ahogyan
az anyánk szokta. Azt mondom: a testvéreim, anyám meg így nevezte
őket az ismerősök előtt: a fiaim. Mindig is hivalkodva beszélt a
fiai testi erejéről. Idegenek előtt nem tért ki a részletekre, nem
mondta, hogy a nagyobbik sokkal izmosabb a kisebbiknél, azt mondta,
a nagyobbik olyan izmos, mint az ő fivérei, akik földművelők
Észak-Franciaországban. Büszke volt a fiai testi erejére, ahogyan a
testvérei erejére is. Akárcsak a nagyobbik fia, ő is lenézte a
gyöngéket. A csóleni szeretőmről ugyanúgy beszélt, mint a nagyobbik
bátyám. Nem ismétlem meg a szavait. A sivatagban heverő állati
tetemekkel voltak kapcsolatosak. Azt mondom: a testvéreim, mert én
magam is így beszéltem róluk. Csak később beszéltem másképpen,
amikor a kisebbik bátyám is felnőtt, és mártír lett.
Nemcsak egyetlen ünnepet sem ülünk meg soha a családban, még
karácsonyfa sincs, nincs hímzett zsebkendő, nincs virágcsokor. De a
halottainkkal se törődünk, nincs síremlék, nincs emlékezet. Csak
egyetlenegy. A nagyobbik bátyám örökre gyilkos marad. Őmiatta fog
meghalni az öccse. Én faképnél hagytam őket, elszakadtam tőlük.
Anyám egyedül a nagyobbik fiáé lett, amíg csak meg nem halt.
Csólen, a kép meg a szerető idején az anyámon újra kitör a téboly.
Fogalma sincs, mi történt Csólenban. De állandóan kémlel, talán sejt
valamit. Hiába ismeri a lányát, a gyerekét, egy ideje furcsa
idegenség árad belőle, egyszerre tartózkodó lett vagy mi, a vak is
látja, még vontatottabban beszél, mint szokott, és ez a lány, aki
olyan kotnyeles, most figyelmetlen, a tekintete is megváltozott, még
az anyját, az anyja balsorsát is úgy nézi, mint valami előadást,
mintha egyszerű szemlélője volna mindannak, ami az anyjával
történik. Az anyja életébe hirtelen betör a rémület. A lehető
legnagyobb veszedelem, a társadalom számkivetettjeként fog élni,
védtelenül és magányosan. Amikor rájön a roham, nekem esik, bezár a
szobába, üt-ver az öklével, pofoz, letépi a ruhám, megragadja a
karomat, a testemet szaglássza, a fehérneműmet, azt mondja, érzi a
kínai férfi kölni illatát, de ezzel se éri be, gyanús foltokat keres
a lepedőn, és üvölt, üvölt, hadd hallja az egész város, kurva lett a
lánya, de ő úgy kirúgja, hogy a lába se éri a földet, döglött volna
meg, mert így senkinek se fog kelleni, hogy oda a tisztessége, még
egy kurva is többet ér nála. És zokog, nem tudja, mitévő legyen, nem
jobb-e, ha rögtön kidobja a házából, mielőtt mindent bemocskol.
A bezárt szoba egyik fala mögött a nagyobbik testvér.
Ő válaszol az anyjának, azt mondja, jól tette, hogy megverte, a
hangja tompa, meghitt, behízelgő, azt mondja az anyjának, ki kell
deríteni az igazságot, bármi áron, csak így tarthatják vissza a
kislányt a lejtőn, csak így vigasztalódhat meg az anyja. Az anya meg
teljes erőből csépeli. A kisebbik bátyja rákiált az anyjára, hogy
hagyja békén. Kimegy a kertbe, elrejtőzik, attól fél, hogy anyám
megöl, retteg, állandóan retteg attól a kiismerhetetlen valakitől,
aki a bátyja. A kisebbik bátyám félelme lehűti az anyámat. Most
életének, megbecstelenített gyermekének balsorsát siratja. Én is
sírok. Hazudok. Megesküszöm az életemre, hogy semmit se csinált
velem, meg se csókolt. Csak nem képzeled, mondom, hogy pont egy
kínaival fekszem le, csak nem képzeled, hogy pont ezzel a ronda és
vézna kínaival. Tudom, hogy a nagyobbik bátyám odatapad az ajtóhoz,
hallgatózik. Tudja, mit csinál az anyám, tudja, hogy agyba-főbe veri
a csupasz kislányt, bár minél tovább tartana, ezt kívánja, még, még,
amíg csak lehet. Anyám tudja, hogy bátyámnak mit jár a fejében,
sötéten, fenyegetőn.
Még kicsik vagyunk. Minden szíre-szóra kitör a háború a két fiú
között, látszólag minden ok nélkül, például azért, mert a nagyobbik
bátyám, klasszikus fogás, egyszerre odakiáltja az öccsének: takarodj
az útból! És már üt is. Némán verekednek, semmi mást nem hallani,
csak a zihálást, a nyögéseket meg az ütések tompa puffanását. Anyám,
mint mindig, a jajveszékelés áriáival kíséri a jelenetet.
Ugyanaz a düh fűti őket, ugyanaz a fekete, gyilkos düh, amit csak
fivéreken, nővéreken, anyákon látni, másokon soha. A nagyobbik
bátyám attól szenved, hogy nem élheti ki szabadon a gonoszságát, ő
szeretne a gonoszság helytartója lenni, és nem csak itt, mindenütt.
Az öccse béna szemlélője az iszonyatnak, a bátyja hajlamának.
Amikor verekedtek, mindkettőt egyformán féltettük attól, hogy a
másik megöli; anyám azt mondta, mindig is verekedtek, sohase
játszottak együtt, sohase beszélgettek. Semmi sem kötötte össze
őket, csak az anyjuk, és főleg a kishúguk, semmi más, csak a vér.
Azt hiszem, csak a legidősebbről mondta anyám, hogy a gyerekem.
Olykor így is szólította. A másik kettőről azt mondta: a kicsik.
Idegeneknek sohase beszéltünk erről, korán megtanultuk, hogyan
titkoljuk el, ami legfontosabb az életünkben: a nyomort. Meg minden
mást is. A szeretőink lettek első bizalmasaink, milyen túlzó ez a
kifejezés, azok, akikkel az állomáshelyünktől távol ismerkedtünk
meg, előbb a saigoni utcákon, aztán a tengerjárókon, vonatokon,
végül mindenütt.
Anyámra hirtelen rájön a bolondóra, estefelé, főleg a száraz
évszakban, és felmosatja az egész házat, azt mondja, így tisztább,
egészségesebb, hűvösebb a lakás. A ház töltésen áll, töltés védi a
kerttől, a hüllőktől, skorpióktól, vörös hangyáktól, a Mekong
áradásaitól, a szélviharok utáni szökőártól. Mivel a ház meg van
emelve a talaj szintjéhez képest, zúdíthatnak több vödör vizet is a
padlóra, mintha kertet locsolnának. A székek fel vannak rakva az
asztalokra, úszik az egész ház, a kis szalonban a zongora lábai
vízben állnak. A bennszülött kisinasok ragyognak a boldogságtól, mi
is ott ugrabugrálunk közöttük, lespricceljük egymást, mosószappannal
súroljuk a padlót. Mindenki mezítláb van, az anya is. Az anya nevet.
Ilyenkor mindent megenged. Illatozik az egész ház, olyan csodálatos
a szaga, mint az eső áztatta földnek vihar után, megbolondítja az
embert, főleg ha más szagok vegyülnek bele, a mosószappan, a
tisztaság, a becsület, az ágynemű, a fehérség, anyánknak és az ő
határtalan hiszékenységének illata. A víz lecsurog egészen a
sétányokig. A kisinasok családtagjai, de a látogatóik is, a
szomszédban lakó fehér gyerekek, mindenki odacsődül. Az anya nagyon
boldog ebben a zűrzavarban, néha azért képes rá, hogy nagyon-nagyon
boldog legyen, ha csak a feledés idejére is, a nagytakarítás például
kiválóan megfelel az anya boldogságigényének. Az anya átmegy a
szalonba, leül a zongorához, eljátszik néhány dalt, csak amiket
kotta nélkül is tud, még a tanítóképzőben tanulta őket. Énekel.
Olykor játszik, nevet. Feláll, táncra perdül, énekel. És mindenki
arra gondol, még az anya is, hogy azért boldog is lehetne az ember
ebben az istenverte házban, amiből hirtelen tó lett, patak menti
mező, gázló, tengerparti föveny.
Legelőször a két kicsit, a kislányt meg a kisfiút rohanják meg az
emlékek. Egyszerre abbahagyják a nevetést, kimennek az estébe hajló
kertbe.
Miközben írok, eszembe jut, hogy a nagyobbik bátyám nem volt
Vinhlongban, amikor bő vízzel felmostuk a házat. A gyámunkhoz
utazott, ő pap volt egy LotetGaronne megyei faluban.
Nagy néha ő is elnevette magát, mi viszont gyakran nevettünk. Minden
kihull az emlékezetemből, lám, azt is elfelejtettem, hogy a kisebbik
bátyám meg én, mi szerettünk nevetni, és nevettünk is, amíg csak
győztük szusszal, élettel.
A háborút ugyanolyan színekben látom, mint a gyermekkoromat. A
háború időszaka az én szememben egybemosódik a nagyobbik bátyám
basáskodásával. Alighanem azért, mert a háború alatt halt meg a
kisebbik bátyám: ahogy mondtam, nem bírta a szíve, a szíve
cserbenhagyta. A nagyobbik bátyámat, azt hiszem, egyszer se láttam a
háború alatt. Igaz, már nem is nagyon érdekelt, éle, hal-e. Ezért
látom olyannak a háborút, mint amilyen ő volt, mindent behálóz,
mindenüvé behatol, fosztogat, embereket csukat be, ott van
mindenhol, mindennel elvegyülve, mindennel összefonódva, jel a
testben, gondolatban, ébredésben, az álomban, ahogyan
elvetemültségtől részegen hatalmába keríti a gyermeki testnek, a
gyöngébbek testének, a legyőzött népeknek drága tájait, mindezt
azért, mert ott strázsál a gonoszság, a kapuk előtt, testközelben.
Visszamegyünk a legénylakásba. Szeretők vagyunk. Nem tudunk betelni
a szeretkezéssel.
Megesik, hogy nem megyek haza a leányotthonba, és vele töltöm az
éjszakát. Nem akarok a karjában aludni, teste melegében, de
ugyanabban a szobában alszom, ugyanabban az ágyban. Néha iskolába se
megyek. Éjszaka a városban vacsorázunk. Megfürdet, beszappanoz,
lemossa a habot, ezt nagyon szereti, kifest, felöltöztet, imád.
Senkit se kedvelt ennyire az életében. Örökösen attól retteg, hogy
megismerkedek egy másik férfival. Én nem félek ilyesmitől, soha. De
valami mástól is retteg, nem attól, hogy európai vagyok, hanem a
fiatal korom miatt, könnyen börtönbe kerülhet, ha ez a mi kalandunk
kitudódik. Azt mondja, a világért se mondjam meg az anyámnak az
igazat, a nagyobbik bátyámnak még kevésbé, senkinek se beszéljek
róla. Így tovább hazudok. Nevetek az aggodalmán. Azt mondom, nem
vagyunk mi olyan gazdagok, hogy az anya beperelhetné, különben is,
valahányszor pert indított, hol a földhivatal, hol az intézők, a
kormányzók, a törvény ellen, mindig ő húzta a rövidebbet, hiába,
ehhez ő nem ért, megőrizni a nyugalmát, várni, várakozni, erre
képtelen, rögtön kiabálni kezd, és tönkreteszi az esélyeit. Anyámnak
ezzel a perrel se volna nagyobb szerencséje, úgyhogy felesleges
nyugtalankodni.
MarieClaude Carpenter. Amerikai volt, bostoni, ha nem csal az
emlékezetem. A szeme világos színű volt, szürkéskék.
1943. MarieClaude Carpenter szőke volt. Egy kicsit már hervatag. De
azért szép asszony, azt hiszem. Mosolya, rezdülés a szája
szögletében, egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról. A hangja
pedig, hirtelen a hangja is eszembe jut, mély volt, de egykét oda
nem illő magas hang is bele-belekeveredett. Negyvenöt éves lehetett,
ez már életkor, ha ugyan nem az életkor maga. A XVI. kerületben
lakott*, az Almahíd környékén. Tágas lakása a Szajnára néző bérház
egész legfelső emeletét elfoglalta. Télen el-eljártunk hozzá
vacsorázni. Vagy nyáron ebédelni. Az ételeket a legjobb párizsi
vendéglők konyhájáról hozatták. Szerény adagok voltak, éppen hogy
elegendők. Csak a lakásában találkoztunk vele, másutt soha. Néha egy
Mallarmé kutató is megfordult nála. Mindig volt ott kéthárom
irodalmár, de csak egyszer jöttek, többé sohase láttuk őket. Hogy
hol a csudába bukkant rájuk, hol ismerkedett meg velük, és miért
hívta meg őket, sohase sikerült megtudnom. A későbbiekben egyikükről
se hallottam, soha egyetlen sort se olvastam tőlük, soha senkitől se
hallottam a műveikről. A vacsorát egykettőre megettük. Sokat
beszéltünk a háborúról, Sztálingrádról, 1943 télutóján jártunk.
MarieClaude Carpenter csak figyelt, figyelt, sokat kérdezett, és
keveset beszélt, ámuldozott, hogy mennyi mindenről nincs tudomása,
nevetett. Alighogy felálltunk az asztaltól, bocsánatot kért, amiért
gyorsan el kell szaladnia, de sajnos dolga van. Hogy micsoda, sohase
kötötte az orrunkra. Ha összeverődött egy kis társaság, mi még
maradtunk egykét óráig. Mindig azt mondta: maradjanak csak, amíg
kedvük tartja.
Távollétében senki se beszélt róla. Mit is mondhattak volna, senki
se ismerte. Mindig olyan érzéssel mentünk el, értünk haza, mintha
lidérces nappali álomból ébrednénk, azzal az érzéssel, hogy
idegeneknél töltöttünk néhány órát, méghozzá olyan velünk azonos
helyzetű vendégek társaságában, akik éppen olyan idegenek voltak,
mint mi magunk, és hogy olyasmiben volt részünk, aminek nem lehet
semmiféle folytatása, aminek nincs se emberi, se másféle indítéka.
Mintha átléptünk volna valami harmadik határon, mintha vasúton
utaztunk volna, vagy sokáig üldögéltünk volna pályaudvarok,
repülőterek várótermében, orvosok előszobájában, kórházak
folyosóján. Nyáron a Szajnára néző, tágas teraszon ebédeltünk, a
kávét meg a kertben szolgálták fel, ami a lapos tető egész területét
elfoglalta. Volt úszómedence is. Fürödni senki se fürdött. Párizst
néztük. A kihalt sugárutakat, a folyót, az utcákat. A kihalt utcákon
virágba borultak az orchideák. MarieClaude Carpenter. Nemegyszer
rajta felejtettem a szememet, szinte mindig őt néztem, zavarba is
jött miatta, hiába, nem tudtam magamon uralkodni. Azért néztem, hogy
megtudjam, kiderítsem, ki is ez a MarieClaude Carpenter. Miért volt
éppen itt, és nem másutt, miért él olyan távol Bostontól, honnét a
vagyona, miért hogy senki se tud róla semmit, és miért ezek a kicsit
erőltetett fogadások, miért, miért látni a szemében, nagyon messze,
a tekintet legmélyén a halált, miért? MarieClaude Carpenter. Miért
volt minden ruhájában valami egyforma, valami megfoghatatlan, mintha
egyik se lett volna igazán az övé, mintha egy másik asszonyon is
pontosan ugyanígy mutatnának. Semleges, tartózkodó, világos ruhák
voltak, fehérek, mint nyár a tél közepén.
Betty Fernandez. A férfiak emlékét sohase kíséri olyan sugárzó
megvilágosodás, mint a nőkét. Betty Fernandez. Ő is külföldi volt.
Alighogy kiejtem a nevét, máris ott lépdel a párizsi utcán,
rövidlátó, alig lát, hunyorogva próbál meggyőződni róla, hogy
csakugyan én vagyok-e, könnyű kézfogással üdvözöl, jó napot, hogy
van? Már régóta halott. Harminc éve is, talán. Emlékszem, milyen
kecses jelenség volt, most már késő, úgyse tudom elfelejteni, ennyi
tökélynek azóta se ért semmi a nyomába, sohasem is fog semmi a
nyomába érni, se a körülmények, se a korszak, se a hideg, se az
éhezés, se a németek veresége, se a Bűn reflektorfénybe állítása. Ő
pedig úgy libbent át ezeknek a – mégoly iszonyú – eseményeknek a
Történelmén, mintha átmenne az úttesten. Az ő szeme is világos.
A rózsaszínű ruha már nem új. A széles karimájú kalap pedig csupa
por az utcai verőfényben. Betty Fernandez karcsú, magas, mintha
tussal rajzolták volna. A járókelők megállnak, ámulva nézik ennek a
külföldi asszonynak az eleganciáját, de ő észre se veszi, csak vonul
tovább. Mint egy királynő. Hogy hová való, első pillantásra nem
látszik rajta. Aztán rájön az ember, hogy csakis onnan jöhet,
odaátról. Szép nő, az idegenségének köszönheti szépségét. Európa
ósdi gönceit viseli, brokátmaradékot, ódivatú kiskosztümöket, régi
függönyöket, ódon ruhatárak ütött-kopott darabjait, divatházak avítt
rongyait, molyrágta rókaprémet, szőre hullott nutriát, ilyen az ő
szépsége, ilyen megtépázott, fázós, zokogó, mint a száműzetés, semmi
sem illik rá, minden lötyög rajta, és mégis csinos, szinte elvész a
ruhájában, olyan sovány, és mégis csinos. Olyan anyagból gyúrták,
testét is, lelkét is, hogy bármi kerül is vele kapcsolatba, örökre
részese lesz ennek a szépségnek.
Betty Fernandez nagy házat vitt, "zsúrokat" adott. Nagy néha
elmentünk hozzá. Ott volt, egyetlenegyszer, Drieu la Rochelle is.*
Szemlátomást gőgtől betegen, és hogy ne kelljen leereszkednie,
keveset beszélt, mintha szinkronizálták volna, olyan hangon,
idegenből fordított, csikorgó nyelven. Lehet, hogy Brasillach is ott
volt*, de erre, bárhogy sajnálom, nem emlékszem. Sartre nem jött el
soha. Csak néhány költő a Montparnasseról de a nevüket már nem
tudom, más senki. Németek se. A politika nem volt beszédtéma. Csak
az irodalom. Ramon Fernandez* Balzacról beszélt. Elhallgattuk volna
az idők végezetéig. Mintha mindent elfelejtett volna, és alig maradt
volna ellenőrizhető adat a tudásából. Tényt keveset mondott, csak a
véleményét osztotta meg velünk. Úgy beszélt
Balzacról, ahogyan önmagáról beszélt volna, mint hogyha egyszer az
életben ezt is kipróbálta volna, mármint hogy Balzac legyen. Volt
benne valami túlfinomult udvariasság, még a műveltségében is, hogyan
kell egyszerre lényegre törően és világosan adagolni a tudományt,
úgy, hogy sohase éreztesse, mekkora teher, mekkora kötelesség.
Nyíltszívű ember volt. Mindig eseményszámba ment a vele való
találkozás, az utcán, kávéházban, örült, ha látott minket, őszintén
örült, boldogan üdvözölt mindenkit. Jó napot hogy van? Mindezt
angolszász módra, vessző nélkül, nevetve, és amíg nevetett, tréfa
lett az egész háború, és a belőle fakadó szenvedés is, az ellenállás
éppúgy, mint a megszállókkal való együttműködés, az éhezés éppúgy,
mint a fagyoskodás, a vértanúság épp úgy, mint a gyalázat. Betty
Fernandez viszont csak emberekről beszélt, járókelőkről vagy
ismerősökről, arról, hogy megy a soruk, a kirakatokban vevőre váró
portékákról, arról, hol lehet az engedélyezett fejadagon felül tejet
meg halat kapni, hogyan lehet ezzel-azzal pótolni a hiánycikkeket,
jobban elviselni a didergést, az állandó éhségérzetet, mindig
gyakorlatias oldaláról nézte az életet, ezen az oldalon állt,
készséges jó barátként, gyöngéden és hűségesen. A Fernandez házaspár
kollaboráns volt. Én meg két évvel a háború után beléptem a
kommunista pártba. A kettő teljes, csorbítatlan azonossága. Itt is,
ott is ugyanaz a szánalom, ugyanaz a segélykérő hang, ugyanaz a
korlátolt ítélőképesség, ugyanaz a, mondjuk ki, babonás hit, hogy az
egyéni problémáknak igenis lehet politikai megoldásuk. Betty
Fernandez, ő is olyan szemmel nézte a megszállás alatt a kihalt
utcákat, olyan szemmel nézte Párizst, a parkokban virágzó
orchideákat, mint az a másik asszony, MarieClaude Carpenter.
Ugyanúgy voltak fogadónapjai.
A férfi a fekete autón visszaviszi a lányt a leányotthonba. Nem megy
a bejáratig, hogy meg ne lássák. Sötét van. A lány kiszáll, szalad,
vissza se néz a férfira. Mihelyt belép a főkapun, megpillantja a még
kivilágított, tágas iskolaudvart. Amikor a folyosó végére ér,
észreveszi a barátnőjét, rá várt, nyugtalanul, egyenes derékkal,
komoran. Megkérdezi: hol voltál? Mire a lány: kimaradtam. Hogy
miért, nem mondja, Hélène Lagonelle pedig nem firtatja. A lány
leveszi a drapp kalapot, kibontja a copfját lefekvés előtt.
Iskolában se voltál. Ott se. Hélène azt mondja, telefonáltak az
iskolából, legalábbis így tudja, az igazgatónő már kereste. Az udvar
hűvösében nagy csapat lány verődik össze. Mindegyiken fehér ruha.
Egyik-másik tanteremben még ég a villany. Néhányan tanulnak, mások
beszélgetnek, kártyáznak, énekelnek. A villanyoltás ideje nincs
megszabva, nappal nagy a hőség, este a gyerekek kedvükre
kitombolhatják magukat, már amennyire a fiatal nevelőnők engedik.
Ebben az állami leányotthonban csak mi ketten vagyunk európaiak. Sok
a félvér, akit elhagyott az apja, katona vagy matróz,
vámtisztviselő, postatiszt vagy közhivatalnok. De a legtöbb lány
árvaházból való. Néhány negyedvér is van köztük. Hélène Lagonelle
szerint a francia állam azért neveli fel őket, hogy legyen elég
ápolónő a kórházakban, elég gondozónő az árvaházakban, a
lepratelepeken meg a tébolydákban. Hélène Lagonelle szerint a kolera
és pestiskórházak személyzete is közülük kerül ki. Legalábbis Hélène
Lagonelle szerint, sír is emiatt, semmi kedve ilyen helyen dolgozni,
nem csoda, hogy állandóan szökésen jár az esze.
Megkerestem az ügyeletes nevelőnőt, ő is fiatal félvér nő, folyton
minket néz, Hélènet meg engem. Azt mondja: maga ma nem volt
iskolában, éjszakára se jött haza, kénytelenek vagyunk értesíteni az
édesanyját. Azt mondom, így jött ki a lépés, de mostantól fogva
igyekszem minden este hazajönni, nem érdemes szólni az anyámnak. A
fiatal nevelőnő rám néz, elmosolyodik.
Újra kimaradok. Értesítik az anyámat. Ő felkeresi a leányotthon
igazgatónőjét, és megkéri, hadd kapjak kimenőt minden este, ne
ellenőrizzék, hánykor jövök haza, ne követeljék, hogy vasárnaponként
én is sétálni menjek a többi bentlakóval. Azt mondja: mindig is
szabad volt ez a gyerek, különben rég megszökött volna, ő is
tehetetlen, pedig anyám, tiszteletben kell tartania a szabadságomat,
ha nem akar elveszteni. Az igazgatónő beadta a derekát, mert európai
vagyok, mert kell neki néhány európai a leányotthon jó híre miatt, a
sok félvér között. Anyám azt is elmondta, hogy bár laza pórázon
tart, jól tanulok, és hogy a két fia annyi bajt és keserűséget
okozott neki, hogy már csak egy reménye van: legalább ez a lány
vigye valamire.
Az igazgatónő megengedte, hogy szállodának használjam a
leányotthont.
Nemsokára gyémántgyűrűt viselek a gyűrűsujjamon. A nevelők attól
fogva békén hagynak. Sejtik persze, hogy nem vagyok menyasszony, de
a gyémánt nem olcsó dolog, a valódiságában senki se kételkedik, és
senki se firtatja, hogy a lány mekkora árat fizetett az ajándékba
kapott gyémántért.
Visszamegyek Hélène Lagonelle mellé. Lefeküdt az egyik padra, ott
sírdogál, azt hiszi, kidobtak a diákotthonból. Leülök a padra.
Szíven üt ennek a mellettem fekvő testnek a szépsége. A tökéletes
testé, amelyik itt fekszik, ruhában és szabadon, a kezem ügyében.
Ilyen mellet még sohase láttam. És még csak meg se érinthettem,
soha. Pedig nem éppen szégyenlős, Hélène Lagonelle pucéran jár-kel a
hálótermekben. Az Isten teremtette dolgok között egy sem olyan szép,
mint Hélène Lagonelle teste, mint az a páratlan egyensúly termet és
tartás között, ahogyan a test a két mellet hordja viszi, mintha nem
is övé volna. Nincs nagyszerűbb látvány, mint ez a két gömbölyűség,
amely úgy tör előre, mintha simogató kéz után vágyakoznék. Ennek a
testnek a ragyogása még a kisebbik bátyám vézna kuli testét is
elhomályosítja. A férfitestnek fösvények, titkosak a formái. Ezek a
formák nem is mennek tönkre, nem úgy, mint Hélène Lagonelle idomai,
amelyek semeddig se tartanak, jó, ha egy nyarat kibírnak, többet
semmiképp. Hélène Lagonelle a dalati fennsíkról jött. Apja
postahivatalnok. Nemrég érkezett, az iskolaév közepén. Félősen ül le
mellém, beszélni nem beszél, csak sírdogál. Az arca rózsaszínű és
barna, mint a hegyek, ezt az arcot száz közül is megismerem, itt,
ahol minden gyereknek sápadt zöld az ábrázata a vérszegénységtől meg
a hőségtől. Hélène Lagonelle nem jár iskolába. Hélène Lagonelle még
nem iskolaérett. Semmi se marad meg a fejében. A leányotthon
elemijébe jár, de azzal se megy sokra. Odabújik hozzám, úgy sír, a
haját simogatom, a kezét, azt mondom, itt maradok vele a
leányotthonban. Fogalma sincs róla, hogy milyen szép, Hélène L. A
szülei nem tudnak mit kezdeni vele, legszívesebben férjhez adnák,
amilyen gyorsan csak lehet. Mind a tíz ujjára akadna vőlegény, ha
akarná, de Hélène Lagonelle nem akarja, semmi kedve férjhez menni,
haza akar menni az anyjához. Ő. Hélène Lagonelle. Végül az anyja
mégis keresztülviszi az akaratát. Ő sokkal szebb nálam, a
férfikalapos, aranylamé cipős lánynál, ő sokkal partiképesebb,
Hélène Lagonellet, őt férjhez lehet adni, bele lehet ültetni a
házasságba, rá lehet ijeszteni, megmagyarázni neki, még ha nem érti
is, hogy mitől fél, megparancsolni neki, hogy maradjon veszteg, hogy
várjon.
Hélène Lagonelle még nem tudja, amit én. Pedig tizenhét éves. Úgy is
történt minden, ahogy sejtettem, sohase tudta meg, amit én tudok.
Hélène Lagonelle teste nehéz, még ártatlan, a bőrének bársonya
olyan, mint a gyümölcsöké, szinte alig venni észre, csalóka egy
kicsit, elviselhetetlen. Hélène Lagonellet jó volna megölni, Hélène
Lagonellet látva arról ábrándozik az ember, milyen csodálatos érzés
volna ezt a lányt a tulajdon két kezével megfojtani. Úgy hordja a
lisztfehér idomait, mint akinek fogalma sincs semmiről, közszemlére
bocsátja a domborulatait, szemérmetlenül, hogy kéz markolássza, száj
harapdálja őket, nincs tudatában a kincsei értékének, és varázslatos
hatalmukról se tud. Szeretnék beleharapni Hélène Lagonelle mellébe,
ahogyan az a férfi az én mellemet harapdálja a kínai negyedben, a
szobában, ahová minden este elmegyek, hogy elmélyítsem Istenről való
ismereteimet. Felfalatni ettől az ő lisztfehér mellétől.
Bénán vágyakozom Hélène Lagonelle után.
Tehetetlenül a vágytól.
El akarom vinni magammal Hélène Lagonellet, oda, ahol minden este
csukott szemmel várom a sikongó örömöket. Oda akarom adni ennek a
férfinak, aki kedvét tölti rajtam, hogy ővele is ugyanazt csinálja.
Mégpedig a szemem láttára, és hogy Hélène Lagonelle úgy csinálja,
ahogy én szeretem, ugyanott adja oda magát, ahol én. Hogy a férfi
gyönyöre Hélène Lagonelleen keresztül, előbb az ő testét átjárva
jusson el hozzám, beteljesülten.
Hogy belehaljak.
Az én szememben Hélène Lagonelle teste egy a csóleni férfiéval,
csakhogy amazé valami sugárzó, verőfényes, ártatlan jelenben él, és
virág módjára bomlik ki újra meg újra, minden mozdulatban,
könnycseppben, minden fogyatékosságában, tudatlanságában. Hélène
Lagonelle a párja ennek a gyötrődő férfinak, aki miatt olyan elvont,
olyan kegyetlen az öröm, ennek a Csólenban élő, kiismerhetetlen
kínainak. Hélène Lagonelleben van valami kínai.
Nem felejtettem el Hélène Lagonellet. Nem felejtettem el azt a
gyötrődő férfit. Amikor elhagytam és visszatértem Franciaországba,
két éven át nem volt dolgom férfival. De csak önmagamnak
tartozhattam ezzel a rejtélyes hűséggel.
Még mindig családban élek, még mindig otthon. A sivárság, az iszonyú
kegyetlenség, a gonoszság légkörében hiszek legerősebben önmagamban,
itt gyökeredzik bennem legmélyebben a bizonyosság, hogy később írni
fogok.
Később csakis itt húzhatom meg magamat, ezen a helyen, miután
elhagytam a jelent, sehol máshol. Azok az órák, amiket a csóleni
legénylakásban töltöttem, friss fényt árasztanak erre a helyre. Erre
a kibírhatatlan helyre, amely a halállal határos, csupa erőszak,
fájdalom, elkeseredés, megaláztatás. Ilyen Csólen is. A folyó másik
partján. Mihelyt átkelek a folyón.
Nem tudtam kideríteni, mi lett Hélène Lagonellelel, talán már nem is
él. Ő hagyta el elsőnek a leányotthont, jóval azelőtt, hogy
visszatértem Franciaországba. Visszament Dalatba. Az anyja akarta,
hogy visszamenjen. Férjhez akarta adni, ha nem tévedek, be akarta
mutatni valakinek, aki épp akkor érkezett Franciaországból. Persze
lehet, hogy tévedek, és összekeverem, amit Hélène Lagonelleről
képzeltem, ezzel a kényszerű távozással, amelyre csak az anyja
könyörgésére szánta rá magát.
Azt is el kell mondanom, ki is volt, milyen is volt a nagyobbik
bátyám. Hát ilyen: meglopja az inasokat, hogy legyen miből ópiumot
szívnia. Meglopja az anyánkat. Átkutatja a szekrényeket. Lop.
Rulettezik. Apám, kevéssel halála előtt, házat vett
DélFranciaországban. Ez volt a mi egyetlen vagyonunk. Rulettezik.
Anyám eladja a házat, hogy kifizethesse az adósságait. De ez sem
elég, semmi sem elég. Fiatalkorában el akart adni a Coupole
kávéházban. Anyám már csakis őérte ragaszkodik az élethez, hogy a
nagyobbik fia vegyen még az ételből, hogy meleg szobában aludjon,
hogy legyen valaki, aki nevén szólítja. Birtokot is vett neki.
Amboise mellett, tíz éven át verte fogához a garast. De ő egy
éjszaka elzálogosította. Anyám meg fizeti a kamatokat. És a lábon
eladott erdő ára, erről már beszéltem. Egyetlen éjszaka. Meglopta
haldokló anyámat. Szekrényekben matatott, jó szimata volt, tudta,
mit hol kell keresni, merre vannak a rejtekhelyek az egymásra
tornyozott lepedők között. Lopott jegygyűrűket, nem is egyet,
ékszereket, ennivalót. Meglopta Dőt, az inasokat, az öccsét. Engem
is, de hányszor. Még az anyját is eladta volna. Alighogy anyám
meghalt, azonnal hívatta a közjegyzőt, még a gyász megrendülésében.
Hasznot húzni a gyászból, a megrendülésből, ehhez értett. A
közjegyző azt mondja, a végrendelet érvénytelen. Annyira kedvezett
anyám a nagyobbik fiának velem szemben. A különbség óriási,
nevetséges. A dolgok ismeretében igazolnom kell, elfogadom vagy sem.
Igazolom, hogy elfogadom: aláírom. Elfogadtam. A bátyám lesütött
szemmel hálálkodik. Sír. Annyira megrendítette anyánk halála. Nincs
ebben semmi köntörfalazás. Párizs felszabadulása után, mivel a
délvidéken körözést adtak ki ellene, alighanem a megszálló
hatóságokkal való együttműködés miatt, nincs hova mennie. Hozzám
költözik. Veszélyben van, de hogy miért, sohase sikerült megtudnom.
Talán feljelentett néhány embert, zsidókat, minden lehetséges. Csupa
szelídség, kedvesség, mint a gyilkosságai után annyiszor, mint
mindig, amikor segítségre szorul. A férjemet deportálták. Együtt
érez velem. Három napig marad nálam. Amikor elmegyek hazulról,
elfelejtem kulcsra zárni a szekrényeket. Kutat. A rizs és
cukorjegyeket csak a férjem hazatérte után akarom beváltani.
Megtalálja, és magához veszi őket. Egy kis szekrényt is átkutat a
szobámban. Ott is talál valamit. Elviszi a megtakarított pénzemet,
ötvenmillió frankot. Nem hagyott egyetlen bankjegyet sem. A
zsákmánnyal elhagyja a lakást. Amikor újra találkozom vele, meg sem
említem, már annyi gyalázat tapad hozzá, nem tudok beszélni róla. Az
álvégrendelet után az ál barokk kastélyt is elkótyavetyéli. Az
adásvételi szerződést éppen úgy meghamisította, mint a
végrendeletet.
Anyám halála után egyedül marad. Barátja nincs, sohase volt, csak
egykét nője, akiket a Montparnasseon dolgoztatott, bár olyan női is
akadtak, akiket nem dolgoztatott, kezdetben legalábbis, néha férfiak
is voltak az életében, de ezek fizettek neki. Nagy magányban élt. És
ahogyan öregedett, magánya is egyre nagyobb lett. Szerencsétlen
vagány volt, kisstílű csirkefogó. Csak a közvetlen környezete félt
tőle, más senki. Amikor elvesztett minket, igazi hatalmát is
elvesztette. Nem gengszter volt, csak a család szégyene, szekrények
fosztogatója, fegyvertelen gyilkos. Nem keveredett bajba. A
csirkefogók élhetnek úgy, ahogyan ő élt, az életében nem volt semmi
szolidaritás, semmi nagyság, csak félelem. Ő aztán félt. Különös
életet élt anyám halála után. Toursban. Csak a pincéreket ismerte
(őtőlük kapta a "holtbiztos lóversenytippeket"), meg a hátsó
termekben pókerező, borszagú kártyásokat. Hovatovább hasonlít is
rájuk, iszik, mint a kefekötő, a szeme véreres, lefittyen a szája.
Toursban már nincsen semmije. Mind a két birtokát eladta, földönfutó
lett. Egy évig valami bútorraktárban húzza meg magát, ezt még anyám
bérelte neki. Egy éven át karosszékben tölt minden éjszakát.
Szívességből beeresztik. Egy egész évet tölt itt, ebben a raktárban.
Aztán innen is kidobják.
Egy évig biztosan azzal áltatta magát, hogy visszavásárolja
elzálogosított birtokát. Egyenként eladogatta anyámnak a raktárban
őrzött bútorait, bronz Buddhákat, rézedényeket, aztán az ágyakat,
aztán a szekrényeket, aztán az ágyneműt. Majd egyszer csak, ahogy
várható volt, nem marad semmije, semmije sincs az öltönyén kívül,
ami épp rajta van, se ágyneműje, se terítéke. Magára maradt. Egy
álló évig senki se nyit rá ajtót. Ír egy párizsi unokafivérének.
Attól kap majd egy cselédszobát a Malesherbes körúton. S bár elmúlt
ötvenéves, állást vállal, először életében, megkapja élete első
fizetését, mint egy biztosítótársaság küldönce. Tizenöt évig maradt
az állásában, azt hiszem. Akkor kórházba került. De nem ott halt
meg. Hanem a cselédszobában.
Anyám sohase beszélt erről a gyerekéről. Sohase panaszkodott.
Senkinek se beszélt róla, hogy ki fosztogatja a szekrényeit. Úgy
fogta fel az anyaságát, mint valami bűncselekményt. Titkolta.
Nyilván érezte, hogy csak annak lehetne mindent elmagyarázni, és
mindent elmondani, aki legalább annyira ismeri az ő fiát, mint ő,
vagyis Isten előtt, és csakis Őelőtte. A nagyobbik fiáról csak
jelentéktelen közhelyeket mondott, mindig ugyanazokat. Hogy ha
akarná, ő volna a legértelmesebb a három közül. Mert igazi
"művészlélek". Mert ő a legérzékenyebb. És az anyját is ő szereti
legjobban. Hiszen, mindent összevéve, ő értette meg legmélyebben.
Nem is tudtam, mondogatta anyám, hogy fiú egyáltalán képes
ilyesmire, ilyen ösztönös megérzésre, ilyen mély gyöngédségre.
Egyszer még találkoztunk, az öccséről beszélt, aki meghalt. Azt
mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a
mi kis Paulónk halála.
Egyetlen képem van a rokonságról: ebéd Sadekban. Az ebédlőasztalnál
ülünk mind a hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik
tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk néz, rám meg
az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az
öccsét nézi. Sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten,
valami szörnyűséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy
az öccsének vigyáznia kéne, nem volna szabad ennyit ennie. Az öccse
nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre
figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek ezt nem szabad
elfelejtenie. Különben pórul jár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért
volna a tiéd? Azt mondja: az enyém, és kész. Azt mondom: bár
meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra
vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót
is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a
képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első
könnycsepp.
Borongós napon halt meg. Azt hiszem, tavasz volt, április.
Telefonálnak. Csak a hírt mondják, semmi mást, hogy a szobájában
holtan találták, a padlón. Ebben az ő történetében a halál megelőzte
a végkifejletet. De így volt az életében is, már akkor értelmetlen
lett volna a halála, az öccse halála óta ő maga is halott volt.
Bénító szó: elvégeztetett.
Anyám azt kérte, temessük mellé. Hogy hol temettük el, melyik
temetőben, már nem tudom, valahol a Loire völgyében. Egy sírban
fekszenek. Csak ők ketten. Így igazságos. Vakítóan ragyogó kép.
Mindig ugyanakkor kezdődött a sötétedés, egész évben. És nagyon
rövid volt, szinte kegyetlen. Az esős évszakban heteken át látni se
lehetett az égboltot, olyan egyenletesen takarta a köd, még a
holdfény se hatolt át rajta. A száraz évszakban viszont csupasz volt
az ég, nyers, teljességében kitárulkozó. Még a holdtalan éjszakák is
világosak voltak. Az árnyak egyformán rajzolódtak ki földön, vízen,
az utakon és falakon.
A nappalokat nemigen tudom felidézni. A napfény megfakította,
összemosta a színeket. De az éjszakákra emlékszem. A kékségre, amely
az égnél is távolibb volt, a megsűrűsödött magasság fölött,
beborítva a világ boltozatát. Nekem ez volt az ég, a kékségen
átívelő tiszta csillogás, a jéghideg fúzió, túl a színskálán. Nagy
néha, még Vinhlongban, amikor anyám szomorú volt, befogatott a
hintóba, kikocsiztunk a földekre, és gyönyörködtünk a száraz
évszakbeli éjszakában. Az éjszaka dolgában, mi tagadás, szerencsém
volt az anyámmal. A fény, mint valami áttetsző zuhatag, úgy zubogott
alá az égből, a csönd és mozdulatlanság örvénylésében. A levegő kék
volt, kézzel tapintható. Kék. Ez volt az ég, a fényes ragyogás
szakadatlan lüktetése. Az éjszaka mindent bevilágított, az egész
vidéket a folyó mindkét partján, a szemhatárig. Minden éjszaka más
volt, külön-külön mindegyiket el lehetett volna nevezni az
időtartama szerint. Az éjszaka hangja a falusi kutyák hangja.
Ugatták a rejtélyt. Ugatásuk faluról falura terjedt, amíg az éjszaka
egész terét és idejét be nem töltötte.
Az udvaron mintha tussal volna odafestve a sétányokat szegélyező
almafák árnyéka. Márványmozdulatlanságba dermedt az egész kert. Még
a ház is, hatalmas tömegével, gyászosan. A kisebbik bátyám mellettem
lépdel, és vissza-visszafordul a kihalt sugárútra nyíló nagykapu
felé.
Csak egyetlenegyszer nem jött az iskola elé. A sofőr egyedül ült a
fekete gépkocsiban. Azt mondja, az apja beteg, a fiatalúrnak haza
kellett utazni Sadekba. És hogy ő, a sofőr, azt az utasítást kapta,
hogy maradjon Saigonban, vigyen el az iskolába, aztán haza a
leányotthonba. A fiatalúr néhány nap múlva jött vissza. Újra ott
volt a fekete autó hátsó ülésén, félrefordított arccal, hogy ne
találkozzon tekintete a bámészkodókéval, még mindig csupa félelem.
Megcsókoltuk egymást, némán, csókolóztunk, ott csókolóztunk, mindent
elfelejtve, az iskola előtt. Sírva csókolt. Az apja még sokáig fog
élni. Utolsó reménye foszlott semmivé. Kérve kérte az apját.
Könyörgött neki, hadd maradhasson velem, a testem közelében, azt
mondta, az apjának is meg kell értenie, biztosan ő is érzett már,
legalább egyszer a hosszú életében, ilyen szenvedélyt, lehetetlen,
hogy ne érzett volna, akkor miért fosztaná meg tőle a fiát, hadd
érezze át ő is ezt az élményt, egyetlen egyszer, ezt a szenvedélyt,
ezt a tébolyt, ezt az őrült szerelmet az európai lánnyal, arra
kérte, hadd szeresse még egy ideig, amíg a lányt vissza nem küldik
Franciaországba, még ne vegye el tőle, csak egy évig ne, képtelen
már most lemondani erről a szerelemről, még nagyon új, még nagyon
hatalmas, nagyon heves, nem élné túl, ha el kellene szakadnia ettől
a testtől, az apja is jól tudja, sohase fog még egyszer megtörténni.
Az apja megint csak azt mondta, inkább lássa holtan, mint az európai
lánnyal.
Megfürödtünk az agyagedények hűvös vizében, ölelkeztünk, sírtunk,
megint úgy éreztem, kis híján belehalok, de ez egyszer, végre, a
vigasztalan gyönyörtől. Aztán megmondtam neki. Hogy semmit se bántam
meg, emlékeztettem rá, ő mondta, hogy mindenkit én fogok elhagyni,
hogy nincs bennem állhatatosság. Azt mondta, már ez sem zavarja, már
semmi se számít. Akkor azt mondtam, egyetértek az apjával. Hogy
úgyse akarok vele maradni. Hogy miért nem, nem mondtam.
Vinhlongban, az egyik hosszú sugárúton, amely a Mekong partján ér
véget. Esténként mindig kihalt ez a sugárút. Mint majdnem minden
este, aznap is áramszünet volt. Minden ezzel kezdődik. Mihelyt
kiérek a sugárútra, és becsukódik mögöttem a kapu, hirtelen
kialszanak a lámpák. Szaladni kezdek. Azért, mert félek a sötétben.
Egyre gyorsabban szaladok. És egyszerre mintha valaki futna
mögöttem. Biztos vagyok benne, hogy valaki rohan utánam. Futás
közben hátrafordulok, megnézem. Hórihorgas, vézna nő, sovány, mint a
halál, vihogva szalad. Mezítláb szalad, meg akar fogni. Ismerem,
afféle falu bolondja, a vinhlongi bolond. A hangját most hallom
először, éjszaka beszél, nappal alszik, gyakran épp errefelé, a
sugárúton, a park előtt. Futás közben kiabál, nem tudom, milyen
nyelven. Annyira félek, hogy segítségért se merek kiáltani. Talán
nyolcéves lehetek. Hallom vinnyogó nevetését, ujjongását, biztosan
jól szórakozik rajtam. Az emlék a bénító félelemé. Ha azt mondom, ez
a félelem meghaladta értelmi képességemet, az erőmet, nem mondtam
semmit. Az egyetlen, amit mondhatok, az emlék, hogy egész valómmal
élek, de ha ez az asszony megfog, vagy ha csak megérint is, a
halálnál is iszonyúbb állapotba kerülök, a téboly állapotába.
Odaérek a szomszéd kerthez, a házhoz, felszaladok a lépcsőn, beesek
az előszobába. Csak napokkal később tudom elmondani, mi is történt.
Életem egyik későbbi szakaszában ugyanilyen félelemmel figyelem,
súlyosbodik anyám állapota – ennek az állapotnak egyelőre nem adok
nevet, mert ha igen, el kell választani a gyerekeitől. Abban a
hitben, hogy az én feladatom eldönteni, mikor jön el a nap, nem a
két bátyámé, mert a két bátyám képtelen rá.
A végleges szakítás után néhány hónappal történt, Saigonban, amikor
estefelé kiültünk a Testard utcai ház hatalmas teraszára. Dő is ott
volt. Az anyámra néztem. Alig ismertem rá. Hirtelen másvalaki ült
mellém, az anyám helyére, nem az anyám, holott külsőre azonos volt
vele, de ez sohase volt az anyám. Egy kicsit bamba arccal nézte a
parkot, a park egy pontját, mintha valami fenyegető eseményt
fürkészne, amelyből én semmit se veszek észre. A vonásai fiatalosak
voltak, a tekintete is, arcán boldogság lebegett, amelyet a magára
erőszakolt szemérem se tudott elfojtani. Szép volt. Dő ott ült
mellette. De mintha semmit se vett volna észre. Nem az volt ijesztő,
amit elmondtam róla, a vonásairól, az arcát átszellemítő
boldogságról, a szépségéről, az volt ijesztő, hogy ez a valaki
pontosan ott ült, ahol anyám, amikor a csere végbement, és én hiába
tudtam, hogy senki más nem ülhet ott, csak ő, épp a senki mással nem
helyettesíthető azonossága tűnt el, és ezt az azonosságot semmi áron
se tudtam visszarántani, visszacsalogatni. Már nem volt semmi, ami
kitöltse a képet. Megőrültem, ítélőképességem teljes birtokában. Már
csak sikoltani lehet. Felsikoltottam. Alig hallhatóan, segítségért,
hogy megtörjön a jég, amelybe az egész jelenet menthetetlenül
beledermedt. Anyám hátrafordult.
Az utcai bolond koldus képével népesítettem be az egész várost. A
városokban, rizsföldeken, a Sziám meg a Mekong menti utakon, minden
koldus ő volt, az asszony, aki megijesztett. Hol innen jött, hol
onnan. De bárhonnan jött is, mindig megérkezett Calcuttába. Mindig
ott aludt az iskolaudvarban, a fahéjfák árnyékában. Anyám mellette
volt, az asszony legyektől feketéllő fekélyes lábát ápolta.
Az asszony mellett a történetben szereplő kislány. Kétezer
kilométeren át hozta magával. Már rá se bír nézni, bárkinek odaadná,
csak legyen, aki viszi. Többé nem kell gyerek. Egy se kell. Sokan
meghaltak, másokat ő hagyott el, egész kis csapat lenne belőlük
vénségére. Amelyik itt alszik a fahéjfák alatt, még él. Ő él majd
legtovább. Bent a házban fog meghalni, csipkék között. Majd
megsiratják.
Az asszony az utat szegélyező rizsföldek töltésén áll, hol kiabál,
hol torkaszakadtából nevet. Ezüst nevetése a halottakat is
feltámasztaná, feltámasztana mindenkit, aki felfigyel a
gyereknevetésre. Napokon át ott gubbaszt a bungaló előtt, a
bungalóban, emlékszik rá, fehérek laknak, csak vetnek valami
ennivalót a koldusoknak. Aztán egy hajnalban felébred, és útnak
indul, elmegy, ki tudja, miért, átlósan a hegy felé tart, átvág az
erdőn, majd rátér az ösvényre, a sziámi hegység gerincét követve.
Talán mert olyan erősen néz maga elé, mert nézi a sárgás kék eget a
síkság túloldalán, azért kel át rajta. Aztán lefelé veszi útját,
előtte a tenger, a vég. Vézna lábaival nagyokat lép az erdős lankán.
Csak megy, megy, fáradhatatlanul. Az erdők pestissel vannak
fertőzve. Forró égövi tájak. Errefelé ismeretlen az egészséges
tengeri szél. Csak a szúnyogok örökké egyforma zsongását, a
gyermekhalált, a mindennapos esőt ismerik. És máris itt a folyó
torkolatvidéke. Ezek a föld legnagyobb deltái. Fekete iszapdelták.
Chittagong környékén. Az asszony maga mögött hagyta az ösvényeket,
az erdőket, a teakaravánok útjait, a vörös napkorongot, bejárja az
egész torkolatvidéket. Egy irányban halad a világ forgásával, a
mindig távoli, igézetes kelet felé. Egy nap szembe találja magát a
tengerrel. Kiabál, nevetgél, nevetése csodálatos burukkolás. Hála a
nevetésének, Chittagongban talál egy vitorlás hajót, az átviszi a
túlsó partra, a halászok felengedik a fedélzetre, és az asszony
velük kel át a Bengáli öblön.
Ezután Calcuttában látni, a külvárosi szeméttelepeken.
Aztán nyoma vész. De nem sokkal később ismét rátalálnak. Még mindig
a városban van, a francia nagykövetség mögött. Az éjszakát parkban
tölti, eltelve a véghetetlen evéstől.
De csak éjszakára marad ott. Hajnalban leballag a Gangesz partjára.
Mindig nevetgél, mintha viccelődne. Innen nem megy tovább. Van mit
ennie, van hol aludnia, az éjszaka csöndes, meghúzhatja magát a
parkban, a leander fák alatt.
Egy nap megérkezek, véletlenül arra járok. Tizenhét éves vagyok. Az
angol negyedben sétálok, a nagykövetségek kertjei közt, a monszun
miatt kihaltak a teniszpályák. A Gangesz mentén leprások
vigyorognak.
Ki kellett kötnünk Calcuttában. Valami baj történt a tengerjáró
motorjával. Megnézzük a várost, futja az időből. Másnap este
indulunk tovább.
Tizenöt és fél éves vagyok. Sadekban minden egykettőre kitudódik.
Már az öltözködésem is a gyalázatról árulkodik. Anyám, persze, nem
ért semmihez, fogalma sincs, hogyan kell egy lányt felnevelni.
Szegény gyerek! Vagy azt hiszik, hogy a kalap meg a rúzs is
ártatlan, dehogy ártatlan, jelent valamit, azt jelenti, hogy magához
akarja édesgetni a férfiakat, a pénzt. A testvérei csirkefogók.
Állítólag kínai szeretője van, egy milliomos fia, a fiú apja
Mekongparti villában él, a ház kék keramitkockákkal van díszítve.
Még a milliomos se fogadná menyéül, nemhogy megtiszteltetésnek
venné. A fehér bőrű csirkefogókkal való rokonságot.
A Hölgy, így hívta mindenki, Savannakhetből jött. A férjét
Vinhlongba nevezték ki. De az asszonynak egy évig színét se látták
Vinhlongban. A fiatalember miatt, aki Savannakhetben volt
alkormányzó. A szerelmüknek nem volt jövője. Erre a férfi öngyilkos
lett. A történet híre a vinhlongi állomáshelyre is eljutott. Aznap,
amikor az asszonynak Savannakhetből Vinhlongba kellett utaznia, a
férfi golyót röpített a szívébe. Az állomáshely fényárban úszó
főterén. Az asszony azt mondta neki, kisgyerekei vannak, a férjét
Vinhlongba nevezték ki, mindennek vége.
Csólen rossz hírű negyedében, minden este. A kéjsóvár lány minden
este a mocskos kínai milliomossal simogattatja a testét. Különben
még iskolába jár, az iskolában csak európai lányok tanulnak, csupa
fehér bőrű amazon, a Sportklub medencéjében gyakorolják a
gyorsúszást. A lányok egy szép napon azt az utasítást kapják, hogy
nem szabad szóba állni a sadeki tanítónő lányával.
Az óraközi szünetben az utcát nézi, egyedül, hátát a fedett
iskolaudvar oszlopának támasztva. Egy szót se szól erről az
anyjának. Továbbra is a kínai fekete autóján jár iskolába. A lányok
hosszan néznek az autó után, amikor elmegy. Nem lesz egyetlen
kivétel sem. Egyik se szól hozzá soha többé. Ez a kitaszítottság
hívja elő a vinhlongi hölgy emlékét. Az asszony akkoriban töltötte
be harmincnyolcadik évét. A gyerek pedig a tízediket. Most, hogy az
emlék eszébe jut, már tizenhat éves.
A hölgy a szobája teraszán áll, a Mekonggal párhuzamos sugárutakat
nézi, így látom mindig, amikor hittanóráról hazafelé tartok a
kisebbik bátyámmal. A szoba egy verandás kastély közepén van, a
kastély meg egy oleanderrel és pálmafával beültetett park közepén. A
hölgyet meg a kalapos kislányt ugyanaz választja el az állomáshelyen
élő emberektől. Már abból is látszik, ahogy egyformán nézik a
folyóval párhuzamos sugárutakat, hogy ők ketten hasonlítanak
egymásra. Mindketten kitaszítottak. Magányos királynők.
Kegyvesztettségük nem szorul magyarázatra. Egyiket is, másikat is a
teste keverte rossz hírbe, testüket szeretők simogatták, szeretők
csókolták, gyalázták meg élvezetükkel, amibe kis híján belehaltak,
ahogyan ők ketten mondták, a szerelemtelen szeretők titokzatos
halálával. Erről van szó, a halálvágyról. Ez látszik rajtuk, a
szobáikon, a halál, méghozzá olyan erősen, hogy az egész városban
elterjed a híre, az összes vidéki állomáshelyen, megyeszékhelyen,
fogadáson, a kormányzóság csoszogós báljain.
A hölgy újra hivatalos fogadásokat adott, mint régen, abban a
hitben, hogy az emberek napirendre tértek a történtek felett, hogy a
savannakheti fiatalember feledésbe merült. A hölgy megint estélyeket
adott, ami kötelessége is, ez az egyetlen módja, hogy az emberek
időnként találkozzanak, hogy néha kimozduljanak az ijesztő
magányból, a vidéki állomáshelyekről, amelyek belevesznek a
szögletes rizsföldek, a félelem, a téboly, a láz, a feledés
végtelenébe.
Esténként, az iskola előtt, ugyanaz a fekete autó, ugyanaz a
gyerekesen kihívó kalap, ugyanaz az aranylamé cipő, a lány elindul,
hogy a kínai milliomos felfedezze testét, hogy hosszasan szappanozza
a zuhany alatt, így szokott ő is fürödni az anyjánál, a habot az
agyagedények hűs vizével öblíti le, amit a kínai csak neki tartogat,
aztán vizesen viszi az ágyhoz, bekapcsolja a ventilátort, és
csókolni kezdi, és csókolja mindenütt, minden porcikáját, ő meg
egyre kéri, még, még, aztán vissza a leányotthonba, ahol senki se
bünteti meg, ahol nem bántja, nem veri, nem sértegeti senki.
A férfi hajnal felé lett öngyilkos az állomáshely kivilágított
főterén. Az asszony meg táncolt. Majd felkelt a nap. Körberajzolta
holttestét. Aztán, ahogyan telt az idő, a nap egész súlyával
ránehezedett. Nem mert senki a közelébe menni. Csak a rendőrség.
Délben, a hajók megérkezése után, már nincs ott semmi, a tér üres.
Anyám azt mondta a leányotthon igazgatónőjének: ugyan már, semmiség
az egész, nincs jelentősége, de látta azt az elnyűtt kis ruhát, a
drapp kalapot meg az arany lamécipőt, ugye, milyen jól áll neki? Az
anya odavan a boldogságtól, amikor a gyerekeiről beszél, ilyenkor
még behízelgőbb. A leányotthon fiatal nevelőnői tátott szájjal
hallgatják. Minden férfi, mondja anyám, a lány körül sündörög,
körülötte sündörög valamennyi, ha nős, ha nem, mindenki őt akarja,
azt a bizonyos valamit, ami egyelőre csak ígéret, hiszen nézzék,
valóságos gyerek. Azt beszélik, oda a tisztessége? Mintha bizony az
ártatlanságot meg lehetne becsteleníteni!
Az anya beszél, beszél. A szégyentelen kurválkodásról beszél, de ő
csak nevet, nevet a botrányon, a feltűnősködésen, a kihívó kalapon,
a kompon utazó gyereklány körmönfont eleganciáján, azon is nevet,
hogy az a valami mindenkit levesz a lábáról a francia kolónián,
arról beszélek, mondja, milyen hófehér a bőre ennek a gyereknek,
eddig vidéki állomáshelyeken volt eldugva, még ott a fenekén a
tojáshéj, de a város szeme láttára máris összeszűri a levet ezzel a
semmirekellő kínai milliomossal, és mint valami fiatal
bankárfeleség, gyémántgyűrűt hord az ujján, az anya elsírja magát.
Amikor anyám megpillantotta a gyémántgyűrűt, halkan ezt mondta:
erről az a gyémánt jut eszembe, amelyiket első férjemtől kaptam az
eljegyzésünk napján. Obskurus úr, mondom. Mindenki nevet. Pedig
igaz, mondta anyám, csakugyan így hívták.
Hosszan egymásra néztünk, majd gyöngéden elmosolyodott, és ezt a
kicsit csúfondáros mosolyt annyira áthatotta gyerekeinek meg a
gyerekei jövőjének ismerete, hogy kis híján beszéltem neki Csólenról.
De meggondoltam magam. Soha nem beszéltem Csólenról.
Sokáig várt, mielőtt folytatta volna, majd megszólalt,
kimondhatatlan szeretettel a hangjában: tudod, hogy mindennek vége?
Hogy sohase mehetsz férjhez itt, a kolónián? Vállat vonok, nevetek.
Azt mondom: mindenhol férjhez mehetek, ahol csak akarok. Fejét
rázza. Nem. Azt mondja: itt semmi se marad titokban, itt soha nem
mehetsz férjhez. Rám néz, és amit mond, nem felejtem el soha:
tetszel a férfiaknak? Azt mondom: igen, tetszem. Erre ezt mondja:
mert önmagad vagy.
Még megkérdezi: csak a pénzéért találkozol vele? Elbizonytalanodom,
de aztán azt mondom, csak a pénzért. Még sokáig néz, nem hiszi. Azt
mondja: én nem ilyen lány voltam, nekem nem ment olyan könnyen a
tanulás, de én komoly voltam, talán tovább is, mint kellett volna,
túl sokáig, így aztán sohase tudhattam meg, mi az igazi gyönyör.
Sadekban történt, a nyári szünetben. Hintaszékben ült, lábát egy
másik széken pihentetve, miután összenyitotta a szalon meg az ebédlő
ajtaját, hogy a házat átjárja a levegő. Nyugodt volt, derűs. Egyszer
csak észrevette a kislányát, és kedve támadt beszélgetni vele.
Már közel volt a vég, akkortájt mondtunk le a földbérletről. Nem
sokkal azután utaztam haza Franciaországba. Néztem, hogy alszik el.
Néha anyám kijelenti: holnap fényképészhez megyünk. Szívja a fogát,
de azért előteremti a családi fénykép árát. Ami a fotókat illeti,
elő- elővesszük őket, egymásra rá se nézünk, de a fényképeket
nézegetjük, mindenki külön-külön, minden megjegyzés nélkül, nézzük
őket, és látjuk egymást. Látjuk a család többi tagjait is, külön
külön vagy együtt. Magunkat is meg megnézzük, amikor még kicsik
voltunk a régi fényképeken, és nézegetjük magunkat az újabbakon. Még
nagyobb lett köztünk a szakadék. Aztán ha eleget néztük a
fényképeket, elrakjuk őket a szekrénybe, a fehérnemű közé. Anyám
azért csináltat fényképeket, hogy kedvére nézegethessen minket, hogy
láthassa, vajon annak rendje módja szerint növekszünk. Hosszan
nézeget minket, mint a többi anya a gyerekét. Összehasonlítja a
fényképeket, elmondja, ki mennyit nőtt. Senki se válaszol neki.
Anyám csak a gyerekekről csináltat fényképet. Másról soha. Nincsenek
fényképeim Vinhlongról, egyetlen fényképem sincs a kertről, a
folyóról, a tamarindfákkal szegélyezett nyílegyenes sugárutakról,
amiket franciák építettek, de a házról, a zöldre festett bádog
lámpaernyőről, a fehérre meszelt tébolydacelláinkról sincs,
amelyekben a feketére festett, aranyozott vas ágyak álltak, és
amelyeket, mint a tantermeket az iskolában, a sugárút vörösen izzó
lámpái világítottak meg, egy kép nem sok, de annyi se maradt ezekről
a hihetetlen, mindig csak átmeneti helyszínekről, ezekről az
elképesztően csúnya menedékekről; anyám, így mondogatta, csak
ideiglenes otthonnak szánta őket, hogy kihúzzuk valahogy, míg
állandó lakást nem találunk, odahaza Franciaországban, azon a tájon,
amelyről egész életében ábrándozott, és amely, anyám
kedélyállapotától, életkorától és búskomorságától függően, valahol a
PasdeCalais és a délvidék közt terült el. És mikor anyám végre
valahára megállapodik, és berendezkedik a Loire völgyében, a szobája
hajszálra ugyanolyan lesz, ugyanolyan rettenetes, mint a sadeki.
Mindent elfelejtett.
Helyszínt, tájat sohase fényképeztetett le, csak minket, a
gyerekeit, és legtöbbször mindhármat egyszerre, hogy a fénykép
kevesebbe kerüljön. Ami néhány amatőr kép maradt rólunk, azt anyám
barátai készítették, az újonnan jött munkatársak, akik sorra
fényképezték az egyenlítői tájakat, a kulikat meg a kókuszpálmákat,
legyen mit hazaküldeni.
Anyám fontoskodva mutogatja gyerekei fényképét a családjának, amikor
szabadságra utazik. Mi hallani se akarunk a rokonságról. A fivéreim
senkit sem ismernek anyám rokonai közül. Mivel én voltam a
legkisebb, anyám eleinte magával cipelt. De később már én sem
akartam vele menni, mert a nagynénik botrányos viselkedésem miatt
eltiltották tőlem a kislányaikat. Nem volt más hátra, anyámnak a
fényképeket kellett megmutatnia, és mutogatta is őket, logikusan,
módszeresen, hadd lássák az unokatestvérek, milyenek a gyerekei.
Mégiscsak tartozik ezzel a rokonságnak, hiszen csak az
unokatestvérek maradtak a családból, így nekik mutogatja a családi
fényképeket. Vajon mond valamit erről az asszonyról az életmódja? A
természete, hogy mindig befejezi, amibe belekezd, hogy eszébe se jut
meghátrálni, mindennek hátat fordítani, az unokatestvéreinek, a
fájdalomnak, a robotnak? Azt hiszem, mond. Én ebben látom a
legnagyobb adományt, a fajtámnak ebben a – meglehet – abszurd
lelkierejében.
Öregkorában már ő is elment őszbe vegyülő hajjal a fényképészhez,
ráadásul egyedül, lefényképeztette magát a mályvaszínű ruhájában meg
a két ékszerével, a nyaklánccal és az arany brosstűvel, amit aranyba
foglalt nefritdarab díszített. A fotó, amelyen tökéletes a
frizurája, a ruháján egy ránc sincs, valóságos festmény. A tehetős
bennszülöttek is elmentek a fényképészhez, egyszer az életben,
amikor úgy érezték, már nem húzzák sokáig. A fotók nagyok voltak,
mind azonos méretűek, szépen aranyozott keretbe foglalva, az ősök
oltára mellett akasztották ki őket. És mintha a fényképekről, pedig
sokat láttam, mindig ugyanaz az arc nézett volna rám, olyan
elképesztő volt köztük a hasonlóság. Nemcsak mert az öregek
egyébként is hasonlítanak egymásra, hanem azért is, mert egytől
egyig retusálták a portrékat, mintha valamennyire tompítani akarnák,
ami jellegzetesen egyéni az arcban még megmaradt. Mindegyik arcot
azonos módon készítették fel rá, hogy szembenézzen az
örökkévalósággal, elhalványították, megfiatalították őket. Így
kívánták az ügyfelek. Hogy ez a hasonlóság – tapintat – szinte
bebugyolálja az elhunytnak, a családban való rövidke tartózkodásának
emlékét, hogy egyszerre tanúskodjék megismételhetetlen
egyszeriségéről és arról, hogy csakugyan létezett. Ráadásul minden
férfinak egyforma turbánja volt, minden nőnek egyforma kontya,
hátrasimított frizurája, és a férfiaknak is, nőknek is egyforma
keménygalléros ruhája. És mindegyiknek egyforma a tekintete, ma is
felismerném, ezer közül is, ezt a tekintetet. És a piros ruhás
fényképen az anyámnak is olyan volt a tekintete, mint nekik, ugyanaz
a tekintet, amelyről egyesek azt mondanák, hogy nemes, mások, hogy
semmitmondó.
Az apa meg a fia sohase fogják még egyszer szóba hozni a dolgot.
Hallgatólagosan megegyeztek, hogy a fiú meg se próbálja rávenni
apját a házasság jóváhagyására. Az apában nincs semmi szánalom a fia
iránt. Senki más iránt sincs. Az összes kínai emigráns közül, akik
kezükben tartják a helység kereskedelmét, a kék teraszok ura a
legfélelmetesebb, a leggazdagabb, neki a legnagyobbak a földjei,
amelyek Sadekon túl, egészen Csólenig, a Francia Indokínában élő
kínaiak fővárosáig nyúlnak. A csóleni férfi tudja, apjának meg a
gyereklánynak egy tőről fakadnak az elhatározásai, ugyanolyan
megfellebbezhetetlenek. Később rájön, a lány elutazása szerencsés
fordulat a történetben. Mert a lány nem feleségnek való, minden
házasságból meg fog szökni, ott kell hagyni, el kell felejteni,
vissza kell adni a fehéreknek, a fivéreinek.
Amióta a férfi belebolondult a testébe, a kislány már nem szégyellte
annyira a soványságát, sőt furcsamód az anyja sem nyugtalankodott
miatta, mintha egyszerre ő is felfedezte volna, hogy végül is ezt a
testet is el lehet fogadni, meg lehet szokni, mint bármelyik
másikat. A férfinak viszont, mármint a csóleni szeretőnek, az a
véleménye, hogy a fehér kislány megsínylette a trópusi hőséget. Ő
maga is itt született és itt nőtt fel, ebben a forróságban. Hirtelen
ráeszmél a lánnyal való rokonságára. Azt mondja, a lány annyi sok
évet töltött itt, ez alatt az elviselhetetlen éghajlat alatt, hogy
belőle is indokínai lett. Neki is ugyanolyan vékony a csuklója, sűrű
a haja, amely mintha minden erőt magába szívott volna, és olyan
hosszú is, mint az indokínai lányoké, és a bőre is olyan, az esővíz
miatt, amit errefelé összegyűjtenek, abban fürödnek az asszonyok meg
a gyerekek. Azt mondja, a franciaországi nőknek az itteniekhez
képest érdes a bőrük. Azt is mondja, talán a trópusi szegénység is
közrejátszik ebben, hiszen az emberek jóformán csak halat meg
gyümölcsöt esznek. És a pamut meg a selyem is, amiből a ruhákat
varrják, a bő ruhákat, amelyek a testet szabadon, csupaszon hagyják,
nem zárják kalodába.
A csóleni szerető annyira alkalmazkodott a fehér bőrű lány
fiatalságához, hogy kis híján belepusztult. Minden idejét, egész
életét annak szolgálatába állítja, hogy minden este élvezetét lelje
benne. A férfi alig szól hozzá. Talán mert azt hiszi, a lány amúgy
sem értené, amit mondana, erről a szerelemről, amit eddig nem
ismert, és amiről nincs semmi mondanivalója. Talán rájön, hogy
tulajdonképpen sohase beszélgettek, ha csak akkor nem, amikor este a
szobában egymás nevét kiáltozták. Igen, azt hiszem, nem tudta,
rájön, hogy nem tudta.
A férfi ránéz. Őt nézi csukott szemmel is. Magába szívja az arca
illatát. A gyerekszagot, becsukott szemmel szívja magába a lány
leheletét, a száján áramló meleg levegőt. A férfi egyre nehezebben
tudja megállapítani ennek a testnek a határait, ez a test nem olyan,
mint a többi, hanem végtelen, a szobában még hatalmasabb, nincs
kialakult formája, minden pillanatban más és más, nemcsak ott van,
ahol a férfi látja, hanem máshol is, testének íve átfogja az egész
látóhatárt, és még azon is túl, a játékot, a halált, ez a test csupa
rugalmasság, minden idegszálával részt vesz a gyönyörben, mintha
érettebb volna, idősebb a koránál, ebben a testben nincs
rosszindulat, csak valami ijesztő értelem.
Elnéztem, mit művel velem, hogyan használ a céljaira, sohase hittem,
hogy ez is lehetséges, minden reményemet felülmúlta, pontosan úgy
történt minden, ahogy a testem kívánta. Így lettem az ő gyereke. De
ő is megváltozott a szememben. Apránként felfedeztem egész mivoltát,
és azon is túl, bőrének, nemi szervének kimondhatatlan simaságát.
Egy másik férfi árnya is átsuhant a szobán, a fiatal gyilkosé, de
azt akkor még nem tudtam, nem vettem észre.
Lehet, hogy egy fiatal vadász árnya is átsuhant a szobán, ezt
viszont én is tudtam, olykor a gyönyörben is jelen volt, és neki is
elmondtam, a csóleni szeretőnek, beszéltem neki a testéről, meg a
nemi szervéről is, a leírhatatlan bársonyáról, arról, milyen
vakmerően viselkedett az erdőben meg a folyóparton a fekete párducok
lakta deltavidéken. Fellobbantva vágyát, hogy újra meg újra magáévá
tegyen. A gyereke lettem. A gyerekével szeretkezett minden este.
Néha elfogta az ijedtség, aggódni kezdett a lány egészsége miatt,
mintha ráébredne, hogy ez a lány is halandó, mintha beléhasítana a
gondolat, hogy el is veszítheti. Hiszen olyan csenevész, a férfit
ezért fogja el néha a rettegés. Meg a fejfájás miatt is, amely
gyakran leteríti, ilyenkor halott sápadtan fekszik, mozdulatlanul,
vizes borogatással a homlokán. Meg az életundor miatt, amely
időnként kitör rajta, amikor eszébe jut az anyja, és egyszer csak
kiáltozni kezd, sírva a dühtől, amiért a helyzeten nem tud
változtatni, nem tudja boldoggá tenni anyját a halála előtt, és
megölni azokat, akik felelősek balsorsáért. A férfi odaszorítja
arcát az övéhez, felfogja könnycseppjeit, arcával szétmorzsolja
őket, szinte megőrül a vágytól a lány könnyeit, dührohamát látva.
Úgy öleli a lányt, mintha gyerekét ölelné. Ugyanígy ölelné a
gyerekét is. Eljátszik a gyereke testével, hátáról hasra fordítja,
betakaródzik az arcával, szájával, szemével. A lány meg teljesen
átengedi magát, de közben ő is ugyanarra törekszik, amire a férfi,
amikor belefogott a játékba. És egyszerre a lány könyörögni kezd, de
hogy miért, nem mondja, a férfi ráförmed, úgy hallgattatja el, azt
ordítja, elege van belőle, elege van a testéből, és megint
elválasztja, megbénítja őket a rémület, de ez a rémület is
szétfoszlik, ahogyan elmerülnek benne, sírva, reménytelenül,
boldogan.
Egy szót se szóltak egymáshoz egész este. Amikor a férfi az autóján
visszaviszi a leányotthonba, ő a vállára hajtja a fejét. A férfi
átöleli. Azt mondja, jó lesz így, a francia hajó hamarosan
megérkezik, a lányt magával viszi, és elválasztja őket. Egész úton
hallgatnak. A férfi néha odaszól a sofőrnek, kerüljenek egyet a
folyópart felé. A lány elalszik, kimerülten, hozzásimulva. A férfi
csókokkal ébreszti.
A hálóterem kékes fénye. Tömjénillat, este mindig tömjént égetnek.
Rekkenő hőség, minden ablak kitárva, de hiába, semmi szellő.
Leveszem a cipőm, hogy zajt ne csapjak, de aggódni nem aggódok,
tudom, hogy a nevelőnő úgysem fog felkelni, már el van fogadva, hogy
éjszaka járok haza, amilyen későn csak akarok. Egyenesen H. L.
ágyához megyek, egy kicsit szorongva, mindig attól félek, hogy egy
nap megszökik a leányotthonból. De H. L. ott fekszik az ágyban.
Mélyen alszik. Alvása, most is látom, konok, szinte ellenséges. Merő
visszautasítás. Két meztelen karja szerelmesen öleli át a fejét. A
teste nem úgy helyezkedik el, mint a többi lányé, ahogyan illik, a
lábát felhúzza, eltakarja az arcát, párnája kicsúszott a feje alól.
Biztosan várt rám, és azért aludt el így, türelmetlenül,
sértődötten. Lehet, hogy sírt is, aztán egyszer csak belezuhant az
álomba. Jó volna felébreszteni, hogy suttogva beszélgessünk egy
kicsit. A csóleni férfival már nem beszélgetek, ő se beszélget
velem, szükségem van H. L. faggatózására. Ilyen értelmesen csak azok
figyelnek, akik nem hallják, mit mondanak nekik. De nem szabad
felkeltenem. Mert ha felébred, az éjszaka közepén, H. L. már nem tud
újra elaludni. Felkel, ki akar menni a hálóteremből, ki is megy,
leszalad a lépcsőn, végig a folyosókon, a kihalt udvaron, szalad,
engem is hív, olyan boldog, semmit se lehet tőle megtagadni, főleg a
sétát nem, ezt várja legjobban. Gondolkodok egy kicsit, nem, nem
keltem fel. A szúnyogháló alatt fullasztó a hőség, és amikor újra
leeresztem, már lehetetlen elviselni. De tudom, csak azért érzem
így, mert kintről jövök, a folyópartról, ott éjszaka mindig hűvösebb
a levegő. Már megszoktam, meg se moccanok, várok, hogy elmúljon ez
az érzés. Elmúlik. Sohasem alszom el rögtön, hiába ez az újfajta
fáradtság az életemben. A csóleni férfi jár az eszemben. Biztosan
valami éjszakai mulatóban üldögél a Forrás környékén, a sofőrjével,
csöndesen poharaznak, amikor maguk között vannak, mindig
rizspálinkát isznak. Vagy hazament, már alszik is a félhomályban,
azóta se beszélt senkivel. Ezen az estén a gondolatát se tudom
elviselni a csóleni férfinak. H. L.–t se tudom elviselni. Mintha
minden vágyuk teljesült volna, de mintha önmagukon kívül találtak
volna kielégülést. Úgy látszik, én képtelen vagyok ilyesmire. Anyám
mondogatja: ennek a gyereknek soha semmi se elég. Azt hiszem, az
életem lassan feltárulkozik előttem. Azt hiszem, már be merem
vallani, hogy egy kicsit szeretnék meghalni. A halál összefonódik az
életemmel. Azt hiszem, homályosan vágyom a magányra, pedig most
jövök rá, csak azóta nem vagyok egyedül, hogy magam mögött hagytam a
gyerekkort, a Vadász családját. Könyveket fogok írni. Ez sejlik fel
a pillanat mögül, a pusztaságban, amelynek képében megjelenik
előttem az életem.
Hogy mi állt a saigoni táviratban, már nem tudom. Hogy azt
sürgönyözték, hogy a kisebbik bátyám elhunyt, vagy azt, hogy Isten
magához szólította. Úgy emlékszem, inkább ezt: Isten magához
szólította. Átcikázott rajtam a felismerés: a táviratot nem anyám
küldte. A kisebbik bátyám. Halott. Először nem is értettem, aztán,
hirtelen, mindenfelől, a világ legmélyéről rám zuhant a fájdalom,
elborított, maga alá temetett, minden elhomályosult előttem, én nem
is voltam többé, csak a fájdalom volt, de hogy miféle fájdalom, nem
tudom, hogy az, amit néhány hónappal korábban éreztem, amikor
elvesztettem a gyerekemet, vagy valami új. Most azt hiszem, valami
új fájdalom lehetett, a halva született gyerekemet nem ismertem, és
öngyilkos sem akartam lenni, mint a kisebbik bátyám halálakor.
Tévedés történt. De ez a tévedés néhány másodperc alatt az egész
világegyetemen elhatalmasodott. A botrányt csak Isten mértékével
lehetett mérni. A kisebbik bátyám halhatatlan volt, de mi nem vettük
észre. A halhatatlanságát, amíg közöttünk élt, eltakarta előlünk a
bátyja teste, mi pedig nem vettük észre, hogy a halhatatlanság épp
az ő testébe költözött. A kisebbik bátyám teste meghalt. És vele
halt a halhatatlanság is. És most már így megy a világ a maga útján,
megfosztva az ő testétől, amelyet megpróbált az Isten, és megfosztva
magától
Istentől is. Végzetes tévedés történt. A tévedés, a botrány az egész
világegyetemen elhatalmasodott.
És ha egyszer meghalt, ő, a kisebbik bátyám, mindennek utána kellett
halnia. És általa. Őbelőle, a gyerekből indult ki a halál
láncreakciója.
A halott gyermektest azonban semmit sem tudott azokról az
eseményekről, amiket ő váltott ki. Huszonhét éven át adott szállást
a halhatatlanságnak, de nem tudott róla, nem tudta megnevezni.
Csak én, egyedül én láttam ezt világosan. És mihelyt tudatára
ébredtem ennek a mégoly egyszerű igazságnak, vagyis annak, hogy a
kisebbik bátyám teste egyben az enyém is, megértem a halálra. És meg
is haltam. A kisebbik bátyám maga mellé állított, magához rántott,
és meghaltam.
Az ilyesmire figyelmeztetni kéne az embereket. Tudatni kéne velük,
hogy a halhatatlanság halandó, hogy bármikor meghalhat, hiszen már
volt rá eset, és lesz a jövőben is. Hogy a halhatatlanság sohasem ad
jelt magáról, hogy végtelenül alattomos. Hogy sohasem a részletekben
él, hanem az elvben. Hogy egyesek magukba rejthetik jelenlétét, de
csak ha fogalmuk sincs róla, hogy magukba rejtették. Hogy egyesek
felfedezhetik jelenlétét, másokban, de csak ha nincsenek tudatában,
hogy felfedezték. Hogy az élet csak addig halhatatlan, amíg a
halhatatlanság eleven, amíg életben van. Hogy a halhatatlanság nem
hosszabbrövidebb idő kérdése, nem halhatatlanság kérdése, hanem
valami másé, amiről senki sem vesz tudomást. Az állítás, hogy a
halhatatlanságnak nincs se kezdete, se vége, éppen olyan tévedés,
mint hogy a lélekkel kezdődik és végződik. Nézzék a sivatag meddő
homokját, a halott gyermektesteket, nem arra tart a halhatatlanság,
hanem megáll, és megkerüli őket.
A kisebbik bátyám halhatatlansága tökéletes volt, legendátlan,
töretlen, tiszta, egyöntetű. A kisebbik bátyámnak nem volt semmi
közölnivalója, amit pusztába kiálthatott volna, nem akart ő semmit
sem mondani, se itt, se másutt, semmit. Műveletlen volt, és sohase
ébredt fel benne a vágy, hogy saját erejéből bármit is megtanuljon.
Beszélni nem tudott, olvasni meg írni is alig, olykor azt hitte az
ember, nem tudott szenvedni sem. Csupa értetlenség volt, csupa
félelem.
Kifürkészhetetlen rejtély nekem ez az esztelen szeretet, amely hozzá
fűz. Fogalmam sincs, miért szerettem annyira, hogy bele akartam
halni a halálába. Amikor meghalt, már tíz éve elszakadtam tőle, és
csak ritkán jutott eszembe. Úgy látszik, örökre megszerettem, és a
szeretetemmel soha semmi új nem történhetett. Megfeledkeztem a
halálról.
Beszélgetni nem nagyon beszélgettünk, ritkán esett szó köztünk az
idősebb testvérről, a sorscsapásról, az anyánkról, a földbérletről.
Inkább vadászatról beszélgettünk, puskáról, motorról, autóról. Dühbe
gurult az ütött kopott autónk láttán, és elmesélte, leírta, milyen
autót vesz majd. Ismertem minden vadászpuska és autómárkát. Persze,
az is szóba került, hogy ha óvatlanok vagyunk, széttép minket a
tigris, és könnyen belefulladhatunk a patakba, amikor erős a víz
sodrása. Csak két évvel volt idősebb nálam.
A szél elült, a lombok alatt felderengett az eső utáni
természetfeletti fény. Őrjöngve rikácsoltak a madarak, rezgésbe
hozták a hideg levegőt, és a levegő egész tömege rezgésbe jött,
fülsiketítő hangzavarban.
A tengerjárókat, miután a motorokat leállították, vontatógőzösök
vitték fel a Saigon folyón, a Mekong kanyarulatában lévő saigoni
dokkokig. Ezt a folyókanyarulatot, a Mekong mellékágát úgy hívták,
hogy Folyó, a Saigonfolyó. A hajó egy hetet töltött a kikötőben.
Attól fogva, hogy a hajók kikötöttek, ott volt velünk Franciaország.
El is mehettünk Franciaországba vacsorázni, táncolni is, anyámnak
sokba került volna, igaz, ő nem is kívánkozott soha a hajóra, de a
csóleni szeretőmmel elmehettünk volna. Mégse mentünk, attól félt,
meglátják a fiatal fehér bőrű lánnyal, ezt sohase mondta ugyan, de a
lány biztos volt benne. Azokban az időkben, pedig még nincsenek is
olyan messze tőlünk, hiszen alig ötven év telt el azóta, csak
hajóval lehetett bejárni a világot. A kontinensek nagy részén még
nem voltak sem utak, sem vasútvonalak. Több száz, több ezer
négyzetkilométeren csak özönvíz előtti földutak voltak. Indokínát a
Tengerhajózási Társaság gyönyörű tengerjárói, a sorkatonai
szolgálatra beosztott három testőr, a Porthos, a D'Artagnan meg az
Aramis kötötte össze Franciaországgal.
Az utazás huszonnégy napig tartott. A tengerjárók valóságos városok
voltak, utcákkal, bisztrókkal, kávéházakkal, szalonokkal,
ismerkedésekkel, szerelmekkel, házasságokkal, halálesetekkel.
Alkalmi társaságok verődtek össze, muszájból, ezt mindenki tudta,
senki se felejtette el, épp ezért voltak életképesek, sőt néha
felejthetetlenül kellemesek. A nőknek ez volt az egyetlen utazásuk.
Sokuknak, de néha néhány férfinak is, ez a gyarmatokra tartó hajóút
maradt a vállalkozás nagy kalandja. Anyámnak, a mi gyermekéveinkkel
együtt, ezek az utazások voltak, ahogyan ő mondta, a legboldogabb
napok az életében.
Az utazások. Mindig egyformák voltak. Mindig ez volt az első tengeri
út. A szárazföldtől való elszakadás mindig fájdalmas volt és
elkeserítő, de a férfiak, zsidók, értelmiségiek meg az egyetlen
tengeri utazás ártatlan utazói mégis vállalkoztak rá, nem tartották
vissza őket az asszonyok sem, pedig az asszonyok sohasem utaztak el,
az asszonyok otthon maradtak, őrizték az otthont, a fajt, a vagyont,
hogy értelme legyen a visszatérésnek. A hajók miatt volt az utazás
évszázadokon át olyan lassú és tragikus. Természetes volt az
összefüggés az utazás időtartama meg a távolság között. Mindenki
megszokta a szárazföldi és tengeri utazások emberre szabott, lomha
tempóját, a késedelmeket, a várakozást kedvező széljárásra, jó
időre, hajótörésre napsütésre, halálra. Azok a gőzösök, amiket a
fehér bőrű kislány ismert, a világ utolsó távolsági járatai voltak.
Fiatalkorában már megindították az első légi járatokat, ezek
fokozatosan megfosztották az emberiséget a tengeri utazás nagy
élményétől.
Még mindig naponta eljártunk a csóleni legénylakásba. Mindent úgy
csinált, ahogyan szokta, egy ideig még mindent úgy csinált, ahogyan
szokta, megfürösztött az agyagedények vizében, aztán odavitt az
ágyra. Odajött, mellém feküdt, de már nem volt benne semmi erő,
semmi férfierő. Bármilyen távoli volt is az elutazásom napja,
mihelyt ki lett tűzve, már semmit sem tudott kezdeni a testemmel.
Hirtelen történt. Tudtán kívül. A teste már nem kívánta azt, aki
nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá
tenni, azt hittem, még tudlak, de már nem. Azt mondta, meghalt.
Szelíd, bocsánatkérő mosoly ült ki az arcára, azt mondta, talán
sohase lesz többé férfi. Megkérdeztem, neki jó így? Majdnem
elnevette magát, azt mondta: nem tudom, ebben a pillanatban lehet,
hogy jó. Kedvessége a fájdalomban is csorbítatlan maradt. Nem
beszélt a fájdalomról, egy szót se szólt róla. Néha megremegett az
arca, behunyta a szemét, összeszorította az állkapcsát. De hogy
miféle képeket látott így, becsukott szemmel, arról hallgatott.
Mintha szeretné ezt a fájdalmat, úgy, ahogyan engem szeretett,
nagyon erősen, mindhalálig talán, és most inkább őt választja, nem
engem. Néha azt mondta, meg akar simogatni, mert tudja, milyen
nagyon vágyom rá, és látni szeretné, hogyan fénylik fel arcomon a
gyönyör. Aztán simogatni kezdett, arcomat fürkészve, és közben úgy
szólítgatott, mint a gyerekét. Úgy határoztunk, nem találkozunk
többé, de nem lehetett betartani, nem tudtuk betartani. Minden este
ott ült a fekete autó hátsó ülésén, szégyenében elfordította a
fejét.
Amikor közeledett az elutazás órája, a hajó háromszor dudált,
elnyújtva, fülsiketítőén, az egész város hallotta, és a kikötő
felett elfeketedett az ég. A vontatógőzösök a tengerjáróhoz úsztak,
és kivitték a folyó közepére. Ezután a vontatógőzösök eloldozták a
drótköteleket, és visszatértek a kikötőbe. A hajó még egyszer búcsút
mondott, újra felbőgött, iszonyúan, és annyi rejtelmes szomorúsággal
szirénahangjában, hogy mindenkit megríkatott, nemcsak az utasokat
meg azokat, akik kikísérték őket, hanem azokat is, akik csak
bámészkodni jöttek a kikötőbe, vagy véletlenül épp arra jártak,
pedig nem volt senkijük, akire gondolhattak volna. Aztán a hajó
méltóságteljesen elindult a folyón. Sokáig lehetett látni, ahogyan
rengeteg tömegével imbolyog a tenger felé. Sokan ott maradtak még a
kikötőben, a hajót nézték, és integettek, egyre csüggedtebben, a
kendőjüket vagy a zsebkendőjüket lengetve. Végül a hajót magával
ragadta a földteke domborulata. Tiszta időben látni lehetett, amint
lassan elmerül.
Amikor felhúzták a hajópallót, amikor a tengerjáró először dudált
istenhozzádot, és a vontatógőzösök elindultak vele, hogy elszakítsák
a szárazföldtől, a lány is sírva fakadt. De csak magában, hogy senki
se lássa könnyeit, mert a férfi kínai volt, és az ilyen szeretőket
nem illik megsiratni. Hogy ne lássa se az anyja, se a kisebbik
bátyja, mennyire szenved, hogy semmit se lássanak, mert megszokta,
hogy az ő családjában senki se mutatja ki az érzelmeit. A férfi
hatalmas automobilja ott állt, hosszan és feketén, első ülésén a
fehér ruhás sofőrrel. Nem messze a Tengerhajózási Társaság
autóparkolójától, egyedül. A lány erről ismerte meg. A férfi a hátsó
ülésen ült, dermedten, mozdulatlan foltnak látszott. A lány
rákönyökölt a hajókorlátra, mint először, a kompon. Tudta, hogy a
férfi nézi. Ő is nézte, látni ugyan nem látott semmit, de a szemét
mintha megbabonázta volna a fekete autó. Végül a fekete autó is
eltűnt a szeme elől. Előbb a kikötő, aztán az egész szárazföld
beleolvadt a messzeségbe.
Átkeltünk a Kínai tengeren, az Indiai óceánon, a Vörös tengeren, a
Szuezi csatornán, reggel felébredt az ember, és már minden mögötte
volt, megszűnt a remegés, innen tudtuk, hogy homokzátonyok közt
haladunk. De mindenekelőtt ott volt az óceán. A legtávolibb, a
legnagyobb, lenyúlt egészen a Déli sarkig, a kikötők között is itt
volt a leghosszabb az út, Ceylon és Szomália között. Az óceán néha
olyan nyugodt volt, az idő olyan tiszta és enyhe, hogy olyan
érzésünk támad, mintha nem is tengeri, hanem másféle utazásnak
volnánk a részesei. Ilyenkor tárva nyitva volt minden, a szalonok,
az átjárók, a kajütablakok. Az utasok kimenekültek a kabinok
katlanából, és a fedélzeten töltötték az éjszakát.
Az utazás alatt, az Indiai óceánon, késő este meghalt valaki. A lány
már nem emlékszik rá pontosan, azon az utazáson történte vagy
másikon. Néhány férfi kártyázott az első osztály bárjában, volt
köztük egy fiatalember is; ez a fiatalember egyszer csak lecsapja a
kártyalapokat az asztalra, kimegy a bárból, átszalad a fedélzeten,
és beleveti magát a tengerbe. A hajó teljes gőzzel haladt, mire
sikerült megállítani, a holttestnek nyoma veszett.
Nem, ahogyan most leírja a történetet, nem a hajót látja maga előtt,
hanem egy másik helyszínt, ahol a történetet hallotta. Sadekban. A
fiatalember a sadeki kormányzónak volt a fia. A lány ismerte, egy
iskolába jártak Saigonban. Most már emlékszik, nyakigláb fiú volt,
kedves arcú, a haja barna, szarukeretes szemüveget viselt. A
kabinban nem találtak semmit, még búcsúlevelet sem. Az életkorát
megőrizte az emlékezet, a megdöbbenés, egyidős volt vele, tizenhét
éves. A hajó hajnalban újra elindult. Ez volt a legiszonyúbb. A
napfelkelte, az üres tenger, amikor úgy döntöttek, abbahagyják a
kutatást. Az elszakadás.
Máskor, ez is ugyanazon az utazáson történt, ugyanazon az óceánon,
ugyanúgy késő éjszaka, a felső fedélzeti nagy szalonban: hirtelen
felcsendült egy Chopin keringő, aminek minden titkát ismerte, mivel
hónapokon át próbálta megtanulni, mégse boldogult vele, sohase tudta
hibátlanul eljátszani, soha, míg végül az anyja is belátta, nem
érdemes zongorázni tanítani. Azon az éjszakán, amely azóta eltűnt a
rákövetkezők tömkelegében, a kislány, és ebben biztos volt,
csakugyan ott utazott a hajón, csakugyan jelen volt, amikor a
Chopindallam szétrobbantotta a csöndet a csillagfényű éjszakában. A
levegő meg se rezdült, és a zene úgy áradt szét a sötét hajón, mint
egy isteni parancsolat, amelynek ismeretlen a célja, és ismeretlen a
tartalma is. És a lány felállt, mintha ő is a halálba indulna, hogy
ő is belevesse magát a tengerbe, és sírva fakadt, mert eszébe jutott
a csóleni férfi, hirtelen elbizonytalanodott, hátha mégis szerelem
volt, amit érzett, csak nem vette észre ezt a szerelmet, amelyet úgy
nyelt el a történet, mint homok a vizet, és csak most talált rá
újra, a tenger felett lebegő dallam pillanatában.
Mint később a kisebbik bátyjának örökkévalóságára a halálon
keresztül.
Körülötte mindenki nyugodtan aludt: a zene betakarta az embereket,
nem ébresztette fel őket. A lány arra gondolt, az Indiai óceánon még
sohase volt ilyen nyugodt az éjszaka. Azt hiszi, ezen az éjszakán
pillantotta meg a kisebbik bátyját egy fiatalasszonnyal a
fedélzeten. Egymást átölelve a hajókorlátra könyököltek, és
csókolóztak. A lány titokban megleste őket. Rögtön ráismert a
fiatalasszonyra. Sülve főve együtt volt a kisebbik bátyjával. Pedig
férjnél volt. A házassága tönkrement. A férj úgy csinált, mintha
semmit sem vett volna észre. Az utazás vége felé a kisebbik bátyja
meg a fiatalasszony naphosszat a kabinban voltak, csak estefelé
jöttek fel a fedélzetre. Ezekben a napokban a kisebbik testvér olyan
szemmel nézte az anyját meg a húgát, mintha sohase látta volna őket.
Az anyja teljesen megvadult, szótlan lett, féltékeny. A kislány meg
sírt. Boldog volt, legalábbis azt hitte, de attól is félt, hogy
később valami baj történik a kisebbik bátyjával. Azt hitte, a
testvére ott fogja hagyni őket, és ezzel a fiatalasszonnyal marad,
de nem így történt, rögtön visszatért hozzájuk, mihelyt kikötöttek
Franciaországban.
Nem tudja, hogy a kínai férfi mikor teljesítette apja akaratát, és
mennyi idővel az ő elutazása után kötött házasságot egy lánnyal,
akinek személyében a két család már tíz éve megegyezett egymással,
és aki szintén arany, gyémánt és nefrit ékszerekkel volt
felcicomázva. Egy kínai lánnyal, aki szintén északi volt, Fucsuenből
jött és vele az egész család.
Nyilván sok időbe tellett, míg a férfinak a kínai lányt sikerült
asszonnyá tenni, és a lány végre valahára megajándékozhatta a vagyon
örökösével. De az európai kislány emléke tovább is ott kísérthetett,
teste ott feküdt keresztben az ágyon. Még sokáig korlátlan ura
lehetett a férfi vágyának, még sokáig ő lehetett a bizonyosság a
szenvedélyre, a gyöngédség végetlenjére, a testiség ijesztő
örvényére. Majd eljött a nap, amikor végre sikerült. Amikor már
akkora volt a fehér bőrű lány utáni vágy, annyira elviselhetetlen,
hogy a férfi lázban égve rátalált a régi képre, és a fehér
gyereklány utáni vággyal eltelve hatolt a másik asszonyba. Talán
hazugság is segítette, hogy ennek az asszonynak az ölén újra magára
leljen, meg ahhoz is, hogy megtegye, amit a család, az Ég, az északi
ősök vártak tőle, hogy utódot nemzzen, a név örökösét.
Lehet, hogy a kínai feleség tudott a fehér bőrű gyereklányról.
Hiszen voltak sadeki születésű cselédei, ők ismerték a történetet,
és nyilván beszéltek is róla. Lehet, hogy a férfi fájdalmával is
tisztában volt. Körülbelül egyidősek lehettek ők ketten, tizenhat
évesek. Vajon a kínai lány látta sírni a férjét azon az éjszakán? És
ha látta, megvigasztalta? Vajon egy tizenhat esztendős kínai
kislány, aki a harmincas években lett menyasszony, miféle vigaszt
nyújthatott az illem határán belül erre a házasságtörő bánatra,
amelynek ő adta meg az árát? Ki tudja? Lehet, hogy nem is vett észre
semmit, lehet, hogy együtt zokogta át a férfival, szótlanul, azt az
éjszakát. Majd a könnyek után megjött a vágy is.
Ő, a fehér bőrű gyereklány soha semmit sem tudott minderről.
Évekkel a háború után, házasságok, gyerekek, válások, könyvek után,
a férfi Párizsba jött a feleségével. Felhívta telefonon. Én vagyok.
Ő rögtön megismerte a hangját. A férfi ezt mondta: csak a hangját
akartam hallani. Ő meg ezt: én vagyok, jó reggelt! A férfi gátlásos
volt, ugyanúgy félt, mint régen. A hangja elcsuklott. Ő meg azonnal
felismerte a kínai akcentust. A férfi tudta, hogy könyveket ír, a
lány anyja mondta neki, akivel Saigonban találkozott. Azt is tudta,
mi történt a kisebbik bátyjával, átérezte a szomorúságát. Aztán a
férfi már nem tudott mit mondani. Végül mégis kimondta. Azt mondta,
hogy ő semmit sem változott, még mindig szereti, hogy képtelen
elfojtani magában ezt a szerelmet, hogy szeretni fogja, amíg csak
él.