Ami kell neki

Tizennegyedik fejezet

Kit csak állt ott, és bámult kifelé a keskeny résen. Nem merte kinyitni az ajtót. Nem merte megtudni, miért vannak itt.
– Kit – szólalt meg Sean remegő hangon.
– Engedj be bennünket, légyszi!
– Ó, Istenem! – kiáltott fel Kit.
Becsapta az ajtót, aztán a lánccal babrált. Néhány hosszú másodperc után kinyitotta előttük.
– Mi az? – sikította a lány. – Mi történt vele?
Ray magához húzta, és szorosan megölelte.
– Gyere be velünk, Kit. Beszélgessünk a nappaliban.
A lány hagyta, hogy a férfi bevigye a házba. A tagjaiból mintha elszállt volna az erő. Mintha lassított felvételt nézett volna. Ez az egész nem történhet meg! Jól tudta, mi az oka a rendőrbarátok éjszakai látogatásának. Nem jó hírekkel jöttek.
Ray leültette a díványra Sean mellé, hátralépett, és helyet foglalt a közeli karosszékben.
– Mi történt? – kérdezte Kit elkeseredetten. Könnyek szöktek a szemébe. Összeszorította a fogát, és megpróbálta visszatartani őket.
– Mac… tudod… közúti rutinellenőrzés volt. Gyanús, drogos alak.
– Sean elhallgatott, és nagyot nyelt.
Kit lehunyta a szemét. Istenem, mi történhetett? Ugye nem halt meg? Kérlek, istenem, ugye nem? Miért kerülgetik a forró kását? Miért nem rukkolnak elő vele, és mondják el végre?
– Amikor odament a vezetőoldali ajtóhoz, a gyanúsított fegyvert rántott, és lelőtte.
Kit felugrott a díványról, elszédült, és elesett volna, ha Ray nem kapja el gyorsan. Könnyek kezdtek ömleni a szeméből. Ray magához húzta, és a fejét a mellkasához szorította.
– Mondjátok, hogy nem halt meg! – kiáltotta a lány zokogva.
– Kérlek, mondjátok, hogy nem halt meg!
– Nem halt meg – felelte Sean sietve.
– Kórházban van.
Kit kiszabadította magát Ray öleléséből.
– Vigyetek hozzá azonnal, Sean!
Kit a cipőjét kereste. Hol az az átkozott cipő?
– Drága, nagyon rossz állapotban van – mondta Sean. Együtt érzően nézett rá.
– Tudnod kell, mi vár rád.
– De életben van, nem?
– Igen – mondta Ray. – Életben van.
– Akkor vigyél hozzá – mondta Kit elhaló hangon. – Nem hagyom, hogy meghaljon. Nem hagyom, hogy elmenjen.
A két férfi egymásra pillantott. Ray előhúzta a kocsi kulcsot a zsebéből.
– Elviszünk a rendőrautóval – szólalt meg.
– A cipőm – könyörgött Kit, miközben kétségbeesetten körbenézett a nappaliban. – Hol van a cipőm?
– Itt van, drága – mondta Sean gyengéden.
Odaadta neki a lábbelit. Kit kikapta a kezéből, és a földre dobta. Magára kapta a cipőt, és az ajtó felé indult.
Amikor a rendőrautó az ellenkező irányban hajtott ki a bejáróról, mint amerre a kórház van, Kit rögtön tudni akarta, hová viszik.
– Édes, mentőhelikopterrel kellett Houstonba vinni – felelte Ray.
A lány a szájához kapta a kezét, és a csuklójába harapott.
– El tudtok vinni Houstonig? – kérdezte.
– Elviszünk egészen odáig – felelte Sean biztató hangon.
Bekapcsolta a megkülönböztető jelzést és beletaposott a gázba, ahogy a piros fény belevilágított az éjszakába.
– Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk, Kit. Nyugodj meg. Jobban érzed már magad?
A lány értetlenül nézett rá. Aztán rájött, hogy a férfi a vetélésére gondol. A legutolsó dolog volt, ami megfordult a fejében.
– Jól vagyok – nyögte ki végül.
Az éjszakai fények összefolytak a szeme előtt, ahogy elérték az autópályát. Belesüppedt a hátsó ülésbe, könnyek áztatták az arcát. Mihez kezd majd, ha soha nem látja újra? Ha soha többé nem ölelheti meg, és nem hallhatja tőle azt, hogy „baby”?
A kezébe temette az arcát, és hangosan zokogott. Sean hátranyúlt és a vállára tette a kezét.
– Sajnálom. Mac kiváló zsaru volt. Nem érdemelte, hogy így végezze.
– Ne beszélj úgy róla, mintha már halott lenne! – felelte Kit határozottan.
Az együtt érző, fájdalmas tekintet, amellyel Sean nézett rá, félelemmel töltötte el. Istenem, biztos nagyon rossz állapotban van. Nagyon rossz a helyzet. Sean és Ray úgy véli, nem bírja ki, amíg odaérnek. Úgy gondolják, mire Houstonba érnek, már csak Mac holttestét láthatja.
Kit elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Valami meghasadt benne. Nem tudna Mac nélkül élni. Képtelen lenne rá.
Amikor megérkeztek a kórházba Houstonban, Ray Kittel együtt kiszállt az ügyeleti bejáratnál, míg Sean leparkolta a kocsit. Berohantak, a baleseti pulthoz mentek, hogy megkérdezzék, hol van Mac.
Kit lélegzet- visszafojtva figyelte, hogy megjelenik-e az együttérzés a nővér arcán, amikor válaszol a kérdésükre.
Miután beütött valamit a számítógépbe, a nővér felnézett és azt mondta:
– Mr. McKenzie még a műtőben van. Ha végigmennek a folyosón, a felvonó ott lesz a baloldalon. Menjenek fel a második emeletre, szálljanak ki és forduljanak balra. A műtő várója ott van. Értesítem őket, hogy mennek. Ha bármit tudnak, el fogják mondani.
Kit nagyot nyelt. Úgy állt ott, mint egy szobor, félt megmozdulni. Ray átkarolta. A lány megingott, rátámaszkodott. A férfi szorosan fogta, és segített neki megállni a lábán, mielőtt elindultak.
Alighogy elérték a liftet, Sean odaért mögéjük, és összegörnyedve próbált levegőhöz jutni.
– Van valami hír? – kérdezte Sean.
– Még a műtőben van – felelte Ray kurtán.
– Épp oda tartunk.
A lift ajtaja kinyílt és beléptek. Ray megnyomta a gombot, és várták, hogy az ajtók bezáruljanak mögöttük.
– Túl fogja élni – mondta Kit határozottan.
Sean átkarolta, és megszorította a vállát.
– Nagy küzdő, Kit. Ha idáig eljutott, végig fogja csinálni. Sok minden van, amiért élnie érdemes.
Kit lehunyta a szemét.
Kérlek, Mac! Ne halj meg!
Kit vagy százszor sétált már keresztül a várótermen. Önkéntelenül is az órájára pillantott. Kevesebb, mint két perc telt el azóta, hogy utoljára megnézte, mennyi az idő.
A váróterem tele volt szolgálaton kívüli rendőrökkel, akik mindnyájan arra vártak, hogy Macről halljanak valamit. Johnston seriff azonnal megérkezett, amint meghallotta a hírt. A mobiltelefonjaik rendszeresen megszólaltak, ahogy a szolgálatban lévő állami rendőrök Mac állapota felől érdeklődtek.
Egy-egy rendőr majd minden percben megkérdezte Kittől, szüksége van-e valamire, akar-e enni vagy inni valamit, le akar-e ülni. Legszívesebben üvöltött volna. Macre van szüksége! Azt akarja, hogy éljen, jól legyen, szeresse és érintse meg. Végül a kimerültség legyőzte. Egy székre huppant a sarokban, és érezte, hogy ismét előtörnek a könnyei. Sean leguggolt elé, és megérintette az arcát.
– Túléltünk már néhány kemény időszakot, Kit.
A lány tudta, hogy Sean az első támadásra gondol, meg arra az éjszakára egy évvel azelőtt, amikor a támadó ismét lecsapott.
– Kemény lány vagy. Mac is kemény fickó.
– Nem vagyok kemény – suttogta Kit.
– Mac az erős. Mindig ő vigyázott rám.
– Ez hülyeség. Itt mindenki tudja. Persze, Mac vigyáz rád. Majd bolond volna nem vigyázni. Mégis azt mondom, te vagy a legerősebb nő, akit ismerek, Kit. Te tartod egyben a fickót. Miattad élnek ő és Ryder, évek óta.
Kit megdöbbent Ryder nevének említésén.
– Valakinek szólnia kellene Rydernek – mondta csendesen. Nem ő lesz az. De tudnia kell. Ugyanolyan régóta barátja Macnek, mint ő.
– Majd én szólok neki. Maradj csak itt, és pihenj egy kicsit. Sok mindenen kellett keresztülmenned az utóbbi időben.
– Miss Townsend?
Kit felugrott a neve hallatán. Odament a pulthoz, amely a váróterem bejáratánál állt.
– Én vagyok Miss Townsend – felelte.
A háta mögött a rendőrök mozgolódni kezdtek, és arra vártak, hogy halljanak valamit Macről.
– Mr. McKenzie kijött a műtőből. Az orvos néhány perc múlva itt lesz és elmondja a részleteket. Kérem, foglaljon helyet ebben a szobában.
A recepciós egy kis helyiség felé intett néhány méterrel arrébb, ahol nyugodtabban beszélhetnek az orvossal, mint a váróteremben.
– Veled megyek – ajánlkozott Sean és megszorította a vállát.
– Köszönöm – suttogta Kit.
Mereven a helyiség felé indult, és leült az egyik székre. A földet bámulta. Minden várakozással eltöltött másodperc gyötrelmes volt a számára.
Egyszer csak zajt hallott az ajtó felől. Felnézett, és meglátta, hogy egy orvos áll műtősruhában az ajtóban.
– Ön jött Mr. McKenzie-vel?
Kit igyekezett megszólalni, megköszörülte a torkát, de végül csak bólintott.
– Őszinte leszek önnel – kezdte az orvos.
– Mr. McKenzie-nek súlyos mellkasi sérülése van. A műtét befejeződött, de kómában van.
Kitnek elakadt a lélegzete, érezte, hogy a vér kifut az arcából.
– Túl fogja…?
– Hogy túl fogja-e élni? – fejezte be az orvos.
– Hogy őszinte legyek, már azon is csodálkozom, hogy a kórházig kibírta. Még inkább csodálkozom, hogy túlélte a műtétet.
Kit szeme megtelt könnyel.
– Nagyon rossz az állapota, de egyelőre életben van, és az esélyek ellenére küzd. Most néhány kemény nap vár rá, és hosszú lábadozás, ha túléli. Sajnos nem tudom megígérni, hogy így lesz. Várnunk kell. Nyilvánvalóan minél tovább él, annál jobbak az esélyei a felépülésre.
Kit magába zuhant a széken. Megdöbbent, rettegett, és reménykedett egyszerre.
– Mikor láthatom? – kérdezte.
– Most a megfigyelőben lesz egy ideig, aztán átviszik az intenzívre. Ha beállították a műszereket, rövid időre bemehet hozzá. Kötelességem, hogy figyelmeztessem: amikor először látja, sokként éri majd. Nem úgy néz ki, mint az a férfi, akit korábban ismert. Erre érdemes felkészülnie.
Kit megértően bólintott.
– Kk… Köszönöm – sikerült végül kipréselnie magából.
Az orvos arckifejezése enyhébb lett.
– Ne köszönje addig, amíg haza nem megy a kórházból. Csak akkor végeztem jó munkát.
Ha Sean nem tartja olyan erősen, Kit összeesett volna, amikor először meglátta Macet.
– Foglak – mondta Sean, és igyekezett megtartani a lábán.
Könnyek szöktek Kit szemébe, amikor megpillantotta a nagy, erős embert magatehetetlenül feküdni a kórházi ágyon. Drótok, infúziós vezetékek és csövek álltak ki belőle mindenütt.
Lélegeztetőgépen volt. A suhogó hang élesen visszhangzott a fülében.
Kit zavartan közeledett az ágyhoz. Mac mozdulatlan volt, és élettelennek látszott. Ha nem látta volna a szívhangját a monitoron, azt hihette volna, hogy halott.
– Ó, Mac – zokogta Kit.
Sean szorosan fogta a vállát, amikor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Macét. Kit megremegett. Mac bőre hideg, élettelen volt.
Egy nővér sétált be az üvegfalú helyiségbe, és kedvesen rájuk mosolygott.
– Most már távozniuk kell! Láthatják néhány óra múlva, ha szeretnék. Kiszólok majd a váróba, amikor visszajöhetnek. A látogatási idő reggel kilenc és este kilenc között van mindennap. Kettőnél több látogató nem léphet be egyszerre.
Kit bólintott. Túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy kimondjon egy egész mondatot.
– Gyere! – biztatta Sean.
– Enned kell. Lekísérlek a büfébe. Visszajövünk, amint újra láthatjuk.
Kit készségesen követte Seant, de megállt az ajtóban egy pillanatra, és visszanézett Macre.
– Szeretlek – suttogta megtörten.
– Kérlek, ne hagyj el!

fel