Emmanuelle

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Első fejezet
A Repülő egyszarvú

Venus ezer játékot tud; nem fárad el úgy,
ha jobboldalt fekszik s hátrahanyatlik a nő.
OVIDIUS: A szerelem művészete
(Bede Anna fordítása)

Emmanuelle Londonban felszáll a British Airways bangkoki járatára. Egy új világba lép be, először csak az ülések friss bőrszagát érzékeli – ugyanaz az illat, amely az angol gépkocsikban még sokévi használat után is érződik –, a süppedős plüss-szőnyegeket, s a már-már misztikus világítást.
Nem érti az őt kalauzoló, mosolygó férfi szavait, de mégsem nyugtalan. A szíve talán gyorsabban ver, mint szokott, de ezt nem a szorongás okozza, s az idegen környezet is csak alig játszik szerepet benne. A stewardessek kék egyenruhája, figyelmessége, tiszteletteljes komolysága biztonsággal és önfeledt örömmel tölti el. Érzi, hogy a körülötte zajló szertartás, amelynek titkát meg sem kísérli felfedni, egy új világot nyit meg előtte, amely tizenkét órára lesz az övé: ennek a világnak mások a törvényei, mint amiket eddig ismert, kényszerítőbbek, de talán épp ezért oly bizsergetők. A szárnyas fémépítmény burka kizárja az angol nyár áttetsző kora délutánját, határt szab a mozgásnak, a vágynak. A lankadatlan figyelmet követelő szabadságot önfeledt, békés alávetettség vájtja fel. Megmutatják a helyét; a gép fala mellett fog ülni. Ám a kárpitozott felületen nincs ablak; az utas semmit sem fog látni abból, ami e selymes tapintású falon túl történik. Bánja is ő! Semmi másra nem vágyik, mint hogy átadja magát a mély karosszéknek, s önfeledten pihenjen bolyhos karjában, hab vállán, szirén combján.
De még nem mer elnyúlni, mint a légi kísérő javasolja neki. A férfi megmutatja neki a karocskákat, elmagyarázza, hogyan kell hátrabillenteni a karosszék támláját. Aztán megnyom egy gombot, s egy parányi sugárnyaláb ellipszist rajzol az utas térdére. Egy légikisasszony jelenik meg, s kezéből az ülések fölötti rekeszbe röppen az a könnyű, mézszínű bőrtáska, amely Emmanuelle egyetlen kézipoggyásza, mivel nem akar útközben átöltözni, és írni vagy olvasni sincs kedve. A légikisasszony beszél franciául, és ettől egy csapásra megszűnik a külföldi lány különös bódultsága, amelyet két nap óta érez (csak az előző nap érkezett Londonba).
A fiatal nő fölé hajol, és szőkesége még sötétebbre varázsolja Emmanuelle hosszú haját. Az öltözékük hasonló: kék ripszszoknya és fehér blúz, illetve szűk nyersselyem szoknya és santungblúz. A legfőbb különbség az, hogy az angol lány könnyű blúzán áttetszik a melltartó, amely a mell körvonalát megmerevíti, Emmanuelle mellének sziluettje viszont mozgékony, elárulva, hogy meztelen a blúz alatt. És míg a légikisasszony a társaság előírásának megfelelően állig begombolva viseli a blúzát, Emmanuelle-é nyitva van, olyannyira, hogy a leselkedő szem, egy mozdulatnak vagy egy kisebb léghuzatnak hála, megpillanthatja néha oldalról a mellét.
Emmanuelle örül, hogy a légikisasszony fiatal, és hogy a szeme olyan nagyon hasonlít az övéhez – mintha apró aranyforgáccsal volna teleszórva.
A kabinja – mint értesül róla – az utolsó a gépen, a legközelebb esik a repülő farok részéhez. Emmanuelle minden más gépen erezné a rázkódást, de (és a fiatal nő hangját elvékonyítja a gőg) a Repülő egyszarvú fedélzetén minden hely egyformán kényelmes, legalábbis – helyesbít – a luxuskabinokban, mert természetesen a turistaosztály utasainak sem ilyen tágas hely nem jut, sem ilyen kényelmes ülések, és nélkülözniük kell azt a kellemes meghittséget is, amit a fotelsorok közti bársonyfüggönyök biztosítanak.
Emmanuelle nem szégyelli kiváltságos helyzetét, s azt sem, hogy egy vagyont fizetett érte. Épp ellenkezőleg, csaknem fizikai értelemben édesnek érzi a gondolatot, hogy kivételes figyelmesség tárgya. A légikisasszony most a toalett szalonok berendezésével dicsekszik, meg is fogja mutatni utasának, mihelyt a repülő a levegőbe emelkedik. Sok ilyen szalon van a gépen, így hát Emmanuelle-nek nem kell attól tartania, hogy a többi utas jövés-menése zavarni fogja. Ha úgy kívánja, nem is kell mással találkoznia, csak azzal a három személlyel, akivel majd megosztja a kabinját. De ha – épp ellenkezőleg – társaságra vágyik, könnyűszerrel ismeretséget köthet más utasokkal, ha a hosszú folyosón sétálgat, vagy beül a bárba.
– Kér valami olvasnivalót?
– Nem – mondja Emmanuelle.
– Köszönöm, nagyon kedves. Pillanatnyilag nincs kedvem olvasni.
Gondolkodik, mit kérdezhetne valami kedveset. Érdeklődjön a repülőgép iránt? Például, hogy milyen sebességgel röpül?
Óránként több mint ezer kilométeres átlagsebességgel; a gép hat órán keresztül a levegőben tud maradni, tehát csak egyszer kell leszállnia, úgyhogy Emmanuelle útja alig több, mint fél napig fog tartani. De mivel a föld forgásával azonos irányban haladnak, látszólag időt vesztenek, s csak holnap reggel kilenc órakor érkeznek Bangkokba, az ottani idő szerint. A gépen nem is lesz másra ideje, mint hogy megvacsorázzék, aludjék, s mire fölébred, már ott is lesz.
Két gyerek jelenik meg a függöny szárnyai közt: egy fiú és egy lány, úgy hasonlítanak egymáshoz, hogy csakis ikrek lehetnek. Emmanuelle egyetlen pillantással felméri őket: hagyományos, ódivatú angol intézeti ruhát viselnek, a hajuk vörhenyes, fensőséges viselkedésük érzelmi hidegségről árulkodik; rövid szavakat vetnek oda foghegyről a társaság alkalmazottjának. Bár nem lehetnek többek tizenkét-tizenhárom évesnél, biztos fellépésük olyan távolságot jelez, amelynek áthidalására az alkalmazott álmában sem gondolhat. Kényelmesen elterpeszkednek azokon az üléseken, melyeket folyosó választ el Emmanuelle ülőhelyétől. Mielőtt behatóbban tanulmányozhatná őket, belép az utolsó utas is a négy közül, akinek fenntartott helye van a kabinban, és Emmanuelle figyelme ráterelődik.
Legalább egy fejjel magasabb nála, az orra és az álla határozott vonalú, bajusza és haja fekete. Rámosolyog Emmanuelle-re, miközben enyhén fölé hajolva elhelyezi puha, sötét bőrből készült, jó szagú irattáskáját. Ámbraillatú öltönye és kívül hordott inge tetszik Emmanuelle-nek. Elegánsnak és jó modorúnak találja, egyszóval minden jó tulajdonság megvan benne, amit egy kabintárstól elvárhatunk.
Megpróbálja kitalálni, hány éves lehet: negyven? ötven? Sokat élhetett – erről árulkodnak szeme sarkában a szarkalábak… Mindenesetre kellemesebb útitárs – gondolja Emmanuelle –, mint ezek a felfuvalkodott internátusi növendékek. De mindjárt ki is neveti magát, hogy ilyen gyorsan ítélkezik fölöttük. Nem mindegy, hogy milyenek? – hiszen csak egy éjszakáról van szó!…
Amint a gyerekek és a férfi kikerülnek érdeklődése középpontjából, gondolattá válik benne az az idegesítő érzés, amely egy ideje tudatának vizeit borzolja, s egy kissé megkeseríti az indulás élvezetét: a légikisasszony, kihasználva az érkezők okozta kavarodást, távolabb húzódott, és Emmanuelle a félig szétnyílt függönyön át látja, amint kék szoknyás csípője egy láthatatlan utashoz simul. Dühös magára, hogy féltékeny, s megpróbálja elfordítani a szemét. Egy mondatfoszlány motoszkál a fejében, egy komor gregorián ének dallamára: "Magányosan és elhagyatotton." Megrázkódik, hogy megszabaduljon a gyötrelmes gondolattól, fekete haja a vállát veri és az arcába hull… Az angol nő ellep a férfitól; a gép hátsó része felé fordul; megjelenik a függönynyílásban, finoman széthúzza, belibben, s máris ott van Emmanuelle mellett.
– Kívánja, hogy bemutassam önnek az utastársait? kérdezi, s választ sem várva, már mondja is a férfi nevét.
Emmanuelle úgy hallja: "Eisenhower", s ezt olyan mulatságosnak találja, hogy nem figyel az ikrek nevére.
A férfi beszélni kezd hozzá. De vajon mit mond? A légikisasszony látja, hogy Emmanuelle kínban van, vált néhány szót honfitársaival, s miközben nevet, elővillan a nyelve hegye.
– Nincs szerencséje – tréfálkozik.
– A három utastársa egy szót sem beszél franciául. Jó alkalom, hogy felfrissítse angol tudását!
Emmanuelle ellenkezni próbál, de a fiatal nő máris sarkon fordul, s titokzatos, bájos jeladásként megbillegteti ujjait utasai felé. Emmanuelle ismét magányosnak érzi magát. Duzzogni van kedve; elhatározza, hogy fütyül mindenre.
A szomszédja kitartóan magyaráz, igyekszik jól artikulálni; hiábavaló igyekezete megmosolyogtatja Emmanuelle-t. Sajnálkozó fintort vág, s gyermetegen bevallja: "Nem értem!", azután ismét hallgatásba merül.
Megszólal a kárpit mögé rejtett hangszóró. Amint az angol bemondó elhallgat, Emmanuelle fölismeri az ő légikisasszonya hangját, amelyet alig torzít el a mikrofon; franciául beszél (Emmanuelle úgy érzi, egyenesen neki!). Üdvözli az Egyszarvú utasait, közli a pontos időt, a személyzet névsorát, s hogy a gép néhány perc múlva felszáll; kéri az utasokat, hogy csatolják be biztonsági övüket (ebben a pillanatban felbukkan egy utaskísérő, hogy személyesen segédkezzék Emmanuelle-nek az öv becsatolásában), hogy ne dohányozzanak, s ne hagyják el a helyüket, amíg a piros lámpa ég.
Csupán egy halk moraj s a hangszigetelt falak finom remegése jelzi, hogy beindultak a reaktorok. Emmanuelle nem is veszi észre, hogy a repülőgép a kifutópályán gurul. Csak jókora késéssel fedezi fel azt is, hogy már a levegőben vannak.
Tulajdonképpen csak akkor jön rá, amikor kialszik a piros lámpa, a férfi pedig föláll és kézzel-lábbal magyarázva felajánlja neki, hogy elveszi a kosztümkabátját, amelyet a térdére fektetett, nem is tudja, miért. Hagyja, hogy utastársa megszabadítsa a kabáttól. A férfi még egyszer rámosolyog, majd kinyit egy könyvet, és többé nem néz felé. Ekkor feltűnik egy pincér, s tálcán poharakat hoz. Emmanuelle kiválaszt egy koktélt, amelyet a színe alapján ismerősnek vél, de nem az, amire gondolt, hanem valami erősebb.

* * *

A selymes tapintású falakon túl bizonyára létezett egy délután, de a gép belsejében Emmanuelle csak süteményeket ropogtatott, teát ivott, a légikisasszonytól kapott képeslapot lapozgatta, anélkül, hogy egy sort is elolvasott volna (a következőt már nem is fogadta el, mert nem akarta, hogy bármi is elvonja a figyelmét a "repülésről").
Kicsivel később egy asztalka került elé, és szokatlan formájú tálkákon sokféle és nehezen meghatározható ételt szolgáltak fel. Egy kis üveg pezsgő is állt a tálcának külön e célra vájt mélyedésében, és Emmanuelle jó néhányszor teletöltötte parányi talpas pezsgőspoharát. Ráérősen falatozgatott, nem sietett, nagyon tetszett neki az új játék. Sokféle desszert is volt, és kávé, babacsészékben felszolgálva, valamint likőrök, óriási poharakban. Amikor az asztalt leszedték, Emmanuelle elégedetten nyugtázta magában, hogy a kaland minden percét kiélvezte, és sikerült megízlelnie az élet édességét.
Könnyűnek érezte magát, lebegett. Rájött, hogy elpárolgott az ikrek iránti ellenszenve. A légikisasszony fel-alá járt, s ha elhaladt mellette, sohasem mulasztott el odavetni neki egy kedves szót. De ha távol volt is, Emmanuelle már nem türelmetlenkedett.
Azon gondolkodott, vajon hány óra lehet, s hogy ideje-e már aludni. Csakhogy az embernek nem áll szabadságában akkor aludni, amikor kedve tartja az ilyen szárnyas bölcsőben, távol a föld felszínétől, a térnek abban a régiójában, ahol már nincsenek sem szelek, sem felhők – Emmanuelle már abban sem volt biztos, hogy van-e itt nappal és éjszaka.

* * *

Emmanuelle térde meztelenül csillog a tompított fényű lámpák aranyos ragyogásában. A férfi tekintete rajta nyugszik.
Emmanuelle úgy érzi, hogy a térde fölkínálja magát e tekintetnek. De nem lenne-e nevetséges, ha betakarná a térdét? és különben is, hogyan takarhatná be? A szoknyáját nem tudja meghosszabbítani. S miért szégyelli most hirtelen a térdét, holott általában szívesen mutogatja? A láthatatlanná vált nejlon alatt fürge árnyékot vet a gödröcskék mozgása, s elővillan bőrének sültkenyér-színe. Tudja, milyen izgalmat képes ébreszteni a térde. Egyre meztelenebbnek látja a lámpa fénynyalábja alatt, mint egy éjszakai fürdőzés után, s már érzi, hogy gyorsabban lüktet a halántéka, és ajka megduzzad. A szeme lecsukódik, és Emmanuelle már nem részlegesen, hanem teljesen meztelenül látja önmagát, kiszolgáltatva a nárcizmus kísértésének, amelynek – tudja jól – megint csak nem fog tudni ellenállni.

* * *

Ellenszegülése már csak arra szolgált, hogy alaposan, fokról fokra kiélvezze az önátadás gyönyörét. Az első fázis az egyre terebélyesedő elgyengülés és elengedettség, az egész testen eluralkodó ernyedtség, amely a megnyílás és az eltelés vágyával elegyedik, egyelőre még konkrét elképzelés és szándék nélkül: nem sokban különbözik ez az érzés attól a fizikai gyönyörűségtől, amit a napon elterülve, a tengerpart meleg homokján érzünk. Azután lassan, amint az ajka csillogóbbá vált, a melle megduzzadt és combjai megfeszültek, a legkisebb érintésre is érzékennyé válva, az agya képeket kezdett elé vetíteni, amelyek eleinte kuszák, összefüggéstelenek voltak, ahhoz azonban mégis elégségesek, hogy nyálkahártyái megnedvesedjenek és ágyéka megfeszüljön.
A repülőgép fémtestének alig érzékelhető, de rendületlen vibrációja a maga frekvenciájára állította Emmanuelle-t, s ő felfedezte benne saját teste lüktetésének ritmusát. A térdből kiindulva (amely a körvonalazatlan érzéki remegés csalóka epicentruma) egy hullám söpört végig a combja felszínén, majd egyre mélyebbre hatolt: Emmanuelle meg-megreszketett.
A látomások egyszerre tolakodón előnyomultak: ajkakat látott, amelyek a bőrére tapadtak: férfihoz és nőhöz egyaránt tartozhattak, és férfi nemi szerveket, amelyek azt várták, hogy megérintse őket, hogy hozzá dörgölőzhessenek, hogy utat törjenek a két térde közt, szétfeszítsék a combját, s megnyissák szeméremnyílását, erőszakosan, fáradságos munka árán beléhatoljanak – e látomások csordulásig töltötték Emmanuelle-t. A nemi szervek folyamatosan, s kizárólag egy irányban haladtak; egyik a másik után merült el Emmanuelle testének ismeretlenségében, s indult el azon a keskeny úton, amelyet nem adatott megismernie, s amelynek – úgy tűnt – sohasem ér a végére; s míg hosszan, határozott cél nélkül bolyongtak Emmanuelle belsejében, jóllakatták a testét, és végül egymás után beléengedték nedvüket. A légikisasszony azt hitte, hogy Emmanuelle elaludt; óvatosan megbillentette a háttámlát, az ülést fekvőhellyé változtatva, s utasának hosszú, ernyedten elnyúló combjára, amelyet a fotel billenése középig kitakart, kasmírtakarót terített. A férfi ekkor fölállt, és ő is hátrabillentette a saját széke támláját, ugyanolyan helyzetbe hozva a maga ülését, amilyenbe kabinszomszédjáé került.
A gyerekek már elpihentek. A légikisasszony jó éjszakát kívánt a kabin utasainak, és eloltotta a mennyezetvilágítást. Csak két mályvaszín fényű éjjeli lámpa akadályozta meg, hogy a tárgyak és az emberek teljesen belevesszenek a sötétbe.
Emmanuelle csukott szemmel adta át magát a légikisasszony gondoskodásának. Képzelgései eközben mit sem veszítettek hevességükből és ösztönző erejükből. Jobb kezét lecsúsztatta a hasán, nagyon lassan, visszafogottan míg elért a szeméremcsontig: a könnyű takaró hullámzott a mozgó kéz fölött. De ki vehette volna észre a félhomályban? Ujjheggyel belemélyedt szoknyájának puha selymébe, mert a szűk szoknya nem engedte, hogy szétnyissa a combját: az anyag megfeszült a próbálkozástól; ujjai végre megtalálták, amit kerestek, a vékony kelmén keresztül megérezték a megmerevedett csiklót, s finoman ránehezedtek.
Emmanuelle néhány másodpercig várt, amíg testének örömujjongása lecsillapodott. Késleltetni akarta a befejezést. De azután nem bírta tovább, egy elfojtott nyögéssel finoman veregetni kezdte középső ujjával a klitoriszát, hogy eljusson az orgazmushoz. Ám ekkor egy kéz nehezedett a kezére.
Emmanuelle lélegzete elakadt, izmai és idegei görcsbe rándultak, mintha jeges vízsugár korbácsolta volna végig az altestét. Megmerevedett, s bár a vágy nem hunyt ki benne, hirtelen leállt érzéseinek és gondolatainak vágtája, mint mikor megállítanak egy filmet, de a kép nem sötétül el. Nem ijedt meg, s tulajdonképpen nem is ütközött meg a dolgon. Olyan érzés sem fogta el, hogy valami vétségen kapták. Igazából e pillanatban képtelen lett volna minősíteni a férfi mozdulatát vagy a saját viselkedését. Tudata rögzítette az eseményt, majd megdermedt. Azután pedig már csak várta félbeszakadt álmainak folytatását.
A férfi keze nem mozdult. De mégsem lehetett volna passzívnak mondani. A puszta súlyával nyomást gyakorolt a klitoriszra, amelyen Emmanuelle keze nyugodott. Meglehetősen hosszú időn át semmi egyéb nem történt.
Azután a férfi szabad kezével fölemelte és félre is hajtotta a takarót, hogy rabul ejthesse Emmanuelle egyik térdét, és kedvére tapogathassa a bemélyedéseket és domborulatokat. Nem sokáig időzött itt, lassan fölcsúszott a combján, mígnem elérte a harisnya szélét.
Emmanuelle csak akkor hökkent meg, amikor az idegen kéz a meztelen bőréhez ért; megpróbált kitörni a férfi bűvköréből. De – részben, mert nem tudta pontosan, hogy mit akar, részben pedig, mert a férfi két kezét túl erősnek ítélte ahhoz, hogysem kikerülhetne a fogásából – végül is csak ügyefogyottan fölemelkedett, s félig oldalra fordulva szabad kezét mintegy védekezőn az ágyékára vonta. Érezte ugyan, hogy sokkal egyszerűbb és hatásosabb módja lenne a védekezésnek, ha összeszorítaná a két combját, de ezt a mozdulatot, maga sem tudta, miért, hirtelen olyan nem helyénvalónak és nevetségesnek találta, hogy nem merte megkockáztatni, és végül lemondva arról, hogy úrrá legyen a helyzeten, amelybe belekeveredett, ismét átadta magát annak a bénultságnak, amelyből csak egy futó pillanatra tudott kitörni, és akkor is elég nevetséges módon.
A férfi keze egy pillanatra magára hagyta, mintegy pedagógiai célzattal, hogy megleckéztesse oktalan lázadásáért… De még mielőtt Emmanuelle-nek ideje lett volna meglepődni e hirtelen fordulaton, a férfi keze már ismét rajta volt, ezúttal a derekán: biztos, gyors mozdulatokkal kikapcsolta szoknyája korcát, lehúzta a cipzárt, majd magát a szoknyát is, egészen térdig. Azután a két kéz ismét elindult fölfelé. Az egyik bebújt Emmanuelle bugyija alá (amely leheletkönnyű volt és áttetsző, mint minden fehérneműje – az igazat szólva kevés fehérneműt viselt: harisnyakötőt, néha alsószoknyát a bő szoknyák alá, de melltartót sohasem és fűzőt sem, bár a Saint-Honoré negyedben, ahol a fehérneműit vásárolta, a szőke vagy barna, valószínűtlenül szép elárusítónők segítségével, akik hosszú combjukat kivillantva térdeltek elé, számtalan fajta kombiné-bugyit és fűzőt, bugyit és minibugyit fölpróbált, melyeket a kiszolgálónők finom ujjaikkal igazgattak a mellén vagy a combján, s közben ismétlődő, könnyű mozdulatokkal simogatták, egyre szenvedélyesebben, míg végül Emmanuelle szeme lecsukódott, térde megroggyant, lassan leereszkedett, mint a vitorla, amit levonnak, elnyúlt a fehér nejlonnal borított földön, s átadta magát a kezek és az ajkak kielégülést hozó, páratlan ügyességének).
Emmanuelle visszacsusszant abba a helyzetbe, ahonnan lázadási kísérlete egy pillanatra kimozdította. A férfi úgy simogatta a tenyerével lapos, izmos hasát a vénuszdomb fölött, mint egy telivér nyakát. Ujjai végigfutottak az ágyék hajlatában, azután a szőrzet felső peremén, ily módon kirajzolva a háromszög oldalait, mintha a területét akarnák felbecsülni. A háromszög alsó csúcsa szétnyílt ezt a ritka állapotot görög szobrászok örökítették meg valaha.
A férfi keze, miután bejárta Emmanuelle ágyékát, és felmérte a felületét, megpróbálta erőszakkal széttárni a combjait; bár a térd köré tekeredett szoknya béklyóba verte őket, valamelyest mégis engedtek, s szétnyíltak, amennyire csak lehetett. A férfi a markába fogta a meleg, nedves, duzzadt szeméremajkakat, majd lassan, csillapítóan simogatni kezdte őket, hol a barázdák mentén, hol elmerülve köztük – kezdetben nem túl mélyen –, hogy azután ismét visszatérjen a megmerevedett klitoriszhoz, s végül elpihenjen a szeméremcsontot borító sűrű, göndör szőrzeten. Azután, a szoknyát lejjebb tolva, ujjai mind távolabb jutottak kiindulási pontjuktól a már egészen széttárt combok között, és egyre mélyebben behatoltak a nedves szeméremnyílásba. Időnként – szeszélyből, vagy számításból – a mozgásuk tétován lelassult, mindig akkor, amikor partnere feszültsége már-már csúcspontjára ért. Emmanuelle az ajkát harapdálta, hogy elfojtsa feltörő zokogását, megfeszült ágyéka remegett a kéj görcséért, amelyhez a férfi mindig közel hozta, de nem engedte, hogy elérje.
Fél kézzel játszott Emmanuelle testével, a neki tetsző ritmusban és stílusban, ügyet sem vetve keblére és ajkára, nem szomjazva sem csókra, sem ölelésre. Hanyagul és távolságot tartón osztotta a kéjt, amely a kielégüléshez nem volt elegendő. Emmanuelle forgatta a fejét, imádsághoz hasonló elfúlt nyögéseket hallatva. Félig lehunyt pillái alól tekintete a férfi arcát kereste. A szemében könny csillogott.
A kéz ekkor megállt, s rátapadt tüzes ágyékára. A férfi kissé oldalt hajolt, másik kezével megragadta Emmanuelle egyik kezét, magához húzta, és betolta a nadrágja alá. Segített összezárni az ujjait a merev hímvesszőn, és irányította a mozgását, kedve szerint szabályozva erősségét és ritmusát, izgalmától függően hol lassúbbra, hol gyorsabbra fogva a tempót, amíg meg nem érezte, hogy nyugodtan rábízhatja magát partnerére, és attól kezdve hagyta, hogy Emmanuelle a saját elképzelése szerint elégítse ki, amihez ő félig öntudatlanul, gyermeki szófogadással látott hozzá, hogy azután meglepő hozzáértésről tegyen tanúbizonyságot.
Félig fölemelkedett fektéből, hogy könnyebben hozzáférjen a férfihoz, aki szintén közelebb húzódott hozzá, hogy majd megöntözhesse spermájával, amit már feltörni érzett heréi mélyéről. De még sokáig sikerült visszatartania a kilövellést, miközben Emmanuelle szorosra font ujjai, egyre jobban nekibátorodva, már nemcsak le-föl csúsztak a hímvesszőn, hanem – hirtelen megmutatkozó szakértelemmel időnként félig szétnyílva lecsusszantak a hímvesszőn végigfutó duzzadt vénán (lereszelt körmeivel finoman végigkaristolta a bőrt), a vessző tövéig, amennyire csak a szűk nadrág engedte, azután egy kéjes húzással ismét felfelé indultak, amíg a nyirkos tenyerébe szorított fityma redői megint eltakarták a vessző végét; a hímtag annyira megnövekedett, hogy néha már azt hitte, hogy a bőr nem fogja befedni. Ekkor Emmanuelle ismét összeszorította a kezét, visszatért a hímvessző tövéhez, magával húzva a fitymát, s azután szorítása hol erősödött, hol gyengült, egyik pillanatban épp csak súrolta a bőr nyálkássá vált felületét, a másikban gyötörte, gyömöszölte, vagy kicsi, de irgalmatlan ütésekkel ingerelte… A kétszeres méretűre növekedett here szinte lángolt, s Emmanuelle úgy érezte, hogy bármely pillanatban felrobbanhat.
Lelkendezve fogadta a fehér, illatos kilövellést, amely hosszú sugárban tört fel végül a kielégült hímvesszőből, s végigcsorgott a karján, meztelen hasán, mellén, nyakán, arcán, ajkán, és belefolyt a hajába is – olyan bőséggel, mintha sose akarna elapadni. Emmanuelle úgy érezte, hogy a torkán is lefolyik, hogy issza… Ismeretlen mámor kerítette hatalmába. Szemérmet nem ismerő élvezet. Amikor a keze lehullt, a férfi összecsippentette a csiklóját, s addig morzsolgatta, amíg elélvezett.
Halk moraj sejtette, hogy a hangszóró hamarosan működésbe lép. A légikisasszony, a hangját lehalkítva, hogy az utasokat minél kíméletesebben ébressze, közölte, hogy a gép körülbelül húsz perc múlva leszáll Bahrein szigetén, ahonnan majd helyi idő szerint éjfélkor indul tovább. A repülőtéren könnyű vacsorát fognak felszolgálni.
A fény fokozatosan gyulladt ki a kabinban, napfelkeltét utánozva. Emmanuelle a takaróval (amely a bokájához csúszott) szárítgatta föl a ráfröcskölődött spermát. Visszahúzta a szoknyáját a derekára. Amikor a légikisasszony belépett, már a karosszékben ült, amelynek háttámláját nem húzta föl, s igyekezett rendbe tenni a ruháját.
– Jól aludt? – kérdezte vidáman a fiatal nő. Emmanuelle becsatolta az övét.
– A blúzom teljesen összegyűrődött – mondta. Nézegette a kivágása fölött szétterülő nedves foltokat.
Amint a hajtókákat kifordította, előtűnt egyik meggyszínű mellbimbója. A négy angol tekintete rászegeződött.
– Nincs valamije, amibe átöltözhetne? – kérdezte a légikisasszony.
– Nincs – mondta Emmanuelle.
Egy kis fintort vágott. Alig tudta türtőztetni a nevetését. A két nő tekintete cinkosan összevillant; osztoztak a könnyű izgalomban. A férfi nézte őket. Az öltönyén egyetlen gyűrődés sem látszott, az inge olyan makulátlan volt, mint induláskor, a nyakkendője a helyén.
– Jöjjön velem! – rendelkezett a légikisasszony. Emmanuelle felállt, megkerülte a szomszédját (volt hely bőven), és követte a fiatal angol nőt az egyik csupa tükör toalett szalonba, ahol puffok, fehér bőrgarnitúrák, kis asztalok álltak, megrakva kristályüvegcsékkel és pipereszerekkel.
– Várjon!
A légikisasszony eltűnt, majd néhány perc múlva ismét megjelent egy kis bőrönddel; fölhajtotta a fedelét, s az egyik parányi rekeszből kihúzott egy rőtszínű, orlon-, gyapjú- és selyemszálból szőtt pulóvert, amely olyan könnyű volt, hogy elfért bezárt öklében. Amikor azonban megrázta, hirtelen felfúvódott az ámuló Emmanuelle szeme előtt, mint egy gumilabda.
– Kölcsönadja? – kérdezte Emmanuelle.
– Nem, ajándékba adom. Biztos vagyok benne, hogy jól fog állni: a maga stílusa.
– De…
A légikisasszony egyik ujját Emmanuelle ajkára szorította. Tekintete gyöngéden fénylett. Emmanuelle nem tudta levenni róla a szemét. Egyre közelebb hajolt hozzá. De a légikisasszony máris tüsténkedni kezdett körülötte.
– Ezzel dörzsölje be magát – nyújtott felé egy kölnivizes üveget.
– Férfiparfüm.
Emmanuelle felfrissítette az arcát, a karját és a nyakát, a két melle közé is bedugta a muskotályillatú vattapamatot, azután hirtelen mást gondolt: kigombolta blúzának alsó gombjait is.
A két karját hátranyújtva hagyta, hogy selyemblúza lehulljon a fehér szőnyegre, és teli tüdőből fellélegzett; hirtelen elkábította saját félmeztelensége. Gyermeteg ujjongással a légikisasszony felé fordult. Az angol lány lehajolt, fölemelte az összegyűrt blúzt, s az arcához szorította:
– Juj, de jó szaga van! – kiáltott fel, s huncutul nevetett.
Emmanuelle zavarba jött. Nem érezte most helyénvalónak az elmúlt órában történt, valószínűtlenjelenet felidézését. Egyetlen gondolat kötötte le minden figyelmét, amely úgy forgott a fejében, mint egy ketrecben: hogy levegye a szoknyáját, a harisnyáját, és teljesen meztelenül álljon ez előtt a fiatal nő előtt. Az ujjai övének csatjával játszottak.
– Milyen dús és fekete a haja! – lelkendezett a légikisasszony, s játékosan kefélgette Emmanuelle hosszú fürtjeit, amelyek meztelen hátának közepéig értek. – Milyen fényes! milyen selymes! De örülnék, ha ilyen szép hajam volna!
– A magáé sokkal szebb – tiltakozott Emmanuelle.
Ó! Bárcsak ez az angol lány is szeretne levetkőzni! Annyira kívánta, hogy berekedt.
– Itt a gépen nem lehet fürödni? – kérdezte esengve.
– Természetesen lehet. De jobban tenné, ha várna: a repülőtéri fürdőszobák még sokkal kényelmesebbek. És nincs is már ideje, hiszen öt percen belül földet érünk.
Emmanuelle képtelen volt belenyugodni. Az ajka remegett. Lehúzta a szoknyája cipzárját.
– Vegye már fel a pulcsimat! – mondta megrovólag az angol nő, s Emmanuelle felé nyújtotta a trikót.
Segített átbújtatni a fejét a szűk nyakkivágáson. A rugalmas, vékony, testhez simuló trikón olyan világosan kirajzolódtak Emmanuelle mellbimbói, hogy továbbra is ruhátlannak látszott, csak éppen rőt vörösre festve. A légikisasszony úgy nézett rá, mintha most látná először.
– Hogy maga milyen elragadó! – kiáltotta. Mutatóujja hegyével nevetve megérintette az egyik meredező mellbimbót, mintha egy csengő gombját nyomta volna meg. Emmanuelle szeme vészesen csillogott:
– Igaz, hogy a légikisasszonyok mind szüzek? – kérdezte.
A fiatal nő trillázva nevetett, mint egy énekesmadár, majd hirtelen véget vetve az eszmecserének, kinyitotta az ajtót, és maga után húzta Emmanuelle-t.
– Gyorsan! Siessen a helyére! A piros lámpa már kigyulladt, mindjárt leszállunk!
Emmanuelle bosszúsan ellenkezett. Semmi kedve nem volt visszaülni a kabintársa mellé.

* * *

A repülőteret unalmasnak találta. Mit ér, ha tudja, hogy egy arab szigeten van, ha nem láthat belőle semmit? A steril, krómozott, szemsértően kivilágított, hűtött, légmentesen zárt, hangszigetelt repülőtér egy műhold belsejére emlékeztetett-egyébként épp ez volt látható a tévé képernyőjén, a szalonban, ahol az utasok várakoztak. Emmanuelle megfürdött; teát ivott, ropogtatta a süteményeket négy-öt utas társaságában – ott volt köztük az "övé" is.
Csodálkozva nézegette, megpróbálta megérteni, hogy egy órával előbb mi is történt kettejük között. Ez az epizód nem illett bele Emmanuelle élettörténetébe. S vajon egész biztos lehet-e benne, hogy megtörtént.? Jaj, olyan fárasztó volt ezt végiggondolni! Ráadásul túl veszélyes is. A legegyszerűbbnek és legokosabbnak az látszott, ha nem gondol többé rá. Elhallgattatta hát agyának azt a részét, amely e témával kapcsolatban kérdéseket akart feltenni.
Amikor a tudomására jutott – sokkal inkább abból, hogy az utasok elindultak, mintsem a hangszóróból hallatszó, alig érthető információból –, hogy vissza kell térniük a gép fedélzetére, már nem is tudta egészen pontosan, mi az, amit annyira igyekezett elfelejteni.

* * *

Mire az utasok visszaértek a repülőbe, a kabinokat kitakarították, rendbe tették, kiszellőztették. Friss parfümillat terjengett a levegőben. Az ülések új huzatot kaptak. A vakító fehérségű, tollas nagypárnák még csábítóbbá tették az éj kék bársonyt, amelyen feküdtek. A légi kísérő érdeklődött, kívánnak-e inni valamit. Nem? Nos hát akkor, jó éjszakát! A légikisasszony is körbejárt, és szép álmokat kívánt mindenkinek. A ceremónia elbűvölte Emmanuelle-t. Ismét boldognak, magabiztosnak érezte magát, megtelt energiával. Örült, hogy a világ pontosan olyan, amilyen. E pillanatban mindennel elégedett volt.
Hanyatt dőlt az ülésen. Most minden zavar nélkül mutogatta a lábát. Kedve támadt mozgatni. Hol az egyiket, hol a másikat emelte föl, begörbítette és kiegyenesítette a térdét, játszatta combjának izmait, egymáshoz dörzsölgette a bokáit, hogy csak úgy zizegett a nejlonharisnyája. Az utolsó cseppig kiélvezte a tagjai megdolgoztatásával járó fizikai gyönyörűséget. Bátran, nyíltan, két kézzel magasabbra húzta a szoknyáját, hogy ne akadályozza a mozgásban.
"Végül is – monologizált magában – nemcsak a térdem figyelemre méltó, hanem az egész lábam. El kell ismerni, hogy nagyon csinos; mint két, rőt levelekkel borított patakocska, amik dévaj szórakozásképpen megpróbálnak összefutni. És nem ők az egyetlen kincsem. A bőrömet is szeretem, amit a nap bearanyoz, mint a kukoricaszemeket, de sohasem fest vörösre; és a combomat is szeretem. És a mellem csúcsán a kis málnaszemeket, piros cukorgallérkáikkal. De jó lenne nyalogatni őket!"
A mennyezetvilágítás lassan kihunyt, és Emmanuelle egy jóleső sóhajjal magára húzta a fenyőillatú takarót, mely illattal a légitársaság ajándékozta meg őt, hogy őrizze az álmát.
Amikor már minden fény kialudt, csak az éjjeli lámpák égtek, az oldalára fordult, s a félhomályban lopva kabinszomszédja felé pillantott, akire nem mert ránézni azóta, hogy ismét mellette feküdt. Meglepetten látta, hogy a férfi nyíltan, merőn nézi őt, s úgy tűnt, már várta a pillantását, a csaknem teljes sötétség ellenére is. Egy darabig így maradtak, egymás szemébe nézve, s tekintetükben semmi más nem tükröződött, csak tökéletes nyugalom. Emmanuelle újra felfedezte a férfi szemében azt a fénysugarat, amely mintha csúfolódott volna, de védelmet is ígért, s amit már akkor észrevett, amikor először találkoztak (mikor is volt ez? csak alig hét órája?), és ráeszmélt, hogy ez az, ami ebben a férfiban tetszik neki.
A szomszédságot hirtelen olyan kellemesnek érezte, hogy elmosolyodott és lehunyta a szemét. Zavarosan vágyott valamire, de még nem tudta, hogy mire. Ezért hát úgy döntött, hogy továbbra is a szépségével foglalkozik: a saját teste úgy kavargott az agyában, mint egy sláger refrénje. Dobogó szívvel kereste gondolatban a láthatatlan árkot, amely ott rejtőzött a fekete fűvel benőtt öblöcske mélyén, a két patak összefolyásánál: érezte, amint vizük a partjait kezdi nyaldosni. Amikor a férfi fél könyökre emelkedve felé dőlt, Emmanuelle kinyitotta a szemét, és hagyta, hogy útitársa megcsókolja. Egymásra tapadó ajkuk friss és sós volt, mint a tenger.
Emmanuelle visszafordult a hátára, és mindkét karját fölemelte, hogy a férfi lehúzhassa róla a trikót. Élvezte az izgalmat, amelyet a rőt színű trikó alól előbukkanó melle okozott: a félhomályban még kerekebbnek és nagyobbnak tűnt, mint nappali fényben. Hogy ne fossza meg a férfit a vetkőztetés gyönyörűségétől, nem segített megtalálnia szoknyája nyitását; csak egy kissé megemelte a csípőjét, hogy könnyebben lehúzhassa róla a szoknyát. A szűk burok most nem maradt a térde köré tekeredve: a férfi tökéletesen megszabadította tőle. Lehúzta parányi, feszes bugyiját is. Miután a harisnyakötőt is kikapcsolta, Emmanuelle letekerte a harisnyáját, és az ágy lábához dobta, a szoknya és a trikó után.
A férfi csak akkor szorította magához, amikor már teljesen levetkőztette; simogatni kezdte, a hajától a bokájáig, egyetlen testrészéről sem feledkezve meg. Emmanuelle gyomra görcsbe rándult és elszorult a torka, olyan hevesen vágyott a szeretkezésre: úgy érezte, hogy megfullad, hogy soha többé nem jut levegőhöz. Elfogta a félelem, kiáltani akart, de a férfi erősen szorította, egyik keze már a combja közt volt, a remegő kis hasadékot tágította, majd egy ujjal el is merült benne. S közben mohón csókolta, nyalta a nyelvét és itta a nyálát.
Emmanuelle sírt, nyöszörgött, bár maga sem tudta, mitől szenved. A férfi ujja okozott fájdalmat neki, amely már mélyen behatolt a hüvelyébe? vagy a szája, amely szinte fölfalta, magába szívta a lélegzetét s a zokogását is? A vágy gyötörte vagy a bujaság szégyene? Nem: a hosszú, ívesen megfeszülő pénisz utáni vágy gyötörte, amit egyszer mára markában tartott, s amely már-már elviselhetetlenül csodálatos volt, amint vöröslőn, szinte lángolva ágaskodott. Olyan erősen nyögött, hogy a férfi megszánta: Emmanuelle egyszer csak érezte, hogy a meztelen hímvessző, amely olyan hatalmas volt, amilyenre emlékezett, a hasának feszül, s ő testének minden gyöngédségével hozzásimult.
Egy hosszú pillanatig így maradtak, mozdulatlanul; azután a férfi a karjába kapta, és magára húzta – vagyis most már Emmanuelle is a folyosó felőli ágyon feküdt. Alig egy méter választotta el őket az angol gyerekektől.
Meg is feledkezett már róluk. Most hirtelen felfedezte, hogy nem alszanak, hanem őt nézik. A fiú volt közelebb, a kislány hozzá bújt, hogy jobban lásson. Mozdulatlanul, lélegezet-visszafojtva, kitágult pupillákkal bámultak Emmanuelle-re, a szemükben semmi más nem látszott, csak elbűvölt kíváncsiság. Emmanuelle elképzelte, hogy a férfi az ő szemük láttára fogja magáévá tenni, s e képtelenségtől borzongás futott végig a testén. De közben alig várta, hogy így történjék, és hogy a gyerekek mindent lássanak.
A jobb oldalán feküdt, combja és térde szétnyitva, az ágyéka szabadon. A férfi hátulról fogta a derekát. Egyik lábát Emmanuelle combjai közé csúsztatta, majd egyetlen erőteljes lökéssel belényomult, amit péniszének tökéletes merevsége, és Emmanuelle hüvelyének nedvessége tett lehetővé. Miután elérte a vagina legmélyét, egy sóhajtásnyi időre elégedetten megállt, azután elindult a hímvesszeje le és föl, szabályos, nagy lökésekkel.
Emmanuelle megszabadult a szorongástól, vonaglott, s a hímvessző minden egyes rohamára nedvesebbé és forróbbá vált. A pénisz egyre csak duzzadt, mintha belőle táplálkozott volna, és ezzel együtt fokozódott mozgásának amplitúdója és lendülete is. Emmanuelle-nek a boldogság mámorában is sikerült önmagát csodálnia, amiért ennek a faltörő kosnak ilyen hosszú útja lehet őbenne. Belső részeit, melyeket szeretett maga elé képzelni, úgy látszik, nem sorvasztotta el a férfi ösztöke nélkül töltött sok hónap. Szerette volna a lehető legtökéletesebben és leghosszabban kiélvezni az újra megtalált kéjt.
Utastársa fáradhatatlanul döfködte. Emmanuelle megpróbálta kitalálni, mennyi ideje lehet már a férfi őbenne, de semmilyen viszonyítási pontot sem talált, aminek alapján ezt megítélhette volna.
Igyekezett késleltetni az orgazmusát, s ez nem került különösebb erőfeszítésébe, és nem is frusztrálta: gyermekkorától értett hozzá, hogyan hosszabbíthatja meg a várakozás élvezetét, és még a kielégülés görcsénél is nagyobb örömöt szerzett neki ez a növekvő izgalom, a létnek ez a végső feszültsége, amit csodálatosan elő tudott idézni egyedül is, amikor az ujjával, mint könnyű vonóval, órákon át simogatta klitoriszának remegő húrját, nem hallgatva testének esdeklésére, amíg végül az érzékiség feszültsége magával ragadta, s rettenetes tornádóként elszabadult – Emmanuelle testét ilyenkor mintha végvonaglás rázta volna meg, de a pillanatnyi halálból mindjárt újjá is született, még üdébben és elevenebben.
Nézte a gyerekeket. Az arcukról eltűnt a gőgös kifejezés. Emberivé váltak. Nem látszottak sem felajzottnak, sem kajánnak, csak figyeltek, csaknem tiszteletteljesen. Megpróbálta elképzelni, mi járhat a fejükben, milyen zűrzavart támaszt bennük a jelenet, amelynek tanúi lettek, ám gondolatai gyorsan szétfoszlottak, s belevesztek a kábulatba: Emmanuelle túl boldog volt ahhoz, hogy igazán törődni tudott volna másokkal.
A férfi mozgásának felgyorsulásából, s abból, hogy a fenekét markoló kéz megmerevedett, no meg hogy a férfi nemi szerve hirtelen megdagadt és pulzálni kezdett, Emmanuelle megértette, hogy a partnere élvez, s ekkor ő is átengedte magát a kielégülésnek. A sperma kilövellése a végsőkig fokozta élvezetét. A pénisz mindvégig vaginája mélyén maradt, egészen a méhszájig nyúlva. És Emmanuelle képzelőereje még a kielégülés görcse közben is képes volt felidézni és élvezni a teste belsejében zajló jelenetet, amint a nyíláson kiáramló tejfölszerű folyadékot négyszögletesre nyílt méhszája olyan mohón habzsolja, mint egy száj.
Útitársa orgazmusa végére ért, és Emmanuelle is elnyugodott. Minden lelkiismeret-furdalástól mentes, kellemes érzés töltötte el, amit különböző apróságok még fokoztak: a férfi lassú eltávolodása, a takaró puha érintése, a fekvőhely kényelmessége, és az álom növekvő, langymeleg s végül mindent elborító homálya.

* * *

A repülőgép úgy ívelt át az éjszakán, mint egy híd, tudomást sem véve India pusztaságairól, a tengeráramlatairól, a kanyargós partokról és rizsföldekről. Amikor Emmanuelle kinyitotta a szemét, a hajnal már bizonyára szivárványszínűre festette a burmai hegyvonulatot, ám a kabin belsejében az éjjeli lámpák mályvaszínű fénye következtetni sem engedett a hely és az idő változására.
A fehér takaró lehullott a földre; Emmanuelle a bal oldalán feküdt, meztelenül, összekuporodva, mint egy fázó gyerek. Legyőzője aludt.
Emmanuelle lassan felocsúdott; mozdulatlanul feküdt. Az arca semmit sem árult el abból, amit gondolt. Meglehetősen hosszú idő után lassan kinyújtotta a lábát, s ágyékát megfeszítve visszafordult a hátára; tapogatózott a takaró után. Keze két mozdulat közt megállt a levegőben: egy férfi állt a folyosón, s merőn nézte őt.
Az idegen az ő szemszögéből hatalmas szobornak látszott, és Emmanuelle úgy találta, hogy valószínűtlenül szép is. Minden bizonnyal ennek a szépségnek volt köszönhető, hogy megfeledkezett a meztelenségéről, illetve hogy az egy cseppet sem feszélyezte. Egy görög szobor gondolta. Ilyen műremek nem is lehet eleven. Egy verstöredék suhant át az agyán, amely ugyan nem görög volt: A romos templom istensége… Kankalint és rezedát szeretett volna egész halommal az istenszobor lába elé helyezni, s leveles ágakkal körülfonni a talapzatát, valamint azt is szerette volna, ha egy szélfuvallat meglebegteti a fülére és a homlokára simuló rövid, göndör fürtjeit. Végigsiklott a tekintete az orr egyenes vonalán, megpihent a duzzadt ajkakon, majd a márványból faragott állón. Két erőteljes ín futott a nyakon a félig nyitott ingig, amely látni engedte a szőrtelen mellet. Emmanuelle folytatta a vizsgálódást. Egészen közel az arcához hatalmas kidudorodás látszott a fehér flanel pantallón.
A tünemény lehajolt, fölszedegette a földről a szoknyát, a pulóvert, a bugyit és a harisnyakötőt, valamint a harisnyát és a lerúgott körömcipőt is, azután fölegyenesedett, és azt mondta:
Emmanuelle felült, letette a lábát a padlót borító plüss szőnyegre, azután megfogta a felé nyúló kezet. Majd egy kis erőfeszítéssel fölállt és elindult, meztelenül, mintha egy másik világba lépne át a magasságban és az éjszakában.
 
Az ismeretlen abba a toalett szalonba vezette, amelyben már járt a légi kisasszonnyal. A selyemmel kárpitozott falnak vetve a hátát, szembefordította öt magával. Emmanuelle felkiáltott, amikor meglátta az aranyszínű bozótosból előbújó herkulesi hüllőt. Mivel sokkal kisebb volt a férfinál, a háromszögfejű kígyó makkja épp a két melle közé ért.
A hős derékon ragadta, és a legkisebb erőfeszítés nélkül fölemelte. Emmanuelle összekulcsolt ujjait a férfi tarkójára fonta; érezte, amint a tenyere alatt megkeményednek az izmok; szétnyitotta a combját, hogy a skarlátszínű hímvessző, amelyre elrablója rácsúsztatta, beléhatolhasson. Könnyek folytak az arcán, amíg a férfi óvatosan, egyre följebb nyomult benne. Emmanuelle a falnak vetette a térdét, és partnere csípőjét szorítva igyekezett a mesés kígyót testének legmélyére segíteni. Vonaglott, karmolta a férfi nyakát, amelybe kapaszkodott, zokogott, hörgött, és értelmetlen szavakat kiabált. Őrületében még azt sem vette észre, hogy a férfi máris elélvezett, akkorát ökleivé rajta, mintha utat akart volna nyitni, egészen a szívéig. A férfi arca felderült, kihúzta a péniszét, de Emmanuelle-t továbbra is magához szorította. A nedves hímvessző felüdítette Emmanuelle sajgó bőrét.
– Jó volt? – kérdezte a férfi.
Emmanuelle a görög isten mellére szorította az arcát. Érezte a testében spermájának mozgását.
– Szeretem magát – mormolta. S kis szünet után megkérdezte:
– Akarja még egyszer? A férfi elmosolyodott.
– Mindjárt – mondta.
– Visszajövök. Most öltözz fel. Lehajolt, s egy olyan szűzies csókot lehelt a hajára, hogy Emmanuelle nem mert többé megszólalni. S mielőtt észbe kapott volna, a férfi már magára is hagyta.
Lelassult mozdulatokkal kezdett zuhanyozni, mintha valamiféle szertartást végzett volna (vagy mert még nem egészen talált vissza a való élet ritmusába), az egész testét bekente fürdőhabbal, majd gondosan leöblögette magát, végigdörzsölte a bőrét a melegített és illatosított törülközőkkel, melyeket az automatából húzott ki, valamilyen avarillatú parfümmel beillatosította a tarkóját, a nyakát, a hónalját és a szeméremszőrzetét, azután megkefélte a haját. A hosszú tükrökben három oldalról is láthatta önmagát: úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen üde, s ilyen tündöklően szép. Vajon visszajön-e az ismeretlen, amint ígérte?
Egészen addig várt, amíg a hangosbeszélő jelezte, hogy közelednek Bangkokhoz. Akkor egy bosszús fintorral és haragvó szívvel felöltözött, visszament a kabinjába, leemelte a táskáját és a kosztümkabátját a csomagtartó hálójából, leült a helyére, amelyet előzékeny kezek ismét üléssé változtattak, s a kistáskát és a kabátot a térdére fektette: egy csésze tea és egy tányér briós várta tálcán. A szomszédja, akire csupán egy szórakozott pillantást vetett, idegesen figyelte.
– But… aren 't you going on to Tokio? – kérdezte aggódva, egy árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában.
Emmanuelle megértette, mit mond, és megrázta a fejét. A férfi arca elborult. Még valamit kérdezett, ezt azonban Emmanuelle már nem értette, de nem is volt kedve tovább válaszolgatni. Szomorú arccal, mereven maga elé nézett.
Útitársa, előhúzott egy noteszt, odanyújtotta neki, és mutogatott, hogy írjon bele valamit. Nyilván azt akarta, hogy adja meg a nevét, vagy egy címet, ahol megtalálhatja. De ő ismét csak megrázta a fejét. Azon töprengett, hogy vajon a vadborostyán arcú ismeretlen, akinek olyan az illata, mint az átforrósodott kőé, a romos templomnak ez a szeszélyes istene, kiszáll-e vele együtt Bangkokban, vagy továbbrepül Japánba… Még ez utóbbi esetben is találkozhat vele a repülőtéren…
Kereste a szemével a gépből kiszálló utasok között, akik a szárnyak alatt csoportokba verődve várták a repülőtér trópusi reggelében, hogy a cement-üveg épületbe vigyék őket, melynek futurista sziluettje rárajzolódott a hőségtől máris fehér égre. De senkit sem látott, akinek az alakja és aranyszín haja emlékeztetett volna az övére. A légikisasszony rámosolygott: Emmanuelle épp hogy csak súrolta a szemével. Már a vám korlátai felé sodorták. Egy férfi, az igazolványát felmutatva, áttört a kordonon, és Emmanuelle nevét kiáltotta. Ő nekiiramodott, s egy örömteli kiáltással a férje karjába vetette magát.

fel