Emmanuelle
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Első fejezet
A Repülő egyszarvú
Venus ezer játékot tud; nem fárad el úgy,
ha jobboldalt fekszik s hátrahanyatlik a nő.
OVIDIUS: A szerelem művészete
(Bede Anna fordítása)
Emmanuelle Londonban felszáll a British Airways bangkoki járatára. Egy új
világba lép be, először csak az ülések friss bőrszagát érzékeli – ugyanaz az
illat, amely az angol gépkocsikban még sokévi használat után is érződik –, a
süppedős plüss-szőnyegeket, s a már-már misztikus világítást.
Nem érti az őt kalauzoló, mosolygó férfi szavait, de mégsem nyugtalan. A szíve
talán gyorsabban ver, mint szokott, de ezt nem a szorongás okozza, s az idegen
környezet is csak alig játszik szerepet benne. A stewardessek kék egyenruhája,
figyelmessége, tiszteletteljes komolysága biztonsággal és önfeledt örömmel tölti
el. Érzi, hogy a körülötte zajló szertartás, amelynek titkát meg sem kísérli
felfedni, egy új világot nyit meg előtte, amely tizenkét órára lesz az övé:
ennek a világnak mások a törvényei, mint amiket eddig ismert, kényszerítőbbek,
de talán épp ezért oly bizsergetők. A szárnyas fémépítmény burka kizárja az
angol nyár áttetsző kora délutánját, határt szab a mozgásnak, a vágynak. A
lankadatlan figyelmet követelő szabadságot önfeledt, békés alávetettség vájtja
fel. Megmutatják a helyét; a gép fala mellett fog ülni. Ám a kárpitozott
felületen nincs ablak; az utas semmit sem fog látni abból, ami e selymes
tapintású falon túl történik. Bánja is ő! Semmi másra nem vágyik, mint hogy
átadja magát a mély karosszéknek, s önfeledten pihenjen bolyhos karjában, hab
vállán, szirén combján.
De még nem mer elnyúlni, mint a légi kísérő javasolja neki. A férfi megmutatja
neki a karocskákat, elmagyarázza, hogyan kell hátrabillenteni a karosszék
támláját. Aztán megnyom egy gombot, s egy parányi sugárnyaláb ellipszist rajzol
az utas térdére. Egy légikisasszony jelenik meg, s kezéből az ülések fölötti
rekeszbe röppen az a könnyű, mézszínű bőrtáska, amely Emmanuelle egyetlen
kézipoggyásza, mivel nem akar útközben átöltözni, és írni vagy olvasni sincs
kedve. A légikisasszony beszél franciául, és ettől egy csapásra megszűnik a
külföldi lány különös bódultsága, amelyet két nap óta érez (csak az előző nap
érkezett Londonba).
A fiatal nő fölé hajol, és szőkesége még sötétebbre varázsolja Emmanuelle hosszú
haját. Az öltözékük hasonló: kék ripszszoknya és fehér blúz, illetve szűk
nyersselyem szoknya és santungblúz. A legfőbb különbség az, hogy az angol lány
könnyű blúzán áttetszik a melltartó, amely a mell körvonalát megmerevíti,
Emmanuelle mellének sziluettje viszont mozgékony, elárulva, hogy meztelen a blúz
alatt. És míg a légikisasszony a társaság előírásának megfelelően állig
begombolva viseli a blúzát, Emmanuelle-é nyitva van, olyannyira, hogy a
leselkedő szem, egy mozdulatnak vagy egy kisebb léghuzatnak hála,
megpillanthatja néha oldalról a mellét.
Emmanuelle örül, hogy a légikisasszony fiatal, és hogy a szeme olyan nagyon
hasonlít az övéhez – mintha apró aranyforgáccsal volna teleszórva.
A kabinja – mint értesül róla – az utolsó a gépen, a legközelebb esik a repülő
farok részéhez. Emmanuelle minden más gépen erezné a rázkódást, de (és a fiatal
nő hangját elvékonyítja a gőg) a Repülő egyszarvú fedélzetén minden hely
egyformán kényelmes, legalábbis – helyesbít – a luxuskabinokban, mert
természetesen a turistaosztály utasainak sem ilyen tágas hely nem jut, sem ilyen
kényelmes ülések, és nélkülözniük kell azt a kellemes meghittséget is, amit a
fotelsorok közti bársonyfüggönyök biztosítanak.
Emmanuelle nem szégyelli kiváltságos helyzetét, s azt sem, hogy egy vagyont
fizetett érte. Épp ellenkezőleg, csaknem fizikai értelemben édesnek érzi a
gondolatot, hogy kivételes figyelmesség tárgya. A légikisasszony most a toalett
szalonok berendezésével dicsekszik, meg is fogja mutatni utasának, mihelyt a
repülő a levegőbe emelkedik. Sok ilyen szalon van a gépen, így hát
Emmanuelle-nek nem kell attól tartania, hogy a többi utas jövés-menése zavarni
fogja. Ha úgy kívánja, nem is kell mással találkoznia, csak azzal a három
személlyel, akivel majd megosztja a kabinját. De ha – épp ellenkezőleg –
társaságra vágyik, könnyűszerrel ismeretséget köthet más utasokkal, ha a hosszú
folyosón sétálgat, vagy beül a bárba.
– Kér valami olvasnivalót?
– Nem – mondja Emmanuelle.
– Köszönöm, nagyon kedves. Pillanatnyilag nincs
kedvem olvasni.
Gondolkodik, mit kérdezhetne valami kedveset. Érdeklődjön a repülőgép iránt?
Például, hogy milyen sebességgel röpül?
Óránként több mint ezer kilométeres átlagsebességgel; a gép hat órán keresztül a
levegőben tud maradni, tehát csak egyszer kell leszállnia, úgyhogy Emmanuelle
útja alig több, mint fél napig fog tartani. De mivel a föld forgásával azonos
irányban haladnak, látszólag időt vesztenek, s csak holnap reggel kilenc órakor
érkeznek Bangkokba, az ottani idő szerint. A gépen nem is lesz másra ideje, mint
hogy megvacsorázzék, aludjék, s mire fölébred, már ott is lesz.
Két gyerek jelenik meg a függöny szárnyai közt: egy fiú és egy lány, úgy
hasonlítanak egymáshoz, hogy csakis ikrek lehetnek. Emmanuelle egyetlen
pillantással felméri őket: hagyományos, ódivatú angol intézeti ruhát viselnek, a
hajuk vörhenyes, fensőséges viselkedésük érzelmi hidegségről árulkodik; rövid
szavakat vetnek oda foghegyről a társaság alkalmazottjának. Bár nem lehetnek
többek tizenkét-tizenhárom évesnél, biztos fellépésük olyan távolságot jelez,
amelynek áthidalására az alkalmazott álmában sem gondolhat. Kényelmesen
elterpeszkednek azokon az üléseken, melyeket folyosó választ el Emmanuelle
ülőhelyétől. Mielőtt behatóbban tanulmányozhatná őket, belép az utolsó utas is a
négy közül, akinek fenntartott helye van a kabinban, és Emmanuelle figyelme
ráterelődik.
Legalább egy fejjel magasabb nála, az orra és az álla határozott vonalú, bajusza
és haja fekete. Rámosolyog Emmanuelle-re, miközben enyhén fölé hajolva elhelyezi
puha, sötét bőrből készült, jó szagú irattáskáját. Ámbraillatú öltönye és kívül
hordott inge tetszik Emmanuelle-nek. Elegánsnak és jó modorúnak találja,
egyszóval minden jó tulajdonság megvan benne, amit egy kabintárstól elvárhatunk.
Megpróbálja kitalálni, hány éves lehet: negyven? ötven? Sokat élhetett – erről
árulkodnak szeme sarkában a szarkalábak… Mindenesetre kellemesebb útitárs –
gondolja Emmanuelle –, mint ezek a felfuvalkodott internátusi növendékek. De
mindjárt ki is neveti magát, hogy ilyen gyorsan ítélkezik fölöttük. Nem mindegy,
hogy milyenek? – hiszen csak egy éjszakáról van szó!…
Amint a gyerekek és a férfi kikerülnek érdeklődése középpontjából, gondolattá
válik benne az az idegesítő érzés, amely egy ideje tudatának vizeit borzolja, s
egy kissé megkeseríti az indulás élvezetét: a légikisasszony, kihasználva az
érkezők okozta kavarodást, távolabb húzódott, és Emmanuelle a félig szétnyílt
függönyön át látja, amint kék szoknyás csípője egy láthatatlan utashoz simul.
Dühös magára, hogy féltékeny, s megpróbálja elfordítani a szemét. Egy
mondatfoszlány motoszkál a fejében, egy komor gregorián ének dallamára:
"Magányosan és elhagyatotton." Megrázkódik, hogy megszabaduljon a gyötrelmes
gondolattól, fekete haja a vállát veri és az arcába hull… Az angol nő ellep a
férfitól; a gép hátsó része felé fordul; megjelenik a függönynyílásban, finoman
széthúzza, belibben, s máris ott van Emmanuelle mellett.
– Kívánja, hogy bemutassam önnek az utastársait? kérdezi, s választ sem várva,
már mondja is a férfi nevét.
Emmanuelle úgy hallja: "Eisenhower", s ezt olyan mulatságosnak találja, hogy nem
figyel az ikrek nevére.
A férfi beszélni kezd hozzá. De vajon mit mond? A légikisasszony látja, hogy
Emmanuelle kínban van, vált néhány szót honfitársaival, s miközben nevet,
elővillan a nyelve hegye.
– Nincs szerencséje – tréfálkozik.
– A három utastársa egy szót sem beszél
franciául. Jó alkalom, hogy felfrissítse angol tudását!
Emmanuelle ellenkezni próbál, de a fiatal nő máris sarkon fordul, s titokzatos,
bájos jeladásként megbillegteti ujjait utasai felé. Emmanuelle ismét magányosnak
érzi magát. Duzzogni van kedve; elhatározza, hogy fütyül mindenre.
A szomszédja kitartóan magyaráz, igyekszik jól artikulálni; hiábavaló igyekezete
megmosolyogtatja Emmanuelle-t. Sajnálkozó fintort vág, s gyermetegen bevallja:
"Nem értem!", azután ismét hallgatásba merül.
Megszólal a kárpit mögé rejtett hangszóró. Amint az angol bemondó elhallgat,
Emmanuelle fölismeri az ő légikisasszonya hangját, amelyet alig torzít el a
mikrofon; franciául beszél (Emmanuelle úgy érzi, egyenesen neki!). Üdvözli az
Egyszarvú utasait, közli a pontos időt, a személyzet névsorát, s hogy a gép
néhány perc múlva felszáll; kéri az utasokat, hogy csatolják be biztonsági
övüket (ebben a pillanatban felbukkan egy utaskísérő, hogy személyesen
segédkezzék Emmanuelle-nek az öv becsatolásában), hogy ne dohányozzanak, s ne
hagyják el a helyüket, amíg a piros lámpa ég.
Csupán egy halk moraj s a hangszigetelt falak finom remegése jelzi, hogy
beindultak a reaktorok. Emmanuelle nem is veszi észre, hogy a repülőgép a
kifutópályán gurul. Csak jókora késéssel fedezi fel azt is, hogy már a levegőben
vannak.
Tulajdonképpen csak akkor jön rá, amikor kialszik a piros lámpa, a férfi pedig
föláll és kézzel-lábbal magyarázva felajánlja neki, hogy elveszi a
kosztümkabátját, amelyet a térdére fektetett, nem is tudja, miért. Hagyja, hogy
utastársa megszabadítsa a kabáttól. A férfi még egyszer rámosolyog, majd kinyit
egy könyvet, és többé nem néz felé. Ekkor feltűnik egy pincér, s tálcán
poharakat hoz. Emmanuelle kiválaszt egy koktélt, amelyet a színe alapján
ismerősnek vél, de nem az, amire gondolt, hanem valami erősebb.
* * *
A selymes tapintású falakon túl bizonyára létezett egy délután, de a gép
belsejében Emmanuelle csak süteményeket ropogtatott, teát ivott, a
légikisasszonytól kapott képeslapot lapozgatta, anélkül, hogy egy sort is
elolvasott volna (a következőt már nem is fogadta el, mert nem akarta, hogy
bármi is elvonja a figyelmét a "repülésről").
Kicsivel később egy asztalka került elé, és szokatlan formájú tálkákon sokféle
és nehezen meghatározható ételt szolgáltak fel. Egy kis üveg pezsgő is állt a
tálcának külön e célra vájt mélyedésében, és Emmanuelle jó néhányszor
teletöltötte parányi talpas pezsgőspoharát. Ráérősen falatozgatott, nem sietett,
nagyon tetszett neki az új játék. Sokféle desszert is volt, és kávé,
babacsészékben felszolgálva, valamint likőrök, óriási poharakban. Amikor az
asztalt leszedték, Emmanuelle elégedetten nyugtázta magában, hogy a kaland
minden percét kiélvezte, és sikerült megízlelnie az élet édességét.
Könnyűnek érezte magát, lebegett. Rájött, hogy elpárolgott az ikrek iránti
ellenszenve. A légikisasszony fel-alá járt, s ha elhaladt mellette, sohasem
mulasztott el odavetni neki egy kedves szót. De ha távol volt is, Emmanuelle már
nem türelmetlenkedett.
Azon gondolkodott, vajon hány óra lehet, s hogy ideje-e már aludni. Csakhogy az
embernek nem áll szabadságában akkor aludni, amikor kedve tartja az ilyen
szárnyas bölcsőben, távol a föld felszínétől, a térnek abban a régiójában, ahol
már nincsenek sem szelek, sem felhők – Emmanuelle már abban sem volt biztos,
hogy van-e itt nappal és éjszaka.
* * *
Emmanuelle térde meztelenül csillog a tompított fényű lámpák aranyos
ragyogásában. A férfi tekintete rajta nyugszik.
Emmanuelle úgy érzi, hogy a térde fölkínálja magát e tekintetnek. De nem lenne-e
nevetséges, ha betakarná a térdét? és különben is, hogyan takarhatná be? A
szoknyáját nem tudja meghosszabbítani. S miért szégyelli most hirtelen a térdét,
holott általában szívesen mutogatja? A láthatatlanná vált nejlon alatt fürge
árnyékot vet a gödröcskék mozgása, s elővillan bőrének sültkenyér-színe. Tudja,
milyen izgalmat képes ébreszteni a térde. Egyre meztelenebbnek látja a lámpa
fénynyalábja alatt, mint egy éjszakai fürdőzés után, s már érzi, hogy gyorsabban
lüktet a halántéka, és ajka megduzzad. A szeme lecsukódik, és Emmanuelle már nem
részlegesen, hanem teljesen meztelenül látja önmagát, kiszolgáltatva a nárcizmus
kísértésének, amelynek – tudja jól – megint csak nem fog tudni ellenállni.
* * *
Ellenszegülése már csak arra szolgált, hogy alaposan, fokról fokra kiélvezze az
önátadás gyönyörét. Az első fázis az egyre terebélyesedő elgyengülés és
elengedettség, az egész testen eluralkodó ernyedtség, amely a megnyílás és az
eltelés vágyával elegyedik, egyelőre még konkrét elképzelés és szándék nélkül:
nem sokban különbözik ez az érzés attól a fizikai gyönyörűségtől, amit a napon
elterülve, a tengerpart meleg homokján érzünk. Azután lassan, amint az ajka
csillogóbbá vált, a melle megduzzadt és combjai megfeszültek, a legkisebb
érintésre is érzékennyé válva, az agya képeket kezdett elé vetíteni, amelyek
eleinte kuszák, összefüggéstelenek voltak, ahhoz azonban mégis elégségesek, hogy
nyálkahártyái megnedvesedjenek és ágyéka megfeszüljön.
A repülőgép fémtestének alig érzékelhető, de rendületlen vibrációja a maga
frekvenciájára állította Emmanuelle-t, s ő felfedezte benne saját teste
lüktetésének ritmusát. A térdből kiindulva (amely a körvonalazatlan érzéki
remegés csalóka epicentruma) egy hullám söpört végig a combja felszínén, majd
egyre mélyebbre hatolt: Emmanuelle meg-megreszketett.
A látomások egyszerre tolakodón előnyomultak: ajkakat látott, amelyek a bőrére
tapadtak: férfihoz és nőhöz egyaránt tartozhattak, és férfi nemi szerveket,
amelyek azt várták, hogy megérintse őket, hogy hozzá dörgölőzhessenek, hogy utat
törjenek a két térde közt, szétfeszítsék a combját, s megnyissák
szeméremnyílását, erőszakosan, fáradságos munka árán beléhatoljanak – e
látomások csordulásig töltötték Emmanuelle-t. A nemi szervek folyamatosan, s
kizárólag egy irányban haladtak; egyik a másik után merült el Emmanuelle
testének ismeretlenségében, s indult el azon a keskeny úton, amelyet nem adatott
megismernie, s amelynek – úgy tűnt – sohasem ér a végére; s míg hosszan,
határozott cél nélkül bolyongtak Emmanuelle belsejében, jóllakatták a testét, és
végül egymás után beléengedték nedvüket. A légikisasszony azt hitte, hogy
Emmanuelle elaludt; óvatosan megbillentette a háttámlát, az ülést fekvőhellyé
változtatva, s utasának hosszú, ernyedten elnyúló combjára, amelyet a fotel
billenése középig kitakart, kasmírtakarót terített. A férfi ekkor fölállt, és ő
is hátrabillentette a saját széke támláját, ugyanolyan helyzetbe hozva a maga
ülését, amilyenbe kabinszomszédjáé került.
A gyerekek már elpihentek. A légikisasszony jó éjszakát kívánt a kabin
utasainak, és eloltotta a mennyezetvilágítást. Csak két mályvaszín fényű éjjeli
lámpa akadályozta meg, hogy a tárgyak és az emberek teljesen belevesszenek a
sötétbe.
Emmanuelle csukott szemmel adta át magát a légikisasszony gondoskodásának.
Képzelgései eközben mit sem veszítettek hevességükből és ösztönző erejükből.
Jobb kezét lecsúsztatta a hasán, nagyon lassan, visszafogottan míg elért a
szeméremcsontig: a könnyű takaró hullámzott a mozgó kéz fölött. De ki vehette
volna észre a félhomályban? Ujjheggyel belemélyedt szoknyájának puha selymébe,
mert a szűk szoknya nem engedte, hogy szétnyissa a combját: az anyag megfeszült
a próbálkozástól; ujjai végre megtalálták, amit kerestek, a vékony kelmén
keresztül megérezték a megmerevedett csiklót, s finoman ránehezedtek.
Emmanuelle néhány másodpercig várt, amíg testének örömujjongása lecsillapodott.
Késleltetni akarta a befejezést. De azután nem bírta tovább, egy elfojtott
nyögéssel finoman veregetni kezdte középső ujjával a klitoriszát, hogy eljusson
az orgazmushoz. Ám ekkor egy kéz nehezedett a kezére.
Emmanuelle lélegzete elakadt, izmai és idegei görcsbe rándultak, mintha jeges
vízsugár korbácsolta volna végig az altestét. Megmerevedett, s bár a vágy nem
hunyt ki benne, hirtelen leállt érzéseinek és gondolatainak vágtája, mint mikor
megállítanak egy filmet, de a kép nem sötétül el. Nem ijedt meg, s
tulajdonképpen nem is ütközött meg a dolgon. Olyan érzés sem fogta el, hogy
valami vétségen kapták. Igazából e pillanatban képtelen lett volna minősíteni a
férfi mozdulatát vagy a saját viselkedését. Tudata rögzítette az eseményt, majd
megdermedt. Azután pedig már csak várta félbeszakadt álmainak folytatását.
A férfi keze nem mozdult. De mégsem lehetett volna passzívnak mondani. A puszta
súlyával nyomást gyakorolt a klitoriszra, amelyen Emmanuelle keze nyugodott.
Meglehetősen hosszú időn át semmi egyéb nem történt.
Azután a férfi szabad kezével fölemelte és félre is hajtotta a takarót, hogy
rabul ejthesse Emmanuelle egyik térdét, és kedvére tapogathassa a bemélyedéseket
és domborulatokat. Nem sokáig időzött itt, lassan fölcsúszott a combján, mígnem
elérte a harisnya szélét.
Emmanuelle csak akkor hökkent meg, amikor az idegen kéz a meztelen bőréhez ért;
megpróbált kitörni a férfi bűvköréből. De – részben, mert nem tudta pontosan,
hogy mit akar, részben pedig, mert a férfi két kezét túl erősnek ítélte ahhoz,
hogysem kikerülhetne a fogásából – végül is csak ügyefogyottan fölemelkedett, s
félig oldalra fordulva szabad kezét mintegy védekezőn az ágyékára vonta. Érezte
ugyan, hogy sokkal egyszerűbb és hatásosabb módja lenne a védekezésnek, ha
összeszorítaná a két combját, de ezt a mozdulatot, maga sem tudta, miért,
hirtelen olyan nem helyénvalónak és nevetségesnek találta, hogy nem merte
megkockáztatni, és végül lemondva arról, hogy úrrá legyen a helyzeten, amelybe
belekeveredett, ismét átadta magát annak a bénultságnak, amelyből csak egy futó
pillanatra tudott kitörni, és akkor is elég nevetséges módon.
A férfi keze egy pillanatra magára hagyta, mintegy pedagógiai célzattal, hogy
megleckéztesse oktalan lázadásáért… De még mielőtt Emmanuelle-nek ideje lett
volna meglepődni e hirtelen fordulaton, a férfi keze már ismét rajta volt,
ezúttal a derekán: biztos, gyors mozdulatokkal kikapcsolta szoknyája korcát,
lehúzta a cipzárt, majd magát a szoknyát is, egészen térdig. Azután a két kéz
ismét elindult fölfelé. Az egyik bebújt Emmanuelle bugyija alá (amely
leheletkönnyű volt és áttetsző, mint minden fehérneműje – az igazat szólva kevés
fehérneműt viselt: harisnyakötőt, néha alsószoknyát a bő szoknyák alá, de
melltartót sohasem és fűzőt sem, bár a Saint-Honoré negyedben, ahol a
fehérneműit vásárolta, a szőke vagy barna, valószínűtlenül szép elárusítónők
segítségével, akik hosszú combjukat kivillantva térdeltek elé, számtalan fajta
kombiné-bugyit és fűzőt, bugyit és minibugyit fölpróbált, melyeket a
kiszolgálónők finom ujjaikkal igazgattak a mellén vagy a combján, s közben
ismétlődő, könnyű mozdulatokkal simogatták, egyre szenvedélyesebben, míg végül
Emmanuelle szeme lecsukódott, térde megroggyant, lassan leereszkedett, mint a
vitorla, amit levonnak, elnyúlt a fehér nejlonnal borított földön, s átadta
magát a kezek és az ajkak kielégülést hozó, páratlan ügyességének).
Emmanuelle visszacsusszant abba a helyzetbe, ahonnan lázadási kísérlete egy
pillanatra kimozdította. A férfi úgy simogatta a tenyerével lapos, izmos hasát a
vénuszdomb fölött, mint egy telivér nyakát. Ujjai végigfutottak az ágyék
hajlatában, azután a szőrzet felső peremén, ily módon kirajzolva a háromszög
oldalait, mintha a területét akarnák felbecsülni. A háromszög alsó csúcsa
szétnyílt ezt a ritka állapotot görög szobrászok örökítették meg valaha.
A férfi keze, miután bejárta Emmanuelle ágyékát, és felmérte a felületét,
megpróbálta erőszakkal széttárni a combjait; bár a térd köré tekeredett szoknya
béklyóba verte őket, valamelyest mégis engedtek, s szétnyíltak, amennyire csak
lehetett. A férfi a markába fogta a meleg, nedves, duzzadt szeméremajkakat, majd
lassan, csillapítóan simogatni kezdte őket, hol a barázdák mentén, hol elmerülve
köztük – kezdetben nem túl mélyen –, hogy azután ismét visszatérjen a
megmerevedett klitoriszhoz, s végül elpihenjen a szeméremcsontot borító sűrű,
göndör szőrzeten. Azután, a szoknyát lejjebb tolva, ujjai mind távolabb jutottak
kiindulási pontjuktól a már egészen széttárt combok között, és egyre mélyebben
behatoltak a nedves szeméremnyílásba. Időnként – szeszélyből, vagy számításból –
a mozgásuk tétován lelassult, mindig akkor, amikor partnere feszültsége már-már
csúcspontjára ért. Emmanuelle az ajkát harapdálta, hogy elfojtsa feltörő
zokogását, megfeszült ágyéka remegett a kéj görcséért, amelyhez a férfi mindig
közel hozta, de nem engedte, hogy elérje.
Fél kézzel játszott Emmanuelle testével, a neki tetsző ritmusban és stílusban,
ügyet sem vetve keblére és ajkára, nem szomjazva sem csókra, sem ölelésre.
Hanyagul és távolságot tartón osztotta a kéjt, amely a kielégüléshez nem volt
elegendő. Emmanuelle forgatta a fejét, imádsághoz hasonló elfúlt nyögéseket
hallatva. Félig lehunyt pillái alól tekintete a férfi arcát kereste. A szemében
könny csillogott.
A kéz ekkor megállt, s rátapadt tüzes ágyékára. A férfi kissé oldalt hajolt,
másik kezével megragadta Emmanuelle egyik kezét, magához húzta, és betolta a
nadrágja alá. Segített összezárni az ujjait a merev hímvesszőn, és irányította a
mozgását, kedve szerint szabályozva erősségét és ritmusát, izgalmától függően
hol lassúbbra, hol gyorsabbra fogva a tempót, amíg meg nem érezte, hogy
nyugodtan rábízhatja magát partnerére, és attól kezdve hagyta, hogy Emmanuelle a
saját elképzelése szerint elégítse ki, amihez ő félig öntudatlanul, gyermeki
szófogadással látott hozzá, hogy azután meglepő hozzáértésről tegyen
tanúbizonyságot.
Félig fölemelkedett fektéből, hogy könnyebben hozzáférjen a férfihoz, aki
szintén közelebb húzódott hozzá, hogy majd megöntözhesse spermájával, amit már
feltörni érzett heréi mélyéről. De még sokáig sikerült visszatartania a
kilövellést, miközben Emmanuelle szorosra font ujjai, egyre jobban
nekibátorodva, már nemcsak le-föl csúsztak a hímvesszőn, hanem – hirtelen
megmutatkozó szakértelemmel időnként félig szétnyílva lecsusszantak a hímvesszőn
végigfutó duzzadt vénán (lereszelt körmeivel finoman végigkaristolta a bőrt), a
vessző tövéig, amennyire csak a szűk nadrág engedte, azután egy kéjes húzással
ismét felfelé indultak, amíg a nyirkos tenyerébe szorított fityma redői megint
eltakarták a vessző végét; a hímtag annyira megnövekedett, hogy néha már azt
hitte, hogy a bőr nem fogja befedni. Ekkor Emmanuelle ismét összeszorította a
kezét, visszatért a hímvessző tövéhez, magával húzva a fitymát, s azután
szorítása hol erősödött, hol gyengült, egyik pillanatban épp csak súrolta a bőr
nyálkássá vált felületét, a másikban gyötörte, gyömöszölte, vagy kicsi, de
irgalmatlan ütésekkel ingerelte… A kétszeres méretűre növekedett here szinte
lángolt, s Emmanuelle úgy érezte, hogy bármely pillanatban felrobbanhat.
Lelkendezve fogadta a fehér, illatos kilövellést, amely hosszú sugárban tört fel
végül a kielégült hímvesszőből, s végigcsorgott a karján, meztelen hasán,
mellén, nyakán, arcán, ajkán, és belefolyt a hajába is – olyan bőséggel, mintha
sose akarna elapadni. Emmanuelle úgy érezte, hogy a torkán is lefolyik, hogy
issza… Ismeretlen mámor kerítette hatalmába. Szemérmet nem ismerő élvezet.
Amikor a keze lehullt, a férfi összecsippentette a csiklóját, s addig
morzsolgatta, amíg elélvezett.
Halk moraj sejtette, hogy a hangszóró hamarosan működésbe lép. A légikisasszony,
a hangját lehalkítva, hogy az utasokat minél kíméletesebben ébressze, közölte,
hogy a gép körülbelül húsz perc múlva leszáll Bahrein szigetén, ahonnan majd
helyi idő szerint éjfélkor indul tovább. A repülőtéren könnyű vacsorát fognak
felszolgálni.
A fény fokozatosan gyulladt ki a kabinban, napfelkeltét utánozva. Emmanuelle a
takaróval (amely a bokájához csúszott) szárítgatta föl a ráfröcskölődött
spermát. Visszahúzta a szoknyáját a derekára. Amikor a légikisasszony belépett,
már a karosszékben ült, amelynek háttámláját nem húzta föl, s igyekezett rendbe
tenni a ruháját.
– Jól aludt? – kérdezte vidáman a fiatal nő. Emmanuelle becsatolta az övét.
– A blúzom teljesen összegyűrődött – mondta. Nézegette a kivágása fölött
szétterülő nedves foltokat.
Amint a hajtókákat kifordította, előtűnt egyik meggyszínű mellbimbója. A négy
angol tekintete rászegeződött.
– Nincs valamije, amibe átöltözhetne? – kérdezte a légikisasszony.
– Nincs – mondta Emmanuelle.
Egy kis fintort vágott. Alig tudta türtőztetni a nevetését. A két nő tekintete
cinkosan összevillant; osztoztak a könnyű izgalomban. A férfi nézte őket. Az
öltönyén egyetlen gyűrődés sem látszott, az inge olyan makulátlan volt, mint
induláskor, a nyakkendője a helyén.
– Jöjjön velem! – rendelkezett a légikisasszony. Emmanuelle felállt, megkerülte
a szomszédját (volt hely bőven), és követte a fiatal angol nőt az egyik csupa
tükör toalett szalonba, ahol puffok, fehér bőrgarnitúrák, kis asztalok álltak,
megrakva kristályüvegcsékkel és pipereszerekkel.
– Várjon!
A légikisasszony eltűnt, majd néhány perc múlva ismét megjelent egy kis
bőrönddel; fölhajtotta a fedelét, s az egyik parányi rekeszből kihúzott egy
rőtszínű, orlon-, gyapjú- és selyemszálból szőtt pulóvert, amely olyan könnyű
volt, hogy elfért bezárt öklében. Amikor azonban megrázta, hirtelen felfúvódott
az ámuló Emmanuelle szeme előtt, mint egy gumilabda.
– Kölcsönadja? – kérdezte Emmanuelle.
– Nem, ajándékba adom. Biztos vagyok benne, hogy jól fog állni: a maga stílusa.
– De…
A légikisasszony egyik ujját Emmanuelle ajkára szorította. Tekintete gyöngéden
fénylett. Emmanuelle nem tudta levenni róla a szemét. Egyre közelebb hajolt
hozzá. De a légikisasszony máris tüsténkedni kezdett körülötte.
– Ezzel dörzsölje be magát – nyújtott felé egy kölnivizes üveget.
– Férfiparfüm.
Emmanuelle felfrissítette az arcát, a karját és a nyakát, a két melle közé is
bedugta a muskotályillatú vattapamatot, azután hirtelen mást gondolt: kigombolta
blúzának alsó gombjait is.
A két karját hátranyújtva hagyta, hogy selyemblúza lehulljon a fehér szőnyegre,
és teli tüdőből fellélegzett; hirtelen elkábította saját félmeztelensége.
Gyermeteg ujjongással a légikisasszony felé fordult. Az angol lány lehajolt,
fölemelte az összegyűrt blúzt, s az arcához szorította:
– Juj, de jó szaga van! – kiáltott fel, s huncutul nevetett.
Emmanuelle zavarba jött. Nem érezte most helyénvalónak az elmúlt órában történt,
valószínűtlenjelenet felidézését. Egyetlen gondolat kötötte le minden figyelmét,
amely úgy forgott a fejében, mint egy ketrecben: hogy levegye a szoknyáját, a
harisnyáját, és teljesen meztelenül álljon ez előtt a fiatal nő előtt. Az ujjai
övének csatjával játszottak.
– Milyen dús és fekete a haja! – lelkendezett a légikisasszony, s játékosan
kefélgette Emmanuelle hosszú fürtjeit, amelyek meztelen hátának közepéig értek.
– Milyen fényes! milyen selymes! De örülnék, ha ilyen szép hajam volna!
– A magáé sokkal szebb – tiltakozott Emmanuelle.
Ó! Bárcsak ez az angol lány is szeretne levetkőzni! Annyira kívánta, hogy
berekedt.
– Itt a gépen nem lehet fürödni? – kérdezte esengve.
– Természetesen lehet. De jobban tenné, ha várna: a repülőtéri fürdőszobák még
sokkal kényelmesebbek. És nincs is már ideje, hiszen öt percen belül földet
érünk.
Emmanuelle képtelen volt belenyugodni. Az ajka remegett. Lehúzta a szoknyája
cipzárját.
– Vegye már fel a pulcsimat! – mondta megrovólag az angol nő, s Emmanuelle felé
nyújtotta a trikót.
Segített átbújtatni a fejét a szűk nyakkivágáson. A rugalmas, vékony, testhez
simuló trikón olyan világosan kirajzolódtak Emmanuelle mellbimbói, hogy továbbra
is ruhátlannak látszott, csak éppen rőt vörösre festve. A légikisasszony úgy
nézett rá, mintha most látná először.
– Hogy maga milyen elragadó! – kiáltotta. Mutatóujja hegyével nevetve
megérintette az egyik meredező mellbimbót, mintha egy csengő gombját nyomta
volna meg. Emmanuelle szeme vészesen csillogott:
– Igaz, hogy a légikisasszonyok mind szüzek? – kérdezte.
A fiatal nő trillázva nevetett, mint egy énekesmadár, majd hirtelen véget vetve
az eszmecserének, kinyitotta az ajtót, és maga után húzta Emmanuelle-t.
– Gyorsan! Siessen a helyére! A piros lámpa már kigyulladt, mindjárt leszállunk!
Emmanuelle bosszúsan ellenkezett. Semmi kedve nem volt visszaülni a kabintársa
mellé.
* * *
A repülőteret unalmasnak találta. Mit ér, ha tudja, hogy egy arab szigeten van,
ha nem láthat belőle semmit? A steril, krómozott, szemsértően kivilágított,
hűtött, légmentesen zárt, hangszigetelt repülőtér egy műhold belsejére
emlékeztetett-egyébként épp ez volt látható a tévé képernyőjén, a szalonban,
ahol az utasok várakoztak. Emmanuelle megfürdött; teát ivott, ropogtatta a
süteményeket négy-öt utas társaságában – ott volt köztük az "övé" is.
Csodálkozva nézegette, megpróbálta megérteni, hogy egy órával előbb mi is
történt kettejük között. Ez az epizód nem illett bele Emmanuelle
élettörténetébe. S vajon egész biztos lehet-e benne, hogy megtörtént.? Jaj,
olyan fárasztó volt ezt végiggondolni! Ráadásul túl veszélyes is. A
legegyszerűbbnek és legokosabbnak az látszott, ha nem gondol többé rá.
Elhallgattatta hát agyának azt a részét, amely e témával kapcsolatban kérdéseket
akart feltenni.
Amikor a tudomására jutott – sokkal inkább abból, hogy az utasok elindultak,
mintsem a hangszóróból hallatszó, alig érthető információból –, hogy vissza kell
térniük a gép fedélzetére, már nem is tudta egészen pontosan, mi az, amit
annyira igyekezett elfelejteni.
* * *
Mire az utasok visszaértek a repülőbe, a kabinokat kitakarították, rendbe
tették, kiszellőztették. Friss parfümillat terjengett a levegőben. Az ülések új
huzatot kaptak. A vakító fehérségű, tollas nagypárnák még csábítóbbá tették az
éj kék bársonyt, amelyen feküdtek. A légi kísérő érdeklődött, kívánnak-e inni
valamit. Nem? Nos hát akkor, jó éjszakát! A légikisasszony is körbejárt, és szép
álmokat kívánt mindenkinek. A ceremónia elbűvölte Emmanuelle-t. Ismét boldognak,
magabiztosnak érezte magát, megtelt energiával. Örült, hogy a világ pontosan
olyan, amilyen. E pillanatban mindennel elégedett volt.
Hanyatt dőlt az ülésen. Most minden zavar nélkül mutogatta a lábát. Kedve támadt
mozgatni. Hol az egyiket, hol a másikat emelte föl, begörbítette és
kiegyenesítette a térdét, játszatta combjának izmait, egymáshoz dörzsölgette a
bokáit, hogy csak úgy zizegett a nejlonharisnyája. Az utolsó cseppig kiélvezte a
tagjai megdolgoztatásával járó fizikai gyönyörűséget. Bátran, nyíltan, két
kézzel magasabbra húzta a szoknyáját, hogy ne akadályozza a mozgásban.
"Végül is – monologizált magában – nemcsak a térdem figyelemre méltó, hanem az
egész lábam. El kell ismerni, hogy nagyon csinos; mint két, rőt levelekkel
borított patakocska, amik dévaj szórakozásképpen megpróbálnak összefutni. És nem
ők az egyetlen kincsem. A bőrömet is szeretem, amit a nap bearanyoz, mint a
kukoricaszemeket, de sohasem fest vörösre; és a combomat is szeretem. És a
mellem csúcsán a kis málnaszemeket, piros cukorgallérkáikkal. De jó lenne
nyalogatni őket!"
A mennyezetvilágítás lassan kihunyt, és Emmanuelle egy jóleső sóhajjal magára
húzta a fenyőillatú takarót, mely illattal a légitársaság ajándékozta meg őt,
hogy őrizze az álmát.
Amikor már minden fény kialudt, csak az éjjeli lámpák égtek, az oldalára
fordult, s a félhomályban lopva kabinszomszédja felé pillantott, akire nem mert
ránézni azóta, hogy ismét mellette feküdt. Meglepetten látta, hogy a férfi
nyíltan, merőn nézi őt, s úgy tűnt, már várta a pillantását, a csaknem teljes
sötétség ellenére is. Egy darabig így maradtak, egymás szemébe nézve, s
tekintetükben semmi más nem tükröződött, csak tökéletes nyugalom. Emmanuelle
újra felfedezte a férfi szemében azt a fénysugarat, amely mintha csúfolódott
volna, de védelmet is ígért, s amit már akkor észrevett, amikor először
találkoztak (mikor is volt ez? csak alig hét órája?), és ráeszmélt, hogy ez az,
ami ebben a férfiban tetszik neki.
A szomszédságot hirtelen olyan kellemesnek érezte, hogy elmosolyodott és
lehunyta a szemét. Zavarosan vágyott valamire, de még nem tudta, hogy mire.
Ezért hát úgy döntött, hogy továbbra is a szépségével foglalkozik: a saját teste
úgy kavargott az agyában, mint egy sláger refrénje. Dobogó szívvel kereste
gondolatban a láthatatlan árkot, amely ott rejtőzött a fekete fűvel benőtt
öblöcske mélyén, a két patak összefolyásánál: érezte, amint vizük a partjait
kezdi nyaldosni. Amikor a férfi fél könyökre emelkedve felé dőlt, Emmanuelle
kinyitotta a szemét, és hagyta, hogy útitársa megcsókolja. Egymásra tapadó ajkuk
friss és sós volt, mint a tenger.
Emmanuelle visszafordult a hátára, és mindkét karját fölemelte, hogy a férfi
lehúzhassa róla a trikót. Élvezte az izgalmat, amelyet a rőt színű trikó alól
előbukkanó melle okozott: a félhomályban még kerekebbnek és nagyobbnak tűnt,
mint nappali fényben. Hogy ne fossza meg a férfit a vetkőztetés gyönyörűségétől,
nem segített megtalálnia szoknyája nyitását; csak egy kissé megemelte a
csípőjét, hogy könnyebben lehúzhassa róla a szoknyát. A szűk burok most nem
maradt a térde köré tekeredve: a férfi tökéletesen megszabadította tőle. Lehúzta
parányi, feszes bugyiját is. Miután a harisnyakötőt is kikapcsolta, Emmanuelle
letekerte a harisnyáját, és az ágy lábához dobta, a szoknya és a trikó után.
A férfi csak akkor szorította magához, amikor már teljesen levetkőztette;
simogatni kezdte, a hajától a bokájáig, egyetlen testrészéről sem feledkezve
meg. Emmanuelle gyomra görcsbe rándult és elszorult a torka, olyan hevesen
vágyott a szeretkezésre: úgy érezte, hogy megfullad, hogy soha többé nem jut
levegőhöz. Elfogta a félelem, kiáltani akart, de a férfi erősen szorította,
egyik keze már a combja közt volt, a remegő kis hasadékot tágította, majd egy
ujjal el is merült benne. S közben mohón csókolta, nyalta a nyelvét és itta a
nyálát.
Emmanuelle sírt, nyöszörgött, bár maga sem tudta, mitől szenved. A férfi ujja
okozott fájdalmat neki, amely már mélyen behatolt a hüvelyébe? vagy a szája,
amely szinte fölfalta, magába szívta a lélegzetét s a zokogását is? A vágy
gyötörte vagy a bujaság szégyene? Nem: a hosszú, ívesen megfeszülő pénisz utáni
vágy gyötörte, amit egyszer mára markában tartott, s amely már-már
elviselhetetlenül csodálatos volt, amint vöröslőn, szinte lángolva ágaskodott.
Olyan erősen nyögött, hogy a férfi megszánta: Emmanuelle egyszer csak érezte,
hogy a meztelen hímvessző, amely olyan hatalmas volt, amilyenre emlékezett, a
hasának feszül, s ő testének minden gyöngédségével hozzásimult.
Egy hosszú pillanatig így maradtak, mozdulatlanul; azután a férfi a karjába
kapta, és magára húzta – vagyis most már Emmanuelle is a folyosó felőli ágyon
feküdt. Alig egy méter választotta el őket az angol gyerekektől.
Meg is feledkezett már róluk. Most hirtelen felfedezte, hogy nem alszanak, hanem
őt nézik. A fiú volt közelebb, a kislány hozzá bújt, hogy jobban lásson.
Mozdulatlanul, lélegezet-visszafojtva, kitágult pupillákkal bámultak
Emmanuelle-re, a szemükben semmi más nem látszott, csak elbűvölt kíváncsiság.
Emmanuelle elképzelte, hogy a férfi az ő szemük láttára fogja magáévá tenni, s e
képtelenségtől borzongás futott végig a testén. De közben alig várta, hogy így
történjék, és hogy a gyerekek mindent lássanak.
A jobb oldalán feküdt, combja és térde szétnyitva, az ágyéka szabadon. A férfi
hátulról fogta a derekát. Egyik lábát Emmanuelle combjai közé csúsztatta, majd
egyetlen erőteljes lökéssel belényomult, amit péniszének tökéletes merevsége, és
Emmanuelle hüvelyének nedvessége tett lehetővé. Miután elérte a vagina
legmélyét, egy sóhajtásnyi időre elégedetten megállt, azután elindult a
hímvesszeje le és föl, szabályos, nagy lökésekkel.
Emmanuelle megszabadult a szorongástól, vonaglott, s a hímvessző minden egyes
rohamára nedvesebbé és forróbbá vált. A pénisz egyre csak duzzadt, mintha belőle
táplálkozott volna, és ezzel együtt fokozódott mozgásának amplitúdója és
lendülete is. Emmanuelle-nek a boldogság mámorában is sikerült önmagát
csodálnia, amiért ennek a faltörő kosnak ilyen hosszú útja lehet őbenne. Belső
részeit, melyeket szeretett maga elé képzelni, úgy látszik, nem sorvasztotta el
a férfi ösztöke nélkül töltött sok hónap. Szerette volna a lehető
legtökéletesebben és leghosszabban kiélvezni az újra megtalált kéjt.
Utastársa fáradhatatlanul döfködte. Emmanuelle megpróbálta kitalálni, mennyi
ideje lehet már a férfi őbenne, de semmilyen viszonyítási pontot sem talált,
aminek alapján ezt megítélhette volna.
Igyekezett késleltetni az orgazmusát, s ez nem került különösebb erőfeszítésébe,
és nem is frusztrálta: gyermekkorától értett hozzá, hogyan hosszabbíthatja meg a
várakozás élvezetét, és még a kielégülés görcsénél is nagyobb örömöt szerzett
neki ez a növekvő izgalom, a létnek ez a végső feszültsége, amit csodálatosan
elő tudott idézni egyedül is, amikor az ujjával, mint könnyű vonóval, órákon át
simogatta klitoriszának remegő húrját, nem hallgatva testének esdeklésére, amíg
végül az érzékiség feszültsége magával ragadta, s rettenetes tornádóként
elszabadult – Emmanuelle testét ilyenkor mintha végvonaglás rázta volna meg, de
a pillanatnyi halálból mindjárt újjá is született, még üdébben és elevenebben.
Nézte a gyerekeket. Az arcukról eltűnt a gőgös kifejezés. Emberivé váltak. Nem
látszottak sem felajzottnak, sem kajánnak, csak figyeltek, csaknem
tiszteletteljesen. Megpróbálta elképzelni, mi járhat a fejükben, milyen
zűrzavart támaszt bennük a jelenet, amelynek tanúi lettek, ám gondolatai gyorsan
szétfoszlottak, s belevesztek a kábulatba: Emmanuelle túl boldog volt ahhoz,
hogy igazán törődni tudott volna másokkal.
A férfi mozgásának felgyorsulásából, s abból, hogy a fenekét markoló kéz
megmerevedett, no meg hogy a férfi nemi szerve hirtelen megdagadt és pulzálni
kezdett, Emmanuelle megértette, hogy a partnere élvez, s ekkor ő is átengedte
magát a kielégülésnek. A sperma kilövellése a végsőkig fokozta élvezetét. A
pénisz mindvégig vaginája mélyén maradt, egészen a méhszájig nyúlva. És
Emmanuelle képzelőereje még a kielégülés görcse közben is képes volt felidézni
és élvezni a teste belsejében zajló jelenetet, amint a nyíláson kiáramló
tejfölszerű folyadékot négyszögletesre nyílt méhszája olyan mohón habzsolja,
mint egy száj.
Útitársa orgazmusa végére ért, és Emmanuelle is elnyugodott. Minden
lelkiismeret-furdalástól mentes, kellemes érzés töltötte el, amit különböző
apróságok még fokoztak: a férfi lassú eltávolodása, a takaró puha érintése, a
fekvőhely kényelmessége, és az álom növekvő, langymeleg s végül mindent elborító
homálya.
* * *
A repülőgép úgy ívelt át az éjszakán, mint egy híd, tudomást sem véve India
pusztaságairól, a tengeráramlatairól, a kanyargós partokról és rizsföldekről.
Amikor Emmanuelle kinyitotta a szemét, a hajnal már bizonyára szivárványszínűre
festette a burmai hegyvonulatot, ám a kabin belsejében az éjjeli lámpák
mályvaszínű fénye következtetni sem engedett a hely és az idő változására.
A fehér takaró lehullott a földre; Emmanuelle a bal oldalán feküdt, meztelenül,
összekuporodva, mint egy fázó gyerek. Legyőzője aludt.
Emmanuelle lassan felocsúdott; mozdulatlanul feküdt. Az arca semmit sem árult el
abból, amit gondolt. Meglehetősen hosszú idő után lassan kinyújtotta a lábát, s
ágyékát megfeszítve visszafordult a hátára; tapogatózott a takaró után. Keze két
mozdulat közt megállt a levegőben: egy férfi állt a folyosón, s merőn nézte őt.
Az idegen az ő szemszögéből hatalmas szobornak látszott, és Emmanuelle úgy
találta, hogy valószínűtlenül szép is. Minden bizonnyal ennek a szépségnek volt
köszönhető, hogy megfeledkezett a meztelenségéről, illetve hogy az egy cseppet
sem feszélyezte. Egy görög szobor gondolta. Ilyen műremek nem is lehet eleven.
Egy verstöredék suhant át az agyán, amely ugyan nem görög volt: A romos templom
istensége… Kankalint és rezedát szeretett volna egész halommal az istenszobor
lába elé helyezni, s leveles ágakkal körülfonni a talapzatát, valamint azt is
szerette volna, ha egy szélfuvallat meglebegteti a fülére és a homlokára simuló
rövid, göndör fürtjeit. Végigsiklott a tekintete az orr egyenes vonalán,
megpihent a duzzadt ajkakon, majd a márványból faragott állón. Két erőteljes ín
futott a nyakon a félig nyitott ingig, amely látni engedte a szőrtelen mellet.
Emmanuelle folytatta a vizsgálódást. Egészen közel az arcához hatalmas
kidudorodás látszott a fehér flanel pantallón.
A tünemény lehajolt, fölszedegette a földről a szoknyát, a pulóvert, a bugyit és
a harisnyakötőt, valamint a harisnyát és a lerúgott körömcipőt is, azután
fölegyenesedett, és azt mondta:
Emmanuelle felült, letette a lábát a padlót borító plüss szőnyegre, azután
megfogta a felé nyúló kezet. Majd egy kis erőfeszítéssel fölállt és elindult,
meztelenül, mintha egy másik világba lépne át a magasságban és az éjszakában.
Az ismeretlen abba a toalett szalonba vezette, amelyben már járt a légi
kisasszonnyal. A selyemmel kárpitozott falnak vetve a hátát, szembefordította öt
magával. Emmanuelle felkiáltott, amikor meglátta az aranyszínű bozótosból
előbújó herkulesi hüllőt. Mivel sokkal kisebb volt a férfinál, a háromszögfejű
kígyó makkja épp a két melle közé ért.
A hős derékon ragadta, és a legkisebb erőfeszítés nélkül fölemelte. Emmanuelle
összekulcsolt ujjait a férfi tarkójára fonta; érezte, amint a tenyere alatt
megkeményednek az izmok; szétnyitotta a combját, hogy a skarlátszínű hímvessző,
amelyre elrablója rácsúsztatta, beléhatolhasson. Könnyek folytak az arcán, amíg
a férfi óvatosan, egyre följebb nyomult benne. Emmanuelle a falnak vetette a
térdét, és partnere csípőjét szorítva igyekezett a mesés kígyót testének
legmélyére segíteni. Vonaglott, karmolta a férfi nyakát, amelybe kapaszkodott,
zokogott, hörgött, és értelmetlen szavakat kiabált. Őrületében még azt sem vette
észre, hogy a férfi máris elélvezett, akkorát ökleivé rajta, mintha utat akart
volna nyitni, egészen a szívéig. A férfi arca felderült, kihúzta a péniszét, de
Emmanuelle-t továbbra is magához szorította. A nedves hímvessző felüdítette
Emmanuelle sajgó bőrét.
– Jó volt? – kérdezte a férfi.
Emmanuelle a görög isten mellére szorította az arcát. Érezte a testében
spermájának mozgását.
– Szeretem magát – mormolta. S kis szünet után megkérdezte:
– Akarja még egyszer? A férfi elmosolyodott.
– Mindjárt – mondta.
– Visszajövök. Most öltözz fel. Lehajolt, s egy olyan
szűzies csókot lehelt a hajára, hogy Emmanuelle nem mert többé megszólalni. S
mielőtt észbe kapott volna, a férfi már magára is hagyta.
Lelassult mozdulatokkal kezdett zuhanyozni, mintha valamiféle szertartást
végzett volna (vagy mert még nem egészen talált vissza a való élet ritmusába),
az egész testét bekente fürdőhabbal, majd gondosan leöblögette magát,
végigdörzsölte a bőrét a melegített és illatosított törülközőkkel, melyeket az
automatából húzott ki, valamilyen avarillatú parfümmel beillatosította a
tarkóját, a nyakát, a hónalját és a szeméremszőrzetét, azután megkefélte a
haját. A hosszú tükrökben három oldalról is láthatta önmagát: úgy érezte, hogy
még sohasem volt ilyen üde, s ilyen tündöklően szép. Vajon visszajön-e az
ismeretlen, amint ígérte?
Egészen addig várt, amíg a hangosbeszélő jelezte, hogy közelednek Bangkokhoz.
Akkor egy bosszús fintorral és haragvó szívvel felöltözött, visszament a
kabinjába, leemelte a táskáját és a kosztümkabátját a csomagtartó hálójából,
leült a helyére, amelyet előzékeny kezek ismét üléssé változtattak, s a
kistáskát és a kabátot a térdére fektette: egy csésze tea és egy tányér briós
várta tálcán. A szomszédja, akire csupán egy szórakozott pillantást vetett,
idegesen figyelte.
– But… aren 't you going on to Tokio? – kérdezte aggódva, egy árnyalatnyi
bosszúsággal a hangjában.
Emmanuelle megértette, mit mond, és megrázta a fejét. A férfi arca elborult. Még
valamit kérdezett, ezt azonban Emmanuelle már nem értette, de nem is volt kedve
tovább válaszolgatni. Szomorú arccal, mereven maga elé nézett.
Útitársa, előhúzott egy noteszt, odanyújtotta neki, és mutogatott, hogy írjon
bele valamit. Nyilván azt akarta, hogy adja meg a nevét, vagy egy címet, ahol
megtalálhatja. De ő ismét csak megrázta a fejét. Azon töprengett, hogy vajon a
vadborostyán arcú ismeretlen, akinek olyan az illata, mint az átforrósodott kőé,
a romos templomnak ez a szeszélyes istene, kiszáll-e vele együtt Bangkokban,
vagy továbbrepül Japánba… Még ez utóbbi esetben is találkozhat vele a
repülőtéren…
Kereste a szemével a gépből kiszálló utasok között, akik a szárnyak alatt
csoportokba verődve várták a repülőtér trópusi reggelében, hogy a cement-üveg
épületbe vigyék őket, melynek futurista sziluettje rárajzolódott a hőségtől
máris fehér égre. De senkit sem látott, akinek az alakja és aranyszín haja
emlékeztetett volna az övére. A légikisasszony rámosolygott: Emmanuelle épp hogy
csak súrolta a szemével. Már a vám korlátai felé sodorták. Egy férfi, az
igazolványát felmutatva, áttört a kordonon, és Emmanuelle nevét kiáltotta. Ő
nekiiramodott, s egy örömteli kiáltással a férje karjába vetette magát.