Emmanuelle
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Második fejezet
A Paradicsom zöldellő fája
Azt tanácsolom-é nektek, hogy öljétek
meg érzékei tekét?
Azt tanácsolom nektek, hogy őrizzétek
meg érzékeitek ártatlanságát.
NIETZSCHE: Imigyen szóla Zarathustra
A fekete mozaikcsempével kirakott, rózsavizes medence,
amelyben Emmanuelle a bokáját áztatta, a Bangkoki Királyi Sport Club tulajdonát
képezte. A klub férfi tagjaihoz tartozó feleségek és lányok szombat és vasárnap
délután a lóversenytér mázsálójánál áttetsző ruhákban mutogatták combjukat és
mellüket, ugyanezt ruhátlanul pedig a hét többi napján, a medence mellett.
– Egy fiatal nő vitte a szót, akinek a teste fiatal kancáéra emlékeztetett;
Emmanuelle mellett feküdt, hason, összefont karjára hajtva a fejét (Emmanuelle
combját időnként megcsiklandozta rövid haja); a nő izmai a napon vörös
ceruzarajznak tűntek rézszínű bőre alatt. Jókedvű nevetése visszhangot vert a
víz felszínén. Hangjának szépsége felöltöztette pucér-bizalmas közléseit.
– Gilbert kötelességének érzi, hogy a Kalóz-on rendezett buli óta a sértődöttet
játssza. Az a bűnöm, hogy három éjszakát a családi fészektől távol töltöttem. Az
sem vigasztalja, hogy a negyedik este illedelmesen hazamentem – mert, sajnos, a
Kalóz kifutott!
Emmanuelle tudta, hogy a nőt Ariane-nak hívják, de Saynes grófnak, a francia
követségi titkárnak a felesége, és huszonhat éves.
– Mi ütött a férjedbe? – érdeklődött egy másik nő, aki piros vászon napágyon
fésülgette O nevű, mindenbe beletörődött kutyáját.
– Megváltoztatta az elveit?
– Nem az ellen van kifogása, hogy a parancsnok kabinjában töltöttem ezt a három
éjszakát, hanem hogy nem szóltam neki előre. Úgy érzi, nevetségessé tette magát,
mindenütt keresett, még a rendőrséget is értesítette.
A nők dongtak. Fakírszenvtelenséggel nyúltak el az átforrósodott kőlapokon
(hozzáedződtek már a süléshez), égő húsból csillagot formálva a hason fekvő
Ariane és az üldögélő Emmanuelle körül. Ez utóbbi inkább hallgatta, mint nézte
őket; a langyos vízen a lába körül tükröződő visszfények pillanatnyilag jobban
érdekelték, mint a barnára sült testek látványa.
– Mért, mit képzelt, hol vagy? Rém nehéz volt kitalálni!
– Végre valami szórakozás ebben az országban!
– Tényleg kitalálhatta volna, tekintettel arra, hogy a fedélzeten rendezett
ünnepség végén saját bevallása szerint akkor látott utoljára, amikor egy szál
semmiben két rettenthetetlen matróz között álltam, akiken látszott az
elhatározás, hogy sorsot vetnek a ruháimra.
– És megtették?
– Hát tudom én?
Félig fölemelkedett fektéből, hogy Emmanuelle-re nézzen. Emmanuelle megint
megcsodálta azt az agyafúrtságot és hanyag eleganciát, amellyel ezek az égetett
agyagfiguráknak látszó fürdőző nők megoldották a hátukon melltartójuk zsinórját,
nehogy – úgymond – fehér csík maradjon a lesült bőrükön, valójában pedig azért,
hogy a melltartó szabadon engedhessen a nehézségi erőnek, amikor látszólag
önfeledten felkönyökölnek, hogy üdvözöljenek egy éppen arra haladó ismerőst.
– Kedvesem – jelentette ki Ariane –, elszalasztottá az évszázad alkalmát. Mert
Bangkokban – mint azt nemrégiben Chouffie megjegyezte – egy évszázad nem szül
két alkalmat. Egy kis hadihajó vagy inkább kávédaráló kötött ki itt a múlt hét
végén, azzal az ürüggyel, hogy a sziámi haditengerészetnél tisztelegjen, vagy
mit tudom én, mit csináljon. Ezt látnia kellett volna! A legénység – csupa
kecskelábú! A parancsnok – dionüszoszi! Három napon át folyt az evés, ivás, tánc
– meg a miegymás!
A körülötte heverő fiatal francia nők szemérmetlensége, fesztelensége és hangos
nevetése félénkké tette Emmanuelle-t: csodálkozva állapította meg, hogy ő, a
párizsi nő minden tapasztalatával együtt is, szende kisleány ebben a gátlástalan
társaságban. E hontalan nők dologtalan élete és fényűzése mellett eltörpült
minden henyeség s Auteuil és Passy minden gazdagsága. A tétlenségüket nagy
intenzitással, parádésan élték meg, sosem tettek kitérőt, s nem tartottak
szünetet, így jelezték látványosan, hogy az egymást követő napok végtelen során
át nincs más dolguk, bármilyen is a helyzetük, koruk, küllemük és társadalmi
állásuk, mint hogy csábítsanak és hagyják magukat elcsábítani.
Az egyik nő, akinek vörösesbarna, dús sörénye a csípőjét verte, hanyagul
fölállt, és a medence széléhez sétált; megállt terpeszben, nyújtózott és
ásított. Emmanuelle tekintete hirtelen figyelmessé vált: a fehér bikini lábközi
sávja olyan keskeny volt, mint egy cipőpertli, s csomókban bukkant ki alóla a
vörös nő naptól kiszítt oroszlánszőrzete, s láthatóvá vált nemi szervének két
inas párkánya is egy erős, edzett nemi szervé, amelynek szemérmetlenségét a
fiatal arc üdesége és bájos vonásai még jobban kiemelték.
– Nem hülye ez a Jean – jelentette ki.
– Megvárta, amíg a Kalóz elmegy, és csak azután hozatta ide a feleségét.
– Kár pedig – mondta Ariane, őszinte sajnálkozással. Őrületes sikere lett volna.
– De miért gondolta, hogy Emmanuelle nagyobb biztonságban van Párizsban? –
kajánkodott az egyik félmeztelen lány.
– Nyilván ott sem hevert parlagon.
Ariane hirtelen megnövekedett érdeklődéssel nézett Emmanuelle-re.
– Nem valószínű – helyeselt valaki flegmán.
– Nem lehet túl féltékeny rá a férje, hogy egy egész éven át egyedül hagyta.
– Nem volt egy év, csak hat hónap! – helyesbített Emmanuelle.
Figyelmesen nézte a vörös nő csiklójának duzzadt reliefjét, amely olyan közel
volt hozzá, hogyha kissé oldalt hajol, meg tudta volna érinteni az ajkával.
– Én azt hiszem, jól tette, hogy nem hozta mindjárt magával – szólt közbe O
gazdája.
– Az utóbbi hónapokban csaknem mindig északon volt; nem épült még meg a házuk,
ha visszajött Bangkokba, hotelben kellett megszállnia. Ez nem magának való élet
lett volna.
Majd azonnal érdeklődni kezdett:
– Milyennek találja a villájukat? Úgy hallottam, csodálatos.
– Ó, épp hogy csak elkészült; még be sincs egészen bútorozva. A legjobban a
kertet szeretem, a nagy fákkal. Örülnék, ha eljönnének megnézni – mondta
udvariasan Emmanuelle.
– Az év háromnegyed részét egyedül tölti majd Bangkokban, ugye? – érdeklődött
Ariane egyik udvarhölgye.
– Dehogyis! – csattant fel Emmanuelle.
– Most, hogy a mérnökök már elfoglalták a posztjukat, Jeannak nem kell többé
Yarn Hee-be utaznia: elég dolga lesz a központban is. Mindig velem lehet.
– Sebaj! – nevetett a grófné.
– Nagy ez a város. Minthogy Emmanuelle láthatólag nem értette, miért jó, hogy a
város nagy, Ariane sietett magyarázattal szolgálni:
– A férjét napközben teljesen lefoglalja a munkája, majd meglátja. Magának meg
lesz bőven helye is, ideje is, hogy kedvére bonyolíthassa a randevúit.
Szerencsére a helybéli tetterős férfiak nem olyan elfoglaltak, mint a mi
férjeink! Tud vezetni?
– Tudok, de ezeknek a fura utcáknak a labirintusában nem mernék elindulni. Jean
meghagyja nekem a sofőrt, amíg ki nem ismerem magam valamennyire.
– Gyorsan ki fogja ismerni magát. Én majd segítek.
– Ariane segít rátalálnia a bűn útjára!
– Hülyeség! Ehhez nincs szüksége rám. Inkább azt szeretném, ha mesélne a saját
kis etyepetyéiről. Minoute-nak igaza van, csak Párizsban lehet igazán jókat
kettyintgetni.
– De nekem nincs semmi mesélnivalóm – tiltakozott Emmanuelle erőtlenül.
Nyomorúságosan érezte volna magát, ha nem deríti fel Ariane vegyes felvágott
szókincse.
– Nyugodt lehet – bizonygatta az, aki érezhetően a legkíváncsibban várta a
titkait.
– A legintimebb kalandjait is elmesélheti nekünk: hallgatunk, mint a sír!
– De hát mit meséljek? Amíg egyedül voltam Franciaországban, egyszer sem csaltam
meg a férjemet – jelentette ki Emmanuelle hirtelen támadt határozottsággal és
derűvel.
Egy pillanatnyi csönd támadt. A nők mintha felbecsülték volna e kijelentés
horderejét. Emmanuelle őszintén csengő hangja megtette a hatását. A grófné némi
undorral nézegette a jövevényt. Prűd volna a kicsike? A fürdőruhája nem erre
vall.
– Mióta házasok? – kérdezte.
– Majdnem egy éve – felelte Emmanuelle.
Azután hozzátette, hadd irigykedjenek a fiatalságára:
– Tizennyolc éves koromban mentem férjhez.
Majd hirtelen még ezt is megtoldotta, mintha félt volna, hogy ismét fölé
kerekednek:
– Egyévi házasság – s a fele egymástól távol! Képzelhetik, milyen boldog vagyok,
hogy újra Jeannal lehetek!
A szeme, még mielőtt elfordíthatta volna hallgatóságáról, a maga számára is
váratlanul, bepárásodott.
A fiatal nők lehajtották a fejüket, mintha rokonszenvüket akarták volna
kifejezni. Valójában azt gondolták: "Nem közénk való."
– Nincs kedve inni nálunk egy turmixot?
Emmanuelle észre sem vette eddig azt a lányt, aki most egy ugrással talpon
termett. Mókásnak találta az arcát, a határozottságát, anyáskodó modorát –
ugyanis az az arc egy kislányé volt.
"Nem is olyan kicsi" – helyesbített gondolatban Emmanuelle, miközben a kamasz
lány tüntetőleg a pártfogásába vette. Körülbelül tizenhárom éves lehetett, de
már csaknem olyan magas volt, mint Emmanuelle. A két test csak érettségi fokában
különbözött egymástól: a kislányé még nyers volt, tökéletlenül kidolgozott.
Főleg a bőrén látszott, hogy még gyerek: a napfény nem fogott rajta igazán – nem
volt olyan meleg, nagyvilági, elegáns tónusa, mint Ariane bőrének. Emmanuelle
első pillantásra egy kissé durvának is találta… De nem volt az: csak likacsos,
mint egy csibe finom bőre. Főleg a karján. A lábán már sokkal simábbnak
látszott. Az inas boka, a kemény térd és az izmos vádli, a mozgékony combok –
mintha egy fiúhoz tartoztak volna. Erre a lábra lendületessége és szép arányai
miatt volt kellemes ránézni, de még nem ébresztett zavart, amint a női lábak
szoktak. Emmanuelle könnyebben tudta úgy elképzelni, hogy szalad a homokon, vagy
elrugaszkodik egy uszodai ugrótorony trambulinjáról, mint hogy szétnyílik egy
kéz simogatására, s engedelmesen kaput nyit egy türelmetlen test előtt.
Hasonlóképpen vélekedett a sportos, homorú ívű hasról is, amely – valahányszor a
hosszú izmok megfeszültek – lüktetett, mint egy szív, s amelyet a bikini nadrág
parányi háromszöge sem tudott szemérmetlenné tenni, holott nem volt nagyobb,
mint amilyet a meztelen táncosnők viselnek a színpadon.
S a hegyes kis mell sem tűnt szemérmetlennek a jelképes melltartó alatt. "Szép –
gondolta Emmanuelle –, de nyugodtan fedetlenül hagyhatná a felsőtestét, úgy még
szebb volna, és nyilván senkiben sem ébresztene zavaró gondolatokat" (egy
másodpercnyi merengés után ebben már nem volt olyan biztos). Eltűnődött, hogy
vajon mennyire lehet érzékeny egy ilyen kislány melle, majd hirtelen felsejdült
az emlékezetében az a gyönyör, amit az övé volt képes kelteni, amikor
oldalnézetből még alig látszott, alig dudorodott ki jobban – illetve még annyira
sem, ismerte el –, mint ezé a kislányé, mert ahogy jobban szemügyre vette, úgy
találta, hogy a lány melle nem is olyan elhanyagolható. Talán Ariane keblének
kontrasztja, vagy a keskeny csípő, az iskoláslány-termet okozta, hogy elsőre
téves ítéletet alkotott róla.
Bár az is lehet, hogy a rózsaszín mellen himbálózó hosszú, vastag copfok voltak
a vétkesek. Ezek a copfok elbűvölték Emmanuelle-t. Sohasem látott még hasonló
hajat. Ilyen szőkét, ilyen finomat! milyen szín ez? – tűnődött; se nem szalma,
se nem len, se nem homok, se nem arany, se nem platina, se nem ezüst, se nem
hamu… Mihez lehetne hasonlítani? Talán egy bizonyos fajta nyersselyem hímző
fonálhoz – bár annál egy árnyalattal sötétebb. A kora hajnali ég ilyen. Vagy a
fehér hiúz szőre… Tekintete találkozott a zöld szem pillantásával, és Emmanuelle
ekkor minden másról megfeledkezett.
Ez a ferde metszésű, mandulavágású szem tévedésnek tűnt volna a világos, európai
arcban – ha nem ennyire zöld! ilyen ragyogó! Mint egy világítótorony pásztázó
fénynyalábja, gunyoros, komoly, bölcs, tiszteletet parancsoló sugarakból
összeszőve, melyek közt hirtelen a magányosság, a részvét és még egy kis huncut
nevetés is felfénylik, no meg fantázia, naivitás és cinkosság: a varázslat
fényei.
"Lilith szeme!" – gondolta Emmanuelle. Természetesen nem az éjszaka szép és
rossz hírű démonát látta ebben a fiatal lányban, hanem a nőt, aki Évát is
megelőzte a történelem kezdetén. Alighogy a Teremtő megalkotta, elszökött.
Csalódott az engedelmes, jámbor és cseppet sem kíváncsi Ádámban. S ez időtől
fogva újra és újra megszületik a halandók szívében. Most úgy jelent meg
Emmanuelle előtt, amilyennek gyermekkori álmaiban látta – édes nővére volt, a
bűnre csábító, a példakép –: nevetve vonogatta angyali vállát. És Sziám
levegőege egyszerre szárnysuhogás neszével telt meg. Visszatért volna a Csoda a
földre, hála egy levélzöld szemnek, amelynek sugarai hirtelen áttörtek a vakító
levegőn? Megtörténik ismét, ami az első nap reggelén történt, amikor a jó és a
rossz tudásának fája kizöldült, és az ember szembeszegült a tilalommal? Egy még
kétnemű, soványka test és egy dacos hang újra feldúlja a földi paradicsom
békéjét? Az idők kezdetén megszegett ígéret ismét testet ölt, hogy ártatlannak
nyilvánítsa a vágyakat?
– Marie-Anne vagyok.
És mivel Emmanuelle, látomásába belefeledkezve, elfelejtett válaszolni a
kérdésére, megismételte:
– Nincs kedve eljönni hozzánk?
Emmanuelle ekkor rámosolyog, s ő is feláll. Közli, hogy ma nem fogadhatja el a
meghívását, mert Jean a klubban várja, s onnan együtt látogatóba mennek. Csak
késő este ér haza. De nagyon örülne, ha Marie-Anne másnap meglátogatná. Tudja,
hol lakik?
– Igen – feleli kurtán Marie-Anne.
– Rendben. Holnap délután!
Emmanuelle kihasználja az alkalmat, hogy megszabaduljon a társaságtól. Az ürügy:
nem akarja megvárakoztatni a férjét. A kabinjába siet.
* * *
– Szerinted a vendégszoba lakhatóvá tehető néhány nap alatt? – kérdezte
Emmanuelle-től a férje, amikor asztalhoz ültek.
A szoba, amelynek tolható oldalfalát most egészen széthúzták, egy medencére
nyílott, amelyen a reggel rózsaszínű, mályvaszínű, fehér vagy kék lótuszok este
zöld kelyhüket ringatták.
– Tulajdonképpen máris lakható. Csak függöny kell és néhány színes párna, az
ágyra. Ja, és egy lámpa!
– Szeretném, ha ez a szoba jövő vasárnapra teljesen rendben lenne.
– Persze hogy rendben lesz. Nem is kell tíz nap. Jön valaki?
– Igen: Christopher. Tudod… Ráosztották Malájföldet. Egy hónapja. Mielőtt
megérkeztél, meghívtam. Hamarosan válaszolnia kell. Minden a legszerencsésebben
alakult: a cég is javasolta, hogy tegyen egy körutazást Thaiföldön. Jó néhány
hétig velünk lehet. Lassan már három éve, hogy utoljára találkoztam vele. Jó
fej, majd meglátod.
– Ő az, ugye, aki veled maradt Asszuánban, a gát építése után?
– Igen, ő volt az egyetlen, aki nem gyulladt be.
– Most már emlékszem. Mesélted, milyen komoly… Jean elnevette magát a felesége
fintorán.
– Komoly, az igaz, de egyáltalán nem búvalbélelt! Nagyon szeretem. És biztos
vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog.
– Hány éves?
– Hat vagy hét évvel fiatalabb nálam. Akkoriban került ki Oxfordból.
– Angol?
– Nem. Vagyis hát igen, félig. Az anyja révén. Az apja viszont a társaság egyik
alapító tagja. De ő egyáltalán nem egy "papafiacskája". Épp ellenkezőleg, nagy
ön komolyan melózik. És megbízható.
Emmanuelle-t egy kissé lehangolta, hogy valaki megzavarja régóta várt bensőséges
együttlétüket. De azt is mindjárt elhatározta, hogy szívélyesen fogadja a
vendéget, aki olyan kedves a férjének. Emlékezett a fotókra, amelyeken
Christopher magabiztosan mosolyog, s úgy fest, mint egy bronzbarna, daliás
világfelfedező. És Emmanuelle végül úgy döntött, hogy még mindig jobb őt látni
vendégül, mint az öreg, pocakos vezérigazgatókat, akiknek a későbbiekben majd
biztosan sorra kell mutogatnia a város nevezetességeit, s közben óvni őket a
napszúrástól és a szúnyogoktól.
További részletek után érdeklődött, mohón szívta magába azokat az információkat,
amelyek a veszélyes éveket elevenítették meg, azt az időt, amikor még nem
ismerte Jeant. Ha akkor megölik, ma nem lehetne a felesége: elszorult a szíve
erre a gondolatra. Nem tudott tovább enni.
A boy az asztal körül járkált, a rizsfagylalt és a virágfánk után piskótával és
karamellel töltött kókuszdiókat tett elébük – az öreg, piros fogú szakácsné már
három napja egyebet sem tett, csak ínyencségeket készített a ház úrnőjének
tiszteletére. A boy lábujjhegyen járt, s minden lépéshez akkora lendületet vett,
mintha ugrani készülne. Emmanuelle egy kicsit félt tőle. Túl nesztelenül járt,
túl izmos és túl kecses volt, túl alkalmazkodó, s túlságosan jelen volt
mindenütt – mint egy macska.
* * *
Marie-Anne fehér amerikai kocsin érkezett, amelyet egy fekete szakállas,
turbános indiai vezetett. Az autó azonnal elment, mihelyt a lányt letette.
– Haza tudsz majd vinni, Emmanuelle? – kérdezte Marie-Anne.
Emmanuelle fülét megütötte a tegezés. Arra is felfigyelt, jobban, mint előző
nap, hogy a kislány hangja mennyire harmonizál copfjával és bőrével. Hirtelen
heves vágyat érzett, hogy jobbról-balról megpuszilja a gyereket, de valami
visszatartotta. Talán a kis hegyes mell a kék blúz alatt? Vagy a zöld szempár?
Képtelen volt rászánni magát a csókra! Marie-Anne egészen közel állt hozzá.
– Ne is törődj vele, amit ezek a hülyék beszélnek mondta.
– Szájhősök. A tizedét
se csinálják meg annak, amivel hencegnek.
– Persze – helyeselt Emmanuelle egy másodpercnyi értetlenség után: Marie-Anne
nyilvánvalóan a medence körüli idősebb nőkre célzott.
– Mit szólna hozzá, ha kimennénk a teraszra? Azonnal megbánta a magázást,
amelyhez ösztönösen
folyamodott. Marie-Anne egy biccentéssel elfogadta az ajánlatot. Fölmentek az
emeletre. Amikor elhaladtak a szobája előtt, Emmanuelle-nek hirtelen eszébe
jutott a nagy aktfotója, amelyet Jean az éjjeliszekrényén őrzött. Felgyorsította
a lépteit, de Marie-Anne már megállt a szúnyogháló előtt, amely a helyiséget
elválasztotta a folyosótól.
– Ez a te szobád? – kérdezte.
– Megnézhetem?
Választ sem várva belökte az ajtót. Emmanuelle követte. A kis látogatóból
kipukkadt a nevetés.
– Mekkora ágy! Hányan alusztok benne? Emmanuelle elpirult.
– Ez igazából két ágy. Csak össze vannak tolva.
Marie-Anne nézegette a fotót.
– Szép vagy – mondta.
– Ki csinálta?
Emmanuelle szeretett volna hazudni, azt mondani, hogy Jean, de képtelen volt rá.
– Egy művész – vallotta be –, a férjem egyik barátja.
– Más fotóid is vannak? Biztos nemcsak ezt az egyet csinálta. Olyan nincs, amin
szeretkezel?
Emmanuelle lassan a kislány felé fordult. Miféle gyerek ez, aki nagy, világos
szemmel, üde mosollyal néz rá, s pajtásias hangon, minden látható zavar nélkül
ilyen meglepő kérdéseket tesz fel? S a legszörnyűbb az volt, hogy Emmanuelle –
talán a zöld szempár hatására – érezte, hogy kénytelen lesz mindig az igazat
mondani neki, s ez a gyerek, ha akarja, kiszedheti belőle minden titkát.
Hirtelen – mintegy védekezésképpen – kinyitotta az ajtót.
– Jön? – kérdezte.
Megint megfeledkezett a tegezésről.
Marie-Anne arcán mosoly suhant át. Kiléptek a teraszra, amelyet sárga-fehér
csíkos ernyő védett a naptól. A közeli patak felöl langyos szellő fújdogált.
Marie-Anne felkiáltott:
– Mekkora szerencséd van! Nincs még egy ilyen isteni fekvésű ház egész
Bangkokban! Micsoda kilátás! és milyen kellemes itt!
Egy pillanatra mozdulatlanná válva gyönyörködött a kókusz- és legyezőpálmákkal
teletűzdelt tájban, majd mintha mi sem volna természetesebb, lekapcsolta
derekáról a széles rafiaövet, és az egyik nádfonatú karosszékre dobta. Mindjárt
ezután tarkabarka szoknyájának cipzárját is lehúzta, s a szoknya egyszeriben a
lábához hullott. A kislány átugrott a kelmén, amely kerékformát öltött a
kövezeten. A blúza eltakarta bugyijának oldalsó ívét, s ezért nem is látszott
belőle más, csak elől-hátul a függőlegesen futó, keskeny, csipkés,
karmazsinvörös csík. Rávetette magát az egyik nyugágyra, felkapott egy
képeslapot, a mozdulatok közt egy másodpercnyi szünetet sem tartva.
– Száz éve nem láttam francia újságot. Ez micsoda?
Kényelmesen elhelyezkedett, két lábát illedelmesen egymás mellé fektette.
Emmanuelle egy sóhajtással elűzte zavaros gondolatait, amelyek megrohanták, és
leült, szemben Marie-Anne-nal. A kislány nevetésben tört ki.
– Mi a fene az, hogy "Bagoly-olaj"? Nem zavar, ha most elolvasom?
– Dehogyis, Marie-Anne.
A kis vendég belemélyedt az olvasásba. A nyitott újság eltakarta az arcát.
Nem maradt sokáig mozdulatlanul: a teste időnként megrándult, ahogyan a csikók
ki-kirúgnak. Felhúzta az egyik térdét, ettől korábban összezárt combjai
kimozdultak eredeti helyzetükből, s az egyik puhán a nyugágy karfájának
nyomódott. Emmanuelle lopva a bugyi nyílása felé pillantott. Marie-Anne egyik
keze elengedte a folyóiratot, és egyenesen a szétnyílt combjai közé csúszott; a
nejlon megfeszült, amíg a keze valahol mélyen egy pontot keresett, és miután
megtalálta, egy pillanatra elnyugodott rajta. Azután ismét megindult fölfelé,
útja kirajzolta a szeméremajkak közti vágatot. Játszott a dudorral, amely fölött
a bugyi megfeszült, azután megint lejjebb ereszkedett, és a feneke alá csúszott,
majd újrakezdte sétaútját. De most már csak a középső ujja hatolt az anyag alá,
a többi négy kecsesen fölemelkedve úgy vette körül a középsőt, mint egy rovar
szétnyílt fedőszárnyai: simogatta magát, majd a csuklója hirtelen megbicsaklott
és megpihent. Emmanuelle attól félt, hogy hallani lehet a szíve hangos
dobogását. A nyelve előbukkant ajkai közül.
Marie-Anne folytatta játékát. Középső ujja a szeméremajkat szétfeszítve, egyre
mélyebbre hatolt. Időnként megállt, majd ujjával tétova, körkörös mozdulatokat
tett, azután egészen finoman veregette, rezegtette a csiklóját. Emmanuelle
torkából ellenőrizetlen kiáltás tört fel. Marie-Anne leengedte a folyóiratot és
rámosolygott.
– Te nem játszol magaddal? – kérdezte csodálkozva. Ravaszdi pillantással a
vállára hajtotta a fejét.
– Én mindig játszom, ha olvasok.
Emmanuelle, mivel képtelen volt beszélni, csak bólintott. Marie-Anne félretette
olvasmányát, s ágyékát megfeszítve, két kézzel megragadta, s a combjáig letolta
a bugyiját. Lábával a levegőben kalimpált, amíg végképp megszabadult a bugyitól.
Azután elnyúlt, lehunyta a szemét, és két ujjával szétnyitotta rózsaszín
szeméremajkait.
– Itt annyira érzékeny – mondta.
– Ugye?
Emmanuelle ismét csak bólintott.
– Szeretem nagyon sokáig csinálni – mondta Marie-Anne, fesztelen társalgási
hangon.
– Nem is szoktam túl mélyen benyúlni. Jobb itt, a vágásnál simogatni.
Mindjárt illusztrálta is elvi elgondolását. Végül az ágyéka ívben megfeszült, s
a kislány halkan felnyögött.
– Jaj! Nem bírom tovább! – mondta.
Az ujja úgy rezgeti a klitoriszán, mint egy szitakötő. Nyögése kiáltássá
erősödött. Két combja hevesen szétnyílt, majd hirtelen visszazárult rabul ejtett
kezére. Hosszasan, csaknem szívet tépőn kiáltozott, azután lihegve elernyedt.
Néhány másodperc múlva, amikor ismét lélegzethez jutott, kinyitotta a szemét.
– Ez baromi jó! – mormolta.
Ismét lehajtotta a fejét, s középső ujját óvatosan, finoman bedugta a hüvelyébe.
Emmanuelle az ajkát harapdálta. Amikor az ujj egész a tövéig eltűnt, Marie-Anne
mélyet sóhajtott. A teste csak úgy sugárzott az egészségtől, a jól végzett munka
örömétől.
– Simogasd magad te is! – biztatta Emmanuelle-t. Emmanuelle habozott, kibúvót
keresett. De zavara nem tartott soká. Hirtelen fölpattant, és kigombolta a
sortját. Hagyta, hogy lecsússzon a combján. Semmit sem viselt alatta.
Narancsszínű trikója kiemelte szeméremdombjának feketeségét.
Amikor visszaült a helyére, Marie-Anne a lábához telepedett, egy bolyhos plüss
puffra. Most egálban voltak: mindkettejük felsőteste befedve, ágyékuk és fenekük
meztelen. Marie-Anne egészen közelről nézegette a barátnője nemi szervét.
– Hogy szoktál játszani magaddal? – kérdezte.
– Ahogy mindenki! – mondta Emmanuelle, szinte eszét vesztve Marie-Anne könnyű
leheletétől, amely a combját súrolta.
Ha a kislány rátette volna a kezét, azonnal elszállt volna Emmanuelle zavara,
azonnal elmúlt volna a feszültség. De Marie-Anne nem érintette meg.
Csak azt mondta:
– Csináld előttem!
A maszturbáció legalább azonnali megkönnyebbülést jelentett. Emmanuelle úgy
érezte, mintha függöny ereszkednék közé és a világ közé, és amint ujjai
nekifogtak megszokott tevékenységüknek a combja közt, béke költözött belé. Most
nem igyekezett késleltetni a kéjt. Szüksége volt valami révre, ahol mihamarább
biztonságban érezheti magát – s nem ismert jobbat az orgazmus kápráztató
menedékénél.
– Hogy tanultál meg élvezni, Emmanuelle? – kérdezte Marie-Anne, amikor a
barátnője magához tért.
– Magamtól. A kezem kitalálta, mit kell tennie – válaszolta nevetve Emmanuelle.
Jókedvű volt, és most már szívesen csevegett.
– Tizenhárom éves korodban már tudtad csinálni? érdeklődött Marie-Anne némi
kétkedéssel.
– Persze, hát mit képzelsz! Már rég! Te nem? Marie-Anne nem válaszolt, hanem
folytatta a faggatózást.
– És melyik részen szereted a legjobban simogatni magad?
– Jaj, hát sok helyen. Egészen más érzés a esi kló hegyén, vagy az oldalán, és
megint más a tövénél. Neked nem?
Marie-Anne ismét elengedte a füle mellett a kérdést.
– Csak a csiklóddal játszol? – kérdezte.
– Ugyan már! Ez a kis nyílás itt, tudod, pont alatta: a húgycső. Ez is nagyon
érzékeny. Elég, ha csak megérintem az ujjammal, és azonnal elélvezek.
– Mit szoktál még csinálni?
– A szeméremajkak belsejét is szeretem simogatni, és a lukat, ahol a
legnedvesebb.
– Az ujjaddal?
– És banánnal is (Emmanuelle hangját lázas izgalom reszkettette meg): egész
tövig benyomom. Előbb meghámozom. Az a jó, amelyik nem érett. A hosszú, zöld,
amilyet itt még kirakodás előtt, a hajókon árulnak!
Egészen elgyengült, amint felidézte magában a gyönyörnek ezt a válfaját.
Magányos élvezkedésének képei annyira lebilincselték, hogy csaknem
megfeledkezett Marie-Anne jelenlétéről. Gyömöszölte a hüvelyét. Szeretett volna
valamit beledugni. Oldalt fordult, Marie-Anne felé, lehunyt szemmel, szélesre
tárt combbal. Újra élvezni akart, összezárt ujjait szeméremnyílásába tolta, s
erős, gyors, szabályos mozdulatokkal több percen át húzogatta a hüvelyében, amíg
kielégült.
– Látod, többször egymás után is tudok élvezni.
– Gyakran csinálod?
– Igen.
– Naponta hányszor?
– Az attól függ. Tudod, Párizsban kevés időt töltöttem otthon: az egyetemen
voltam, vagy az üzletekben szaladgáltam. Nem tudtam többször csinálni, csak
egyszer-kétszer reggel: amikor felébredtem és fürdés közben. Azután
kétszer-háromszor este is, elalvás előtt. És éjjel, ha felébredtem. De amikor
vakáción vagyok, nincs semmi más dolgom: sokkal többet játszhatom magammal. És
itt minden időm vakáció lesz!
Egy ideig némán, egymáshoz közel húzódva élvezték a barátságot, amely
őszinteségükből megszületett. Emmanuelle boldog volt, hogy sikerült legyőznie
félénkségét, és beszélni tudott ezekről a dolgokról. De legfőképpen annak örült,
bár ezt nem vallotta be egészen magának, hogy maszturbált ez előtt a kamasz lány
előtt, aki örömmel nézte és élvezte keze játékát. Gondolatban már a legkiválóbb
tulajdonságokkal ékesítette fel. És most olyan csinosnak találta! A
démonszempár… Szemének különös metszésétől, amely a tekintetét ábrándossá tette,
alulnézetből úgy látszott, mintha lebiggyedt volna az ajka, éppoly
kifejezéstelen, duzzadtan és mégis zárkózottan, mint a szeméremajkak! S ezek a
legkisebb zavar nélkül szétnyíló combok!
– Mire gondolsz, Marie-Anne? – kérdezte Emmanuelle.
– Olyan gondterheltnek látszol.
Játékosan meghúzogatta az egyik copfját.
– A banánra gondolok – mondta Marie-Anne. Összeráncolta a homlokát, és
mindketten úgy nevettek, hogy majd megfúltak.
– Nagyon praktikus módja a szüzesség elvételének közölte Emmanuelle.
– De sajnos, nincs banán! Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá.
– Hogy kezdted a férfiakkal? – firtatta Marie-Anne.
– Jean vette el a szüzességemet – mondta Emmanuelle.
– Senkid sem volt előtte? – kiáltott fel Marie-Anne olyan nyilvánvaló
megbotránkozással, hogy Emmanuelle szinte mentegetőzve válaszolt:
– Nem. Illetve nem igazán. A fiúk persze simogattak. De nem nagyon értettek
hozzá.
Magabiztosságát visszanyerve, még hozzáfűzte:
– Jean rögtön lefeküdt velem. Ezért szerettem belé.
– Rögtön?
– Igen, már másnap, hogy megismertem. Eljött hozzánk; a szüleim barátja volt.
Csúfolódó szemmel nézett folyton, mintha bosszantani akart volna. Azután úgy
intézte, hogy kettesben maradjunk, és akkor mindenféléről kérdezgetett: hogy sok
fiúm volt-e, lefeküdtem-e már valamelyikkel. Szörnyű zavarban voltam, de
képtelen lettem volna nem az igazat mondani neki. Egy kicsit úgy voltam vele,
mint veled! és ő is mindent tudni akart, a legapróbb részletekig. Másnap délután
hívott, hogy furikázzunk egy kicsit a szép kocsiján. Azt mondta, üljek szorosan
mellé, és már vezetés közben simogatni kezdte a vállamat, aztán a mellemet.
Végül megállította az autót a fontainebleau-i erdőben, és akkor csókolt meg
először. Azt mondta: "Szűz vagy. Az enyém leszel" – és ezt valahogy úgy mondta,
hogy – nem is tudom, miért – teljesen nyugodt lettem afelől, ami történni fog.
Sokáig így maradtunk, egy szó, egyetlen moccanás nélkül, szorosan egymáshoz
simulva. A szívem már nem dobogott olyan hevesen. Boldog voltam. Minden pontosan
úgy történt, ahogy csak megálmodhattam (bár igazából sosem álmodtam erről). Jean
azt mondta, hogy én magam húzzam le a bugyimat, és én sietve engedelmeskedtem,
mert aktív közreműködője, nem pedig passzív elszenvedője akartam lenni
szüzességem elvételének. Lefektetett az autó ülésére; a kocsi teteje nyitva
volt: láttam a fák zöld koronáját. Ő a nyitott ajtóban állt. Nem simogatással
kezdte. Azonnal belém hatolt, de – emlékezetem szerint – mégsem okozott
fájdalmat. Épp ellenkezőleg, annyira élveztem, hogy elájultam – vagy elaludtam,
már nem is tudom. Mindenesetre semmi másra nem emlékszem, csak az erdei
vendéglőre, ahol együtt vacsoráztunk kettesben. Csodálatos volt! Jean végül
kivett egy szobát, és azután még éjfélig szeretkeztünk. Gyorsan belejöttem!
– Mit szóltak a szüleid?
– Ó! semmit! Másnap világgá kürtöltem, hogy már nem vagyok szűz, és hogy
szerelmes vagyok. Ezt nagyon rendjén valónak találták.
– És Jean megkérte a kezedet?
– Dehogyis! Eszünkbe se jutott, se neki, se nekem, hogy összeházasodjunk. Még
tizenhét éves sem voltam. Épp hogy letettem az érettségit. Nekem tökéletesen
elég volt annyi, hogy van egy szeretőm, hogy egy férfi "nője" vagyok.
– És akkor mért mentél mégis férjhez?
– Egy szép nap Jean közölte velem, olyan nyugodt hangon, ahogy mindig beszél,
hogy a társaság Sziámba küldi. Úgy éreztem, hogy az égből a földre pottyanok. De
nem hagyott időt az elkeseredésre. Minden további bevezetés nélkül kijelentette:
– Mielőtt elmegyek, feleségül veszlek. És ha már lesz házam, ahol otthont tudok
biztosítani neked, utánam jössz.
– Mit ereztél, amikor ezt mondta?
– Olyan volt az egész, mint egy mese, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Nevettem, mint egy bolond. Egy hónap múlva összeházasodtunk. A szüleim abban
semmi kivetnivalót sem találtak, hogy Jean szeretője vagyok, de amikor feleségül
kért, magukon kívül voltak. Bizonygatták neki, hogy túl öreg hozzám, én meg túl
fiatal vagyok, sőt, "túl ártatlan"! Mit szólsz? De azután meggyőzte őket.
Kíváncsi lennék, mivel. Az apám kemény dió lehetett: semmiképp sem akart
beleegyezni, hogy otthagyjam a matekot.
– Mit? – kérdezte Marie-Anne.
– A matematikát, az egyetemen.
Marie-Anne nevetésben tört ki.
– Micsoda ötlet!
– Nem értem, mi ebben a furcsa – mondta Emmanuelle, kissé ingerülten.
– Csillagász akartam lenni.
Néhány másodpercre elálmodozott, gondolatai az ég felé röpítették, amelynek
tanulmányozásáról lemondott, egy másfajta vonzásnak engedve. Amikor újra
megszólalt, a hangjában nosztalgia érződött, de az is, hogy nem adta fel végképp
a hivatását.
– Folytatni akarom. Amint egy kicsit gyökeret eresztek itt, tanulmányozni fogom
megint a csillagokat. Biztosan van csillagvizsgáló ebben az országban. És
tanárok, akiktől tanulni lehet.
Marie-Anne egy határozott kézmozdulattal az értésére adta, hogy ez a téma nem
szerepel a napirendjén, s visszaparancsolta égi csatangolásából a földi
régiókba.
– Hogy indult a férjes asszony életed? – érdeklődött. Úgy volt, hogy Jeannak
mindjárt az esküvőnk után el
kell utaznia. De szerencsére hat hónappal elhalasztódott az indulása, így hát
nem kellett azonnal elválnunk. Ugyanolyan hosszú ideig lehettem a törvényes
felesége is, ameddig a szeretője voltam. És úgy találtam, hogy férjes asszonynak
lenni éppolyan szórakoztató, mint bűnös nőnek. Csak kezdetben furcsa volt, hogy
éjszaka is szeretkezhetünk.
– És azután? Hol laktál, miután elutazott? A szüléidnél?
– Nem, dehogy! Az ő lakásában, illetve hát a mi lakásunkban, a Docteur-Blanche
utcában.
– És nem félt teljesen egyedül hagyni téged?
– Mitől félt volna?
– Hogyhogy mitől? Hogy megcsalod!
– Nem hiszem – mondta Emmanuelle, mintha egy teljesen valószínűtlen hipotézist
tenne vizsgálat tárgyává.
– Sose beszéltünk erről. Eszébe sem jutott. De nekem se.
De aztán mégis megtetted?
– Nem, dehogy. Egy csomó férfi futott utánam. De mindet nevetségesnek találtam…
– Szóval nem vicc, amit a lányoknak mondtál?
– Milyen lányoknak?
– Tegnap! már nem is emlékszel? Közölted velük, hogy sose feküdtél le más
férfival, csak a férjeddel.
Emmanuelle a másodpercnek egy töredékéig habozott. Ennyi elég is volt ahhoz,
hogy felébressze Marie-Anne gyanakvását. A kislány fészkelődött, mellétérdelt, s
a nyugágy karfáján áthajolva röpítette felé fürkész tekintetének nyilait.
– Nem igaz – hirdette ki végül az ítéletet, mint egy bíró.
– Lerí rólad. Túl
becsületes képed van!
Emmanuelle ellenkezett, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Én nem ezt mondtam…
– Micsoda?! Nem mondtad Ariane-nak, hogy nem csaltad meg a férjedet? Épp ezért
akartam beszélni veled. Mert nem hittem el. Hál' istennek!
Emmanuelle kitartott csavaros érvelése mellett:
– De nem! Tévedsz! Én nem ezt mondtam! Egyszerűen csak azt mondtam, hogy
Párizsban hű voltam Jeanhoz. Ennyi.
– Mi az, hogy ennyi?
Marie-Anne kutatva nézte Emmanuelle-t, aki igyekezett megőrizni fölényét. A
kislány hirtelen taktikát változtatott. Hízelgő hangon folytatta:
– De kérdem én: mért maradtál volna hűséges? Mi okod lett volna rá, hogy
megfoszd magad az élvezettől?
– Semmitől sem fosztottam meg magam. Nem volt kedvem senkihez. Ennyi az egész.
Marie-Anne egy fintort vágott, gondolkodott, azután tovább kérdezett:
– Szóval, ha kedved lett volna valakihez, lefeküdtél volna vele?
– Persze.
– És mi a bizonyíték, hogy nem feküdtél le? – kérdezte Marie-Anne egy civakodó
gyerek éles hangján.
Emmanuelle habozva nézett rá, majd hirtelen kijelentette:
– Lefeküdtem.
Marie-Anne-t mintha elektromos áram járta volna át: felpattant, azután ismét
lehuppant, törökülésbe, két kezét a térdére fektette.
– Na látod – dorgálta Emmanuelle-t felháborodottan és sértődötten.
– És mégis megpróbáltad elhitetni, hogy nem!
– Nem Párizsban! – magyarázta türelmesen Emmanuelle.
– A repülőn. A repülőn, amivel jöttem. Érted már?
– És kivel? – faggatta tovább Marie-Anne, és lerítt róla, hogy most már minden
közlést gyanakvással fogad.
Emmanuelle kivárt egy kicsit, azután vallomást tett:
– Két férfival, akiknek a nevét sem tudom.
Ha azt hitte, hogy vallomásával szenzációt kelt, tévedett, mert Marie-Anne
cseppet sem ütközött meg rajta; folytatta a kihallgatást:
– Beléd élveztek?
– Igen.
– Egészen mélyen benned voltak?
– Hát persze.
Emmanuelle ösztönösen az ágyékára vonta a kezét.
– Játssz magaddal, és úgy meséld el, hogy milyen volt! – parancsolta Marie-Anne.
Emmanuelle azonban tagadólag megrázta a fejét. Egyszerre fásultság vett rajta
erőt. Marie-Anne szigorúan nézte.
– Gyerünk! – nógatta.
– Beszélj!
Emmanuelle engedelmeskedett, előbb vonakodva, zavartan, de csakhamar annyira
felizgult a saját történetén, hogy már csak arra ügyelt, nehogy egyetlen
részletet is kifelejtsen. Miután hűségesen beszámolt arról is, miként ragadta
magával a görög szobor, a történet véget ért. Marie-Anne mindvégig figyelmesen,
tanulni vágyón hallgatta, s közben többször is változtatott a testhelyzetén… De
igyekezett úgy tenni, mintha a történet nem izgatná fel túlságosan.
– Elmondtad Jeannak? – érdeklődött.
– Nem.
– Találkozni fogsz még ezekkel a férfiakkal?
– Természetesen nem.
Úgy tűnt, hogy Marie-Anne-nak pillanatnyilag nincs több kérdése.
Emmanuelle hívta a kis szolgálólányt – mintha Gauguin álmodta volna meg: fekete
haja virágokkal megtűzdelve, teste okkerszínű, szárongja skarlátvörös –, hogy
készítsen nekik teát. Fölvette a sortját, s Marie-Anne is visszabújt a
bugyijába. A tarkabarka szoknya a földön maradt. A kislány látni akarta
Emmanuelle valamennyi aktfotóját, s Emmanuelle elment értük. Marie-Anne azonnal
újrakezdte a vallatást.
– Ide figyelj! Remélem, nem akarod azt mondani, hogy semmit sem csináltál a
fotóssal!
– De hát egy ujjal se ért hozzám! – bizonygatta Emmanuelle.
Majd színlelt bosszúsággal hozzátette:
– Nem volt semmi esélyem, ugyanis homokos.
Marie-Anne fintorgott. Láthatólag nem hitt a barátnőjének. Újból szemügyre vette
a felvételeket.
– Egy művésznek szerintem mindig le kell feküdnie a modelljével, mielőtt portrét
csinál róla – jelentette ki. Hülye ötlet volt olyanhoz fordulnod, aki nem
szereti a nőket.
– Nem én fordultam hozzá.
– Emmanuelle kezdett dühbe gurulni.
– Ő maga ajánlkozott, hogy lefényképez. Mondtam már, hogy Jean barátja.
Marie-Anne olyan mozdulatot tett, mintha el akarná söpörni Emmanuelle egész
múltját.
– Le kellene festetned magad egy normális festővel. Ha már megöregedtél, késő
lesz.
Emmanuelle nagyot nevetett a "normális festő"-n, és azt is ellenállhatatlanul
mulatságosnak találta, hogy a kislány úgy számol a megöregedésével, mint
vészesen közeli eseménnyel.
– Nem szeretek modellt állni. Még fényképhez sem. Hát még festményhez!
– És amióta itt vagy, semmit sem csináltál férfiakkal?
– Te tiszta bolond vagy! – méltatlankodott Emmanuelle.
Marie-Anne gondterheltnek, csaknem kétségbeesettnek látszott.
– Szeretőt kell találnod – rebegte.
– Ez elkerülhetetlen? – kérdezte tréfálkozva Emmanuelle.
De a kislánynak láthatólag nem volt kedve tréfálni. Idegesen vállat vont.
– Furcsa vagy, Emmanuelle – mondta. Majd rövid szünet után hozzátette:
– Csak nem akarsz úgy élni, mint egy vénlány? És egy árnyalatnyi haraggal
megismételte:
– Igazán furcsa vagy!
– De én nem vagyok vénlány! – szállt vitába vele félénken Emmanuelle.
– Van egy férjem!
Marie-Anne válasz helyett ezúttal megelégedett egy fagyos pillantással.
Emmanuelle érve mélyen lesújtotta. Nem is volt kedve tovább vitatkozni. De most
már Emmanuelle ragaszkodott a témához. Megpróbálj ismét megteremteni hozzá a
hangulatot:
– Nincs kedved megint lehúzni a bugyidat, Marie-Anne?
A kislány megrázta a copfjait.
– Nem. Mennem kell. (Felállt.) Elkísérsz?
Emmanuelle megijedt.
– Ennyire sietsz?
De már tudta, hogy Marie-Anne elhatározásai megfellebbezhetetlenek. A kocsiban
rajta nyugodott a kislány súlyos pillantása.
– Nem akarom, hogy elvesztegesd az életedet – mondta.
– Ahhoz te túl csinos vagy. Nem maradhatsz ilyen prűd.
Emmanuelle óriási hahotára fakadt. Marie-Anne azonban nem hagyott időt a
tréfálkozásra.
– Abszurdum, hogy a te korodban még csak ez a két kis vacak kalandod volt, a
repülőn. Úgy viselkedsz, mint egy hülye.
Szomorúan ingatta a fejét.
– Esküszöm, hogy nem vagy normális.
– Marie-Anne…
– Jó! Végül is nincs értelme azon rágódni, ami elmúlt. A zöld szem parancsolón
fölfénylett:
– Mostantól fogva azt teszed, amit én mondok?
– De mit?
– Mindent, amit mondok.
– Hűha! – mondta Emmanuelle elbűvölve.
– Esküszöl?
– Jaj… jó. Ha ez szórakoztat téged.
Tovább nevetett, de Marie-Anne nem hagyta elterelni a figyelmet a ráruházott
hatalomról.
– Akarod, hogy adjak egy tanácsot?
– Köszönöm, nem!
A démonszem felbecsülte az eset súlyosságát. Emmanuelle játszotta a fölényest,
de közben tudta, hogy semmi esélye sincs Marie-Anne-nal szemben. Amikor az autó
megállt a bank előtt, amelyet Marie-Anne apja igazgatott, a kislány
Emmanuelle-hez fordult:
– Ma este, pont éjfélkor játssz magaddal megint! Én is akkor fogom csinálni.
Emmanuelle cinkosan intett a szempillájával. Előrehajolva csókot dobott a
kislány után. Marie-Anne már messziről kiáltotta:
– Ne felejtsd el!
Emmanuelle csak utólag kapott észbe, hogy ő semmit sem kérdezhetett
Marie-Anne-tól. Miközben a copfos kislány máris mindent tud új barátnőjének
intim életéről, ő a világon semmit sem tud az övéről. Még azt is elfelejtette
megkérdezni tőle, hogy szűz-e.
Amikor a férje frissen zuhanyozva a szobába lép, Emmanuelle az alacsony, nagy
ágy szélén a sarkán ülve várja, teljesen meztelenül. Átöleli a férje derekát, és
a szájába veszi hímvesszejét. Alig néhány másodpercnyi szopás után a vessző
megduzzad és megmerevedik. Emmanuelle addig járatja az ajkai közt, le és föl,
amíg egészen kemény lesz. Azután lehajtott fejjel végignyalogatja teljes
hosszúságában, összeszorítva a bőr felszínén futó kéklő eret, amely egyre jobban
megtelik vérrel, és egyre jobban kitüremkedik a csókjától. Jean szerint úgy fest
ilyenkor, mintha egy cső kukoricát majszolna, ezért – hogy a hasonlóság még
szembeszökőbb legyen – kis fogaival harapdálja is. Azután egy könnyű sóhajjal
ismét a szájába veszi; kezével megemeli a selymes fényű heréket, nyelve hegyével
birizgálja a tövüket; most egy másik vénát szopogat, élvezi, hogy ajka
érintésére a meleg vér még erősebben lüktet; egyre szorosabban markolja s
húzogatja a péniszt, majd hirtelen lenyomja a torkán, olyan mélyre, hogy majd
megfullad tőle, s továbbra is ott lent tartva erőteljes, lassú szopó
mozdulatokkal szívni kezdi, s a nyelvébe bagyulálva masszírozza is.
Mind szenvedélyesebben karolja a férje derekát, egyre ritmikusabban szopik,
ajkának és nyelvének gyönyöre átterjed a mellére és a nemi szervére is.
Összeszorított combja közül úgy folyik a nedv, mint a nyál, amelyben a
robbanásra kész férfitagot áztatja a szája. Hogy nyöszöröghessen egy kicsit a
kéjtől, és egy pillanatra a hímvessző feszültségén is enyhítsen, valamint hogy
láthassa is így felfúvódva, egy pillanatra kihúzza a szájából, de továbbra is
simogatja, s nyelvével gyöngéden ütögeti félig nyílt hasadékát. Azután ismét
elnyeli a lüktető húshidat, amely összeköti kettejüket.
Jean a felesége halántékára tapasztja a két kezét, de nem azért, hogy irányítsa
a mozgását, vagy szabályozza a ritmusát. Tudja, úgy jár a legjobban, ha hagyja,
hogy a saját kedve szerint alakítsa közös élvezetüket. Sejti, hogy ennek az
ölelésnek is egyedi íze lesz, amely az összes többitől megkülönbözteti.
Előfordult, hogy Emmanuelle valósággal elepesztette a férjét: nem állapodott meg
egyik erotikus zónánál sem, hanem gyorsan váltogatva, egyiket a másik után
ejtette zsákmányul, fittyet hányva áldozata könyörgésére és esdeklésére; csaknem
az őrületbe kergette ilyenkor a férjét, aki dobálta magát, vonaglott, míg csak
Emmanuelle egy végső, pontos és határozott mozdulattal be nem végezte művét. De
ma könnyedebb kielégülést szán neki. Nem szorítja túl erősen a remegő
hímvesszőt, s a szópást kezének finom, szabályos mozgásával egészíti ki, hogy a
hímtag majd minden erőfeszítés nélkül szabadulhasson meg az ondótól, és a lehető
legtökéletesebben kiürüljön. Amikor Jean magömlése megkezdődik, lassú kortyokban
nyeli a nedűt, melyet a férje testének legmélyéről sikerült felfakasztania; ám
az utolsó cseppeket dorombolva szétkeni szerelmes ajkán.
Közel jár már ő is az orgazmushoz, ilyenkor elég, ha a férje az ajkai közé
szorítja a klitoriszát, és máris élvez.
– Várj egy kicsit, mindjárt beteszem neked – mondja Jean.
– Nem, nem! Még egyszer inni akarlak! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy visszajössz a
számba! Jaj, mondd, hogy a számba fogsz folyni megint, mondd, mondd, légy
szíves! Annyira jó! Annyira szeretem!
– Simogattak ilyen jól a barátnőid, amíg nem voltam itt? – kérdezi Emmanuelle,
amikor már mindketten elpihentek.
– Hogy képzeled? Nincs hozzád fogható nő.
– A sziámiak sem?
– Ők sem.
– Nemcsak azért mondod, hogy örömöt szerezz?
– Tudod jól, hogy nem. Ha nem te volnál a legjobb szerető, megmondanám – hogy
segítsek azzá válnod. De tényleg nem tudom, mit tanulhatnál még. A szerelem
művészetének is kell legyen határa.
Emmanuelle elgondolkodik.
– Nem tudom.
Összevonja a szemöldökét. A hangja elárulja, hogy kétkedése őszinte.
– Messze vagyok én még attól a határtól!
– Ki mondta ezt neked? – kiált fel Jean.
Emmanuelle nem felel.
– Nem fogadsz el bírónak? – faggatja a férje.
– Jaj, dehogynem!
– Vagy ma már úgy látod, hogy nem voltam jó tanítómestered? Mintha egyszerre
elégedetlen volnál szerelmi neveltetéseddel. Ha szükségét érzed, más iskolákat
is kijárhatsz.
– Kedvesem! – nyugtatgatja sietve Emmanuelle – nincs senki a világon, aki nálad
jobban taníthatott volna! Nehéz ezt megmagyarázni… De úgy érzem, hogy kell még
valaminek lennie a szerelemben, valaminek, ami fontosabb, komolyabb, mint maga a
technika.
– Úgy érted: odaadás, szeretet, gyöngédség?
– Nem, nem! Valami lényegbevágó dolog, ami egész biztosan a fizikai szerelemmel
kapcsolatos. De nem magasabb fokú ismeretet, több ügyességet vagy izzóbb
szenvedélyt jelent – talán inkább valamilyen közelítésmódot, mentalitást. Nagy
lélegzetet vesz:
– Nem tudom, hogy összefügg-e azzal a bizonyos határral. Nem inkább csak
nézőpont, szemlélet kérdése-e?
– A szerelemnek újfajta szemlélete?
– Nemcsak a szerelemnek. Mindennek!
– Nem tudnád érthetőbben elmagyarázni?
Emmanuelle az ajkát csücsörítve gyöngyházfényű körmei köré tekergeti gyapjának,
göndör fürtjeit, mintha ez segítené a gondolkodásban.
– Nem – közli végül.
– Én magam sem értem egészen. Csak abban vagyok biztos, hogy még fejlődnöm kell,
valamit, ami ma még hiányzik belőlem, meg kell találnom ahhoz, hogy igazán
asszony legyek, hogy igazán az asszonyod legyek. De nem tudom, mi az!
Elszomorodik:
– Büszke voltam rá, hogy már mi mindent tudok – de mi ez ahhoz képest, amit nem
tudok!
Türelmetlenül ráncolja a homlokát.
– Először is meg kell okosodnom. Látod, nem tudok semmit, túl ártatlan vagyok.
Túlságosan szűz vagyok. Rettenetes, hogy ma este mennyire szűznek éreztem magam!
Szűznek minden ízemben, totálisan, szégyenteljesen!
– Édes, tiszta angyalom!
– Ó, nem, nem tiszta! Egyáltalán nem tiszta. Egy szűz nem feltétlenül tiszta.
Csak nagyon hülye.
A férje megcsókolja; el van ragadtatva tőle. Emmanuelle makacsul folytatja:
– A szűz tele van előítéletekkel.
– Imádnivaló, hogy az ártatlanságodra panaszkodsz, amikor épp az imént majd
felfalt a szűzi ajkad!
Emmanuelle egy kissé felvidul; de vajon őszinte-e a jókedve?
– Vagy úgy! – Mélyet sóhajt.
– Hát ha az értelem ezen az úton jut be a lányokba,
ezentúl szüntelenül szívni fogom belőled!
Azonnal észreveszi, milyen hatást tett ez a metafora Jeanra; máris kész ígéretét
tettre váltani, feláll, és nedves fogai közt kidugja a nyelvét… De a férje
visszatartja:
– Ki mondta, hogy csak a szádon át hatolhat beléd az értelem? Jegyezd meg jól:
ott megy be, ahol akar.
Ráfekszik Emmanuelle-re, aki azonnal kész fogadni őt, ahogyan Jean is azonnal
kész őt a magáévá tenni. Emmanuelle maga húzza szét ujja hegyével a
szeméremnyílását. Utat nyit a hímvessző előtt, segít belemerülnie. Térde
fölemelkedik, s széttárva a férfi-testének oldalához szorul, amíg a
megkeményedett hímvessző a hüvelyébe nyomul, éppúgy, ahogy az imént a torkába.
Emmanuelle – mivel egyidejűleg a szájában is szeretné érezni – képzelőerejét
hívja segítségül, s máris úgy érzi, hogy az ajka, amelyet a férje nyal, az ondó
édességét ízleli. Képzeletben azt issza, ágyékának gyönyöre a torkát is betölti;
esdekel:
– Élvezz belém!
Érzi, amint a méhszája a péniszre tapad, és úgy szívja, mint egy szopóka. Vágyik
rá, hogy Jean élvezzen, hüvelyének és combjának minden erejével azon van, hogy
kipréselje belőle a spermát: testének valamennyi izmát csatarendbe állítva
gumiállatkává változtatja önmagát, amely rátapad a vágytól remegő férfira. De
Jean megpróbálja legyőzni: azt akarja, hogy Emmanuelle élvezzen elsőként; a
fogát összeszorítva, hosszú, vastag hímvesszejével kíméletlenül, szaporán
tolattyúzik, arra vágyik, hogy hallja a hörgését, érezze, milyen parfümös és
meleg, és lássa, amint vergődik, ugrándozik, mint egy korbács alatt; Emmanuelle
karmolja a hátát, aztán kiált, olyan hangosan és olyan hosszan, hogy végül
elakad a lélegzete, hirtelen megnyugszik és elhallgat, kábultan, legyőzve,
boldogan: alig érzi még a testét, de máris arra vár, hogy a vágy újjászülessék
benne, hogy az agyát ismét elöntse a vér, s újra lüktetni kezdjen, mint egy nemi
szerv.
Emmanuelle most azt szeretné, ha a férje nem mozdulna. Jean tudja ezt és
mozdulatlanná dermed.
– Szeretnék így elaludni, hogy bennem vagy – suttogja Emmanuelle.
A férje az arcához simítja az arcát. Ajka az éjfekete hajzuhataghoz ér. Így
maradnak, nem is tudják, mennyi ideig. Azután a férfi hallja, amint Emmanuelle a
fülébe súgja:
– Élek még?
– Igen. Belőlem.
A férje magához szorítja; Emmanuelle megborzong.
– Ó! szerelmem, mi tényleg egyek vagyunk. Én vagyok a te tested női fele! Te
pedig a férfi vagy, aki egykor egy test volt velem!
Emmanuelle a férje ajkára szorítja az ajkát, és minden erejével és
gyöngédségével megcsókolja.
– Még! Mélyebben! Nyiss meg engem… Élvezz a szívembe! – könyörög, de nevet is a
saját oktalanságán. Vedd el a szüzességemet! Ó! szeretlek! Vedd el a
szüzességemet!
Jean belemegy a játékba:
– Jó, de irányíts! Oktass ki, légy szíves! Mondd meg, mit kell tennem! Taníts
meg úgy élvezni, ahogyan te élvezel!
Emmanuelle azt mormolja: "Jó", de azután meggondolja magát:
– Később! Először csináld azt, amihez kedved van. Ne kérj tőlem engedélyt, és
azt se kérdezd, hogy csináld! Csak csináld!
Szeretne tökéletesen kiszolgáltatott lenni, átélni, hogy valaki azt tesz vele,
amit akar, úgy veszi birtokba, hogy nem érdekli, neki mi a jó, szeretne gyönge
lenni, alkalmazkodó, semmi mást nem tenni, csak engedelmeskedni és megnyílni…
Létezik-e nagyobb boldogság – lelkendezik titkon magában –, mint
engedelmeskedni? Ez a gondolat most elegendő ahhoz, hogy élvezzen.
S már letaglózott állatként hever, a gerince mintha eltört volna, a lába merev,
a végzete beteljesült – boldog trófeája legyőzőjének.
– Gondolod, hogy én vagyok az az asszony, aki kell neked? – kérdezi.
A férje válasz helyett megcsókolja.
– De még közelebb akarok kerülni hozzád!
– Minden nappal közelebb kerülsz.
– Biztos vagy benne?
Jean bizalommal rámosolyog. Emmanuelle nyugtalansága szétfoszlik. M ár az
éjszaka árama cirkulál az ereiben: elzsibbasztja s lezárja az ajkát. Harcolni
próbál a vágy ellen, amely zavarja nyugalmat áhító szellemét.
– Marie-Anne tette a bolhát a fülembe – hallja a saját hangját, amely őt magát
is meglepi, hiszen nem akart szólni erről Jeannak.
– Hogyhogy Marie-Anne? – kérdi a férje meglepetten.
– Olyan érdekesen gondolkodik. Emmanuelle-nek nincs kedve tovább beszélni erről.
A vágy, amely nőni kezd benne, hirtelen gyökereket, ágakat növesztve, melyekben
nedvek keringenek, már fontosabb a számára, mint hogy a gondolatot kifejtse. De
a férje unszolja, miközben lassan ismét mozogni kezd benne, és arra készül, hogy
megajándékozza testének szubsztanciájával.
– Azt várod, hogy feltárja előtted az élettitkait?
– Miért ne?
Jean mulatságosnak találja ezt a gondolatot.
– Kipróbáltad már…? Emmanuelle habozik egy kicsit.
– Nem – mondja végül; egy cseppet sem érdekli, hihető-e, amit mond: már egy
másik világ ejtette rabul.
Elmosolyodik egy látomáson, amely egy pillanatra sem tűnt el álmainak partjáról.
– De nagyon szeretném!
– Azt látom… – mondja Jean elnéző mosollyal. Ringatja Emmanuelle-t.
– Az én kis szüzem szeretkezni akar Marie-Anne-nal… Nemdebár erről van szó?
Emmanuelle hevesen, ritmikusan bólogat, eltúlozva a mozdulatot, mint mindenki,
aki lehunyt szemmel akarja megértetni magát, akár szóval, akár pantomimmel.
– Nemcsak erről, de biztos, hogy erről is – vallja be. Jean kedvesen csúfolódik:
– Egy ilyen kislánnyal!
Emmanuelle már felöltötte éjszakai arcát: az elkényeztetett gyermekét, amely
most torz fintorba rándul; a protestáló magányos, gyönge gyermekhang mintha
messziről, egy mély hullámvölgyből érkeznék:
– Attól még akarhatom, nem?
Jean belé ömlik, s maga is elámul, hogy képes ilyen sokat adni neki, ilyen
mélyen beléhatolni, ekkorát élvezni.
Azután így maradnak, elnyúlva egymás mellett, csupán válluk és csípőjük
érintkezik. Emmanuelle nem mozdul, nehogy egy csepp is kifolyjék belőle.
– Aludj… – mondja Jean.
– Várj…
Távolról harangszó hallatszik. Emmanuelle keze lassan az ágyékára csúszik,
megtapogatja a klitoriszát, majd behatol spermával teli hüvelyébe. Lehunyt
szemhéja alatt látja, hogy Marie-Anne combja is szétnyílik: egyszerre, s
egyforma mozdulatokkal simogatják magukat. Abban a pillanatban, amikor
Emmanuelle érzi, hogy a barátnője kielégült, felkiált, még hangosabban, mint
előbb a férje karjában. Jean félkönyökre támaszkodik s mosolyogva nézi, amint
élvez: meztelen teste mintha fényiének a gyönyörtől, egyik keze a hüvelye
fogságában, a másik a mellére fonódva, és combját hosszan rázza a remegés, még
azután is, hogy a homlokát, szemhéját és ajkát mozdulatlanná bűvölte az álom.