Emmanuelle

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Második fejezet
A Paradicsom zöldellő fája

Azt tanácsolom-é nektek, hogy öljétek
meg érzékei tekét?
Azt tanácsolom nektek, hogy őrizzétek
meg érzékeitek ártatlanságát.
NIETZSCHE: Imigyen szóla Zarathustra

A fekete mozaikcsempével kirakott, rózsavizes medence, amelyben Emmanuelle a bokáját áztatta, a Bangkoki Királyi Sport Club tulajdonát képezte. A klub férfi tagjaihoz tartozó feleségek és lányok szombat és vasárnap délután a lóversenytér mázsálójánál áttetsző ruhákban mutogatták combjukat és mellüket, ugyanezt ruhátlanul pedig a hét többi napján, a medence mellett.
– Egy fiatal nő vitte a szót, akinek a teste fiatal kancáéra emlékeztetett; Emmanuelle mellett feküdt, hason, összefont karjára hajtva a fejét (Emmanuelle combját időnként megcsiklandozta rövid haja); a nő izmai a napon vörös ceruzarajznak tűntek rézszínű bőre alatt. Jókedvű nevetése visszhangot vert a víz felszínén. Hangjának szépsége felöltöztette pucér-bizalmas közléseit.
– Gilbert kötelességének érzi, hogy a Kalóz-on rendezett buli óta a sértődöttet játssza. Az a bűnöm, hogy három éjszakát a családi fészektől távol töltöttem. Az sem vigasztalja, hogy a negyedik este illedelmesen hazamentem – mert, sajnos, a Kalóz kifutott!
Emmanuelle tudta, hogy a nőt Ariane-nak hívják, de Saynes grófnak, a francia követségi titkárnak a felesége, és huszonhat éves.
– Mi ütött a férjedbe? – érdeklődött egy másik nő, aki piros vászon napágyon fésülgette O nevű, mindenbe beletörődött kutyáját.
– Megváltoztatta az elveit?
– Nem az ellen van kifogása, hogy a parancsnok kabinjában töltöttem ezt a három éjszakát, hanem hogy nem szóltam neki előre. Úgy érzi, nevetségessé tette magát, mindenütt keresett, még a rendőrséget is értesítette.
A nők dongtak. Fakírszenvtelenséggel nyúltak el az átforrósodott kőlapokon (hozzáedződtek már a süléshez), égő húsból csillagot formálva a hason fekvő Ariane és az üldögélő Emmanuelle körül. Ez utóbbi inkább hallgatta, mint nézte őket; a langyos vízen a lába körül tükröződő visszfények pillanatnyilag jobban érdekelték, mint a barnára sült testek látványa.
– Mért, mit képzelt, hol vagy? Rém nehéz volt kitalálni!
– Végre valami szórakozás ebben az országban!
– Tényleg kitalálhatta volna, tekintettel arra, hogy a fedélzeten rendezett ünnepség végén saját bevallása szerint akkor látott utoljára, amikor egy szál semmiben két rettenthetetlen matróz között álltam, akiken látszott az elhatározás, hogy sorsot vetnek a ruháimra.
– És megtették?
– Hát tudom én?
Félig fölemelkedett fektéből, hogy Emmanuelle-re nézzen. Emmanuelle megint megcsodálta azt az agyafúrtságot és hanyag eleganciát, amellyel ezek az égetett agyagfiguráknak látszó fürdőző nők megoldották a hátukon melltartójuk zsinórját, nehogy – úgymond – fehér csík maradjon a lesült bőrükön, valójában pedig azért, hogy a melltartó szabadon engedhessen a nehézségi erőnek, amikor látszólag önfeledten felkönyökölnek, hogy üdvözöljenek egy éppen arra haladó ismerőst.
– Kedvesem – jelentette ki Ariane –, elszalasztottá az évszázad alkalmát. Mert Bangkokban – mint azt nemrégiben Chouffie megjegyezte – egy évszázad nem szül két alkalmat. Egy kis hadihajó vagy inkább kávédaráló kötött ki itt a múlt hét végén, azzal az ürüggyel, hogy a sziámi haditengerészetnél tisztelegjen, vagy mit tudom én, mit csináljon. Ezt látnia kellett volna! A legénység – csupa kecskelábú! A parancsnok – dionüszoszi! Három napon át folyt az evés, ivás, tánc – meg a miegymás!
A körülötte heverő fiatal francia nők szemérmetlensége, fesztelensége és hangos nevetése félénkké tette Emmanuelle-t: csodálkozva állapította meg, hogy ő, a párizsi nő minden tapasztalatával együtt is, szende kisleány ebben a gátlástalan társaságban. E hontalan nők dologtalan élete és fényűzése mellett eltörpült minden henyeség s Auteuil és Passy minden gazdagsága. A tétlenségüket nagy intenzitással, parádésan élték meg, sosem tettek kitérőt, s nem tartottak szünetet, így jelezték látványosan, hogy az egymást követő napok végtelen során át nincs más dolguk, bármilyen is a helyzetük, koruk, küllemük és társadalmi állásuk, mint hogy csábítsanak és hagyják magukat elcsábítani.
 
Az egyik nő, akinek vörösesbarna, dús sörénye a csípőjét verte, hanyagul fölállt, és a medence széléhez sétált; megállt terpeszben, nyújtózott és ásított. Emmanuelle tekintete hirtelen figyelmessé vált: a fehér bikini lábközi sávja olyan keskeny volt, mint egy cipőpertli, s csomókban bukkant ki alóla a vörös nő naptól kiszítt oroszlánszőrzete, s láthatóvá vált nemi szervének két inas párkánya is egy erős, edzett nemi szervé, amelynek szemérmetlenségét a fiatal arc üdesége és bájos vonásai még jobban kiemelték.
– Nem hülye ez a Jean – jelentette ki.
– Megvárta, amíg a Kalóz elmegy, és csak azután hozatta ide a feleségét.
– Kár pedig – mondta Ariane, őszinte sajnálkozással. Őrületes sikere lett volna.
– De miért gondolta, hogy Emmanuelle nagyobb biztonságban van Párizsban? – kajánkodott az egyik félmeztelen lány.
– Nyilván ott sem hevert parlagon.
Ariane hirtelen megnövekedett érdeklődéssel nézett Emmanuelle-re.
– Nem valószínű – helyeselt valaki flegmán.
– Nem lehet túl féltékeny rá a férje, hogy egy egész éven át egyedül hagyta.
– Nem volt egy év, csak hat hónap! – helyesbített Emmanuelle.
Figyelmesen nézte a vörös nő csiklójának duzzadt reliefjét, amely olyan közel volt hozzá, hogyha kissé oldalt hajol, meg tudta volna érinteni az ajkával.
– Én azt hiszem, jól tette, hogy nem hozta mindjárt magával – szólt közbe O gazdája.
– Az utóbbi hónapokban csaknem mindig északon volt; nem épült még meg a házuk, ha visszajött Bangkokba, hotelben kellett megszállnia. Ez nem magának való élet lett volna.
Majd azonnal érdeklődni kezdett:
– Milyennek találja a villájukat? Úgy hallottam, csodálatos.
– Ó, épp hogy csak elkészült; még be sincs egészen bútorozva. A legjobban a kertet szeretem, a nagy fákkal. Örülnék, ha eljönnének megnézni – mondta udvariasan Emmanuelle.
– Az év háromnegyed részét egyedül tölti majd Bangkokban, ugye? – érdeklődött Ariane egyik udvarhölgye.
– Dehogyis! – csattant fel Emmanuelle.
– Most, hogy a mérnökök már elfoglalták a posztjukat, Jeannak nem kell többé Yarn Hee-be utaznia: elég dolga lesz a központban is. Mindig velem lehet.
– Sebaj! – nevetett a grófné.
– Nagy ez a város. Minthogy Emmanuelle láthatólag nem értette, miért jó, hogy a város nagy, Ariane sietett magyarázattal szolgálni:
– A férjét napközben teljesen lefoglalja a munkája, majd meglátja. Magának meg lesz bőven helye is, ideje is, hogy kedvére bonyolíthassa a randevúit. Szerencsére a helybéli tetterős férfiak nem olyan elfoglaltak, mint a mi férjeink! Tud vezetni?
– Tudok, de ezeknek a fura utcáknak a labirintusában nem mernék elindulni. Jean meghagyja nekem a sofőrt, amíg ki nem ismerem magam valamennyire.
– Gyorsan ki fogja ismerni magát. Én majd segítek.
– Ariane segít rátalálnia a bűn útjára!
– Hülyeség! Ehhez nincs szüksége rám. Inkább azt szeretném, ha mesélne a saját kis etyepetyéiről. Minoute-nak igaza van, csak Párizsban lehet igazán jókat kettyintgetni.
– De nekem nincs semmi mesélnivalóm – tiltakozott Emmanuelle erőtlenül. Nyomorúságosan érezte volna magát, ha nem deríti fel Ariane vegyes felvágott szókincse.
– Nyugodt lehet – bizonygatta az, aki érezhetően a legkíváncsibban várta a titkait.
– A legintimebb kalandjait is elmesélheti nekünk: hallgatunk, mint a sír!
– De hát mit meséljek? Amíg egyedül voltam Franciaországban, egyszer sem csaltam meg a férjemet – jelentette ki Emmanuelle hirtelen támadt határozottsággal és derűvel.
Egy pillanatnyi csönd támadt. A nők mintha felbecsülték volna e kijelentés horderejét. Emmanuelle őszintén csengő hangja megtette a hatását. A grófné némi undorral nézegette a jövevényt. Prűd volna a kicsike? A fürdőruhája nem erre vall.
– Mióta házasok? – kérdezte.
– Majdnem egy éve – felelte Emmanuelle.
Azután hozzátette, hadd irigykedjenek a fiatalságára:
– Tizennyolc éves koromban mentem férjhez.
Majd hirtelen még ezt is megtoldotta, mintha félt volna, hogy ismét fölé kerekednek:
– Egyévi házasság – s a fele egymástól távol! Képzelhetik, milyen boldog vagyok, hogy újra Jeannal lehetek!
A szeme, még mielőtt elfordíthatta volna hallgatóságáról, a maga számára is váratlanul, bepárásodott.
A fiatal nők lehajtották a fejüket, mintha rokonszenvüket akarták volna kifejezni. Valójában azt gondolták: "Nem közénk való."
 
– Nincs kedve inni nálunk egy turmixot?
Emmanuelle észre sem vette eddig azt a lányt, aki most egy ugrással talpon termett. Mókásnak találta az arcát, a határozottságát, anyáskodó modorát – ugyanis az az arc egy kislányé volt.
"Nem is olyan kicsi" – helyesbített gondolatban Emmanuelle, miközben a kamasz lány tüntetőleg a pártfogásába vette. Körülbelül tizenhárom éves lehetett, de már csaknem olyan magas volt, mint Emmanuelle. A két test csak érettségi fokában különbözött egymástól: a kislányé még nyers volt, tökéletlenül kidolgozott. Főleg a bőrén látszott, hogy még gyerek: a napfény nem fogott rajta igazán – nem volt olyan meleg, nagyvilági, elegáns tónusa, mint Ariane bőrének. Emmanuelle első pillantásra egy kissé durvának is találta… De nem volt az: csak likacsos, mint egy csibe finom bőre. Főleg a karján. A lábán már sokkal simábbnak látszott. Az inas boka, a kemény térd és az izmos vádli, a mozgékony combok – mintha egy fiúhoz tartoztak volna. Erre a lábra lendületessége és szép arányai miatt volt kellemes ránézni, de még nem ébresztett zavart, amint a női lábak szoktak. Emmanuelle könnyebben tudta úgy elképzelni, hogy szalad a homokon, vagy elrugaszkodik egy uszodai ugrótorony trambulinjáról, mint hogy szétnyílik egy kéz simogatására, s engedelmesen kaput nyit egy türelmetlen test előtt.
Hasonlóképpen vélekedett a sportos, homorú ívű hasról is, amely – valahányszor a hosszú izmok megfeszültek – lüktetett, mint egy szív, s amelyet a bikini nadrág parányi háromszöge sem tudott szemérmetlenné tenni, holott nem volt nagyobb, mint amilyet a meztelen táncosnők viselnek a színpadon.
S a hegyes kis mell sem tűnt szemérmetlennek a jelképes melltartó alatt. "Szép – gondolta Emmanuelle –, de nyugodtan fedetlenül hagyhatná a felsőtestét, úgy még szebb volna, és nyilván senkiben sem ébresztene zavaró gondolatokat" (egy másodpercnyi merengés után ebben már nem volt olyan biztos). Eltűnődött, hogy vajon mennyire lehet érzékeny egy ilyen kislány melle, majd hirtelen felsejdült az emlékezetében az a gyönyör, amit az övé volt képes kelteni, amikor oldalnézetből még alig látszott, alig dudorodott ki jobban – illetve még annyira sem, ismerte el –, mint ezé a kislányé, mert ahogy jobban szemügyre vette, úgy találta, hogy a lány melle nem is olyan elhanyagolható. Talán Ariane keblének kontrasztja, vagy a keskeny csípő, az iskoláslány-termet okozta, hogy elsőre téves ítéletet alkotott róla.
Bár az is lehet, hogy a rózsaszín mellen himbálózó hosszú, vastag copfok voltak a vétkesek. Ezek a copfok elbűvölték Emmanuelle-t. Sohasem látott még hasonló hajat. Ilyen szőkét, ilyen finomat! milyen szín ez? – tűnődött; se nem szalma, se nem len, se nem homok, se nem arany, se nem platina, se nem ezüst, se nem hamu… Mihez lehetne hasonlítani? Talán egy bizonyos fajta nyersselyem hímző fonálhoz – bár annál egy árnyalattal sötétebb. A kora hajnali ég ilyen. Vagy a fehér hiúz szőre… Tekintete találkozott a zöld szem pillantásával, és Emmanuelle ekkor minden másról megfeledkezett.
Ez a ferde metszésű, mandulavágású szem tévedésnek tűnt volna a világos, európai arcban – ha nem ennyire zöld! ilyen ragyogó! Mint egy világítótorony pásztázó fénynyalábja, gunyoros, komoly, bölcs, tiszteletet parancsoló sugarakból összeszőve, melyek közt hirtelen a magányosság, a részvét és még egy kis huncut nevetés is felfénylik, no meg fantázia, naivitás és cinkosság: a varázslat fényei.
"Lilith szeme!" – gondolta Emmanuelle. Természetesen nem az éjszaka szép és rossz hírű démonát látta ebben a fiatal lányban, hanem a nőt, aki Évát is megelőzte a történelem kezdetén. Alighogy a Teremtő megalkotta, elszökött. Csalódott az engedelmes, jámbor és cseppet sem kíváncsi Ádámban. S ez időtől fogva újra és újra megszületik a halandók szívében. Most úgy jelent meg Emmanuelle előtt, amilyennek gyermekkori álmaiban látta – édes nővére volt, a bűnre csábító, a példakép –: nevetve vonogatta angyali vállát. És Sziám levegőege egyszerre szárnysuhogás neszével telt meg. Visszatért volna a Csoda a földre, hála egy levélzöld szemnek, amelynek sugarai hirtelen áttörtek a vakító levegőn? Megtörténik ismét, ami az első nap reggelén történt, amikor a jó és a rossz tudásának fája kizöldült, és az ember szembeszegült a tilalommal? Egy még kétnemű, soványka test és egy dacos hang újra feldúlja a földi paradicsom békéjét? Az idők kezdetén megszegett ígéret ismét testet ölt, hogy ártatlannak nyilvánítsa a vágyakat?
– Marie-Anne vagyok.
És mivel Emmanuelle, látomásába belefeledkezve, elfelejtett válaszolni a kérdésére, megismételte:
– Nincs kedve eljönni hozzánk?
Emmanuelle ekkor rámosolyog, s ő is feláll. Közli, hogy ma nem fogadhatja el a meghívását, mert Jean a klubban várja, s onnan együtt látogatóba mennek. Csak késő este ér haza. De nagyon örülne, ha Marie-Anne másnap meglátogatná. Tudja, hol lakik?
– Igen – feleli kurtán Marie-Anne.
– Rendben. Holnap délután!
Emmanuelle kihasználja az alkalmat, hogy megszabaduljon a társaságtól. Az ürügy: nem akarja megvárakoztatni a férjét. A kabinjába siet.
 
* * *
 
– Szerinted a vendégszoba lakhatóvá tehető néhány nap alatt? – kérdezte Emmanuelle-től a férje, amikor asztalhoz ültek.
A szoba, amelynek tolható oldalfalát most egészen széthúzták, egy medencére nyílott, amelyen a reggel rózsaszínű, mályvaszínű, fehér vagy kék lótuszok este zöld kelyhüket ringatták.
– Tulajdonképpen máris lakható. Csak függöny kell és néhány színes párna, az ágyra. Ja, és egy lámpa!
– Szeretném, ha ez a szoba jövő vasárnapra teljesen rendben lenne.
– Persze hogy rendben lesz. Nem is kell tíz nap. Jön valaki?
– Igen: Christopher. Tudod… Ráosztották Malájföldet. Egy hónapja. Mielőtt megérkeztél, meghívtam. Hamarosan válaszolnia kell. Minden a legszerencsésebben alakult: a cég is javasolta, hogy tegyen egy körutazást Thaiföldön. Jó néhány hétig velünk lehet. Lassan már három éve, hogy utoljára találkoztam vele. Jó fej, majd meglátod.
– Ő az, ugye, aki veled maradt Asszuánban, a gát építése után?
– Igen, ő volt az egyetlen, aki nem gyulladt be.
– Most már emlékszem. Mesélted, milyen komoly… Jean elnevette magát a felesége fintorán.
– Komoly, az igaz, de egyáltalán nem búvalbélelt! Nagyon szeretem. És biztos vagyok benne, hogy neked is tetszeni fog.
– Hány éves?
– Hat vagy hét évvel fiatalabb nálam. Akkoriban került ki Oxfordból.
– Angol?
– Nem. Vagyis hát igen, félig. Az anyja révén. Az apja viszont a társaság egyik alapító tagja. De ő egyáltalán nem egy "papafiacskája". Épp ellenkezőleg, nagy ön komolyan melózik. És megbízható.
Emmanuelle-t egy kissé lehangolta, hogy valaki megzavarja régóta várt bensőséges együttlétüket. De azt is mindjárt elhatározta, hogy szívélyesen fogadja a vendéget, aki olyan kedves a férjének. Emlékezett a fotókra, amelyeken Christopher magabiztosan mosolyog, s úgy fest, mint egy bronzbarna, daliás világfelfedező. És Emmanuelle végül úgy döntött, hogy még mindig jobb őt látni vendégül, mint az öreg, pocakos vezérigazgatókat, akiknek a későbbiekben majd biztosan sorra kell mutogatnia a város nevezetességeit, s közben óvni őket a napszúrástól és a szúnyogoktól.
További részletek után érdeklődött, mohón szívta magába azokat az információkat, amelyek a veszélyes éveket elevenítették meg, azt az időt, amikor még nem ismerte Jeant. Ha akkor megölik, ma nem lehetne a felesége: elszorult a szíve erre a gondolatra. Nem tudott tovább enni.
A boy az asztal körül járkált, a rizsfagylalt és a virágfánk után piskótával és karamellel töltött kókuszdiókat tett elébük – az öreg, piros fogú szakácsné már három napja egyebet sem tett, csak ínyencségeket készített a ház úrnőjének tiszteletére. A boy lábujjhegyen járt, s minden lépéshez akkora lendületet vett, mintha ugrani készülne. Emmanuelle egy kicsit félt tőle. Túl nesztelenül járt, túl izmos és túl kecses volt, túl alkalmazkodó, s túlságosan jelen volt mindenütt – mint egy macska.
 
* * *
 
Marie-Anne fehér amerikai kocsin érkezett, amelyet egy fekete szakállas, turbános indiai vezetett. Az autó azonnal elment, mihelyt a lányt letette.
– Haza tudsz majd vinni, Emmanuelle? – kérdezte Marie-Anne.
Emmanuelle fülét megütötte a tegezés. Arra is felfigyelt, jobban, mint előző nap, hogy a kislány hangja mennyire harmonizál copfjával és bőrével. Hirtelen heves vágyat érzett, hogy jobbról-balról megpuszilja a gyereket, de valami visszatartotta. Talán a kis hegyes mell a kék blúz alatt? Vagy a zöld szempár? Képtelen volt rászánni magát a csókra! Marie-Anne egészen közel állt hozzá.
– Ne is törődj vele, amit ezek a hülyék beszélnek mondta.
– Szájhősök. A tizedét se csinálják meg annak, amivel hencegnek.
– Persze – helyeselt Emmanuelle egy másodpercnyi értetlenség után: Marie-Anne nyilvánvalóan a medence körüli idősebb nőkre célzott.
– Mit szólna hozzá, ha kimennénk a teraszra? Azonnal megbánta a magázást, amelyhez ösztönösen
folyamodott. Marie-Anne egy biccentéssel elfogadta az ajánlatot. Fölmentek az emeletre. Amikor elhaladtak a szobája előtt, Emmanuelle-nek hirtelen eszébe jutott a nagy aktfotója, amelyet Jean az éjjeliszekrényén őrzött. Felgyorsította a lépteit, de Marie-Anne már megállt a szúnyogháló előtt, amely a helyiséget elválasztotta a folyosótól.
– Ez a te szobád? – kérdezte.
– Megnézhetem?
Választ sem várva belökte az ajtót. Emmanuelle követte. A kis látogatóból kipukkadt a nevetés.
– Mekkora ágy! Hányan alusztok benne? Emmanuelle elpirult.
– Ez igazából két ágy. Csak össze vannak tolva.
Marie-Anne nézegette a fotót.
– Szép vagy – mondta.
– Ki csinálta?
Emmanuelle szeretett volna hazudni, azt mondani, hogy Jean, de képtelen volt rá.
– Egy művész – vallotta be –, a férjem egyik barátja.
– Más fotóid is vannak? Biztos nemcsak ezt az egyet csinálta. Olyan nincs, amin szeretkezel?
Emmanuelle lassan a kislány felé fordult. Miféle gyerek ez, aki nagy, világos szemmel, üde mosollyal néz rá, s pajtásias hangon, minden látható zavar nélkül ilyen meglepő kérdéseket tesz fel? S a legszörnyűbb az volt, hogy Emmanuelle – talán a zöld szempár hatására – érezte, hogy kénytelen lesz mindig az igazat mondani neki, s ez a gyerek, ha akarja, kiszedheti belőle minden titkát. Hirtelen – mintegy védekezésképpen – kinyitotta az ajtót.
– Jön? – kérdezte.
Megint megfeledkezett a tegezésről.
Marie-Anne arcán mosoly suhant át. Kiléptek a teraszra, amelyet sárga-fehér csíkos ernyő védett a naptól. A közeli patak felöl langyos szellő fújdogált. Marie-Anne felkiáltott:
– Mekkora szerencséd van! Nincs még egy ilyen isteni fekvésű ház egész Bangkokban! Micsoda kilátás! és milyen kellemes itt!
Egy pillanatra mozdulatlanná válva gyönyörködött a kókusz- és legyezőpálmákkal teletűzdelt tájban, majd mintha mi sem volna természetesebb, lekapcsolta derekáról a széles rafiaövet, és az egyik nádfonatú karosszékre dobta. Mindjárt ezután tarkabarka szoknyájának cipzárját is lehúzta, s a szoknya egyszeriben a lábához hullott. A kislány átugrott a kelmén, amely kerékformát öltött a kövezeten. A blúza eltakarta bugyijának oldalsó ívét, s ezért nem is látszott belőle más, csak elől-hátul a függőlegesen futó, keskeny, csipkés, karmazsinvörös csík. Rávetette magát az egyik nyugágyra, felkapott egy képeslapot, a mozdulatok közt egy másodpercnyi szünetet sem tartva.
– Száz éve nem láttam francia újságot. Ez micsoda?
Kényelmesen elhelyezkedett, két lábát illedelmesen egymás mellé fektette. Emmanuelle egy sóhajtással elűzte zavaros gondolatait, amelyek megrohanták, és leült, szemben Marie-Anne-nal. A kislány nevetésben tört ki.
– Mi a fene az, hogy "Bagoly-olaj"? Nem zavar, ha most elolvasom?
– Dehogyis, Marie-Anne.
A kis vendég belemélyedt az olvasásba. A nyitott újság eltakarta az arcát.
Nem maradt sokáig mozdulatlanul: a teste időnként megrándult, ahogyan a csikók ki-kirúgnak. Felhúzta az egyik térdét, ettől korábban összezárt combjai kimozdultak eredeti helyzetükből, s az egyik puhán a nyugágy karfájának nyomódott. Emmanuelle lopva a bugyi nyílása felé pillantott. Marie-Anne egyik keze elengedte a folyóiratot, és egyenesen a szétnyílt combjai közé csúszott; a nejlon megfeszült, amíg a keze valahol mélyen egy pontot keresett, és miután megtalálta, egy pillanatra elnyugodott rajta. Azután ismét megindult fölfelé, útja kirajzolta a szeméremajkak közti vágatot. Játszott a dudorral, amely fölött a bugyi megfeszült, azután megint lejjebb ereszkedett, és a feneke alá csúszott, majd újrakezdte sétaútját. De most már csak a középső ujja hatolt az anyag alá, a többi négy kecsesen fölemelkedve úgy vette körül a középsőt, mint egy rovar szétnyílt fedőszárnyai: simogatta magát, majd a csuklója hirtelen megbicsaklott és megpihent. Emmanuelle attól félt, hogy hallani lehet a szíve hangos dobogását. A nyelve előbukkant ajkai közül.
Marie-Anne folytatta játékát. Középső ujja a szeméremajkat szétfeszítve, egyre mélyebbre hatolt. Időnként megállt, majd ujjával tétova, körkörös mozdulatokat tett, azután egészen finoman veregette, rezegtette a csiklóját. Emmanuelle torkából ellenőrizetlen kiáltás tört fel. Marie-Anne leengedte a folyóiratot és rámosolygott.
– Te nem játszol magaddal? – kérdezte csodálkozva. Ravaszdi pillantással a vállára hajtotta a fejét.
– Én mindig játszom, ha olvasok.
Emmanuelle, mivel képtelen volt beszélni, csak bólintott. Marie-Anne félretette olvasmányát, s ágyékát megfeszítve, két kézzel megragadta, s a combjáig letolta a bugyiját. Lábával a levegőben kalimpált, amíg végképp megszabadult a bugyitól. Azután elnyúlt, lehunyta a szemét, és két ujjával szétnyitotta rózsaszín szeméremajkait.
– Itt annyira érzékeny – mondta.
– Ugye?
Emmanuelle ismét csak bólintott.
– Szeretem nagyon sokáig csinálni – mondta Marie-Anne, fesztelen társalgási hangon.
– Nem is szoktam túl mélyen benyúlni. Jobb itt, a vágásnál simogatni.
Mindjárt illusztrálta is elvi elgondolását. Végül az ágyéka ívben megfeszült, s a kislány halkan felnyögött.
– Jaj! Nem bírom tovább! – mondta.
Az ujja úgy rezgeti a klitoriszán, mint egy szitakötő. Nyögése kiáltássá erősödött. Két combja hevesen szétnyílt, majd hirtelen visszazárult rabul ejtett kezére. Hosszasan, csaknem szívet tépőn kiáltozott, azután lihegve elernyedt. Néhány másodperc múlva, amikor ismét lélegzethez jutott, kinyitotta a szemét.
– Ez baromi jó! – mormolta.
Ismét lehajtotta a fejét, s középső ujját óvatosan, finoman bedugta a hüvelyébe. Emmanuelle az ajkát harapdálta. Amikor az ujj egész a tövéig eltűnt, Marie-Anne mélyet sóhajtott. A teste csak úgy sugárzott az egészségtől, a jól végzett munka örömétől.
– Simogasd magad te is! – biztatta Emmanuelle-t. Emmanuelle habozott, kibúvót keresett. De zavara nem tartott soká. Hirtelen fölpattant, és kigombolta a sortját. Hagyta, hogy lecsússzon a combján. Semmit sem viselt alatta. Narancsszínű trikója kiemelte szeméremdombjának feketeségét.
Amikor visszaült a helyére, Marie-Anne a lábához telepedett, egy bolyhos plüss puffra. Most egálban voltak: mindkettejük felsőteste befedve, ágyékuk és fenekük meztelen. Marie-Anne egészen közelről nézegette a barátnője nemi szervét.
– Hogy szoktál játszani magaddal? – kérdezte.
– Ahogy mindenki! – mondta Emmanuelle, szinte eszét vesztve Marie-Anne könnyű leheletétől, amely a combját súrolta.
Ha a kislány rátette volna a kezét, azonnal elszállt volna Emmanuelle zavara, azonnal elmúlt volna a feszültség. De Marie-Anne nem érintette meg.
Csak azt mondta:
– Csináld előttem!
A maszturbáció legalább azonnali megkönnyebbülést jelentett. Emmanuelle úgy érezte, mintha függöny ereszkednék közé és a világ közé, és amint ujjai nekifogtak megszokott tevékenységüknek a combja közt, béke költözött belé. Most nem igyekezett késleltetni a kéjt. Szüksége volt valami révre, ahol mihamarább biztonságban érezheti magát – s nem ismert jobbat az orgazmus kápráztató menedékénél.
– Hogy tanultál meg élvezni, Emmanuelle? – kérdezte Marie-Anne, amikor a barátnője magához tért.
– Magamtól. A kezem kitalálta, mit kell tennie – válaszolta nevetve Emmanuelle.
Jókedvű volt, és most már szívesen csevegett.
– Tizenhárom éves korodban már tudtad csinálni? érdeklődött Marie-Anne némi kétkedéssel.
– Persze, hát mit képzelsz! Már rég! Te nem? Marie-Anne nem válaszolt, hanem folytatta a faggatózást.
– És melyik részen szereted a legjobban simogatni magad?
– Jaj, hát sok helyen. Egészen más érzés a esi kló hegyén, vagy az oldalán, és megint más a tövénél. Neked nem?
Marie-Anne ismét elengedte a füle mellett a kérdést.
– Csak a csiklóddal játszol? – kérdezte.
– Ugyan már! Ez a kis nyílás itt, tudod, pont alatta: a húgycső. Ez is nagyon érzékeny. Elég, ha csak megérintem az ujjammal, és azonnal elélvezek.
– Mit szoktál még csinálni?
– A szeméremajkak belsejét is szeretem simogatni, és a lukat, ahol a legnedvesebb.
– Az ujjaddal?
– És banánnal is (Emmanuelle hangját lázas izgalom reszkettette meg): egész tövig benyomom. Előbb meghámozom. Az a jó, amelyik nem érett. A hosszú, zöld, amilyet itt még kirakodás előtt, a hajókon árulnak!
Egészen elgyengült, amint felidézte magában a gyönyörnek ezt a válfaját. Magányos élvezkedésének képei annyira lebilincselték, hogy csaknem megfeledkezett Marie-Anne jelenlétéről. Gyömöszölte a hüvelyét. Szeretett volna valamit beledugni. Oldalt fordult, Marie-Anne felé, lehunyt szemmel, szélesre tárt combbal. Újra élvezni akart, összezárt ujjait szeméremnyílásába tolta, s erős, gyors, szabályos mozdulatokkal több percen át húzogatta a hüvelyében, amíg kielégült.
– Látod, többször egymás után is tudok élvezni.
– Gyakran csinálod?
– Igen.
– Naponta hányszor?
– Az attól függ. Tudod, Párizsban kevés időt töltöttem otthon: az egyetemen voltam, vagy az üzletekben szaladgáltam. Nem tudtam többször csinálni, csak egyszer-kétszer reggel: amikor felébredtem és fürdés közben. Azután kétszer-háromszor este is, elalvás előtt. És éjjel, ha felébredtem. De amikor vakáción vagyok, nincs semmi más dolgom: sokkal többet játszhatom magammal. És itt minden időm vakáció lesz!
Egy ideig némán, egymáshoz közel húzódva élvezték a barátságot, amely őszinteségükből megszületett. Emmanuelle boldog volt, hogy sikerült legyőznie félénkségét, és beszélni tudott ezekről a dolgokról. De legfőképpen annak örült, bár ezt nem vallotta be egészen magának, hogy maszturbált ez előtt a kamasz lány előtt, aki örömmel nézte és élvezte keze játékát. Gondolatban már a legkiválóbb tulajdonságokkal ékesítette fel. És most olyan csinosnak találta! A démonszempár… Szemének különös metszésétől, amely a tekintetét ábrándossá tette, alulnézetből úgy látszott, mintha lebiggyedt volna az ajka, éppoly kifejezéstelen, duzzadtan és mégis zárkózottan, mint a szeméremajkak! S ezek a legkisebb zavar nélkül szétnyíló combok!
– Mire gondolsz, Marie-Anne? – kérdezte Emmanuelle.
– Olyan gondterheltnek látszol.
Játékosan meghúzogatta az egyik copfját.
– A banánra gondolok – mondta Marie-Anne. Összeráncolta a homlokát, és mindketten úgy nevettek, hogy majd megfúltak.
– Nagyon praktikus módja a szüzesség elvételének közölte Emmanuelle.
– De sajnos, nincs banán! Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá.
– Hogy kezdted a férfiakkal? – firtatta Marie-Anne.
– Jean vette el a szüzességemet – mondta Emmanuelle.
– Senkid sem volt előtte? – kiáltott fel Marie-Anne olyan nyilvánvaló megbotránkozással, hogy Emmanuelle szinte mentegetőzve válaszolt:
– Nem. Illetve nem igazán. A fiúk persze simogattak. De nem nagyon értettek hozzá.
Magabiztosságát visszanyerve, még hozzáfűzte:
– Jean rögtön lefeküdt velem. Ezért szerettem belé.
– Rögtön?
– Igen, már másnap, hogy megismertem. Eljött hozzánk; a szüleim barátja volt. Csúfolódó szemmel nézett folyton, mintha bosszantani akart volna. Azután úgy intézte, hogy kettesben maradjunk, és akkor mindenféléről kérdezgetett: hogy sok fiúm volt-e, lefeküdtem-e már valamelyikkel. Szörnyű zavarban voltam, de képtelen lettem volna nem az igazat mondani neki. Egy kicsit úgy voltam vele, mint veled! és ő is mindent tudni akart, a legapróbb részletekig. Másnap délután hívott, hogy furikázzunk egy kicsit a szép kocsiján. Azt mondta, üljek szorosan mellé, és már vezetés közben simogatni kezdte a vállamat, aztán a mellemet. Végül megállította az autót a fontainebleau-i erdőben, és akkor csókolt meg először. Azt mondta: "Szűz vagy. Az enyém leszel" – és ezt valahogy úgy mondta, hogy – nem is tudom, miért – teljesen nyugodt lettem afelől, ami történni fog. Sokáig így maradtunk, egy szó, egyetlen moccanás nélkül, szorosan egymáshoz simulva. A szívem már nem dobogott olyan hevesen. Boldog voltam. Minden pontosan úgy történt, ahogy csak megálmodhattam (bár igazából sosem álmodtam erről). Jean azt mondta, hogy én magam húzzam le a bugyimat, és én sietve engedelmeskedtem, mert aktív közreműködője, nem pedig passzív elszenvedője akartam lenni szüzességem elvételének. Lefektetett az autó ülésére; a kocsi teteje nyitva volt: láttam a fák zöld koronáját. Ő a nyitott ajtóban állt. Nem simogatással kezdte. Azonnal belém hatolt, de – emlékezetem szerint – mégsem okozott fájdalmat. Épp ellenkezőleg, annyira élveztem, hogy elájultam – vagy elaludtam, már nem is tudom. Mindenesetre semmi másra nem emlékszem, csak az erdei vendéglőre, ahol együtt vacsoráztunk kettesben. Csodálatos volt! Jean végül kivett egy szobát, és azután még éjfélig szeretkeztünk. Gyorsan belejöttem!
– Mit szóltak a szüleid?
– Ó! semmit! Másnap világgá kürtöltem, hogy már nem vagyok szűz, és hogy szerelmes vagyok. Ezt nagyon rendjén valónak találták.
– És Jean megkérte a kezedet?
– Dehogyis! Eszünkbe se jutott, se neki, se nekem, hogy összeházasodjunk. Még tizenhét éves sem voltam. Épp hogy letettem az érettségit. Nekem tökéletesen elég volt annyi, hogy van egy szeretőm, hogy egy férfi "nője" vagyok.
– És akkor mért mentél mégis férjhez?
– Egy szép nap Jean közölte velem, olyan nyugodt hangon, ahogy mindig beszél, hogy a társaság Sziámba küldi. Úgy éreztem, hogy az égből a földre pottyanok. De nem hagyott időt az elkeseredésre. Minden további bevezetés nélkül kijelentette:
– Mielőtt elmegyek, feleségül veszlek. És ha már lesz házam, ahol otthont tudok biztosítani neked, utánam jössz.
– Mit ereztél, amikor ezt mondta?
– Olyan volt az egész, mint egy mese, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nevettem, mint egy bolond. Egy hónap múlva összeházasodtunk. A szüleim abban semmi kivetnivalót sem találtak, hogy Jean szeretője vagyok, de amikor feleségül kért, magukon kívül voltak. Bizonygatták neki, hogy túl öreg hozzám, én meg túl fiatal vagyok, sőt, "túl ártatlan"! Mit szólsz? De azután meggyőzte őket. Kíváncsi lennék, mivel. Az apám kemény dió lehetett: semmiképp sem akart beleegyezni, hogy otthagyjam a matekot.
– Mit? – kérdezte Marie-Anne.
– A matematikát, az egyetemen.
Marie-Anne nevetésben tört ki.
– Micsoda ötlet!
– Nem értem, mi ebben a furcsa – mondta Emmanuelle, kissé ingerülten.
– Csillagász akartam lenni.
Néhány másodpercre elálmodozott, gondolatai az ég felé röpítették, amelynek tanulmányozásáról lemondott, egy másfajta vonzásnak engedve. Amikor újra megszólalt, a hangjában nosztalgia érződött, de az is, hogy nem adta fel végképp a hivatását.
– Folytatni akarom. Amint egy kicsit gyökeret eresztek itt, tanulmányozni fogom megint a csillagokat. Biztosan van csillagvizsgáló ebben az országban. És tanárok, akiktől tanulni lehet.
Marie-Anne egy határozott kézmozdulattal az értésére adta, hogy ez a téma nem szerepel a napirendjén, s visszaparancsolta égi csatangolásából a földi régiókba.
– Hogy indult a férjes asszony életed? – érdeklődött. Úgy volt, hogy Jeannak mindjárt az esküvőnk után el
kell utaznia. De szerencsére hat hónappal elhalasztódott az indulása, így hát nem kellett azonnal elválnunk. Ugyanolyan hosszú ideig lehettem a törvényes felesége is, ameddig a szeretője voltam. És úgy találtam, hogy férjes asszonynak lenni éppolyan szórakoztató, mint bűnös nőnek. Csak kezdetben furcsa volt, hogy éjszaka is szeretkezhetünk.
– És azután? Hol laktál, miután elutazott? A szüléidnél?
– Nem, dehogy! Az ő lakásában, illetve hát a mi lakásunkban, a Docteur-Blanche utcában.
– És nem félt teljesen egyedül hagyni téged?
– Mitől félt volna?
– Hogyhogy mitől? Hogy megcsalod!
– Nem hiszem – mondta Emmanuelle, mintha egy teljesen valószínűtlen hipotézist tenne vizsgálat tárgyává.
– Sose beszéltünk erről. Eszébe sem jutott. De nekem se.
De aztán mégis megtetted?
– Nem, dehogy. Egy csomó férfi futott utánam. De mindet nevetségesnek találtam…
– Szóval nem vicc, amit a lányoknak mondtál?
– Milyen lányoknak?
– Tegnap! már nem is emlékszel? Közölted velük, hogy sose feküdtél le más férfival, csak a férjeddel.
Emmanuelle a másodpercnek egy töredékéig habozott. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felébressze Marie-Anne gyanakvását. A kislány fészkelődött, mellétérdelt, s a nyugágy karfáján áthajolva röpítette felé fürkész tekintetének nyilait.
– Nem igaz – hirdette ki végül az ítéletet, mint egy bíró.
– Lerí rólad. Túl becsületes képed van!
Emmanuelle ellenkezett, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Én nem ezt mondtam…
– Micsoda?! Nem mondtad Ariane-nak, hogy nem csaltad meg a férjedet? Épp ezért akartam beszélni veled. Mert nem hittem el. Hál' istennek!
Emmanuelle kitartott csavaros érvelése mellett:
– De nem! Tévedsz! Én nem ezt mondtam! Egyszerűen csak azt mondtam, hogy Párizsban hű voltam Jeanhoz. Ennyi.
– Mi az, hogy ennyi?
Marie-Anne kutatva nézte Emmanuelle-t, aki igyekezett megőrizni fölényét. A kislány hirtelen taktikát változtatott. Hízelgő hangon folytatta:
– De kérdem én: mért maradtál volna hűséges? Mi okod lett volna rá, hogy megfoszd magad az élvezettől?
– Semmitől sem fosztottam meg magam. Nem volt kedvem senkihez. Ennyi az egész.
Marie-Anne egy fintort vágott, gondolkodott, azután tovább kérdezett:
– Szóval, ha kedved lett volna valakihez, lefeküdtél volna vele?
– Persze.
– És mi a bizonyíték, hogy nem feküdtél le? – kérdezte Marie-Anne egy civakodó gyerek éles hangján.
Emmanuelle habozva nézett rá, majd hirtelen kijelentette:
– Lefeküdtem.
Marie-Anne-t mintha elektromos áram járta volna át: felpattant, azután ismét lehuppant, törökülésbe, két kezét a térdére fektette.
– Na látod – dorgálta Emmanuelle-t felháborodottan és sértődötten.
– És mégis megpróbáltad elhitetni, hogy nem!
– Nem Párizsban! – magyarázta türelmesen Emmanuelle.
– A repülőn. A repülőn, amivel jöttem. Érted már?
– És kivel? – faggatta tovább Marie-Anne, és lerítt róla, hogy most már minden közlést gyanakvással fogad.
Emmanuelle kivárt egy kicsit, azután vallomást tett:
– Két férfival, akiknek a nevét sem tudom.
Ha azt hitte, hogy vallomásával szenzációt kelt, tévedett, mert Marie-Anne cseppet sem ütközött meg rajta; folytatta a kihallgatást:
– Beléd élveztek?
– Igen.
– Egészen mélyen benned voltak?
– Hát persze.
Emmanuelle ösztönösen az ágyékára vonta a kezét.
– Játssz magaddal, és úgy meséld el, hogy milyen volt! – parancsolta Marie-Anne.
Emmanuelle azonban tagadólag megrázta a fejét. Egyszerre fásultság vett rajta erőt. Marie-Anne szigorúan nézte.
– Gyerünk! – nógatta.
– Beszélj!
Emmanuelle engedelmeskedett, előbb vonakodva, zavartan, de csakhamar annyira felizgult a saját történetén, hogy már csak arra ügyelt, nehogy egyetlen részletet is kifelejtsen. Miután hűségesen beszámolt arról is, miként ragadta magával a görög szobor, a történet véget ért. Marie-Anne mindvégig figyelmesen, tanulni vágyón hallgatta, s közben többször is változtatott a testhelyzetén… De igyekezett úgy tenni, mintha a történet nem izgatná fel túlságosan.
– Elmondtad Jeannak? – érdeklődött.
– Nem.
– Találkozni fogsz még ezekkel a férfiakkal?
– Természetesen nem.
Úgy tűnt, hogy Marie-Anne-nak pillanatnyilag nincs több kérdése.
 
Emmanuelle hívta a kis szolgálólányt – mintha Gauguin álmodta volna meg: fekete haja virágokkal megtűzdelve, teste okkerszínű, szárongja skarlátvörös –, hogy készítsen nekik teát. Fölvette a sortját, s Marie-Anne is visszabújt a bugyijába. A tarkabarka szoknya a földön maradt. A kislány látni akarta Emmanuelle valamennyi aktfotóját, s Emmanuelle elment értük. Marie-Anne azonnal újrakezdte a vallatást.
– Ide figyelj! Remélem, nem akarod azt mondani, hogy semmit sem csináltál a fotóssal!
– De hát egy ujjal se ért hozzám! – bizonygatta Emmanuelle.
Majd színlelt bosszúsággal hozzátette:
– Nem volt semmi esélyem, ugyanis homokos.
Marie-Anne fintorgott. Láthatólag nem hitt a barátnőjének. Újból szemügyre vette a felvételeket.
– Egy művésznek szerintem mindig le kell feküdnie a modelljével, mielőtt portrét csinál róla – jelentette ki. Hülye ötlet volt olyanhoz fordulnod, aki nem szereti a nőket.
– Nem én fordultam hozzá.
– Emmanuelle kezdett dühbe gurulni.
– Ő maga ajánlkozott, hogy lefényképez. Mondtam már, hogy Jean barátja.
Marie-Anne olyan mozdulatot tett, mintha el akarná söpörni Emmanuelle egész múltját.
– Le kellene festetned magad egy normális festővel. Ha már megöregedtél, késő lesz.
Emmanuelle nagyot nevetett a "normális festő"-n, és azt is ellenállhatatlanul mulatságosnak találta, hogy a kislány úgy számol a megöregedésével, mint vészesen közeli eseménnyel.
– Nem szeretek modellt állni. Még fényképhez sem. Hát még festményhez!
– És amióta itt vagy, semmit sem csináltál férfiakkal?
– Te tiszta bolond vagy! – méltatlankodott Emmanuelle.
Marie-Anne gondterheltnek, csaknem kétségbeesettnek látszott.
– Szeretőt kell találnod – rebegte.
– Ez elkerülhetetlen? – kérdezte tréfálkozva Emmanuelle.
De a kislánynak láthatólag nem volt kedve tréfálni. Idegesen vállat vont.
– Furcsa vagy, Emmanuelle – mondta. Majd rövid szünet után hozzátette:
– Csak nem akarsz úgy élni, mint egy vénlány? És egy árnyalatnyi haraggal megismételte:
– Igazán furcsa vagy!
– De én nem vagyok vénlány! – szállt vitába vele félénken Emmanuelle.
– Van egy férjem!
Marie-Anne válasz helyett ezúttal megelégedett egy fagyos pillantással. Emmanuelle érve mélyen lesújtotta. Nem is volt kedve tovább vitatkozni. De most már Emmanuelle ragaszkodott a témához. Megpróbálj ismét megteremteni hozzá a hangulatot:
– Nincs kedved megint lehúzni a bugyidat, Marie-Anne?
A kislány megrázta a copfjait.
– Nem. Mennem kell. (Felállt.) Elkísérsz?
Emmanuelle megijedt.
– Ennyire sietsz?
De már tudta, hogy Marie-Anne elhatározásai megfellebbezhetetlenek. A kocsiban rajta nyugodott a kislány súlyos pillantása.
– Nem akarom, hogy elvesztegesd az életedet – mondta.
– Ahhoz te túl csinos vagy. Nem maradhatsz ilyen prűd.
Emmanuelle óriási hahotára fakadt. Marie-Anne azonban nem hagyott időt a tréfálkozásra.
– Abszurdum, hogy a te korodban még csak ez a két kis vacak kalandod volt, a repülőn. Úgy viselkedsz, mint egy hülye.
Szomorúan ingatta a fejét.
– Esküszöm, hogy nem vagy normális.
– Marie-Anne…
– Jó! Végül is nincs értelme azon rágódni, ami elmúlt. A zöld szem parancsolón fölfénylett:
– Mostantól fogva azt teszed, amit én mondok?
– De mit?
– Mindent, amit mondok.
– Hűha! – mondta Emmanuelle elbűvölve.
– Esküszöl?
– Jaj… jó. Ha ez szórakoztat téged.
Tovább nevetett, de Marie-Anne nem hagyta elterelni a figyelmet a ráruházott hatalomról.
– Akarod, hogy adjak egy tanácsot?
– Köszönöm, nem!
A démonszem felbecsülte az eset súlyosságát. Emmanuelle játszotta a fölényest, de közben tudta, hogy semmi esélye sincs Marie-Anne-nal szemben. Amikor az autó megállt a bank előtt, amelyet Marie-Anne apja igazgatott, a kislány Emmanuelle-hez fordult:
– Ma este, pont éjfélkor játssz magaddal megint! Én is akkor fogom csinálni.
Emmanuelle cinkosan intett a szempillájával. Előrehajolva csókot dobott a kislány után. Marie-Anne már messziről kiáltotta:
– Ne felejtsd el!
Emmanuelle csak utólag kapott észbe, hogy ő semmit sem kérdezhetett Marie-Anne-tól. Miközben a copfos kislány máris mindent tud új barátnőjének intim életéről, ő a világon semmit sem tud az övéről. Még azt is elfelejtette megkérdezni tőle, hogy szűz-e.
 
Amikor a férje frissen zuhanyozva a szobába lép, Emmanuelle az alacsony, nagy ágy szélén a sarkán ülve várja, teljesen meztelenül. Átöleli a férje derekát, és a szájába veszi hímvesszejét. Alig néhány másodpercnyi szopás után a vessző megduzzad és megmerevedik. Emmanuelle addig járatja az ajkai közt, le és föl, amíg egészen kemény lesz. Azután lehajtott fejjel végignyalogatja teljes hosszúságában, összeszorítva a bőr felszínén futó kéklő eret, amely egyre jobban megtelik vérrel, és egyre jobban kitüremkedik a csókjától. Jean szerint úgy fest ilyenkor, mintha egy cső kukoricát majszolna, ezért – hogy a hasonlóság még szembeszökőbb legyen – kis fogaival harapdálja is. Azután egy könnyű sóhajjal ismét a szájába veszi; kezével megemeli a selymes fényű heréket, nyelve hegyével birizgálja a tövüket; most egy másik vénát szopogat, élvezi, hogy ajka érintésére a meleg vér még erősebben lüktet; egyre szorosabban markolja s húzogatja a péniszt, majd hirtelen lenyomja a torkán, olyan mélyre, hogy majd megfullad tőle, s továbbra is ott lent tartva erőteljes, lassú szopó mozdulatokkal szívni kezdi, s a nyelvébe bagyulálva masszírozza is.
Mind szenvedélyesebben karolja a férje derekát, egyre ritmikusabban szopik, ajkának és nyelvének gyönyöre átterjed a mellére és a nemi szervére is. Összeszorított combja közül úgy folyik a nedv, mint a nyál, amelyben a robbanásra kész férfitagot áztatja a szája. Hogy nyöszöröghessen egy kicsit a kéjtől, és egy pillanatra a hímvessző feszültségén is enyhítsen, valamint hogy láthassa is így felfúvódva, egy pillanatra kihúzza a szájából, de továbbra is simogatja, s nyelvével gyöngéden ütögeti félig nyílt hasadékát. Azután ismét elnyeli a lüktető húshidat, amely összeköti kettejüket.
Jean a felesége halántékára tapasztja a két kezét, de nem azért, hogy irányítsa a mozgását, vagy szabályozza a ritmusát. Tudja, úgy jár a legjobban, ha hagyja, hogy a saját kedve szerint alakítsa közös élvezetüket. Sejti, hogy ennek az ölelésnek is egyedi íze lesz, amely az összes többitől megkülönbözteti. Előfordult, hogy Emmanuelle valósággal elepesztette a férjét: nem állapodott meg egyik erotikus zónánál sem, hanem gyorsan váltogatva, egyiket a másik után ejtette zsákmányul, fittyet hányva áldozata könyörgésére és esdeklésére; csaknem az őrületbe kergette ilyenkor a férjét, aki dobálta magát, vonaglott, míg csak Emmanuelle egy végső, pontos és határozott mozdulattal be nem végezte művét. De ma könnyedebb kielégülést szán neki. Nem szorítja túl erősen a remegő hímvesszőt, s a szópást kezének finom, szabályos mozgásával egészíti ki, hogy a hímtag majd minden erőfeszítés nélkül szabadulhasson meg az ondótól, és a lehető legtökéletesebben kiürüljön. Amikor Jean magömlése megkezdődik, lassú kortyokban nyeli a nedűt, melyet a férje testének legmélyéről sikerült felfakasztania; ám az utolsó cseppeket dorombolva szétkeni szerelmes ajkán.
Közel jár már ő is az orgazmushoz, ilyenkor elég, ha a férje az ajkai közé szorítja a klitoriszát, és máris élvez.
– Várj egy kicsit, mindjárt beteszem neked – mondja Jean.
– Nem, nem! Még egyszer inni akarlak! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy visszajössz a számba! Jaj, mondd, hogy a számba fogsz folyni megint, mondd, mondd, légy szíves! Annyira jó! Annyira szeretem!
 
– Simogattak ilyen jól a barátnőid, amíg nem voltam itt? – kérdezi Emmanuelle, amikor már mindketten elpihentek.
– Hogy képzeled? Nincs hozzád fogható nő.
– A sziámiak sem?
– Ők sem.
– Nemcsak azért mondod, hogy örömöt szerezz?
– Tudod jól, hogy nem. Ha nem te volnál a legjobb szerető, megmondanám – hogy segítsek azzá válnod. De tényleg nem tudom, mit tanulhatnál még. A szerelem művészetének is kell legyen határa.
Emmanuelle elgondolkodik.
– Nem tudom.
Összevonja a szemöldökét. A hangja elárulja, hogy kétkedése őszinte.
– Messze vagyok én még attól a határtól!
– Ki mondta ezt neked? – kiált fel Jean.
Emmanuelle nem felel.
– Nem fogadsz el bírónak? – faggatja a férje.
– Jaj, dehogynem!
– Vagy ma már úgy látod, hogy nem voltam jó tanítómestered? Mintha egyszerre elégedetlen volnál szerelmi neveltetéseddel. Ha szükségét érzed, más iskolákat is kijárhatsz.
– Kedvesem! – nyugtatgatja sietve Emmanuelle – nincs senki a világon, aki nálad jobban taníthatott volna! Nehéz ezt megmagyarázni… De úgy érzem, hogy kell még valaminek lennie a szerelemben, valaminek, ami fontosabb, komolyabb, mint maga a technika.
– Úgy érted: odaadás, szeretet, gyöngédség?
– Nem, nem! Valami lényegbevágó dolog, ami egész biztosan a fizikai szerelemmel kapcsolatos. De nem magasabb fokú ismeretet, több ügyességet vagy izzóbb szenvedélyt jelent – talán inkább valamilyen közelítésmódot, mentalitást. Nagy lélegzetet vesz:
– Nem tudom, hogy összefügg-e azzal a bizonyos határral. Nem inkább csak nézőpont, szemlélet kérdése-e?
– A szerelemnek újfajta szemlélete?
– Nemcsak a szerelemnek. Mindennek!
– Nem tudnád érthetőbben elmagyarázni?
Emmanuelle az ajkát csücsörítve gyöngyházfényű körmei köré tekergeti gyapjának, göndör fürtjeit, mintha ez segítené a gondolkodásban.
– Nem – közli végül.
– Én magam sem értem egészen. Csak abban vagyok biztos, hogy még fejlődnöm kell, valamit, ami ma még hiányzik belőlem, meg kell találnom ahhoz, hogy igazán asszony legyek, hogy igazán az asszonyod legyek. De nem tudom, mi az!
Elszomorodik:
– Büszke voltam rá, hogy már mi mindent tudok – de mi ez ahhoz képest, amit nem tudok!
Türelmetlenül ráncolja a homlokát.
– Először is meg kell okosodnom. Látod, nem tudok semmit, túl ártatlan vagyok. Túlságosan szűz vagyok. Rettenetes, hogy ma este mennyire szűznek éreztem magam! Szűznek minden ízemben, totálisan, szégyenteljesen!
– Édes, tiszta angyalom!
– Ó, nem, nem tiszta! Egyáltalán nem tiszta. Egy szűz nem feltétlenül tiszta. Csak nagyon hülye.
A férje megcsókolja; el van ragadtatva tőle. Emmanuelle makacsul folytatja:
– A szűz tele van előítéletekkel.
– Imádnivaló, hogy az ártatlanságodra panaszkodsz, amikor épp az imént majd felfalt a szűzi ajkad!
Emmanuelle egy kissé felvidul; de vajon őszinte-e a jókedve?
– Vagy úgy! – Mélyet sóhajt.
– Hát ha az értelem ezen az úton jut be a lányokba, ezentúl szüntelenül szívni fogom belőled!
Azonnal észreveszi, milyen hatást tett ez a metafora Jeanra; máris kész ígéretét tettre váltani, feláll, és nedves fogai közt kidugja a nyelvét… De a férje visszatartja:
– Ki mondta, hogy csak a szádon át hatolhat beléd az értelem? Jegyezd meg jól: ott megy be, ahol akar.
Ráfekszik Emmanuelle-re, aki azonnal kész fogadni őt, ahogyan Jean is azonnal kész őt a magáévá tenni. Emmanuelle maga húzza szét ujja hegyével a szeméremnyílását. Utat nyit a hímvessző előtt, segít belemerülnie. Térde fölemelkedik, s széttárva a férfi-testének oldalához szorul, amíg a megkeményedett hímvessző a hüvelyébe nyomul, éppúgy, ahogy az imént a torkába. Emmanuelle – mivel egyidejűleg a szájában is szeretné érezni – képzelőerejét hívja segítségül, s máris úgy érzi, hogy az ajka, amelyet a férje nyal, az ondó édességét ízleli. Képzeletben azt issza, ágyékának gyönyöre a torkát is betölti; esdekel:
– Élvezz belém!
Érzi, amint a méhszája a péniszre tapad, és úgy szívja, mint egy szopóka. Vágyik rá, hogy Jean élvezzen, hüvelyének és combjának minden erejével azon van, hogy kipréselje belőle a spermát: testének valamennyi izmát csatarendbe állítva gumiállatkává változtatja önmagát, amely rátapad a vágytól remegő férfira. De Jean megpróbálja legyőzni: azt akarja, hogy Emmanuelle élvezzen elsőként; a fogát összeszorítva, hosszú, vastag hímvesszejével kíméletlenül, szaporán tolattyúzik, arra vágyik, hogy hallja a hörgését, érezze, milyen parfümös és meleg, és lássa, amint vergődik, ugrándozik, mint egy korbács alatt; Emmanuelle karmolja a hátát, aztán kiált, olyan hangosan és olyan hosszan, hogy végül elakad a lélegzete, hirtelen megnyugszik és elhallgat, kábultan, legyőzve, boldogan: alig érzi még a testét, de máris arra vár, hogy a vágy újjászülessék benne, hogy az agyát ismét elöntse a vér, s újra lüktetni kezdjen, mint egy nemi szerv.
Emmanuelle most azt szeretné, ha a férje nem mozdulna. Jean tudja ezt és mozdulatlanná dermed.
– Szeretnék így elaludni, hogy bennem vagy – suttogja Emmanuelle.
A férje az arcához simítja az arcát. Ajka az éjfekete hajzuhataghoz ér. Így maradnak, nem is tudják, mennyi ideig. Azután a férfi hallja, amint Emmanuelle a fülébe súgja:
– Élek még?
– Igen. Belőlem.
A férje magához szorítja; Emmanuelle megborzong.
– Ó! szerelmem, mi tényleg egyek vagyunk. Én vagyok a te tested női fele! Te pedig a férfi vagy, aki egykor egy test volt velem!
Emmanuelle a férje ajkára szorítja az ajkát, és minden erejével és gyöngédségével megcsókolja.
– Még! Mélyebben! Nyiss meg engem… Élvezz a szívembe! – könyörög, de nevet is a saját oktalanságán. Vedd el a szüzességemet! Ó! szeretlek! Vedd el a szüzességemet!
Jean belemegy a játékba:
– Jó, de irányíts! Oktass ki, légy szíves! Mondd meg, mit kell tennem! Taníts meg úgy élvezni, ahogyan te élvezel!
Emmanuelle azt mormolja: "Jó", de azután meggondolja magát:
– Később! Először csináld azt, amihez kedved van. Ne kérj tőlem engedélyt, és azt se kérdezd, hogy csináld! Csak csináld!
Szeretne tökéletesen kiszolgáltatott lenni, átélni, hogy valaki azt tesz vele, amit akar, úgy veszi birtokba, hogy nem érdekli, neki mi a jó, szeretne gyönge lenni, alkalmazkodó, semmi mást nem tenni, csak engedelmeskedni és megnyílni… Létezik-e nagyobb boldogság – lelkendezik titkon magában –, mint engedelmeskedni? Ez a gondolat most elegendő ahhoz, hogy élvezzen.
S már letaglózott állatként hever, a gerince mintha eltört volna, a lába merev, a végzete beteljesült – boldog trófeája legyőzőjének.
– Gondolod, hogy én vagyok az az asszony, aki kell neked? – kérdezi.
A férje válasz helyett megcsókolja.
– De még közelebb akarok kerülni hozzád!
– Minden nappal közelebb kerülsz.
– Biztos vagy benne?
Jean bizalommal rámosolyog. Emmanuelle nyugtalansága szétfoszlik. M ár az éjszaka árama cirkulál az ereiben: elzsibbasztja s lezárja az ajkát. Harcolni próbál a vágy ellen, amely zavarja nyugalmat áhító szellemét.
– Marie-Anne tette a bolhát a fülembe – hallja a saját hangját, amely őt magát is meglepi, hiszen nem akart szólni erről Jeannak.
– Hogyhogy Marie-Anne? – kérdi a férje meglepetten.
– Olyan érdekesen gondolkodik. Emmanuelle-nek nincs kedve tovább beszélni erről.
A vágy, amely nőni kezd benne, hirtelen gyökereket, ágakat növesztve, melyekben nedvek keringenek, már fontosabb a számára, mint hogy a gondolatot kifejtse. De a férje unszolja, miközben lassan ismét mozogni kezd benne, és arra készül, hogy megajándékozza testének szubsztanciájával.
– Azt várod, hogy feltárja előtted az élettitkait?
– Miért ne?
Jean mulatságosnak találja ezt a gondolatot.
– Kipróbáltad már…? Emmanuelle habozik egy kicsit.
– Nem – mondja végül; egy cseppet sem érdekli, hihető-e, amit mond: már egy másik világ ejtette rabul.
Elmosolyodik egy látomáson, amely egy pillanatra sem tűnt el álmainak partjáról.
– De nagyon szeretném!
– Azt látom… – mondja Jean elnéző mosollyal. Ringatja Emmanuelle-t.
– Az én kis szüzem szeretkezni akar Marie-Anne-nal… Nemdebár erről van szó?
Emmanuelle hevesen, ritmikusan bólogat, eltúlozva a mozdulatot, mint mindenki, aki lehunyt szemmel akarja megértetni magát, akár szóval, akár pantomimmel.
– Nemcsak erről, de biztos, hogy erről is – vallja be. Jean kedvesen csúfolódik:
– Egy ilyen kislánnyal!
Emmanuelle már felöltötte éjszakai arcát: az elkényeztetett gyermekét, amely most torz fintorba rándul; a protestáló magányos, gyönge gyermekhang mintha messziről, egy mély hullámvölgyből érkeznék:
– Attól még akarhatom, nem?
Jean belé ömlik, s maga is elámul, hogy képes ilyen sokat adni neki, ilyen mélyen beléhatolni, ekkorát élvezni.
Azután így maradnak, elnyúlva egymás mellett, csupán válluk és csípőjük érintkezik. Emmanuelle nem mozdul, nehogy egy csepp is kifolyjék belőle.
– Aludj… – mondja Jean.
– Várj…
Távolról harangszó hallatszik. Emmanuelle keze lassan az ágyékára csúszik, megtapogatja a klitoriszát, majd behatol spermával teli hüvelyébe. Lehunyt szemhéja alatt látja, hogy Marie-Anne combja is szétnyílik: egyszerre, s egyforma mozdulatokkal simogatják magukat. Abban a pillanatban, amikor Emmanuelle érzi, hogy a barátnője kielégült, felkiált, még hangosabban, mint előbb a férje karjában. Jean félkönyökre támaszkodik s mosolyogva nézi, amint élvez: meztelen teste mintha fényiének a gyönyörtől, egyik keze a hüvelye fogságában, a másik a mellére fonódva, és combját hosszan rázza a remegés, még azután is, hogy a homlokát, szemhéját és ajkát mozdulatlanná bűvölte az álom.

fel