Emmanuelle

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Harmadik fejezet
Keblek, istennők és rózsák

Karjaimban mássá változom.
PAUL VALÉRY: Az ifjú párka

Itt, egészen estelig. Az árnyak rózsája a falra vetül.
Az órák rózsája hangtalan elvirágzik.
Fehér kőlapok vezetik a lépteket,
melyek a nappalt keresik szerelmesen.
YVES BONNEFOY: Tegnap még sivatag volt

Emmanuelle úszni akart a klubban, nem a nők fecsegését hallgatni. Ezért úgy döntött, hogy korán reggel megy ki. Leúszott tíz hosszt a medencében, ruganyosan, könnyedén, nem érdekelte sem az "időeredménye", sem a férfiak, akik bámulták – egyébként ilyenkor még kevesen voltak. Ritmikus karcsapásaitól kibuggyant a melle a vállpánt nélküli fürdőruhából. Amikor az oldalára fordult, a csillogó vízben még gömbölyűbbnek látszott a keble, s a bőre még selymesebbnek. Mellbimbója körül szűk kis árok képződött, s ettől a körülötte lévő, vöröslő holdudvar olyan lett, mint egy parányi korallzátony. E nélkül az apró részlet nélkül, amely elárulta a málnaszem sebezhetőségét, s még a szájban szétolvadó ízét is felidézte, a mell tökéletes, túlságosan szoborszerű domborulata talán nem is keltett volna izgalmat.
Amikor végül kifulladva a létrához úszott, s megragadta a krómozott oldallécet, észrevette, hogy a kijáratot őrzik. Ariane de Saynes állt fölötte, a létra tetején, és harsányan nevetett.
– Útelzárás! – kiáltotta.
– Áthaladás csak tiszta múltú egyéneknek!
Emmanuelle dühös volt, hogy az egyik "hülye" mégiscsak elcsípte. Közben igyekezett olyan kedvesen mosolyogni, ahogyan csak bírt.
– Sellőt játszunk, hajnalban, amikor a tisztességes asszonyok a piacra mennek? – évődött Ariane.
– Miféle titok lappang itt?
– Miért? Maga is itt van – vágott vissza Emmanuelle. Megpróbált kimászni a medencéből.
Ariane nem mozdult az útból.
– Ó, az egészen más… – mondta titokzatosan. Emmanuelle nem kért magyarázatot.
A grófné ráérősen szemügyre vette foglyát.
– Isteni alakja van – jelentette ki végül elismerően.
Szavaiból őszinte jóindulat áradt. Ariane egy kicsit talán dilis – gondolta Emmanuelle –, az viszont jó, hogy olyan erős: van benne valami felvillanyozó. Már nem is esett olyan nehezére mosolyogni.
Ariane végre ellépett a létra felső fokáról. Emmanuelle felkapaszkodott. Szép nyugodtan visszadugdosta a mellét a fürdőruhába (a bimbó azért csaknem teljes egészében kívül maradt), és leült Ariane mellé. Két északi típusú fiú lépett oda hozzájuk, és angol társalgásba kezdtek a grófnéval. Ariane jókedvűen válaszolgatott a kérdéseikre. Emmanuelle-t nem zavarta, hogy egy szót sem ért a csevegésből. Ariane hirtelen hozzá fordult:
– Érdekli ez a két úr?
Emmanuelle grimaszt vágott, Ariane pedig tolmácsolta a két udvarlójelöltnek az elutasító választ. Nem sértődtek meg: hangosan nevettek, és láthatólag nem akaródzott elmenniük. Emmanuelle rendkívül bárgyúnak találta őket. Egy perc múlva Ariane határozottan fölállt, és a karjánál fogva magával húzta Emmanuelle-t.
– Unalmasak – jelentette ki.
– Menjünk fel az ugrótoronyba!
Felmásztak a nyolc méter magas torony tetejére, és elhelyezkedtek hason fekve, egymás mellett, a gyékénnyel borított lapos tetőn. Ariane gyorsan levette a fürdőruhája felső részét, azután az alsót is.
– Nyugodtan levetkőzhet – mondta.
– Innen idejében észrevesszük, ha jön valaki.
De Emmanuelle-nek e pillanatban semmi kedve sem volt levetkőzni Ariane előtt. Meglehetősen átlátszó kifogásokat hebegett: hogy a szűk fürdőruháját nehéz le-föl huzigálni, hogy a nap túl erős…
– Tényleg erős – mondta Ariane.
– Jobb, ha fokozatosan szokik hozzá.
Ezután átadták magukat annak a jellegzetes félkábulatnak, amely a napozás velejárója. Emmanuelle megállapította, hogy a grófnénak vannak jó tulajdonságai is. Szerette az olyan embereket, akikkel hallgatni is lehet. Végül mégis ő törte meg a csöndet:
– Van itt valami szórakozási lehetőség a medencén, a koktélokon és estélyeken kívül? Egy idő után ez őrjítően unalmas lehet.
Ariane füttyentett erre a képtelenségre.
– Hogy volna unalmas! Rengetegféle szórakozásra van itt lehetőség! Most a mozikról, az éjszakai szórakozóhelyekről és más vacakságokról nem beszélek. De lehet lovagolni is, golfozni, teniszezni és teremteniszezni, vagy vízisízni; a csatornákon ringatózva pedig kedvére álmodozhat az ember, és van vagy ezer pagoda, nem is túl messze: ha naponta csak egyet látogat meg, három évig van mivel agyonüsse az idejét. Kár, hogy a tenger – mármint az igazi, ahol fürödni lehet – százötven kilométerre van innen. De megéri a fáradságot odamenni. Csodálatos ez a tengerpart, széles és olyan hosszú, mintha sose akarna véget érni, kókuszpálmák szegélyezik, teljesen néptelen, és telis-tele van szórva kagylóval. A víz a benne lévő temérdek kis nem tudom, mitől mesésen foszforeszkál éjszaka. A korallok csiklandozzák az ember talpát. És a cápák kézből esznek.
– Erre kíváncsi lennék! – kacagott Emmanuelle.
– Még szerenádot is adnak, ha az ő birodalmukban szeretkezik! A tűző napon, a homokban, amely finoman masszírozza közben az ember bőrét, vagy a cukorpálmák árnyékában. Mindig talál egy kisfiút, aki egy csekély ősszegért hajlandó legyezni, miközben a lovagja tettel bizonyítja szerelmét. Éjszaka pedig a parton fekve teheti ugyanezt, hogy a hullámok nyelve a hátát nyalja, és a csillagok óvó tekintete kísérje a boldogságát. Ó! ilyenkor hálát adhatunk a sorsnak, hogy nőnek születtünk!
– Az a benyomásom, hogy ebben az országban ez a legkedveltebb sport… – jegyezte meg Emmanuelle, él nélkül.
Ariane rejtélyes mosollyal fürkészte az arcát, és csak hosszú csönd után szólalt meg:
– Mondja csak, aranyom… Elhallgatott, láthatólag latolgatott valamit.
– Mit mondjak? – fordult felé nevetve Emmanuelle.
Ariane némán tűnődött még egy darabig, azután hirtelen mintha úgy döntött volna, hogy Emmanuelle méltó a bizalmára. Hangjában most nyoma sem volt az addigi modoros nagyvilágiságnak. Meghitt grimaszt vágott Emmanuelle felé.
– Biztos vagyok benne, hogy szereti a szerelmet, és hogy egyáltalán nem az a kis álszent, akinek mutatja magát! Hál' istennek! Hogy őszinte legyek, már az első pillanatban fölkeltette az érdeklődésemet.
Emmanuelle hirtelenében nem tudott mit kezdeni ezzel a vallomással. Ösztönösen védekező állásban maradt; inkább bosszantónak, mint hízelgőnek találta Ariane kijelentését, mert nem szerette, ha kételkednek az őszinteségében. Az itteni nők tehát álszentnek minősítették… Korábban csak nevetett volna ezen, most azonban komolyan aggasztotta a dolog.
– Nem akarja jól érezni magát? – folytatta Ariane, s a hangja gazdag mögöttes tartalmat adott a szavaknak.
– De – mondta Emmanuelle. Érezte, hogy veszélyes útra lépett, de minden veszélynél jobban félt attól, hogy erényesnek gondolják.
Ariane elismerő mosolya sem nyugtatta meg egészen.
– Akkor hát, pipikém, jöjjön velem egyik este! mondja azt a férjének, hogy női bulira hivatalos. Majd meglátja, mi van nálam raktáron! Ötven fényévnyi körzetben sem talál gálánsabb és merészebb fiúkat Ariane lovagjainál! Szellemesek, fiatalok, karcsúak, izmosak, és jól bánnak a fegyverükkel. Nincs mitől tartania! Megegyeztünk?
– De… – tétovázott Emmanuelle – …maga alig ismer engem. Még azt sem…
Ariane vállat vont:
– Épp eléggé ismerem! Hosszas megfigyelés nélkül is megállapíthatom, hogy szép, hogy lányokat és fiúkat egyaránt képes elbűvölni. És akikről beszélek, értenek a szépséghez. Eszembe se jutna összehozni őket magával, ha nem lennék biztos bennük is, magában is.
– És… – érdeklődött félénken Emmanuelle – …a férje? Nem veszi zokon ezeket a kiruccanásokat?
Ariane tiszta szívből nevetett.
– Csak a bunkók nem tudják elviselni, hogy a feleségüknek szeretője van!
– Nem tudom, hogy Jean is így gondolja-e.
– Akkor hát nem kell beavatni a titokba – vonta le a következtetést kedélyesen Ariane.
Hirtelen közelebb húzódott Emmanuelle-hez, átölelte a derekát, és magához húzta:
– Esküszik, hogy az igazat mondja? Emmanuelle csak a szempillájával intett, nem kötelezve el magát túlságosan. Ariane nagy, meleg keble a vállához nyomódott, s ettől kicsit megingott a talaj a lába alatt.
– Ugye, nem akarja többé elhitetni velem, hogy mámorító teste sosem fogadott be mást, csak a férjét? Rendben van; no, és ezt minden alkalommal bevallotta neki?
Emmanuelle kínban volt. Újabb vallatás! De miért kéne tagadnia? Miért kell ártatlanabbnak feltüntetnie magát, mint amilyen? Nemet intett a fejével. Ariane megcsókolta a fülét örömében.
– Na látod! – mondta diadalmasan. Büszkén nézegette Emmanuelle-t.
– Ígérem, nem fogod megbánni, hogy Bangkokba jöttél!
Kijelentése úgy hangzott, mintha barátnője aláírt volna egy szerződést. Emmanuelle megpróbált elmenekülni, legalább a közvetlen következmények élőt.
– De nem! figyeljen ide! Most nem akarom… Hirtelen felbátorodott:
– Nem vagyok prűd és erkölcsi skrupulusaim sincsenek. Egyáltalán nem erről van szó. De… adjon egy kis időt, amíg hozzászokom a gondolathoz… fokozatosan.
– Miért ne? Nem kerget a tatár. Szoktassa magát ehhez is, fokozatosan, mint a napozáshoz…
Ajkán mosoly suhant át, mintha hirtelen egy jó ötlete támadt volna; felült.
– Jöjjön! Megmasszíroztatjuk magunkat! Visszabújt a bikinijébe, azután tréfásan csúfolódó hangon, mintha kisgyerekhez szólna, még hozzátette:
– Ne félj, kis tücsök, csak nők masszíroznak! Emmanuelle a klubban hagyta a kocsiját, és beült Ariane nyitott kabrioléjába. Jó félórán át hajtottak a biciklis riksák és a pöfögő motoros taxik között, melyek telefüstölték a kínai cégtáblákkal szegélyezett utcákat. Megálltak egy új, selyemkereskedések, vendéglők és utazási irodák közé ékelt, s mindössze egyemeletes épület előtt. A homlokzatán Emmanuelle számára ismeretlen betűs kiírás díszelgett. Belökték a vastag üvegajtót, és egy fürdő halljában találták magukat, amely alig különbözött az európai fürdők előterétől. Egy virágos kimonós japán nő fogadta őket, rendkívül udvariasan: karját keresztbe fektetve a mellén többször is meghajolt, mielőtt elindult volna velük a gőz- és kölniszagú hosszú folyosón. Egy ajtó előtt megállva ismét mélyen meghajolt. Emmanuelle azon tűnődött, hogy vajon néma-e.
– Menj be – mondta Ariane.
– A masszőzök mind egyformán jók. Én a melletted lévő kabinban leszek. Egy óra múlva találkozunk.
Emmanuelle nem számított rá, hogy Ariane egyedül hagyja. Egyszeriben gyámoltalannak érezte magát. Az ajtó, amelyet a japán nő kinyitott előtte, egy tiszta kis fürdőszobába vezetett, melynek mennyezete egészen alacsonyan húzódott; apró termetű, madárarcú ázsiai lány állt egy fürdőkád és egy masszázsasztal között; fehér, ápolónői öltözékre emlékeztető szárongot viselt. Ő is meghajolt, mondott néhány szót – láthatólag egy cseppet sem érdekelte, hogy a vendég érti-e vagy sem –, azután odalépett Emmanuelle-hez, és kikapcsolta a szoknyája korcát.
Amikor Emmanuelle teljésen levetkőzött, a nő intett, hogy lépjen be a kéklő, illatos melegvízzel teli fürdőkádba. Nedves ruhát terített vendége arcára, azután módszeresen végigszappanozta a vállát, hátát, mellét és hasát. Emmanuelle megreszketett, amikor a habbal átitatott szivacs a combja közt csúszkált.
A fürdetés befejeztével a sziámi nő egy nagy, langyos törülközővel megszárogatta, majd felfektette a párnázott asztalra. Előbb a tenyere élével ütögette, azután az izmait csipkedte, ránehezedett a lábikrájára, az ágyékára, kihúzogatta a lábujj ízületeit, majd hosszasan gyúrta a tarkóját és nyomogatta a fejét. Emmanuelle félálomban hevert, s kifejezetten kellemesnek érezte a kínzást.
A masszőz ezután két, gyufaskatulya nagyságú készüléket vett elő egy szekrényből; a tenyerébe fektette, s kézfején rögzítette őket; a szerkentyűk felmorajlottak, mint két búgócsiga. A sziámi nő vibráló tenyerei végigcsúsztak Emmanuelle meztelen testén, s fölényes szakértelemmel behatoltak minden mélyedésbe és redőbe: a nyak hajlatába, a hónaljba, a mellek és fenekek közé. Azután a comb közötti legérzékenyebb pontokat keresték fel. Emmanuelle egész testében reszketett. Combja szétnyílt, ágyéka kecsesen megemelkedett, s szeméremajkát gyermeki bájjal kínálta fel csókra. De a sziámi nő keze már búcsút vett az ágyékától, és visszatért a felsőtestére; rutinosan járt le-föl, mintha kartont vasalna. Amikor Emmanuelle halkan nyöszörögni kezdett, a két vibrátor a mellbimbójára csúszott, és körkörös mozdulattal hol épp csak érintette a hegyét, hol olyan erőteljesen rányomódott, hogy a bimbó visszagyűrődött a mellbe. A hullámok áthatoltak a testén, s belülről is nyaldosták. Emmanuelle hosszú perceken át jajongott és kiabált, az ágyéka ívben megfeszült. A vibrátorok addig ingerelték mellének érzékeny csúcsát, amíg kielégült, s ernyedten, kábán elnyugodott.
Lehunyt szemmel hallgatta a szíve hangos dobogását. A ritmusa olyan volt, mint egy afrikai dobé, s mintha a bőre egész felülete erre a tamtamra szeretkezett volna. "De miféle szeretkezés ez? – gondolta bosszúsan.
– Ez a nő az egész testemmel úgy bánt, mintha egyetlen, hatalmas nemi szerv volna – csak éppen magával a nemi szervemmel nem csinált semmit! Mire jó akkor, hogy olyan-szép formájú, olyan selymes? Mire jók a kis dudorok és bemélyedések? Miért nem nyúlt a gyapjam alá ez a nő? A szeméremajkam is olyan szépen ívelt, mint a szám, és olyan jó nyalni is, mint az ajkamat. De ez csak konokul összezárja az ajkát, és esze ágában sincs, hogy megcsókoljon! Na jó, ha nincs kedve játszani velem, majd játszom én magammal! Hadd lássa! Hadd tanulja meg, mit kell csinálni egy nővel, aki lehunyt szemmel, meztelenül fekszik!"
Mielőtt ideje lett volna a tervét valóra váltani, valami, aminek csak lassanként ébredt a tudatára, egyszerre magára vonta minden figyelmét: a szíve heves ritmusára visszhang felelt az egyik válaszfal mögül. De a dobbanásra adott válasz nem dobbanás volt, hanem keserves nyögés vagy hörgés. És nem Ariane hörgött, hanem egy férfi. Méghozzá olyan hangosan, hogy áthallatszott a hangszigetelt válaszfalon, amely az egyes kabinok titkát védte az illetéktelen hallgatózóktól.
Emmanuelle tovább hegyezte a fülét, s egyszerre már nem volt biztos benne, hogy kiabálást hall. Mint gyakorlott autóvezető úgy vélte, hogy egy rosszul olajozott dugattyú zihál. Egy másodperccel később azonban ismét meggondolta magát: nem egy motor akadozik! egy férfi fuldoklik!
Fojtogatják? Ki követi el a bűntényt? És ki az áldozat? A masszázsszalon egyik vendége? Vagy épp ellenkezőleg: egy férfi – vagy női – vendég követ el erőszakot egy masszőrön? Tehát dolgoznak itt férfiak is? Ariane azt mondta, hogy nem. De szentírás-e, amit Ariane mond? Emmanuelle faggatni kezdte a sziámi lányt, bár nemigen remélte, hogy megérti. A masszőz keze időközben a melléről átcsúszott a vállára, majd a combjára, s onnan a bokájára. A faggatózásra tartózkodó mosollyal felelt, majd mondott valamit a maga nyelvén, ami kérdésnek hangzott. Karcsú ujjaival Emmanuelle altestére mutatott, s magasan felhúzott szemöldökkel várta az engedélyt. Emmanuelle megkönnyebbülten, készségesen, boldogan "igen"-t intett. A vibrátortól elnehezült kéz végigjárta a nemi szerv felületét és a hajlatait; a sziámi lány rutinos mozdulatai elárulták, hogy pontosan tudja, hogyan szerezheti a legtöbb élvezetet. Lendületesen, magabiztosan végezte a dolgát, s gyömöszölve, dörzsölve és karmolva ujjainak virtuóz ügyességével is megtoldotta az elektromos masszázst.
Emmanuelle minden erejével igyekezett késleltetni az orgazmust, de az ellenállása gyorsan megtört. Újra élvezett, méghozzá olyan hevesen, hogy a masszőz egy kissé megijedt tőle. Már jó ideje befejezte a műveletet, de Emmanuelle még mindig hörgött, vonaglott, s ujjaival görcsösen szorította a fehér asztal szélét.
– Hiába hangszigeteltek a falak – mondta Ariane, amikor a kijáratnál ismét találkoztak.
– Ha te rázendítesz, az áthallatszik. Ezután már mesélheted nekem, hogy kizárólag a matematika érdekel…
 
* * *
 
Marie-Anne az első látogatása után négy egymást követő délutánt Emmanuelle-nél töltött. Egyre szigorúbb vallatásnak vetette alá, mindent tudni akart – és meg is tudott –, a legapróbb részletekig, barátnőjének és férjének intim együttléteiről és Emmanuelle buja képzelgéseiről.
– Ha a valóságban is odaadnád magad minden férfinak, akivel képzeletben lefekszel – jegyezte meg egyik nap –, tökéletes nő volnál.
– Vagyis halott! – nevette el magát Emmanuelle.
– Hogyhogy?
– Azt hiszed, hogy férfival is lehet olyan sűrűn élvezni, mint egyedül?
– Miért ne lehetne?
– Mert fárasztó.
– És ha magaddal játszol, az nem fárasztó?
– Nem.
– Mostanában hányszor csinálod naponta? Emmanuelle szendén mosolygott:
– Hát tegnap például sokszor. Legalább tizenötször.
– Vannak nők, akik ugyanennyiszer csinálják férfival. Emmanuelle bólintott.
– Tudom – mondta.
Nem látszott irigyelni ezeket a nőket.
– Tulajdonképpen a férfiak nem mindig izgatok – morfondírozott.
– Velük szeretkezni valóságos munka, néha még fáj is. És nem is mindig tudják, mi jó egy nőnek…
Egyetlen dolog volt csupán, amiről nem mert őszintén beszélni a kislánnyal. Néha suta célzást tett erre a bizonytalan dologra, de nem volt biztos benne, hogy Marie-Anne elértette. Rejtély volt előtte az e tekintetben megnyilvánuló félénkség és tartózkodás, ami egyébként oly idegen volt a kis látogatótól. Marie-Anne, mihelyt megérkezett, ledobta a szoknyáját, s ha Emmanuelle úgy kívánta, a bugyiját is habozás nélkül levetette; a két barátnő többnyire meztelenül heverészett a lombokkal takart teraszon. A kapcsolatuk azonban csak annyiból állt, hogy saját magukat simogatták: Marie-Anne nem érintette meg a barátnőjét, s Emmanuelle sem merte megkérni erre, bár annyira vágyott rá, hogy már aludni sem tudott. A görcsös szemérmesség és a legbujább szemérmetlenség viaskodott egymással a lelkében. Végül valami felismerésféle derengett fel előtte – de csak halványan, zavarosan –, hogy tudniillik ez a tartózkodás talán a legrafináltabb kéj forrása, amihez tudat alatt ő maga ragaszkodik, hiszen ha vággyal és rációval dacolva megfosztja magát Marie-Anne testétől, a távolság varázsa a fizikai érintkezésnél is kápráztatóbb és perverzebb élvezethez juttatja, így hát Emmanuelle ebben a kínos helyzetben – egy kislány szeszélyének kiszolgáltatottan –, amelytől más körülmények között szenvedett volna, váratlanul új érzéki gyönyörűségre bukkant.
S miközben élvezetét lelte a testi gyönyör korlátozásában, holott vágyai kielégítését mindig természetesnek és fontosnak tartotta, kis barátnőjének szexuális szokásai saját erotikus hajlamainak egy olyan jellemzőjét fedeztette fel vele, amelyről eddig nem tudott. Amikor ugyanis észrevette, milyen könnyen beletörődik abba, hogy semmit – vagy majdnem semmit – ne tudjon Marie-Anne-ról, ráeszmélt, hogy az ő számára sokkal nagyobb szellemi és fizikai gyönyörűséget jelent, ha nézik, amint bujaságába feledkezik, mint ha ő néz hasonló helyzetben másokat. És már nem azért várta türelmetlenül nap mint nap a barátnőjét, hogy nézhesse őt meztelenül és tanúja legyen erotikus játékainak, hanem sokkal inkább azért a százszorta nagyobb, észveszejtő élvezetért, hogy a nyugágyon elnyúlva önmagát simogathassa Marie-Anne szeme láttára. A varázs akkor sem tört meg, amikor a kislány elment: Emmanuelle este, egyedül maszturbálva is látta az ágyékára szegeződő zöld szempárt.
 
* * *
 
Az első együttlétüket követő szerdán Emmanuelle teára volt hivatalos Marie-Anne anyjához. A proccul berendezett szalonban egy tucat "hölgy" ült – mindet érdektelennek találta. Már-már sajnálni kezd te, hogy nem lehet egyedül kis barátnőjével, aki a szőnyegen ült, s a bűbájos mintagyereket alakította, amikor hirtelen új vendég érkezett: egy nagyon elegáns fiatal nő, akiről Emmanuelle első pillantásra megállapította, hogy épp annyira nem illik ebbe a társaságba, mint ő.
A feltűnően szép lány azokhoz a párizsi manökenekhez hasonlított, akik a legjobban tetszettek Emmanuelle-nek. Ugyanolyan karcsú volt, ugyanolyan fásult és távolságtartó, s az arca éppolyan rezzenéstelen. Félig nyitott ajka ("mint egy rózsa"), óriási szeme fölött az ámbraszínű szemöldök, s a szempillák bűbájos íve valószínűtlenül, már-már kihívóan nyílttá varázsolta az arcát. Emmanuelle bizonyosra vette, hogy ő maga az egyetlen ebben a társaságban, aki saját tapasztalatából tudja, mennyi őszinteség rejtőzhet az ilyen keresettség mögött, s hogy mennyire tiszteletre méltó, ha valaki ilyen híven teljesíti azt a kötelességét, hogy szép legyen; éppily biztos volt abban is, hogy rajta kívül senki sincs, aki értékelni tudná a rejtett szenvedélyt, amely a gyöngyházfényű szem mélyéről ragyogott. Nemegyszer sikerült már barátainak "sírkőkemény" maszkja alatt felfedeznie – Baudelaire szavával – "a szenvedélyt, mely az összhangot szétzilálja". Az alabástrom istennők valaha hús-vér teremtmények voltak, de az ember, aki csak az elérhetetlen paradicsomban s a halott istenekben hisz, szoborra vágyott, s ezért az aranyszínű, eleven testek szoborrá változtak.
Emmanuelle érzelmei kétarcúak lettek: az iskolás lány iránti vágya is eleven volt még, de az új vendég emlékezetébe idézte a próbaszalonokban megtapasztalt felnőttesebb gyönyöröket is… Arra gondolt, bárcsak félkész agyagszoborként érkezett volna Bangkokba, hogy itt alakulhasson ki végleges formája (nem is annyira testi alakra gondolt, amelyen nem óhajtott volna változtatni, inkább szellemire). Konkrét elképzelése nem volt ugyan végső szellemi formájáról, csak azt kívánta, hogy az élete egykor majd olyan értékes és diadalmas legyen, amilyen az új vendég remekbe szabott frizurája, ragyogó szürke szeme, és a tömegízléssel dacoló kosztümje, amely sutba vágott minden konvenciót, s diadalra juttatta a szárnyaló női képzeletet: szabása fittyet hányt a test vonalaira, kivágása mély volt, a kabátka valósággal tiltakozott az ellen, hogy begombolják, de közben mintha azt is elárulta volna, hogy viselője a forró égöv alatt is fázik.
Marie-Anne, mielőtt még az anyja bemutathatta volna az új vendéget, felpattant a földről, és a szalon egy távoli sarkába vonszolta Emmanuelle-t, ahol senki sem hallhatta őket.
– Megtaláltam a férfit, akire szükséged van! – jelentette, a sikerrel végrehajtott feladat elégedettségével.
Emmanuelle-ből kipukkadt a nevetés.
– Óriási! És ahogy ezt mondod! Milyen "az a férfi, akire szükségem van"?
– Egy olasz. Nagyon jóképű. Régóta ismerem, de nem voltam egészen biztos benne, hogy ő a te embered. Sokat gondolkoztam, és most már biztosan tudom, hogy ő az. Azonnal meg kell ismerned!
Ez a sietség, ami annyira jellemző volt Marie-Anne-ra, ismét nevetésre ingerelte Emmanuelle-t. Egy pillanatig sem hitte, hogy a jelölt valóban "az a férfi, akire szüksége van", de nem akarta elrontani kis pártfogója örömét. Igyekezett hát érdeklődést tettetni.
– És milyen Ő? – kérdezte.
– Egy igazi firenzei márki. Szerintem az életben sose láttál még ilyen klassz pasast. Sovány, magas, sasorrú, a szeme fekete, a pillantása mély, átható, a bőre sötét tónusú, az arca csontos.
– Máris el vagyok bűvölve!
– Gúnyolódj csak. Majd az arcodra fagy a hülye röhögés, ha meglátod. Ő is az oroszlán jegyében született.
– Ki még?
– Ariane és én.
– Vagy úgy…
– De az ő haja fekete és csillogó, mint a tiéd. Persze már ezüstös, amitől még istenibb.
– Ezüstös? De hiszen akkor öreg!
– Természetesen. Korban épp hozzád illik: pontosan kétszer annyi idős, mint te. Harmincnyolc éves. Azért mondtam, hogy sietned kell. Jövőre már túl öreg leszel hozzá. Ráadásul jövőre nem is lesz már itt.
– Mit csinál Bangkokban?
– Semmit. Nagyon intelligens. Utazgat, mindenről informálva van. Romokat kutat és Buddha-szobrokat tanulmányoz. Egyszer még egy múzeumban is fölfedezett valamit, amiről annak a jóembernek, aki a termeket őrzi, fogalma sem volt. Azt hiszem, könyvet fog írni. De inkább az jellemző rá, hogy semmit sem csinál.
– Mondd, ki az a fantasztikus lány? – szakította félbe Emmanuelle.
– Fantasztikus lány?
– Igen, aki az előbb érkezett.
– Érkezett? Hova?
– Hát ide! Megkukultál, Marie-Anne? Nézd, ott, pont veled szemben…
– Ja, Bí?
– Micsoda?
– Mondom: Bí. Inkább mintha te kukultál volna meg.
– Úgy hívják, hogy Bí? Milyen furcsa név!
– Ez nem név! Angolul azt jelenti, méh. B, két e. De én inkább úgy írom: b, í. Így egyszerűbb.
– És ő hogy írja?
– Ahogy mondom neki.
– Jaj, Marie-Anne!
– Csak nem képzeled, hogy ez az igazi neve? Én adtam neki. De most már mindenki így hívja.
– És mi az igazi neve?
– Nem mindegy? Úgyse tudnád kiejteni. Egy lehetetlen angol név.
– De hát nem hívhatom Bínek!
– Miért kéne bárhogy is hívnod?
Emmanuelle meglepetten nézett Marie-Anne-ra, majd pillanatnyi habozás után csak annyit kérdezett: – Angol?
– Nem, amerikai. De nyugodj meg, úgy beszél franciául, mint te vagy én. Még akcentusa sincs, pedig az fokozná a varázsát.
– Úgy látom, ki nem állhatod.
– Én? A legjobb barátnőm!
– Nocsak! Sose meséltél róla…
– Nem mesélhetek minden lányról, akit ismerek.
– De ha annyira szereted, legalább egy szóval megemlíthetted volna.
– Ki mondta, hogy szeretem? A barátnőm, és kész. Ez még nem jelenti azt, hogy szeretem.
– Marie-Anne!… Összevissza beszélsz! Az az igazság, hogy semmit sem akarsz elárulni magadról. És a barátnőidet is rejtegeted előlem. Féltékeny vagy? Félsz, hogy elrabolom őket?
– Nem értem, miért kéne lányokra pocsékolnod az idődet.
– Pocsékolnom! Mért olyan fene értékes az én időm? Úgy beszélsz, mintha meg volnának számlálva a napjaim.
– Meg is vannak – mondta Marie-Anne, olyan komolyan, hogy Emmanuelle megijedt.
– Nem érzem magam kivénhedtnek…
– Az öregség gyorsan itt van.
– És ez a Bí, illetve Bee – jobban tetszik nekem angolosan, így legalább van valami értelme – szintén a sír szélén áll?
– Huszonkét éves és nyolc hónapos.
– Férjnél van?
– Még az sem.
– Hú! Akkor még nálam is reménytelenebb vénlány! Mit nem hall az ember!
Marie-Anne reagálásra sem méltatta az ironikus megjegyzést.
– Az a benyomásom, hogy nincs kedved bemutatni nekem… – folytatta Emmanuelle.
– Sokkal inkább, mint hogy a hülyeségeidet hallgassam.
Marie-Anne intett Bee-nek. A lány hozzájuk sietett.
– Ő Emmanuelle – mondta Marie-Anne, mintha egy bűntett elkövetőjét nevezte volna meg.
A nagy szürke szempár közelről intelligens és szabadságra született emberről árulkodott. Bee-nek érezhetőleg nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy uralkodjék másokon. Emmanuelle némi kárörömmel gondolt rá, hogy biztosan sok borsot tör Marie-Anne orra alá. Úgy érezte, hogy meg van bosszulva.
Semmiségekről csevegtek. Az amerikai lány hangja jól illett a tekintetéhez. Komoly volt és határozott, de közben bensőséges derű melegítette át. Emmanuelle úgy ítélte meg, hogy az arca is, a hangja is boldog.
Érdeklődött, mivel tölti Bee a napjait. Többnyire a városban sétál. Egyedül él Bangkokban? Nem, a fivéréhez jött látogatóba egy éve, aki az amerikai követség tengerészeti attaséja. Eredetileg csak egy hónapig akart maradni, de végül itt ragadt. Semmi oka hazasietni.
– Ha megelégelem ezt a hosszúra nyúlt vakációt mondta –, férjhez megyek, és visszatérek az Egyesült Államokba. Nincs kedvem dolgozni. Imádom a semmittevést.
– Menyasszony? – kérdezte Emmanuelle.
Bee elnevette magát. A nevetése őszinte és szép volt.
– Tudja, az én hazámban az esküvőt megelőző napon tartják az eljegyzést, de az eljegyzés előtti napon még nem tudják, hogy kivel. Miután a visszavonulásom sem holnapra, sem holnaputánra nem várható, nem tudhatom, ki lesz a választottam.
– A férjhez menés nem feltétlenül jelent visszavonulást – vetette ellen Emmanuelle.
Bee elnézően mosolygott, majd egyszerűen, némi kétkedő hangsúllyal csak ennyit mondott: "Nem?" Azután még megjegyezte:
– Nem olyan rossz dolog visszavonulni. Emmanuelle kis híján megkérdezte: mitől? De félt,
hogy a lány indiszkrétnek találná a kérdést. Végül is Bee kezd te faggatni őt:
– Nem bánta meg, hogy ilyen fiatalon férjhez ment?
– Jaj, dehogy! – mondta Emmanuelle.
– Ennél jobbat nem is tehettem volna!
Bee ismét elmosolyodott. Jóság sugárzott belőle, ami elbűvölte Emmanuelle-t. Arcbőrének tökéletes zománcán (melynek színei természetesnek tűntek, s Emmanuelle pontosan tudta, mennyi szorgalom, türelem és idő kell ahhoz, hogy valaki ilyen fokon tudjon festékkel és ecsettel bánni), amely éppen hibátlansága miatt csaknem zavaró volt, úgy tört át a mosoly, mint a napsugár egy festett üvegablakon. Aki ilyenkor látta, már nem azt mondta: milyen szép ez a nő!, hanem: milyen rokonszenves! Emmanuelle pedig még azt is hozzátette gondolatban: milyen boldog! Úgy érezte, közelebb hozza őket egymáshoz az a tény, hogy mindketten boldogok. Annyira iszonyodott a boldogtalanságtól, hogy képtelen volt szeretni bárkit, aki sokat panaszkodott és szívesen sajnáltatta magát. Néha szégyenkezett is emiatt, bár tudta, hogy iszonyodása nem keményszívűségből fakad, csupán a szépség alázatos, már-már megszállott imádatából.
Miközben Marie-Anne a hölgyekkel társalgott, Emmanuelle Bee mellett maradt. Semmi lényegesről nem beszéltek, de nyilvánvaló volt, hogy élvezik egymás társaságát. Emmanuelle most még annak is örült, hogy kis barátnője elhanyagolja. Amikor Jean megérkezett, hogy hazavigye, sajnálta, hogy már mennie kell. Marie-Anne fontoskodva odakiáltotta neki búcsúzóul: "Felhívlak!" Emmanuelle csak későn kapott észbe, hogy nem kérte el Bee telefonszámát. Ez a mulasztás annyira lesújtotta, hogy képtelen volt válaszolni a férje kérdéseire.
 
* * *
 
Emmanuelle, maga sem tudta, miért, kerülte az Ariane-nal való találkozást. Még a reggeli úszásról is lemondott, nehogy véletlenül belébotoljék a Sport Clubban. Megkérdezte Jeant, mi a véleménye a fiatal grófnéról, és ő azt mondta, hogy nagyon csinos nőnek találja. Tetszik neki, hogy olyan temperamentumos, és hogy semmiből sem csinál nagy ügyet. Lefeküdt vele? – érdeklődött Emmanuelle. Nem, de ha alkalom adódott volna, szívesen. Emmanuelle általában büszke volt rá, hogy a férjét szeretik a nők, most azonban – teljesen logikátlanul, hiszen, mint kiderült, Jean nem volt jóban Ariane-nal – belényilallt a féltékenység, amit Jean elől sikerült ugyan eltitkolnia, de ami az egész napját megmérgezte. Nem sokkal e beszélgetés után Ariane telefonált. Közölte, hogy a két napja egyfolytában zuhogó eső az agyára megy, de most támadt egy "zseniális ötlete". Megtanítja Emmanuelle-t teremteniszezni. Hogy mi az? Olyan tenisz, amit akkor is lehet játszani, ha esik az eső, mert a pályát tető fedi. Emmanuelle imádni fogja. Majd ő hozza az ütőket és a labdákat. Emmanuelle csak vegyen föl sortot és tornacipőt, és fél óra múlva legyen a Sport Clubban.
Mielőtt kitalálhatott volna valami kifogást, a grófné letette a kagylót. Végül úgy döntött, hogy ez a számára ismeretlen sport nagyon szórakoztató is lehet, és már egész jókedvűen készülődött.
Amikor a klubban találkoztak, kiderült, hogy teljesen egyformán öltöztek: mindketten fekete sortot és sárga pamuttrikót viseltek. Elnevették magukat.
– Hord melltartót? – érdeklődött Ariane.
– Soha! Nincs is nekem.
– Bravó! – helyeselt a grófné, majd hirtelen derékon ragadta Emmanuelle-t, és könnyedén a magasba emelte.
Emmanuelle elképedt: nem hitte volna, hogy Ariane ilyen erős.
– Ostoba babona, hogy lógni fog a mellünk, ha teniszhez és lovagláshoz nem húzunk rá tasakot! – jelentette ki a grófné.
– Épp ellenkezőleg! Minél többet sportolunk, annál erősebbek lesznek a mellizmaink. Nézze csak az enyémet!
A sportpálya előterében, nyílt színen fölhúzta a trikóját. Emmanuelle-en kívül még jó néhány játékos megcsodálhatta izmos, szép felsőtestét.
Maga a pálya első látásra egészen primitív tákolmánynak tűnt a galéria magasából: padló, négy deszkafal és a tető. Létrán ereszkedtek le, amely a felső fokánál fogva mint egy tengelyre – a tetőhöz volt rögzítve: mikor leértek, a létrát automatikusan visszarántották a rugók. Ha majd ki akarnak mászni a gödörből, egy kötéllel megint lehúzhatják. Ariane elmagyarázta a játék lényegét: egy kemény kaucsuklabdát kell a játékosoknak felváltva a falhoz ütögetniük egy kis átmérőjű, hosszú nyelű ütővel.
A kis fekete labda Ariane lecsapásaitól villámgyorsan pattogott. Emmanuelle egyik faltól a másikig rohant, mint az őrült, visongva nevetett, kibomlott haja az arcát verte. Fél óra múlva már remekül ütögette a labdákat, viszont a lába rogyadozott, és nem kapott levegőt. Az egész teste patakzott az izzadságtól. Ariane intett neki, hogy pihenjenek, és lehúzta a létrát. Kivett két törülközőt a szatyrából, amit korábban a létrához kötözött. Levette a trikóját, energikusan végigdörzsölte magát, azután a másik törülközővel a barátnője mellét és hátát kezdte szárogatni. Emmanuelle csak lihegett s nem ellenkezett. A hónaljáig tűrt, átázott trikóját nem merte visszahúzni a mellére. Ariane nekidöntötte a rézsútos létrának. Emmanuelle tréfásan szétvetette a karját és a lábát, mint aki hagyja magát keresztre feszíteni.
A melle már száraz volt, Ariane azonban rendületlenül tovább dörzsölte. A sok kellemetlen érzés: a kifulladás, a fáradtság és az égető szomjúság vérbőséggel társult, ami viszont kellemes volt. Ariane hirtelen ledobta a frottírtörülközőt, a karját Emmanuelle karja alá csúsztatta, s egész testével hozzásimult. Emmanuelle érezte, hogy mellbimbója az övét keresi (mihelyt a bimbók összeértek, átadta magát a gyönyörnek, amely nagyobb volt annál, hogysem ellen tudott volna állni neki), ágyéka a sorton keresztül az ágyékához nyomult. Testük a létra dőlését követte, s mivel ezáltal kiküszöbölődött az a néhány centiméternyi különbség, amellyel Emmanuelle alacsonyabb volt a grófnénál, a szájuk egy magasságba került. Ariane úgy csókolta Emmanuelle-t, ahogy még soha senki: szájának minden zugát átkutatta, nyalta az ajkát, a nyelvét, szájüregének minden belső tekervényét és apró dudorát, a szájpadlását, a fogait – s mindezt olyan hosszú időn át, hogy Emmanuelle már nem is tudta, mióta tart ez a csók: percek vagy órák óta? Már nem gyötörte a szomjúság, amely az imént még valósággal égette a torkát. Egy egészen kicsit elhúzódott a grófnétól, hogy a csiklójának legyen helye kinyílni és megmerevedni. Amikor a klitorisza elérte a tökéletes merevség állapotát, s Emmanuelle teljes egészében olyan volt már, mint egyetlen, hatalmas, pattanásig feszült rügy, szinte öntudatlanul a lába közé szorította Ariane egyik combját, s medencéjének lágy mozgásával hozzádörgölődzött. Ariane hagyta, hogy levezesse felfokozott érzéki feszültségét, azután elvonta tőle az ajkát, és a szemébe nevetett, mintha egy jó tréfán mulatna. Emmanuelle zavarba jött. Úgy érezte, hogy Ariane érzelem nélkül ölelte. Neki még továbbra is szüksége lett volna a szájára és a mellére. A grófné azonban ismét derékon ragadta, mint amikor az előcsarnokban találkoztak, és föltette a létrára. Emmanuelle megvetette a sarkát az egyik fokon. Azt hitte, hogy Ariane meg akarja csókolni a mellét, de a grófné hátravetett fejjel állt, és gunyoros tekintettel fürkészte az arcát. Hirtelen benyúlt a barátnője sortja alá, s még mielőtt Emmanuelle észbe kapott volna, a keze már nedvedző nemi szervében volt.
Az ujjaival éppolyan ügyesen bánt, mint a nyelvével. Simogatta Emmanuelle csiklóját, azután két összeszorított ujját benyomta a vaginájába, és csodálatra méltó szakértelemmel masszírozta a méhnyak kemény dudorát. Emmanuelle ellenkezés nélkül hagyta, hogy az orgazmus magával ragadja, csak azon iparkodott, hogy minél tökéletesebben megnyíljék, s a lehető legnagyobb hatásfokkal élvezzen. Egyszerre úgy érezte, mintha forró lávafolyam ömölnék belőle. Amikor félig öntudatlanul elnyúlt a létrán, barátnője a karjába kapta és magához szorította. Ha Emmanuelle most látja Ariane szemét, meglepetéssel állapíthatta volna meg, hogy a gunyoros szikrák kihunytak.
 
Amire azonban felocsúdott, a grófné már magára öltötte megszokott ironikus maszkját. Vállon ragadta Emmanuelle-t, s nevetve kérdezte:
– Maradt annyi erő a lábadban, hogy fölmássz?
Emmanuelle-t mérhetetlenül sértette ez a hang. Lehajtotta a fejét, mint egy duzzogó gyerek. Ariane ismét egészen közel hajolt hozzá, és megemelte az állát.
– Mondd csak… – suttogta elfúló hangon, amilyennek Emmanuelle még sohasem hallotta – csinálták már ezt más nők is neked?
Emmanuelle látszólag blazírt maradt, valójában azonban iszonyú zavarba jött – képtelen lett volna megmagyarázni, miért. Süketnek tettette magát.
– Felelj! – unszolta Ariane.
– Szeretkeztél már nővel?
Emmanuelle megmakacsolta magát, s nem válaszolt. Ariane még közelebb hajolt hozzá, ajkuk csaknem összeért.
– Gyere el hozzám – súgta.
– Akarod?
Emmanuelle nemet intett a fejével.
Ariane egy hosszú pillanatig a kezében tartotta még barátnője állát, de nem szólt többet. Végül elhúzódott tőle, és derűs tekintete, mókás fintora sem csalódottságról, sem haragról nem árulkodott.
– Mássz! – mondta, és megcsiklandozta Emmanuelle orra hegyét.
Emmanuelle megfordult, és elindult fölfelé. Ariane követte. Emmanuelle visszahúzta a derekára a még mindig csuromvizes trikót.
– Jaj! a te trikód meg lent maradt! – mondta.
– Felhozzam neked?
(Ráeszmélt, hogy most először tegezte Ariane-t.)
– Hagyd!
– A grófné fejedelmien legyintett.
– Nem érdemes. Ronggyá vált.
Törülközőt dobott a vállára, de eszébe sem jutott, hogy a mellén összevonja. A garázs felé menet egyik kezével az ütőket és tarkabarka szatyrát himbálta, a másikkal Emmanuelle kezét fogta. Ismerősök integettek nekik, s Ariane meztelen melle láttán nevetve köszöntek. Emmanuelle úgy érezte, hogy az egész világ őket nézi. Már nem érzett mást, csak szégyent és riadalmat. Szeretett volna minél gyorsabban megszabadulni Ariane-tól, és eltökélte, hogy soha többé nem találkozik vele.
A garázsban Ariane elengedte a kezét, szembefordult vele, s közben végre csomóba kötötte elöl törülközője két csücskét. Kérdő, várakozó tekintete szavak nélkül is mindent elmondott. Emmanuelle ismét lehajtotta a fejét. Zavara egy cseppet sem enyhült. Ariane nem erőszakoskodott. Lehajolt és könnyű csókot lehelt barátnője arcára.
– Viszlát, kis gida! – mondta vidáman. Beugrott a kocsijába, búcsút intett és elhajtott. Amint eltűnt a szeme elől, Emmanuelle már sajnálta,
hogy nem maradt vele. Szerette volna látni még a mellét, de még inkább érezni, amint hozzásimul. Hirtelen elfogta a vágy, hogy meztelen legyen, s meztelen legyen Ariane is, és testének teljes hosszában nyúljon el rajta – és eközben mindketten legyenek nagyon meztelenek, meztelenebbek, mint amilyenek valaha is voltak. Arra vágyott, hogy Ariane keble a kebléhez, ágyéka az ágyékához simuljon. Vágyott a grófné asszonyi kezére, combjára, ajkára, egész asszonytestére… Ha Ariane visszajött volna, ó, milyen boldogan adta volna oda magát neki Emmanuelle!
 
Ezen a napon érkezett Christopher. Még jóképűbb volt, mint a fotókon, nyíltsága, őszinte nevetése, akár egy angol rögbijátékosé; szigorúan hátrafésült szőke haja minden forgószéllel képesnek látszott dacolni. Emmanuelle azonnal olyan bizalommal volt iránta, mintha ősidők óta barátok volnának. Míg körülvezette a kertben, egyik karjával a férjébe, a másikkal őbelé karolt, s máris civakodott Jeannal, kivel tölt majd a vendég több időt.
– Nem fogod állandóan dolgoztatni Christopher!! El akarom vinni a khlong-ra, meg akarom mutatni neki a vadászmadárpiacot…
– De én nem vakációzni jöttem! – ellenkezett Christopher elbűvölten.
Pompássá varázsolta a vasárnapját a kettős öröm: hogy újra látja Jeant, és ráadásul ilyen remek feleség oldalán. Nem titkolta, mennyire el van ragadtatva Emmanuelle-től.
– Mekkora szerencséje van ennek a gazember Jeannak! – kiáltott fel, csodálattal teli pillantást vetve a ház asszonyára.
– Semmivel sem érdemelte ki!
– Hál' istennek! – tréfálkozott Emmanuelle.
– Utálnék egy érdemdús férjet!
Késő éjszakáig fennmaradtak, jókedvű, hangos csevegés közepette, míg csak Emmanuelle-t el nem nyomta az álom, a karosszékben, ahol kuporgott, a földszinti teraszt repkényként befutó bugenvillák alatt. Nem esett az eső. A varas békák elhallgattak. A csillagok színe olyan volt, mint a száraz évszakban. Augusztus közepe táján gyakran folyamodnak a csillagok ehhez a csalafintasághoz.
Emmanuelle meztelenül aludt. De amikor szobájuk széles balkonján Jeannal reggelihez ültek, rövid kis hálóinget húzott magára, amilyenből (részben a fehérneműpróbák gyönyörűségéért) több tucatot beszerzett Párizsban. Ezen a reggelen egy átlátszó, pliszírozott ingecskét viselt, amely csaknem ugyanolyan árnyalatú volt, mint a bőre. Az alja épp az ágyékáig ért. Három gomb fogta össze derék tájt. A legkönnyebb szellő is meglibbentette. Emmanuelle elnevette magát.
– Jóságos isten! Elfelejtettem, hogy vendégünk van! Felöltözöm.
Már indult is, hogy magára kapjon valamit, de Jean visszatartotta:
– Minek? Így jó, ahogy vagy.
Emmanuelle nem ellenkezett. Gyermekkorától hozzászokott, hogy meztelenül mutatkozzék. A szülei éppúgy nem igényelték, hogy reggel pongyolában jelenjék meg, mint a férje. A hálóingeket inkább kacérságból vásárolta az esküvője után, mintsem szemérmességből.
Christopher már nem volt olyan fesztelen, mint a vendéglátói. Szemben ült Emmanuelle-lel, s nem tudta levenni a szemét a melléről, amely a pliszék alatt kirajzolódott a napfényben: a bimbók vérfoltoknak tűntek a vékony kelmén. Amikor Emmanuelle felállt, hogy kétszersülttel, gyümölccsel vagy mézzel kínálja, a reggeli szellő a köldökéig lebbentette az azsúros inget, és gyapjának háromszöge gyakran olyan közel volt a vendég arcához, hogy Christopher belélegezhette gyöngyvirágillatú parfümjét.
Nem merte a teáscsészét az ajkához emelni, mert félt, hogy remeg a keze. "Mi lesz, ha fel kell állnom? – gondolta rémülten.
– Vagy ha jön valaki, és lehúzza az abroszt az asztalról – és rólam?"
Szerencsére Emmanuelle visszament a szobájába, mielőtt a két férfi végzett volna a reggelivel, s Christophernek maradt egy kis ideje arra, hogy lecsillapodjék.
 
* * *
 
Csak vacsorára ígérték, hogy visszajönnek. Emmanuelle-nek nem volt kedve az egész napot otthon tölteni egyedül. Beült a kocsijába, s elindult a városközpont felé. Egy jó óra hosszat kocsikázott minden cél nélkül, s többször is eltévedt. Időnként megállította egy-egy hívogató üzlet, egyszer pedig egy leprás iszonyatos látványa: szétroncsolt kezére támaszkodva hátrafelé kúszott a járdán, maga után húzva a mocskos földön combjának csonkját. Emmanuelle felindultságában képtelen volt újra begyújtani a motort. Csak ült, bénultan, elfelejtette, hová akart menni, s azt is, hogy milyen mozdulatokat kell végeznie ép lábával és egészséges kezével ahhoz, hogy az autó elinduljon. S közben a lelke legmélyén szegyeiké magát:
"Az iszonyodásommal kizárom ezt az embert az egészségesek társadalmából. Éppolyan kegyetlen vagyok, mint a honfitársaim, akik még nemrégiben is elkülönítették a leprásokat, szégyenletes jelek viselésére kötelezték őket, s úgy tekintették, mintha máris halottak volnának. A sziámiak nem ilyen igazságtalanok: a beteget nem tekintik vétkesnek. Gondozzák. Nem taszítják ki maguk közül, nem mutogatnak rá ujjal. Nem csinálnak botrányt, ha meglátják az utcán. Adnak neki enni és inni. Hagyják, hadd töltse ott hátralévő kis idejét, ahol neki tetszik."
A belső szemrehányás azonban nem segített. Emmanuelle ekkor ismerős alakot látott kilépni egy kínai butik ajtaján. Kiáltása segélykiáltásként hangzott:
– Bee!
A lány megfordult, s olyan mozdulatot tett, amely elárulta, hogy örül. Odasietett az autóhoz.
– Magát kerestem – mondta Emmanuelle. Hirtelen ráeszmélt, hogy tényleg így van.
– Igazán? Akkor szerencséje van – tréfálkozott Bee.
– Mert nagyon ritkán járok erre.
"Persze nem hisz nekem" – gondolta szomorúan Emmanuelle.
– Ebédelhetnénk együtt? – kérdezte olyan izgatottan, hogy Bee meglepetésében elfelejtett válaszolni.
Így hát Emmanuelle folytatta:
– Van egy ötletem! Jöjjön el hozzám! Rengeteg ennivaló van! És még nem is látta a házunkat.
– Nem akar inkább valamilyen helyi specialitást megismerni? Egészen közel ide van egy hangulatos kis sziámi vendéglő. Meghívom.
– Nem, nem! – makacskodott Emmanuelle.
– Majd máskor. Most, hogy végre megtaláltam, azt akarom, hogy jöjjön el hozzám!
– Ahogy gondolja.
Bee kinyitotta a kocsi ajtaját és beült mellé.
Emmanuelle hirtelen kivirágzott. Eltöltötte az a csodálatos érzés, hogy ismét magára talált, hogy tudja, mire vágyik, és tudja, kit szeret, és nem hajlandó többé sem várni, sem komédiázni. A legszívesebben torkaszakadtából kiabált volna, miközben minden elővigyázatosságra fittyet hányva vezetett a város hangyabolyában. Minden ok nélkül hangosan nevetett, és valósággal sugárzott a boldogságtól. Egy epekedő szerelmes ének kavargott a fejében. Ó, én menedékem! Ó, én szárnyaló szépségem, ó, te, szépségem, édes szépségem! Ó, szárnyaló földem, ó, szépségem, édes szépségem! Ígéretföldem, öblöm, menedékem, szépségem, édes szépségem! Szépségem, öblöm, szárnyam, menedékem!
Mint egy hajótörött, úgy nyújtotta a karját e szépséges part felé, megrázta hullámok áztatta súlyos fürtjeit, s boldog zokogással csókolta az édes, szép partot. Végre, végre! Milyen drága ez a föld, ahová a hullám kisodorta! - fövényén elterülhet csapzott haja, s meztelen combja megpihenhet! milyen nyájasan fogadja védtelen testét! Egy új világba lépve minden kihullott belőle, amit korábban tanult, majd elfelejtett. Ajkán az örök hajnal aranyos fénye ragyogott.
Bee csodálkozva és kissé zavartan figyelte.
Az elegáns, modern lakás tetszett a vendégnek. Lelkesen dicsérte a virágok ötletes elrendezését (az ikebanát Párizsban tanulta Emmanuelle), s a különleges dísztárgyakat is: az áttetsző köböl készült, korállal és tengeri kagylóval teli kis medencéket, és a nagy kovácsoltvas mobilt, amely zörgő vasleveleivel a helyiség közepén terpeszkedett.
Gyorsan megebédeltek. Emmanuelle képtelen volt beszélni. Diadalmas tekintetét Bee-re szegezte.
Ebéd után, bár tűzött a nap, kimentek a kertbe. Emmanuelle kézen fogva vezette barátnőjét a dugványok és csemeték között, s igyekezett elképzelteim vele, milyen szép lesz a kert, ha a növények felnőnek és virágba borulnak.
Leszakított egy hosszú szálú rózsát, és átnyújtotta Bee-nek. A lány az arcához simította a piros szirmokat. Emmanuelle hozzáhajolt, és megcsókolta a rózsát.
Amire visszaértek a házba, csurgott róluk az izzadság.
– Zuhanyozzunk le! – javasolta Emmanuelle.
Bee pompásnak találta az ötletet.
Emmanuelle olyan szélsebesen vetkőzött, mintha a ruhája tüzet fogott volna. Mire Bee vetkőzni kezdett, ő már teljesen meztelen volt.
– Milyen szép teste van! – mondta Bee.
Lassan gombolkozott. Amikor a meztelen testén viselt blúza szétnyílt, Emmanuelle felkiáltott: Bee felsőteste olyan volt, mint egy fiúé.
– Én ilyen lapos vagyok… – mondta.
Egy cseppet sem szégyenkezett. Élvezte a másik nő meglepetését. Emmanuelle szemügyre vette a rózsaszín foltocskákat, amelyek olyan kicsik és sápadtak voltak, mini egy serdületlen kislány mellbimbói.
– Csúnya? – kérdezte Bee, inkább kacéran, mint őszinte aggodalommal.
– Jaj, dehogy! Épp ellenkezőleg! - gyönyörű! – kiáltotta Emmanuelle.
Bee hálás mosollyal válaszok az elragadtatására.
– Pedig maga joggal lehet igényes… Akinek ilyen csodálatos melle van! Meglepő kontraszt, nem?
Emmanuelle-en úrrá lett a neofiták fanatizmusa.
– Mi érdekes van egy nagy mellen? Minden képeslap címoldalán ilyeneket látni! De a magáé különleges! Jaj, de szép!
A hangja elhalkult:
– Sose láttam még ilyen izgatót. Ezt őszintén mondom.
– Tulajdonképpen én is jópofának találom – mondta Bee, miközben hosszú combján lecsúsztatta a szoknyáját.
– Annak nem örülnék, ha kicsi mellem volna. De ha az embernek egyáltalán nincs melle, az olyan vicces, nem? (Hirtelen bőbeszédű lett. Emmanuelle nem hallotta még ilyen hosszan és folyamatosan beszélni.) Gyerekkoromban állandóan attól rettegtem, hogy meg fog nőni a mellem. Úgy éreztem, hogy akkor elveszítem a személyiségemet. És minden este így imádkoztam: "Istenem, add, hogy sose nőjön meg a mellem!" Olyan jó gyerek voltam, hogy a Jóisten meghallgatott.
– Milyen szerencse! – lelkendezett Emmanuelle.
– Rettenetes lett volna, ha megnő! Annyira örülök, hogy ilyen!
Bee lába is meghökkentő volt: olyan hosszú, és a vonalai olyan valószínűtlenül élesek, mintha egy divattervező asztaláról lépett volna le. A keskeny csípő, a vékony, hajlékony derék is nemes fajtára vallott. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte Emmanuelle-t, amikor Bee letolta a bugyiját, és előtűnt leborotvált vénuszdombjának csodálatos domborulata. Sose látott még erotikusabb, nőiesebb ágyékot: kihívó volt, s közben a végsőkig arisztokratikus. Mivel nem fedte szőrzet, a nemi szerv magasan felfutó vágása tisztán, élesen kirajzolódott. Az altest diadalmas nőiességét és a fiús felsőtestet hangsúlyozottan egységbe foglalta Bee egyenletesen lebarnult bőre (Emmanuelle lelki szemeivel látta, amint Bee napozik, és bárki kedvére megcsodálhatja hermafrodita meztelenségét). A test két felének kontrasztja a természet nyílt kihívása volt. A szőrtelen, felhasadt altest Bee tartózkodó bája ellenére is olyan érzéki látványt nyújtott, hogy Emmanuelle képtelen volt türtőztetni magát. Meg akarta kapni Bee-t, azonnal, elmerülni az izgató barázdában, ebben a hasadékban… Ó! - ez a hasadék! Ez a hasadék megremegtette Emmanuelle-t. Ez a duzzadt szegélyű élő korall, ez a szépséges hasadék! Az Univerzum legbecsesebb kincse! Ez a Természet formálta remekmű! Nincs nála semmi imádnivalóbb!…
Már épp szóra nyílt a szája, hogy mindezt elmondja Bee-nek, amikor az amerikai lány a fürdőszoba felé intett:
– Na? Zuhanyozunk?
Emmanuelle minden alakoskodást fölöslegesnek érzett.
– Jöjjön az ágyra! – mondta.
A vendég megtorpant az ajtóban, azután elnevette magát:
– De hát én fürödni szeretnék, nem aludni!
Emmanuelle gyanakodva figyelte: vajon ez a lány tényleg azt hiszi, hogy sziesztázni hívta, vagy csak játssza az ártatlant? Csüggedten látta, hogy Bee nem komédiázik.
Odalépett hozzá, és kinyitotta előtte a fürdőszobaajtót:
– Akkor hát a zuhany alatt fogjuk szeretni egymást! - jelentette ki határozottan.

fel