Emmanuelle
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Harmadik fejezet
Keblek, istennők és rózsák
Karjaimban mássá változom.
PAUL VALÉRY: Az ifjú párka
Itt, egészen estelig. Az árnyak rózsája a falra vetül.
Az órák rózsája hangtalan elvirágzik.
Fehér kőlapok vezetik a lépteket,
melyek a nappalt keresik szerelmesen.
YVES BONNEFOY: Tegnap még sivatag volt
Emmanuelle úszni akart a klubban, nem a nők fecsegését
hallgatni. Ezért úgy döntött, hogy korán reggel megy ki. Leúszott tíz hosszt a
medencében, ruganyosan, könnyedén, nem érdekelte sem az "időeredménye", sem a
férfiak, akik bámulták – egyébként ilyenkor még kevesen voltak. Ritmikus
karcsapásaitól kibuggyant a melle a vállpánt nélküli fürdőruhából. Amikor az
oldalára fordult, a csillogó vízben még gömbölyűbbnek látszott a keble, s a bőre
még selymesebbnek. Mellbimbója körül szűk kis árok képződött, s ettől a
körülötte lévő, vöröslő holdudvar olyan lett, mint egy parányi korallzátony. E
nélkül az apró részlet nélkül, amely elárulta a málnaszem sebezhetőségét, s még
a szájban szétolvadó ízét is felidézte, a mell tökéletes, túlságosan szoborszerű
domborulata talán nem is keltett volna izgalmat.
Amikor végül kifulladva a létrához úszott, s megragadta a krómozott oldallécet,
észrevette, hogy a kijáratot őrzik. Ariane de Saynes állt fölötte, a létra
tetején, és harsányan nevetett.
– Útelzárás! – kiáltotta.
– Áthaladás csak tiszta múltú egyéneknek!
Emmanuelle dühös volt, hogy az egyik "hülye" mégiscsak elcsípte. Közben
igyekezett olyan kedvesen mosolyogni, ahogyan csak bírt.
– Sellőt játszunk, hajnalban, amikor a tisztességes asszonyok a piacra mennek? –
évődött Ariane.
– Miféle titok lappang itt?
– Miért? Maga is itt van – vágott vissza Emmanuelle. Megpróbált kimászni a
medencéből.
Ariane nem mozdult az útból.
– Ó, az egészen más… – mondta titokzatosan. Emmanuelle nem kért magyarázatot.
A grófné ráérősen szemügyre vette foglyát.
– Isteni alakja van – jelentette ki végül elismerően.
Szavaiból őszinte jóindulat áradt. Ariane egy kicsit talán dilis – gondolta
Emmanuelle –, az viszont jó, hogy olyan erős: van benne valami felvillanyozó.
Már nem is esett olyan nehezére mosolyogni.
Ariane végre ellépett a létra felső fokáról. Emmanuelle felkapaszkodott. Szép
nyugodtan visszadugdosta a mellét a fürdőruhába (a bimbó azért csaknem teljes
egészében kívül maradt), és leült Ariane mellé. Két északi típusú fiú lépett oda
hozzájuk, és angol társalgásba kezdtek a grófnéval. Ariane jókedvűen
válaszolgatott a kérdéseikre. Emmanuelle-t nem zavarta, hogy egy szót sem ért a
csevegésből. Ariane hirtelen hozzá fordult:
– Érdekli ez a két úr?
Emmanuelle grimaszt vágott, Ariane pedig tolmácsolta a két udvarlójelöltnek az
elutasító választ. Nem sértődtek meg: hangosan nevettek, és láthatólag nem
akaródzott elmenniük. Emmanuelle rendkívül bárgyúnak találta őket. Egy perc
múlva Ariane határozottan fölállt, és a karjánál fogva magával húzta
Emmanuelle-t.
– Unalmasak – jelentette ki.
– Menjünk fel az ugrótoronyba!
Felmásztak a nyolc méter magas torony tetejére, és elhelyezkedtek hason fekve,
egymás mellett, a gyékénnyel borított lapos tetőn. Ariane gyorsan levette a
fürdőruhája felső részét, azután az alsót is.
– Nyugodtan levetkőzhet – mondta.
– Innen idejében észrevesszük, ha jön valaki.
De Emmanuelle-nek e pillanatban semmi kedve sem volt levetkőzni Ariane előtt.
Meglehetősen átlátszó kifogásokat hebegett: hogy a szűk fürdőruháját nehéz
le-föl huzigálni, hogy a nap túl erős…
– Tényleg erős – mondta Ariane.
– Jobb, ha fokozatosan szokik hozzá.
Ezután átadták magukat annak a jellegzetes félkábulatnak, amely a napozás
velejárója. Emmanuelle megállapította, hogy a grófnénak vannak jó tulajdonságai
is. Szerette az olyan embereket, akikkel hallgatni is lehet. Végül mégis ő törte
meg a csöndet:
– Van itt valami szórakozási lehetőség a medencén, a koktélokon és estélyeken
kívül? Egy idő után ez őrjítően unalmas lehet.
Ariane füttyentett erre a képtelenségre.
– Hogy volna unalmas! Rengetegféle szórakozásra van itt lehetőség! Most a
mozikról, az éjszakai szórakozóhelyekről és más vacakságokról nem beszélek. De
lehet lovagolni is, golfozni, teniszezni és teremteniszezni, vagy vízisízni; a
csatornákon ringatózva pedig kedvére álmodozhat az ember, és van vagy ezer
pagoda, nem is túl messze: ha naponta csak egyet látogat meg, három évig van
mivel agyonüsse az idejét. Kár, hogy a tenger – mármint az igazi, ahol fürödni
lehet – százötven kilométerre van innen. De megéri a fáradságot odamenni.
Csodálatos ez a tengerpart, széles és olyan hosszú, mintha sose akarna véget
érni, kókuszpálmák szegélyezik, teljesen néptelen, és telis-tele van szórva
kagylóval. A víz a benne lévő temérdek kis nem tudom, mitől mesésen
foszforeszkál éjszaka. A korallok csiklandozzák az ember talpát. És a cápák
kézből esznek.
– Erre kíváncsi lennék! – kacagott Emmanuelle.
– Még szerenádot is adnak, ha az ő birodalmukban szeretkezik! A tűző napon, a
homokban, amely finoman masszírozza közben az ember bőrét, vagy a cukorpálmák
árnyékában. Mindig talál egy kisfiút, aki egy csekély ősszegért hajlandó
legyezni, miközben a lovagja tettel bizonyítja szerelmét. Éjszaka pedig a parton
fekve teheti ugyanezt, hogy a hullámok nyelve a hátát nyalja, és a csillagok óvó
tekintete kísérje a boldogságát. Ó! ilyenkor hálát adhatunk a sorsnak, hogy
nőnek születtünk!
– Az a benyomásom, hogy ebben az országban ez a legkedveltebb sport… – jegyezte
meg Emmanuelle, él nélkül.
Ariane rejtélyes mosollyal fürkészte az arcát, és csak hosszú csönd után szólalt
meg:
– Mondja csak, aranyom… Elhallgatott, láthatólag latolgatott valamit.
– Mit mondjak? – fordult felé nevetve Emmanuelle.
Ariane némán tűnődött még egy darabig, azután hirtelen mintha úgy döntött volna,
hogy Emmanuelle méltó a bizalmára. Hangjában most nyoma sem volt az addigi
modoros nagyvilágiságnak. Meghitt grimaszt vágott Emmanuelle felé.
– Biztos vagyok benne, hogy szereti a szerelmet, és hogy egyáltalán nem az a kis
álszent, akinek mutatja magát! Hál' istennek! Hogy őszinte legyek, már az első
pillanatban fölkeltette az érdeklődésemet.
Emmanuelle hirtelenében nem tudott mit kezdeni ezzel a vallomással. Ösztönösen
védekező állásban maradt; inkább bosszantónak, mint hízelgőnek találta Ariane
kijelentését, mert nem szerette, ha kételkednek az őszinteségében. Az itteni nők
tehát álszentnek minősítették… Korábban csak nevetett volna ezen, most azonban
komolyan aggasztotta a dolog.
– Nem akarja jól érezni magát? – folytatta Ariane, s a hangja gazdag mögöttes
tartalmat adott a szavaknak.
– De – mondta Emmanuelle. Érezte, hogy veszélyes útra lépett, de minden
veszélynél jobban félt attól, hogy erényesnek gondolják.
Ariane elismerő mosolya sem nyugtatta meg egészen.
– Akkor hát, pipikém, jöjjön velem egyik este! mondja azt a férjének, hogy női
bulira hivatalos. Majd meglátja, mi van nálam raktáron! Ötven fényévnyi
körzetben sem talál gálánsabb és merészebb fiúkat Ariane lovagjainál!
Szellemesek, fiatalok, karcsúak, izmosak, és jól bánnak a fegyverükkel. Nincs
mitől tartania! Megegyeztünk?
– De… – tétovázott Emmanuelle – …maga alig ismer engem. Még azt sem…
Ariane vállat vont:
– Épp eléggé ismerem! Hosszas megfigyelés nélkül is megállapíthatom, hogy szép,
hogy lányokat és fiúkat egyaránt képes elbűvölni. És akikről beszélek, értenek a
szépséghez. Eszembe se jutna összehozni őket magával, ha nem lennék biztos
bennük is, magában is.
– És… – érdeklődött félénken Emmanuelle – …a férje? Nem veszi zokon ezeket a
kiruccanásokat?
Ariane tiszta szívből nevetett.
– Csak a bunkók nem tudják elviselni, hogy a feleségüknek szeretője van!
– Nem tudom, hogy Jean is így gondolja-e.
– Akkor hát nem kell beavatni a titokba – vonta le a következtetést kedélyesen
Ariane.
Hirtelen közelebb húzódott Emmanuelle-hez, átölelte a derekát, és magához húzta:
– Esküszik, hogy az igazat mondja? Emmanuelle csak a szempillájával intett, nem
kötelezve el magát túlságosan. Ariane nagy, meleg keble a vállához nyomódott, s
ettől kicsit megingott a talaj a lába alatt.
– Ugye, nem akarja többé elhitetni velem, hogy mámorító teste sosem fogadott be
mást, csak a férjét? Rendben van; no, és ezt minden alkalommal bevallotta neki?
Emmanuelle kínban volt. Újabb vallatás! De miért kéne tagadnia? Miért kell
ártatlanabbnak feltüntetnie magát, mint amilyen? Nemet intett a fejével. Ariane
megcsókolta a fülét örömében.
– Na látod! – mondta diadalmasan. Büszkén nézegette Emmanuelle-t.
– Ígérem, nem
fogod megbánni, hogy Bangkokba jöttél!
Kijelentése úgy hangzott, mintha barátnője aláírt volna egy szerződést.
Emmanuelle megpróbált elmenekülni, legalább a közvetlen következmények élőt.
– De nem! figyeljen ide! Most nem akarom… Hirtelen felbátorodott:
– Nem vagyok prűd és erkölcsi skrupulusaim sincsenek. Egyáltalán nem erről van
szó. De… adjon egy kis időt, amíg hozzászokom a gondolathoz… fokozatosan.
– Miért ne? Nem kerget a tatár. Szoktassa magát ehhez is, fokozatosan, mint a
napozáshoz…
Ajkán mosoly suhant át, mintha hirtelen egy jó ötlete támadt volna; felült.
– Jöjjön! Megmasszíroztatjuk magunkat! Visszabújt a bikinijébe, azután tréfásan
csúfolódó hangon, mintha kisgyerekhez szólna, még hozzátette:
– Ne félj, kis tücsök, csak nők masszíroznak! Emmanuelle a klubban hagyta a
kocsiját, és beült Ariane nyitott kabrioléjába. Jó félórán át hajtottak a
biciklis riksák és a pöfögő motoros taxik között, melyek telefüstölték a kínai
cégtáblákkal szegélyezett utcákat. Megálltak egy új, selyemkereskedések,
vendéglők és utazási irodák közé ékelt, s mindössze egyemeletes épület előtt. A
homlokzatán Emmanuelle számára ismeretlen betűs kiírás díszelgett. Belökték a
vastag üvegajtót, és egy fürdő halljában találták magukat, amely alig
különbözött az európai fürdők előterétől. Egy virágos kimonós japán nő fogadta
őket, rendkívül udvariasan: karját keresztbe fektetve a mellén többször is
meghajolt, mielőtt elindult volna velük a gőz- és kölniszagú hosszú folyosón.
Egy ajtó előtt megállva ismét mélyen meghajolt. Emmanuelle azon tűnődött, hogy
vajon néma-e.
– Menj be – mondta Ariane.
– A masszőzök mind egyformán jók. Én a melletted lévő
kabinban leszek. Egy óra múlva találkozunk.
Emmanuelle nem számított rá, hogy Ariane egyedül hagyja. Egyszeriben
gyámoltalannak érezte magát. Az ajtó, amelyet a japán nő kinyitott előtte, egy
tiszta kis fürdőszobába vezetett, melynek mennyezete egészen alacsonyan
húzódott; apró termetű, madárarcú ázsiai lány állt egy fürdőkád és egy
masszázsasztal között; fehér, ápolónői öltözékre emlékeztető szárongot viselt. Ő
is meghajolt, mondott néhány szót – láthatólag egy cseppet sem érdekelte, hogy a
vendég érti-e vagy sem –, azután odalépett Emmanuelle-hez, és kikapcsolta a
szoknyája korcát.
Amikor Emmanuelle teljésen levetkőzött, a nő intett, hogy lépjen be a kéklő,
illatos melegvízzel teli fürdőkádba. Nedves ruhát terített vendége arcára,
azután módszeresen végigszappanozta a vállát, hátát, mellét és hasát. Emmanuelle
megreszketett, amikor a habbal átitatott szivacs a combja közt csúszkált.
A fürdetés befejeztével a sziámi nő egy nagy, langyos törülközővel
megszárogatta, majd felfektette a párnázott asztalra. Előbb a tenyere élével
ütögette, azután az izmait csipkedte, ránehezedett a lábikrájára, az ágyékára,
kihúzogatta a lábujj ízületeit, majd hosszasan gyúrta a tarkóját és nyomogatta a
fejét. Emmanuelle félálomban hevert, s kifejezetten kellemesnek érezte a
kínzást.
A masszőz ezután két, gyufaskatulya nagyságú készüléket vett elő egy
szekrényből; a tenyerébe fektette, s kézfején rögzítette őket; a szerkentyűk
felmorajlottak, mint két búgócsiga. A sziámi nő vibráló tenyerei végigcsúsztak
Emmanuelle meztelen testén, s fölényes szakértelemmel behatoltak minden
mélyedésbe és redőbe: a nyak hajlatába, a hónaljba, a mellek és fenekek közé.
Azután a comb közötti legérzékenyebb pontokat keresték fel. Emmanuelle egész
testében reszketett. Combja szétnyílt, ágyéka kecsesen megemelkedett, s
szeméremajkát gyermeki bájjal kínálta fel csókra. De a sziámi nő keze már búcsút
vett az ágyékától, és visszatért a felsőtestére; rutinosan járt le-föl, mintha
kartont vasalna. Amikor Emmanuelle halkan nyöszörögni kezdett, a két vibrátor a
mellbimbójára csúszott, és körkörös mozdulattal hol épp csak érintette a hegyét,
hol olyan erőteljesen rányomódott, hogy a bimbó visszagyűrődött a mellbe. A
hullámok áthatoltak a testén, s belülről is nyaldosták. Emmanuelle hosszú
perceken át jajongott és kiabált, az ágyéka ívben megfeszült. A vibrátorok addig
ingerelték mellének érzékeny csúcsát, amíg kielégült, s ernyedten, kábán
elnyugodott.
Lehunyt szemmel hallgatta a szíve hangos dobogását. A ritmusa olyan volt, mint
egy afrikai dobé, s mintha a bőre egész felülete erre a tamtamra szeretkezett
volna. "De miféle szeretkezés ez? – gondolta bosszúsan.
– Ez a nő az egész
testemmel úgy bánt, mintha egyetlen, hatalmas nemi szerv volna – csak éppen
magával a nemi szervemmel nem csinált semmit! Mire jó akkor, hogy olyan-szép
formájú, olyan selymes? Mire jók a kis dudorok és bemélyedések? Miért nem nyúlt
a gyapjam alá ez a nő? A szeméremajkam is olyan szépen ívelt, mint a szám, és
olyan jó nyalni is, mint az ajkamat. De ez csak konokul összezárja az ajkát, és
esze ágában sincs, hogy megcsókoljon! Na jó, ha nincs kedve játszani velem, majd
játszom én magammal! Hadd lássa! Hadd tanulja meg, mit kell csinálni egy nővel,
aki lehunyt szemmel, meztelenül fekszik!"
Mielőtt ideje lett volna a tervét valóra váltani, valami, aminek csak lassanként
ébredt a tudatára, egyszerre magára vonta minden figyelmét: a szíve heves
ritmusára visszhang felelt az egyik válaszfal mögül. De a dobbanásra adott
válasz nem dobbanás volt, hanem keserves nyögés vagy hörgés. És nem Ariane
hörgött, hanem egy férfi. Méghozzá olyan hangosan, hogy áthallatszott a
hangszigetelt válaszfalon, amely az egyes kabinok titkát védte az illetéktelen
hallgatózóktól.
Emmanuelle tovább hegyezte a fülét, s egyszerre már nem volt biztos benne, hogy
kiabálást hall. Mint gyakorlott autóvezető úgy vélte, hogy egy rosszul olajozott
dugattyú zihál. Egy másodperccel később azonban ismét meggondolta magát: nem egy
motor akadozik! egy férfi fuldoklik!
Fojtogatják? Ki követi el a bűntényt? És ki az áldozat? A masszázsszalon egyik
vendége? Vagy épp ellenkezőleg: egy férfi – vagy női – vendég követ el erőszakot
egy masszőrön? Tehát dolgoznak itt férfiak is? Ariane azt mondta, hogy nem. De
szentírás-e, amit Ariane mond? Emmanuelle faggatni kezdte a sziámi lányt, bár
nemigen remélte, hogy megérti. A masszőz keze időközben a melléről átcsúszott a
vállára, majd a combjára, s onnan a bokájára. A faggatózásra tartózkodó
mosollyal felelt, majd mondott valamit a maga nyelvén, ami kérdésnek hangzott.
Karcsú ujjaival Emmanuelle altestére mutatott, s magasan felhúzott szemöldökkel
várta az engedélyt. Emmanuelle megkönnyebbülten, készségesen, boldogan "igen"-t
intett. A vibrátortól elnehezült kéz végigjárta a nemi szerv felületét és a
hajlatait; a sziámi lány rutinos mozdulatai elárulták, hogy pontosan tudja,
hogyan szerezheti a legtöbb élvezetet. Lendületesen, magabiztosan végezte a
dolgát, s gyömöszölve, dörzsölve és karmolva ujjainak virtuóz ügyességével is
megtoldotta az elektromos masszázst.
Emmanuelle minden erejével igyekezett késleltetni az orgazmust, de az
ellenállása gyorsan megtört. Újra élvezett, méghozzá olyan hevesen, hogy a
masszőz egy kissé megijedt tőle. Már jó ideje befejezte a műveletet, de
Emmanuelle még mindig hörgött, vonaglott, s ujjaival görcsösen szorította a
fehér asztal szélét.
– Hiába hangszigeteltek a falak – mondta Ariane, amikor a kijáratnál ismét
találkoztak.
– Ha te rázendítesz, az áthallatszik. Ezután már mesélheted nekem,
hogy kizárólag a matematika érdekel…
* * *
Marie-Anne az első látogatása után négy egymást követő délutánt Emmanuelle-nél
töltött. Egyre szigorúbb vallatásnak vetette alá, mindent tudni akart – és meg
is tudott –, a legapróbb részletekig, barátnőjének és férjének intim
együttléteiről és Emmanuelle buja képzelgéseiről.
– Ha a valóságban is odaadnád magad minden férfinak, akivel képzeletben
lefekszel – jegyezte meg egyik nap –, tökéletes nő volnál.
– Vagyis halott! – nevette el magát Emmanuelle.
– Hogyhogy?
– Azt hiszed, hogy férfival is lehet olyan sűrűn élvezni, mint egyedül?
– Miért ne lehetne?
– Mert fárasztó.
– És ha magaddal játszol, az nem fárasztó?
– Nem.
– Mostanában hányszor csinálod naponta? Emmanuelle szendén mosolygott:
– Hát tegnap például sokszor. Legalább tizenötször.
– Vannak nők, akik ugyanennyiszer csinálják férfival. Emmanuelle bólintott.
– Tudom – mondta.
Nem látszott irigyelni ezeket a nőket.
– Tulajdonképpen a férfiak nem mindig izgatok – morfondírozott.
– Velük
szeretkezni valóságos munka, néha még fáj is. És nem is mindig tudják, mi jó egy
nőnek…
Egyetlen dolog volt csupán, amiről nem mert őszintén beszélni a kislánnyal. Néha
suta célzást tett erre a bizonytalan dologra, de nem volt biztos benne, hogy
Marie-Anne elértette. Rejtély volt előtte az e tekintetben megnyilvánuló
félénkség és tartózkodás, ami egyébként oly idegen volt a kis látogatótól.
Marie-Anne, mihelyt megérkezett, ledobta a szoknyáját, s ha Emmanuelle úgy
kívánta, a bugyiját is habozás nélkül levetette; a két barátnő többnyire
meztelenül heverészett a lombokkal takart teraszon. A kapcsolatuk azonban csak
annyiból állt, hogy saját magukat simogatták: Marie-Anne nem érintette meg a
barátnőjét, s Emmanuelle sem merte megkérni erre, bár annyira vágyott rá, hogy
már aludni sem tudott. A görcsös szemérmesség és a legbujább szemérmetlenség
viaskodott egymással a lelkében. Végül valami felismerésféle derengett fel
előtte – de csak halványan, zavarosan –, hogy tudniillik ez a tartózkodás talán
a legrafináltabb kéj forrása, amihez tudat alatt ő maga ragaszkodik, hiszen ha
vággyal és rációval dacolva megfosztja magát Marie-Anne testétől, a távolság
varázsa a fizikai érintkezésnél is kápráztatóbb és perverzebb élvezethez
juttatja, így hát Emmanuelle ebben a kínos helyzetben – egy kislány szeszélyének
kiszolgáltatottan –, amelytől más körülmények között szenvedett volna,
váratlanul új érzéki gyönyörűségre bukkant.
S miközben élvezetét lelte a testi gyönyör korlátozásában, holott vágyai
kielégítését mindig természetesnek és fontosnak tartotta, kis barátnőjének
szexuális szokásai saját erotikus hajlamainak egy olyan jellemzőjét fedeztette
fel vele, amelyről eddig nem tudott. Amikor ugyanis észrevette, milyen könnyen
beletörődik abba, hogy semmit – vagy majdnem semmit – ne tudjon Marie-Anne-ról,
ráeszmélt, hogy az ő számára sokkal nagyobb szellemi és fizikai gyönyörűséget
jelent, ha nézik, amint bujaságába feledkezik, mint ha ő néz hasonló helyzetben
másokat. És már nem azért várta türelmetlenül nap mint nap a barátnőjét, hogy
nézhesse őt meztelenül és tanúja legyen erotikus játékainak, hanem sokkal inkább
azért a százszorta nagyobb, észveszejtő élvezetért, hogy a nyugágyon elnyúlva
önmagát simogathassa Marie-Anne szeme láttára. A varázs akkor sem tört meg,
amikor a kislány elment: Emmanuelle este, egyedül maszturbálva is látta az
ágyékára szegeződő zöld szempárt.
* * *
Az első együttlétüket követő szerdán Emmanuelle teára volt hivatalos Marie-Anne
anyjához. A proccul berendezett szalonban egy tucat "hölgy" ült – mindet
érdektelennek találta. Már-már sajnálni kezd te, hogy nem lehet egyedül kis
barátnőjével, aki a szőnyegen ült, s a bűbájos mintagyereket alakította, amikor
hirtelen új vendég érkezett: egy nagyon elegáns fiatal nő, akiről Emmanuelle
első pillantásra megállapította, hogy épp annyira nem illik ebbe a társaságba,
mint ő.
A feltűnően szép lány azokhoz a párizsi manökenekhez hasonlított, akik a
legjobban tetszettek Emmanuelle-nek. Ugyanolyan karcsú volt, ugyanolyan fásult
és távolságtartó, s az arca éppolyan rezzenéstelen. Félig nyitott ajka ("mint
egy rózsa"), óriási szeme fölött az ámbraszínű szemöldök, s a szempillák bűbájos
íve valószínűtlenül, már-már kihívóan nyílttá varázsolta az arcát. Emmanuelle
bizonyosra vette, hogy ő maga az egyetlen ebben a társaságban, aki saját
tapasztalatából tudja, mennyi őszinteség rejtőzhet az ilyen keresettség mögött,
s hogy mennyire tiszteletre méltó, ha valaki ilyen híven teljesíti azt a
kötelességét, hogy szép legyen; éppily biztos volt abban is, hogy rajta kívül
senki sincs, aki értékelni tudná a rejtett szenvedélyt, amely a gyöngyházfényű
szem mélyéről ragyogott. Nemegyszer sikerült már barátainak "sírkőkemény"
maszkja alatt felfedeznie – Baudelaire szavával – "a szenvedélyt, mely az
összhangot szétzilálja". Az alabástrom istennők valaha hús-vér teremtmények
voltak, de az ember, aki csak az elérhetetlen paradicsomban s a halott
istenekben hisz, szoborra vágyott, s ezért az aranyszínű, eleven testek szoborrá
változtak.
Emmanuelle érzelmei kétarcúak lettek: az iskolás lány iránti vágya is eleven
volt még, de az új vendég emlékezetébe idézte a próbaszalonokban megtapasztalt
felnőttesebb gyönyöröket is… Arra gondolt, bárcsak félkész agyagszoborként
érkezett volna Bangkokba, hogy itt alakulhasson ki végleges formája (nem is
annyira testi alakra gondolt, amelyen nem óhajtott volna változtatni, inkább
szellemire). Konkrét elképzelése nem volt ugyan végső szellemi formájáról, csak
azt kívánta, hogy az élete egykor majd olyan értékes és diadalmas legyen,
amilyen az új vendég remekbe szabott frizurája, ragyogó szürke szeme, és a
tömegízléssel dacoló kosztümje, amely sutba vágott minden konvenciót, s diadalra
juttatta a szárnyaló női képzeletet: szabása fittyet hányt a test vonalaira,
kivágása mély volt, a kabátka valósággal tiltakozott az ellen, hogy begombolják,
de közben mintha azt is elárulta volna, hogy viselője a forró égöv alatt is
fázik.
Marie-Anne, mielőtt még az anyja bemutathatta volna az új vendéget, felpattant a
földről, és a szalon egy távoli sarkába vonszolta Emmanuelle-t, ahol senki sem
hallhatta őket.
– Megtaláltam a férfit, akire szükséged van! – jelentette, a sikerrel
végrehajtott feladat elégedettségével.
Emmanuelle-ből kipukkadt a nevetés.
– Óriási! És ahogy ezt mondod! Milyen "az a férfi, akire szükségem van"?
– Egy olasz. Nagyon jóképű. Régóta ismerem, de nem voltam egészen biztos benne,
hogy ő a te embered. Sokat gondolkoztam, és most már biztosan tudom, hogy ő az.
Azonnal meg kell ismerned!
Ez a sietség, ami annyira jellemző volt Marie-Anne-ra, ismét nevetésre ingerelte
Emmanuelle-t. Egy pillanatig sem hitte, hogy a jelölt valóban "az a férfi, akire
szüksége van", de nem akarta elrontani kis pártfogója örömét. Igyekezett hát
érdeklődést tettetni.
– És milyen Ő? – kérdezte.
– Egy igazi firenzei márki. Szerintem az életben sose láttál még ilyen klassz
pasast. Sovány, magas, sasorrú, a szeme fekete, a pillantása mély, átható, a
bőre sötét tónusú, az arca csontos.
– Máris el vagyok bűvölve!
– Gúnyolódj csak. Majd az arcodra fagy a hülye röhögés, ha meglátod. Ő is az
oroszlán jegyében született.
– Ki még?
– Ariane és én.
– Vagy úgy…
– De az ő haja fekete és csillogó, mint a tiéd. Persze már ezüstös, amitől még
istenibb.
– Ezüstös? De hiszen akkor öreg!
– Természetesen. Korban épp hozzád illik: pontosan kétszer annyi idős, mint te.
Harmincnyolc éves. Azért mondtam, hogy sietned kell. Jövőre már túl öreg leszel
hozzá. Ráadásul jövőre nem is lesz már itt.
– Mit csinál Bangkokban?
– Semmit. Nagyon intelligens. Utazgat, mindenről informálva van. Romokat kutat
és Buddha-szobrokat tanulmányoz. Egyszer még egy múzeumban is fölfedezett
valamit, amiről annak a jóembernek, aki a termeket őrzi, fogalma sem volt. Azt
hiszem, könyvet fog írni. De inkább az jellemző rá, hogy semmit sem csinál.
– Mondd, ki az a fantasztikus lány? – szakította félbe Emmanuelle.
– Fantasztikus lány?
– Igen, aki az előbb érkezett.
– Érkezett? Hova?
– Hát ide! Megkukultál, Marie-Anne? Nézd, ott, pont veled szemben…
– Ja, Bí?
– Micsoda?
– Mondom: Bí. Inkább mintha te kukultál volna meg.
– Úgy hívják, hogy Bí? Milyen furcsa név!
– Ez nem név! Angolul azt jelenti, méh. B, két e. De én inkább úgy írom: b, í.
Így egyszerűbb.
– És ő hogy írja?
– Ahogy mondom neki.
– Jaj, Marie-Anne!
– Csak nem képzeled, hogy ez az igazi neve? Én adtam neki. De most már mindenki
így hívja.
– És mi az igazi neve?
– Nem mindegy? Úgyse tudnád kiejteni. Egy lehetetlen angol név.
– De hát nem hívhatom Bínek!
– Miért kéne bárhogy is hívnod?
Emmanuelle meglepetten nézett Marie-Anne-ra, majd pillanatnyi habozás után csak
annyit kérdezett: – Angol?
– Nem, amerikai. De nyugodj meg, úgy beszél franciául, mint te vagy én. Még
akcentusa sincs, pedig az fokozná a varázsát.
– Úgy látom, ki nem állhatod.
– Én? A legjobb barátnőm!
– Nocsak! Sose meséltél róla…
– Nem mesélhetek minden lányról, akit ismerek.
– De ha annyira szereted, legalább egy szóval megemlíthetted volna.
– Ki mondta, hogy szeretem? A barátnőm, és kész. Ez még nem jelenti azt, hogy
szeretem.
– Marie-Anne!… Összevissza beszélsz! Az az igazság, hogy semmit sem akarsz
elárulni magadról. És a barátnőidet is rejtegeted előlem. Féltékeny vagy? Félsz,
hogy elrabolom őket?
– Nem értem, miért kéne lányokra pocsékolnod az idődet.
– Pocsékolnom! Mért olyan fene értékes az én időm? Úgy beszélsz, mintha meg
volnának számlálva a napjaim.
– Meg is vannak – mondta Marie-Anne, olyan komolyan, hogy Emmanuelle megijedt.
– Nem érzem magam kivénhedtnek…
– Az öregség gyorsan itt van.
– És ez a Bí, illetve Bee – jobban tetszik nekem angolosan, így legalább van
valami értelme – szintén a sír szélén áll?
– Huszonkét éves és nyolc hónapos.
– Férjnél van?
– Még az sem.
– Hú! Akkor még nálam is reménytelenebb vénlány! Mit nem hall az ember!
Marie-Anne reagálásra sem méltatta az ironikus megjegyzést.
– Az a benyomásom, hogy nincs kedved bemutatni nekem… – folytatta Emmanuelle.
– Sokkal inkább, mint hogy a hülyeségeidet hallgassam.
Marie-Anne intett Bee-nek. A lány hozzájuk sietett.
– Ő Emmanuelle – mondta Marie-Anne, mintha egy bűntett elkövetőjét nevezte volna
meg.
A nagy szürke szempár közelről intelligens és szabadságra született emberről
árulkodott. Bee-nek érezhetőleg nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy
uralkodjék másokon. Emmanuelle némi kárörömmel gondolt rá, hogy biztosan sok
borsot tör Marie-Anne orra alá. Úgy érezte, hogy meg van bosszulva.
Semmiségekről csevegtek. Az amerikai lány hangja jól illett a tekintetéhez.
Komoly volt és határozott, de közben bensőséges derű melegítette át. Emmanuelle
úgy ítélte meg, hogy az arca is, a hangja is boldog.
Érdeklődött, mivel tölti Bee a napjait. Többnyire a városban sétál. Egyedül él
Bangkokban? Nem, a fivéréhez jött látogatóba egy éve, aki az amerikai követség
tengerészeti attaséja. Eredetileg csak egy hónapig akart maradni, de végül itt
ragadt. Semmi oka hazasietni.
– Ha megelégelem ezt a hosszúra nyúlt vakációt mondta –, férjhez megyek, és
visszatérek az Egyesült Államokba. Nincs kedvem dolgozni. Imádom a semmittevést.
– Menyasszony? – kérdezte Emmanuelle.
Bee elnevette magát. A nevetése őszinte és szép volt.
– Tudja, az én hazámban az esküvőt megelőző napon tartják az eljegyzést, de az
eljegyzés előtti napon még nem tudják, hogy kivel. Miután a visszavonulásom sem
holnapra, sem holnaputánra nem várható, nem tudhatom, ki lesz a választottam.
– A férjhez menés nem feltétlenül jelent visszavonulást – vetette ellen
Emmanuelle.
Bee elnézően mosolygott, majd egyszerűen, némi kétkedő hangsúllyal csak ennyit
mondott: "Nem?" Azután még megjegyezte:
– Nem olyan rossz dolog visszavonulni. Emmanuelle kis híján megkérdezte: mitől?
De félt,
hogy a lány indiszkrétnek találná a kérdést. Végül is Bee kezd te faggatni őt:
– Nem bánta meg, hogy ilyen fiatalon férjhez ment?
– Jaj, dehogy! – mondta Emmanuelle.
– Ennél jobbat nem is tehettem volna!
Bee ismét elmosolyodott. Jóság sugárzott belőle, ami elbűvölte Emmanuelle-t.
Arcbőrének tökéletes zománcán (melynek színei természetesnek tűntek, s
Emmanuelle pontosan tudta, mennyi szorgalom, türelem és idő kell ahhoz, hogy
valaki ilyen fokon tudjon festékkel és ecsettel bánni), amely éppen hibátlansága
miatt csaknem zavaró volt, úgy tört át a mosoly, mint a napsugár egy festett
üvegablakon. Aki ilyenkor látta, már nem azt mondta: milyen szép ez a nő!,
hanem: milyen rokonszenves! Emmanuelle pedig még azt is hozzátette gondolatban:
milyen boldog! Úgy érezte, közelebb hozza őket egymáshoz az a tény, hogy
mindketten boldogok. Annyira iszonyodott a boldogtalanságtól, hogy képtelen volt
szeretni bárkit, aki sokat panaszkodott és szívesen sajnáltatta magát. Néha
szégyenkezett is emiatt, bár tudta, hogy iszonyodása nem keményszívűségből
fakad, csupán a szépség alázatos, már-már megszállott imádatából.
Miközben Marie-Anne a hölgyekkel társalgott, Emmanuelle Bee mellett maradt.
Semmi lényegesről nem beszéltek, de nyilvánvaló volt, hogy élvezik egymás
társaságát. Emmanuelle most még annak is örült, hogy kis barátnője elhanyagolja.
Amikor Jean megérkezett, hogy hazavigye, sajnálta, hogy már mennie kell.
Marie-Anne fontoskodva odakiáltotta neki búcsúzóul: "Felhívlak!" Emmanuelle csak
későn kapott észbe, hogy nem kérte el Bee telefonszámát. Ez a mulasztás annyira
lesújtotta, hogy képtelen volt válaszolni a férje kérdéseire.
* * *
Emmanuelle, maga sem tudta, miért, kerülte az Ariane-nal való találkozást. Még a
reggeli úszásról is lemondott, nehogy véletlenül belébotoljék a Sport Clubban.
Megkérdezte Jeant, mi a véleménye a fiatal grófnéról, és ő azt mondta, hogy
nagyon csinos nőnek találja. Tetszik neki, hogy olyan temperamentumos, és hogy
semmiből sem csinál nagy ügyet. Lefeküdt vele? – érdeklődött Emmanuelle. Nem, de
ha alkalom adódott volna, szívesen. Emmanuelle általában büszke volt rá, hogy a
férjét szeretik a nők, most azonban – teljesen logikátlanul, hiszen, mint
kiderült, Jean nem volt jóban Ariane-nal – belényilallt a féltékenység, amit
Jean elől sikerült ugyan eltitkolnia, de ami az egész napját megmérgezte. Nem
sokkal e beszélgetés után Ariane telefonált. Közölte, hogy a két napja
egyfolytában zuhogó eső az agyára megy, de most támadt egy "zseniális ötlete".
Megtanítja Emmanuelle-t teremteniszezni. Hogy mi az? Olyan tenisz, amit akkor is
lehet játszani, ha esik az eső, mert a pályát tető fedi. Emmanuelle imádni
fogja. Majd ő hozza az ütőket és a labdákat. Emmanuelle csak vegyen föl sortot
és tornacipőt, és fél óra múlva legyen a Sport Clubban.
Mielőtt kitalálhatott volna valami kifogást, a grófné letette a kagylót. Végül
úgy döntött, hogy ez a számára ismeretlen sport nagyon szórakoztató is lehet, és
már egész jókedvűen készülődött.
Amikor a klubban találkoztak, kiderült, hogy teljesen egyformán öltöztek:
mindketten fekete sortot és sárga pamuttrikót viseltek. Elnevették magukat.
– Hord melltartót? – érdeklődött Ariane.
– Soha! Nincs is nekem.
– Bravó! – helyeselt a grófné, majd hirtelen derékon ragadta Emmanuelle-t, és
könnyedén a magasba emelte.
Emmanuelle elképedt: nem hitte volna, hogy Ariane ilyen erős.
– Ostoba babona, hogy lógni fog a mellünk, ha teniszhez és lovagláshoz nem
húzunk rá tasakot! – jelentette ki a grófné.
– Épp ellenkezőleg! Minél többet
sportolunk, annál erősebbek lesznek a mellizmaink. Nézze csak az enyémet!
A sportpálya előterében, nyílt színen fölhúzta a trikóját. Emmanuelle-en kívül
még jó néhány játékos megcsodálhatta izmos, szép felsőtestét.
Maga a pálya első látásra egészen primitív tákolmánynak tűnt a galéria
magasából: padló, négy deszkafal és a tető. Létrán ereszkedtek le, amely a felső
fokánál fogva mint egy tengelyre – a tetőhöz volt rögzítve: mikor leértek, a
létrát automatikusan visszarántották a rugók. Ha majd ki akarnak mászni a
gödörből, egy kötéllel megint lehúzhatják. Ariane elmagyarázta a játék lényegét:
egy kemény kaucsuklabdát kell a játékosoknak felváltva a falhoz ütögetniük egy
kis átmérőjű, hosszú nyelű ütővel.
A kis fekete labda Ariane lecsapásaitól villámgyorsan pattogott. Emmanuelle
egyik faltól a másikig rohant, mint az őrült, visongva nevetett, kibomlott haja
az arcát verte. Fél óra múlva már remekül ütögette a labdákat, viszont a lába
rogyadozott, és nem kapott levegőt. Az egész teste patakzott az izzadságtól.
Ariane intett neki, hogy pihenjenek, és lehúzta a létrát. Kivett két törülközőt
a szatyrából, amit korábban a létrához kötözött. Levette a trikóját, energikusan
végigdörzsölte magát, azután a másik törülközővel a barátnője mellét és hátát
kezdte szárogatni. Emmanuelle csak lihegett s nem ellenkezett. A hónaljáig tűrt,
átázott trikóját nem merte visszahúzni a mellére. Ariane nekidöntötte a rézsútos
létrának. Emmanuelle tréfásan szétvetette a karját és a lábát, mint aki hagyja
magát keresztre feszíteni.
A melle már száraz volt, Ariane azonban rendületlenül tovább dörzsölte. A sok
kellemetlen érzés: a kifulladás, a fáradtság és az égető szomjúság vérbőséggel
társult, ami viszont kellemes volt. Ariane hirtelen ledobta a frottírtörülközőt,
a karját Emmanuelle karja alá csúsztatta, s egész testével hozzásimult.
Emmanuelle érezte, hogy mellbimbója az övét keresi (mihelyt a bimbók összeértek,
átadta magát a gyönyörnek, amely nagyobb volt annál, hogysem ellen tudott volna
állni neki), ágyéka a sorton keresztül az ágyékához nyomult. Testük a létra
dőlését követte, s mivel ezáltal kiküszöbölődött az a néhány centiméternyi
különbség, amellyel Emmanuelle alacsonyabb volt a grófnénál, a szájuk egy
magasságba került. Ariane úgy csókolta Emmanuelle-t, ahogy még soha senki:
szájának minden zugát átkutatta, nyalta az ajkát, a nyelvét, szájüregének minden
belső tekervényét és apró dudorát, a szájpadlását, a fogait – s mindezt olyan
hosszú időn át, hogy Emmanuelle már nem is tudta, mióta tart ez a csók: percek
vagy órák óta? Már nem gyötörte a szomjúság, amely az imént még valósággal
égette a torkát. Egy egészen kicsit elhúzódott a grófnétól, hogy a csiklójának
legyen helye kinyílni és megmerevedni. Amikor a klitorisza elérte a tökéletes
merevség állapotát, s Emmanuelle teljes egészében olyan volt már, mint egyetlen,
hatalmas, pattanásig feszült rügy, szinte öntudatlanul a lába közé szorította
Ariane egyik combját, s medencéjének lágy mozgásával hozzádörgölődzött. Ariane
hagyta, hogy levezesse felfokozott érzéki feszültségét, azután elvonta tőle az
ajkát, és a szemébe nevetett, mintha egy jó tréfán mulatna. Emmanuelle zavarba
jött. Úgy érezte, hogy Ariane érzelem nélkül ölelte. Neki még továbbra is
szüksége lett volna a szájára és a mellére. A grófné azonban ismét derékon
ragadta, mint amikor az előcsarnokban találkoztak, és föltette a létrára.
Emmanuelle megvetette a sarkát az egyik fokon. Azt hitte, hogy Ariane meg akarja
csókolni a mellét, de a grófné hátravetett fejjel állt, és gunyoros tekintettel
fürkészte az arcát. Hirtelen benyúlt a barátnője sortja alá, s még mielőtt
Emmanuelle észbe kapott volna, a keze már nedvedző nemi szervében volt.
Az ujjaival éppolyan ügyesen bánt, mint a nyelvével. Simogatta Emmanuelle
csiklóját, azután két összeszorított ujját benyomta a vaginájába, és csodálatra
méltó szakértelemmel masszírozta a méhnyak kemény dudorát. Emmanuelle ellenkezés
nélkül hagyta, hogy az orgazmus magával ragadja, csak azon iparkodott, hogy
minél tökéletesebben megnyíljék, s a lehető legnagyobb hatásfokkal élvezzen.
Egyszerre úgy érezte, mintha forró lávafolyam ömölnék belőle. Amikor félig
öntudatlanul elnyúlt a létrán, barátnője a karjába kapta és magához szorította.
Ha Emmanuelle most látja Ariane szemét, meglepetéssel állapíthatta volna meg,
hogy a gunyoros szikrák kihunytak.
Amire azonban felocsúdott, a grófné már magára öltötte megszokott ironikus
maszkját. Vállon ragadta Emmanuelle-t, s nevetve kérdezte:
– Maradt annyi erő a lábadban, hogy fölmássz?
Emmanuelle-t mérhetetlenül sértette ez a hang. Lehajtotta a fejét, mint egy
duzzogó gyerek. Ariane ismét egészen közel hajolt hozzá, és megemelte az állát.
– Mondd csak… – suttogta elfúló hangon, amilyennek Emmanuelle még sohasem
hallotta – csinálták már ezt más nők is neked?
Emmanuelle látszólag blazírt maradt, valójában azonban iszonyú zavarba jött –
képtelen lett volna megmagyarázni, miért. Süketnek tettette magát.
– Felelj! – unszolta Ariane.
– Szeretkeztél már nővel?
Emmanuelle megmakacsolta magát, s nem válaszolt. Ariane még közelebb hajolt
hozzá, ajkuk csaknem összeért.
– Gyere el hozzám – súgta.
– Akarod?
Emmanuelle nemet intett a fejével.
Ariane egy hosszú pillanatig a kezében tartotta még barátnője állát, de nem
szólt többet. Végül elhúzódott tőle, és derűs tekintete, mókás fintora sem
csalódottságról, sem haragról nem árulkodott.
– Mássz! – mondta, és megcsiklandozta Emmanuelle orra hegyét.
Emmanuelle megfordult, és elindult fölfelé. Ariane követte. Emmanuelle
visszahúzta a derekára a még mindig csuromvizes trikót.
– Jaj! a te trikód meg lent maradt! – mondta.
– Felhozzam neked?
(Ráeszmélt, hogy most először tegezte Ariane-t.)
– Hagyd!
– A grófné fejedelmien legyintett.
– Nem érdemes. Ronggyá vált.
Törülközőt dobott a vállára, de eszébe sem jutott, hogy a mellén összevonja. A
garázs felé menet egyik kezével az ütőket és tarkabarka szatyrát himbálta, a
másikkal Emmanuelle kezét fogta. Ismerősök integettek nekik, s Ariane meztelen
melle láttán nevetve köszöntek. Emmanuelle úgy érezte, hogy az egész világ őket
nézi. Már nem érzett mást, csak szégyent és riadalmat. Szeretett volna minél
gyorsabban megszabadulni Ariane-tól, és eltökélte, hogy soha többé nem
találkozik vele.
A garázsban Ariane elengedte a kezét, szembefordult vele, s közben végre csomóba
kötötte elöl törülközője két csücskét. Kérdő, várakozó tekintete szavak nélkül
is mindent elmondott. Emmanuelle ismét lehajtotta a fejét. Zavara egy cseppet
sem enyhült. Ariane nem erőszakoskodott. Lehajolt és könnyű csókot lehelt
barátnője arcára.
– Viszlát, kis gida! – mondta vidáman. Beugrott a kocsijába, búcsút intett és
elhajtott. Amint eltűnt a szeme elől, Emmanuelle már sajnálta,
hogy nem maradt vele. Szerette volna látni még a mellét, de még inkább érezni,
amint hozzásimul. Hirtelen elfogta a vágy, hogy meztelen legyen, s meztelen
legyen Ariane is, és testének teljes hosszában nyúljon el rajta – és eközben
mindketten legyenek nagyon meztelenek, meztelenebbek, mint amilyenek valaha is
voltak. Arra vágyott, hogy Ariane keble a kebléhez, ágyéka az ágyékához
simuljon. Vágyott a grófné asszonyi kezére, combjára, ajkára, egész
asszonytestére… Ha Ariane visszajött volna, ó, milyen boldogan adta volna oda
magát neki Emmanuelle!
Ezen a napon érkezett Christopher. Még jóképűbb volt, mint a fotókon, nyíltsága,
őszinte nevetése, akár egy angol rögbijátékosé; szigorúan hátrafésült szőke haja
minden forgószéllel képesnek látszott dacolni. Emmanuelle azonnal olyan
bizalommal volt iránta, mintha ősidők óta barátok volnának. Míg körülvezette a
kertben, egyik karjával a férjébe, a másikkal őbelé karolt, s máris civakodott
Jeannal, kivel tölt majd a vendég több időt.
– Nem fogod állandóan dolgoztatni Christopher!! El akarom vinni a khlong-ra, meg
akarom mutatni neki a vadászmadárpiacot…
– De én nem vakációzni jöttem! – ellenkezett Christopher elbűvölten.
Pompássá varázsolta a vasárnapját a kettős öröm: hogy újra látja Jeant, és
ráadásul ilyen remek feleség oldalán. Nem titkolta, mennyire el van ragadtatva
Emmanuelle-től.
– Mekkora szerencséje van ennek a gazember Jeannak! – kiáltott fel, csodálattal
teli pillantást vetve a ház asszonyára.
– Semmivel sem érdemelte ki!
– Hál' istennek! – tréfálkozott Emmanuelle.
– Utálnék egy érdemdús férjet!
Késő éjszakáig fennmaradtak, jókedvű, hangos csevegés közepette, míg csak
Emmanuelle-t el nem nyomta az álom, a karosszékben, ahol kuporgott, a földszinti
teraszt repkényként befutó bugenvillák alatt. Nem esett az eső. A varas békák
elhallgattak. A csillagok színe olyan volt, mint a száraz évszakban. Augusztus
közepe táján gyakran folyamodnak a csillagok ehhez a csalafintasághoz.
Emmanuelle meztelenül aludt. De amikor szobájuk széles balkonján Jeannal
reggelihez ültek, rövid kis hálóinget húzott magára, amilyenből (részben a
fehérneműpróbák gyönyörűségéért) több tucatot beszerzett Párizsban. Ezen a
reggelen egy átlátszó, pliszírozott ingecskét viselt, amely csaknem ugyanolyan
árnyalatú volt, mint a bőre. Az alja épp az ágyékáig ért. Három gomb fogta össze
derék tájt. A legkönnyebb szellő is meglibbentette. Emmanuelle elnevette magát.
– Jóságos isten! Elfelejtettem, hogy vendégünk van! Felöltözöm.
Már indult is, hogy magára kapjon valamit, de Jean visszatartotta:
– Minek? Így jó, ahogy vagy.
Emmanuelle nem ellenkezett. Gyermekkorától hozzászokott, hogy meztelenül
mutatkozzék. A szülei éppúgy nem igényelték, hogy reggel pongyolában jelenjék
meg, mint a férje. A hálóingeket inkább kacérságból vásárolta az esküvője után,
mintsem szemérmességből.
Christopher már nem volt olyan fesztelen, mint a vendéglátói. Szemben ült
Emmanuelle-lel, s nem tudta levenni a szemét a melléről, amely a pliszék alatt
kirajzolódott a napfényben: a bimbók vérfoltoknak tűntek a vékony kelmén. Amikor
Emmanuelle felállt, hogy kétszersülttel, gyümölccsel vagy mézzel kínálja, a
reggeli szellő a köldökéig lebbentette az azsúros inget, és gyapjának háromszöge
gyakran olyan közel volt a vendég arcához, hogy Christopher belélegezhette
gyöngyvirágillatú parfümjét.
Nem merte a teáscsészét az ajkához emelni, mert félt, hogy remeg a keze. "Mi
lesz, ha fel kell állnom? – gondolta rémülten.
– Vagy ha jön valaki, és lehúzza
az abroszt az asztalról – és rólam?"
Szerencsére Emmanuelle visszament a szobájába, mielőtt a két férfi végzett volna
a reggelivel, s Christophernek maradt egy kis ideje arra, hogy lecsillapodjék.
* * *
Csak vacsorára ígérték, hogy visszajönnek. Emmanuelle-nek nem volt kedve az
egész napot otthon tölteni egyedül. Beült a kocsijába, s elindult a városközpont
felé. Egy jó óra hosszat kocsikázott minden cél nélkül, s többször is eltévedt.
Időnként megállította egy-egy hívogató üzlet, egyszer pedig egy leprás
iszonyatos látványa: szétroncsolt kezére támaszkodva hátrafelé kúszott a járdán,
maga után húzva a mocskos földön combjának csonkját. Emmanuelle felindultságában
képtelen volt újra begyújtani a motort. Csak ült, bénultan, elfelejtette, hová
akart menni, s azt is, hogy milyen mozdulatokat kell végeznie ép lábával és
egészséges kezével ahhoz, hogy az autó elinduljon. S közben a lelke legmélyén
szegyeiké magát:
"Az iszonyodásommal kizárom ezt az embert az egészségesek társadalmából.
Éppolyan kegyetlen vagyok, mint a honfitársaim, akik még nemrégiben is
elkülönítették a leprásokat, szégyenletes jelek viselésére kötelezték őket, s
úgy tekintették, mintha máris halottak volnának. A sziámiak nem ilyen
igazságtalanok: a beteget nem tekintik vétkesnek. Gondozzák. Nem taszítják ki
maguk közül, nem mutogatnak rá ujjal. Nem csinálnak botrányt, ha meglátják az
utcán. Adnak neki enni és inni. Hagyják, hadd töltse ott hátralévő kis idejét,
ahol neki tetszik."
A belső szemrehányás azonban nem segített. Emmanuelle ekkor ismerős alakot
látott kilépni egy kínai butik ajtaján. Kiáltása segélykiáltásként hangzott:
– Bee!
A lány megfordult, s olyan mozdulatot tett, amely elárulta, hogy örül.
Odasietett az autóhoz.
– Magát kerestem – mondta Emmanuelle. Hirtelen ráeszmélt, hogy tényleg így van.
– Igazán? Akkor szerencséje van – tréfálkozott Bee.
– Mert nagyon ritkán járok
erre.
"Persze nem hisz nekem" – gondolta szomorúan Emmanuelle.
– Ebédelhetnénk együtt? – kérdezte olyan izgatottan, hogy Bee meglepetésében
elfelejtett válaszolni.
Így hát Emmanuelle folytatta:
– Van egy ötletem! Jöjjön el hozzám! Rengeteg ennivaló van! És még nem is látta
a házunkat.
– Nem akar inkább valamilyen helyi specialitást megismerni? Egészen közel ide
van egy hangulatos kis sziámi vendéglő. Meghívom.
– Nem, nem! – makacskodott Emmanuelle.
– Majd máskor. Most, hogy végre
megtaláltam, azt akarom, hogy jöjjön el hozzám!
– Ahogy gondolja.
Bee kinyitotta a kocsi ajtaját és beült mellé.
Emmanuelle hirtelen kivirágzott. Eltöltötte az a csodálatos érzés, hogy ismét
magára talált, hogy tudja, mire vágyik, és tudja, kit szeret, és nem hajlandó
többé sem várni, sem komédiázni. A legszívesebben torkaszakadtából kiabált
volna, miközben minden elővigyázatosságra fittyet hányva vezetett a város
hangyabolyában. Minden ok nélkül hangosan nevetett, és valósággal sugárzott a
boldogságtól. Egy epekedő szerelmes ének kavargott a fejében. Ó, én menedékem!
Ó, én szárnyaló szépségem, ó, te, szépségem, édes szépségem! Ó, szárnyaló
földem, ó, szépségem, édes szépségem! Ígéretföldem, öblöm, menedékem, szépségem,
édes szépségem! Szépségem, öblöm, szárnyam, menedékem!
Mint egy hajótörött, úgy nyújtotta a karját e szépséges part felé, megrázta
hullámok áztatta súlyos fürtjeit, s boldog zokogással csókolta az édes, szép
partot. Végre, végre! Milyen drága ez a föld, ahová a hullám kisodorta! -
fövényén elterülhet csapzott haja, s meztelen combja megpihenhet! milyen
nyájasan fogadja védtelen testét! Egy új világba lépve minden kihullott belőle,
amit korábban tanult, majd elfelejtett. Ajkán az örök hajnal aranyos fénye
ragyogott.
Bee csodálkozva és kissé zavartan figyelte.
Az elegáns, modern lakás tetszett a vendégnek. Lelkesen dicsérte a virágok
ötletes elrendezését (az ikebanát Párizsban tanulta Emmanuelle), s a különleges
dísztárgyakat is: az áttetsző köböl készült, korállal és tengeri kagylóval teli
kis medencéket, és a nagy kovácsoltvas mobilt, amely zörgő vasleveleivel a
helyiség közepén terpeszkedett.
Gyorsan megebédeltek. Emmanuelle képtelen volt beszélni. Diadalmas tekintetét
Bee-re szegezte.
Ebéd után, bár tűzött a nap, kimentek a kertbe. Emmanuelle kézen fogva vezette
barátnőjét a dugványok és csemeték között, s igyekezett elképzelteim vele,
milyen szép lesz a kert, ha a növények felnőnek és virágba borulnak.
Leszakított egy hosszú szálú rózsát, és átnyújtotta Bee-nek. A lány az arcához
simította a piros szirmokat. Emmanuelle hozzáhajolt, és megcsókolta a rózsát.
Amire visszaértek a házba, csurgott róluk az izzadság.
– Zuhanyozzunk le! – javasolta Emmanuelle.
Bee pompásnak találta az ötletet.
Emmanuelle olyan szélsebesen vetkőzött, mintha a ruhája tüzet fogott volna. Mire
Bee vetkőzni kezdett, ő már teljesen meztelen volt.
– Milyen szép teste van! – mondta Bee.
Lassan gombolkozott. Amikor a meztelen testén viselt blúza szétnyílt, Emmanuelle
felkiáltott: Bee felsőteste olyan volt, mint egy fiúé.
– Én ilyen lapos vagyok… – mondta.
Egy cseppet sem szégyenkezett. Élvezte a másik nő meglepetését. Emmanuelle
szemügyre vette a rózsaszín foltocskákat, amelyek olyan kicsik és sápadtak
voltak, mini egy serdületlen kislány mellbimbói.
– Csúnya? – kérdezte Bee, inkább kacéran, mint őszinte aggodalommal.
– Jaj, dehogy! Épp ellenkezőleg! - gyönyörű! – kiáltotta Emmanuelle.
Bee hálás mosollyal válaszok az elragadtatására.
– Pedig maga joggal lehet igényes… Akinek ilyen csodálatos melle van! Meglepő
kontraszt, nem?
Emmanuelle-en úrrá lett a neofiták fanatizmusa.
– Mi érdekes van egy nagy mellen? Minden képeslap címoldalán ilyeneket látni! De
a magáé különleges! Jaj, de szép!
A hangja elhalkult:
– Sose láttam még ilyen izgatót. Ezt őszintén mondom.
– Tulajdonképpen én is jópofának találom – mondta Bee, miközben hosszú combján
lecsúsztatta a szoknyáját.
– Annak nem örülnék, ha kicsi mellem volna. De ha az
embernek egyáltalán nincs melle, az olyan vicces, nem? (Hirtelen bőbeszédű lett.
Emmanuelle nem hallotta még ilyen hosszan és folyamatosan beszélni.)
Gyerekkoromban állandóan attól rettegtem, hogy meg fog nőni a mellem. Úgy
éreztem, hogy akkor elveszítem a személyiségemet. És minden este így imádkoztam:
"Istenem, add, hogy sose nőjön meg a mellem!" Olyan jó gyerek voltam, hogy a
Jóisten meghallgatott.
– Milyen szerencse! – lelkendezett Emmanuelle.
– Rettenetes lett volna, ha
megnő! Annyira örülök, hogy ilyen!
Bee lába is meghökkentő volt: olyan hosszú, és a vonalai olyan valószínűtlenül
élesek, mintha egy divattervező asztaláról lépett volna le. A keskeny csípő, a
vékony, hajlékony derék is nemes fajtára vallott. A legnagyobb meglepetés
azonban akkor érte Emmanuelle-t, amikor Bee letolta a bugyiját, és előtűnt
leborotvált vénuszdombjának csodálatos domborulata. Sose látott még erotikusabb,
nőiesebb ágyékot: kihívó volt, s közben a végsőkig arisztokratikus. Mivel nem
fedte szőrzet, a nemi szerv magasan felfutó vágása tisztán, élesen
kirajzolódott. Az altest diadalmas nőiességét és a fiús felsőtestet
hangsúlyozottan egységbe foglalta Bee egyenletesen lebarnult bőre (Emmanuelle
lelki szemeivel látta, amint Bee napozik, és bárki kedvére megcsodálhatja
hermafrodita meztelenségét). A test két felének kontrasztja a természet nyílt
kihívása volt. A szőrtelen, felhasadt altest Bee tartózkodó bája ellenére is
olyan érzéki látványt nyújtott, hogy Emmanuelle képtelen volt türtőztetni magát.
Meg akarta kapni Bee-t, azonnal, elmerülni az izgató barázdában, ebben a
hasadékban… Ó! - ez a hasadék! Ez a hasadék megremegtette Emmanuelle-t. Ez a
duzzadt szegélyű élő korall, ez a szépséges hasadék! Az Univerzum legbecsesebb
kincse! Ez a Természet formálta remekmű! Nincs nála semmi imádnivalóbb!…
Már épp szóra nyílt a szája, hogy mindezt elmondja Bee-nek, amikor az amerikai
lány a fürdőszoba felé intett:
– Na? Zuhanyozunk?
Emmanuelle minden alakoskodást fölöslegesnek érzett.
– Jöjjön az ágyra! – mondta.
A vendég megtorpant az ajtóban, azután elnevette magát:
– De hát én fürödni szeretnék, nem aludni!
Emmanuelle gyanakodva figyelte: vajon ez a lány tényleg azt hiszi, hogy
sziesztázni hívta, vagy csak játssza az ártatlant? Csüggedten látta, hogy Bee
nem komédiázik.
Odalépett hozzá, és kinyitotta előtte a fürdőszobaajtót:
– Akkor hát a zuhany alatt fogjuk szeretni egymást! - jelentette ki
határozottan.