Emmanuelle

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Negyedik fejezet
Kavatina, avagy Bee szerelme

Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
GOETHE: Faust

Úgy hagyom az ágyat, amint ő hagyta, szétvetve és feldúlva,
hogy az összegyűrt lepedőn ott maradjon testének lenyomata az
enyém mellett.
Holnapig nem fürdőm, nem is öltözöm fel,
s meg sem fésülködöm – így őrzöm simogatása hűlt helyét.
Ma nem eszem, sem reggel, sem este, rúzst,
púdert sem kenek magamra – így őrzöm a csókját,
Zárva hagyom a zsalukat, és nem nyitok ajtót, nehogy az emléke,
mely itt leng körülöttem, kiszálljon a széllel.
PIERRE LOUYS: Bilitis dalai, A túlélő múlt

A fürdőszobában több zuhany is volt. Egy a mennyezeten rögzítve, egy másik a falon, egy harmadik pedig, a legkisebb, hosszú gégecsőre szerelve, hogy tetszés szerint lehessen irányítani.
A két nő az egymást keresztező vízsugarak alatt visongott. Emmanuelle megtűzte a haját a feje tetején. Most, a kontyot is beleszámítva, olyan magas volt, mint Bee. Elhatározta, hogy bemutatja a barátnőjének, mire való a gégecsöves zuhany. A hajlékony csövet a jobb kezébe fogta, bal kezével meg átölelte Bee derekát, és ráparancsolt, hogy nyissa szét a combját.
Bee engedelmeskedett. Emmanuelle a langyos vízsugarat rézsútosan, alulról fölfelé, vendégének nemi szervére irányította, azután mind közelebb vitte hozzá a zuhany fejét, s hol ritmikusan remegtette, mint maszturbáláskor az ujját a csiklóján, hol spirálosan mozgatta. Jól ismerte ennek a játéknak minden fortélyát. A víz zuhatagként áradt Bee combja közt. Emmanuelle fölnézett rá:
– Jó? – kérdezte.
Bee mintha illetlennek találta volna a kérdést: egy pillanatig habozott, mondani akart valamit, de végül meggondolta magát, s megelégedett annyival, hogy bólintott. Egy másodperc múlva mégiscsak megszólalt, és elismerte:
– Igen, nagyon jó.
Emmanuelle, továbbra is a megfelelő helyre irányítva a zuhanyt, lehajolt, és a szájába vette Bee egyik kis mellbimbóját. Érezte, hogy a lány keze a hajára simul – vajon mit akar? eltolni őt? vagy magához szorítani? Emmanuelle a nyelve hegyével ingerelte és szopta a babamellbimbót, amely azonnal megkeményedett, s csaknem kétszeresére duzzadt. Emmanuelle diadalmasan fölegyenesedett:
– Na látja…
A torkára forrott a szó; Bee arcáról lehullott a derűs maszk. Szép szürke szeme most még óriásibb volt, ajka duzzadt és csillogó, arca gyermekien tiszta. Ezt a Bee-t még sohasem látta; megrázó erővel és szépséggel élvezett, egyetlen kiáltás nélkül, s testének remegése sem árulta él gyönyöre hevességét.
Eksztázisa olyan sokáig tartott, hogy Emmanuelle már azon tűnődött, vajon barátnőjének tudomása van-e egyáltalán az ő jelenlétéről. Bee ismeretlen arcának csodálatos vonásai lassan elmosódtak, és Emmanuelle elszomorodott, amiért gyönyöre nem tarthat örökre. Annyira megilletődött a metamorfózistól, amelynek tanúja lehetett, hogy nem mert megszólalni. Bee rámosolygott.
Emmanuelle a barátnője nyaka köré fonta a karját, és szájon csókolta. Nyöszörgött az élvezettől, amikor Bee teste szorosan az övéhez simult; bőrük patakzó frissessége önmagában felért egy simogatással. Emmanuelle a szeméremdombját lassú mozdulatokkal Bee-éhez dörzsölte.
Az amerikai lány megértette új barátnője kívánságát: kezét a fenekére tapasztva szorította magához. Száját édes zamattal töltötte meg Emmanuelle csókja – akár egy egzotikus gyümölcs. Érezte, amint a ráfonódó szép test görcsbe rándul. Minden erejével igyekezett hozzásegíteni a kéjhez. Hallotta, hogy az ajka különös szavakat mormol, s megértette, hogy már nem is Emmanuelle beszél, hanem maga a szerelem.
 
* * *
 
– Emmanuelle intelligens, mindenre kíváncsi és mindig jókedvű. De nem ezért vettem feleségül – mondja Jean Christophernek a dzsipben, amely két vöröslő kerékvágást hagy maga után.
Mindketten ragadnak az izzadságtól, a fojtó levegő égeti a torkukat. Átkelnek egy kis hídon: fiúk és lányok játszanak a vízben, sárral fröcskölik egymást, és sikongva nevetnek.
– Nézd! Nem olyan, mint egy filmen "a Kelet"?
Jean leállítja a motort. Lemennek a csatornához, és bevizezik az arcukat. A gyerekek lelkendezve ugrálnak, ujjal mutogatnak rájuk, s kórusban üvöltik:
– Farang! Farang!
– Mit mondanak? – kérdezi kissé idegesen Christopher.
– Hogy: "Európaiak! Európaiak!" Mint mikor nálunk a gyerekek azt kiabálják: "Kínaiak! Kínaiak!"
Egy kislány indul feléjük, vizes fekete hajfonatai a vállát csapkodják. Fölkap a földről egy rikító kék szárongot, amely szinte világít ámbraszínű bőrén, és menet közben csomóra köti a derekán.
– Than yâk sü som-ô mai tja? – kérdezi bájos mosollyal a külföldiektől.
– Nem tudom, mit akar – vallja be Jean.
A kislány egy kenyérfa felé mutat – alatta hatalmas kosár grépfrút.
– Aha! Grépfrúttal kínál minket. Nem is rossz ötlet.
Jean bólint:
– Ao ko dai!
A gyerek a kosárhoz szalad, s a gyümölcs, amivel visszatér, nagyobb, mint a feje. Ujjait szétterpesztve, fél kézzel a magasba emeli.
– Ha beaht.
– Köszönjük, aranyos – mondja Jean.
Felé nyújt egy ötticalost. A kislány figyelmesen tanulmányozza a pénzt.
– Rendben van? – kérdezi Jean.
– Kha!
A kislányt nem feszélyezi a kétnyelvű társalgás. Christopher meglepődik.
– Ért franciául?
– Egy szót sem. De attól még beszélgethetünk.
A kislány kérdő tekintettel az arcához emeli a gyümölcsöt.
– Fok hai mait ja?
Jean értetlenül széttárja a karját. A gyerek szabad kezével a szemcsés héj köré rajzolja a láthatatlan gerezdvágatokat, azután úgy tesz, mintha hámozna.
– Ja? Persze! – bólint Jean.
– Nagyon kedves lenne tőled.
A kislány visszamegy a kosárhoz, kivesz belőle egy egészen kicsi, görbe, bronzpengéjű kést, azután leül, s a grépfrútot keresztbe tett lábán kifeszített szoknyájára helyezi.
A két férfi, szemben vele, a fűbe telepszik.
– Ha nem az, intelligenciája miatt vetted feleségül Emmanuelle-t, akkor nyilván a szépsége miatt – tér vissza kő rabbi témájukra Christopher.
– Meg tudlak érteni.
– Talán azért is. De pusztán a szépségével nem tudott volna levenni a lábamról.
– Akkor mivel vett le? A háziasságával…?
– Nem. Azzal, hogy erotikus zseni. Soha senkit sem ismertem, aki ennyire szeretne szeretkezni. És ilyen jól is csinálná.
Christopher mélyen megdöbben. Sérti az ízlését Jean vallomása. De közben ég a kíváncsiságtól, hogy minél többet megtudjon Emmanuelle zsenialitásáról…
– Szerencséd is van… – mondja, némi erőfeszítéssel. …de ugyanakkor kockázatot is vállalsz, nem? Ezt a… hogy mondtad?… zsenialitást mások is felfedezhetik… És kísértésbe jöhetnek… hogy ők is élvezzék. Talán megpróbálják elvenni tőled a feleségedet.
– Nem vehetik el tőlem azt, ami nem az enyém – mondja Jean, az evidenciáknak kijáró hangsúllyal.
– Nem az én tulajdonom. Nem az enyém a szépsége,
Christopher értetlenül bámul rá.
– Nem azért vettem feleségül, hogy birtokoljam – teszi hozzá Jean.
A kislány a tenyerén nyújtja feléjük a gerezdekre szedett grépfrútot. Jean elvesz egy gerezdet, köszönetet biccent, s élvezettel gusztálgatja.
– Te nem eszel? – kérdezi Christophertől. Christopher gépiesen a gyümölcs felé nyúl. A gondolatai egészen másutt járnak.
– Emmanuelle-t is, engem is érdekel a világ – mondja Jean.
– És szeretnénk minél többet megtudni róla.
Nevet.
– Lesz dolgunk bőven! Újabb gerezdért nyúl.
– Ez a szent cél igazolja összefogásunkat…
Christopher nem találja kielégítőnek Jean válaszait. Tovább faggatózik.
– Mielőtt erotikus képességeit említetted volna, az intelligenciájáról beszéltél. Szerinted mit jelent, hogy valaki intelligens?
Jeannak nincs kész válasza. Tapasztalataira építve improvizál:
– Lássuk csak… Nem azt keresi, amit mások már megtaláltak. Azután: tudja, mikor kell nemet mondani a hatalom érveire. Nem fogad el készen kapható gondolatokat. Nem ragaszkodik mereven semmiféle sémához és divathoz. Az intelligencia a jelszavak, a vezényszavak, a tilalmak, a zászlók, a körmenetek, a keresztes hadjáratok esküdt ellensége. Aki intelligens, takarékoskodik a tapssal és a füttyel.
– Ez így… túlságosan empirikus! Azt mondd meg inkább, hogy definiálnál elméletileg egy intelligens nőt! Például a feleségedet!
– Nem azt látja, amit én látok. Nem hisz mindenben, amiben én hiszek.
Christopher dühösen felmordul:
– Jössz a hülye feminizmussal, amikor azt kértem, hogy légy objektív!
Tudja, hogy a feminizmus szóra Jean ugrani fog. Így is történik:
– Nem a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenség az igazi probléma! A nemek harca csak részleges, helyi, epizodikus mozzanata egy háborúnak, amely sokkal mélyebb gyökerű, és sokkal több szenvedést okoz, mint a házimunka felosztása körüli bonyodalmak. Ez a háború ma iszonyatosabban dúl, mint valaha, és dúlni is fog, amíg a termodinamika törvényei éltetik fajunkat.
– Konkrétabban és rövidebben, ha szabad kérnem! vág közbe Christopher.
– Az emberiség két táborra oszlik, s ez a két tábor olyan távol van egymástól, és olyan összeegyeztethetetlen is, mint, mondjuk, egy számszerűen kifejezett üzleti forgalom és a transzunk sorszámnevek elmélete. Egyik oldalon a hatalom áll, a másikon a felfedezni vágyó férfiak és nők. A hatalom világában a szolgálati időből és egyéni képességekből táplálkozó hatóerő arra fordítódik, hogy kész eszméket erőszakoljon mindenkire, és konzerváljon egy eleve megszabott erkölcsi rendet. Mivel sűrű homály fedi, hogy ki szabta meg ezt a rendet, az uralkodó nagyképűségnek módjában áll azt hirdetni, hogy öröktől létező normákról van szó. A papok szerint az istenek rendeléséről.
– Az istenekben mindig nagy ön kevesen hittek – mondja Christopher.
– Modern helyettesítőikben úgyszintén. A hívők száma elhanyagolható a hitetlenekéhez viszonyítva. Ipszilon kontra végtelen halmaz.
– Óriási tévedés! A gondolkodást formáló "nagymesterek" követőinek a száma minden képzeletet felülmúlóan nagy. A tömegek imádnak engedelmeskedni, vezényszóra masírozni, alkalmazkodni, utánozni és konzerválni. Csak ne volna olyan búskomor ez a csatlóshad! De a mások függetlensége nyomasztólag hat a kedélyükre. A vezetők hatalma az alávétettek rosszkedvén alapszik. A hívők addig hallgatták, hogy a régi világ mennyivel jobb volt, mint a mai, amíg búskomorságba nem estek. Vajon miért hiszik el minden további nélkül ezt a képtelenséget, ahelyett, hogy utánagondolnának?
Christopher szórakozottan bekapja az utolsó grépfrútgerezdet.
– Nem tudom szánni azokat, akik nem akarnak tudni – mondja teli szájjal.
– Senkit sem lehet arra kötelezni, hogy hülyébben haljon meg, mint ahogy megszületett.
– Valóban! – sóhajt fel Jean.
– De talán hagyjuk a demagógiát. És ne zabáld meg az összes grépfrútot.
Christopher lenyeli a falatot.
– Emmanuelle tehát mindent meg akar érteni. Vagyis olyan, mint te vagy én. Nem unikum.
– Nem unikum… – Jean gúnyosan elmosolyodik, s a hangja egyszerre fölényessé válik.
– Annyiban hasonlít hozzánk, hogy ő sem egy másik világtól vár megvilágosodást. És azt sem várja, hogy papok, propagandisták vagy katonák osszák ki neki a szükséges ismeretet, mint az ingyenlevest egy népkonyhán. Ugyanakkor – s ebben már különbözik tőlünk, akik szüntelenül a régi szép időket emlegetjük – szemernyi nosztalgiát sem érez a múlt iránt. Nem hiszi, hogy erkölcsileg alacsonyabb rendű a véres háborúkban érdemrendet szerzett őseinél. Abban pedig egyenesen biztos, hogy boldogabb náluk. S éppúgy abban is, hogy az utánajövők még boldogabbak lehetnek. Minden tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy a gyerekei valóban boldogak legyenek, s meg fog tanítani nekik mindent, ami ehhez szükséges. Beleértve a szerelmet is.
Jean nagy lélegzetet vesz:
– Gondolom, ez már elég nemes cél! Christopher továbbra is ingerült – maga sem érti, miért.
– Azt hiszem, ha Ádám helyében találnád magad – dörmögi –, nem viselkednél okosabban nála.
– Habozás nélkül Éva oldalára állnék – jelenti ki Jean.
– Egy asszony, aki szereti a tiltott gyümölcsöt, és utálja a parkőröket, nem lehet rossz.
 
* * *
 
A gyerekek körülöttük kuporogtak, csöndesen figyeltek, időnként azonban lökdösődni kezdtek, s azután úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult.
– Nem nagyon respektálnak minket – állapította meg Christopher.
A gyümölcs felfrissítette a nyelvét, de a torka továbbra is égett. Dühös volt magára, amiért túl szemérmes.
"Mekkora hülye vagyok! Csak éppen azt nem kérdezem meg Jeantól, ami érdekel. Mit bánom én Emmanuelle intelligenciáját és filozófiáját! Azt szeretném tudni, hogyan szeretkezik! Ez a mocsok Jean cseppenként hullatja a vizet a számba, hogy csak még szomjasabb legyek tőle. Kerek perec meg kellett volna kérdeznem, hogy szokott Emmanuelle-lel élvezni. És hogy élvez Emmanuelle? Ahelyett, hogy a felesége szellemi képességeit ecseteli, mondaná el inkább, hogy milyen íze van a puncijának! Mit csinál az ujjaival, a mellével, hogy Jean farka felálljon? Hogyan maszturbál? A férje előtt? Mások előtt? Gyakran? Mért nem mesél ez az ökör a felesége seggéről? A nyelvéről! Szopik? a szájával vagy a torkával? Lenyeli a gecit? Hetente hányszor? Naponta hányszor? Szereti a geci ízét? Megkérdezte tőle, hogy minden spermának más-e az íze? És hogy eddig kié ízlett neki a legjobban? Igazán szólhatna neki, hogy kóstolja meg az enyémet is! Engedje meg, hogy a felesége kiverje a farkamat! És szopja. Tudnia kell, hogy nem élnék vissza a helyzettel, és nem próbálnám megdugni a feleségét. Legalábbis nem elölről. Elölről csak egy kicsit. Épp csak széthúznám a hüvelyét. Csak egy egészen kicsit nyomulnék bele. Csak a herémmel. Nem nagyon mélyen. Nem azonnal. Nem mélyebben, mint a szájába. Csak egészen kis lökésekkel. Csak a fele farkamat dugnám bele. A kétharmadát. Vagy csak alig valamivel többet. Akárcsak a fenekébe. Ugyanaznap kúrnám seggbe, mint pinán. Ha bele is nyomom tövig a farkamat, csak addig tartanám benn, amíg ő el nem élvez. Vigyáznék, hogy én ne élvezzek bele. Habár miért ne? Nem mindegy, hogy Emmanuelle-nek Jeantól vagy tőlem van-e gyereke? Ha ő is, én is mindennap lefekszünk vele, előbb-utóbb terhes lesz, és ki tudhatja akkor, kitől. Fontos ez egyáltalán? Neki biztosan nem. Jeannak még kevésbé. Tulajdonképpen csak nekem fontos. Szeretném, ha az én spermámtól esnék teherbe. Amíg nem biztos, hogy terhes tőlem, Jean élvezhetne a szájába is. Én meg a méhébe, reggel és este. Már ma, azonnal, mihelyt megérkezünk."
Képzelgései eszeveszett vágyra gerjesztették, amely ellen meg sem próbált küzdeni. Minden erkölcsi fenntartása szétfoszlott, egy csöppet sem félt a lelkifurdalástól. Sőt, mámoros örömmel gondolt arra, hogy a barátja feleségének lesz a szeretője. Tudta, ha más asszonyról volna szó, egy ilyen helyzet nem tenné boldoggá.
Jean is izgalmasnak találja majd. És örülni fog, hogy Christopher még gyakrabban s vadabbul szeretkezik Emmanuelle-lel, mint ő. "Lefogadom, hogy sose szokta fenékbe dugni!" Ő is ritkán csinálta ezt más nőkkel, de Emmanuelle-lel gyakran fogja csinálni. Jean majd ügyel rá, hogy a felesége a lehető legnagyobb élvezetet nyújtsa a barátjának, s közben ő maga is az élvezet csúcsára jusson. És büszkén fogja mesélgetni mindenütt, hogy ő, Christopher, tobzódik Emmanuelle szépségében, érzékiségében és szerelmében.
Christophernek nem volt kétsége afelől, hogy ők hárman csodálatos harmóniában élnek majd együtt. A barátságuk – ha jól meggondolja – eddig nem volt tökéletes. De ezután az lesz: kifogástalan, szuperbarátság!
"Micsoda barát az, aki nem osztja meg a feleségét a barátjával?" – gondolta, s megrészegült a saját logikájától. "És micsoda jövendő apa, aki nem örül annak, ha barátja spermájától fogannak meg a felesége testében a gyermekei?" Remek pasas ez a Jean! Milyen szerencse, hogy ők ketten találkoztak! S Christopher feltette magának a kérdést: vajon az Emmanuelle iránti őrült vágyába nem játszik-e bele a Jean iránti szeretete is?
Alig jutott el a tudatáig Jean javaslata, hogy vegyenek még egy grépfrútot. Azután valami zsilipekről és kilowattokról beszélt. A kis sziámi lány piros nyelvét kidugva, művésziesen hámozta az újabb grépfrútot. Christopher merőn nézte, de nem látta. A kislány is, Jean is megszűnt a számára. Nem látott mást a forró árokparton, csak Emmanuelle kerek mellét, ruganyos fenekét, meztelen ágyékát. Már semmi mást nem érzett, csak azt, hogy áll a farka.
Jean talpra szökkent, s jelt adott az indulásra. Csak ekkor vette észre, mi ment végbe Christopher vékony, fehér vászonsortja alatt. Kitört belőle a nevetés.
– Nocsak! Nem is tudtam a ferde hajlamaidról! Többé nem viszlek kislányok közelébe.
A sziámi lánykát is tanúnak hívta, aki egy cseppet sem jött zavarba.
– Várd meg legalább, amíg beérnek! – csúfolódott Jean.
– Ez itt még nyolcéves sincsen!
 
* * *
 
Emmanuelle végigszappanozza a vendége testét. Becsúsztatja a kezét Bee combja közé.
– Nem, nem! – tiltakozik Bee.
– Ezt nem lehet megállás nélkül csinálni, Emmanuelle! Nagyon fárasztó. Várjon, amíg visszaszáll belém az erő.
Emmanuelle hagyja, hogy leöblítse magát és megszárítkozzék.
– Jöjjön az ágyamba! – kéri hízelegve.
Bee nem válaszol. Emmanuelle megrémül. A szép lány megcsókolja a szemét.
– Menjünk – mondja.
Emmanuelle ledönti az ágyra, ráfekszik, csókolja a homlokát, az arcát, a nyakát, harapdálja a fülcimpáját, a mellét. Lecsúszik a szőnyegre, föltérdel, arcát a meztelen ágyékba fúrja.
– Ó! – nyögdécsel.
– Milyen édes!
Hol az arcát, hol az orrát, hol az ajkát dörzsöli a ruganyos vénuszdombhoz.
– Kedvesem! Kedvesem!
Bee mozdulatlanul, némán fekszik.
– Jó így magának? – kérdi aggódva Emmanuelle.
– Jó.
– Akarja, ugye? Ugye, akar a szeretőm lenni?
– No de Emmanuelle…
Elhallgat, simogatja Emmanuelle kibomlott haját, vár.
Emmanuelle szétnyitja Bee hosszú combját, végigsimít a rózsaszín hasadékon. Bee felsóhajt, karja lehull a teste mellé, lehunyja a szemét. Emmanuelle a nyelve hegyével megérinti a vágást, amely olyan keskeny és tiszta, mint egy szűz lányé. Végignyalja a szeméremajkat, a belsejét is, azután a csiklót kezdi szívni, ütögetni és nyalni, mint egy parányi péniszt. Eközben az egyik mutatóujját a saját hüvelyébe dugja, a másikat a barátnőjéébe. Az ujja nedves lesz. Végighúzza Bee feneke közt. A fenék megemelkedik, hogy Emmanuelle könnyedén benyúlhasson a végbélnyílásba. Csak ekkor kezd Bee kiabálni. S mindvégig kiabál, amíg Emmanuelle nyalja, szopja és különböző testnyílásaiba dugdossa a kezét, majd ernyedten elnyúlik szeretője testén. Egyiküknek sincs ereje megszólalni.
 
* * *
 
Amikor már Bee, szeretője minden könyörgése ellenére, felöltözött, Emmanuelle a nyaka köré fonja a karját.
– Szeretném, ha elárulna nekem valamit. De esküdjön meg, hogy az igazat mondja!
Bee egy biztató mosollyal válaszol.
– Szeretlek – mondja Emmanuelle.
Bee az aranyos fényű szempárból próbálja kiolvasni, mit kell elárulnia. Emmanuelle már-már patetikus arckifejezése hirtelen hízelgő fintorrá torzul.
– Biztos, hogy tetszem neked? Illetve… várj, nem is ezt akartam kérdezni, hanem hogy tetszem annyira… vagy jobban, mint a többi barátnőd? Sikerült akkora élvezetet szereznem, mint nekik?
Bee elneveti magát. Emmanuelle sértődötten nézi.
– Mért gúnyolódik…?
– Hát hallgasson ide, kis Emmanuelle – mormolja Bee, és egészen közel hajol a barátnőjéhez.
– Elárulok magának egy nagy titkot. Sohasem csináltam még azt, amit ma itt magával.
– A zuhanyt?…
– Semmit! Sose szeretkeztem még, ahogy maga mondja, nővel!
– Az nem lehet! (Emmanuelle összeráncolja a homlokát.) Nem hiszem el!
– Márpedig el kell hinnie, mert ez az igazság. És hadd valljak be még valamit: amíg magát meg nem ismertem, ezt a fajta szerelmet egy kicsit nevetségesnek is találtam.
– Azt… azt akarja mondani… – hebegi rémülten Emmanuelle – hogy nem szeret nővel szerelmeskedni?
– Sose próbáltam.
– Lehetetlen!
Drámai felkiáltása ismét nevetésre ingerli Bee-t.
– Miért? Olyan tapasztaltnak találtál? – kérdezi cinkos mosollyal, halkan, s ez az új hang megzavarja Emmanuelle-t.
Azt is észreveszi, hogy Bee tegezte.
– Nem volt… nem voltál elutasító.
– Persze hogy nem. Mert magáról volt szó.
– Vagy úgy…
Gondolkozik. Úgy kérdezi, mintha álomból ébredne, s nem emlékeznék semmire, amiről mostanáig beszéltek:
– Nem szeret?
Bee mosoly nélkül, komolyan válaszol:
– De igen. Nagyon szeretem.
– És… milyennek találta ezt az új élményt? – kérdezi Emmanuelle, nem is kíváncsian, inkább csak, hogy megtörje a csendet.
Bee válasz helyett hirtelen elhatározással így szól:
– Most én simogatlak téged!
Mielőtt Emmanuelle bármit is mondhatna, Bee derékon ragadja és lefekteti. Úgy csókolja a szeméremajkát, mint egy szájat. Oldalt dönti a fejét, hogy a nyelve párhuzamos legyen vele. Végighúzza a nyelvét az érzékeny vágás mentén. Emmanuelle-t máris színültig tölti a szerelem és a gyönyör. Bee-t annyira meglepi ez a gyors orgazmus, hogy egy pillanatra elhúzódik tőle. De amikor látja, hogy Emmanuelle vonaglik, a hüvelyére tapasztja a száját, és nyalja a nedvét.
– Sose gondoltam volna – mondja később nevetve –, hogy egyszer még ez a forrás csillapítja a szomjamat! És látod, megtörtént.
Vallomását a telefoncsengés szakítja félbe. Marie-Anne jelzi jövetelét. Máskor hogy örül neki Emmanuelle! – most azonban valósággal kétségbeesik. Bee alig tudja felvidítani. Nem akarják, hogy Marie-Anne együtt találja őket. Megállapodnak abban, hogy másnap találkoznak. Bee már reggel eljön. Most Emmanuelle-ék sofőrje hazaviszi.
 
* * *
 
Emmanuelle annyi fáradságot sem vett, hogy felöltözzön új vendége tiszteletére. Meztelensége most nem "felhívás keringőre" – esze ágában sem volt elcsábítani kis barátnőjét. Nem tudta leplezni az érzéseit, így hát Marie-Anne mindjárt gyanút fogott.
– Mi van veled? – kérdezte.
– Olyan arcot vágsz, mint egy lány, akinek épp most kérték meg a kezét.
Emmanuelle megpróbált kitérni a vallomás elől, de nem sokáig bírta.
– Nagy újság van! Téged is érint – jelentette végül. Készülj fel rá, hogy le fog esni az állad!
– Terhes vagy?
– Ne hülyéskedj! Inkább próbáld meg kitalálni.
– Nem. Mondd meg.
– Szeretkeztem Bee-vel!
Emmanuelle sokféle reakcióra számított, arra azonban nem, hogy Marie-Anne tökéletes egykedvűséggel fogadja a hírt.
– Ez a nagy újság? – kérdezte.
– Ennek kellett ekkora feneket keríteni? Mi ebben az érdekes?
– De hát… – hüledezett Emmanuelle.
– Bee elbűvölő! Szerinted talán nem…?
Marie-Anne vállat vont.
– Hogy te milyen hülye vagy, szegény Emmanuelle-em! Neked már az is nagy esemény, hogy lefeküdtél egy lánnyal? Úgy beszélsz róla, mint valami szenzációról. Röhögnöm kell.
Emmanuelle megsértődött. S ugyanakkor furcsa, megmagyarázhatatlan bűntudat támadt benne. De miért? Szeretett volna tisztába jönni az érzéseivel.
– Most mi bajod van? Mi kifogásod van az ellen, hogy szeretkeztem Bee-vel?
– Egy nő egy másik nővel nem szeretkezik – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Marie-Anne.
– Csakugyan…?
– Egy nő egy férfival szeretkezik.
Majd úgy folytatta, mint egy megfáradt pedagógus:
– Ha még nem fogtad volna fel, megismétlem: ismerek valakit, aki megtaníthat rá, mit jelent szeretkezni. Mivel úgy látom, hogy hiába beszélek, kézbe veszem az ügyet, és személyesen adlak át Mariónak.
– Ma tizenhatodika van… – mondta, mintha egy láthatatlan naptárt tanulmányozna. – Meg vagy hívva tizennyolcadikára, a követségre, ugye? Jó. Ezen a fogadáson bemutatlak neki. Ha nem tudjátok úgy intézni, hogy még aznap este szeretkezzetek, másnap este feltétlenül sort kell keríteni rá.
 
* * *
 
Már a végsőkig elcsigázta a várakozás. Egy nádfonatú karosszéken térdelt, s állát a kezébe támasztva kikönyökölt szobája balkonján – az utcát kémlelte, amelyre kilátást engedtek a lombok. Vajon eljön-e Bee? Vagy valami kifogással lemondja a találkát? Emmanuelle reszketett, hogy megszólal a telefon.
Végül is ő telefonált, amikor nem bírta tovább elviselni a kínzó türelmetlenséget. Már dél felé járt. Egy férfihang jelentkezett. Valószínűleg egy szolga. Emmanuelle hirtelen ráeszmélt, hogy próbálkozása hiábavaló: nemcsak azért, mert nem tud angolul, hanem azért is, mert nem tudja a barátnője igazi nevét. A becenevét mégsem mondhatja egy alkalmazottnak! Végül mégis megtette, de sejtelme sem volt, hogy a férfi megértette-e. Csüggedten letette a kagylót.
Hogy nem Bee jött a telefonhoz, talán azt jelenti, hogy úton van. Akkor viszont bármelyik pillanatban megérkezhet. Emmanuelle ismét elfoglalta őrhelyét. És ha baleset érte Bee-t? Vagy talán nem találja a házat, és már órák óta bolyong a diplomatanegyed labirintusában? Az utcák mind egyformák, az utcanevek kiejthetetlenek, és ráadásul sziámi betűkkel vannak kiírva: igen, nagyon is elképzelhető, hogy Bee eltévedt.
De ekkor megszólalt egy másik hang Emmanuelle fejében: Bee már egy éve Bangkokban él, volt ideje megismerni a várost – hiszen ő maga is, már két hét után, egész tűrhetően kiismeri magát ebben az útvesztőben. Nem, olyan istenigazából nem tévedhetett el Bee. Legfeljebb annyira, hogy egy kicsit késsen. De most már legalább két órája itt kéne lennie. Fel is hívhatta volna őt, ha esetleg elfelejtette, hol lakik, és megkérhette volna, hogy menjen érte.
És ha ő menne el hozzá? Csak ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtette elkérni a címét. Marie-Anne azt mondta, hogy az amerikai tengerészeti attasé húga. De ez így kevés. Mégsem hívhatja föl az Egyesült Államok nagykövetségét, hogy érdeklődjék utána! Habár miért ne? Csakhogy nem tudja a nevét. Több tengerészeti attaséjuk is lehet. És milyen nyelven érdeklődne?
A sofőr, aki tegnap hazavitte Bee-t! Az idegességtől reszketve hívatta. Nem találták. Bizonyára elment ebédelni. Vagy kockázni.
Mekkora hülye, hogy ez korábban nem jutott eszébe! Nem maradt más, mint felhívni Marie-Anne-t. De mindjárt vissza is hőkölt ettől a gondolattól: az éles eszű, csúfolódó kedvű kislány mindjárt rájönne, hogy Bee felültette, hogy reménytelenül epekedik a szép amerikai lányért, aki máris hűtlen lett hozzá.
Emmanuelle most már biztos volt benne, hogy Bee soha többé nem jön el. Nem jön sem délután, sem másnap. Tegnap engedett egy nála erősebb vonzásnak, de amint kikerült Emmanuelle bűvköréből, felocsúdott. Nem szereti őt, nem szereti a nőket, s utólag már képtelennek, "nevetségesnek" találja azt, ami kettejük között történt. Az is lehet, hogy szégyelli magát, amiért engedett a test kísértésének. Talán vallásos, és mára mélyen megbánta paráznaságát. Emmanuelle szinte semmit sem tudott róla; csak azt, hogy egyedül él, valószínűleg nincs állandó barátja, hiszen a fivérénél lakik; s hogy barátnője nincs, az holtbiztos.
Hacsak… Emmanuelle hirtelen megingott: hátha nagyon is van másik barátnője, és tegnap csak hazudott? De nem… Inkább férfi barátja lehet, megvallotta neki a "bűnét", az meg féltékenységi jelenetet rendezett, és megígértette vele, hogy nem találkozik többé bűnre csábító barátnőjével. Ez az! Emmanuelle szentül meg volt győződve róla, hogy rátalált a helyes megoldásra.
De egy másodperccel később ismét elbizonytalanodott, és visszatért korábbi feltételezéséhez, amely sokkal inkább kedvére való volt: Bee egy másik nővel van!
Egyszerre megnyugodott. Bee-nek nem is lehetne jobb alibije, mint hogy egy – feltehetőleg – csodálatos lánnyal szeretkezik. Ő maga vajon haboznék-e egy pillanatig is, hogy egy ilyen alkalom kedvéért kicsit késsen egy randevúról? Ahogy belegondolt, rögtön elöntötte a forróság, s mivel amúgy is bármit elnézett volna Bee-nek, elhatározta, hogy a legnagyobb gyöngédséggel fogadja majd a kis hűtlent, aki azután nyilván megosztja vele kiruccanása során szerzett tapasztalatait. "Nem is kell semmit kérdeznem, az én szépségem, édes szépségem magától is mindent elmesél majd nekem."
Eddigi homályos elképzelései hirtelen konkrét alakot öltöttek: az eredmény meglepő volt, de mégis olyan logikus, hogy Emmanuelle elnevette magát, amiért eddig nem jutott eszébe. "Megvan! Tudom, kivel van! Szóval így állunk… Jól a bolondját járatta velem a két csibész a heteroszexuális blablájával!" Határtalan gyöngédséggel mormolta, mintha egyenesen hűtlen barátnője fülébe súgná: "Igen! Marie-Anne karjában vagy, amazonhercegnőm!" Már egyáltalán nem haragudott. Mivel mindkettejüket szerette, Bee-nek is, Marie-Anne-nak is kész volt mindent elnézni, még azt is, hogy őt órákon át váratják és hagyják elepedni. De legfőképpen annak örült, hogy a két lány lelepleződött: dehogyis vetik meg a nők közötti szerelmet! "Vajon mit csinálnak most?" Talán a zuhannyal játszanak – hogy ennek kapcsán róla beszélhessenek! "Úgy csinálják, ahogy tőlem látták. Bár mindketten elég sokat tudnak, van még mit tanulniuk tőlem!" Olyan büszke volt, mint egy iskolás lány, aki túlnőtt tanítónőjén. Maga elé képzelte a zuhanyt követő tündérjátékot Marie-Anne és Bee rendezésében, s ajka, melyet néhány perce még idegesen harapdált, most megduzzadt a gyönyörűségtől, és a szemében, mely az imént még fátyolos volt, aranyos fények szikráztak.
"A tizenhárom éves Marie-Anne melle nagyobb, mint a huszonhárom éves Bee-é! – ujjongott.
– Most biztosan bedugja az egyik mellét Bee hüvelyébe. Amilyen feszes és hegyes, olyan mélyen be lehet tolni, mint egy nyelvet. Az én mellem túl gömbölyű: nem tudnám eléggé benyomni. És biztos, hogy én élveznék elsőként. Persze ez nem lenne szép tőlem. Azért talán mégis megpróbálom, ha Bee megérkezik. És akkor eldöntheti, mi okozott neki nagyobb élvezetet: Marie-Anne melle vagy az enyém?"
Emmanuelle látomása feldúsult egy emléktől: "Marie-Anne mellbimbója gránátvörös lesz, ha maszturbál. A forró, vörös bimbó Bee hűs nyílásában."
Egy probléma azonban gondolkodóba ejtette, összeráncolta a szemöldökét: "Mit csinál Marie-Anne azzal a kezével, amellyel nem simogatja a saját csiklóját? Bee mellbimbóját szorongatja? Nem! tudom már! A szájában tartja! Szopja az ujjait. Az előbb ugyanis még Bee hüvelyében volt ez a keze, és amikor kihúzta, olyan jól ellépte a nyálka, hogy egy óra hosszat is van mit lenyalogatni róla. A játék kezdetén, mielőtt simogatni kezdte volna magát, a másik kezét is bedugta Bee-be, hogy azután a nyálkájával benedvesítse a csiklóját. Vagyis – ezt kitalálhattam volna! – mindkét keze önmagával van elfoglalva. Ha nem volna a melle, amivel élvezetet okozhat Bee-nek, hozzám kéne fordulnia segítségért."
Egy kissé elrontotta az örömét, hogy a két lány nem gondolt rá, nem kérte, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk. Igyekezett elhessegetni magától az önsajnálatot. Elismételgette magában néhányszor kedvenc mondatát: "Csak a képzelőerő tehet igazán boldoggá a szerelemben." Ő volt az, persze, akit a képzelőerő boldoggá tett, de ebből a boldogságból mindazok a férfiak és nők is részesültek, akiket szeretett.
Elképzelte hát hármójuk együttlétét, amelynek tökéletes boldogságában minden erotikus cselekvés egyenértékű lesz, s képes bármelyik másikat helyettesíteni. "Bee hüvelye foglalt, így hát én a száját fogom nyalni, de úgy, mintha a nemi szerve volna. Végigtapogatom a torkát a nyelvemmel, mintha vaginájának porcogós mélyén járnék. S úgy iszom majd a nyálát, ahogyan a hüvelye nedvét ittam."
Emmanuelle hallgatta szívének szabálytalan dobbanásait. A ritmus felgyorsult. Elengedte a terasz párkányát. Két keze az ágyékára csúszott. Sóhajtása már nem a megelőző órák aggodalmas sóhaja volt.
Képzelgései összemosták Marie-Anne és Bee figuráját. "Belélegzem a lélegzetedet, és csókolom az arcodat, szépségem! Kiáltásom rőt hajfonataidba fúl, és karomat a nyakad köré fonom. Orrom megtelik ágyékod illatával. Harapdálom a vénuszdombod, sós gyapjad és édes tarkód. A számba kapom a fenekedet, és a szájpadlásomon szétolvasztom. Fogaim közt szétfolyik őszibarack íze. Iszom ágyékod felfakadó forrásából. Végigkarmolom a hátad, és szorítom a derekad. Lovagolok rajtad. Combom a lábadat öleli. Combodhoz dörgölőzöm. Ó! - addig dörzsölöm a combodat, addig tapadok feszülő izmaidhoz, míg ki nem vetkőztetlek magadból, és meg nem töltelék önmagámmal! - amíg meg nem tudom, kit kell szeretnem és kivé kell válnom!"
Káprázata rabul ejtette; azután kinyitotta a szemét, rámosolygott az újra felfedezett levelekre és virágokra. Szomjas volt. De a világért sem elégedett volna meg mással, mint azzal az egyetlen itallal, amelyért epedett. Úgy döntött, hogy ráncba szedi látomását, határozott kontúrokat ad a figuráknak, egyértelművé teszi a helyzeteket és a szerepeket, hogy a végkifejlet majd hibátlan legyen: harmonikus és logikus.
"Amikor teleittam magam Bee nyálával, én itatom meg őt a számmal és a vaginámmal. Úgy fogja szívni a szája a hüvelyemet, mint az övé Marie-Anne mellét. Én ugyanakkor fogok a szájába élvezni, amikor Marie-Anne a hüvelyébe. S miközben képzeletbeli spermámat nyeli, Marie-Anne szűz teje a vaginájába folyik… Testünk egymásba vegyülő nedvei isteni elegyet képeznek. Szomjunkat többé semmi más nem csillapítja, csak ez a nedű, akár magunk vagyunk, akár társaságban – ahová egyébként már csak együtt járunk: a három elválaszthatatlan. S eleget párolunk majd az isteni italból ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle. Senki sem iszik többé mást Bangkokban, csak azt a mámorító italt, amely Éva, Lilith és Penthesilea öleléséből fakad."
 
Igyekezett megőrizni e fantasztikus látomás varázsát, amíg ujjai ugyanolyan tökéletes kielégüléshez nem juttatják, mint kora reggel. Reggeli közben, csakúgy, mint előző nap, Christopher le nem vette a szemét az ágyékáról. Tekintetének simogatása olyan gyönyörűséget szerzett Emmanuelle-nek, mintha az ajkával simogatta volna. Nem merte szétnyitni a combját – attól tartott, hogy ha Christopher megpillantja szeméremajkának belsejét, belecsókol, a Jean iránti barátsága ide vagy oda. Amikor a két férfi elment otthonról, Christopher és a saját szemérmessége annyira felizgatta, hogy képzelgései a szokásosnál is vadabbak voltak.
Igyekezett tartósítani ezt a mámort, amíg Bee megérkezik: a nádfonatú karosszék ruganyos hátának dőlve játszották le ujjai az álmát szexusának fekete és hússzínű klavírján; sarkát a fakorlátnak vetette; alatta a kertben a fiatal kertész épp a jázminokat és a Buddha-raksá-kat öntözte. Emmanuelle úgy találta, hogy buja meztelenségéhez nem illik a virágágyások kimért rendje.
Felsóhajtott: ha már Bee nem jött el, legalább Christopher volna a kertész helyén! "Kár… na, nem baj! Majd máskor. A mai nap a nőké…"
De most már igazán jöhetne Bee. Ennyi idő alatt jóllakhatott Marie-Anne-nal – mégsem járja, hogy az egész napot vele töltse!
Még sokáig várt, a szerelem minden erejével és türelmével. Azután lassan kiszállt belőle a remény, s a helyén nem maradt más, csak kimerültség és fájdalom. Olyan keserűséget érzett, mint még soha. A bizakodás levertségbe fulladt, s gondolatai baljós előérzetté, tátongó szakadékká változtak. "Bee soha többé nem jön el. Nem akar látni." Mindegy, hogy miért! A lényeg az, hogy Emmanuelle magányos és elhagyatott. Hogy szerette ezt a lányt! Úgy érezte, hogy ebbe a világvégi városba is csak azért jött, hogy őt megtalálja. Amint először megpillantotta, már tudta, hogy ő az, akit egész életében várt. Követte volna bárhová. Otthagyott volna érte mindent, ha Bee úgy kívánja. De Bee semmit sem kíván. És Emmanuelle nem adhatja át az ajándékokat, amiket készített neki. De ki fogja tépni a szívéből! Elfelejti üvegarcát és lánghaját, és a hangját is, amely egykor azt súgta:
– Nagyon szeretem.
Kisgyerek kora óta először hullatott igazi könnyeket, végigfolytak az arcán, benedvesítették az ajkát, sós ízük szétáradt a szájában, s ráhullottak a terasz párkányára is, amitől még mindig képtelen volt megválni. Sírt, de vágyódó tekintete továbbra is az utcát pásztázta a lombok közti résen át, ahol ma este, vagy holnap… bármikor… talán egyszer mégis feltűnik Bee, és int neki…
 
* * *
 
Este színházba ment Jeannal és Christopherrel. Fogalma sem volt róla, mi zajlik a színpadon. Az arcáról sugárzott a szomorúság. A férje semmit sem kérdezett. Christopher, aki mit sem értett a hirtelen kedélyváltozásból, ugyanolyan búbánatos arcot vágott, mint Emmanuelle. Este, az ágyban, Jean karja közt Emmanuelle elsírta a bánatát. Egy kicsit megkönnyebbült. Mihelyt megvallotta a férjének boldogtalan szerelmét, mintha csillapodott volna a fájdalma.
Jean úgy ítélte meg, hogy Emmanuelle túl tragikusan fogja föl ezt a kalandot. Először is lehet, hogy Bee-nek komoly oka volt a távolmaradásra, s már holnap minden tisztázódik. Ha pedig kiderül, hogy valóban nem akar többé találkozni Emmanuelle-lel – ám legyen! ez azt jelenti, hogy Emmanuelle többnek képzelte, mint ami. Ebben az esetben jobb is, hogy a kapcsolatuk azonnal megszakadt, mert csak a mostaninál is nagyobb csalódást és fájdalmat okozott volna Emmanuelle-nek. Semmi esetre se fusson utána. Bármilyen szép is ez a Bee, akit ugyan Jean sose látott, és eddig hallani sem hallott róla, biztos, hogy a nyomába se léphet Emmanuelle-nek. Semmiképp sem szabad tehát megalázkodnia előtte. Ha Bee elutasítja, más karokban kell revánsot vennie rajta. Emmanuelle könnyűszerrel talál majd nála méltóbb partnert.
Emmanuelle mohón hallgatta a vigasztaló szavakat. Igaza van – gondolta –, de azért továbbra is szomorú maradt. Ám az elégtétel, amit Jean javasolt, megmozgatta a fantáziáját. Bánata – talán már a közeledő álom hatására is – oszladozni kezdett. S már maga sem tudta, hogy utolsó éber gondolata hűtlen szeretője felé szállt-e, vagy a még arc nélküli ismeretlenek után, akik egy nap majd a helyébe lépnek.
 
* * *
 
Emmanuelle-nek nem volt olyan ruhája, amelynek a dekoltázsát Jean elég mélynek találta volna.
– Párizsban én voltam az a nő, aki a legtöbbet mutat a melléből! – mondta nevetve Emmanuelle.
– Ami Párizsban sok, Bangkokban kevés – jelentette ki Jean.
– Itt most mindenkinek meg kell tudnia, hogy neked van a világon a legszebb melled. S ennek legcélravezetőbb módja az, ha megmutatod nekik.
A követségi fogadás alkalmából felvett ruhája jól szolgálta e terv végrehajtását. Hátsó kivágásának széles íve kiemelte nyakának szépségét; a kivágás elöl aszimmetrikus volt: a bal mellet átlósan kettészelve eltakarta a mellbimbót, de holdudvarának egy részét fedetlenül hagyta; jobboldalt félhold alakú volt a kivágása, s a mell teltségét volt hivatott hangsúlyozni, miközben csúcsából ugyanannyit szabadon hagyott, mint baloldalon. Ha Emmanuelle csak egy kicsit is előrehajolt, egész meztelen felsőteste láthatóvá vált.
Ráadásul olyan vékony és testhez simuló selyemből készült, hogy minden fehérnemű áttetszett volna rajta, ezért Emmanuelle semmit sem vett alá, még egy olyan icipici, huncut kis bugyit sem, amilyet egyébként viselt. Férjhezmenetele óta Párizsban sem húzott bugyit, ha este szórakozni mentek, a ruha alatti meztelensége olyan fizikai élvezetet okozott neki, mint egy simogatás. Különösen, ha táncolt, vagy ha rövid, bő szoknyát viselt.
Ez a ma esti ruhája úgy tapadt a testére, mint egy kesztyű, lefelé azonban hirtelen bővült, és spirális vonalú fodorban végződött. Emmanuelle belevetette magát egy karosszékbe, hogy bemutassa Jeannak, miként nyílik szét a fodor ülés közben, teljesen lemeztelenítve aranybarna combját. A bájosan szemérmetlen látvány felajzotta Jeant: a felesége fölé hajolt, egy villámgyors mozdulattal lehúzta a hónalja alatt futó nejloncipzárt, s a másik kezével már bontotta is ki meztelen testét a selyemburokból.
– Jean! – kapálózott Emmanuelle.
– Mit csinálsz? Bolond vagy? El fogunk késni!
Jean letett róla, hogy levetkőzhesse; úgy, ahogy volt, fölemelte, és az ebédlőasztalra fektette.
– Ne! Jaj! Össze fog gyűrődni a ruhám! Ne bánts! Mi lesz, ha Christopher lejön? És ha a személyzet meglát?
A feneke épp az asztal széléhez ért. Emmanuelle megadta magát: felhúzta a ruháját, amilyen magasra csak lehetett, hogy szabaddá tegye az ágyékát. Lába az űrben kalimpált. Jean állva, egyetlen lendülettel beléhatolt. Mindketten nevettek a különös rögtönzésen. A kapkodó szeretkezésben Emmanuelle újfajta élvezetet fedezett fel: a torka égett, mint egy hosszú futás után. Gyömöszölte a saját mellbimbóját, mintha nektárt akarna fakasztani belőle. Saját simogatását éppúgy élvezte, mint a férje döfködését. Amikor kiabálni kezdett, a boy beszaladt, mert azt hitte, hogy őt hívják. Megállt az ajtóban, karját illedelmesen keresztbe fektetve a mellén. Arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Emmanuelle kiabálását a szomszéd házakban is hallhatták.
Amikor Jean talpra állította, a boy letakarította az asztalt. Ea, Emmanuelle kis komornája, segített úrnőjének rendbe tenni a toalettjét. Kis késéssel érkeztek a követségre.
Már jó sok vendég összegyűlt. A követ kiküldetési ideje lejárt, s most búcsúfogadást adott.
– Elragadó! – kiáltott fel, s kezet csókolt Emmanuelle-nek.
– Fogadja elismerésemet, kedves barátom! – fordult Jeanhoz.
– Remélem, a munkája nem köti le minden idejét…
Egy ősz hajú hölgy – Emmanuelle emlékezett rá, hogy viziteltek nála – megbotránkozva vette szemügyre. Ariane de Saynes épp időben érkezett, hogy olajat öntsön a tűzre.
– Íme, a két lábon járó merénylet az erényesség ellen! kiáltotta, s Emmanuelle felé nyújtotta a kezét.
– Hadd mutassam be gyorsan mindenkinek! Gilbert, nézd! – kiáltott oda egy elegáns férfinak, aki egy püspökkel beszélgetett. Szerinted milyen?
Emmanuelle egyszerre vettetett alá a tanácsos és a főpap ítéletének. Érezte, hogy az előbbi tetszését sokkal inkább elnyerte, mint az utóbbiét. Úgy képzelte, hogy Ariane férje egy monoklis hájfej, ehelyett azonban már néhány szó után is szellemesnek, és fizikailag is nagyon vonzónak találta.
Különböző korú urak vették körül; bókoltak és majd fölfalták a szemükkel. Emmanuelle alig figyelt rájuk: az ismeretlen arcok között egyre csak a Bee-ét kereste – félt a találkozástól, de épp annyira reménykedett is benne. Az egész diplomáciai testület jelen volt – nem valószínű, hogy a fivérét nélküle hívták volna meg. Habár miért ne? Emmanuelle-nek sejtelme sem volt, miként fog viselkedni, ha hirtelen szembe találja magát az amerikai lánnyal. Már minden erejével azt kívánta, hogy ne találkozzanak. A vendégek minden csoportja új csapdát rejthetett. Minek is jött ide? Hogy szökhetne meg? vagy legalább hogy találhatná meg a férjét, akitől védelmet remélhet?
Jeant elnyelte a tömeg. Ariane újra elkapta Emmanuelle-t, és folytatta a bemutatását. A férfiak csodáló tekintete volt a díszkíséretük. Ez a hirtelen kialakult udvartartás, amelyben mindenki a kegyeiért csengett, bár senki sem remélte igazán, hogy elnyerheti, visszaadta az önbizalmát. Közönyösnek mutatkozott, de a vetkőztető pillantások legalább annyira felhevítették, mint a sok koktél, amit a grófné itatott vele. Ariane csöndben figyelte, majd hirtelen kihúzta a repülőtisztek gyűrűjéből, ahol épp lehorgonyoztak.
– Gyönyörű vagy! – mondta. A szeme szikrákat szórt. Finoman a két ujja közé csippentette Emmanuelle egyik mellbimbóját.
– Gyere velem! A hátsó szalonba! Nincs ott senki!
– Nem, nem! – tiltakozott Emmanuelle.
Kitépte magát Ariane kezéből, és elvegyült a vendégek közé. Csak akkor érezte magát biztonságban, amikor egy idős úriember kivezette a teraszra, hogy megcsodáltassa vele a disznóhólyagból készült kínai lampionokat. Marie-Anne itt talált rá.
– Bocsásson meg, uram – mondta a rá jellemző határozottsággal –, beszélnem kell a barátnőmmel!
Karon ragadta Emmanuelle-t, rá sem hederítve a méltatlankodó öregúrra.
– Mit csinálsz itt ezzel a vén hülyével? – ripakodott rá a barátnőjére, alig néhány lépésnyire az illetékestől.
– Mindenütt kereslek! Mario már fél órája vár!
Emmanuelle-nek teljesen kiment a fejéből ez a randevú. Nem volt hozzá semmi kedve. Az öregúr bókjait hallgatva legalább nyugodtan másra gondolhatott. Megpróbált kibújni a kínos kötelezettség alól:
– Muszáj…?
– Na, idefigyelj, Emmanuelle! (A kislány ismét úgy beszélt, mint egy holtra fáradt tanítónő.) Nézd meg legalább, mielőtt fanyalogsz! És főleg hallgasd meg, amit mondani akar neked!
A komikusan ígéretes kijelentés jókedvre derítette Emmanuelle-t. Mielőtt azonban ideje lett volna csípős megjegyzést tenni Marie-Anne jelöltjére, az álomlovag máris előtte állt.
Könnyedén meghajolt, s közben egy-egy átható pillantást vetett mindkettejükre. Azután Emmanuelle-hez fordult, mintha az ő szájából hangzott volna el Marie-Anne utolsó mondata. A hangját halkra fogta, s érces csengésén is mintha tompítani igyekezett volna.
– Van-e olyan férfi vagy nő, aki fontosabbat mondhat nekünk, mint a többi férfi és nő? Hogy ezt megtudjuk, meg kellene ismernünk minden embert. Lehetetlen? Talán mégsem. A gondolkodás, amely fajtánkat annyi merész tervre ihlette már, egy csodálatos képességgel is megajándékozott bennünket: egy speciális nyelvvel, melyet egyesek közülünk mindenki nevében beszélnek, hogy mindenki megragadhassa az élet rejtett értelmét, amelynek kifejezésére a legtöbb ember hiába vágyik; hangok és formák, hallási, látási és tapintási érzékletek alkotják ezt a nyelvet, amit egyébként művészet-nek is nevezhetünk. Ehhez a rövid szóhoz az emberiség története során mindenkinek szellemi képességeihez és vágyaihoz mérten – hozzá kell toldania valamit. Ennek a sok ezer vagy millió év óta tartó közös munkának az eredményeként változik át világunk véletlenek halmazából műalkotássá.
Ez a cseppet sem szokványos indítás meghökkentette ugyan Emmanuelle-t, de nem érezte különösebben mélyértelműnek Mario eszmefuttatását. Továbbra is huncutul mosolygott, ahogyan Marie-Anne jelenlétében mindig is szokott. Mario figyelmesen nézte ragyogó szemét, boldogságra hivatott ajkát.
– Milyen szép a mosolya! – mondta végül.
– Bárcsak modelljéül választotta volna hazám valamelyik festője! Nem találja nyomasztónak, hogy a firenzei festményeken csak elfojtott mosolyokkal és rejtett gondolatokkal találkozhatunk? Elítélek mindenkit, aki uralkodik magán. Kevesebb művészet sugárzik egy szoborból, amely fukaron bánik a bájaival, mint egy eleven ember nyílt tekintetéből.
Emmanuelle megpróbált áttérni valami konkrétabb témára:
– Marie-Anne szeretné, ha lefestetném magam (hirtelen eszébe jutott, hogy a kislány még arra sem vette a fáradságot, hogy bemutassa őket egymásnak). Maga volna az a festő, akit méltónak ítél e nemes feladatra?
Mario elmosolyodott. Emmanuelle-nek el kellett ismernie, hogy rendkívül vonzó a mosolya.
– Ha csak a százada megvolna bennem annak a tehetségnek, asszonyom, amit másoknál eddig módomban állt megcsodálni, felajánlanám önnek a szolgálataimat: a modell zsenialitása elég volna egy remekműhöz. Sajnos azonban minimális tehetséggel sem rendelkezem. Csak a mások művészete tesz gazdaggá.
Marie-Anne közbevágott:
– Mario műgyűjtő! Majd meglátod, mi mindene van! Nemcsak itteni szobrok, hanem az antik korból valók is, Mexikóból, Afrikából, Görögországból. Festmények…
– Amelyeknek egyedüli értéke abban áll, hogy mozdulatlanságba dermedt mementói a kockázatvállaló, eleven, igazi művészetnek! Marie-Anne, mia – tette hozzá –, a műkincsek csak holt kérgek, melyek lehullottak a tudás fájáról. Csak azok emlékére őrzöm őket, akik szenvedtek és belepusztultak abba, hogy e fa törzse erősödjék, koronája terebélyesedjen, mindig új, törékeny ágacskákat, bolondos hajtásokat növesztve; igen, azok emlékére őrzöm e kincseket, akik életüket, értelmüket, becsületüket és vérüket adták a művészetért: ez néha a művész, gyakrabban a modell. A művészet élőlényekkel táplálkozik. Nem a Mű élteti tehát, hanem a festő modellje: a szerelme, felesége.
– Haló poraiban? – kérdezte Emmanuelle.
– Nem, miközben haldoklik.
– De a festmény örök életűvé teszi?
– Ostobaság! A festmény olcsó kuriozitás, annyira sem szép, mint egy gép vagy egy szellemi játék. A művészet abban eleven csak, akit elpusztít. Például a modellben, aki tönkremegy belé. A művészet az ő testének pusztulása. Nem találhat szépséget semmiben, ami fennmarad. Minden megfogant alkotás halva születik.
– Én az ellenkezőjét tanultam – mondta Emmanuelle. "Az egyetlen, mi örök, a hatalmas művészet."
– De, az isten szerelmére, kit érdekel az örökkévalóság? – szakította félbe hevesen Mario.
– Az örökkévalóság nem szép, hanem rút: olyan, mint a síremlékek. Vagy mint egy halott város.
Finom zsebkendőjével felszárogatta az izzadságcsöppeket a halántékán, azután kissé megenyhülve folytatta:
– Ismeri Goethe felkiáltását: "Oly szép vagy, ó, maradj, ne menj!" Ezt azért kéri, hogy a mozdulatlanná váló pillanat elveszítse a szépségét. Ha kísérletet tesznek arra, hogy megörökítsék, a szépség meghal. Nem az a szép, aki meztelen, hanem aki vetkőzik. Nem a nevetés szép, hanem a torok, amelyből feltör. Nem a vonás a papíron, hanem az a pillanat, amikor a művész szíve megrepedt.
– Az előbb azt mondta, hogy a művész kevésbé fontos, mint a modell.
– Akit én művésznek nevezek, az nem feltétlenül a szobrász vagy a festő. Néha kölcsönadhatja ugyan a kezét, hogy a művészet vele ragadja meg és tegye tönkre a tárgyát. De általában a modell maga viszi ezt végbe, a festő csak tanú.
– És akkor mi a remekmű? – kérdezte Emmanuelle, hirtelen támadt nyugtalansággal.
– A remekmű az, ami történik. Illetve nem! Pontatlanul fejeztem ki magam. A remekmű az, ami megtörtént.
Megfogta Emmanuelle kezét:
– Engedje meg, hogy arra a maximára, amit maga idézett az előbb, egy másikkal feleljek. Ez Miguel de Unamunótól való: "Nincs az a remekmű, amely felérne a legjelentéktelenebb ember életével." A művészet csúcsa a maga testének története.
– Azt akarja mondani: az a mód, ahogyan megvalósítjuk magunkat? Hogy művészi alkotássá kell válnunk ahhoz, hogy túléljük önmagunkat?
– Nem – mondta Mario –, semmi ilyet nem akarok mondani. Bármit is igyekszik az ember csinálni önmagából, ha másból akar dolgozni, mint az álom lenge anyagából, hiába vesztegeti az idejét.
Elengedte Emmanuelle kezét.
– Ha jogom volna tanácsot adni önnek – mondta az udvarias társalgás hangján –, nem azt tanácsolnám, hogy élje túl magát, hanem, hogy éljen úgy, ahogy én mondom.
Elfordult. Úgy látszott, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti. Emmanuelle úgy érezte, hogy leszerepelt nála. Ez elég kellemetlen volt. Marie-Anne-hoz fordult:
– Nem láttad véletlenül Jeant? Alighogy megérkeztünk, eltűnt.
Már más nők vették körül az olaszt. Emmanuelle elhatározta, hogy eltűnik. Alig tett azonban néhány lépést, Marie-Anne ismét mellette termett.
– Szóval kisajátítottad Bee-t? – kérdezte.
– Akárhányszor telefonálok neki, mindig azt mondják, hogy nálad van.
Azután hamiskás mosollyal hozzátette:
– És mivel nem akarlak zavarai titeket… Emmanuelle fejbe kólintottan állt. Gúnyolódnék Marie-Anne? Nem, őszintének látszott. Micsoda képtelen komédia! Emmanuelle kénytelen volt tudomásul venni, hogy fantazmagóriái jó messze röpítették a valóságtól. Már-már kitört belőle a keserűség, de az önbecsülés most is visszatartotta. No meg szégyellte is volna bevallani Marie-Anne-nak, hogy a szeretője egy nap után elhagyta. Jobbnak látta nem lerombolni a copfos kislány illúzióit idősebb barátnője vonzerejét illetően. Sajnos azonban az illúzió fenntartása most megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy Marie-Anne segítségével megtalálja Bee-t. Elhatározta, hogy Ariane-nál fog érdeklődni. De sehol sem látta, és hangos nevetését sem hallotta. Talán talált valakit, akivel megbújhat a kis szalonban…
 
– El akartam búcsúzni Bee-től – mondta Marie-Anne.
– De hát magára vessen. Add át neki üdvözletemet.
– Micsoda? Elmegy?
– Nem ő. Én.
– Te? Nem is mondtad. Hová?
– Ó, nyugodj meg, nem messze. Egy hónapig a tengerparton leszek. Mama kibérelt egy bungalót Pattayán. Feltétlenül látogass meg! Nem nagy ügy, még ha nagy is a forgalom az utakon: százötven kilométer. Látnod kell ezt a tengerpartot: csodálatos!
– Tudom; édeni táj, a cápák kézből esznek, így hát jobb, ha máris végső búcsút veszek tőled…
– Honnan veszed ezeket a hülyeségeket?
– Unatkozni fogsz ott egyedül.
Emmanuelle maga is meglepődött, milyen nehéz lett hirtelen a szíve. Marie-Anne, bármily elviselhetetlen is, hiányozni fog neki. De nem akarta kimutatni a szomorúságát. Csak azért is mosolygott.
– Én soha sehol nem unatkozom! – utasította vissza a sajnálkozását Marie-Anne.
– Majd sokat napozom, vízisízem. És egy koffer könyvet is viszek magammal: tanulnom kell, nemsokára kezdődik az iskola.
– Ó, valóban! – csúfolódott Emmanuelle.
– Elfelejtettem, hogy te mellesleg iskolába is jársz!
– Nagyon szellemes vagy.
– A barátnőid közül lesz ott valaki?
– Nem, hál' istennek. Végre lesz egy kis nyugtom.
– De kedves vagy! Remélem, anyád rajtad tartja a szemét, és nem kujtorogsz túl sokat a halászfiúkkal.
A zöld szempár válaszképpen megelégedett egy rejtélyes mosollyal.
– És te? – kérdezte.
– Te mit fogsz csinálni nélkülem? Visszahullasz hülyeséged természetes állapotába?
– Ugyan már! – évődött Emmanuelle.
– Hiszen percek kérdése, és Marióé leszek!
Marie-Anne-nak láthatólag semmi kedve sem volt tréfálni.
– Már nem táncolhatsz vissza! – jelentette ki.
– Megígérted, hogy engedelmeskedni fogsz nekem! Többé nem dönthetsz szabadon.
– Hát ebben tévedsz. Azt csinálok, amit akarok.
– Igen, feltéve, hogy Mariót akarod. Remélem, nem akarsz most olajra lépni?
Marie-Anne annyira elkeseredett, hogy Emmanuelle egy kicsit megsajnálta. De mégsem akaródzott beadnia a derekát.
– Nem is olyan ellenállhatatlan, amilyennek lefestetted. Szerintem egy kicsit tudálékos. Frázisokat pufogtat, és imádja hallgatni a saját hangját. A társalgáshoz nincs is szüksége másra.
– Ahelyett, hogy fitymálod, inkább örülnél, hogy egy ilyen ember érdeklődik irántad! Meglehetősen válogatós.
– Ó! Érdeklődik irántam? Micsoda megtiszteltetés!
– Az is. Úgy láttam, elég jó benyomást tettél rá. Ennek örülök. Most utólag elárulom, nem voltam egészen biztos benne, hogy tetszeni fogsz neki.
– Ezt is köszönöm… És ha szabad érdeklődnöm, milyen csalhatatlan jelből olvastad ki, hogy érdeklődik irántam? Nekem ugyanis az volt a benyomásom, hogy semmi más nem érdekelte, csak hogy ő minél kápráztatóbban villogjon.
– Egy kicsit jobban ismerem, mint te.
– No persze! Feltételezem, hogy teljes odaadásodat is régóta élvezi már. Igazán adhatnál hozzá némi gyakorlati útmutatást! Csak hogy ne jöjjek zavarba, ha felszentelésemre sor kerül.
– Ha nem akarod, hogy ejtsen, mérsékeld a hülyeségedet. Iszonyodik a hülyéktől.
Majd békitően hozzátette:
– Tudom, hogy igazából nem ilyen vagy. Különben nem is mutattalak volna be neki.
A hangja egyszerre megtelt gyöngédséggel:
– Biztos vagyok benne, hogy jól megértitek majd egymást. Boldoggá fog tenni. Mire újra találkozunk, még szebb leszel, mint most! Azt akarom, hogy örökké csak szépülj!
A zöld szempár olyan rajongó szeretettel tündökölt, hogy Emmanuelle zavarba jött.
– Marie-Anne… – mormolta –, kár, hogy elmész…
– Nemsokára újra látjuk egymást. Nem felejtlek el! Légy nyugodt!
Egymásra mosolyogtak, egy kicsit megszeppenve. Azután Marie-Anne megemberelte magát, s konokul visszatért eredeti témájukhoz.
– Tehát úgy fogsz viselkedni Marióval, ahogy mondtam?
– Igen… ha ez örömöt szerez neked.
Marie-Anne, megismerkedésük óta először, megcsókolta barátnője arcát. Emmanuelle megpróbálta legalább egy pillanatra magához szorítani a kedves fejet, de Lilith máris elhúzódott tőle.
– Viszlát, macskabagoly! Holnap, mielőtt indulunk, felhívlak! És látogass majd meg!
– Igen… – suttogta Emmanuelle.
– Repülni fogok hozzád.
– Most keressük meg a többieket!
Ismét belevegyültek a tömegbe. Emmanuelle csoportról csoportra járt, de nem állapodott meg egyiknél sem. Ariane-t kereste. Végül a grófné fedezte fel őt.
– Itt a szeplőtelen Szűz! – kiáltotta.
– Azt hittem, már félrevonult kis cellájába, és a testét sanyargatja!
– Épp ellenkezőleg! – válaszolt Emmanuelle, hasonló hangnemben.
– A sötétség fejedelmével beszélgettem, aki azt tanácsolta, hogy mihamarább kezdjem meg sztriptíztáncosnői karrieremet!
– Ki ez a bölcs?
– Csak a keresztnevét árulta el: Mario.
– Il marchese Serghini? Ez aztán a szerelem! – kiáltotta Ariane maró gúnnyal.
– A bókok semmire sem kötelezik a márkit… Nagyobb veszélyben lennének az erényei, ha csinos fiú volna.
– Azt akarja mondani, hogy…?
– Hallgatnék, mint a sír, ha ő maga titkolná. Nem fejtette ki magának kedvenc elméletét? Akkor még nem igazán élvezi a bizalmát. Előttem nincs titka. De finom ember, és én imádom.
– Talán azért titkolja előttem ezt a hajlamát, mert én egy másfajtára ihlettem! – vágott vissza dühösen Emmanuelle.
Meg tudta volna fojtani Marie-Anne-t, amiért elhallgatta az álomlovagnak ezt a kis fogyatékosságát. Lehetséges, hogy nem tud róla? Ő, aki mindent tud?
– "Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate!" – szavalta Ariane.
– Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! A mi esztétánk az elvek embere: nem engedi letéríteni magát a saját útjáról.
– Nekem sikerülni fog! – hetvenkedett Emmanuelle. Dühös volt. Ariane-t elbűvölte az agresszivitása, s ezért igyekezett minél jobban felcukkolni:
– Félek, hogy ez az úr korrumpálhatatlan…
– Majd meglátjuk!
– Bravó! Aki Mariót megtéríti, kiérdemli az Arany Priaposzt! (Suttogóra fogta a hangját.) De én a helyedben nem vesztegetném az időmet ilyen reménytelen próbálkozásokra. Sokkal kellemesebb módja is van a szórakozásnak. Ismételten közlöm veled, hogy száz férfit is ismerek, aki ugyanolyan elragadó, mint ő, de nem vár rábeszélésre, sőt. Akarod, hogy bemutassak egyet?
– Nem – mondta Emmanuelle.
– Szeretem a nehéz győzelmeket.
– Akkor hát jó szerencsét! – Ariane gúnyosan elmosolyodott.
Most úgy nézte Emmanuelle-t, mint a klubban.
– Az utóbbi napokban volt gyönyörben részed? – kérdezte súgva.
– Igen.
Ariane egy pillanatig csöndben fürkészte az arcát.
– Kivel?
– Nem mondom meg.
– De szeretkeztél valakivel?
– Igen.
Ariane barátságosan rámosolygott.
– Van egy meglepetésem neked ma estére.
– Micsoda? – kérdezte Emmanuelle, kíváncsibban, mint akarta.
– Nem mondom meg.
Emmanuelle duzzogott. Ariane szíve gyorsan meglágyult.
– Három párizsi férfi. Csak egy napra jöttek. Az első menetben mind a három a tiéd lehet! Ideális szám.
– Este?
– Ó! majd hagyj egy kicsit a desszertből… Emmanuelle nevetett, hirtelen visszanyerte a humorérzékét.
– Meztelen vagy a ruha alatt? – kérdezte Ariane.
– Igen.
– Mutasd!
Emmanuelle zavartabb lelkiállapotban volt, hogysem ellenkezni tudott volna. Távolabb húzódva a vendégektől felemelte a szoknyáját.
– Rendben van – mondta Ariane.
A fekete-okker szín-összeállítású ágyékra függesztett tekintete úgy simogatott, mint egy kéz vagy egy nyelv. Emmanuelle megfeszült, hogy Ariane tekintete nyalhassa.
– Mutasd följebb is! – parancsolta a grófné. Emmanuelle megpróbált engedelmeskedni, de a ruha
ellenállt.
– Vedd le! – mondta Ariane.
Emmanuelle bólintott. Alig várta már, hogy meztelen legyen. Mellbimbói sürgetően követelték, hogy ők is megmutathassák magukat. Letolta a ruha vállpántját, s lehúzta a cipzárat.
– Jaj! Jönnek ezek a kullancsok! – jegyezte meg bosszúsan Ariane.
A varázs megtört: Emmanuelle mintha álomból ébredt volna. Visszahúzta magára a ruhát. Ariane karon fogta és messzebbre vonszolta. Egy boy jelent meg tálcával: mindketten megittak egy pohár pezsgőt – egy hajtásra.
Ariane intett a pincérnek, és üres poharukat telire cserélték. Egyszerre kifogytak minden témából; mereven nézték a többieket, anélkül, hogy látták is volna őket. A vendégek sűrű hajlongások közepette tocsogtak. Például arról, hogy a hőmérséklet emelkedik; talán vihar lesz.
– Nem gondolod, hogy vihar lesz?
– De, biztosan vihar lesz.
Micsoda hőség! Egyre szomjasabb vagyok.
"Ez a ruha elviselhetetlenül meleg" – gondolta Emmanuelle.
Valaki intett Ariane-nak. Emmanuelle csak most kapott észbe, hogy kérdezni akart tőle valamit.
– Figyelj! – Elkapta a szoknyája fodrát.
– Ismersz egy vörös hajú amerikai lányt? Az egyik tengerészeti attasé húga. A…
– Bee? – szakította félbe Ariane.
Emmanuelle-nek hevesen dobogott a szíve. Tulajdonképpen azt várta, hogy senki sem fogja tudni azonosítani a külföldi lányt, és bár ő faggatta Ariane-t, végtelenül rosszulesett neki, amikor meghallotta a szájából Bee nevét.
– Igen – mondta.
– Itt van ma este?
– Itt kéne lennie, de nem láttam.
– Miért nem jött el, ha meghívták?
– Nem tudom.
Ariane hirtelen tartózkodóvá vált, ami egyébként nem volt jellemző rá. Emmanuelle tovább faggatózott.
– Szerinted milyen?
– Mért érdekel?
– Megismerkedtem vele egy teán, Marie-Anne-nál.
– Ja persze; az egyik barátnője.
– Te gyakran találkozol vele?
– Elég gyakran.
– Mit csinál Bangkokban?
– Amit te és én: irigységet ébreszt.
– Mért kárhoztatja a fivére semmittevésre?
– Nem hiszem, hogy kárhoztatásról volna szó. Sok pénze van. Nem szorul semmire és senkire.
Ez a mondat gyászosan visszhangzott Emmanuelle szívében. Nem szorul senkire… Efelől neki sem volt kétsége.
Nem jutott eszébe több kérdés, és valahogy illetlennek találta volna elkérni Bee címét.
– Szóval…? – Ariane kérdőn nézett rá. Emmanuelle tudta jól, mire céloz, de játszotta az értetlent.
– Eljössz velem este? – kérdezte Ariane.
– Nem lehet. A férjem…
– Az én őrizetemmel biztosan elenged!
De a kísértés már elveszítette vonzerejét. Ezt Ariane is érezte.
– Jó – mondta.
– Mind a három sütemény az enyém!
Vidám hangja most hamisan csengett. Emmanuelle úgy érezte, hogy a grófnénak is elment a kedve a kicsapongástól, s ha a fogadás véget ér, hazamegy aludni.
– Ott a te Mariód! – kiáltott fel Ariane.
– Úgy látom, keres valakit. Nyilván téged. Ne hagyd elepedni!
Az olasz felé lökte Emmanuelle-t. Mario azonban egy bíborszínű songkraben-be burkolt öreg sziámi felé tartott. Ariane dühös volt.
– Ha a márki és Dhana herceg műkincsekről kezd értekezni, annak se vége, se hossza. Kereskedjünk másutt… Hozok neked egy italt.
Otthagyta barátnőjét. Emmanuelle ismét kísértésbe jött, hogy megszökjön. De hol van Jean? A keresésére indult. Egyszerre földbe gyökerezett a lába egy provokáló szépségű fiatal lány láttán. "Még nálam is meztelenebb!" (Nem volt féltékeny, sőt.) "Most érkezhetett, különben már észrevettem volna." Ha megszökik, elszalasztottá volna ezt a káprázatos jelenést, amely egymaga képes volt kárpótolni a party minden unalmáért.
Az ismeretlen lány szőke volt, mint Marie-Anne, de szimmetrikusan körbenyírt hosszú haja vállig érő sisakot formált a fején. És ez a lovaghoz vagy szenthez illő sörény volt az egyetlen átlátszatlan a tüneményen, mert a pókháló, amit ruhaként viselt, testének egyetlen részletét sem rejtette el.
Emmanuelle közelebb lépett hozzá, hogy jobban élvezhesse ezt a megelevenedett festményt, amely elég meghökkentő egy hivatalos fogadáson. Azonnal rájött, miért nem kelt ovációt az új vendég: a meztelensége imitált volt. Lenge tunikája alatt egybeszabott, testszínű nejlontrikót viselt, amely hajszálvékony volt ugyan, de a bőrét teljesen befedte, s mellének, köldökének, ágyékszőrzetének csak megszelídült reliefjét engedte látni.
Emmanuelle izgalma alábbhagyott. Nem szerette a "mintha"-dolgokat, az álcázást; a balettelőadások is untatták. Az álmeztelenség éppúgy bosszantotta, mint a táncos hattyúk tettetett szerelmi láza. "Vagy tűzködjön magára szép tollakat, vagy legyen tényleg meztelen!" Csalódottan elfordult a szemfényvesztőtől. Illetve csak el akart fordulni, valójában, szinte öntudatlanul, követte a tekintetével, s látta, hogy a hódolatteljes üdvözlésekre rá sem hederítve, határozott léptekkel a vendégeknek egyik csoportja felé tart. De amikor odaért, pillantásra sem méltatta a társaságot, hanem egy másik csoportban álló magas, karcsú, barna lánnyal kezdett szemezni.
Emmanuelle izgatottan figyelte a két nő általa oly jól ismert jelbeszédét a vágy drótnélküli távíróján. Azonnal megbocsátotta a szőke szirén ízlésficamát: öltözködni nem tud, a szerelmeit viszont jól válogatja meg! Már-már azon a ponton volt, hogy odamegy a barna lányhoz, és megmondja neki, milyen csodálatosnak találja ibolyakék szemetes gyöngyházfényű ajkát. Csak egy pillanatig tétovázott, s akkor is csak azért, mert félt, hogy Marie-Anne vagy Ariane előugrik, mint krampusz a dobozból, és rajtakapja.
Ez a pillanatnyi tétovázás azonban elég volt ahhoz, hogy végleg elszalassza a kínálkozó alkalmat: a barna szépség hirtelen faképnél hagyta udvarlóit, s már úszott is (Emmanuelle így nevezte magában könnyű, gyors haladását) a szőke szépség felé; kézen fogta választottját, s olyan elementáris lendülettel húzta maga után, hogy a szőke lány aranyhaja sistergő csillagfelhőként lobogott Emmanuelle csillagászszeme előtt.
És ezenközben egyetlen szót sem váltottak.
Mindennél beszédesebb némaságuk a legerotikusabb párbeszédnél is jobban felkavarta Emmanuelle-t. Vajon tökéletes, kölcsönös megértésük lassan, fokozatosan alakult-e ki? vagy most született meg, egy pillanat alatt? Emmanuelle-nek persze ez utóbbi tetszett volna jobban. De rövid töprengés után már úgy találta, hogy az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A két szerelmes közötti metakommunikáció mintegy illusztrálta Mario elméletét arról a bizonyos művészetről, amely többet képes közölni a kimondott szónál. A barna lány keze mindennél többet mondott, amikor a szőke kezére simult – vagyis testének egyetlen részletére (az arcot kivéve), amelyet szabadon hagyott a kétségbeejtő műanyag burok. E jelbeszédhez viszonyítva a legszerelmesebb szavak is szegényesek.
Emmanuelle szerette volna a játék folytatását is nyomon követni. De amikor látta, hogy a két lány ugrándozva leszalad a kertbe vezető főlépcsőn, mégsem ment utánuk. Nem akarta, hogy leselkedésen kapják. Megállt hát a terasz párkányánál. Azután egy kicsit át is hajolt a korláton, hogy még egy utolsó pillantást vessen a bájos párra.
Éppen alatta álltak, teljes díszkivilágításban: lendületüket megtörte egy váratlan találkozás. Kíváncsian vizsgálgattak egy fiatalembert, aki a kerti úton elébük bukkant. Emmanuelle hallotta, amint egyikük megkérdezi (nem tudta, melyik): "Kicsoda maga?" A választ nem hallotta. A két lány láthatólag tovább kíváncsiskodott. A szőke félresimított egy rőt színű hajtincset a fiú homlokáról.
"Olyan, mint az a félisten, aki magával ragadott a repülőgépen!" – gondolta Emmanuelle, bár tudta, hogy a távolság miatt inkább elképzeli, semmint látja a vonásait. Feltételezése mégis annyira felizgatta, hogy most már semmit sem akart elmulasztani a várható jelenetből.
Ez a fiatalember, a görög istentől eltérően, nem kezdeményezett. Csak nézte a lányokat. S egy hosszú pillanatig a nők sem tettek mást, mint figyelmesen, töprengőn méregették őt, mintha föl akarták volna becsülni előnyös és hátrányos tulajdonságait. Egyik sem szólt egy szót sem. Emmanuelle érezte, hogy a két nő, amióta a kezük összefonódott, kölcsönösen tudja, mit gondol és mit érez a másik. Egyetlen szóval, de még egy pillantással sem kellett kiegészíteniük áramköreik tökéletes információcseréjét.
De vajon megcsókolhatja-e egy számítógép azt, akiről adatokat gyűjt? A szőke lány mindenesetre megtette: odahajolt a férfihoz, s ajkát hosszan az ajkára tapasztotta. Csók közben megragadta a fiú kezét, s a mellére vonta.
Emmanuelle látta, hogy melle egyszerre kidudorodik. Most még a mellbimbók rózsaszín kerülete is kivehető, volt, szinte a gyűrődések is. A megmerevedett mell kifeszítette – vagy talán át is lyukasztotta a nejlonborítást? "Mintha a trikó vágyra érzékeny, olvadékony anyagból készült volna, amely a kívánt pillanatban semmivé válik! Hál' istennek…" Bántotta volna, ha a lány esetlen kapálózásba kezd, hogy kibújjon a huzatjából, vagy – ami még szörnyűbb lett volna – egyáltalán nem bújik ki belőle.
Annyira vágyott rá, hogy a fiatalember mihamarább behatoljon a szőke lány csodálatos testébe, hogy minden további bevezetést őrjítő időhúzásnak érzett. "Mire vársz? – suttogta.
– Gyorsan, nyomulj belé, ahogyan én tenném, ha férfi volnék!"
Ebben a pillanatban megszületett benne az elhatározás, hogy egy napon férfi módra fog szeretkezni egy nővel; egész pontosan: ezzel a szőkével. A realizálás módját és eszközeit most nem képzelte el. Egyelőre elég volt maga a terv, amelyre a szőke lány ihlette.
Közben egészen megfeledkezett a barnáról.
Mégis megörült, amikor látta, hogy kioldja a fiú nyakkendőjét, kigombolja a zakóját, azután az ingét is, s végigtapogatja meztelen mellkasát. A szőke lány ajka ekkor elválta férfiétól, és barátnője ajkára tapadt. A tarkók hajlásszögét, a nyakak tekeredését s a csípők ringását figyelve Emmanuelle nyomon követhette a nyelvek körutazását, s időnkénti találkozását az egyik és a másik szájban, s ennek alapján már jó előre képet alkothatott azokról a felfedezőutakról is, amelyek más nyílásokkal lesznek kapcsolatosak. Emmanuelle most a férfival nem törődött.
Annál inkább törődött a szőke. Elvonta az ajkát a barnáétól, s barátnőjét a férfihoz tolta, hogy azt csókolja őhelyette. Azután lefejtette a melléről a férfi kezét, és barátnője ágyékára vonta, majd be is vezette az ujjait, méghozzá a szoknya könnyű anyagán keresztül, a barna lány hüvelyébe.
Amikor az ujjak már félig elmerültek (Emmanuelle új élvezetre lelt, amikor elképzelte, hogy a barna lány vaginájában az ujjakkal együtt nedvesedik át a rájuk tapadó vékony anyag), a szőke letérdelt, kikapcsolta a férfi övét, és szétnyitotta a nadrágját. Sokkal kecsesebben nyúlt a sliccébe (legalábbis Emmanuelle így érezte), mint amilyen egy balerina mozdulata, a leglíraibb pillanatban, és amikor kihúzta a kezét, már benne volt a merev, vibráló hímvessző – éppen olyan, amilyen őbelé nyomult a Repülő egyszarvún.
Hogy jobban szemügyre vehesse zsákmányát, a szőke lány hátradőlt, majd egy hirtelen mozdulattal a haját is hátravetette, amely e pillanatban éppúgy fénylett, mint a hold. A két fényforrás most mintha arra szolgált volna, hogy megvilágítsa az ég felé meredő péniszszobrot. Sápadt tüzű fényük hol halványodott, hol erősödött, s úgy világította meg az ólomszürke aktokat, mint egy Leonor Fini-akvarellen. A szőke fáradhatatlanul, gyöngéden s mégis erőteljes mozdulatokkal gyömöszölte a hímvesszőt, mintha az ellenállását akarta volna próbára tenni, s egyben a saját mesterségbeli tudásáról is számot adni. Akciója következtében a spermának már rég a hajába kellett volna folynia, amit láthatólag várt is, a makk nyílására szegezve a szemét.
Feladta volna a hiábavaló küzdelmet? vagy – épp ellenkezőleg – meg akarta jutalmazni a hőst kitartásáért? Hirtelen ráborult a hímvesszőre, s hajzuhataga egyszerre hajnalként ragyogott fel az éjszakában. Emmanuelle már semmit sem láthatott abból, ami az áthatolhatatlan fényfátyol alatt történt.
A barna, talán hogy őt kárpótolja, ajkát továbbra is a férfiéra tapasztva, lehúzta s a fűre dobta lovagjuk zakóját és ingét. A szőkének haja paravánja mögött a többi között arra is lehetett gondja, hogy a férfi alsótestét is hasonlóképpen lemeztelenítse, mert amikor egy újabb hirtelen mozdulattal eltávolodott tőle, a lovag csupaszon állt, mint egy eleven kőszobor, egy antik tenger partján, ahová Emmanuelle álmodta. Az egész teste olyan szép volt, mint ágaskodó s a csókoktól fényes hímvesszeje; árnyakból és fényekből gyúrt szobor, mint a közeli patak, amelyen árkokat mélyítettek az evezők, s domborulatokat varázsoltak a halászok varsái.
A szőke fölegyenesedett. Egy biztos, rövid mozdulattal levetette pókháló ruháját, és a neszező víz felé hajította. Mielőtt a kelme földet ért volna, ismeretlen kezek zsákmányává vált. Láthatatlan halászok kiáltozása üdvözölte a bátor tettet.
A három ember továbbra sem váltott egyetlen szót sem. A barna lány magához ölelte két társát, s hosszú, pliszírozott tunikájába rejtette holdszerű meztelenségüket. A három arc beleveszett a szőke lány hajzuhatagába. Sokáig álltak így. Emmanuelle csak alig-alig tudta kivenni a péniszen megosztozó nők ágyékának orgiasztikus, ritmikus hullámzását.
A látványt szerinte egyetlen motívum rontotta csak el: hogy a barna lány ruhában maradt. Vajon miért rejti el oly konokul a testét a messzi Tróját idéző tunikája alá?
Emmanuelle-be hirtelen beléhasított egy gondolat, olyan élesen, mint egy görög kard. Kis híján felkiáltott. A barna lány – Bee!
A karcsú termet, a lapos felsőtest, a nemes fajra valló testtartás – mint az övé. Igaz ugyan, hogy a szem színe és a haj már nem. De az ibolyakék szivárványhártya talán csak lencse. És a magasan felbodorított, afrikai stílusú, sötét haj paróka is lehet.
"Kész őrület, hogy mindenkiben őt látom! Hát nem volt még elég…?"
Tárgyilagosan szemügyre vette hipotézisét. "Miért öltene Bee álruhát egy követségi fogadásra? Ráadásul egyáltalán nem jellemző rá az a határozottság, ahogyan magával ragadta a szőke lányt. És az sem, hogy nekiáll szerelmeskedni egy éppen arra vetődő férfival. A szerelem hármasban pedig végképp nem az ő stílusa."
De miért olyan biztos ebben? Hiszen az égvilágon semmit sem tud Bee-ről! Így hát, ha egy álruhás nőt lát, sem abban nem lehet biztos, hogy ő az, sem abban, hogy nem.
A lidércnyomásos, körben forgó okfejtés jobban kifárasztotta, mint a hosszúra nyúlt leselkedés. Elhatározta, hogy mindkettőt abbahagyja. Már épp indulni készült, amikor a csoport hirtelen megelevenedett. Megint csak a nők kezdeményeztek. Távolabb húzódtak a meztelen ifjútól, s olyan meglepetten bámulták, mintha csak most fedezték volna fel e világvégi kertben a Priaposz-szobrot, amely várta, hogy kiderüljön: bálványimádókkal vagy képrombolókkal van-e dolga…
A két lány mintha habozott volna, hogyan fogjanak hozzá.
Azután foglyul ejtették az antik szobrot, s bevezették egy magas, piros virágú bokrosba, amelyet megvilágítottak a reflektorok; utat törtek az összefonódó ágak között; időnként teljesen eltakarta őket a buja virágerdő. A barna lány haladt elöl, s péniszénél fogva vezette a férfit. A szőke zárta a menetet, a férfi hátát simogatva. Eltűntek a sűrűben.
Emmanuelle elfelejtette, hogy menni készült. A terasz párkányához dőlve, ámultán fedezett fel egy újabb jelbeszédet, amelynek létezéséről eddig nem is álmodott. Most a növények beszéltek, még izgatóbban, mint korábban a kezek. Emmanuelle a virágtenger hullámzásából olvashatta ki, mi folyik a mélyben. A kéjes lihegések megrezegtették a virágok pártáit, s míg a rejtőzködő szeretők vidáman habzsolták a húst, a porzószálak csöndes szemérmetlenséggel szétszórták virágporukat.
A hatalmas virágszeizmográf az egymásba fonódó, megnyíló testek erotikus rezgését jelezte.
…Elég ennyi!… Most már tényleg elmegy. Nem kívánja felfedni a három ember titkát – az emlékezetéből is kitörli őket. Elfelejti a testeket, a lobogó sörényt és a göndör fürtöket. Hagyja, hogy a csókok elröppenjenek a széllel. Nem kérdezősködik. Semmit sem akar megtudni… Semmit…
"Jó, mondjuk, hogy a barna nem Bee. De ki a szőke?"
 
* * *
 
Mario messziről figyelte egy darabig, azután odalépett Emmanuelle-hez.
– Marie-Anne sokat beszélt magáról – mondta. Ez nem hangzott túl megnyugtatóan.
– Mit mondott…?
– Éppen eleget ahhoz, hogy kíváncsi legyek magára. Ebben a lármás tömegben nem beszélgethetünk kedvünkre. Megtisztelne, ha holnap velem vacsorázna, nálam.
– Köszönöm – mondta Emmanuelle.
– De épp vendégünk van. Nehezen tudnék…
– Miért? Egy estére bízza a férje gondjaira a vendéget. Remélem, nem tilos egyedül látogatóba mennie?
– Nem, dehogy!
Átfutott az agyán, hogy vajon mit szól majd ehhez Jean. Némi kajánsággal megkérdezte:
– Nem akarja, hogy a férjemet is magammal vigyem?
– Nem – mondta Mario.
– A meghívásom egyedül magának szól.
Ez egyenes beszéd volt. Emmanuelle meghökkent. A félreérthetetlen meghívást nehéz volt összeegyeztetni azzal, amit Ariane mondott Marióról. Szeretett volna tisztán látni.
– Nem valami ildomos, hogy egy férjes asszony egy egyedülálló férfinál vacsorázzon… – Igyekezett könnyed hangot megütni.
– Nem gondolja?
– Ildomos? – Mario úgy mondta ki ezt a szót, mintha most hallotta volna először, s még kiejteni is nehezére esnék.
– Maga ad arra, hogy ildomos legyen?
– Nem, nem! – visszakozott ijedten Emmanuelle.
Azután tovább puhatolózott.
– De izgalmasabb, ha már előre tudom, milyen rizikót vállalok…
– Minden attól függ, mit ért rizikón. Az adott esetben például mi az, amit veszélyesnek tartana?
Emmanuelle feszengett. Ha a házastársi hűséget, az illemet vagy az erkölcsöt fenyegető veszélyekről kezd papolni, Mariót könnyű riposzthoz juttatja. Ahhoz viszont nem volt elég bátorsága vagy rutinja, hogy nyíltan megmondja, mire gondol.
– Nem vagyok félős – nyögte ki végül, s maga is érezte, hogy a válasza szánalmas.
– Nagyszerű. Akkor hát holnap este megfelel?
– De nem tudom, hol lakik.
– Adja meg a címét: egy taxi magáért megy. (Elmosolyodott.) Nekem nincs kocsim.
– Nem mehetnék a sajátommal?
– Nem, eltévedne. A taxi nyolc órára ott lesz magáért. Rendben?
– Rendben.
Emmanuelle megmondta a kerületet, az utcát és a házszámot. Mario szemügyre vette.
– Maga szép – jelentette ki végül, minden pátosz nélkül.
– Ez a legkevesebb – válaszolta szerényen Emmanuelle.

fel