Emmanuelle
Sportingbet Regisztracios Bonusz
Ötödik fejezet
A törvény
…Föl barátaim,
nincs még túl késő új földet keresni
TENNYSON: Odysseus
Te teremtettél éjszakát, és én csináltam a lámpást,
Te teremtettél agyagot, és én csináltam a korsót,
Te teremtettél sivatagot, hegyet és erdőt,
Én meg ültettem gyümölcsöst, kertet és ligetet;
Én csinálok tükröt a kőből
És én csinálok gyógyírt a méregből
MOHAMMED IKBAL
Mario a vendégét a vörös atlaszpuha bőrdíványra ültette, két
japán lámpa közé. Egy boy, aki mindössze egy kétoldalt felsliccelt, feszes,
élénkkék sortot viselt, üvegtálcát hozott, és letérdelve az ugyancsak bőrrel
borított keskeny, hosszú asztalra helyezte.
Mario háza rönkfából épült, egy sötét csatorna fölé hajolt, játszottak rajta a
visszavert fénysugarak. Emelete nem volt, kívülről erdei találkahelynek
látszott. A belépőt meglepték a fényűző bútorok és kárpitok. A szalon teljes
hosszában a khlong-ra nyílt, Emmanuelle láthatta a kéregbárkákat, amelyek meg
voltak rakva édes italokkal, kókuszdióval, főtt rizzsel töltött bambusszal.
Lián- és levélszigeteket sodort az ár az éjszakában. Az a férfi vagy nő, aki
hátul, az egyetlen evező fölé görnyedve állt, s a lábával egyensúlyozva
erőlködött, közömbös pillantást vetett a helyiség belsejébe. Egy szomszédos
templom ormán a rézcsengettyűk, amelyek nyelve szélfútta füge levelére
emlékeztetett, két hangon szóltak, az egyik vékony volt, a másik súlyos, mintha
valaki megsebesült volna. Gong hallatszott a távolból, amint álomra hívta a
boncokat. Egy sipító női hang bölcsődalba kezdett valahol.
– Egy barátom is eljön – mondja Mario. Visszafojtott beszéde illik a
Buddha-figurák árnyaihoz, amelyeket a hangulatvilágítás vetít a falra.
Emmanuelle-t annyira elfogja a félelem, hogy egy hajtásra kiissza a félpohárnyi
méregerős koktélt. Eláll tőle a lélegzete, de a görcsös félelem nem oldódik föl.
De hát mi van vele? Szégyelli ezt a körvonalazatlan félelmet, megpróbálja
eloszlatni ezt a képtelen varázslatot:
– Ismerem őt? – kérdezi.
Csak ebben a pillanatban jön rá, hogy csalódott: Mariónak tehát esze ágában
sincs kettesben maradni vele. Azt hitte, hogy kényére-kedvére akarta őt
birtokolni, a férjét sem volt hajlandó fogadni, és lám, mégis meghívott valakit
gardedámnak.
– Nem – feleli Mario.
– Magam is csak tegnapelőtt találkoztam vele egy estélyen.
Angol. Lenyűgöző lény. És bámulatos a bőre! Az itteni napfénytől
csokoládébarnára sült… Hogy is mondjam? Jó íze van a színének. Meg fogja
szeretni.
Emmanuelle szívébe belemarkol a féltékenység, megalázottnak érzi magát. Mario
olyan sóvárgással beszél erről az emberről, hogy minden szónál elakad, mintha
csak hosszú vívódás után tudna választani közülük, mintha csak – Emmanuelle
elképzeli – egy cukrászdában nyalánkságok közül válogatna. Miféle kétsége
maradhat ezután a férfi hajlamait illetően? Ariane-nak igaza volt, ő ezt előre
látta. Emmanuelle-t mégis az a zavaró érzés fogta el, hogy a várt vendég
érdemeit Mario nemcsak a saját örömére dicséri, hanem mintha éppen neki,
Emmanuelle-nek szánná.
Kicsúszik a talaj a lába alól. Semmi kivetnivalót nem találna abban, ha Mario
magáévá akarná tenni. Erre vár: azért jött, azért szánta rá magát erre a
kalandra, hogy tetsszen Marie-Anne-nak. Vagy talán csak azért, mert erősebb a
kísértés, mintsem gondolta volna, s ha csak rágondol, hogy odaadja magát neki,
máris olyan fizikai örömet érez, mintha azonnal kikapcsolná a ruháját, széttárná
a lábait, erezné az eddig ismeretlen testet, a tapintását és a melegét, amint
egyetlen lökéssel, kéjesen beléhatol, vagy éppen ellenkezőleg, lassan,
hüvelykről hüvelykre, majd azonnal visszahúzódik, hagyja várakozni, kitárulva,
megalázva, koldulva, bizonytalanságban és nedvesen – Ó, édes kétség! –, aztán
visszatér újra, milyen csodás!, milyen kemény, milyen duzzadt, milyen hegyes,
amint oly uralkodón simogatja nemi szerve belsejét, amint kéjesen kiürül benne
az utolsó cseppig, s nem hagyja el őt, csak amikor a mag el van vetve, a föld
felszántva, elboronálva, megöntözve, birtokba véve… Az ajkába harap, ő már kész,
szereti, ha testét birtokolják, vágyik rá. De ez a sok pilinckázás, ez a sok
finomkodás fárasztja. Gondolhatta volna, hogy vigyáznia kell az olaszokkal!
Már mondaná is Mariónak: "Igaza van, ha kihasználja a kínálkozó alkalmat, de
érje be azzal, aki vagyok. Szeretkezzen velem, aztán eresszen el, hogy a férjem
mellett alhassak. Ha már elmentem, úgy szórakozhat a maga angoljával, ahogy
akar." De elképzeli, milyen zavarba jönne, ha Mario hűvös udvariassággal
megvetően ránézne, ahogy pár egyszer ránézett –, és azt felelné: "Kedvesem, ön
téved. Ön persze nagyon rokonszenves nekem, de…"
Mario éppen olyan hangon, ahogyan elképzelte, félbeszakítja képzelődéseit:
– Tegye olyan magasra a lábát, amilyen magasra csak bírja. Quentin erre a puffra
fog ülni. Forduljon így, hogy a térdei feléje nézzenek, s hogy belefúrhassa a
pillantását a szoknyája mélyébe.
Emmanuelle-t mámor fogja el. Mario a meztelen vállára teszi a kezét, hosszú
ujjai megérintik a melle tövét. Gyöngéden jobbra fordítja, a másik kezével
finoman megfogja fekete szoknyája szélét és ferdén felhúzza, hogy a lábai
különböző mértékben látsszanak ki: a bal a combja közepéig, a jobb egészen az
ágyékáig.
– Nem, ne tegye keresztbe – mondja.
– Így jó. És semmi esetre se mozogjon. Ez
az.
Mario visszahúzta a kezét. Úgy siklott le a testéről, mint amikor egy hullám
elhagyja a partot.
Mario bevezette az érkezőt, közben bátorítóan mosolygott Emmanuelle-re, mint egy
cinkos tanár a lámpalázas vizsgázóra. De az angol még félénkebbnek látszott.
"Ő" még csak nem is néz a lábamra – állapította meg Emmanuelle, kicsit
bosszúsan, de kárörömmel, hogy Mario mesterkedése hiábavalónak bizonyult: úgy
kell neki! Quentint rögtön inkább szövetségesének, mintsem ellenségének érezte.
Rokonszenvező arckifejezéssel fordult felé. "Nem is olyan rossz, sőt" – gondolta
magában.
– "Elképesztő, mennyire nem néz ki buzinak!"
Az újonnan érkezett sajnos egy szót sem tudott franciául. "Ez az én szerencsém!
– gondolta Emmanuelle.
– Úgy látszik, nekem már az a sorsom, hogy akit kinézek
magamnak, annak sosincs nyelvérzéke." A kétértelmű kifejezés titkon
szórakoztatta, és pajzán gondolatokra ragadtatta: megpróbálta elképzelni, milyen
érzés lehet, amikor Quentin nyelve az övét keresi, majd lesiklik egészen a
hasáig. Elképzelte, amint belé hatol… aztán összeszedte magát, és dicséretre
méltó erőfeszítéssel elmondta azt a néhány angol mondatot, amelyeket a
Bangkokban töltött három hét alatt tanult meg – de nem ment sokra velük.
Beszélgetőtársa mégis elragadtatottnak látszott.
Mariónak persze esze ágában sem volt tolmácsolni. Italt kevert, utasításokat
adott a szolgájának valami furcsa nyelvjárásban; Emmanuelle nem ismerte fel
benne a sziámi hajlításokat és orrhangokat, amelyekhez pedig már kezdett
hozzászokni a füle. Végül leült a szőnyegre, a pamlag elé, amelyen Emmanuelle
ült. Féloldalt, inkább háttal ült neki, Quentinnel fordult szembe. Angolul
beszéltek. Quentin időnként Emmanuelle-re nézett, és próbálta bevonni a
társalgásba. Egy idő után Emmanuelle megelégelte a dolgot.
– Nem értem – jelezte.
Mario meglepett pillantást vetett rá:
– Nem baj.
Majd, még mielőtt Emmanuelle felfoghatta volna a szemtelenségét, felugrott,
melléült, átölelte a derekát, kicsit hátradöntötte, és lelkesen, olyan hevesen,
hogy Emmanuelle sóbálvánnyá meredt ijedtében, odakiáltotta Quentinnek:
– Non é bella, caro?
Labilis helyzetben tartotta, úgyhogy Emmanuelle kénytelen volt felemelni a
lábát, és (ezúttal némi örömmel vette tudomásul) még többet kellett megmutatnia
belőle. Mario ujjaival az ajkát simogatta, majd ünnepélyes mozdulattal
lecsúsztatta ruhája nyakkivágását. Először az egyik vállát és a felsőkarját
meztelenítette le, azután az egyik mellbimbóját, s ajkát csücsörítve bámulta.
– Valóban gyönyörű, nem gondolod? – ismételte. Az angol helyeselt. Mario
betakarta a mellét.
– Tetszik neked a lába? – kérdezte.
Franciául tette fel a kérdést; az angol csak a szemöldökét ráncolta. Mario nem
hagyta annyiban.
– Nagyon szépek! A kisujja körmétől a csípőjéig egyetlen nagy bujaság.
Ujjbeggyel gyöngéden végigsimította az aranyló sípcsont vonalát.
– Egészen biztos, hogy nem járásra való.
– Figyelmesen tanulmányozta
Emmanuelle-t.
– Szeretném, ha a lábait Quentinnek ajándékozná. Megteszi?
Emmanuelle nem értette pontosan, hogy Mario mit is akar mondani, egyébként is
szédült egy kicsit. De nem akarta, hogy úgy látsszék, mintha bármit is
visszautasítana. Úgy döntött, hogy közömbös marad.
Mario ennyivel is beérte. Kezével ismét felhúzta a szoknyáját, de jóval
magasabbra. A szoknya olyan szűk volt, hogy szabad karjával fel kellett emelnie
Emmanuelle testét, csak így tudta lehúzni a derekáról. Amióta Emmanuelle
Bangkokban volt, a nagy meleg ellenére ezen az estén húzott először harisnyát. A
harisnyatartó és a combhajlatok által körülhatárolt rombuszt takaró tüllszerűen
áttetsző fekete bugyi okosan elrendezte a selymes fürtöket.
– Gyere – mondta Mario.
– Fogd.
Emmanuelle észlelte Quentin közelítő mozdulatát. Egyik kezével simogatta a
bokáját, azután mindkettővel. Aztán ismét csak az egyikkel, a másikat pedig
végighúzta az egyik lábikráján, majd a másikon, elidőzött a térdhajlat
mélyedésében, a combtövénél, onnan azonban – mintegy lenyűgözve attól a kis
háromszögtől, amely az illendőség utolsó bástyáján túl sötétlett – nem mert
tovább menni.
De aztán az előbbi kéz a segítségére sietett, kétoldalt átfogták a combjait, s
majdnem át is érték, vékonyak voltak.
Azután mindkét kéz együtt haladt előre előbb a combok külső felén, fölülről
lefelé, aztán alulról fölfelé, végül elértek a fenekéig. Ekkor nagyon
határozottan széttárták a lábait, s finoman végigsimították a belső felületet,
amely oly érzékeny volt, hogy Emmanuelle szeméremajkai azonnal megduzzadtak.
Mario figyelte őt, de Emmanuelle nem látta Mariót. Amikor kinyitotta a szemét,
és próbált olvasni Mario tekintetében, a férfi egy mosollyal válaszolt, amelyet
Emmanuelle képtelen volt megfejteni. Majd kihívóan, mert vágyott az élvezetre,
följebb húzta a szoknyáját, amely már gyűrűvé tekeredett, megfogta a bugyija
gumiját és csúsztatni kezdte lefelé. Az angol kezei rögtön bátrabbak és
készségesebbek lettek, segítettek levenni a bugyit, végighúzták a lábán, egészen
a földig.
Mario hangja, amely komolyabb és tompább volt, mint korábban, szinte azonnal
megremegtette Emmanuelle-t. Angolul beszélt. Néhány mondat után fordított
számára:
– Nem adhat oda mindent ugyanannak a személynek mondta olyan hangon, mint aki
súlyos igazságra oktat. Ez az udvarlója megkapta a lábait: egyelőre érje be
ennyivel. A teste többi részét őrizze meg másoknak, egy más alkalomra. Ki-ki
kapjon egy-egy részt: játssza azt, hogy részletekben adja oda magát.
Emmanuelle nem mert felkiáltani: "De hát mit akar ön? Melyik részemet akarja?"
Mariónak talán elég a melle, amelyet az imént megérintett? Gúnyosan elhúzta a
száját. Egy másodpercig gyűlölte őt. De a férfi élénken, csupa lendülettel
felegyenesedett:
– Mehetünk vacsorázni? – kiáltott föl, a tenyerébe csapva.
– Cara, jöjjön!
Kóstoljon csak bele, az efféle nyalánkságoktól bolondul még az ember teste.
Fölemelte Emmanuelle-t a pamlagról, egyik kezét a válla, másikat a csupasz lábai
alá csúsztatva, amelyek még hosszabbaknak tűntek, ahogy lógtak lefelé, a
sejtelmes félhomályban. Amikor lábra állította Emmanuelle-t, a fekete szoknya
ismét lehullott. Emmanuelle egy kecses mozdulattal félrefordult, hogy kisimítsa.
A szőnyegen egy apró, sötét nejlondarabot pillantott meg, s nem tudta, mit
tegyen. Mario fürgén az ujjai közé csippentette, és ajkaihoz szorította.
– "Szakítani nem a valóságos tárgyakkal nehéz, hanem az emlékekkel! – szavalta.
– A szív összetörik, ha elválunk az álmoktól, oly kevéssé valóságos az ember."
Majd az illatos bugyit nyersselyem kabátja mellényzsebébe csúsztatta, és a
meghökkent Emmanuelle-t kézen fogva a kis kerek asztalhoz vezette, amely körül
három öreg, fából készült, magas támlájú, középkorias szék állt.
Emmanuelle nem mert Quentinre nézni. Most mégis szórakoztatta őt a kísérlet
különössége, és kezdte elfelejteni a Mariótól elszenvedett sérelmeket. Ha jól
meggondoljuk, vélte magában, kétségkívül igaza volt Mariónak, amikor
megakadályozta, hogy odaadja magát ennek a szép, de számára közömbös ismeretlen
fiúnak. Nem fekhet le azonnal bárkivel, nem tárhatja ki a testét mindenkinek,
aki a térdére tette a kezét. Elég volt abból, ahogy a repülőgépen viselkedett, s
éppen ő, aki mindeddig olyan elegánsan tudta leszerelni a fiúkat, nehogy mást,
mint a kezét megfogják! És Mario? Ő más eset. Úgy találta, nincs abban semmi
különös, ha egy férjes asszony megosztja magát a férje és egy szerető között. S
most, hogy Marie-Anne elültette fejében a gondolatot, kedve támadt, hogy valóban
legyen szeretője. De csak egy. S hogy ez Mario legyen… Váratlanul tört rá a
gondolat, hogy a férfi – bármi volt is a szándéka – talán azért nem verseng
Quentinnel, mert szeretné őt magának megtartani. Ez a feltételezés jókedvre
hangolta.
Mégsem akart túl könnyű játszmát kínálni az olasznak: megpróbálta hát
nevetségessé tenni a filozófiáját, a dogmáit, a rítusait, nem mintha fontosnak
tartotta volna az egészet, csak úgy – másrészt meg akarta mutatni, hogy nem is
olyan naiv, mint Mario gondolja.
– Nem látom világosan, hogy az ön felfogása szerinti szerelem "részletre"
miképpen egyeztethető össze azzal az esztétikával, amelyet ma este itt hirdet.
Ha fontos az odaadás, a feloldódás, akkor miért buzdít ma arra, hogy kereskedjem
magammal, hogy cseppenként adjam magam?
– Adja oda magát egy szuszra! Na de mi van utána? - kérdezte Mario.
– Utána?
– Mikor az asszony, aki az Ovális Arckép modellje volt, odaadta az utolsó színét
is, és elfogyott az utolsó lélegzete is, milyen művészet maradt még lehetséges?
Finita la cornmedia! Amikor az utolsó örömkiáltás, az élet utolsó dala elhagyja
az ön ajkát, a mű megszűnik. Eltűnik, mint egy álom, többé nem létezik. A
legparancsolóbb feladat ebben a múlandó világban az egyetlen igazán mérlegelendő
feladat, nem az, hogy minél tovább élvezzünk? Feloldódás? Bizonyára! De sohase
érjünk a végére!
– Maga is azt mondja, hogy mindjárt elhervadok? Közös nevezőre kellene jutnia a
tanítványával, Marie-Anne-nal: ő arra ösztönöz engem, hogy pazaroljam magam, ön
pedig arra, hogy takarékoskodjam magammal. Pedig mindketten az élet rövidségére
hivatkoznak!
– Látom, teljesen félreért engem, kedvesem! Rosszul fejeztem ki magam.
Marie-Anne biztosan jobban mondta el, amit mindketten gondolunk. A kislányoknak
jobb az ábrázolóképességük, csak az évek során elveszítik.
– De nem! Az önök tanítása teljességgel ellentétes. Az ön oktatása az
önmegtartóztatás…
– Ez a szemrehányás a legnagyobb mértékben igazságtalan – szakította félbe
vidáman Mario.
– De nem fél, hogy felháborodása önmegtartóztatásra ítél minket?
– Miért?
– Kihűl ez a friss, ropogós sütemény…
Emmanuelle kissé zavarodottan nevetett. Mariónak túl ügyesen sikerült
megkerülnie a nehéz kérdéseket.
Egy perc múlva már csak ételekről-italokról beszélgettek. Quentin csak szerényen
vett részt a beszélgetésben, jóllehet Mario egyik nyelvről a másikra szökdelt.
Emmanuelle őszintén dicsérte az ételt. Azt mondta, rendesen nem tulajdonít
jelentőséget annak, mit eszik, de ma este, minden műveletlensége dacára, rájött,
hogy neki sem mindegy, hogy van megsütve az a hús: valahol mégiscsak érzékeli a
különbséget.
– Ha önnek nem a gasztronómia a legfontosabb, akkor vajon mi? – kérdezte Mario.
Emmanuelle felfogta, hogy a beszélgetés olyan magaslatok felé tör, ahol ő már az
előételekig sem tud felemelkedni. Gondolkodóba esett. Hogyan válaszoljon a hely
szellemében anélkül, hogy túlzottan engedne a házigazda rögeszméinek? Végül is,
gondolta magában, az estély célja világos: azért jött ide, hogy kitombolja
magát, s nem azért, hogy filozofáljon. Természetes hangon jelentette ki:
– Sokat élvezni.
Mario nem esett hasra a választól. Inkább türelmetlennek tetszett.
– Kétségkívül, kétségkívül – mondta.
– De mindegy, hogyan élvezünk? Az élvezet
ér többet, vagy a mód, ahogy elérjük?
– Nyilván az élvezet!
Ezt nem gondolta komolyan, csak provokálni akarta Mariót. De szemlátomást csak
megdöbbentenie sikerült.
– Te jóságos isten! – sóhajtotta.
– Csak nem vallásos? – ámult Emmanuelle.
– Én egy esztétikai istenhez fohászkodom – helyesbített a férfi.
– Egy olyan
istenhez, akinek a törvényeit ön kiváltképp ismeri. Eroszról beszélek.
– Azt hiszi, nem tudnám szolgálni? – csattant föl Emmanuelle.
– Ő a szerelem
istene.
– Nem, ő az erotika istene.
– Ó, ezt csinálták belőle?!
– Miért ne lehetne egy isten más is? Talán rossz véleménnyel van az erotikáról?
– Téved: én híve vagyok.
– Ó, igen? S ezt egészen pontosan hogyan képzeli él?
– Hát az erotika… hogy is mondjam… az érzéki élvezetek kultusza, minden
erkölcstől mentesen.
– Egyáltalán nem – diadalmaskodott Mario.
– Éppen ellenkezőleg.
– Talán a szűzi tisztaság kultusza?
– Nem kultusz, hanem az értelem győzelme a mítosz felett. Nem az érzékek, hanem
az értelem gyakorlata. Nem az élvezet hajszolása, hanem a hajszolás élvezete.
Nem kivétel, hanem szabály. És erkölcs.
– Nagyon kedves – tapsolt Emmanuelle.
– Komolyan beszélek – intette le Mario.
– Az erotika nem a társas szórakozás
kézikönyve, hanem koncepció az emberi sorsról, mérce, kánon, kódex,
szertartásrend, művészet, iskola. Tudomány is, jobban mondva a tudomány utolsó
gyümölcse. Törvényei az értelmen alapulnak, nem a hiten. A reményen, s nem a
félelmen. Sokkal inkább az élet igenlésén, mintsem a halál misztikumán.
Mario Emmanuelle ajkára tette az ujját, amikor az meg akart szólalni, és így
fejezte be:
– Az erotika nem a hanyatlás terméke, hanem haladás. Minthogy segít a
szexualitás szentségének eloszlatásában, az erotika a mentális és a szociális
higiénia eszköze. Állítom, hogy az erotika a szellemi haladás egy eleme, mivel
feltételezi a jellem nevelését, a lemondást az illuzórikus szenvedélyekről a
világosság szenvedélyei javára.
– Ah, ez vicc! – gúnyolódott Emmanuelle.
– Ön valóban vonzónak találja ezt a
képet? Nem kellemesebb illúziót kergetni?
– Mit nevezek én illúziónak? Azt, hogy egymagam akarok birtokolni vagy valakihez
tartozni; hogy élvezem mások szenvedését és halálát; hogy rabul ejt a szenvedés,
vágyom rá, kívánom; hogy szeretnék örökké élni. Ezek a szenvedélyek valóban
vonzóak önnek?
– Valóban nem – értett egyet Emmanuelle.
– De mondja meg, minek kellene engem
vonzania.
– Szeretném, ha a szépség szenvedélye lenne az a legnagyobb erő. Benne minden
megvan. Ami szép, az igaz, ami szép, az indokolt, ami szép, az sakkban tartja a
halált. A szépség egy messzi város, amely megismerhetetlen, ha gyáva testünk és
halandó szívünk nem tesz szert vakmerő tudásra és örök ihletre. A szépség
szeretete mássá tesz minket, nélküle vadállatokhoz volnánk hasonlóak. A
gondolatot a föld nedvei ébresztették bennünk, de az első rettegések megint a
földre tiportak minket, s ott csúszkáltunk gyenge tagjainkkal a karámban, ahová
isteneink bezártak. A szépség csodája, amely lázadó kíváncsiságunkból és
kevélységünkből származik, adott nekünk esélyt a repülésre. Mert a szépség a
világ szárnya: nélküle sárban csúszik a szellem.
Mario megállt egy pillanatra, de Emmanuelle arckifejezése felbátorította, hogy
folytassa, így szólt:
– Miféle emberi szellem – borítja ránk védő szárnyát! A tudomány szépsége véd
meg bennünket a mágia rútságától. Az értelem szépsége taszít el a mítoszok
arcfestésétől. A szépség szeretete miatt utasítja el a világ, hogy beüljön az
illúziók színházába, ahol ravaszkodások és kinyilatkoztatások maskarái királyi
lassúsággal játsszák árnyjátékukat. A mozgásban lévő világegyetem kineveti
mozdulatlan igyekezetüket. Az emberi lélek betegségeiből az a jellem gyógyul ki,
aki az intelligencia folytonos előrehaladásában leli meg a gyógyszert rémálmai
és agyrémei ellen.
A házigazda mintegy tanúságtételre szólítva fel fordult Quentin felé, majd kezét
széttárva jelezte, hogy a dolog mennyire nyilvánvaló, és így folytatta:
– Furamód egyszerű az életünk, egyetlen feladatunk az a megértés, egyetlen
sorsunk a szerelem, s nincs más kincsünk, mint a szépség.
Megint szembefordult Emmanuelle-lel, s szigorúan felemelte az ujját:
– De ne feledje, hogy a szépség nem a kész műben vár önre. A szépség sohasem
eredmény. Nem a derék munkásnak ígért paradicsom, sem az alkonyati megnyugvás a
jámbor munkálkodás után. A szépség soha le nem csendesíthető teremtő botrány, a
soha meg nem válaszolt kérdés, a soha meg nem unható előrelépés. A szépség
kihívás és végtelen erőfeszítés. A szépséget véletlen anyagunk sötét, öngyilkos
képességei hívják elő. A szépség sorsunk hősiessége.
Emmanuelle rámosolygott, s Mario megértette, hogy meghatotta őt.
Visszamosolygott rá. Mégis folytatta, mintha hirtelen aggódni kezdett volna,
hogy vendégében kétség támad előadása végső célját illetően:
– A szépséget nem Istentől kapta az ember, maga találta ki. Alkotta: a szépség
ugyanolyan lázadó szó, mint a költészet. A szépség nem a természet rendje, hanem
éppen annak az ellentéte. Férfiak és nők aggódó reménysége a tárgyak
törvényeivel szemben. Otthontalanságunkból és magányunkból született erény, egy
olyan világegyetemben, ahonnan kiűztük az angyalokat és ördögöket; a szépség a
füvek és az esők fölött aratott győzelem. A szépség a képzelt hold fénye, a
szirének éneke az ocsmány tenger felett. Ezért mondom, hogy az erotika az álom
győzelme a természet felett, a költői szellem nagyszerű menedéke, mert tagadja a
lehetetlent. Az erotika a mindenható Ember.
– Nem tudom igazán elképzelni ezt a hatalmat – ellenkezett Emmanuelle.
– Testi aktus nők között biológiai abszurdum, lehetetlen. Az erotika mégis
realitássá teszi ezt az álombéli ötletet. A szodómia kihívás a természet ellen:
mégis létezik, öten szeretkezni nem természetes: mégis kigondolják, elrendezik
és végbeviszik. És minden ilyen győzelem szép. De az erotikának ahhoz, hogy
kivirágozzék, bizonyára nincs szüksége ezekre a kivételes formákra: csak a
fiatalságot és a szellem szabadságát, az igazság szeretetét igényli, olyan
tisztaságot, amelynek semmi köze a szokásokhoz, a konvenciókhoz. Az erotika a
bátorság szenvedélye.
– Önt hallgatva arra kell gondolnom, hogy ez az erotika valójában egyfajta
aszkézis! Hát érdemes ennyit sanyargatnunk magunkat?
– De mennyire! Ha másért nem, hogy fittyet hányhassunk szörnyeinkre. Először is
a legundorítóbbra: az ostobaságra és a gyávaságra, az embereknek e két kedvenc
sárkányára! Mert az emberek sosem olyan őszinték, mint Hobbes, aki bevallja:
"Egyetlen szenvedélyem a félelem volt!" Ez a háromszáz éves mondás egyre igazabb
és igazabb lesz. Félnek a különbözőségtől. Félnek a gondolkodástól. Félnek a
boldogságtól. S ezek a költészettel ellentétes félelmek lettek a világ értékei:
a konformizmus, a tabuk és rítusok tisztelete, a képzelet gyűlölete, az
újdonságok elutasítása, a mazochizmus, a rosszindulat, az irigység, a
kicsinyesség, a képmutatás, a hazugság, a kegyetlenség, a szégyenkezés.
Egyszóval, a rossz! Az erotika igazi ellensége a rossz szelleme.
– Ön csodálatos! – kiáltott fel Emmanuelle.
– S én még azt hittem, hogy amit
egyesek erotikának neveznek, azt mondják mások egyszerűen bűnnek.
– Bűnnek? Mit ért ezen? A bűn hibát jelent. Az erotika, mint minden emberi
alkotás, nem mentes a hibáktól, tévedésektől, visszaesésektől. S ha ez így van,
akkor a bűn az erotika ára, árnyéka, hordaléka. De van valami, ami nem létezhet:
a szégyenlős erotika. Az erotikus aktus létrejöttéhez a következők kellenek:
mindenekelőtt a szellem logikája és szilárdsága; képzelet, humor, merészség,
hogy ne is beszéljünk a meggyőzés és szervezés képességéről, a jó ízlésről, az
esztétikai intuícióról és a nagyság érzéséről. Ezek nélkül minden kísérlet
elhibázott, belőle csak valami fennkölt, nemes és diadalmas dolgot lehet
csinálni.
– Ezért nevezi ön erkölcsnek?
– Nem, sokkal többről van szó. Az erotika mindenekelőtt rendszerességet követel.
Részesei csak elvi emberek, csak elméleti alkotók lehetnek, s nem derűs lumpok
meg vásári szájhősök, akik repedtsarkú cselédlányok előtt hencegnek el vele,
hogy hány hordó bort nyakaltak be.
– Az erotika tehát a szeretkezés ellentéte?
– Túl messzire megy. Bár igaz, hogy a szeretkezés nem feltétlen jelent egyúttal
erotikus aktust is. Nincs erotika ott, ahol a szexuális öröm impulzív,
megszokott, feladatszerű; ha egyszerűen válasz a biológiai ösztönre; ha inkább
fizikai, mintsem esztétikai törekvés; ha inkább az érzéki örömök keresése,
mintsem a szellem öröméé; ha inkább önmagunk vagy egy másik szeretete, mintsem a
szépség szeretete. Másként mondva, nincs erotika ott, ahol a természet jelen
van. Az erotika, mint minden erkölcs, az ember erőfeszítése, hogy
szembeforduljon a természettel, hogy fölé emelkedjen, hogy meghaladja. Az ember
csak azok között a határok között ember, amelyek között képes magából
természetellenes állatot csinálni, s annál inkább ember, minél inkább elkülönül
a természettől. Az erotika az ember legemberibb tehetsége, az erotika nem a
szerelem, hanem a termeszét ellentéte.
– Mint a művészet?
– Bravó! Erkölcs és Művészet egy és ugyanaz. Örülök, hogy a művészetről, mint
antinatúráról kíván beszélni. Nem mondtam-e már, hogy a szépség csak a természet
kudarcában tárul fel? Az ördögöt falra festők már évszázadok óta azt papolják,
hogy a gépek és az épületek okozta fáradtságot csak a "természethez visszatérve"
győzhetjük le. Émelyítő pánik, az intelligencia förtelmes hanyatlása!
Visszatérni a humusz férgeihez! Hát ezt érdemli, aki matematikai képleteket
talált ki, aki a balerinák feszes trikóját felfedezte? Ha ez a faj siettetni
akarja a véget, akkor legalább szép legyen az a vég jöjjön az atommáglya!
Lebegjünk inkább az űrben égitestek között, egy utolsó büszke ének emlékével,
mintsem hogy a föld egy újabb majomfajjal népesüljön be. Gyűlölöm a természetet!
Olyan hevesen beszélt, hogy Emmanuelle elnevette magát, de ez sem zökkentette
ki:
– De miért beszélek én a rombolásról, amikor a szellem éppen arra szólít föl
bennünket, hogy teremtsünk?
Egyik kezét hirtelen Emmanuelle-ére tette, és annyira megszorította, hogy
Emmanuelle csaknem felkiáltott. Különösen megszépült a hangja:
– A Korinthoszi-öböl fölött repültem, ebbe az országba tartva, ahol most együtt
töltjük az éjszakát. Tőlem jobbra a Peloponnészosz csúcsait hó fedte. Balra
Attika aranypartjai melegítették fel a tenger vizét. Ám ekkor odahoztak nekem
egy újságot, s ez elterelte a figyelmemet a látványról. De nem azért, hogy
cserbenhagyjam: a lap címbetűi a legszebb költeményt közölték, amit ember valaha
írt, egy költeményt, melynek ősi gyökerei ugyanebbe a földbe mélyedtek, amely
imádni való ajkait félig kinyílva nyújtotta felém, s melyet éppoly finoman
csókolgattak a habok s a nap, mint mikor Odüsszeusz hajózott e partokon, s mely
oly sok csodálatos esztendő után még mindig a szirének után sóhajtozott,
ugyanolyan vakmerőn és bolondul kívánva a tudást, ugyanolyan gyanakvón és
bölcsen… Íme a költemény:
"Január 3-án 3 óra 57 perckor egy fehér csillag jelenik meg a Pásztor alfája, a
Mérleg alfája és a Szűz alfája által határolt háromszög közepén."
Meg is jelent a csillag, mint egy apró acélszilánk, mintha parittyából lőtték
volna a mindenség arcába. Egy új korszak kezdődött ekkor, s ez a korszak már
örökre a miénk. Most már elpusztulhat földünk, kiveszhet fajunk: örökké
keringeni fog még egy égitest, olyan égitest, amelyet a mi kezünk készített,
amelybe a mi jelünket vésték, és amely a mi nyelvünket beszéli, amely dalával
megsemmisíti a végtelen űr fenséges hidegét. Ó, alfa csillagok, akik
virrasztásotokkal kicövekeltétek lelkiismeret-furdalás nélküli hódításunkat,
életkedvünk végignyújtja meztelen lábait tüzes partjaitokon!
Mario becsukta a szemét, s csak néhány perc múlva kezdett ismét beszélni. Hangja
visszanyerte megvető lassúságát:
– A művészetet említette? A művészi alkotás a legtökéletesebb, mert a
legmesszebb távolodik Isten képétől. Ó, amit az Isten alkotott jelentéktelen az
emberek alkotásaihoz képest! Milyen szép a mi bolygónk azóta, hogy színültig
töltöttük üregeit, teletűzdeltük üvegpalotáinkkal, és kantátáinkkal borzongatjuk
az éter hullámhosszait! Milyen gyönyörű így, hogy az ember fénye kiszabadította
az Isten sötétségéből. Milyen gyönyörű így, hogy az emberi városok növekedése
megszabadította az Isten bozótjaitól és kígyóitól! Milyen szép, hogy
leborotválták tájait és feldíszítették Calder vasalkotmányaival, arányló, véres
égi négyszögekkel és Mondrian sötét vonalaival. Ti, muzsikusok, festők,
szobrászok, építészek teremtettétek meg a földből és az égből az ember
birodalmát, amely túl szép ahhoz, hogy még mindig az Isten birodalmából
kormányozzák!
Mario úgy nézett Emmanuelle-re, mintha arcán a földnek azokat a formáit és
tüzeit látná, amelyeket annyira szeretett. Elmosolyodott:
– A Művészet tehát nemde bár az, ami által a negyedkori ősember elkülönült a
vadállatoktól, és emberré vált. A világmindenségben az ember az egyetlen
élőlény, amely olyasvalamit teremtett, ami korábban nem létezett. De a színek, a
vonalak és a hangok művészete már nem elégíti ki alkotó szenvedélyét. Tulajdon
húsát és tulajdon gondolatát kívánja szelleme képmására formálni. E kor
művészete nem lehet többé a hideg kő, a bronz vagy a sütemény művészete. Csak az
élő test művészete, az "élet élésének" művészete lehet. Az erotika az az
egyetlen művészet, amely illik az űrkorszak emberéhez, amely egyedül alkalmas
arra, hogy éppen úgy vezesse el a csillagokon túlra, mint ahogyan az okker- és
füstszínű figurák tárták ki a jövő felé a barlangok falait.
Mario olyan hangosan beszélt, hogy Emmanuelle úgy érezte, mondatai
ostorcsapásként érik.
– Létezik-e, kérdem én, fájdalmasabb művészet, mint az, amely az emberi testet
ragadja meg, s amely a természetnek ebből a művéből természetellenes művet hoz
létre? Könnyű az ügyes munkásnak márványból vagy a vonalak egyensúlyából
létrehozni egy tárgyat, hiszen nem a mindenség ellenében kell munkálkodnia. De
az ember! Nem azért ragadja kezei közé a művész, mint az agyagot, hogy érezze a
szerkezetét, a körvonalát, nem azért, hogy ellenőrizze, hogy szeresse, nem
azért, hogy élvezze, hanem éppen azért, hogy megtagadja a formáját és a
lényegét, hogy a sejt ostoba homályában lemeztelenítse, hogy megváltoztassa a
szövetét, hogy kitépje belőle a természetes alávalóságot, ahogyan a
laboratóriumi kísérleti állatot megszabadítják öröklött tulajdonságaitól,
amelyek azt meztelen csigává vagy rágcsálóvá teszik. Újrateremteni az embert!
Megmenteni az anyagtól, hogy tulajdon törvényeinek engedelmeskedhessen, azoknak
a törvényeknek, amelyek többé nem elegyítik a meteorral és a molekulával,
amelyek megszabadítják az energia csökkenésétől és a test pusztulásától. Ez
valójában már több, mint művészet, ez a szellem létének értelme.
Felállt és a khlongra nyíló ajtó felé indult.
– Látja – mondta –, az árok nem az élettelen és az élő között húzódik, hanem a
tudatos lény és a világ többi része között. Az a szürke gyík, az a kutya nem
különbözik a fától és az algától, azok pedig nem különböznek a víztől és a kőtől
De nézze meg azt az embert, amelyik evez és amelyik rongydíszében is álmodik,
nézze vastag nyakát, összeszorított ujjait, rövid haját… íme az ember! Őrülten
kell szeretni az embert, hogy tudjuk gyűlölni a természetet. Ember, ember,
mennyire szeretlek. Oly messze jutsz még!
Emmanuelle szinte félve kérdezte:
– Az ön számára az egyetlen lehetséges szerelem a természetellenes szerelem?
Kérdését erőltetett nevetéssel kísérte, meg akarta értetni Marióval, hogy nem
szeretné megbántani. De ettől nem kellett félnie, a férfi ezúttal is porrá zúzta
ellenvetését.
– Ez nevetséges banalitás, pleonazmus. A szerelem mindig a természet ellen van.
Par excellence természetellenesség. Bűntett, lázadás a világegyetem rendje
ellen, hamis hang a szférák zenéjében. Hogy úgy mondjam, maga az ember, amint
harsány kacajjal megszökik a földi paradicsomból. Isten terveinek bukása.
– S ezt nevezi ön erkölcsnek! – tréfált Emmanuelle.
– Erkölcs az, ami az embert emberré teszi! S nem az, ami áruvá, fogollyá,
rabszolgává, eunuchhá, vezeklővé vagy bohóccá változtatja. A szerelmet nem azért
találták ki, hogy elértéktelenítsen, hogy leigázzon, vagy hogy színlelésre
kényszerítsen. Nem mozi a szegényeknek, nem nyugtató az izgatott embernek nem
szórakozás, nem játék, nem ópium, nem játékszer. A szerelem, az érzéki szerelem
az ember realitása, a valódi part, a szilárd föld, az egyetlen igazi haza.
"Ami nem szerelem, az számomra egy másik világban, a fantomok világában
történik. Ami nem szerelem, az számomra álomban, rémálomban történik… Csak akkor
leszek ember, ha karok szorítanak!"
Don Juannak ezt a látnoki felkiáltását mindenki a maga szellemisége szerint
hallotta és értette. Ön az imént az aszkézist említette. Bizonyos hindu szekták
számára az erotika valóban feladat. De nem szórakoztató, mert kétségkívül
nagyobb erőfeszítéssel és tündérszeméremmel gondolták ki, ahogyan Amathonte kis
szent hetérája mondja:
"Azt hiszed, hogy a szerelem megkönnyebbülés? Nem, Gyrinno, a szerelem feladat,
a legeslegnehezebb feladat."
– Nekem nem ez a véleményem – mondta Emmanuelle.
– Én a szerelemre inkább mint
örömre gondolok. A szeret kezes egyébként engem sohasem fáraszt.
Mario udvariasan meghajolt:
– Nem kételkedem benne – mondta.
– És erkölcstelen-e örömet érezni szerelem közben? – zaklatta tovább a férfit.
– Éppen az ellenkezőjéről próbáltam meggyőzni – felelt türelmesen Mario.
– Az
erotika erkölcse éppen az, hogy az öröm teszi az erkölcsöt.
– Úgy vélem, ha az öröm erkölcsös, akkor savát-borsát veszti el.
– Miért? Nem értem – csodálkozott Mario.
– Ön szerint miért azonos az erkölcsi
elv a nélkülözéssel, a kényszerűséggel? S ha ez az elv éppen a megfosztástól
fosztja meg önt? Ha arra kötelezi, hogy használja ki az életet? Ó, tudom. A
morál eszméje azért riasztja önt, mert gondolkodásában egybeesik a szexuális
tilalmakkal. Az erkölcsös viselkedés nemde azt parancsolja:
"Ne bujálkodjál sem testben, sem gondolatban: a hús bűnét csak a házasságban
kívánjad!"
Könyörgök, ne hagyja, hogy ezek a misztifikációk kompromittálják az ön szemében
azt a tiszteletre méltó szót, hogy erkölcs. Egy régen leleplezett történelmi
csalásból ne kerítsen ürügyet ahhoz, hogy egyaránt elítélje a jót és a rosszat,
vagy ami még súlyosabb, azt mondja, hogy jó és rossz nem is létezik!
– Nézze, Mario, ön egyre titokzatosabb. Végül is, hova akar kilyukadni? Kezdi az
erotikán, de végül is úgy beszél, mint egy prédikátor a szószékről! Azt sem
tudom, fiú vagyok vagy lány. Mit nevez jónak és rossznak?
– Arra is visszatérünk, legyen nyugodt! De előbb azzal szeretnék leszámolni,
amit mások mondanak jónak és rossznak. S főképp azokkal az erényekkel, amelyek,
úgy látszik, az ön számára kizárólagosan képezik az erkölcsöt: a szerénységgel,
a szűziességgel, az önmegtartóztatással, a házastársi hűséggel…
– Miért csak számomra? Nem ezt nevezi erkölcsnek az egész világ?
– Tudom. De én ezen nevetek. Mert bohóctréfába illő otromba csalás, hogy a
szexuális tabukat egyáltalán megtűrik az erkölcs birodalmában. Semmi közük az
isteni joghoz. Sőt, természetük és rendeltetésük teljesen erkölcstelen. Abból az
alantas számításból születtek, hogy biztosítsák a földbirtokos számára a
gyermekeknek mint termelőeszközöknek és mint a gazdagság külső jelvényeinek a
birtoklását; hogy kőbaltává és agyagedénnyé degradálják őket.
Mario talpra szökkent és a gránátvörös félhomályban derengő könyvespolchoz
sietett. Kezében egy bőrkötéses, veretes könyvvel jött vissza.
– Nézze! – mondta.
– Nem élek vissza az idézetekkel, nem dobálózom feleslegesen
velük. Csak a legmegcáfolhatatlanabb dogmákra szorítkozom, a Tízparancsolatra,
amelyet Mózes a Sínai-hegyről hozott magával. A Kivonulás XX. fejezetének
tizenhetedik versében áll kőbe vésve, amint következik:
"Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét,
se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te
felebarátodé."
Íme ez világos beszéd: asszony, tudd a helyed, ahová az örökkévaló sorolt: a
csűrbe, a jószághoz, a többi munkaerővel együtt. Nem te vagy az első! Asszony,
első a ház, a tégla meg a zsúpfödél. Szolgálólány, kevesebbet érsz, mint egy
béres, és alig valamivel többet, mint egy szarvasmarha vagy egy szamár.
Mario becsukta a Bibliát, és papos mozdulattal felemelte jobb kezét:
– A középkor találta fel a szerelmet – mondta.
– S a középkornak csaknem
sikerült is rögtön elvennie a kedvünket tőle! Igen, ma a szerelem egyetlen
esélye az újraéledésre, hogy korunk rengeteg mítoszt teremt. A feudális papság,
miközben megajándékozott mérgezett erkölcsével, azt hitte, hogy évszázadokra
elvette a kedvünket az élvezettől. Látja, mi maradt összeesküvésükből és
mesterkedéseikből! A jóból és a rosszból tákolt erény övek, amelyeket a föld
urai hurkoltak asszonyaik és nőstény szamaraik ágyékára, rozsdás darabokban
hullanak ki azokon a töréseken, amelyek megvoltak már születésükkor is.
Becsüljük meg és helyezzük múzeumba őket. De ne feledjük, hogy pusztulásuk
kiváltképp erkölcsös, mert születésük nem volt az! És csodáljuk, hogy az igaz
erkölcs az, amely fennmarad akkor, amikor az idő munkája elintézi a hamisat.
Gúnyosan fölnevetett:
– A szexuális erkölcs értékét legépületesebben talán abban a véletlenben
összegezhetjük, hogy a latin pulla szó egyszerre jelent szüzet és tyúkot. Mint
látja, a választás jó és rossz között vaktában történik. Fordítva is eshetett
volna: tyúknak lenni lehetne a legnagyobb tisztességes erény, a szüzesség
megőrzése pedig akár Isten és egyház ellen való bűntett is lehetne.
Emmanuelle elábrándozott. Helyesnek találta Mario véleményét a hagyományos
erkölcs parancsainak esetleges értékéről, de minek vesztegesse idejét azzal,
hogy a régi romjain új etikát konstruáljon? Nem szeretkezhetnének kedvükre,
szabadon, anélkül, hogy új törvénykönyvet hoznának létre és azt hirdetnék
mindenfelé? Valóban elkerülhetetlen, hogy törvényeknek vessék alá magukat?
Egyáltalán mi szükség van erkölcsre, minek az erotikából törvényt faragni? Nem
jobb csak úgy, törvény nélkül szeretkezni?
– A rossz törvényeket nem lehet anarchiával legyőzni vágott vissza Mario, amikor
Emmanuelle közölte vele kétségeit.
– Nem arról van szó, hogy térjünk vissza a
dzsungelbe, hanem arról, hogy az ember bizonyos képességei, amelyeket a mai
társadalom elfojt és sorvadásra ítél, jogosak és a fajunknak a boldogság
eszközét nyújtják. Az új törvény, a jó törvény egyszerűen azt hirdeti, hogy szép
és jó szeretkezni, méghozzá szabadon szeretkezni; hogy a szüzesség nem erény, a
házasság nem határ és nem börtön. Hogy az élvezet művészete a fontos, hogy nem
elég engedni: fel kell kínálkozni, állandóan át kell magunkat adni neki, hogy
testünket minél több testtel egyesítsük, hogy elveszettnek tartsunk minden órát,
amelyet nem mások karjaiban töltünk.
És felemelt mutatóujjal tette hozzá:
– Ha ezt a nagy törvényt majd másokkal akarja kiegészíteni, ne feledje, hogy
azok legfeljebb másodlagos rendelkezések lehetnek, legfeljebb segíthetik annak
az elvnek a betartását, amelyről beszéltem, minthogy a lélek félénk és a test
lassú.
– De ha a polgári erkölcs tabui gazdasági eredetűek mondta Emmanuelle –, az ön
erotikus erkölcsének a győzelme igazi forradalmat követel. Olyasmi ez, mint a
kommunizmus?
– Semmiképpen sem! Sokkal jelentősebb és sokkal radikálisabb. Olyan változás,
mint amikor a lomha tengeri hal, akit egyszer majd Emmanuelle-nek fognak
nevezni, meg akarta tudni, vajon szárazföldi szokás szerint lábat kell-e
növesztenie, és keblének föl-le emelésével kezdett lélegezni. Emmanuelle
mosolygott a hasonlaton:
– Az erotikus ember tehát új állatfaj lesz?
– Több lesz, mint az ember, és mégis ember lesz. Érettebb lesz, a fejlődés
magasabb fokára fog lépni. Amikor megjelentek a barlangrajzok – erre hamarosan
még visszatérek – akkor különült el az első ember az utolsó majomtól. Közeledik
az a nap, amikor úgy, ahogyan a művészi értékek elválasztották az embert az
állattól, az erotikus értékek elválasztják a dicső embert a szánalmas embertől,
aki a mai társadalom odúiban rejtőzik, titkolva meztelenségét és büntetve
nemiségét. Az a szegényes emberi kísérlet, ami mi vagyunk, még csak a
pleisztocén mocsarának sarából készült homályos vázlat. Szerelmesek vagyunk
gátlásainkba, ragaszkodunk ócska szenvedéseinkhez, teljes vakságunkkal és az
evangéliumból merített ostoba erőnkkel harcolunk a remény áradata ellen, amely
kiemelhet a gyermekkorból!
– De miért hiszi ön, hogy ez az áradat mindent elsodor, hogy az ön erkölcse
végül győzni fog afölött, amit védelmeznek a törvények, a szokások és a vallás?
És ha az ellenkezője következik be?
– Az nem lehet. Nem hihetem! Nem hihetem, hogy az ember azért jött olyan
messziről, olyan mélyről, hogy itt megálljon, hogy egyszer csak ne haladjon
tovább, hogy ne legyen többé mássá. Folytatni fogja! Vaktában persze és,
hidegleléssel, de visszatérés nélkül. Mindig magányosabban a többi faj között.
Máris kevésbé vagyunk ostobák, mint az ősszájúak, s egy napon még kevésbé
leszünk azok.
Mario hagyott vendégének egy pillanat gondolkodási időt, majd befejezte:
– Arra azért képesek vagyunk, hogy igyekezzünk növelni az intelligenciánkat, s a
lehetetlent is megpróbáljuk, hogy boldogok legyünk.
Emmanuelle már nyitotta volna az ajkát, de a férfi máris folytatta:
– Természetesen semmiféle ígéretem nincs arra, hogy valaha is meglelem azt az
ismeretlen partot, amit csak boldogságnak tudok nevezni. Eluard-nak mégis igaza
van, amikor azt hirdeti:
"Nem igaz, hogy minden kell a világ teremtéséhez. Boldogság kell, és semmi más."
Ahhoz pedig, hogy elérjük ezt a célt, csak bátorság kell! Már ahhoz is nagy
bátorságra volt szüksége az emberi állatnak, hogy ott merje hagyni istenei
óvodáját. Hát még ma micsoda bátorság kell ahhoz, hogy ne magányos elmélkedések
közepette várjuk a jámborszívűek és a lelki szegények országát, hanem az utca
embereivel együtt megkockáztassuk az élet és a halál paradicsomának elvesztését!
– És hogy vállaljuk a tévedés kockázatát – vetette közbe Emmanuelle.
– Annak
kockázatát, hogy illúziókat kergetünk tulajdon természetünkről. S hogy túl sokat
képzelünk képességeinkről és jelentőségünkről.
Mario hirtelen gyanakodva vette szemügyre az asszonyt.
– Ön azok pártján áll, akik az ember kalandját értelmetlennek tartják? – vetette
közbe.
– Úgy véli, hogy fajunk bukásra van ítélve, naivitásával arányos bukásra?
Úgy gondolja, hogy saját nyelvünk játékszerei vagyunk, és hogy vesztünk meg van
írva felséges táblákon? Megvetése elefántcsonttornyából úgy véli, hogy
bennünket, akárcsak a masztodont, csak azért találtak ki, hogy végül eltűnjünk,
mert másra úgyse vagyunk jók? Az ön érzése szerint talán az a legjobb, ha
kipusztul az ember, mert úgyis csak zavaró légypiszok a földön, s maga ebben
reménykedik embertelen és jéghideg tudománya magaslatáról divatos mazochista
pártatlanságával?
– Nem – mondta Emmanuelle.
– Nem így gondolom. De ismerje be, hogy az ön reménye
is csak hit. Amolyan vallás.
– Ez nem igaz – mondta Mario.
– Én azért hiszek az emberben, mert látom a művét.
Haladása, amely az enyém is, abban áll, hogy mind kevésbé higgyen, és mindinkább
lásson. Az istenek csak lezárt szemhéjak alatt születnek.
– Ön talán csak az Einsteineket látja, s megfeledkezik a bűnözőkről. Különben ön
is félne néha.
– Az még nem bűntett, ha valaki nem Einstein – mondta Mario –, de mindenképpen
hiba. És nincs jogom panaszra, hogy megölnek az emberek, ha magam nem vagyok
biztos benne, hogy ki tudom őket gyógyítani a halálból. Félek a haláltól, de
tudom, hogy ez gyengeségem, és nem dicsőségem.
– Jól tudja, hogy senki sem talált gyógyszert a halálra.
– Tudom, hogy a szellem akkor hal meg, amikor a mitológiáink, mint a testben a
daganatok, elfoglalják a boldog sejtek helyét. Csak a tudatlanságtól és a
csúnyaságtól halunk meg. A halál csak a tudat kábulata.
Mario eltöprengett, majd folytatta:
– Az intelligencia végtelen terjedése a halálhoz folyton közelítő egyenes. A
végtelen tehát a jövőnk. Nem vagyunk többé Doktor Örökkévaló türelmes betegei,
türelmünk elfogyott! El fogjuk felejteni halandó reggeljeinket, mint ahogyan
elfelejtik betegségüket azok, akik már meggyógyultak. A téridő valamely
kikötőjében fogjuk megtalálni világunkat: ez lesz szerelmünk és értelmünk. S ott
fogunk virrasztani, józanul, kandi reménység nélkül. Boldogok leszünk…
Elhallgatott.
Emmanuelle egy kicsit csöndben maradt, azután hangjában bizonyos óvatossággal
visszatérítette Mariót a tárgyhoz:
– És az erotika alkalmas rá, hogy segítsen ennek az új világnak a
felfedezésében?
– Több annál: az erotika maga az, maga a haladás.
– Ne túlozzon!
– De értse meg végre! Megmondtam magának: nem arról van szó, hogy megreformáljuk
a világot, sem arról, hogy egy másikat találjunk ki, hogy megalapítsuk a bujaság
köztársaságát! Biológiai fejlődésről van szó, transzformációról, egy
kapcsolásról, amely egy jövendőbeli reggelen meg fog történni az ember agyában.
Egy villanás, és megvan. Máris másként gondolkodik, más lénnyé lesz az ember.
Megtesz egy lépést, és a régi faj tudatlansága, erőszakossága, szolgalelkűsége
többé nem érvényes rá. Nem is érti többé, hogy mit is jelentett mindaz. Hogy
szeretkezik, és hogy miképpen szeretkezik, csekély jelentőséggel bír! Az benne
az új, hogy szabad szellemmel teszi. Számára az a jó, ami élvezetet okoz, és az
a rossz, ami szomorúságot. Ilyen egyszerű ez. Íme a jó, és íme a rossz, íme az
erkölcs. Jó az, ami szép, ami kísértésbe visz, ami erekciót okoz. Rossz az, ami
csúnya, ami ellenséges, ami korlátozza, ami akadályozza. A rettegés és a
misztikus transz élvezete és mérge nem érinti többé. Nem lesz szüksége többé sem
kábítószerekre, sem filozófiára, sem remetelakra, hogy kigyógyuljon a
reménytelenségből. Kielégíti önmaga és a hozzá hasonlók ízlése. Nem gondolja,
hogy ez az ember fejlettebb állat, mint az erényövviselő? Nincs haladás?
– De igen, van. Ez azonban egyedi haladás, csak az egyén számára van
következménye. Ön mégis úgy beszél róla, mintha az emberi fajt érintené.
– Azt érinti. A fajok nem nagy tömegben, nem a társadalom egészében fejlődnek. A
mutáció mindig is keveseknél következett be, a nyakas, nyitott szemű,
kitaszított kisebbségeknél, melyeket az erőtlen falkák leszorítottak a
legelőről. De amikor az emberiség fájáról válik lesz a megváltozott ágacska,
akkor az egész világ átalakul. Csak egyetlen ember bukkanjon fel holnap, aki
számára a szemérmetlenkedés, a nemi eltévelyedés, a házasságtörés és vérfertőzés
szavak értelmetlenek, s még ha kipróbálja, akkor sem érti meg őket, akkor
szabályozott erényeink múzeumi tárlókba kerülnek az archaeopterix fogsorával és
a stegosaurus taréjával együtt.
– Na de ha ez az ember még nem jelent meg, akkor az erotikus korszak csak
látomás a jövőről. Önnek és nekem nincs esélyünk: túl korán születtünk!
– Ki tudja? – mondta Mario.
– A fejlődés törvényei számunkra nagyrészt
rejtettek. Nem lehet haszontalan, ha magunk próbáljuk meg magunkat világra
hozni. Talán még meg sem születtünk.
– Mi az, hogy születni? – kiáltott fel Emmanuelle.
– Úgy tenni, mintha az élet urai lennénk. Úgy tenni, mintha élnénk! Ez az a
pillanat, amikor Pascal lehet a segítségünkre: de a szenteltvíz helyére, amely
fényt adhat nekünk, az erotika gyakorlását kell állítanunk az élet szabályaként.
És nem csak mi fogunk megvilágosodni: ha közülünk elég sokan fenntartás nélkül,
mint teljesen nyilvánvalót, az erotikus értékrendet fogadják el egyetlen
értékrendnek, akkor – hasonlatosan azon négylábúhoz, amelyik egyszer s
mindenkorra úgy döntött, hogy a hátsó patáira áll, bár nem érdekelte, hogy az
állatvilág többi része vajon továbbra is inkább a trágyát szagolja-e, akkor, ha
még egyszer fajunkra mosolyog a szerencse, talán ez lesz a döntő lépés, a
szükséges és elégséges tett ahhoz, hogy a félelem korából átlépjünk az értelem
korába.
Felsóhajtott:
– Hát igen jobb lett volna évmilliók múlva születnünk meg! De legalább tegyünk
meg minden tőlünk telhetőt, hogy közelebb hozzuk az értelem korát. Ma semmi sem
érdemli meg, hogy megtegyék, hogy kimondják, hogy leírják, ha nem az "átmenetet"
szolgálja. Ügyelni kell a beszédre, de a legkisebb gesztusra is, nehogy olyasmit
sugalljon, ami az embert megerősíti ostoba meggyőződésében, hogy már megtalálta,
amit keresett. Semmit, ami késleltetheti az ember pubertás korát. Tudom, mi a
feladatom: szüntelenül ismételnem kell, hogy az ember teste jogos, hogy
képességei végtelenek, hogy az élet édessége az élet létezésének értelme.
Quentin hangja riasztotta fel Emmanuelle-t: róla el is felejtkezett. Hallgatta,
amint melegen és váratlanul bőbeszédűen szólt Marióhoz. A házigazdát
szemlátomást nagyon érdekelte, amit mondott. Fel-felujjongott. Végül
lefordította Emmanuelle-nek (aki rájött, hogy beszélgetésük lényegét az angol
jobban megértette, mint hitte volna):
– Amit Quentin mond, a legnagyobb reményekre jogosít. Úgy látszik, hogy a
"mutáns ágacska" – vagy legalább ennek az ágacskának egy rügye – már létezik, s
mi több, már ezer éve létezik. Barátunk egy ismert szociológus, bizonyos Verrier
Elwin társaságában több hónapon át vendégeskedett egy indiai törzsnél, amelyet a
"civilizált" hinduk primitívnek minősítettek, de minden okunk megvan rá, hogy
éppen fordítva vélekedjünk róluk; ők az értelmiség avantgárdja. Ezek az emberek
a muriák. Társadalmuk teljes mértékben a miénkkel ellentétes szexuális erkölcsre
épül. Olyan erkölcsre, amely nem tilt, hanem nevel. Nevelési rendszerük sarkköve
egy közös hálóterem, ahol mindkét nemű gyermekek számára lehetővé teszik, hogy
legzsengébb koruktól kezdve tanulják a szerelem művészetét. Ezt az intézményt…
How do you call it?
– Gothul.
– Igen: Gothulnak nevezik. Ott már jóval a pubertáskor előtt a kislányokat
nagyfiúk, a kisfiúkat nagylányok avatják be a fizikai szerelembe. S egyáltalán
nem ösztönös vagy állati módon: erotikus technikájuk, amelyet, úgy tetszik, tíz
évszázad gyakorlata alakított ki, páratlanul kifinomult. Az a gyakorlat, amelyet
minden gyereknek több éven át kötelező folytatni, egyúttal művészeti képzésüket
is szolgálja. A Gothul lakói szabad idejükben – két ölelés között – hálótermük
falát díszítik. A rajzok, festmények, szobrok kizárólag erotikus indíttatásúak.
Quentin szerint annyira hatásosak, hogy egy ilyen kiállítást lehetetlen
végignézni anélkül, hogy azonnal el ne ragadjanak bennünket a legelevenebb
érzések. S ha, tizenegy éves kislányokat és kisfiúkat látunk, amint a szerelem e
múzeumának legmerészebb figuráit utánozzák, és rejtőzködés nélkül, fesztelenül,
tárt ajtók mellett, olyan élőképeket hoznak létre szüleik büszke szemei előtt,
amelyekért Európában egyenest javítóintézetbe vinnék őket, de már előbb
címoldalra való botrányt kínálnának a helyesen gondolkodó újságok számára, nos,
akkor nem tudunk másra gondolni, mint hogy ezek a muriák valószínűleg nem
mögöttünk, hanem előttünk járnak ezer évvel.
Mario elhallgatott, Quentin kiegészítette az eddigieket, s Mario ismét fordított
Emmanuelle számára:
– A legfontosabb, hogy a törzs minden gyermeke számára kijelölt szexuális
"gyakorlati foglalkozások" egy pontosan kidolgozott szigorú rendszerből
következnek, s nem az erkölcsök lankadásából, vagy született erkölcsi vakságból
fakadnak. Ez nem szabadosság, hanem etika. A Gothul közösségi fegyelme nagyon
szigorú, akik régebben vannak ott, felelősek a fiatalabbakért. A "törvény"
szigorúan tilt fiú és lány között minden tartós ragaszkodást. Senkinek sincs
joga arra, hogy ezt vagy azt a lányt a magáénak mondja, és büntetik, ha valaki
egy lánnyal egymás után három éjszakát akar eltölteni. Ez azért van így
megszervezve, hogy elkerüljék az erős kötődéseket, amelyek sokáig tartanak, és
hogy kizárják a féltékenységet. "Mindenki mindenkié." Ha egy fiún észreveszik a
birtoklás és a kizárólagosság érzését, ha az arca eltorzul, amikor látja, hogy
valamelyik lány szexuális aktust végez valaki mással, a közösség vállalja, hogy
a helyes útra téríti, segít, hogy legyőzze önmagát. Magának kell buzgón
fáradoznia azon, hogy az összes többi fiúval szeretkezzék az, akit szeret, saját
kezével kell belevezetnie társainak hímvesszejét, amíg meg nem tanulja, hogy ne
szenvedjen tőle, sőt kívánja és élvezze is. A muriáknál nem a lopás a legnagyobb
bűn, és nem is a gyilkosság, ami egyáltalán nem is létezik náluk, hanem a
féltékenység, így a fiúk és a lányok a világon egyedülálló szexuális tudással
gazdagodnak. A földnek egy más korszakához tartoznak: számukra civilizációnk
árnyai, sérelmei, reménytelenségei idegenek. Ők a boldogság pártján állnak.*
[* A muriák erkölcseinek leírása nem kitalálás. Megtalálható Elwin: A fiatalok
háza a muriáknál című művében, amely franciául 1958-ban Gallimard-nál jelent
meg. (A francia kiadó jegyzete)]
Emmanuelle nem tudta kivonni magát az érvelés hatása alól. Mégis tiltakozott:
– Ilyesféle erkölcs, Mario, tudatos, gondolati erőfeszítés révén nem fejlődhet
ki egy népnél. Ez bizonyára öröktől fogva uralkodik náluk. Nyilván velük
született kegyelem. Ne feledje, hogy ön folyton azonosítja az erotikus és a
költői adottságokat. Ez azt jelenti, hogy nem sajátítható el sem akarattal, sem
iparkodással. Ha valaki nem kapta meg a természettől, amikor világra jött,
sohasem tehet rá szert, bármennyire igyekezzék is.
– Lám, egy általános tévedés! Ismét el kell hát mondanom önnek, hogy a
természetben nincsen más költészet, csak az, amit az ember belehelyez. Nincs más
harmónia, nincs más szépség. S az ember számára, aki mindent teremt, a
költészet, a szellem csak az értelem korában érkezik el. A muriák példája
egyszerűen azt igazolja, hogy az ember ebbe a korba elérkezhet fiatalabban, de
idősebben is. Nem születünk költőnek. Nem születünk kiválasztott népnek.
Semminek sem születünk. Tanulni kell. Számunkra, élőlények számára az egyetlen
mód, hogy emberré váljunk, hogy emberré alakuljunk át, ha elvetjük
tudatlanságunkat, mítoszainkat, mint ahogyan a remeterák leveti régi páncélját,
és belépünk az igazságba, mint egy új öltönybe, így tudunk a végtelenségig
születni és újraszületni: minden "hirtelen mutációval" emberebb emberek leszünk,
akik világunkat a saját örömünkre tesszük jobbá. Tanulni annyi, mint élvezni
tanulni. Emlékezzék rá, hogy már Ovidius megmondta: "Ignoti nulla cupido!"
Emmanuelle nem emlékezett rá, és gondolatban rosszul fordította le. Mario
azonban nem magyarázta meg neki.
– És mi mindent nem kell megtanulnunk! – folytatta hevesen.
– A művészetet, az
erkölcsöt, a tudományt: a szépet, a jót, az igazat – vagyis mindent (mert nincs
semmi más: a szentség ideje lejárt). Szerencsére van valaki, aki megkönnyítheti
a feladatot, egy gyermek: Érosz. Így hát elegendő az erotikus gondolkodás,
kísérletezés és tisztánlátás ahhoz, hogy eljussunk a költészethez, az erkölcshöz
és a tudáshoz, minthogy ezek végül is csak egyetlen tantárgy különböző
vetületei: az emberismereté, abban az értelemben, ahogyan az iskolában
környezetismeretet tanult.
– Mario, az ön előadása egyre elvontabb. Inkább mondjon példákat arra, hogy mit
tehetnénk.
– Elképzelni, látni, és ha kell, előidézni azokat a váratlan helyzeteket,
találkozásokat és társulásokat, amelyek nélkül nincs költői szituáció – például
ez lehet az erotika egyik forrása.
– Azt mondja, "váratlan". Ez azt jelenti, hogy nem találhatunk örömet valamiben,
ha számítunk rá? Csak az erotikus, ami zavarba ejt?
– Legalábbis ami megtöri a szokást. Az örömnek nincs művészi minősége, ha
szokott öröm. Értéke csak a nem köznapinak, a kivételesnek, a nem szokásosnak
van: "amit sohasem látunk kétszer". Igazából csak a szokatlan erotikus.
– De ha az erotikus erkölcs, kötelező lesz, az erotika egyáltalán nem lesz
vonzó. Lehet, hogy a muriák számára a szeretkezés semmivel sem szórakoztatóbb,
mint a konyhai munka?
– Abból, amit Quentintől hallottam, nem ez a benyomásom. Sőt, éppen
ellenkezőleg, a muriák, akik gyerekkoruktól a szerelmi művészetek szakértői,
egész életük során semmit sem becsülnek többre, mint a szexuális játékokat.
Indiában úgy ismerik őket, mint a fizikai szerelem buzgó propagandistáit, akiket
Ganesha ihletett. De elismerem, hogy az ő kísérletük nem feltétlenül értékes a
számunkra, minthogy a mi szellemünket örökre megbélyegezték, megbénították a
szexuális képmutatás hagyományai, amelyek erősebbek, mint az értelem evidenciái.
Mégis reméljük, hogy természetünk hirtelen megváltozik. De semmiképpen se
hízelegjünk magunknak azzal, hogy képesek vagyunk előre megjövendölni,
használhatóan leírni mutáns utódunk pszichológiáját. Törődjünk csak mi a magunk
történetével, azokéval, akik még nem tettük meg a lépést. És vegyük tudomásul,
hogy az olyan foglyok számára, amilyenek mi vagyunk, az erotikus érzés
felszabadító csodája a leggyakrabban csak akkor történik meg, ha arcul csapja a
szokásokat. Ilyenformán a makacsul tovább élő téves erkölcsi szabályok korántsem
ártanak nekünk (gondoljunk csak a ruhahossz abszurd illemkódexére: egyesek
számára kínszenvedés, másoknak viszont mennyi, de mennyi imádnivalón perverz
gyönyörűség), hanem ezzel kárpótolhatjuk magunkat – csak növelik gyönyörünket,
hiszen azáltal, hogy nem fogadjuk el őket, meg tudunk botránkoztatni másokat,
sőt magunk is megbotránkozunk – ez a legjobb izgatószer. Nem erotikus az a nő,
akit férje az ágyban elalvás előtt megtermékenyít. Erotikus az, aki uzsonna
idején felszólítja fiát, hogy ondós kenyeret készítsen a húgának. Ez azért
erotikus, mert ez a fogás még nem került be az erkölcs keretei közé. Ha a
polgárság befogadná, valami mást kellene kitalálni.
– Tehát, Mario, igazam volt, mikor azt mondtam, hogy ha az erotikához a
rendkívülire, a tiltottra van szükség, akkor fejlődése önmagát veszélyezteti.
Előbb-utóbb elfogynak a formulák.
– Nyugodtan állíthatja, kedvesem, hogy jó ideje nem találnak ki semmit. Félelme
mégis alaptalan, mert az erotika nem örökség, hanem egyéni kaland. Örvendjünk
neki és éljünk aggály nélkül az alkalommal, amelyet a társadalom azzal nyújt,
hogy titkolja a recepteket: először annak örüljünk, hogy ellopjuk őket, aztán
pedig annak, hogy ki is próbáljuk. De nyugodtak lehetünk: az erotika akkor is
meg fogja őrizni egyéni hódítás jellegét, ha az emberiség megszabadul a
szexuális tabuktól. A verselés törvényeinek nyilvánvalósága vajon felmentette-e
valaha is a költőt attól, hogy maga fedezze fel a költészet titkát?
Emmanuelle ezt egy bólintással nyugtázta. Mario folytatta:
– Amit a társadalom tilt, azt törvénnyel fejezi ki: polgári jog, vallási jog,
erkölcsi jog (vigyázat, nem szabad összekeverni azokkal a logikai törvényekkel,
amelyek a tudomány más tárgyaihoz hasonlóan írják le az erotikát). Amit a
társadalom megenged, azt divatnak nevezi. De nem, a "megenged" nem a megfelelő
szó: a belvárosban, éppúgy, mint a kvantumfizikában, minden, ami nem tilos,
kötelező. A divat nem engedi meg, hogy így vagy úgy viselkedjék, hanem kötelezi
önt. S a divat nemcsak a divatcégeknél uralkodik: abszolút ura az ön minden
kielégületlenségének, minden vágyának, minden félelmének, minden
becstelenségének és minden szerelmének, így megértheti, miért nem lesz soha
elegendő, hogy megrövidítse a szoknyáját: ezzel nem játssza ki a jólneveltség
radarállomásait, s nem ugorja át a szabadság falát. Ha félmeztelenül jár az
utcán, és egészen meztelenül mutatja magát a strandon, az élet esztétikai
minősége bizonyára előrehalad. De amíg az övék lesz az utolsó szó, amíg a
türelmetlen közösségi normák továbbra is elbódítják a fejét bűnnel és halállal,
amíg – inkább beletörődésből és kétségbeesésből, mintsem valódi tetszeni
vágyásból – engedelmeskedni fog illuzórikus hierarchiájuknak, addig az ön agya
egy rabszolga agya marad. Mert a gondolat köt meg, nem a test. Az ön fejében,
eszméiben, érzéseiben, ítéleteiben, abban, ahogyan viszonyul ahhoz, amit szeret,
kell különböznie attól, amit a pillanatnyi divat parancsol. Ne kérdezze hát,
milyen isteni kegyből ébredhetne fel egy napon a szabadság édenében: kezdje
inkább azzal, hogy felszabadítja azt a férfit vagy azt a nőt, akit fogva tart.
Ha ezt nem teszi meg nagylelkűségből vagy igazságosságból, tegye meg
egoizmusból: hogy elkerülje a nyilvánvaló kellemetlenségeket. Nincsenek boldog
börtönőrök. Azon az éjszakán lesz szabad, amikor jobban izgatja a másik
szabadsága, mint alávetettsége. Abból fogja tudni, hogy szeret egy férfit, ha
annak is örül, hogy mások elégítik ki őt. Abból fog megbizonyosodni róla, hogy
ez a férfi szereti önt, ha ez a férfi nem veti a szemére a többi szeretőit,
hanem szereti azokat, akik önt szeretik, okul hozzáértésükből, büszke lesz rá,
hogy odavannak magáért, élvezni fogja, ha élvezetet okoznak magának. Ha azonban
ez a férfi erre képtelen, ha azt hiszi, hogy csak mások megfosztása árán
birtokolhatja önt, ön is vesztes lesz, mert ön is egy másik. Senki sincs senki
számára fenntartva, és senki sem lehet senkitől sem elzárva. Az egyedüllét nem
biztonságosabb, mint az örökkévalóság. Emmanuelle úgy érezte, szédül. Haladékot
kért.
– Nem gondolja, hogy jobb volna fokozatosan haladni? Kifújni magunkat egy-egy
lépés között?
Mario hajthatatlan volt.
– Félő, hogy sosem jön el az idő, amikor hátranézhet és megcsodálhatja a megtett
utat. A birtoklás elleni harcot nem fogják megnyerni sem ebben az évszázadban,
sem soha máskor. Nem azért hívom küzdelemre, hogy egyedül legyőzze valamennyi
férfit és nőt, hanem hogy ön és akiket ön szeret, kevésbé nyomorultak legyenek
életükben. És hogy akik csodálják az ön szépségét, kedvet kapjanak megosztani
másokkal: a maga örömére, saját örömükre. Biztosíthatom, hogy ez sohasem lesz
divat.
Emmanuelle csökönyösen visszatért a kiindulóponthoz.
– Végül is semmi jelentősége sincs, ha megmutatom a lábam?
– Nincs, ha meztelensége fizikai állapot. De a világon a legfontosabb, ha
szellemi állapot. Olyan állapot, amely feltüzeli a szellemet. A szellemnek
szüksége van rá, hogy tűzben tartsák, mint a vasat.
– Testem körtánca tehát nem elegendő ahhoz, hogy igazoljon engem?
– Az ön szerepe nem az, hogy a föld körforgását biztosítsa, hanem hogy
felizgassa.
Emmanuelle visszanyerte a hangját:
– Ha lábak milliárdjainak, amelyek ezen a földön jártak, mielőtt az enyémek
ráléptek volna, sem sikerült meglangyosítania e szex által mozgásban tartott
bolygónk levegőjét, nem naivitás arra a felforgató hatásra számítani, amelyet
térdem jelentéktelen számú nézőre gyakorolhat?
Mario egy jó akaratú oktató hangját vette fel, aki ismételni is kész magát, ha
kell.
– A művész vállalkozását nem az igazolja, hogy a történelem számára teremt újat,
hanem az, ha önmaga számára. A tudományos felfedezésektől eltérően a művészet
felfedezései semmit sem veszítenek azzal, ha már egyszer rájuk találtak. Mit
érdekel engem, hogy ezt a lovat a lascaux-i ember vagy a kínaiak már
lerajzolták? Mihelyt ujjaim kifejtik a homályos látomásból, vágtatni kezd velem,
s oly messzire ragad, ameddig csak érdekel engem a világmindenség. Azaz –
jegyezzük meg mellesleg – olyan messzire, ameddig csak látnak minket. Néző
nélkül nincs boldog művészet.
Mario a hatást kutatva nézett Emmanuelle-re. Ő nem moccant.
– A muria gyermekek – folytatta –, társaik és a messziről jött vendég előtt
szeretkeznek. Ha csak ketten lennének egy szobában, könnyen megeshetne, hogy
unalomba fullad a dolog. Ön attól tart, hogy a megszokás tompítja az örömet.
Igaza van. De a kívülálló pillantása nem nyithat meg új horizontokat?
Mario hangja kényeskedővé vált:
– Most az erotika második törvényét ismeri meg: az aszimmetria szükségességét.
– Mit akar ezzel mondani? Egyébként mi volt az első törvény?
– A szokatlanság törvénye. De mindkettő, amint már figyelmeztettem rá, csak
"altörvény". A főtörvény, az egyedül szükséges és kielégítő, ne feledje,
felségesen egyszerű.
– Hogy elpocsékolt idő minden pillanat, amit nem azzal töltünk, hogy
"művészettel" élvezzünk mindig újabb karok között. Ez az?
– Nagyjából. Bár azt a kifejezést, hogy "mindig újabb", nem tartom
szerencsésnek. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha el kellene vetnie régi
partnerét, ha újat szerez. Ez pedig a legsúlyosabb hiba lenne. Nem a partnerek
váltogatása, hanem megsokszorozása adja meg az élvezet minőségét. Erosz megőrzi
titkait a csapodár szívek elől! Miért adja oda magát, ha aztán visszaveszi
magát? Attól még nem fog kitágulni a világ.
Emmanuelle összevonta szemöldökét, az ujjába harapott, látszott rajta a
koncentrálás, igyekezett javítani a megfogalmazáson. Nagyon tetszett neki ez a
stílusgyakorlat, Mario is láthatta rajta.
– Ezenkívül – folytatta Mario –, noha tudom, mennyire kedves önnek ez a
gondolat, én nem az élvezetre tenném a fő hangsúlyt, hanem – mint már
kifejtettem – a művészetre: megbocsátja nekem?
– Rendben van – békült meg Emmanuelle.
– Ahelyett, hogy "művészettel élvezzünk",
mondjuk az "élvezet művészetét", így már megfelel:
"Elveszett idő mindaz, amit nem az élvezet művészetének szentelünk minél több
ember karjai közt"?
– Nagyszerű – hagyta jóvá Mario.
– Önnek van érzéke a fogalmazáshoz, rendelkezik
a szintetizálás képességével. Gyakorolnia kellene. Egyszer még maximagyűjteményt
rendelek öntől.
Mario ezt nem viccnek szánta, de Emmanuelle szívből nevetett. Cseppet sem
sértődött meg. Mario vállalkozott a pontos fogalmazásra:
– De ebben a mondatban a "karjai közt" kifejezést nem szabad túl szűken
értelmezni. Ez a kifejezés természetesen az erotikus kapcsolatok egész
tartományára értendő, nemcsak a karokra, hanem minden egyébre: a tekintetre, a
fülre (amely láthatatlan is lehet: egy ajtó mögött vagy a telefonvonal végén), a
levelezésre, sőt a szív mélyén őrizgetett titkos képekre. S természetesen a
karoknak nincs több neme, mint száma… De ne kalandozzunk el a nyelvtanban.
– Esetleg a "szerelem művészete" nem elegánsabb, mint az "élvezet művészete"?
– Kétségkívül elegánsabb, de pontatlanabb is. Ezenkívül ön egyetértett velem
abban, hogy művészet, én önnel abban, hogy élvezet. Ne kezdjünk el megint
alkudozni. Ne tagadja meg az isteneit. Egyébként az, hogy szeretni, kétértelmű.
Túlságosan behatárolt. Ahhoz legalább ketten kellenek. Élvezni egyedül is lehet.
– Természetesen – mondta Emmanuelle.
– Sőt, élvezni egyedül kell – licitált rá Mario.
– Az erotika birodalma örökre
zárva marad az előtt, aki kapuit nem képes magányosan is kitárni.
Szigorúan nézett vendégére.
– Feltételezem, hogy tud magában szeretkezni. Emmanuelle bólintott.
– És szereti?
– Igen, nagyon.
– Gyakran csinálja?
– Nagyon gyakran.
Semmi szégyent nem érzett, amikor kimondta. Erre is a férje bátorította. Ha
maszturbált, éppúgy nem bújt el előle, mint ha fürdött. Sőt, mivel teljesen
érthetőnek találta, hogy szereti őt nézni, lehetőleg mindkét dolgot olyankor
csinálta, amikor a férje láthatta. Úgy vélte, ez éppen olyan házastársi
kötelesség, mint a többi, és tudta, hogy Jean is így gondolja, és becsüli ezért.
– Ebből már könnyen megértheti, hogy mit jelent az aszimmetria törvénye –
folytatta Mario.
– Igaz, el is felejtettem! Bevallom, nemigen értem, mi is lehet az. Ja igen,
szokatlanság. De ez miért aszimmetria?
– Tudományos példák segítségével világítanám meg: az erotika megköveteli, hogy
fényes nappal lássák, az a normális, ha ugyanazok a feltételei, mint amelyeket
bármely élet megjelenése igényel. Nyilván tanulta az iskolában, hogy az élő sejt
létrejöttéhez nagy proteinmolekulák létezése szükséges. Ezeknek a molekuláknak
pedig az a strukturális jellegzetessége, hogy összetevőinek elrendezése igen
nagy részt aszimmetrikus. Nincs az anyag magasrendű szerveződése, nincs élet,
nincs haladás, ha a kiindulásnál nincs bizonyos egyensúlytalanság. Sőt, az
inadaptáció a biológiai evolúció egyik döntő tényezője. Az erotika, minthogy
ennek az evolúciónak előrehaladott szakasza, természetesen ugyanezeknek a
törvényeknek van alávetve. Az élet, következésképpen az erotika, irtózik az
egyensúlytól.
Mario hosszú kezei kört írtak le a szeme előtt:
– De ha megint inkább művészetnek tekintjük az erotikát, akkor megállapíthatjuk,
hogy e művészetnek is megvan a közönsége, szükséges tehát az aszimmetria. A
szeretkezők számának például páratlannak kell lennie.
– Ó – mondta Emmanuelle. Nem hökkent meg, inkább mulatságosnak találta a
gondolatot.
– Kétségtelenül. Az egy például páratlan: aki maszturbál, színész és néző egy
személyben. A maszturbálás ezért kiváltképp erotikus: művészi alkotás. Egyedül a
szerelemnek engedhető meg, hogy kizárólagos legyen:
"…Egy szűz, ki önmagát öleli,
Féltékeny, de kire féltékeny, ki fenyegeti?"
Úgy tetszett, Mario egy pillanatra elábrándozott, aztán újra megszólalt:
– A házasságtörés is erotikus. A háromszög megszünteti a páros banalitását. Csak
olyan kettős számára lehetséges az erotika, amelyhez egy harmadik is
csatlakozik. Igaz, ez ritkán hiányzik! Ha nem is személyesen, de valamelyik
partner gondolatában jelén van. Szeretkezés közben még sohasem látta egy
másiknak a képét, akinek a simogatását szívesen élvezte volna? Mennyivel édesebb
férjének kémény húsa, ha ugyanakkor zárt szempillái mögött a házibarátjáról, a
barátnője férjéről, egy utcai járókelőről, egy mozihősről, egy gyerekkori
szerelméről álmodozik! Feleljen! Szereti ezt? Elő szokott ez fordulni magával?
Emmanuelle habozás nélkül igent intett a fejével. A megannyi emlék, amikor ily
módon más férfiak ölelését ismerte meg Jean karja közt, olyan fizikai izgalmat
okozott neki, hogy úgy érezte, Mariónak látnia kell rajta: a múlt éjjel éppen
neki adta így oda magát. Ahogyan érkezése estéjén Christophernek. Ahogyan Ariane
barátainak, akiket nem is ismert, ahogyan Jean bátyjának, még mielőtt megismerte
volna. És a múlt héten is mennyiszer: az ismeretlennek a repülőgépről, s főképp
a görög hősnek. Olyan hevesen törtek rá hirtelen ezek az arcok, hogy úgy érezte,
elalél, moccanni sem mert, félt, hogy nem tudja a kezét visszatenni a helyére.
Mario gúnyos mosollyal folytatta:
– Könnyen beláthatja, hogy elvész az erotikus jelleg, ha mindkét partner
ugyanazt teszi: ha az egyikük elkalandozik, akkor a másiknak kell vágyának,
buzgalmának, közvetlen, fizikai élvezetének minden erőfeszítésével jelen lennie,
kizárólagos szenvedélyével, képtelen hűségével kell elhallgattatnia képzeletét!
Különben nincs többé aszimmetria, hanem – csak szimultán jelenlét, egyensúly,
méltányosság. S éppen ezt kell elkerülni!
Mario széttárta kezét, mintegy az evidenciát jelezve:
– Az ilyen esetekben a valóság még többet ér, mint a fikció. Egy hús-vér néző
jobb minden képzeletbelinél. A szerető természetes helye a pár között van.
Ezúttal Emmanuelle úgy találta, hogy Mario kicsit elvetette a sulykot. Ezt
legelegánsabban úgy hozhatta a tudomására, ha semmit sem válaszol. De a férfi
nem jött zavarba. Sőt, rálicitált előző kijelentésére:
– Olyannyira, hogy az igazi művész mindig azt szereti, ha többen nézik.
Emmanuelle a sikamlós dolgokban nem nagyon szerette a komolyságot. Tréfára
fordította a szót:
– Mint már megállapítottuk, és mint szükség esetén be fogjuk mutatni – tettette,
mintha szónokolna –, nincs erotika exhibicionizmus nélkül?
– Hm – mondta Mario –, nem nagyon értem, mit jelent ez a kifejezés. De tudom,
hogy ha például éjjel állva szeretkezünk az utcán, szőrmebundás és
selyemköpenyes járókelők közt, az élénkíti a szellemet.
– Miért nem fényes nappal egy zsúfolt téren? – ironizált Emmanuelle.
– Mert az erotika – a minőségi erotika –, mint minden művészet, távol áll a
tömegtől. Kerüli a lökdösődést, a zajt, a vásári lampionokat, a közönségességet.
Törékenységre, finomságra, nagyvonalúságra, pompára, díszletre van szüksége.
Megvannak a konvenciói, akár a színháznak.
Emmanuelle elgondolkodott. Fellelkesítette, hogy képes azonnal, egyszerűen
kimondani, amire még néhány másodperccel korábban képtelen lett volna:
– Azt hiszem, meg tudnám tenni.
– Szeretkezni az utcán néhány figyelmes járókelő előtt?
– Igen.
– Hogy élvezze a szeretkezést, vagy hogy lássák, amint csinálja.
– Mindkettőért, gondolom.
– S ha arra kérnék, hogy tettesse? Ha csak úgy tenne egy férfi, mintha magáévá
tenné önt, a botrány kielégítené önt?
– Nem – mondta határozottan.
– Mi abban a jó?
És hozzátette, számításba véve, hogy a jelen pillanatról beszél, mert kedve
támadt azonnal szeretkezni, kedve támadt Marióra, vagy arra, hogy maszturbáljon,
nem tudta, melyiket válassza, mindegy volt számára, csak a nemi szervét
simogassák.
– Fizikai örömet is akarok.
– "Sokat élvezni?" Ez az, nemde?
– De igen. Miért ne? – tette hozzá Emmanuelle ellenségesen.
– Van abban valami
rossz?
Az alig észrevehető gúnyt, amit Mario szavaiban észrevett, elviselhetetlennek
érezte. A férfi megcsóválta a fejét:
– Lehetséges – mondta komolyan. Kis ideig hallgatott, majd így szólt:
– Az erotika fő ellensége az érzékiség.
– Ó, Mario! Ez már fárasztó.
– Untatom?
– Nem. De túlságosan szereti a paradoxonokat.
– Ez nem az. Nyilván tudja, mi az entrópia.
– Igen – mondta Emmanuelle, sikertelenül igyekezve emlékezetébe idézni a szót.
– Nos, az entrópia nagyjából az energia kiuzsorázása, hanyatlása, úgy leselkedik
az erotikára, mint az egész világmindenségre. S az entrópiának az a formája,
amely az erotikára leselkedik, nem annyira a társadalom megszokása, mint inkább
az érzékek kielégültsége. A kielégült nemiség a halál felé tart. Emlékezzék Don
Jüan mély mondására: "Ami nem ragad magával, az megöl engem!" Ugyanezt mondtam,
amikor az egyensúlyról beszéltem. Minden pillanatban, minden egyénnél a csömör
fenyegeti a vágyat. Fenyegeti az állandó boldogság, a béke, az örök álom. Mint
mikor a férjes asszony kebleire a vászon teljes szélességében ráborul a "Vége"
felirat. A "happy end" utáni siralmas jövő. Csak úgy védekezhetünk ellene, ha
nem engedünk a kielégülés csábításának, ha sohasem fogadunk el olyan élvezetet,
amely nem biztosítja, hogy még egyszer képesek legyünk élvezni, vagy hogy az
elért orgazmus után ismét fel tudjunk izgulni.
– Mario…
A férfi oktatóan felemelte egyik ujját:
– Nem az ejakuláció az erotikus, hanem az erekció. Emmanuelle nem akart
lemaradni vakmerőségben.
– Azt hiszem, ez a megjegyzés kevésbé vonatkozik a nőkre, mint a férfiakra –
mondta.
– A nők e tekintetben előnyben vannak férfi partnereik többségével
szemben.
A férfi leereszkedően mosolygott.
– "Psyché mindig kész befogadni" – idézte.
Emmanuelle azonban nem értett egyet vele:
– Ön szerint tehát az erotika okán meg kell vonnunk magunktól, hogy
szeretkezzünk, nehogy esetleg elélvezzünk! Megmondtam előre, hogy az ön teóriája
végeredményben a katekizmus tanításához csatlakozik: műveljétek a szellemeteket
és sanyargassátok az érzékeiteket! Azt hiszem, megmaradok eredeti felfogásomnál:
fütyülök a morálra. És pláne az erotikára, amely annyi erényt követel. Inkább
élvezek, amennyit akarok. És amennyit csak tudok. Megadok a testemnek minden
örömet, amit szeret. Nem szándékozom "adagolni" magam, még ha a szellemem nem
tudom milyen izgalmat is találna benne.
– Nagyszerű! Nagyszerű! Ha tudná, mennyire egyetértek önnel! Milyen öröm találni
egy nőt, aki kész magát kizárólag a kéjnek szentelni! Amit mondtam, azt csakis
azért mondtam, hogy ehhez hozzásegítsem. Nem azt mondtam, hogy mérsékelje a
kedvét. Kérdezem önt: ha a lehető legtöbbet és a lehető legjobban akar élvezni,
nemcsak a testében, de szellemében is, mit gondol, mit kell tennie? Semmi mást
nem ajánlhatok, mint hogy tartsa be az elemi törvényeket: őrizkedjék az egyszeri
öleléstől, amely csak álomhoz vezet; ha élvezett, ne legyen elégedett:
igyekezzék ismét élvezni; ne engedje, hogy a könnyű kielégülés fölébe kerekedjék
az erotika követelményeinek; ne tettesse a gondolat nélküli boldogságot, amely
az állatok szomorú közösülésével végződik; és ne keverje össze a coitust a
párzással: mi van a párzás fogalmában, ami indokolná, hogy az ember büszke
legyen rá? Egy ilyen hitvány lelemény legfeljebb arra érdemesíti, hogy felvegyék
Noé bárkájára az okapival, a patkánykölyökkel és tetvekkel együtt. Nincs benne
semmi izgató.
Hirtelen hatalmas, felszabadult kacagásban tört ki:
– Még hogy én arra buzdítom, hogy kiporciózza magát! Amikor a végtelen kapuit
tárom ki ön előtt! De tudja meg, hogy szörnyen korlátozott lesz a szemhatára,
amíg csak egyetlen férfitól várja a szerelmet. Nem egy és nem néhány ember
szerelmére okítom, hanem a minél több ember szerelmére.
Emmanuelle előrecsücsörítette ajkát, mintegy a rendületlen kétely és
visszautasítás jeleként, ami lázba hozta Mariót.
– Milyen gyönyörű! – kiáltott fel.
Elhallgatott, Emmanuelle pedig nem mert megmoccanni. A férfi maga elé mormolta:
"Ha kívánod, szeressük egymást
Ajkaiddal, anélkül, hogy kimondanánk!"
Emmanuelle megrázta hosszú haját, mintegy elűzve a varázslatot, és Marióra
mosolygott. A férfi elismerően mosolygott vissza rá, úgy, ahogy még sosem.
Emmanuelle mindenáron beszélni akart, hogy elnyomja felindultságát:
– Mit kell hát tenni?
Mario újabb idézettel felelt:
– "Maradj fekve testem, ez a te gyönyörűséges küldetésed! Habzsold a mindennapi
élvezetet és a folytatás nélküli szenvedélyeket. Ne hagyj ismeretlen örömet a
szánalmas halálnak."
– Hiszen én is ezt mondtam! – diadalmaskodott Emmanuelle.
– Én is.
Emmanuelle mosolygott, képtelen volt érvelni. Mariónak mindig igaza kellett
legyen!
– De én részletesebben mondtam el.
– Túlságosan részletesen – sajnálkozott Emmanuelle. Azok a törvények… Csak az
első kettőre emlékszem.
– Kifejtettem egy harmadikat is: a szám törvényét. A sokféleség csak az erotika
egyik eleme. És fordítva: nincs erotika, ahol korlátozás van. Például kettőre
való korlátozás. Nem tudom elégszer elmondani, milyen lesújtó véleménnyel vagyok
a párosodásról.
– Helyezzük hát törvényen kívül – értett egyet Emmanuelle.
– De hová vezet ez?
Ne is szeretkezzünk soha egyetlenegy férfival? Csak trióban, kvintettben vagy
szeptettben csináljuk?
– Úgy is lehet – helyeselt Mario.
– De nem szükségképpen. A szám nemcsak a
térben uralkodik, időben is létezik. És nemcsak összeadni és szorozni lehet.
Lehet például kivonni és osztani. Ennek az estének a kezdetén megbántottam önt
azzal, hogy többféleképpen is jeleztem, ossza meg magát.
Ez az emlék szinte jólesett neki: ravaszkás fény csillant meg az arcán; csaknem
mondott valamit, de meggondolta magát. Mario folytatta:
– Ami a kivonást illeti: játssza néha azt, hogy kivonja magát saját érzékei
bűvköréből. Halogassa, mielőtt átengedi (mert biztosan megteszi) a
tündérkastélyt a varázslatos út végén. Nyújtsa az örömöt és nyújtsa a vágyat. És
ne részegedjék meg elérhetetlen bájaitól, mint önmagától:
"Szűz, én áldozati ajándék leszek az árnyékban!"
Legyen bőkezű az egyikkel és szűkmarkú a másikkal, mindenféle érdemre való
tekintet nélkül. Annak, aki azt hiszi, hogy hónapokon át Grál-lovagként kell
szenvednie és harcolnia önért, engedje át a testét azonnal és egészen. De annak,
akinek gyakran és hosszan megengedi a legintimebb simogatásokat, szeszélyből
tagadja meg "az utolsó kegyet". Kívánja meg egy idegentől, hogy habozás nélkül a
magáévá tegye, de a barátjának, aki gyerekkora óta arról álmodik, hogy kéjesen
behatol önbe, csak a kezei által engedjen élvezetet.
– Jaj, szörnyű ember! Gondolja, valaha is ilyen szeszélyes leszek? Még
szerencse, hogy csak tréfál…
Igen. Csak olyat szabad mondani, amit tréfából mond az ember. Csak a szemérem
szomorú. De mit talált szörnyűnek abban, amit mondtam? Hogy a kezét használja?
– Ne butáskodjon! Nem erről van szó.
– Remélem, ért ezeknek a csodálatos kéjeszközöknek a használatához.
– Hogyne!
Nagyszerű! Hány nő hiszi, hogy csak az öle, a melle, a szája bír hatalommal.
Pedig a kéz tesz bennünket emberivé! Van-e számunkra, hímek számára valami is,
ami inkább férfivá tehet, mint a női kéz? Paráználkodhatunk egy őzzel vagy egy
oroszlánnal, simogathatjuk a tőgyét és hozzádörgölőzhetünk a nyelvéhez. De csak
egy nő képes az ujjaival ejakulációra késztetni. A szeretkezésnek ezt a módját a
humanizmus nevében minden másnál előbbre kell helyezni.
Emmanuelle csak a kezével jelezte, hogy elismeri minden ízlés egyenlő létjogát.
Már letett róla, hogy elvitassa Mariótól azt a nyilvánvaló örömet, hogy mindig
szemben álljon a közvéleménnyel. Azt gondolta magában, hogy épp ettől
szórakoztató ez az este. De valami még nyugtalanította, noha nem tudta pontosan,
miféle homályos indítékokból tulajdonít oly nagy jelentőséget Mario
"törvényének". Újra belekezdett hát:
– Azzal az ürüggyel, hogy osszam szét vagy vonjam ki magam, ön valójában azt
akarja sugallni, hogy elég sok férfinak kell odaadnom magam. Egyiknek ezt,
másiknak azt. Habár nem arra bátorít, hogy könnyű nőcske legyek, de azt szívesen
venné, ha számtalan arcom lenne. Ezért mondom, hogy ön megrontó.
– És miért ne osztana meg sok, rengeteg szerető között egy olyan testet, amely
alkalmas rá, hogy mindenkit élvezzen? Mi kifogásolnivalót lát benne?
– Jól tudja, Mario!
Azt remélte, hogy ennyivel is észre térítheti. Ám Mario nem volt hajlandó
megérteni. Emmanuelle jobb híján visszadobta a kérdést:
– És miért tenném?
– Megmondtam: az erotika kedvéért. Mert az erotikának számra van szüksége. Nincs
nagyobb gyönyörűség egy nő számára, mint összeszámolni a szeretőit:
gyerekkorában az ujjain, fiatal lányként a kollégiumi és szünidei hónapok
ritmusa szerint, asszonyként naptára titkai közt, rejtélyes jelet téve azokhoz a
napokhoz, amikor a lista egy névvel gyarapodott: nahát, már csaknem egy hónap
telt el az utolsó óta? A hamis lelkiismeret-furdalás: rettenetes, kettő
ugyanazon a héten… aztán az őszinte diadalujjongás: ez az, ezen a héten minden
napra egy fogás! És bizalmas barátnőjéhez bújva, a fülébe súgja: "Neked megvolt
száz?" – "Még nem. És neked?" – "Igen." Ó, micsoda öröm! Ezer testet, tízezer
testet befogadhat a teste. Csak azokat a szeretőket sajnálja, akiket nem
birtokolt. Emlékezzék arra a meghatározásra, amelyet az erotikáról adtam: az
erotika a felesleg öröme.
Emmanuelle megrázta fejét.
– De bizony – ellenkezett Mario.
– A szám törvénye, ha jobban megnézzük, nem
egyéb, mint annak a másiknak a következménye, amelyet – ebben biztos vagyok – ön
már elfogadott: annak, hogy őrizkedni kell a kielégüléstől. Könnyű megérteni,
hogy miért szükséges az örömhöz a szerelem forrásainak sokasága: nehogy érzékei
kiegyezzenek, elismerjék, hogy jóllakottak, nehogy odaadja magát egy férfinak,
ha nem biztos benne, hogy utána egy másik kész önt birtokolni.
– De ennek sohasem lehet vége! – kiáltott fel Emmanuelle.
– A második után kell
lennie még egynek, azután még egynek tartalékban?
– Miért ne? – mondta Mario.
– Valóban erre kell törekedni.
Emmanuelle nagyot nevetett:
– Az emberi képességeknek is van határa – mondta.
– Sajnos – tette hozzá Mario komoran.
– De a szellem képes áthágni. Az a fontos,
hogy a szellem sohase elégüljön ki, sohase lakjon jól.
– Ha jól értem, az a legbiztosabb módja, hogy éberek maradjunk, ha szakadatlanul
szeretkezünk.
– Nem feltétlenül – türelmetlenkedett Mario.
– Nem a szeretkezés a fontos, hanem
ahogyan csinálják. Önmagában a fizikai aktust a végtelenségig ismételhetik,
mégsem elegendő ahhoz, hogy erotikus minőséget hozzanak létre. Odaadhatja magát
egymás után tíz-húsz férfinak is, lehet, hogy ez ön számára egy kimondhatatlanul
boldog nap lesz, de lehet, hogy az egész unalomba fullad. Minden a pillanattól
függ, attól, hogy mi történt előzőleg és hogy mit vár utána. Mert bár törvények
vannak, szabályok nincsenek: ha el akarja érni az erotikus tökéletesség határát,
egyik nap adja oda magát ennek a húsznak azonos módon, hajszolják úgy egymást
önben, mint lovak a versenypályán, ne is próbáljon különbséget tenni köztük;
máskor viszont követelje meg mind a húsztól, hogy más és más módon elégítse ki
önt.
– A harminckét pozíció? – gúnyolódott Emmanuelle.
– Mi sem vulgárisabb, mint ez a selejterotika! Óvakodjék a divattól! Az igazi
erotika nem a testhelyzeten múlik. Az erotika a szituációból születik meg. Csak
agytekervényeinek helyzete a fontos. Szeretkezzék a fejével. Legyen benne annyi
kéjes gondolat, amennyit a föld összes hímje se tudna nyújtani. Minden ölelése
tartalmazza és előlegezze az összes többit: az aktus közben a megelőző és a
jövendőbeli, a másokkal és mások által elkövetett szexuális aktusok jelenléte
adja meg annak erotikus értékét. Ha például magáévá teszi egy férfi, nem ő fog
abban a pillanatban örömet okozni, hanem az, aki ön mellett van, aki a kezét
fogja, vagy aki egy oldalt olvas fel Homéroszból.
Emmanuelle felkacagott, pedig nagyon is Mario hatása alá került.
– Ha férjem szeretkezni akar velem, azt kell mondjam neki: "Lehetetlen, csak
ketten vagyunk!"?
– Bölcs lenne ez a magatartás – felelt Mario komolyan.
– De mint már mondtam, ha
a harmadik fizikailag nem lehetetlen, az agyában ott kell lennie.
Ez tetszett Emmanuelle-nek. Igen, valóban, gondolta, mind a mai napig ez volt a
legnagyobb öröm, amit ismert: hogy kedvére átképzelte magát más karjai közé,
amikor Jean beléhatolt. Eszébe jutott, hogy ez volt az első erotikus lelemény,
amelyet maga fedezett fel, és még szerelmük kezdetén, amikor a negyedik vagy
ötödik alkalommal lett az övé. Kezdetben csak szűkmarkúan mérte magának ezt az
"extra szolgáltatást", csak ritkán jutalmazta meg magát vele. Aztán mind
gyakrabban élt vele. Olyan jó volt! A gyakoriság az élvezet egyik tényezője
lett. Ezentúl nemcsak a fizikai vágy miatt törekedett arra, hogy férje
szeretkezzék vele, hanem azért, mert azonnal megjelent neki egy férfi, akire
éppen akkor vágyott, és nem volt szüksége rá, hogy legyőzzön bármilyen zavart,
szemérmet, elvet, szokást, hogy a legintimebb és legkicsapongóbb kegyeket
nyújtsa neki, hogy álmában megtegye vele mindazt, amit a valóságban nem mert
volna megtenni. S minél inkább megsokszorozódott ettől az öröme, annál jobban
növekedett Jeané is. Nem csalta meg tehát a férjét, sőt, mind tüzesebb és
érzékibb szeretője lett. Azután már szándékosan rendszeresen szeretkezett így,
minden alkalommal előhívta a "harmadik partnert", akit megkövetelt az
aszimmetria törvénye. Ahogy belegondolt e rafinált gyönyörbe, hirtelen elfogta a
türelmetlenség, s szerette volna, ha a férje azonnal magáévá teszi, hogy egy
másikkal szeretkezhessek.
"Kivel? – kérdezte magában.
– Nyilván nem Marióval, abban nem lenne semmi
különös. Quentinnel."
– Vigyáznom kell majd rá, hogy ne hívjak egyszerre két fantomot az ágyamba –
csúfolódott.
– A társaság párosával lesz, és puff neki! Mindenki a földre
pottyan.
Mario elmosolyodott:
– Nem, mert ilyen esetben is lehetséges aszimmetria, minthogy több pár
egyenlőtlenül oszolhat meg. Bizonyosan nem bátorítanám arra, hogy négyesben
szeretkezzék, ha ez azt jelentené, hogy kettesével ölelkeznek, történjék bár ez
ugyanabban az ágyban. Semmi sem laposabb, semmi sem köznapibb ennél. Ezt meg
kell hagyni az érdemes polgároknak, a vacsora utáni ínyenceknek. De ebből még
korántsem következik, hogy be kell tiltanunk a négyes számot. Érdekes
lehetőségeket nyújthat, legalábbis ha megszabadítjuk a négyszög banalitásától,
ha például három-egy arányban osztjuk meg. Ily módon lehetnek nyolcan is, azaz
hat férfi és két nő, a legelegánsabb kombináció, amely mindegyik nőnek három
szolgálót biztosít kezdetben, és két ilyen csoport létrejöttét a végére.
Emmanuelle megpróbálta elképzelni a dolgot.
– Egyetértek azzal – mondta Mario jóindulatú mosollyal –, hogy az egyszerűségnek
is megvan a bája, és hogy a legélvezetesebben mindig az a nő fog szeretkezni,
gondolom – ahogy az imént megjegyezte –, aki egyszerre két férfié lesz.
(Emmanuelle összevonta a szemöldökét, mintha elkápráztatta volna ez a gondolat.)
Kevés tökéletesebb és harmonikusabb mód van, s érthető, hogy minden jó ízlésű
nőnek ez a kedvenc élvezete. Egy férfié lenni vagy kettőé olyan mérhetetlen
különbség, mint a rizspálinka és a márkás konyak között.
Felemelte a palackot, és töltött neki. Emmanuelle óvatosan kóstolt bele az
aranybarna italba. Mario nem vette le róla a szemét. Tovább erősködött:
– Egyetlen férfi karjaiban a nő már félig elhagyatott. Ha igaz, hogy szelleme
követelményeinek szeretők csapata felel meg, akkor a teste is éppoly joggal
várhatja el, hogy kétnemű örömforrásai és jámbor hajlandóságai egyforma
bánásmódban részesüljenek. Nem tűrhető, hogy egyik vagy másik részé bármikor is
el legyen hanyagolva, hogy félig üres, félig fedetlen maradjon… Érzékeinek
minden nyílása egyformán jogosult a szerelemre és egyformán erkölcsös. S
minthogy egyetlen férfi nem képes önhöz egyszerre elölről és hátulról közeledni,
úgy járja, hogy legalább ketten próbálják együttes erővel megoldani teste
dilemmáját. Csak ha együtt egyszerre öntik ikergyönyörüket az ön dupla ajkaiba,
akkor fogja teljességgel megismerni nőiségének és szépségének értelmét.
Udvariasan érdeklődött:
– Szereti csinálni?
Emmanuelle lesütötte a szemét, krákogott. A férfi kíméletlenül folytatta:
– Mármint két férfival szeretkezni. Nemcsak álmában…
Emmanuelle az őszinteséget választotta:
– Nem tudom – mondta.
– Az meg hogy lehet? – ámult el Mario. A hangja sok mindent fejezett ki.
– Sohasem csináltam.
– Valóban? És miért?
Emmanuelle vállat vont.
– Van ellene valami kifogása? – kérdezte Mario kissé csípősen.
Emmanuelle arcán egy sor kifejezés jelent meg, amelyeket nehéz lett volna
pontosan értelmezni. Mario szándékosan nem törte meg a csendet, ami növelte
vendége zavarát. Az asszony úgy érezte, megvádolták, hogy vétkes, hogy nem
tudja, milyen megbocsáthatatlan bűnt követett el a szellem ellen.
– Miért ment férjhez? – kérdezte Mario érdesen.
Nem tudta, mit válaszoljon. Az volt a benyomása, hogy megragadják a vállánál, és
megpörgetik saját tengelye körül: mintha szembekötősdit játszanának, hogy
végképp elveszítse tájékozódó képességét. A szeme bekötve, a keze előrenyújtva,
s nem mer semerre sem elindulni, fél, hogy csapdába esik. Nem akarta bevallani
Mariónak, hogy szerelemből ment férjhez Jeanhoz, sőt azért, mert szeretett vele
szeretkezni. Szerencsére támadt egy ötlete, amelyet a körülményekhez illőnek
érzett.
– Leszbikus vagyok – mondta. Mario pillantása vágott.
– Nagyszerű! – értékelte. Majd elgondolkodva folytatta:
– De még mindig az, vagy csak gyerekkorában volt?
– Még mindig az vagyok – mondta Emmanuelle.
Hirtelen – önmaga számára váratlanul – szorongás tört rá. Igazat mondott volna?
Képes lenne újra női testet a karjában szorítani? Amikor Bee-t elvesztette,
mindent elvesztett…
– A férje ismeri az ízlését?
– Természetesen. Egyébként mindenki ismeri. Ez nem titok. Büszke vagyok rá, hogy
szeretem a csinos lányokat, és hogy a csinos lányok szeretnek engem.
Szükségét érezte, hogy kihívó szavait harsányan mondja, pedig csak neki fájtak.
Mario felállt, hosszú léptekkel járt fel-alá a szobában. Izgatottnak látszott.
Hirtelen megragadta Emmanuelle kezét, a díványra ültette, a lábaihoz térdelt,
aztán könnyedén megcsókolta a térdét és átölelte a lábát.
"Az asszonyok mind szépek – mormolta áhítattal, mély hangja elragadó volt.
–
Csak az asszonyok tudnak szeretni. Maradj velünk Bilitis, maradj! Ha lelked
lángol, meglátod szépségedet, mint egy tükörben, asszonyszeretőid testén."
Emmanuelle arra gondolt – kicsit szomorkásan, kicsit gúnyosan – hogy nincs
szerencséje: ez az ő formája, egyszerre szerelmes egy nőbe, aki nem eléggé
homokos, és egy férfiba, aki túlságosan is az.
A férfi közben visszanyerte könnyedségét, és folytatta a vallatást:
– Sok női szeretője volt?
– Igen.
Nem fogja hagyni, hogy Bee emléke elrontsa ezt az estét.
– Szeretem váltogatni őket – jelentette ki büszkén.
– És megleli, amire vágyik?
– Ez nem nehéz. Csak ajánlkozni kell.
– Sohasem utasítják vissza?
– Ritkán – biggyesztette el ajkát Emmanuelle. Már kezdett elege lenni a
dicsekvésből. (A férfi igyekezett visszanyerni egyszerűségét és őszinteségét.) –
Biztos, hogy vannak lányok – helyesbített –, akiket nem hódítottam meg. De ez az
ő bajuk!
– Pontosan – vélekedett Mario.
– És ön? Önt könnyű meghódítani?
– Ó, igen. Szeretem, ha meghódítanak. Mosolya mindent elárult:
– De feltéve, hogy udvarlóim valóban csinosak. Iszonyodom a nem szép lányoktól.
– Remek felfogás – bókolt ismét Mario.
Majd visszatért arra, ami szemlátomást szenvedélyesen izgatta:
– A férje tud az ön női szerelmeiről. De helyesli-e?
– Még bátorít is. Sohasem volt annyi barátnőm, mint amióta férjhez mentem.
– Nem fél a férje attól, hogy barátnőinek simogatása elfordítja önt tőle?
– Micsoda gondolat! Nővel szeretkezni egészen más, mint férfival. Az egyik nem
helyettesíti a másikat, mindkettőre szükség van. Épp akkora hiba, ha valaki
kizárólag leszbikus, mint ha egyáltalán nem az.
Emmanuelle véleménye ebben szilárdnak látszott, s úgy tetszett, ez Mariónak is
imponál.
– Feltételezem, hogy a férje is részesül az ön szeretőinek bájaiból – kérdezte
óvatosan.
Emmanuelle pajkosan mosolygott:
– Inkább a barátnőim álmodnak erről – tréfálkozott.
– Ön nem féltékeny?
– Az nevetséges volna.
– Igaza van: az osztozás csak a maga örömét növeli. Mario megrázta a fejét,
mintha szórakoztató képeket idézne fel. Emmanuelle a barátnőire gondolt: milyen
meztelenek, milyen finom tapintásúak, milyen szépek! Nem biztos, hogy hallotta
Mario utolsó megjegyzését.
– És ő? – kérdezte a férfi rövid csend után.
– Ő? Kicsoda? – kerekedett el Emmanuelle szeme.
– A férje. Sok férfit szerez önnek?
– Micsoda? – kiáltott fel Emmanuelle elképedve. Nem!
Érezte, hogy elpirul.
– Soha, amióta összeházasodtak? – folytatta Mario rendületlenül.
Emmanuelle önkéntelenül is egy méltatlankodó mozdulatot tett.
– Ebben az esetben – jelentette ki Mario fagyosan – nem látom világosan, mi
értelme van a házasságuknak.
Élvezettel kortyolt egyet a konyakból, azután lekicsinylően kérdezte:
– Megtiltaná-e önnek, hogy több férfival szeretkezzék?
Emmanuelle sietve jelentette ki:
– Nem, egyáltalán nem.
Lelke mélyén nem volt teljesen biztos benne, hogy nem szépíti-e a dolgot.
– Mondta-e, hogy megteheti? Emmanuelle úgy érezte, hogy kínpadra vonták.
– Kifejezetten nem mondta. De sohasem óvott tőle. Nem kérdezte, hogy teszek-e
ilyet vagy sem. Szabad vagyok.
– Mario egy sajnálkozó mozdulatot tett:
– Szemrehányást kellene tennie neki. Ez nem az a szabadság, ami az erotikához
szükséges.
Emmanuelle próbálta megérteni, mit is akar Mario mondani.
Újra megszólalt:
– Az imént mégis azt állította, hogy nem létezik boldog börtönőr.
– Arra is figyelmeztettem, hogy nincs boldog szerelem, ha nem osztozik barátnői
szerelmeiben.
Emmanuelle lehajtotta a fejét, ismét kételyek fogták el.
– Amikor egyedül van Párizsban és ír a férjének – kezd, te újra Mario –,
beszámol neki a szeretőiről?
Emmanuelle-t nyomasztotta "köznapiságának" tudata. Megrázta a fejét, azután
megpróbált kitérni a kérdés elől.
– Szoktam neki beszélni a szeretőimről – mondta.
Mario tett egy mozdulatot, amely annyit jelenthetett: ez is több mint a semmi.
Ismét hallgattak. Emmanuelle Quentint nézte. Az állhatatosan mosolygott.
Emmanuelle azon tűnődött, vajon valóban érti-e Quentin, amiről beszélnek, vagy
ez a mosoly csak azt igyekszik elrejteni, hogy unatkozik.
– De ne higgye, hogy Jean féltékeny – vágott bele újra, szerette volna
eloszlatni azt a rossz benyomást, amelyet érzése szerint Marióra gyakorolt.
–
Nem féltékenyebb nálam. Például ő maga bátorít, hogy mutogassam a lábaim, örömet
okoz neki, ha szűk ruhát viselek, olyat, hogy ha kiszállok az autóból, a
szoknyám a lehető legmagasabbra csússzon. És vegye azt is tekintetbe, hogy itt,
most ebben a lehető legilledelmesebb szalonban mennyire szemérmetlenül ülök.
Nevetett.
– Látja, hogy ez engem nem zavar. Nem azt bizonyítja ez, hogy ő és én alkalmasak
vagyunk az erotikára?
– De igen.
– És ő szabja meg a ruhakivágásomat is. Sok férjet ismer, aki nagylelkűen
mutogatja a felesége kebleit?
– És ön kellemesnek találja, ha mutogatja a mellét? Fizikailag kellemesnek?
– Igen – mondta Emmanuelle.
– De csak amióta Jean megtanított rá. Mielőtt őt
megismertem, szerettem, ha megérintettek, akarom mondani, ha lányok érintettek
meg, de teljesen mindegy volt, hogy megbámulnak-e vagy sem. Abban semmi örömömet
nem leltem. Ma már igen.
Merészen hozzátette:
– Nem születtem exhibicionistának, azzá lettem. Hála neki.
És megismételte: – Látja!
– Megkérdezte már a férjét, hogy miért jó neki, ha önt nyilvánosan kívánatossá
teszi? – kérdezte Mario.
– Ha csak azért, hogy begerjessze a férfiakat, akkor az
egy cseppet sem dicséretes. És ha puszta hiúságból teszi, azért, hogy kérkedjen
a felesége szépségével, mint egy vagyontárggyal, hogy bosszantsa a környezetében
lévőket, akiknek nincs ilyen, az sem ér többet.
– Ó, nem – ellenkezett Emmanuelle. Nem tűrhette, hogy a férjét becsméreljék.
–
Ez egyáltalán nem jellemző rá. Inkább azért ösztönöz arra, hogy mutogassam a
testem, hogy mások is élvezhessék.
– Hát ezt mondom én is! – diadalmaskodott Mario. Ha a férje azon mesterkedik,
hogy ön felébressze a férfiak vágyát, ha az ő erekciójuk érdekében mutogatja
önt, az azt jelenti, hogy szeretné, ha lefeküdne velük.
– De… – próbált ellentmondani Emmanuelle.
Ez a gondolat még sohasem jutott eszébe, és semmit sem talált, aminek a
segítségével megcáfolhatta volna. Meghökkent: elképzelhető volna, hogy Jean ezt
várja tőle?
– Végül is miért kívánná Jean, hogy megcsaljam? Milyen öröme telhet egy férfinak
abban, ha más birtokolja a feleségét?
– Ugyan – mondta Mario, és hangja szigorú volt –, hová gondol, kedvesem? Azt
akarja mondani, nem érti, hogy egy fejlett gondolkodású férfi erotikus
választékosságból akarhatja, hogy a feleségét más férfi elcsábítsa? A Prédikátor
mindenesetre sokkal többet tud erről magánál: "Asszony kegye teszi a férjének
örömét." Gondolkozzon logikusan: ha a férjének élvezetet okoz a tudat, hogy ön
nőkkel szokott szeretkezni, a férfiakról miért vélekedne másként? Valóban olyan
lényegbevágó, természeti különbség lenne a hetero- és a homoszexuális szerelem
között, mint ön hinni látszik? Én úgy gondolom, csak egyféle szerelem van, s
egyre megy, hogy férfival, nővel, házastárssal, fivérrel, nővérrel, gyermekkel
csináljuk-e.
– De Jean mindig tudta, még mielőtt elvette a szüzességem, hogy gyengéd vagyok a
lányokhoz. Első nap megmondtam neki, amikor megismertem.
És gyorsan hozzátette, hirtelen megértve Mario célzását:
– És természetesen, ha lett volna fivérem, szeretkeztem volna vele. De egyetlen
lány vagyok.
– És?
– És? És azt akarom mondani, ha nőt simogatok, nem csalom meg a férjemet.
A házigazda arca felderült.
– Ő szereti a férfiakat? – kérdezte.
– Nem.
– Emmanuelle képtelennek találta a gondolatot, hogy a férje homoszexuális
lenne.
– Most nem mond igazat – mondta Mario, kitalálva a gondolatait.
– A kettő nem ugyanaz!
Mario mosolygott, és Emmanuelle már nem volt olyan biztos benne, hogy a kettő
nem ugyanaz…
– Jobban szereti – kérdezte Mario –, ha más nőkkel hál?
– Nem tudom… Gondolom, igen.
– Tehát – diadalmaskodott a férfi –, miért ne gondolkodna ő ugyanígy önről és a
férfiakról?
"Ez igaz" – gondolta Emmanuelle.
– Másik példa – folytatta Mario, anélkül, hogy választ várt volna –: elismerte,
hogy a lábát és a mellét nem puszta szokásból, nem mondén játékból mutogatja,
hanem mert ez arra ingerli, hogy felajánlkozzék. Egyetértünk?
– Hogy felajánlkozzam!…
Úgy ismételte meg ezt a szót, mintha helytelenítené. Mindenesetre túlzónak
találta. Mario nem figyelt rá. Folytatta:
– Jobban élvezi, ha a férje jelen van? Elgondolkodott:
– Azt hiszem, igen.
– Amikor illedelmesen ül férje mellett, és a férje legjobb barátja befúrja a
tekintetét a ruhája alá, nem álmodozik olyasmiről, hogy becsúsztathatná a kezét
is, hogy a többit ne is említsem?
– De bizonyára – tette hozzá engedékenyen.
De azért korántsem volt biztos benne, hogy Jeannak is tetszene ez a jelenet.
Csak azért, hogy Mariót bosszantsa, bevetette magát a konformizmus bástyái közé:
– Mindig azt hallottam és olvastam, hogy nem szabad a barátunk feleségével
szeretkezni. Ez a szokás ugyancsak elavult?
Mario nem ugrott. Higgadtan felelt:
– Ha a barátom olyan nőt választ, akit nem tudok megkívánni, az azt jelenti,
hogy rosszul választottam meg a barátomat.
– Én kötelességről és nem képességről beszéltem mondta Emmanuelle.
– Én pedig azt akarom megértetni önnel, hogy első számú kötelességünk megtenni
mindent, amire képesek vagyunk.
– És ha nem képes megszerezni magának a barátja feleségét, akkor ön a vétkes? –
kérdezte Emmanuelle stréber diáklány módjára.
– Én nem szerzek meg soha senkit – igazította ki nyugodtan Mario.
– Hogyan
szereznék meg bárkit bárkitől? Az ember nem kisajátítható tárgy. Nem azért
szeretkezem, hogy a javaimat növeljem, hanem hogy örömet cseréljek. Gondolja,
hogy nem szabad örömet cserélni egy barátunkkal?
Emmanuelle belekapaszkodott az utolsó fűszálba, a szemantikába, remélve, hogy e
semleges területen elkerülheti a férjére vonatkozó személyeskedéseket:
– Az a nő, aki azt mondja egy férfinak: "Tégy magadévá", a férfi, aki bír egy
nőt, a feleségét, vagy aki élvezi, ha birtokba veszi a kívánt testet, ők mind
erkölcstelenek?
– Anakronisztikusak. Elkopott nyelvezetet használnak. Lemaradtak a világtól. Ha
mindig a régi módon gondolkodnak, beszélnek, élnek, sohasem értik meg egymást az
emberek. S még kevésbé fogják szeretni egymást.
Emmanuelle hallgatása nem feltétlenül jelentette azt, hogy megadta magát. Mario
sejtette.
– Sokat kell még tanulnia – sóhajtotta.
– Mindazt, ami elválasztja az egyszerű
szexualitást az erotika művészetétől.
Majd újból támadásba lendült, ironikus hangsúlyt adva a szónak, amelyet
Emmanuelle használt:
– Ha a férje nem akarja, hogy ön "megcsalja", akkor miért engedte ide ma este
egyedül? Voltak ellenvetései?
– Nem. De talán azt gondolta, hogy ha egy férfinál vacsorázom, az még nem
feltétlen jelenti, hogy oda is adom magam neki.
Emmanuelle kecsesen játszotta az együgyű lelket. Nem tudta, célba talált-e.
Mario látszólag a gondolataiba merült. Abban a pillanatban, amikor Emmanuelle
gondolatai már más irányba terelődtek volna, megkérdezte:
– Kész odaadni magát ma este, Emmanuelle?
Ez volt az első alkalom, amikor nevén szólította. Emmanuelle minden tőle
telhetőt megtett, hogy leplezze, mekkora megrázkódtatást okozott neki ez a
hanyagul odavetett kérdés. Hogy mutassa elfogulatlanságát, igyekezett hasonlóan
fesztelen hangot megütni:
– Igen.
– Miért?
Ismét zavarba esett.
– Könnyen adja oda magát férfiaknak? – kérdezte Mario.
Úgy érezte, elönti a szégyen. Ez a beszélgetés csak megaláztatást hoz számára?
Szükségét érezte, hogy visszanyerje önbecsülését:
– Éppen ellenkezőleg – tiltakozott indulatosan, ami nem volt szokása.
– Azt
mondtam önnek, hogy sok barátnőm volt, és nem azt, hogy sok barátom. Ne áruljunk
zsákbamacskát – tette hozzá hirtelen ötlettel (és a legnagyobb csodálkozására,
mert nem szeretett hazudni, és szinte soha nem is szokott) –, barátom nem is
volt soha. Most már megértheti, hogy ez ügyben nem volt mit bevallanom a
férjemnek – mindeddig – fejezte be átlátszó mosollyal.
Ugyanakkor, amikor ilyen erkölcsösséget tulajdonított magának, arra gondolt,
hogy valójában nem is hazudott olyan nagyot: mert lehet-e komolyan szeretőknek
nevezni azokat az ismeretleneket, akik egymás után csábították el a repülőgépen.
Marie-Anne szerint nem számítanák. És maga is kezdett már kissé kételkedni ennek
a kalandnak a valóságában, úgy vélte, hogy egyfajta éber álomnak engedett, amely
föld és ég között adatott neki, és nem érezte magát hűtlenebbnek, mint amikor
azoknak a férfiaknak az érintését kóstolta, akiknek képzeletben szándékosan
engedte át magát minden éjjel, miközben férje a testében élvezett.
Csak most jutott eszébe, hogy akár terhes is lehet valamelyik utastól: nem baj,
majd kiderül. Ennek sincs nagy jelentősége.
Martót hirtelen érdekelni kezdte a vendége:
– Nem ugratni akar? Mintha azt mondta volna, hogy a férfiakat "is" szereti.
– Hogyne. Talán nem vagyok férjnél? És azt mondtam, hogy kész vagyok még ma este
odaadni magam egy másik férfinak.
– Tehát most először?
Emmanuelle egy fejbólintással erősítette meg ezt a félhazugságot.
(Erős aggodalommal gondolt arra, hátha Marie-Anne leleplezte titkát! De nem,
világos volt, hogy Mario nem tud semmit.)
– Talán már máskor is hajlandó lettem volna rá, de senki sem használta ki az
alkalmat – tette hozzá kissé élesen, amit a házigazda megérzett, s olyan
mosollyal nézett rá, amit Emmanuelle nem szeretett.
Mario ellentámadásba kezdett:
– Miért kívánja "megcsalni" a férjét? Talán fizikailag nem elégíti ki önt?
– Ó, nem – kiáltott fel Emmanuelle megdöbbenve és hirtelen elszomorodva.
– Ó,
nem. Csodálatos szerető. Biztosíthatom, egy cseppet sem vagyok frusztrált. Nem
azért akarom, éppen ellenkezőleg…
– Ah, éppen ellenkezőleg – mondta Mario.
– Milyen érdekes. Meg tudná mondani
nekem, mit ért azon, hogy "éppen ellenkezőleg"?
Emmanuelle dühös lett a férfira. Előbb még azt bizonygatta, hogy Jean maga
kívánja, hogy szeretői legyenek, most meg már mintha nem is emlékezne rá…
De valóban miért – tűnődött magában –, miért egyezett bele ma oly könnyen, hogy
hűtlen legyen? Miért fogta el életében először és ilyen hirtelen a kísértés,
hogy férjes asszony létére szeretője legyen? Mert azt kívánta, hogy házasságtörő
legyen. Ezt akarta, anélkül, hogy Jeant kevésbé szenvedélyesen szerette volna –
ellenkezőleg… Mi történt hát vele? S már hallotta is saját hangját, mielőtt még
elgondolkozhatott volna szavai értelmén.
– Mert boldog vagyok. Mert… mert szeretem őt. Mario odahajolt hozzá. Tagoltan
kezdett beszélni.
– Más szóval, nem azért akarja megcsalni a férjét, mert unja őt, nem is
könnyelműségből, vagy hogy bosszút álljon rajta, hanem ellenkezőleg, azért, mert
önt boldoggá teszi. Mert megtanította arra, hogy szeresse, ami szép. Hogy
szeresse a fizikai öröm csodáját, amelyet az nyújt, ha egy férfi teste behatol
az önébe. Megtanította arra, hogy a szerelem az érzékek káprázata, amikor a
férfi meztelensége megsemmisíti az önét. Hogy attól ragyog föl az élet, ha
finoman fölemeli a kezét a vállához, a derekára engedi a ruháját és feltárja
melleit; attól, ha a csípőjéhez nyúl, és a szoknyája a lábaihoz csusszan, és úgy
áll ott, oly imádnivalón, mint egy álombéli szobor. Megtanította arra, hogy a
szépség nem testének magányosságában, hanem a sokaságában nyilvánul meg. Hogy a
szépség nem vár arra, hogy más kezek lemeztelenítsék, hanem tulajdon ujjaival
igyekszik megszabadulni attól, ami beárnyékolja, és fénysugárként tárul a másik
test felé. Megtanította arra, hogy nincs más szépség, nincs más boldogság. Hogy
testének ez az elszánt lendülete, képességeinek ez a szervezettsége végtelen
intelligenciát hordoz, amelyet csak a végtelen sok ismétlés teljesíthet be. És
hogy az ösztöntől megszabadult lények számára, vagyis számunkra egyetlen tudatos
tettünknek sincs más célja, mint hogy ezt az egyetlen pillanatot kutassuk
állhatatosan – a megvilágosodás pillanatát, amikor a nő befogadja a férfi
magját, és újra virágba borul. Az alkotás bámulatos aktusa, mint amikor a
márványból mellszobor vagy a hanghullámból szimfónia születik! Az anyag
örökségénél emberibb valóság, szabadságunk csodája, fizikai spiritualitás, az
élet műalkotása!
Emmanuelle hallgatta, s nem tudta, hagyja-e, hogy elborítsa a szavak lombozata,
hagyja-e, hogy azok döntsenek róla. Mario felé emelte a csillogó poharat,
határozott pillantást vetett a férfira.
– Így adja oda magát? – kérdezte Mario.
Emmanuelle bólintott.
– És el fogja mondani mesterének, hogy büszke lehet önre?
Emmanuelle arcáról lefagyott a mosoly, ijedten szólalt meg:
– Ó, nem!
Majd rövid habozás után helyesbített:
– Nem azonnal…
Mario megbocsátó arckifejezéssel mondta:
– Látom. Még tanulnia kell.
– Mit kellene még tanulnom? – tiltakozott az asszony.
– A mesélés gyönyörét. Az még körmönfontabb, még kifinomultabb, mint a
titkolózás gyönyöre. Elérkezik a nap, amikor legízesebb kalandjai is el fognak
törpülni a mellett a gyönyörűség mellett, amikor hosszan, olyan részletekkel
megfűszerezve, melyek az ölelésnél százszorta nagyobb örömet okoznak, kéjesen
elmeséli egy férfinak, aki egyben ön is lesz. S a férfi, leghálásabb nézője,
ugyanolyan boldog lesz, mint ön – ha nem boldogabb –, ha látja, hogy sikerült
megsokszoroznia önmagát.
Kegyes mozdulatot tett:
– De semmi sem sürget. Ha egyelőre könnyebb elrejtőznie, ám hagyja
tudatlanságban férjét tanítványa haladásáról. Egyébként – mosolyába csúfolódás
vegyült – talán jobb is megvárni, amíg ez a haladás valóban bizonyossá válik,
nemde? Annál nagyobb lesz a meglepetése. De a próbaidő folyamán mégiscsak
kellene valaki, aki irányítsa. Mert az erotika útja mindig göröngyös, ad augusta
per angusta, és félő, hogy magára hagyatva elbátortalanodna, vagy eltévedne. Nem
gondolja?
Emmanuelle úgy érezte, hogy véleményét csak a forma kedvéért kérdezte a férfi,
és méltóbbnak találta, ha hallgat. Mario folytatta:
– De tudnia kell, hogy a tanítvány részéről lankadatlan kitartásra van szükség.
Oktatója sohasem helyettesítheti az ön akaratát: ő mutatja meg az utat, de önnek
kell merészen rálépnie, tudva, hogy hová vezet. A művészetbe való beavattatás
inkább fáradság, mintsem öröm. Ha valaki feladja, mielőtt megkapná
állhatatossága jutalmát, érdemes-e a szánalomra, amiért futni hagyta a
boldogságot? Egy napon még e kemény munkának az emléke is édes lesz önnek. Ma
erről szabadon dönthet. Kész mindent megpróbálni?
– Mindent? – kérdezte az asszony óvatosan.
Emlékezett rá, hogy Marie-Anne nemrég ugyanezt a szót használta.
– Ez az: mindent! – mondta Mario váratlanul tömören.
Emmanuelle megpróbálta elképzelni, mit jelent ez a minden, és semmi más nem
jutott eszébe, mint hogy teste ki van szolgáltatva Mario szeszélyeinek. De
miután elhatározta, hogy mindenképpen odaadja magát neki, van-e annak
jelentősége, hogy a férfi milyen módon teszi a magáévá? A szókészlete
felújításra szorul! – gondolta bűnbánat nélkül. Aztán kicsit csúfondárosan arra
gondolt, hogy oktatója kissé eltúlozza szerelmi művészetének hatékonyságát, ha
azt hiszi, hogy a számára előkészített kísérlet valóban "megváltoztatja" őt.
Elismerte, hogy nemigen ismeri a férfiak szokásait, de meg volt győződve róla,
hogy egy nőnek alá kell vetnie magát szeretője furcsaságainak, ha fejlődőképes
akar lenni. Mario férfigőgje azonban mulattatta. De nem zavarta annyira, hogy
elment volna a kedve az aktustól.
Mégis bizonyos tudatzavart okozott számára, hogy nem tudta megmagyarázni, miért,
de Mario bizonykodása ellenére is jobban szerette volna, ha ez a viszony
titokban marad a férje előtt. Pedig valójában nem tartott attól, hogy Mario
tévedett volna Jean indítékainak megítélésében. Inkább azért volt ez – az előbb
már rájött, de nem tudta egészen világosan megfogalmazni magának –, mert
"megcsalni" egy férjet, akit szeret, különös, kifinomult élvezet; eddig eszébe
sem jutott, de most szörnyű erős kísértést érzett. Nagyon lehetséges, mondta
magában, hogy az erotika világában a férj cinkossága, a házasságtörésbe való
beavatása fejlettebb kicsapongást jelent. De itt még nem tartott. Az ilyen
kalandok titkossága az ő szemében inkább növelte, mintsem csökkentette a várt
örömet. Még mielőtt elsajátította volna azt a bonyolult művészetet, amelynek
szabályait Mario felvázolta, egyszerűbb örömökre vágyott. A házasságtörés csak
neki nem nyújtaná már a csodás felfedezések lehetőségét?
Valójában, szinte tudta nélkül, az elvont erotika inkább lelkesítette, mint az
elemi érzékiség, bár azt gondolta, hogy annak enged. Nem is annyira azok a
gyönyörök vonzották, amelyeket szeretőjétől várhatott, s melyektől már előre
elalélt, hanem az az eredendő vágy, hogy megcsalja Jeant, annyira megcsalja,
amennyire szereti, sürgősen, nagyon, egész testével, egész meztelenségével, öle
egész lágyságával, ahová egy idegen férfi magja fog besiklani.
Mario ránézett, és a férfi tekintete zavarba hozta. Helyzetet változtatott a
bőrdíványon, megmutatta a lábait, ahogyan előbb elmagyarázták neki, ahogyan
tudta, hogy tennie kell. Azt gondolta, Mario kétségkívül azért beszélt neki a
két férfival való szeretkezésről, mert barátjával szeretne osztozni rajta.
"Legyen – mondta magában.
– Ezt is megtanulom." Jobban szerette volna, ha csak
Marióval történik a dolog, vagy ha már Quentin elkerülhetetlen, hát érje be a
néző szerepével, aminek Mario oly nagy jelentőséget tulajdonít. De eltökélte
magában, hogy nem száll szembe házigazdája igényeivel. Talán a lelke mélyén még
kívánja is, hogy Quentin is értékelje a bájait? És miután Mario állítja, hogy
két férfival szeretkezni annyira varázslatos…
– Szeretkezett már több nővel? – kérdezte Mario.
Emmanuelle el volt ragadtatva tőle, hogy a férfi oly könnyen olvas a lelkében.
Tehát tudja, mennyire kívánja. Mario olyan feltűnően megcsodálta a lábait, hogy
elfelejtett válaszolni.
Mario különös remegő hangon skandálni kezdett, mintha verset mondana:
"Mily tökéletes vagyok! térdeim
védtelen térdek rémületét sejtik!"
Emmanuelle-t boldoggá tette, hogy a férfi érzékeli testének költészetét. De
Mario nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól. Újra rohamra indult:
– Úgy értem, több nővel egyszerre.
– Igen – mondta Emmanuelle. A férfi elbűvöltnek látszott.
– Ah – mondta –, ön nem is olyan ártatlan!
– De miért lennék az? – lázadt fel az asszony.
– Sohasem törekedtem ilyesmire.
Most már az volt számára a legnagyobb sértés, ha jó erkölccsel gyanúsították. Ha
ahhoz, hogy megbecsüljék, nem elég megmutatnia a lábát, akkor feláll a díványra
és levetkőzik. A késztetés annyira erős volt, hogy bokáit maga alá húzta és
feltérdelt. És ha ez a demonstráció sem győzi le házigazdáját, maszturbálni fog
előtte! Mellei tűzben égtek: talán Mario konyakja adott hirtelen ekkora
vakmerőséget. De az olasz közömbös maradt. Úgy tetszett, hogy szóban mohóbb az
erotika iránt, mint tettben. Folytatta a kérdezősködést:
– És hogyan csinálja, amikor két lány ölelését váltogatja?
Emmanuelle nyugtalan lett. Hogy siettesse a "szóbeli vizsga" végét, elmesélt
néhány inkább képzeletbeli, mintsem valóságos jelenetet. Nem törődött azzal,
hogy alaposan felkutassa emlékeit, úgy gondolta, egy csepp invenció, egy kevés
naivitás jobban tetszhet Mariónak, mint a történeti hűség. De a férfi nem volt
balek.
– Úgy látom, mindez kislányok játszadozása – szakította félbe jóakaratúan. –
Ideje felnőnie, kedves barátnőm.
Ez annyira felbosszantotta, hogy szeretett volna méltó bosszút állni. Mire
felfogta, hogy egy elhibázott célzással saját céljait kockáztatja, már hiába
harapott a nyelvébe, késő volt.
– És maga – mondta –, maga talán jobban ért a fiúkhoz?
Emmanuelle meglepetésére Mario a legkevésbé sem látszott zavarodottnak.
Ellenkezőleg, hangjába derűs humor vegyült:
– Mutassuk meg neki, kedvesem!
Mondott valamit angolul Quentinnek. Emmanuelle nyugtalanul nézegette a két
férfit: csak nem fognak bemutatót tartani ne ki?