Emmanuelle

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Hatodik fejezet
A sam-lo

A városban, amely az enyém, uralkodom
Prédikátor könyve III. 12.

Reggel vesd el a te magodat,
És este se pihentesd kezedet
Uo. XI. 6.

A tudás fája karjaim lombjából nőtt ki.
MONTHERLANT: Don Juan

Az a negyed, amelyet Emmanuelle most fedezett fel, nemigen emlékeztette a betonépületekkel vagy zöldellő kertekben, lampionfényben megbúvó villákkal szegélyezett sugárutakra, amelyeket Bangkokba érkezése óta megismert. Talán álmodik? A telihold sápadt fénybe vonta a várost, s a díszlet olyannyira összhangban volt Emmanuelle balett mozgásával, hogy nem is látszott valóságosnak. Díszlet – ez a jó szó, mert mesterséges távlatot, pódiumokat, kartonfalakat, labilis ácsolatokat, állványzatokat idéz. Emmanuelle Mario mögött és Quentin előtt haladt, óvatosan lépkedett kirojtosodott sarkú körömcipőiben a két bakra vetett, mintegy tíz méter hosszú és lábnyi széles deszkapallón, amely bele-beleért a csatorna – illetve inkább kanális – mozdulatlan, mocskos vizébe. A sétálók súlya alatt a fa behajlott, és le-föl mozgott, mint egy ugródeszka: Emmanuelle biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb belezuhan az iszapba.
Amikor megérkezett a bakhoz, hogy továbbhaladjon, ferdén át kellett lépnie egy másik deszkára, amely még korhadtabb és ingatagabb volt, mint az előző, így tett meg a trió több száz métert, és semmi sem utalt rá, hogy ez a különös út a végéhez közeledne. Ahogyan előrehaladtak, Emmanuelle-nek mindinkább az volt a benyomása, hogy egyre távolodnak az ismert világtól. Még a levegő sűrűsége és szaga is más volt. Az éjszakában oly tökéletes volt a csend, hogy az idegen még a lélegzetét is visszafojtotta, szólni sem mert, szentségtöréstől tartva. Egyszer csak rájött, hogy ez a csend valójában szakadatlan, egyforma és metsző tücsökcirpelés.
Emmanuelle és kísérői egy félórája hagyták el a faházat egy keskeny bárkán, amelyet Mario hívására egy csónakos az ingatag part mellé kormányzott. Egy ideig visszafelé haladtak a khlongon. Majd – a fiatalasszony nem tudta, vajon Mario véletlenszerűen vagy valamilyen jel alapján döntött – a bárkából kiszálltak erre a fajárdára, amely a csatornára merőlegesen haladt, egy keskenyebb, de annyira sekély árok felett, hogy azon még a könnyű sziámi pirogok sem tudtak közlekedni.
Ezt az árkot mindkét oldalon rozsdás bádogból vagy feketére festett bambuszból összerótt pálmatetejű kunyhók övezték, amelyek a pallóhoz még bizonytalanabb hídszerűségekkel csatlakoztak: rozoga gerendákkal vagy hántolatlan faágakkal. Az ajtók és ablakok gondosan el voltak torlaszolva, be voltak zárva, mintha pestisjárvány lett volna. Hogyan lélegeznek itt? – kérdezte magában Emmanuelle. Jobban megértette a csónaklakókat, ahogy elnézte ingatag hajlékaikat a csatorna meredek partja mentén: mivel nem esett az éjszaka, férfiak, nők, gyerekek kint aludtak a csillagok alatt, összehúzott testtel, látott szájjal, és némelyikük nyitott szemmel. De milyen kolostori misztérium készteti itt arra ezeket az embereket, hogy óvakodjanak a legkisebb fuvallattól is ezekben a nyirkos börtönökben?
A táj egyre fantasztikusabb lett. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a poshadó vízen és száraz fán, az emberi világon túlra vezető út, amelyen kötéltáncosként haladtak, még tovább tarthat, és sehol sem ér véget. S vajon hogyan kerülik ki egymást a part menti lakosok, ha nappal elhagyják barlangjaikat, és találkoznak a területükre vezető egyetlen úton? Emmanuelle előre rettegett attól, hogy milyen mutatványokra kényszerülnének, ha csoportjuk egy másik éjszakai társasággal találkozna. Igazság szerint kételkedett benne, hogy ez előfordulhat, mert a táj, ahová társai magukkal ragadták, túlságosan holdbéli volt ahhoz, hogy élőlények feltűnésére lehessen számítani.
Egy pillanat múlva az egyik viskóból mégis felbukkant egy férfi. Magas volt, mellkasa izmos, parázshoz hasonló színű. Piros szövetdarab takarta az ágyékát. Elgondolkodva kioldotta ágyékkötőjét, s közben nézte a három közeledőt. Már teljesen meztelen volt. Belevizelt az árokba. Emmanuelle még elképzelni sem tudott nyugalmi állapotban ilyen hosszú férfitagot, így lógva akkora volt, mint a férjéé erekciókor. Gyönyörű! – mondta magában az asszony. És az egész férfi szép. Amikor egy vonalba értek, a férfi végigmérte, egy méterre sem volt tőle. Emmanuelle nem tudott másra gondolni, csak arra a péniszre. Ha felállna… De a sziámi hideg maradt. Nézte Emmanuelle félig meztelen mellét, és hímtagja meg se moccant. Emmanuelle-ék továbbhaladtak.
A következő percekben Emmanuelle elvesztette szem elől a környezet véletlen látnivalóit, talán csak néhány másodpercig tartott a révülete, míg cikázó gondolatai sötétségből a holdfénybe, ugródeszkáról az ürességbe ugrottak, a köznapi életben valószerűtlen ritmusban: gyorsabban bukkantak fel, nagy távolságból követték egymást, és szánkázók sebességével tűntek el – mint egy macskaszem, mint egy szentjánosbogár, mint a hullócsillag, mint egy csillanás a csatorna vizén, amelyek alig tűntek fel, máris elillannak.
E fényjáték alatt színes, hús-vér marionettfigurák vonultak el előtte egy jól elrendezett képzeletbeli színpadon. De nem ismerte fel közöttük a commedia egyetlen szokásos figuráját sem: Polichinelle-t, Arlequint, Pierrót-t, Colombine-t. Egyetlen típus kínálta magát kritikus nézői ítélete számára: falloszok.
Valósághűségben, szaktudásban versengő színészekként követték egymást, szeretkezésre készen. Annyian, amennyit Emmanuelle még sohasem látott. Mert mindet számításba véve – gondolta – nagyon keveset látott… Igyekezett összeszámolni az ismerős falloszokat. Amelyeket közelről ismert… A szeme előtt táncoló anyagtalan képernyőn azonnal életnagyságban jelentek meg a képek, már meg sem lepődött a varázslaton. Összetéveszthetetlen vonásaik foglalták el a színházi falloszok konvencionális ábrázolásainak helyét.
Közöttük van természetesen Jean fallosza, ahogyan azon a napon vésődött emlékezetébe, amikor elvette a szüzességét, és amilyen még most is – örvendezett. Semmihez sem hasonlítható csillagom! Ha egyszer más sztárokért fogok hevülni, azok sohasem fordíthatják el hajlandóságomat az első fallosztól, amely feltárta számomra az igazi életet: azt az életet, amelyben játszik az ember. Úgy játssza tovább a szerepet, ahogy szeretem: gesztikulálás és grimaszok nélkül. A deklamálás, a melodráma, a klisék, az ismétlések untatnak. Ez a fallosz-művész nem filléres csepűrágó. Nem is tragikus, de nem is pantomimszerű. Nincs szüksége trükkökre ahhoz, hogy hasson rám. Nem hivalkodik azzal, hogy egy pillanatra elfeledteti velem a külvilágot, hogy aztán annál jobban megértsem. Nem tudok betelni vele. Szép! De miért jön zavarba, miért vörösödik el, ha az alakját dicsérem? Olyan művész, aki menekül a nyilvánosságtól. Gondolom, a szerénysége is tetszik nekem. Pedig szeretném, ha duzzadna a gőgtől, amikor belépése elállítja a lélegzetem. És nem követelem, hogy csak magam legyek a közönsége. Büszke lennék rá, ha nem tartaná meg nekem a dobások, siklások, ugrások, lábkeresztezések és bokázások bemutatását, amire balerinaalkata alkalmassá teszi. Van-e ennek a szónak hímnemű párja? - remélem, nincs: pazarlás lenne. "Balerinafarok" kedvesebb és éppen annyira világos. Legalábbis egy koreográfus szőrmacska számára.
Közvetlenül mellette a Repülő egyszarvún megismert kabinszomszédjának fallosza feszít büszkén. Micsoda ripacs – gondolta az asszony. De azok közül való, akiknek az ember nagylelkűen megbocsátja ezt a kis gyarlóságot, akárcsak a vándorszínészeknek, a gyorstüzelő cowboyoknak, meg a vitézi kor egyéb élő tanúinak. Roppant elégedettek magukkal, de végül is nekik van igazuk, mert ez az elégedettség ráragad lovagló társnőjükre is.
A klasszikus szobor, az eleven, repkény borította oszlop, a márványmeleg nemi szerv, amelyet Emmanuelle megpillantott a színpadon, hirtelen meggyorsította a szívverését. Emmanuelle meglepődött rajta, hogy még mindig ennyire szerelmes a romtemplom istenébe, aki ugyanazon a repülőúton változtatta át őt nimfává, a földtől végtelen távolságban, egyetlen ölelésnyi idő alatt. Visszatérése a jövő nyelvén, az idő rejtelmeiben van megírva?
Már meg se lepődött, amikor tekintete minden nehézség nélkül azonosított egy negyedik nemi szervet, amelynek azonban kevesebb jogcíme volt, hogy feltűnjék ebben a jelenetben. Vizuálisan a követség kertjében bolyongó szerelmesek által elrabolt ifjúhoz kapcsolta. Kocsonyás, már-már nőies húsa, a nőiességével meghökkentő ellentétben álló erőszakos merevség, lámpaernyő textiljére emlékeztető selymes bőre, függőlegessége, az aránytalanul nagy makk, amely messze a tüskés szőrzet fölé emelkedett (mintha botrányos módon lándzsahegyre ült volna, és szúrós fekete tüskékkel vette volna magát körül az agavé virága), mindezek a – diplomáciai estélyekhez olyannyira nem illő – részletek oly erős benyomást gyakoroltak Emmanuelle-re, hogy azóta is emlékszik rá. Ez a fallosz talán rájött, hogy Emmanuelle sajnálja, hogy csak futólag látta? Ezért tért volna vissza? De mire jó ez? Most se érintheti meg.
Christopher nemi szerve, amelyet sohasem látott és sohasem érintett, természetesen nem jelent meg a képernyőn. Marióé sem. Quentiné sem. Az ostoba nadrágok által eltakart hetyke kis kidudorodások, melyek hozzá-hozzá dörgölőztek ágyékához, amikor Párizsban táncolt, szintén nem kaphattak helyet e hűséges díszkíséretben. Emmanuelle számára csak annak volt hitele, aki nyílt sisakkal közelített felé.
A sziámi nemi szerve, amelyet az imént megnézett, noha elutasította őt, nem hagyott kétséget maga után. Csak nem tudta egy sorba állítani azokkal a könyvekben látott képekkel, azokkal a rejtegetett fotográfiákkal, vagy azokkal a kis pornográf rajzocskákkal, amelyeket egykor a barátnőivel tárgyalt meg. "Bár kevés hús-vér faszt láttam, annál többet hallottam beszélni róla!" – mulatott magában. Emlékezetébe idézte, hogy a lányok az iskolában, az egyetemen, az uszodában, a teniszpályán mindig arról beszéltek. Szidták általában. Kibírhatatlannak, csúnyának, barbárnak, elbizakodottnak tartották. Azt bizonygatták, hogy a férfiakat állandóan a méretei foglalkoztatják, és ha kicsi, komplexusaik vannak. Mennyire tévednek! A dolognak ez az oldala nem érdekli a nőket annyira, mint a férfiak gondolják. Hímes mezőkről, s nem hímvesszőkről álmodoznak.
Emmanuelle gondolatban az ingatag hídon egyensúlyozó csapatuk tagjait hívta tanúul a probléma más megközelítéséhez (még túlságosan félénk volt velük szemben ahhoz, hogy meggyőződését fennhangon mondja ki): "Nem tudok egyetérteni ezekkel az éretlen kislányokkal, akik érzéketlenek az álló fasz szépsége iránt. E szerv keménysége, édessége, zamata megannyi ismeretlen, amit én ismerni akarok. Magassága, színe, hajlása, mozgékonysága, vastagsága éppúgy felkelti szenvedélyemet, mint a megnedvesedő ajkak, mint egy szerelmes dal. Én, aki még szűz lehetnék, hálás vagyok azért a gyöngeségért és erőért, amely egy csodás változással átalakítja a férfiak testét, ha kívánnak engem. Sejtem, mit éreznek, amikor vágyuk, hogy bennem legyenek, leiekké és művészetté válik. Szeretem, ha nagyobbak, mint az én pici bejáratom. Szélsőségeiket sohasem tartom vadnak, mértéktelenségüket sohasem tartom barbárnak. Nem haragszom rájuk, ha végtelen hosszuk áthatol rajtam, mint a gondolat, és ajkamat kiáltásként hagyja el."
Mégis elfogta a gyanú: "Vagy csak én változnék, mint egy fallosz, amely új orgazmusra készül? Ez már a fél éjszaka folytatott beszélgetés hatása lenne?"
Megbotlott valamiben az úton, vaktában oldalt lépett, és Mario hátába kapaszkodott. A férfi nem fordult meg, nem nyugtalankodott, nem is segített. Emmanuelle is csak a sziámi nemi szervére gondolt. Igyekezett megmozdítani a képét, ha már a valóságban nem sikerült mozgásra bírnia, íme! Sikerült. A tompaszög, amelyet a sötét vessző az indigószínű hassal bezárt, nézője akaratából hegyesszöggé vált. A pénisz vége, amely a valóságos térben csak hengeres testének elvékonyodó folytatása volt, már nem volt lágy, és nem rajzolt ki lefelé hajló görbét. Az eredeti vonal szerény és tehetetlen volt. Emmanuelle gondolatban csúfondárosnak, helykének, hódítónak és gyöngédnek rajzolta. Amíg ezzel a teremtő munkával foglalkozott, Emmanuelle maga is fallosszá vált. Érezte, hogy bizseregnek benne a képességek, és alig várta, hogy kipróbálja őket. Mihelyt akarja, mihelyt a megjelenő két nemi szerv úgy ítéli meg, hogy elérkezett a pillanat, Emmanuelle-fallosz benyomul Emmanuelle-hüvelybe. Kemény mása elfoglalja az édes mélyedést, amelyről álmodott. Ott fog maradni, ott fog megöregedni, ott sohasem fog meghalni.
Ha újra láthatná a csupasz férfi nemi szervét, amint a holt víz szélén merengett! Ha újra láthatná – most, hogy tudatosította benne az álmát, vagyis hogy jöjjön vele… Emmanuelle megtorpant. Úgy döntött, hogy visszafordul.
Előtte Mario folytatta útját. Quentin árnya némán várakozott. De mintha alattomosan egy ködfoszlány emelkedett volna fel a csatorna árkából, és lehűtötte volna a holdfényt, s a határozott vágy, amely egy pillanattal korábban még felfedező kedvvel töltötte el, apránként elhomályosult, és fokozatosan elenyészett. A vágyából támadt látomások kezdtek összekeveredni a légáramlattal, majd eltűntek, mint régi szeretők, és végül megszöktek előle. Emmanuelle már nem tudta pontosan, hogy mit csodált annyira az imént. Éjszakai magabiztossága ünnep utáni ébredésbe veszett, kialudt gyertyák bizonytalan bánata fogta el.
 
Útelágazáshoz érkeztek. A kísértetösvény több ágra oszlott. Mario habozott. Tanácskozott Quentinnel, végül kiválasztotta az egyik irányt. Emmanuelle félt, hogy nem a megfelelőt, mert még sokáig mentek. De nem mert megjegyzést tenni. Egy szót sem szólt, mióta elhagyták a bárkát. Hirtelen mégis egy kiáltás hagyta el az ajkát. A deszkaút befordult, és váratlanul valami udvarfélébe torkollt. (Emmanuelle már-már azt gondolta, hogy egy tisztás, annyira beleélte magát, hogy egy dzsungelben tévelyegnek!) A vízzel szemben vagy húsz méter magasan mesés sziluett emelkedett, már messziről is jól látta, de a tetők fölé magasodó fának nézte. Mikor közelebb értek, kiderült, hogy Dzsingisz kán tömött bajusszal, könyörtelen tekintettel, tőre az övében, keze a tőrön, a holdfény kirajzolta és megszelídítette az izmait. Emmanuelle szíve rendetlenül vert. Nem kétséges, most kezdődik a varázslat. Egy pillanat és tatárok törnek elő rejtekhelyükről: Emmanuelle-t egy véres varázslat rituáléjának vetik alá. Bár az értelménél fürgébb képzelete máris felépített egy szörnyvilágot, ideges nevetése arra vallott, hogy mégsem veszítette el hidegvérét. A hódító csípőjéhez egy tüllszoknyás balerina támaszkodott – miniatúrának tetszett az óriás mellett –, és tartózkodó mosolyt küldött a csillagok felé. A többiek tarka összevisszaságban nyüzsögtek, néhányan álltak, többségük heverészett.
– Különös benyomást kelt ez a mozi reklám ebben a környezetben – jegyezte meg Emmanuelle, saját hangjában keresve menedéket.
– Szeretném tudni, hogyan kerültek ide: van másik út is, mint ez a képtelen palló? (Azzal gyanúsította meg vezetőjét, hogy felesleges megpróbáltatásnak tette ki.)
– Nem – mondta Mario.
Semmilyen kommentárt nem tartott szükségesnek.
 
A nagy kán lábai között keresztülmentek a plakátraktáron, megkerültek egy hullámbádog palánkot, s egy kis udvarban találták magukat, ahol egy félig nyitott ajtón sárga fény szűrődött ki. Mario megállt a küszöbön, mondott valamit, majd belépett, anélkül, hogy megvárta volna a választ. Emmanuelle egyre nyugtalanabb lett. A környezet ellenséges volt. Nehezen meghatározható szag hatotta át. Por, füst, édesgyökér és tea keveréke. A helyiségben, ahová beléptek, egy elrongyolódott kretonnal borított padocska volt az egyetlen bútor. Szörnyű kék színű piszkos függöny zárta le a hátteret. Egy kéz szinte azonnal félrehúzta, feltűnt egy nő.
Emmanuelle kissé megkönnyebbült, amikor meglátta, kínai öregasszony volt, tökéletesen ovális arca annyira ráncos volt, mintha krepp-papírból lett volna. A színe régi elefántcsontra emlékeztetett, csaknem narancssárga volt. Fénylő fehér haját gondosan a halántékára fésülte és – kontyba fogta. Szeme és szája annyira keskeny volt, hogy szinte eltűnt bőrének ráncai között. Csak amikor fojtott torokhangon megszólalt, és kilátszottak fekete fogai, tudta Emmanuelle pontosan megállapítani, hol is van a szája. Kezeit keményített tunikája ujjába rejtette, amely a bő fekete nadrág fénylő selymén még fehérebbnek tetszett.
A gazdasszony elég hosszan beszélt, amire Mario egyáltalán nem figyelt, majd kétrét hajolt (meglepő volt, mennyire hajlékony, hiszen szárazdeszkának nézte az ember), megpördült, és eltűnt a barakk mélyén. Szó nélkül követték. Az odú, amelyen először átmentek, teljesen sötét volt, Emmanuelle-nek az volt a benyomása, hogy szellemek járnak ott. Őszintén szólva, félt. Azután egy egészen kicsi szobába jutottak, ahol kínos érzéssel fedezte fel, hogy két penészszínű öreg férfi teljesen meztelenül nyúlik el egy lehajtható lakkozott deszkapriccsen. Emmanuelle hunyorított, még látta a fehér foltos barna bőrük alól kidomborodó bordáikat, kitágult pupilláikat, semmibe meredő tekintetüket. Egy futó pillantást vetett a ráncos péniszekre és a száraz herékre, de csoportjuk már egy másik szobába érkezett, amely csak abban különbözött az előzőtől, hogy üres volt. A kínai asszony megállt. Megérkeztek. Ismét tartott egy szónoklatot, majd eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Most mi van? – nyugtalankodott Emmanuelle.
– Mit fecseg ez az asszony? És mit csinálunk ebben a lebujban? Jaj, de undorító!
– Majd megszokja – mondta Mario.
– Elismerem, kicsit ódon, de tiszta.
Egy másik asszony jelent meg, az előzőnél jóval fiatalabb, de sokkal csúnyább. Kerek tálcán szeszlámpát hozott, rajta hüvelyknyi vastag hosszúkás üveggel (Emmanuelle még sohasem látott ilyen nagyítószerűen vastag üveget), és apró kerek óndobozkákat, a harisnyakötéshez használatosakhoz hasonló hosszú acéltűket, szögletesre vágott szárított pálmaleveleket, és egy eszközt, amelyet Emmanuelle először nem tudott azonosítani: egy csaknem karhosszúságú, furulya vastagságú, nagyon fényes barna bambusz rudat. Első pillantásra úgy tetszett, hogy ezt a csövet két végén a nagyon szép nefritkő dugók lezárják, de Emmanuelle észrevette, hogy egyikükön gyufaszálnál alig vastagabb lyuk van. Teljes hosszában sötétvörös motívumok díszítették. A lyukas végétől számítva a kétharmadánál egy nagyjából Emmanuelle ökléhez hasonló méretű, elég lapos nyolcoldalú fatest volt, olyan sima, hogy a lámpafény különböző színekben játszott rajta, szinte egyensúlyozott a rúdon, amelyhez csak egyetlen ponton csatlakozott: egy féldiónyi nagyságú ezüsttégelyen keresztül, mely egy, az idők során megsárgult, gondosan megmunkált elefántcsont laphoz kapcsolódott, amelyen sárkányok és vidám tigrisek pöffeszkedtek. Az oktaéder felső kidomborodó lapján, középen egy gyöngy nagyságú mélyedés volt fúrva, amelyben egy egészen apró nyílást lehetett észrevenni.
Mario elébe vágott tanítványa kérdéseinek:
– Ez egy ópiumpipa, kedvesem. Szép darab, ugye?
– Pipa? Ez? – kacagott fel.
– Nem úgy néz ki. Hová teszik a dohányt? Ebbe a nevetségesen kicsi lyukba? Gyorsan a végére lehet járni.
– Nem dohányt tesznek bele, hanem ópiumlabdacsot. S csak egyet szippantanak belőle. Azután újra tömik. De jobb volna, ha maga próbálná meg.
– Csak nem kívánja, hogy szívjam ezt a kábítószert?
– Miért ne? Szeretném, ha megtudná, milyen ez a játék vagy ez a művészet. Mert semmit sem szabad kihagyni.
– És ha rákapok?
– Mi rossz lenne abban? Mario nevetett:
– Legyen nyugodt. Nem azért hoztam ide, hogy rászoktassam az ópiumra. Ez csak előjáték.
– És mi lesz azután?
– Idejében megtudja. Ne legyen türelmetlen, cara. Az ópium szertartása a lélek teljes nyugalmát követeli meg.
Emmanuelle hirtelen szembefordult a férfival:
– Ha megszeretem, visszajöhetek ide?
– Egész biztos – mondta Mario.
Szemmel láthatóan jót mulatott Emmanuelle kérdésein. Megbocsátón, szinte meghatottan nézett rá.
– Ha jól tudom, ópiumot szívni tilos, vagy nem? – kérdezősködött tovább Emmanuelle.
– Hogyne. És házasságon kívül szeretkezni is.
– Mit csinálunk, ha idejön a rendőrség?
– Bemegyünk a börtönbe.
Mario elbiggyesztette az ajkát, majd hozzátette:
– De csak miután megpróbáltuk az ön bájaival lefizetni a zsandárokat.
Emmanuelle kételkedve mosolygott. Incselkedett a férfival:
– Minthogy férjnél vagyok, csak egy másik bűntett árán lehetek eladó?
– Ezt a bűntettet ön és a törvény képviselői Isten segítségével majd csak összehozzák.
Megismételte azt a mozdulatot, amellyel még otthonában lemeztelenítette Emmanuelle vállát és az egyik mellét. És ezt a mellet kezében tartva kérdezte:
– Nemde?
Emmanuelle arcán látszott a kétely, de az elégedettség is, mert boldog volt, hogy Mario levetkőztette és megérintette.
– Nem tenné meg hármunknak ezt az apró szívességet? – kérdezte Mario megbotránkozva.
– De igen – nyugtatta meg Emmanuelle.
– Tudja jól… Majd rövid habozás után:
– És hány rendőr vesz részt egy ilyen razzián?
– Ó, húsznál nem többen. Emmanuelle ismét elnevette magát.
A szolgáló közben elhelyezte felszerelését a priccs közepén. Mario elengedte Emmanuelle mellét (amely fedetlen maradt), egyik karjával átfogta a derekát, és tett egy lépést előre:
– Feküdjön ide – mondta.
– Én? Jó ez a hely? Nem néz ki túl puhának!
– Minek kellene matrac, amikor ez a füst minden szögletet képes meglágyítani, és a legkeményebb ágyat is megpuhítani? Egyébként is a fát könnyebb lemosni, mint egy matracot. Ha ez megnyugtatja.
Emmanuelle irtózva éppen csak a lakkozott deszka szélére ült le, két társa viszont kényelmesen elhelyezkedett, két oldalán elnyúlva, úgy, hogy hárman kört képeztek a lámpa körül. Egy perc múlva legyőzte undorát és utánozta őket. Hozzájuk hasonlóan könyökére támaszkodott és fejét a tenyerébe hajtotta. Szemeit nem tudta levenni az üvegkürtőben magasra nyúló, mozdulatlan lángnyelvről. Bűvöletet sugárzott.
A kínai asszony letérdelt a priccs lábához, és kinyitotta az egyik dobozkát. Átlátszatlan, sötét, szinte szilárd méz volt benne. Az asszony az egyik hosszú tű hegyével vett belőle egy búzaszemnyi csöppet, egy pillanatra a lámpa fölé tartotta, megforgatta a rostos levélen, amelyet a másik kezében tartott, majd ismét a lánghoz tette. A barna csepp sistergett, megduzzadt, a kétszeresére növekedett, csodásan fénylett, olyan tiszta és csillogó lett, hogy beragyogta a mellette lévő tárgyakat, akár a tűz; tele volt élettel.
– Gyönyörű – mormolta Emmanuelle.
Arra gondolt, hogy már ezért a látványért érdemes volt idejönnie. "Örökké tudnám nézni ezt a kis golyót. Mint egy ékkő, amely mondani akar valamit. De egyetlen kő sem ilyen szép."
Húsz rendőr – gondolta –, az sok… De hogy Mariót megmentse a börtöntől, megtenné…
Sajnálta, amikor a szolgáló, aki végül az ópium csöppet apró, áttetsző, a pipa mélyedésébe pontosan illő henger alakúra formázta, egy gyors mozdulattal belehelyezte a pipa lyukába, és kihúzta belőle a tűt. Gyorsan megfordította a pipát, fejjel lefelé a lámpa fölé tartotta, hogy szinte hozzáért a csillogó üvegkürtőhöz. A szopókáját Mario felé fordította, aki ajkaihoz illesztette és szippantott egyet. A láng fellobbant, megégette a gyöngyszemet. Emmanuelle-nek úgy tetszett, hogy Mario lélegzése, amellyel a titokzatos füstöt szívta, sohasem ér véget.
– Ön következik – mondta a férfi.
– Ne hagyja, hogy a füst az orrán menjen ki, ne fulladozzon, ne köhögjön, lélegezzen lassan, folyamatosan.
– Nem fog sikerülni!
– Ne is törődjön vele: elvégre szórakozni jött. Segítőjük egy másik pipát készített: a barna fény újra fellángolt a varázspálca végén, mintha kívánságra duzzadna és pihegne, Emmanuelle egy nemi szerv képét látta meg benne, mintha duzzadt szeméremajkai hívnák a tüzes faltörő kost, amely átjárná, majd otthagyná sebzetten, égve, jóllakottan. Arra gondolt, hogy kellemes lenne érezni, hogy nedvesedik meg a hüvelye, amint ez a csillogó cseppecske a láng fölött megduzzad a gyönyörtől. Tetszett neki ez a rítus, ahogy nézte, olyan volt, mintha ő maga készülne nyilvánosan, ünnepélyesen szeretkezni. Meztelen mellét a kezében tartotta, boldog volt. A kép tökéletességéhez csak egy dolog hiányzott: hogy egy gyönyörű, nagyon fiatal és nagyon ártatlan arcú és kívánatos testű engedelmes nő legyen a segítségére, akit Mario, Quentin és ő fokozatosan levetkőztetnének, és akivel eljátszanának, együtt vagy külön-külön, ki-ki a maga ízlése szerint, az élvezet végső határáig. Milyen kár, hogy mén tora erre nem gondolt! Már-már szemrehányást tett neki, de nem mert. Egy pillanatra azonban annyira megkívánta, hogy női lábak fonódjanak a lábára, ujját pedig egy kislány lyukába dugja bele, hogy még a kínai nőt is szinte szépnek látta.
Amikor felé tartották a pipa szárát, nem vett lélegzetet, hagyta, hogy égjen az ópium. Mivel a szippantás nem történt meg, az asszonynak újra acél tűjére kellett tűznie az aranybarna gyöngyöt. Egy másodpercnyi habozás után végre egy aprót szippantott. Szívből felnevetett.
– Szeretem az ízét – mondta –, és még jobban a szagát. Kicsit olyan, mint a karamell. De kaparja a torkomat.
– Teát kell inni.
Mario utasítást adott a szolgálónak, aki felállt, majd rögtön visszajött egészen apró, öblös, fületlen csészékkel, egy égetett agyag teáskannával, amely nem volt nagyobb, mint a csészék, és egy forró vizes szamovárral. A liliputi méretű teáskanna színig volt töltve zöld teával. Ügyesen beléöntött egy kis forró vizet, majd azonnal kitöltötte az egészet egy csészébe: a filter már rézvörös szint Öltött. A felszálló szag átható volt: inkább jázminra, mint teára emlékeztetett. Emmanuelle megégette a nyelvét, felkiáltott.
– Vegyen egy kis levegőt is az ajkai közé, amikor iszik, hogy hűtse a teát – mondta Mario.
– Vagy még pontosabban, hogy meg tudja inni a forró teát, anélkül, hogy bajt okozna, így.
Szürcsölő hangot hallatott.
– De ez a legnagyobb neveletlenség – méltatlankodott Emmanuelle.
– Kínában így illik.
Most Quentin szívott a pipából Neki nem sikerült olyan jól, mint a barátjának.
– Megint akarok – nyugtalankodott Emmanuelle, akit nagyon felizgatott ennek a kísérletnek az újdonsága.
– Biztos vagyok benne, hogy ezúttal fantasztikus érzéseim lesznek. Miről fogok álmodni?
– Semmiről. Először is az ópiumtól nem álmodozik az ember, hanem kitisztul, és megszabadul testi-lelki nyavalyáitól. Másodszor pedig még jó néhány pipát el kell szívnia, hogy bármit is érezzen.
– Rendben van! Akkor még jó néhányat elszívok.
– Még egyet szívhat, aztán vége. Ha tovább erőlteti a dolgot, akkor csak annyi öröme lesz az egészből, hogy tarthatom a fejét, amíg öklendezik.
Emmanuelle-t nem keserítette el túlságosan Mario tiltása, mert az újabb pipa köhögési rohamot okozott neki, és egyáltalán nem találta olyan finomnak, mint az elsőt. Se Mario, se Quentin nem tett második kísérletet.
– Félnek, hogy megmérgeződnek? – csúfolódott Emmanuelle.
– Kedvesem – vágott vissza Mario –, egy nagy titkot árulok el önnek. A túlzott mértékben fogyasztott ópium többnyire lecsökkenti híveinél a férfiúi tüzet. És mint tudja, nem szellemi, hanem testi élvezetekért jöttünk ide.
– Ó, igen! – mondta Emmanuelle ismét, erőltetett könnyedséggel.
Úgy találta, hogy ez a szánalmas helyszín nemigen alkalmas szerelmi játékokra (most, hogy már elszállt a vágya!). Nem is nagyon értette, hogy mi lenne itt a szerepe.
– Ne felejtse el – kezdte újra tanácsadója –, hogy megkérdezte tőlünk, mihez kezdenénk fiatal fiúkkal. Az a kiváló személyiség, aki – mint látta – felségesen uralkodik ebben a titkos ópiumbarlangban, a békés vándor szórakoztatására ügyes fiúkat is nevel, úgyhogy most megkérjük, hozzon ide néhányat mutatóba.
Szólt néhány szót a szolgálóhoz, s az elsietett. Egy pillanat múlva a ráncos arcú kínai asszonnyal tért vissza, aki sűrűn hajlongott előttük… Mario röviden beszélt. Az öregasszony újból meghajolt, majd rikácsolni kezdett. A csúfság, aki a pipákat készítette, sürgölődni kezdett.
– Az özvegy csak kínaiul tud. Ráadásul olyan kínaiul, amit senki sem ért – magyarázta Mario.
– Azért hívta a másikat, hogy tolmácsoljon.
– És ön milyen nyelven beszél vele?
– Sziámiul.
Mario újra az asszonyokhoz fordult. A mondatok bonyolult kört írtak le, és átmentek azokon a metamorfózisokon, amelyeket a helyzet parancsolt. Néhány percnyi kölcsönös udvariaskodás után Mario jelentette:
– Kérésemre azt feleli, hogy mást nyújt helyette. Ez megfelel a műfaj szabályainak.
– Mit kínál?
– Természetesen lányokat. Persze szemrehányást tettem neki. Erre azt ajánlotta, hogy gáláns filmeket mutat nekünk.
– Hát miért ne? – mondta, Emmanuelle.
– Nem ilyen csekélységért jöttünk ide. Azt is javasolja, hogy eleven látványosságot készít a számunkra: két lány a szemünk láttára szerelmeskedne. Ebben az ön számára semmi érdekes nincs, nemde, Emmanuelle?
Emmanuelle csak egy fintort vágott, amelyet ki-ki úgy magyarázhatott, ahogy akart.
Mario folytatta a tárgyalásokat, majd beszámolt róluk:
– Felszólítottam, hogy tálaljon fel nekünk tizenkét és tizenöt év közötti fiúkat, akiknek a nyelve fürge, a feneke görögös, az agya friss, a farka pedig kőkemény.
Emmanuelle betakarta a mellét. Az öregasszony állhatatosan nézte. Ismét beszélni kezdett azon a fülsértő hangon, amely minden alkalommal sokkolta a francia fiatalasszonyt. A szolgáló fordított, és Mario egyetlen szóval válaszolt.
– Miért rikácsolt olyan hangosan? – érdeklődött Emmanuelle.
– Tudni akarta, hogy a fiúk nekem vagy önnek kellenek-e.
– És mit válaszolt?
– Hogy mindkettőnknek.
Emmanuelle úgy érezte, hogy enyhén forogni kezdenek a falak: ez már az ópium hatása lenne? De nem, Mario azt mondta…
A vénasszony még sipákolt. Jeremiás próféta is megirigyelhette volna a jajveszékelését, számtalanszor meghajolt, és végül átható hangon fejezte be a tirádáját, karjait az ég felé emelve.
– Az az érzésem, hogy nem jön össze a dolog – mondta Mario, még mielőtt a másik satrafa fordítani kezdett volna.
– Valóban – erősítette meg később –: ez a bolond vénasszony makacsul állítja, hogy ma éjjel egyetlen csikója sem áll rendelkezésre. Nemes idegenek már megtizedelték ménesét. Nyilván azt akarja csak, hogy egy kicsit többet fizessenek neki.
Újrakezdte a vitát. Újabb reménytelen mutogatás következett. Mario erősködött. Egy perc múlva mégis azt jelentette:
– Nem tágít a meséjétől. Máshol kellene szerencsét próbálni.
Hosszan csevegett Quentinnel.
– Kitart amellett, hogy maradjunk itt – jelentette Emmanuelle-nek.
– Azt mondja, biztos benne, hogy végül eléri, amit akar. Én kételkedem benne, de ez az ő dolga. Javaslom, hagyjuk itt, és folytassuk sétánkat. Mit gondol?
Emmanuelle-nek több se kellett: már nagyon nyomasztotta a lebuj levegője. Váratlanul mégis bánatot, szinte lelkifurdalást érzett, amikor elbúcsúztak Quentintől. "Hát ez már több a soknál! – dorgálta magát.
– Betolakodóként fogadtam, a fenébe kívántam. Egész este haragudtam, amiért ott volt, kivéve, amikor tényleg elfelejtkeztem róla! Összesen, ha két szót szóltunk egymáshoz. S lám, most egészen meghatottnak, egészen gyöngédnek érzem magam iránta. Ez már sok! Nyilván nem vagyok egészen rendben…"
Mégis szomorkodott, amikor otthagyták.
Újra átmentek a csontvázak előtt.
– Ezek ketten semmit sem mondanak önnek? – vetette oda Mariónak gúnyosan.
Haragudott Marióra és barátjára, amiért csökönyösen férfiakat akartak vásárolni. Nem tudták volna legalább ma éjjel beérni vele? Ha pedig egyáltalán nem szeretik a nőket, akkor miért tettek úgy mindketten, mintha érdeklődnének iránta. És ez az idióta Marie-Anne! Hova tette az eszét, amikor homokosok szolgálataira bízta őt? Csak kerüljön még egyszer a keze közé, majd jól ellátja a baját!
– Mit talál Quentin oly lelkesítőnek a fiúkban? – támadott.
– Nem szép tőle, hogy így faképnél hagyott minket.
Hozzá tehetné (gondolta), hogy amikor a lábát simogatta, nem látszott rajta, hogy undorodna a lányoktól. De Mario nem hagyott időt neki:
– A fiúk szerelme az igényes férfi számára olyan minőség, amilyennel a nőké csak kivételesen rendelkezik mondta.
– Ez a minőség abban áll, hogy abnormális. Másképpen mondva, ez megfelel a műalkotás meghatározásának, ahogyan arról az este kezdetén beszéltem. Egy fiúval való szeretkezés számomra épp azért erotikus, amiért az ostobák – joggal – természetellenesnek tartják.
– Biztos benne, hogy nem éppen ellenkezőleg, egyszerűen az ön természete ilyen?
– Biztos vagyok benne – mondta Mario.
– Szeretem a nőket. Sokáig nehezen tudtam volna elképzelni, hogy egy férfival feküdjek le. Aztán meggyőztem magam. A múlt évben próbáltam meg először. Mit mondjak, nem bántam meg. Mint láthatja, a szellem az én esetemben is csak idővel érkezett meg.
Emmanuelle-t ellentmondó érzések gyötörték. Különösen az foglalkoztatta, hogy mennyire hihet Mariónak.
– És ez után az első kísérlet után gyakran művelte ezt a… művészetet?
– Mindig is ügyeltem a dolgok ritkaságára: bis repetita… Mint tudja, ez ellentét!
– De egy évvel ezelőtt – faggatta tovább Emmanuelle szeretkezett nőkkel?
Mario nevetésben tört ki:
– Micsoda kérdés! Úgy nézek én ki, mint a szüzesség mintaképe?
– Sokkal volt dolga? – szerette volna tudni Emmanuelle.
– Bizonyára kevesebbel, mint ahány barátom lett volna, ha szép nő lehettem volna…
Társnője iránti hódoló mosollyal tette hozzá: – Sok baráttal és barátnővel! Ez a válasz nem elégítette ki Emmanuelle-t, ideges lett:
– Kit szeret jobban? – kérdezte szinte dühösen. Mario megállt: odaértek a tisztás végére, a deszkahídhoz. Megfogta Emmanuelle vállát és magához húzta; Emmanuelle azt hitte, hogy meg fogja csókolni.
– Azt szeretem, ami szép! – mondta nyomatékosan.
– És ami szép, sohasem olyasmi, ami már megtörtént, és sohasem valami könnyű dolog. Életből teremtjük, a magunk mozdulatával és egy másik mozdulatával, aztán a végtelen felé dobjuk, mielőtt még elnyerné halott formáját.
A férfi, és a nő másik világ a teremtett világ közepén.
– Ami szép, az nem létezett maga előtt, maga nélkül nem is létezhetett volna, és magától függetlenül fog tovább élni, amikor majd a halál elragadja magát az élettől, melyet annyira szeretett.
Büszkék magányos tudásukra! Bízva bíznak példás céljaikban.
– Szép az a pillanat, amelyik sohasem volt, s amelyet feledhetetlenné tettünk. A lét, amely semmi volt, és amelynek sajátos formát adunk a sokasággal és az alaktalan sorssal szemben.
Eltévedt tévelygők, akik megszüntetik a járt utak térképét.
– Az a szép, ha legyőzzük jámborságunkat a nemzet, a kor iránt, ha nem félünk a botránytól, a közvéleménytől, ha egy új faj születése érdekében megtagadjuk gyáva apánkat, arc nélküli anyánkat, képmutató bátyáinkat és elnyűtt nővéreinket.
Különbözők – de milyen csúfságtól? Félrecsúszottak – de milyen ostobaságtól? Idegenek – de milyen nyáj számára? Legyőzőnek – de mi a vereség? Száműzöttek – de milyen jövő felé?
– Az a szép, ha belevetjük magunkat a felfedezésbe, nem törődve a veszéllyel, nem bíbelődve múltbéli emlékekkel, ha megtesszük azt, amit még nem próbáltunk, s amit többé nem is fogunk megpróbálni, mert csak azok lesznek életünk igazi nappalai és éjszakái, amelyeket különleges tettel gazdagítunk. Ugyan ki adhatná vissza elvesztett nappalainkat és éjszakáinkat?
A holdfény kővé dermeszti őket; Mario szobra egy nő képét tartja kezében.
– Az a szép – mondja a nő –, ha mindent kipróbálunk és semmit sem utasítunk vissza, ha képesek vagyunk mindent megismerni. Számtalan hozzánk hasonló testet, férfit vagy nőt, "poklot vagy eget, amely az ismeretlen mélyére visz, hogy újat találjunk"!
Az útkereszteződés négy sarkán üres pallók, egyenesek, valótlanok, mind hasonlók.
– Az a szép, aminek sohasem ugyanolyan az íze, aminek az íze soha semmi máshoz nem hasonlítható.
Fekete hajfürtök a meztelen vállukon a hódító ujjai között.
– Az a szép, ha kiválunk a tunya, ijedős nyájból, amelybe beleszülettünk.
A szálfatermetű tatár hős eltakarja a holdat.
– Az a szép, ha nem állunk meg, nem ülünk le, nem alszunk el, és nem fordulunk vissza.
Az éjszaka órái körbejártak, az acélcsillagok láthatatlanul forognak a fényes égen.
– Az a szép, ha nemet mondunk arra a szándékra, amely mozdulatlanságra ítélne, megkötne, korlátozna bennünket. És ha igent mondunk, mindig igent, bármilyen csüggedtek vagyunk, arra, ami megsokszoroz, előrelök, arra kényszerít, hogy többet tegyünk, mint ami elég vagy szükséges, és többet, mint amivel a többiek megelégszenek.
A kapuk nyitva a sárga fény felé: árnyak jönnek, árnyak mennek. Álomtalan éjszaka.
– Az a szép, ha mindenre rá tudunk csodálkozni, ha mindenben gyönyörködni tudunk, ha minden-minden arra sarkall, hogy harcoljunk a megszokás, a belenyugvás és az öregedés szomorúsága ellen.
– Szívem megnyílik a te hangodra…
– Az a szép, ha szakadatlanul változunk. Mert minden változás haladás, minden állandóság hanyatlás. Megelégedés és beletörődés csak ugyanaz, mint a reménytelenség, és aki megáll és nem akar mássá lenni, az már a halált választotta.
Egy templom gongütése elnyomja a rovarok zümmögését.
– Persze bármikor megteheti, hogy a sírkövek békéjét választja, hogy bebalzsamozza magát egy vágytalan lét középszerűségébe, mint egy viaszbábut a drágakő ereklyetartóba.
Két gyermek bukkan fel a sötétségből, kéz a kézben mennek.
– De én, aki önt nem a halál, hanem az élet számára igyekszem megnyerni, azt mondom, hogy akkor jobb lett volna, ha meg sem születik. Mert minden emberi élet, amely megdermed, halálos súly a mi bolygónkon, és fajunk előrehaladását fékezi.
Fivér és nővér. Szeretkezni mennek.
– Tudja meg, Emmanuelle, a föld jövője az lesz, amire testének leleménye képes. Ha netán az álma elhomályosul, és szárnyai bezárulnak, ha a balsors azt akarja, hogy kíváncsisága lelohadjon, hogy meggyengüljön tisztánlátása és állhatatossága, hogy megrendüljön akaratának felfedező és megújuló kedve, akkor vége az emberek reményeinek és esélyeinek: a jövő örökre olyan lesz, mint a múlt.
A fehér balerina a harcos lábai közt.
– A szerelem szeretete teszi a világ jegyesévé. Olyannyira, hogy ezután minden ember sorsa az ön szenvedélyétől és bátorságától függ, és attól, hogy ne akarjon csak egyetlen férfit vagy egyetlen nőt meghódítani, mert ha így tesz – ha hűtlen lesz a jegyeseihez –, akkor a faj lemondhat a fényévek és a csillagködök meghódításáról.
Mario hangja elnémítja a tücskök énekét.
– Érti? Nem a pillanat örömét ajánlom önnek, hanem a messziségét. A boldogság nem ott van, ahol ön, hanem ott, ahová törekszik.
Mindig több kar között.
– Igen, igen, Emmanuelle! Nem illúziókkal oltom a szomját, hanem a valósággal hozom tűzbe!
A Pásztor Alfája, a Mérleg Alfája és a Szűz Alfája által képezett háromszög közepén.
– Nem arra tanítom, ami a legkényelmesebb, hanem arra, ami a legvakmerőbb.
 
Emmanuelle így szólt:
– Tegyen a magáévá. Maga még nem ismer engem. Új megváltója lennék.
Meglepte, hogy mennyi megbecsülést látott Mario tekintetében. A férfi megrázta a fejét:
– Az túl könnyű lenne. Jobbat akarok. Engedje, hogy vezessem.
Maga elé tolta.
– Menjen, legyen akrobata!
Emmanuelle engedelmesen előrement. Amikor elérkeztek az elágazáshoz, Mario egy másik út mellett döntött, mint amin ideérkeztek.
– Mutatok önnek valami rendkívülit – ígérte.
Hirtelen egy széles khlonghoz érkeztek – vagy ez természetes patak volt? Mintha kanyargott volna. Partjait fű borította.
– Bangkokban vagyunk még?
– Hogyne. De ezt a helyet nem ismerik a külföldiek. Most egy réten haladtak, Emmanuelle cipősarkai belesüllyedtek a laza földbe. Levette a cipőjét.
– Megvágja a lábát – mondta Mario.
– Nem volna jobb, ha visszavenné?
Az asszony megfogadta a figyelmeztetést. Leült egy kivágott fatörzsre. Felhúzta a szoknyáját. A hűvös levegő eszébe juttatta, hogy a bugyija Mario zsebében van. A holdfény oly élénk volt, hogy jól lehetett látni a hasát, amikor a harisnyatartóját levette.
– Nem tudok betelni a lába szépségével – mondta Mario.
– A hosszú, ruganyos combjaival…
– Pedig azt hittem, hogy mindennel gyorsan eltelik.
A férfi csak mosolygott. Emmanuelle nem akart megmozdulni.
– Miért nem veti le a szoknyáját is? – javasolta Mario.
– Kényelmesebben járhatna. És örömömre szolgálna, ha így láthatnám.
Egy pillanatig sem habozott. Felállt és kioldotta az övét.
– Mit csináljak vele? – kérdezte, szoknyáját a kezében tartva.
– Dobja a fűre. Visszafelé majd fölvesszük. Mindenképpen vissza kell térnünk ide.
– És ha valaki ellopja?
– Na és? Gondolom, semmi kifogása nincs ellene, hogy anélkül térjünk haza.
Emmanuelle nem vitatkozott. Folytatták az utat. Fekete selyempulóvere alatt a feneke és a lábai ezen az éjszakán különösen világosnak tetszettek, noha le voltak sülve. Mario melléje állt, kézen fogta.
– Hát itt vagyunk – mondta egy perc múlva.
Félig leomlott alacsony fal emelkedett előttük. Mario segített társnőjének, hogy felmásszon a téglákra és leugorjon a másik oldalon. Amikor Emmanuelle felemelte a fejét, összerezzent. Egy emberi alak guggolt mellettük. Emmanuelle görcsösen kapaszkodott Mario kezébe.
– Ne féljen. Ezek békés emberek.
Emmanuelle azt akarta mondani: de a ruházatom! Mario gúnyolódásától való félelme azonban visszatartotta. De annyira szegyeiké magát, hogy úgy érezte, egy lépést se tud tenni. Kevésbé zavarta volna, ha egészen meztelen. Mario kérlelhetetlenül vezette tovább. Közvetlenül a férfi előtt mentek el, aki csillogó szemekkel nézte őt. Emmanuelle önkéntelenül megborzongott.
– Nézze – mondta Mario, felemelve az ujját –, látott már hasonlót?
Tekintetével követte a mozdulatot. Egy fantasztikus törzsű fán, amelyet számtalan gyökér és ráfonódott lián erezett be, különös gyümölcsök lógtak. Amikor tekintetét rájuk vetette, úgy látta, falloszok. Csodálkozva kiáltott fel. Materializálódott volna az egy órával ezelőtti látomása? Vagy ami valószínűbb, már megint állva álmodik? Mario magyarázni kezdett:
, – Egyesek fogadalmi táblák, mások adományok, hogy szexuális képességre vagy termékenységre tegyenek szert. Nagyságuk a hívek gazdagságától vagy a kérés sürgősségétől függ. Itt, meg kell jegyezzem, templomban vagyunk. Ez Emmanuelle-nek eszébe juttatta illetlen állapotát.
– Ha egy atya ebben az öltözékben találna…
– Egyáltalán nem illetlen ez az öltözék Priaposz szentélyében – mondta Mario nevetve.
– Ezen a helyen megengedett minden, ami a kultuszához tartozik, sőt ajánlott.
– Ezt nevezik lingam-nak? – érdeklődött Emmanuelle, mivel kíváncsisága erősebb volt zavaránál.
– Nem pontosan. A lingam hindu, rajza általában stilizált: főképp függőlegesen a földbe szúrt oszlop formájában ábrázolják, és hívő szem kell hozzá, hogy azonosítsák, miről is van szó. Itt, mint láthatja a tárgy faktúrája semmit sem hagy a képzeletre. Ezek inkább a természet utánzatai, mintsem műalkotások: mintha a Saint-Sulpice freskói kerültek volna az Angyalok Városába. Ez ugyanis – meg kell mondjam önnek – Bangkok igazi neve. Pontosabban, a rövidített neve. Ha igazán ragaszkodnánk a protokollhoz, így kellene nevezni ezt a várost: Krungthep Phra-Maha-Nakhom Amon Ratanakosindr Mahinthara Boromaradjathani… Boromnivet… Maha Sathan Burironlá. Ez csak az összefoglalása annak, hogy: "Az Angyalok (vagy az Istenek, ha egészen hívek akarunk lenni az etimológiához, és nem óhajtunk egy haszontalan metafizikai polémiába keveredni) tiszteletreméltó Fővárosa, Indra Kincsesháza, Indra isten Nagysága. A Legfőbb királyi Megapolisz, Magasztos táj, a Környék uralkodója, Magasságos hely, öröm városa." Úgy nagyjából. A lá a végén, amely helykén félbeszakítja ezt az áradatot, egyszerűen azt jelenti, "stb." Mert az Urbs autentikus és teljes neve három vagy négy oldalt tesz ki. Legalábbis ezt mesélik.
Az ágak között lógó falloszok mérete a banántól a páncélökölig terjedt, de a részletek realizmusa mindegyiknél egyformán érvényesült. Mindegyik faragott fából készült és ki volt festve. Nyílásukat kis bíborszínű pötty díszítette. A fitymát mély rovátkák jelezték a makk kezdeténél. Az erekcióban lévő tag görbülete elragadó elevenséget fejezett ki.
Több fáról is lógott ilyen, néhány száz. Itt-ott viaszgyertyák voltak fa gyertyatartókba szúrva végig e vesszőkerten: többségük elaludt, de számos tömjén rudacska égett a kertben, olyan, mint amilyent Buddha képe előtt vagy az ősök oltárain szoktak meggyújtani, és amelyek makacs illatától nem lehet szabadulni többé. Az égő végük vörös pontként döfte át az éjszakát.
Emmanuelle aggódva vette észre, hogy több ilyen gyertyacsonk megmozdul. De aztán hamar észrevette – elég világos volt –, hogy emberi kezek tartják őket. Nem egy, de legalább négy, öt, hat, tíz férfi volt ott. A sarkukon ültek, mint az első, akivel találkoztak. Az egyik felállt, látta, hogy közeledik. Néhány lépést jött, majd ismét leguggolt. Tekintete kitartó és nyugodt érdeklődést fejezett ki. Szinte azonnal még kettő, azután négy csatlakozott hozzá, leült mellé. Az egyik újonnan érkezett egészen fiatalnak, szinte gyermeknek látszott. A többiek idősebbek voltak, egyikük szinte aggastyán. Egy szót sem szóltak. Továbbra is tartották az illatozó rudacskákat összekulcsolt ujjaik között.
– Lám, milyen szimpatikus közönség – tréfált Mario.
– Mit játsszunk nekik?
Leakasztott egy viszonylag szerény méretű falloszt.
– Nem tudom, nem követek-e el szentségtörést, de ha igen, akkor merészen követem el. Mindenesetre nem úgy néznek ki, mintha megsértődtek volna.
A fadarabot Emmanuelle felé nyújtotta:
– Kellemes a tapintása, nemde?
Az asszony megtapogatta.
– Mutassa meg nekik ezen a bálványon, hogyan tenné boldoggá a kezeivel, ha eleven lenne.
Emmanuelle ellenkezés nélkül, sőt bizonyos megkönnyebbüléssel szánta rá magát, mert egy pillanatig attól félt, hogy Mario azt szeretné, ha magába fogadná a falloszt. Felháborítóan koszosnak találta, és elborzadt a göcsörtjeitől.
Ujjai úgy simogatták a kegytárgyat, mintha valóban remélnék, hogy élvezetet okoznak neki. Végül egész belemelegedett; nemsokára szinte sajnálta, hogy nem használhatja az ajkait: de hát annyira poros volt!
Érezte, hogy a férfiak tekintete fölizzik. Arcuk megfeszült. Mario megmozdult. Emmanuelle szinte azonnal meglátta felálló farkát, amely vastagabb és vörösebb volt, mint a fapénisz.
– Ideje, hogy az illúzió meghajoljon a valóság előtt – mondta Mario.
– Hogy kezei éppoly gyöngéden bánjanak a hússal, mint ahogy az élettelen tárggyal.
Emmanuelle a kultikus tárgyat egy faágra tette (nem merte a földre dobni), és engedelmesen megragadta Mario hímtagját. Az a guggoló férfiak felé fordult, hogy jobban láthassák.
Az idő megállt. Egyetlen hangot sem lehetett hallani. Emmanuelle-nek eszébe jutott, mit mondott Mario a khlong melletti szalonban a "humanizmus"-ról, és annyira igyekezni kezdett, hogy szédülés fogta el. Már azt sem tudta, hogy kezében Mario vagy a saját szívdobogását érzi-e. Eszébe jutott a szabály is: a ragtime-ot mindig lassan kell játszani. Csodálatra méltóan nyújtotta vég nélkül a kéjt. Ám végül Mario, legyőzetve Emmanuelle rafináltán váltakozó, finom simogatásától, megkérte, hogy fejezze be egy erőteljesebb oda-vissza mozgással, egy végső rántással, s Emmanuelle ezt olyan szeretettel, olyan ellenállhatatlanul, olyan hosszan csinálta, hogy Mario rángatózott a gyönyörtől. De még akkor is, elnyomva fel-feltörő hörgését, azt mormogta:
– Még!
Ugyanakkor a fa felé fordult, amelyen a priaposzi gyümölcsök lógtak. Egy nem mindennapi hosszúságú és sűrűségű sugár szelte át az éjszakát, behintette a fafalloszokat, amelyek meginogtak az ütéstől, és forogni kezdtek a liánok végén.
– Most a nézőink kedvére is kell tenni valamit. Melyikük tetszik a leginkább?
A rémület elnémította Emmanuelle-t. Nem, nem! Nem képes megérinteni ezeket a férfiakat, nem akarja, hogy hozzáérjenek.
– Az a bambino ott, nem imádni való? – mondta Mario.
– Magam is szívesen kipróbálnám a zsengeségét. De ma éjjel átengedem önnek.
Nem tárgyalt bővebben Emmanuelle-lel, intett a fiúnak, és mondott neki valamit. Az lassan és méltóságteljesen felállt, cseppet sem félve, mondhatni, rátartian jött feléjük.
Mario még mondott valamit, a fiú pedig levette a rövidnadrágját. Meztelenül még szebb volt: Emmanuelle, bár még mindig szörnyű zavarban volt, kicsit magához tért. Egy még ifjú hímvessző meredezett vízszintesen előtte.
– Szopja le és nyelje le! – rendelkezett Mario köznapi hangon.
Emmanuelle-nek meg se fordult a fejében, hogy ne engedelmeskedjen. Egyébként is annyira meg volt zavarodva, hogy már mindegy volt neki, mit csinál. Csak azt mondta magában, hogy jobban szeretné, ha azzal a meztelen férfival tehetné, akivel nemrég a deszkaúton találkozott…
Letérdelt a tömött, puha pázsitra, ujjai közé fogta a hímtagot, felhúzta a bőrt, amely félig fedte a végét. Az hirtelen megnövekedett. Emmanuelle ajkai közé vette, mintha előbb meg akarná ízlelni, így tartotta egy pillanatig, miközben keze végigsiklott a szárán. Majd hirtelen elhatározással tövig a szájába kapta a hímvesszőt, úgy, hogy ajkai megérintették a meztelen hasat, és orra belemélyedt a ritkás puha szőrzetbe. Egy pillanatig így maradt, majd lelkiismeretesen, művészien, érzéssel, elkezdte száját előre-hátra mozgatni.
Ennek ellenére ugyancsak szenvedett a dologtól, és az első percben alig tudta legyőzni a torkában érzett undort. Nem mintha önmagában lealacsonyítónak tartotta volna, hogy egy ismeretlen fiún végezzen fellációt. Maga a játék, ha azt Mario egy jóképű, kölni illatú szőke dandyn csináltatja vele egy párizsi barátnője polgári szalonjában, titokban tetszett volna neki. Egyébként egyszer már kis híján megcsalta a férjét (bár nem érezte úgy, hogy megcsalja, mert egy kisfiúval történt a dolog, úgyhogy csak tréfaszámba ment, ugyanis mielőtt elhagyta Párizst, az egyik barátnője öcsikéje olyan kitartóan ostromolta, hogy végül beadta a derekát. Egy perc hiányzott már csak hozzá, amikor megzavarták őket: mindenesetre addigra már a fiúcska nemcsak elvben nyerte el Emmanuelle beleegyezését, hanem nagyon is gyakorlatilag… Többször nem kínálkozott alkalom. Most, hogy megint eszébe jutott a dolog, arra gondolt, hogy végül is meglehetősen természetesen viselkedett akkor. Azóta ezzel a kisfiúval, aki általa ismerte meg a felkínálkozó, nedves kis lyuk látványát, sőt félig-meddig belé is hatolt, tízszer szeretkezett azóta képzeletben.) De ez most más volt. Egy cseppet sem izgatta föl. Sőt, félt tőle. Az is borzasztóan zavarta, hogy a fiú talán nem tiszta: megkönnyebbült és megnyugodott, amikor eszébe jutott, hogy a sziámiak naponta többször is végeznek aprólékos rituális tisztálkodást. Bárhogy is legyen, ez a kísérlet semmi örömet nem okozott neki. Szívességből tette meg Mariónak, de érzékei és az ízlése tiltakozott ellene.
De legalább, hajtogatta magában, végezze becsülettel a dolgát. Valami büszkeségféle arra ösztökélte, hogy kitörölhetetlen emléket hagyjon a fiúban. Nem mondta-e a férje, hogy a világon egyetlen asszony sem tud hozzá hasonlóan szeretkezni a szájával?
Lassacskán magának kezdett játszani, elfelejtette, kié ez a pénisz, amelynek erejét és melegét kezdte megszeretni, amelynek megengedte, hogy makkja a torkában matasson, és hogy tetszése szerint keresse meg azt a helyet, ahol befejezi élvezetét. Érezte, hogy szeméremajkai, csiklója érzékennyé váltak; végül behunyta a szemét, és hagyta, hogy elragadják az érzések. Amikor simogatásai célt értek, és a nyelvére buggyant a sperma, ugyanolyan örömet érzett, mint Jeannal. Az íze más volt. Nagyon jónak találta. Csekélyjelentősége volt számára, hogy a férfiak nézik: a maga élvezetére törekedett. Mielőtt a hímvesszőt kivette volna a szájából, ujjai hegyével megérintette a csiklóját, és átadta magát az orgazmusnak Mario karjaiban, aki először csókolta meg a száját.
 
– Nem megígértem, hogy részletekben adom oda magát? – mondta a férfi, miután visszafelé átkeltek a romos falon.
– Elégedett?
Emmanuelle az volt. De azért nem szabadult meg zavarától. Hallgatag maradt. Álmodozva mondta:
– Nagyon fontos egy nő számára, hogy sok spermát nyeljen és a legkülönbözőbb forrásokból.
A férfi hangja hirtelen fellángolt:
– Önnek azért kell ezt tennie, mert szép – sürgette.
– Nem lehet egyszerre csinosnak lenni és tisztességesnek maradni? – sóhajtotta.
– Természetesen lehetséges, de a saját kárára. Megbocsátható-e, ha nem használja fel szépsége hatalmát arra, hogy megszerezze, amire annyi kellem nélküli nő egész életében hasztalan vágyakozik?
– Maga szerint minden nő csakis a kéjre vágyik.
– Van más jó a földön?
 
A szoknyáját senki sem lopta el. Felvette, és rájött, hogy sokkal kényelmesebb volt meztelenül. Megint más irányba mentek, mint amit már ismert. Azon gondolkozott, vajon sokáig mennek-e még? Abban a pillanatban, amikor már panaszkodni készült, egy igazi utcára értek.
– Fogadunk egy sam-lo-t, ha találunk – mondta Mario.
Emmanuelle sohasem használta ezt a kiveszőben lévő közlekedési eszközt, és örült, hogy megpróbálhatja. Csábítóbb volt a tricikli hanyag ringására bíznia magát a fénylő éjszakában, mint hogy minden kanyarban a halált kockáztassa egy taxiban. Néhány száz métert tettek meg az utcán, amikor találtak egy szabad járművet. Vezetője (akit ugyancsak sam-lo-nak, "háromkerekűnek" hívnak, összekeverve eszközével – magyarázta – Mario) elmélkedve ült a földön. Amikor meglátta őket, hívó mozdulattal mutatott a pirosra festett keskeny padocskára.
Mario egy percig társalgott a vezetővel, bizonyára az utazás árában egyeztek meg, aztán intett Emmanuelle-nek, hogy helyezkedjen el; maga is melléült. Bár mindketten feltűnően karcsúak voltak, egymáshoz kellett bújniuk. A tricikli elindult. Mario egyik karját a vállára tette, s ő boldogan hozzásimult. Amikor leült, szoknyáját a lábán olyan magasra húzta, ahogyan Mario szerette. Hirtelen támadt egy ötlete, amelyet maga is fantasztikusnak és őrültnek vélt. Saját elhatározásából még sohasem tett ilyet, s méghozzá így, a zsúfolt utcán! De meg kellett tennie. Összeszedte minden bátorságát.
Kissé félrefordult, Mario felé. Egyik kezével, amelyet igyekezett biztosan tartani, kigombolt egy gombot. Azután sietve a többit lefelé. Kezét becsúsztatta, és megfogta az alvó nemi szervet, aztán fellélegzett.
– Nagyszerű, Emmanuelle! – mondta Mario.
– Büszke vagyok önre.
– Valóban?
– Igen. Mozdulata jogosult az erotika birodalmában, minthogy a megszokás azt követeli, hogy a férfi kezdeményezzen, a nő pedig hagyja magát. Ha egy nő egy olyan pillanatban kezdeményez, amikor a férfi a legkevésbé számít rá, a legizgalmasabb erotikus helyzetet teremti. Bravó! Vagy pontosabban mondva anyanyelvemen: brava!
– Ne felejtse el ezt a fogást más körülmények között sem – folytatta –, és lelje örömét benne. Természetesen mindig az újdonság törvényének szellemében kell eljárnia.
– Hogyhogy? – kérdezte Emmanuelle. Lágyan simogatni kezdte Mariót.
– Ha ön egy úr hivatalos szeretője, mi abban a váratlan, ha leveszi ruháit előtte, anélkül, hogy az felszólítaná rá? És mi abban az erotikus? De ha a nagykövet egy fogadáson futólag bemutat önnek egy diplomatát, hogy mutassa meg neki az Alvó Buddha templomát, ön pedig meghívja őt egy teára kis szalonjába, hogy kipihenje a városi körút fáradalmait, és leülve legszebb fehér selyemszófájára, egész egyszerűen leveszi a blúzát, természetes mozdulattal megrázza a haját, akkor ez a spontán mozdulat maradandó nyomot fog hagyni vendége emlékezetében. Halálos ágyán az ön képe fog neki megjelenni, az fogja gyötörni és megvigasztalni. E kezdet után természetesen a lehetőségek egész skálája kínálkozik. Például ideiglenesen mérsékelheti kezdeményező kedvét, meztelen mellel ünnepélyesen teát tölt neki, s közben nem felejti el megkérdezni, mint rendesen, hogy egy vagy két cukorral szokta inni. A látogatója valószínűleg nem lesz abban az állapotban, hogy emlékezzék rá. Ezzel a fogással egyébként megtudhatja, milyen további viselkedés a legalkalmasabb: ha a férfi zavarba jön, és azt mondja: nyolc vagy tizennégy, vagy egy méter, ne várja tőle, hogy ő tegye meg a következő lépést; adjon neki kettőt, és közeledjen maga. Tegyen úgy mint velem, és kérdezze meg, hogy a teázás előtt vagy után szeretne inkább élvezni, és hogyan szeretné, a kezében, a szájában vagy a vaginájában. A többi már megy, mint a karikacsapás. A légkör meg van teremtve. És a remekmű, hogy a maga szavajárásával éljek, a legjobb úton van. Ha viszont a látogatója megőrzi hidegvérét, hagyja, hogy ő tegye meg, amit illik, vagyis hogy magára vesse magát, és úgy viselkedjen, mint egy megvadult faun: akkor jár a legjobban. Más alkalommal, a változatosság kedvéért, ne csak a blúzát vesse le, hanem vetkőzzön teljesen meztelenre, anélkül, hogy egy percre is megszűnne nagyvilági nőnek lenni: szemrebbenés nélkül. Amikor a szoknyájával a kezében átveti táncosnőhöz illő hosszú lábát a puffon, és illemtudóan leereszkedik a fenekére, amikor leveszi a bugyiját már ha visel –, és szépen beteszi az orchidea vázájába, üljön megint az illető mellé, dőljön hátra a kereveten, és mosolyogjon udvariasan. Ha vendége a meglepetéstől bénultan áll, mesélje el neki, amíg kényelembe helyezi magát, hogyan gyalázta meg előző nap két késsel felfegyverzett néger, és hogy milyen élvezetet okozott ez önnek, írja le hosszadalmasan kínzóinak nemi szervét, ecsetelje részletesen, mi mindent műveltek magával. Ha még mindig nem mozdul, maszturbáljon a szeme láttára. Végül egy harmadik változat egy másik kiváló vendégével: ne vetkőzzék le, de amikor felemeli a teáskannát, és mielőtt a cukor felől érdeklődne, egészen egyszerűen kérdezze meg: "Teázás után volna kedve szeretkezni egy kicsit? A férjem csak egy óra múlva jön haza." Ha a vendége történetesen egy régi sebesüléséré hivatkozik, vagy a karmelita keresztanyja halálos ágyánál tett fogadalmára, vagy Hammurabi törvénykönyvének valamelyik rendelkezésére, akkor mondja neki kimérten, anélkül, hogy kimutatná bosszúságát: "Milyen igaza van: hová tettem a fejem? Magam is hűséget esküdtem, amikor megházasodtam, s mivel eddig még sohasem csaltam meg a férjemet, miért pont ma törne meg a jég?" Az idióta vigasztalhatatlan lesz, hogy elszalasztott egy olyan ritka gyöngyszemet, mint maga. Ha az illető meggondolja magát, legyen hajthatatlan. Próbáljon csak meg visszaélni az ártatlanságával, maga majd hívja a rendőrséget, börtönbe csukatja! Egyetlen bíróság sem fog hitelt adni annak az őrültségnek, amit mentségére felhozna: az igazságnak! Emmanuelle el volt ragadtatva attól, hogy milyen méreteket öltött gondoskodó kezében Mario hímtagja. Mégsem tudta megállni, hogy oda ne szúrjon neki:
– Professzor úr! Ha nem csal a memóriám, akkor maga pontosan azokat a beszédfordulatokat javasolja nekem, amiket alig egy órája én mondtam magának. Miután ön sértő módon visszautasított, át kell adjam az első zsandárnak, aki erre jár.
Mario jóakaratúan mosolygott.
– Imádom a kezét – mondta –, csak így tovább. Kedvesem, ne tettesse magát ostobábbnak, mint amilyen. Jól tudja, hogy annak, amit elmondtam, semmi köze a mi kapcsolatunkhoz.
Emmanuelle egyáltalán nem látta, mi a különbség, azon kívül, hogy történetesen akkor nem teáztak. Egyébként cseppet sem volt vitatkozós hangulatban. A simogatás saját érzékeit is feltüzelte; a tricikli zötyögése is csak fokozta az él vezetet.
– Ennek a sam-lo-nak fogalma sincs róla, hogy micsoda látványosságról marad le – jegyezte meg Mario.
Füttyentett. A férfi azonnal hátrafordult: szemei egyik utasáról a másikra siklottak, széles mosoly ömlött el az arcán.
– Tetszünk neki – állapította meg Emmanuelle.
– Igen. Bűntársra találtunk – mondta Mario.
– Nincs ebben semmi meglepő, mert ő szép. A szépségnek is megvan a maga nemzetközi szabadkőművessége. Bizonyos dolgokat csak azoknak szabad, akik szépek. Montherlant, amikor Pierre Brasseurről írt, helyesen jegyezte meg egyszer, hogy "a malackodás egyáltalán nem közönséges: a prüdéria közönséges".
– Courtelin már előtte mondta – idézte Emmanuelle, nehogy lemaradjon: – "Az igazi szemérem az, ha elrejtik ami nem szép."
– Talán szégyelli a melleit?
– Ó, nem.
Azzal a kezével, amelyik nem simogatta Mariót, kihúzta a pulóverét a szoknyájából, és igyekezett áthúzni a fején. Mario segített neki. Egy pillanatra el kellett engednie a meredező nemi szervet, de ez csak rövid közjáték volt.
– Most szeretném, ha találkoznánk valakivel – mondta Mario.
– A sam-lo nem elegendő tanúnak? – perlekedett Emmanuelle önkéntelenül.
– Ő már nem tanú, hanem bíró és ügyfél.
Mario ismét szólította, és a sziámi megfordult nyergében. Úgy látszott, hatott rá utasának félmeztelensége, mert a tricikli farolt egyet. Mindhárman hangosan felkacagtak. Emmanuelle kissé részegnek érezte magát. Pedig jó néhány órával ezelőtt itták a chiantit.
Mario kívánsága meghallgatásra talált. Egy autó megelőzte őket, és hirtelen fékezett. Emmanuelle azt hitte, hogy megállnak, és elállt a szívverése. Az autó azonban újra elindult. Nem lehetett látni a benne ülők arcát.
– Talán egy barátja? – gonoszkodott Mario.
Az asszony semmit sem válaszolt, a torka kiszáradt. Szeretett volna csak azzal törődni, hogy jól simogassa őt. Egy másik sam-lo jött velük szemben, benn két amerikai tengerész szorongott: ők pávakiáltást hallattak, amikor felfedezték a látványt. Mario és Emmanuelle úgy tett, mintha se nem látná, se nem hallaná őket. Az amerikaiak reménytelenül integettek, hogy megállítsák a két járművet, de vezetőik nem álltak meg, mindketten egyforma ritmusban nyomták tovább a pedált.
– Hol szeretne élvezni? – kérdezte Emmanuelle.
– A kezemben, a számban vagy a vaginámban?
A férfi nem felelt azonnal. Emmanuelle derékban meghajolva ajkai közé vette, mélyen szájába dugta. Hallotta, amint szavalt:
 
Majd ha vágyva-fájva mondom,
nem bírom tovább, galambom,
ó ég, nem bírom tovább!
Akkor vond el majd a szádat,
s míg mély sóhajok csigáznak,
add a legvégső csodát.
 
FORDÍTOTTA LATOR LÁSZLÓ
 
A kíváncsiság arra késztette Emmanuelle-t, hogy megszakítsa tevékenységét; felegyenesedve kérdezte:
– Ön írta ezt a gáláns verset?
– Egyáltalán nem – ellenkezett Mario.
– Ez a Pásztorleányka dala, az ön XVI. századi honfitársától, Rémy Belleau-tól való.
– Ejha! – fakadt ki Emmanuelle.
Mielőtt még visszatérhetett volna előző helyzetébe, Mario kertkapujánál találták magukat.
A férfi, miután kiszabadította magát társnője kezéből, kiugrott a tricikliből, és megigazította ruházatát. Emmanuelle ugyancsak leszállt, de nem tartotta szükségesnek, hogy felvegye a pulóverét, a kezébe vette a retiküljével együtt. Mellei csodálatos görbületet mutattak a holdfényben.
Mario kinyitotta a kaput. A sam-lo is leszállt, és minden látható érzelem nélkül várta a járandóságát. Az olasz olyan hirtelen pattant a nyeregbe, hogy a férfinak moccanni sem volt ideje: járműve már a kertben is volt, Mario teljes erőből pedálozott. A sziámi és Emmanuelle ott maradtak egymással szemben. Egyszerre törtek ki hatalmas nevetésben. A fiatalember nem vette rossz néven utasa tréfáját. Pillanatnyilag valójában mintha inkább azzal lett volna elfoglalva, hogy Emmanuelle körvonalait csodálja, mintsem hogy visszaszerezze, ami az övé. Elsőként az asszony indult a szökevény után. A fatörzsekből készült lépcső előtt talált rá. Állt és diadalmasan fogta a masina kormányát.
– Milyen őrült! – dorgálta gyöngéden a fiatalasszony.
– A mellét is szeretem – mondta Mario, mintha egy régóta érlelt fölfedezést jelentene be.
– Még szerencse!
Jobban hízelgett ez neki, semmint bevallotta magának. A sam-lo vidáman, sietség nélkül csatlakozott hozzájuk. Mario hozzá beszélt: igazi szónoklatot tartott, hangsúlyokkal, csendekkel, az ékesszólás eszközeivel. Emmanuelle azt kérdezte magában, vajon mit mondhat? A sziámi arca semmit sem fejezett ki, amiből kiindulhatott volna. Hirtelen válaszolt, s közben Emmanuelle-re nézett. Mario újra belefogott az előadásba. A fiú egyetértően bólogatott.
– fiát megegyeztünk, megtaláltam az én emberemet! – mondta Mario.
– A hős az utcán hever, csak meg kell találni!
– Micsoda? Azt akarja mondani…
– Igen. Nem tartja méltónak a pártfogásomra?
Ekkor Emmanuelle úgy érezte, rögtön elsírja magát. Mario kedvessége, amelyet az egész út során tanúsított, elfeledtette vele korábbi goromba visszautasítását. Többé-kevésbé tudatosan várta, hogy a házában végre karjaiba veszi. Kész volt ott tölteni az éjszaka hátralévő részét, ha a férfi azt kívánja, és eszébe se jutott hazamenni. Azt tehette volna vele, amit akart. És lám! Nem akar semmit. Csak az forog a fejében, hogy egy fiút kerítsen az ágyába! Emmanuelle rászegezte könnyes szemeit, de már nem látta tisztán. Valóban olyan szép? Eszébe jutott, hogy úgy találta, bokszolóarca van.
Cara! Ne kezdjen megint előre gyötrődni – mondta vidáman Mario, szokása szerint félbeszakítva Emmanuelle sötét gondolatait.
– Meglátja, óriási ötletem támadt. Egyszer még hálás lesz nekem. Jöjjön be gyorsan.
Kinyitotta az ajtót, a derekánál fogva besegítette az asszonyt. Emmanuelle hagyta, bár tovább duzzogott. Elege volt Mario ötleteiből. Mégis örült, amikor viszontlátta az árnyak és fények szabdalta szalont, a vörös bőrdíványt, és megérezte a khlong pikáns illatát. Úgy látszott, már nem jár olyan sok bárka arra. Nagyon késő volt. Vagy nagyon korán. Hirtelen álmosságot érzett. Micsoda éjszaka!
Mario hatalmas poharakat hozott, a zöld likőrben kristálydarabok csillogtak.
– Borsmenta "on the rock's" – mondta –, ettől majd magához tér az én kedvesem.
– A kedvese? – keserűen elmosolyodott. A sam-lo a helyiség közepén álldogált, kissé idegenül. Nyilvánvaló zavarban vette el az italt Mariótól. Mindhárman csendben ittak. Emmanuelle annyira szomjas volt, hogy egy hajtásra kiitta a poharát. Mariónak igaza volt: egyből magához tért. A férfi hirtelen melléült, átölelte, ajkait a bal mellére tette.
– Most a magamévá teszem – mondta. Várta a hatást.
Emmanuelle túlságosan kábult volt ahhoz, hogy kimutassa érzelmeit. Azon kívül nem volt meggyőzve.
– E szép pásztoron keresztül fogom magamévá tenni folytatta Mario.
– Rajta keresztül, a szó szoros értelmében. Azaz áthatolok rajta, hogy önhöz eljussak. Úgy fogom birtokolni, ahogyan még sohasem birtokolták, s ahogyan én sem birtokoltam még nőt. Úgy fogom megkapni, ahogyan még egyetlen lény sem kapott meg másikat.
Kezét feléje nyújtotta, mintha védeni akarná; magyarázott:
– De nyilván tudja, hogy csak azért a röpke örömért használok ilyen szavakat, mint "magamévá tenni", "birtokolni", "megkapni", hogy magamat cáfoljam meg. Mert nem kapni akarok öntől, hanem adni önnek. Elpazarlom, eltékozlom, mint egy talált kincset, amelyet a becsületes megtaláló álmában sem tart meg magának. Nem azért vagyok itt, hogy láncokat verjek magára. Hanem azért, hogy elreszeljem a börtön rácsait, amelyben mindketten évezredek óta be vagyunk zárva. Ön számomra nem egy birtokolt tárgy és nem is lesz soha. Miután együtt szeretkeztünk, nem fog jobban hozzám tartozni, mint a földön bármely férfihoz, bármely családhoz, bármely szektához, bármely rendhez. Ön csak a tulajdon álmához tartozik, amelyről úgy döntött, hogy nem egyedül álmodja. Az éjszaka idején, egy ölelés idején hárman olyan életet fogunk élni, amilyet magunk teremtünk magunknak: az lesz a szerelmünk, az lesz az örök életünk.
Tekintetét Emmanuelle-ébe mélyesztette, mint egy végtelen tengerbe, ahová felfedezőútra hívta. Hangja már mintha távolról érkezett volna.
Emmanuelle úgy válaszolt, mintha magában beszélt volna.
– Csak éjszaka ismerhetünk meg új csillagokat.
Mario fejét a nádfedélen átlátszó ég felé emelte.
– Egyikük, talán a legismeretlenebb, a legtávolibb arra vár, hogy az ön nevét viselje – mondta.
– Keressük meg együtt! – mondta Emmanuelle. Mario másodszor is megcsókolta az ajkát. Emmanuelle számára most ragyogott fel az éjszaka. Készen volt; és türelmetlen…
– Az első szeretője! – lelkesedett Mario.
– Most az öné lesz.
Emmanuelle kicsit szégyellte, hogy becsapta őt, hogy nem vallotta be neki a repülőn történteket. De van ennek jelentősége? Most először adta teljes beleegyezését, most először akart házasságtörő lenni, előre kitervelt módon, a dolog pontos ismeretében, úgy, hogy bizonyos értelemben csakis a most bekövetkező, többszörös összefonódás fogja igazán eljegyezni első szeretőjével.
– Az első a sok közül? – kérdezte Mario tanárosan, mintegy a leckét kikérdezve.
– Igen – mondta Emmanuelle.
Milyen csodálatos volt teljesen átadni magát a vágynak! Az asszony, aki csak egy férfival egyesül, nem tudhatja, mit nyújt neki az, ha egyszerre több, ha korlátlan számú férfinak ígéri magát teljesen. Egyetlen asszony sem volt annyira házasságtörő, mint ő ebben a pillanatban. Kinek sikerülne az a csoda, hogy amikor először csalja meg a férjét, mindazokkal megcsalja, akik ezután még kívánni fogják őt.
– Nem tagadja meg magától többé? – kérdezte Mario. Intett a fejével, hogy nem. "Ha az jutna az eszünkbe – gondolta –, neki és nekem, hogy ma éjjel tíz férfié legyek, megtennem."
Mario csak azt kívánta, hogy a sam-ló-nak adja oda magát. Emmanuelle levette a szoknyáját, a díványon maradt, s az elragadóan puha párnákra dőlt. Cipősarkai a nyersgyapjú szőnyegbe akadtak, karjaival átölelte a férfi tomporát, amikor az óvatosan kezdett beléhatolni. Amikor már teljesen bent volt, Mario, aki addig Emmanuelle mellett maradt, és átölelve tartotta, felállt, és a sam-lo mögé került. Kezével megfogta az oldalát, Emmanuelle érezte, hogy megérinti az övét.
Hallotta, amint a gyönyörtől felnyögött a férfi. Néha már-már felordított.
– Most önben vagyok – mondta Mario.
– Kétszer olyan hegyes pallossal döföm át, mint amilyen a közönséges férfiaknak van. Érzi?
– Igen. Boldog vagyok – válaszolta Emmanuelle.
A sziámi kemény pénisze háromnegyedéig visszahúzódott belőle, majd kérlelhetetlenül visszatért, és gyorsulva kezdte újra útját. Emmanuelle-t most nem érdekelte, hogy Mario megengedte-e neki, hogy élvezzen: hirtelen felüvöltött; teste rángatózott a finom bőrön. A két férfi kiáltása csatlakozott az övéhez. Összefonódó hívásuk felverte az éjszakát, távolból kutyák feleltek végtelen csaholással. De ők nem törődtek vele. Másik világban voltak. Belső harmóniára mozgott a trió, oly összehangoltan, mint egy óramű. Olyan mélységes, tökéletes egységet képeztek, amilyenre egy páros sohasem képes. A sziámi kezei Emmanuelle mellére nehezedtek, ő pedig felzokogott a gyönyörtől, megszorította a férfi ágyékát, hogy minél messzebb jusson belé, zihálva, hogy elviselhetetlenül boldog, és könyörögve, hogy szaggassa darabokra – ne takarékoskodjon, élvezzen benne.
Mario érezte, hogy a sam-lo fortélyai kimeríthetetlenek, de nem bírta tovább. Körmeit partnere húsába mélyesztette, mintegy jelt adva. A két férfi egyszerre ejakuált, a sam-lo Emmanuelle teste mélyében, elalélva a másik nyomása alatt. Emmanuelle olyan hangosan kiáltott, ahogy eddig még soha, érezte, ahogy a torkáig emelkedik a beléáradó mag fanyar íze. Hangja visszhangzott a fekete vízen, senki sem mondhatta meg, kinek szól:
– Szeretem! Szeretem! Szeretem!

fel