Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Írói álnevem Holly Hill, és a következő oldalak többnyire igazak, habár a barátaim szerint hajlamos vagyok a dolgokat elbagatellizálni csakúgy, mint túlzásokba esni. Egy neuropszichológus egyszer azt mondta nekem, hogy „alulfejlett hipotalamuszom” van, ami többek közt azt jelenti, hogy gyengén reagálok a kockázatra. Más szóval: gyakran sokkal jobban kellene félnem. Higgyék el nekem, ezáltal elég bizarr dolgokra képes az ember. Álneveket használtam és más részleteket is megváltoztattam, hogy megóvjam a könyvben említett emberek személyazonosságát. Kérem, tartsák tiszteletben ezen személyek magánéletét – mindannyian cipeljük az ő vétkeik súlyát így vagy úgy.

ELSŐ FEJEZET

Egy „John” volt az, aki bevezetett a Dick néven futó pasikkal folytatott életembe.
Johnnal Jason buliján találkoztam. Jason egy jól menő kis befektetési cégnél dolgozott. Elképesztően jól menőnél, az igazat meg vallva. Jason jövedelme látszólag újra és újra megduplázódott, amit mi, többiek leplezetlen irigységgel figyeltünk. Azóta ismerem Jasont, hogy együtt jártunk a Newcastle Egyetemre, én pszichológia, ő meg mérnök szakon. Reggelente gyakran találtunk Jasonre eszméletlenül elterülve a társalgónk padlóján, egy üres Jack Daniel's-es üveg nyakát szorongatva. Ez már önmagában is nagy teljesítmény volt, ugyanis Jason jóval magasabb volt száznyolc van centinél, a parányi társalgónk meg valószínűleg nem lehetett több öt négyzetméternél.
Jason leginkább a mesés bulijairól volt híres, és ez alól az az éjszaka sem volt kivétel – az emberek szanaszét hevertek a század eleji házban a részegség különféle mámoros stációiban.
Én a nagy hálóban nyúltam el egy rakás emberrel Jason extra méretű vízágyán. (Jasonnek mindig vízágyai voltak, mert úgy tartotta, hogy az újsütetű „partnere mozgását észre sem fogja venni” ágyak szentségtörőek, és az egyháznak be kéne tiltania őket. Ő ébren szerette a partnereit.) Szexhancúrról szó sem volt, csupán három vagy négy olyan emberről – velem együtt –, akiknek az italtól megeredt a nyelvük, marihuánát szívtak és a világ problémáit egyetlen beszélgetés alatt oldották meg.
Elégedettséggel töltött el a közreműködésem, ámbár csöppet aggasztott, hogy talán túlzottan leegyszerűsítettem a mondandómat az „engedj” válaszommal, mielőtt kisétáltam a szobából, épp, mikor John belépett a bejárati ajtón.
Olyan volt az egész, mint azok az elkoptatott klisék. Összetalálkozott a tekintetünk, és én azonnal vonzódni kezdtem hozzá, anélkül, hogy bármi mást láttam volna. A szeme áthatóan kék volt, és mögötte egy egész csomó dolog zajlott. Bárki mondta is, hogy a szem a lélek tükre, az alighanem valami papoló prédikátor lehetett. Hisz lássuk be: a szem az agy tükre, pont, ahogyan azt a természet eltervezte.
Természetesen sor került a bemutatkozásra, és lenyűgözve tudtam meg, hogy a kék szemű férfi Jason főnöke. Állítólag „nagyon gazdag és nagyhatalmú férfi”, aki nemcsak Jason befektetési cégének egyik pénzügyi támogatója volt, de az a számítógépes géniusz is, aki megírta a befektetéseket oly sikeressé tévő programot. Jason szavaival élve a férfi, aki oly csontig hatóan meredt rám, egy „őrült géniusz”. Aznap éjjel elmerültem abban a szempárban. Olyan voltam, mint egy nyúl, aki mozdulni sem tud a fényszóró sugarában. És ennek nem csak az a szempár volt az oka. Az agya is.
Jó lenne, ha le tudnám írni, mit viselt John, vagy hogy mit mondott nekem. De csak azokat a kék szemeket tudom felidézni, és azt, hogy ő is vonzódott hozzám. Igazság szerint olyan nyilvánvaló volt a vonzalmunk, hogy Jason egy ponton félrehúzott és közölte velem, hogy John házas.
Házas! A kedvem nagyot zuhant. John tiltólistás, egy „érinthetetlen”. Nem voltam házasságtörő. Még csak véletlenül sem akartam egy nős férfi meg a felesége közé állni. Talán gyerekkoruk óta szeretik egymást, és azon párok közé tartoznak, akik azóta is mindenhová kézen fogva járnak. Talán még gyerekeik is voltak.
De nem tudtam visszafogni magam. Meglehet, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy megismerjek egy kék szemű, milliomos géniuszt.
A buli egyike volt azoknak az egész éjszakán át tartóknak, amiket csak olyanok tudnak végigcsinálni, akiknek magas a tűréshatáruk a kicsapongás terén. A barátaim meg én abban hiszünk, hogy a mértéktartást mértéktartással kell művelni. Más szóval, alkalmanként hatalmasakat tivornyáztunk.
Mindenesetre néhányunk még mindig ereje teljében volt reggel hat körül, amikor az utolsó vendégek is kezdtek hazaszállingózni, így meghívtam Johnt, Jasont és Susant magamhoz, hogy megnézzük a lakásom nyújtotta lélegzetelállító napfelkeltét.
Susan egy volt az igen kevés sydneyi barátnőim közül, és az egyetlen általam ismert igazi biszexuális. Gyakorlatilag a szó szoros értelmében váltogatta a férfiakat és a nőket, akik mind végtelenül különleges alakok voltak, és imádattal borultak a földre, amit Susan lába érintett. Azt hiszem, legtöbbünk imádattal nézett Susanre – messze jobb klinikai pszichológus volt annál, mint amilyenné én valaha is válni reméltem, és eszméletlen dögös volt hosszú, lenyűgöző lábaival és a mosolyával, ami egy szociopata szívét is ellágyítaná (mint ahogy gyakran el is lágyította). Bár nem velünk járt egyetemre, de hosszú évek óta egy másik barátunk partnere volt, és mostanra Susannel már gyakrabban találkoztam, mint az eredeti baráttal. Mindig árulónak érzem magam, amikor ilyesmi történik.
Az én háztömböm Darlinghurst legközepén állt, egy jól ismert szórakozó negyedben Sydney központi üzleti negyede és a vörös lámpás negyed között. Az utcákat kávéházak, éttermek, kocsmák és éjszakai klubok szegélyezték, és ezek mind támolygásnyi távolságra voltak a lakásomtól. Miután a taxi kitett bennünket, mind bemasíroztunk a liftbe, aztán felmentünk egészen a tizenhetedik emeletig, majd be a lakásomba, egy apró stúdiólakásba, északkeletre néző síküveg ablakokkal. Nagyjából fél éve volt ez az otthonom és menedékem, azóta, hogy visszaköltöztem Sydneybe a szülővárosomból, Port Stephensből. Öt évvel korábban már éltem Sydneyben, de a gyász elkergetett, amikor a barátaim fele meghalt AIDS-ben. Most visszatértem, és pótoltam a kihagyott időt.
Készítettem egy italt mindenkinek, Jason pedig körbeadott egy füves cigit. Előállhatnék most a beszélgetésünk felidézett változatával, de leginkább baromságokból állna. Bődületes baromságokból. Mindannyian eléggé be voltunk már állva. Senki nem mond okosságokat, miután huszonnégy órája fenn van.
John mellettem ült a kanapén, és testem mindazon részeit simogatta, amikhez illedelmesen hozzá tudott férni a vegyes társaságban.
Lévén meglehetősen intellektuális társaság, továbbra is a világ problémáit igyekeztünk megoldani, habár gyanítom, a megoldásaink sóhajnyit gyakorlatlanok voltak. Ha például minden létező vallást betiltanának, és helyette mindenki a bolygót kezdené vallásos áhítattal imádni, ahogyan Susan javasolta, hát biztosra veszem, abból istentelen nagy gondok lennének. Elnézést a szójátékért.
Amikor John elkezdte a hátamat masszírozni, én pedig nagylelkűen felajánlottam, hogy leveszem az ingemet a jobb hozzáférés kedvéért, Susan és Jason gyorsan távozni akartak.
– Ne, ne! – kiáltottam szinte sikítva, hisz azt akartam, maradjanak, mert féltem, hogy John is menne velük, pedig még meg sem találta a tetoválást a gerincem alján.
– Kérlek, maradjatok, élvezem a beszélgetést.
Susanre villantottam a „Nyomatékos Pillantásom” (tudják, mire gondolok – egyfajta tágra nyílt szemű grimasz ez, miközben képtelen szavakat formálunk a szánkkal és reméljük, hogy a másik ember nem látja őket). Szerencsémre Susan kellőképp hozzá volt szokva a nonverbális grimaszok értelmezéséhez, és sietve vissza is ült, ráébredvén, hogy mindent eldöntő pillanatok ezek nekem és Kékszemnek.
Meglehet, nem emlékszem sok mindenre mindabból, amit a mi kis csoportunk aznap reggel mondott, ám a masszázsra annál inkább. Nemcsak hogy úgy tűnt, a végtelenségig tart, de John mintegy kényszerítve érezte magát, hogy folytassa, szinte mintha a masszírozás iránti vágya valami önkéntelen izomrángás vagy kényszeresen rögeszmés mozdulatsor lenne. Két kör kávé, tizenöt gramm fű, és csaknem egy teljes üveg vodka múltán készen álltam arra, hogy Jason és Susan távozzanak. Mostanra John mindenestül felfedezte a tetoválást a hátamon, és még oda is súgta nekem, hogy mindig is szeretett volna szeretkezni egy tetovált lánnyal, de eddig soha nem nyílt alkalma rá.
Türtőztettem magam, és nem közöltem vele, hogy én pedig még soha nem feküdtem le nős férfival, és hogy egészen mostanáig ez büszkeséggel töltött el.
Ezúttal az „oké, most már mehettek” pillantásomat lövelltem Susanre, és eszem a kis szívét, ő meg Jason kisurrantak az ajtón, mielőtt még Johnban egyáltalán felmerülhetett volna, hogy kivegye görcsbe rándult ujjait a jeges vízzel teli tálból, ahova én merítettem őket. De nem ugrottunk egymás karjaiba, ahogyan az összes regényben és filmben szokott történni: ehelyett feltérképeztük egymás elméjét. Azelőtt sosem találkoztam hamisítatlan géniusszal, ám hamar rájöttem, hogy a jó beszélőke mindenkor kenterbe veri a géniuszt. Míg John a beszélgetés minőségi részét hozta, addig én a mennyiséget szállítottam, imígyen biztosítva néhány társalgási „ékkövet”, pusztán a létrehozott szavak számán át (szobában gépelő majom elmélet), melyeket a Johnban meglévő géniusz előzékenyen megjegyzett, míg a többit félredobta.
Ezen a ponton valószínűleg meg kell említenem, hogy igen nagy tehetségem van abban, amit én csak „társalgási blöffölésnek” hívok. Valószínűleg abból fakad mindez, hogy egyszerre vagyok pszichológus és író – ha ez a két hivatás nem ad az embernek jó beszélőkét, hát rossz szakmát választott. Azt hiszem, ezek magyarázatot adnak a katarzis iránti igényemre is, meg arra a késztetésemre, hogy elmondjak mindent a világnak – veszélyes tulajdonságok ezek az emberi pszichét feltérképező kalandor kezében!
Emellett szörnyű a rövid távú memóriám, így az évek során egy kis füzetbe írtam le különféle pszichológiai és irodalmi meglátásaimat. Újdonsült géniusz barátomnak nem feltétlenül kellett megtudnia, hogy a termelési sebességem átlagosan csupán évi egynéhány meglátás volt.
– Szeretem feljegyezni a gondolataimat – mondtam neki, és előkaptam a jegyzetfüzetet. – Ezek a legfrissebb észrevételeim.
Így aztán legalább harminc, változó mértékben éles elméjű elmélkedést fel tudtam mutatni. Olyan világmegváltó reflexiók voltak köztük, mint „Látnak minket a halottak, amikor szexelünk?”, ami legalább annyira volt eredeti, mint egy ebéd a McDonald's-ban, viszont erősen foglalkoztatott, miután apám meghalt. Hasonlóképp, „a tömeg magányossága” is az akkor érzett gyászom tünete volt. Néhány a munkámmal volt kapcsolatos: „A téveszme csupán egy megizmosodott gondolat.” Ez utóbbi láthatóan rendkívüli hatással volt Johnra. Külön-külön nem tűntek túl jelentőségtelinek, de' együtt felolvasva őket valahogy sikerült meggyőznöm ezt a nős, kék szemű géniuszt, hogy valamelyest tűrhető IQ-val és filozofikus természettel rendelkezem.
Ami Johnt illeti, azt mondta, úgy hiszi, hogy a világ, és benne mindenki, kifejezhető egy halom számmal, és ez által szinte minden előre látható lesz, feltéve, hogy elegendően nagy minta áll a rendelkezésünkre. Mint kiderült, az általa megírt számítógépes program is ezen az elméleten nyugodott, márpedig ez volt a világ egyik legsikeresebb befektetési szoftverprogramja.
Megrökönyödésemre, gazdagsága dacára John azt is elmondta, mennyire boldogtalan az élete, és hogy számára milyen unalmas és nem kielégítő hely a világ. Elárulta nekem, hogy tíz nappal az után, hogy elvette, rájött, hogy nem szereti a feleségét, a gyermekei születése pedig csak rontott a dolgokon.
Teljességgel felfoghatatlan volt a számomra, hogy egy kétgyerekes zilliomos egyáltalán hogyan unatkozhat és élhet ki nem elégítő életet, és ettől csak még jobban a bűvkörébe kerültem. Jó benyomást akartam kelteni, ezért szóba hoztam a legutóbb olvasott sci-fi könyvemet, és vázlatosan kifejtettem neki, szerintem milyen logikus feltételezés a féregjáratokat felhasználva utazni térben is időben. (Hála az égnek a sci-fi könyvekért – mindig számíthat rájuk az ember, ha némi izgalmat szeretne csempészni a beszélgetésbe!) Amikor erre ő a kvantumfizikáról kezdett beszélni, sikerült a megfelelő helyeken bólogatnom, habár gyakorlatilag az első pár mondata után elvesztettem a fonalat.
Amikor megkérdezte, hogy megcsókolhat-e, elég ésszerűnek tűnt, hogy igenlően feleljek, ennél fogva így is tettem. Gyanítom, hogy megkönnyebbülten fogadta a szünetet a társalgási blöffölésemben, habár könnyen lehet, hogy szegény fickó egyszerűen csak kanos volt.
Azt hiszem, arra is ki kell térnem, hogy meglehetős szerencsémre átkozottul vonzónak találnak az emberek. Nem tudom biztosan, hogyan alakultak így a dolgok. Az iskolában én voltam az a magas, sápadt, esetlen lány, aki mindig petrezselymet árult, és a férfi nemet még csak meg sem érinthettem tizenhat éves koromig, amikor is a szerencse úgy hozta, hogy épp úgy pörgettem az üveget, hogy az egy olyan srácra mutatott, akinek szintén nagy fém vasúti sínek futottak a fogsorán.
Aztán valahogy, valamiképp, amikor az összes fiú magasabbra nőtt, én pedig többé nem próbáltam alacsonyabbnak látszani, a körteformájú, púpos tiniből jól kinéző lányka kerekedett. A szalmaszínűre szőkített hajam (ühüm, a házi szer- a suli mosdóiban festettük) puha és aranybarna lett, a hízásra való hajlamomról pedig kiderült, hogy csupán a suli utáni túlzott nassolás az oka. Ennél is meglepőbb módon, légiessé és magabiztossá vált a mozgásom, a gerincem görbületének pedig nyoma sem maradt!
Az a csók volt életem egyik legerotikusabb élménye. Mélyen az őrülten kék géniusz-szemébe néztem, és ajkaimmal felfedezőútra indultam az ajkain. Itt kell megjegyeznem, hogy nagy, duzzadt Angelina Jolis ajkaim vannak, és ehhez mérten nagy szám. Képzelhetik, milyen gyakran keveredem bajba mind a szám, mind az ajkaim miatt.
Valószínűleg ez a megfelelő hely arra is, hogy kifejtsem, az egy csók és más semmi híve vagyok. A bölcselet ekként hangzik: az ember ad egy szenvedélyes csókot, aztán lelép. Minden jókislány eljátszotta már ezt. Először is, mennyivel jobb, ha szűzkurvának tartják az embert, mintha kurvának. Plusz, ez még semmit nem jelent – ez pusztán az interakció egy újabb módja egy vonzó ajakpárral. Továbbá arra is kiváló, hogy meglepjünk valakit. Az egyik percben még mély diskurzusba merülnek velünk, a következőben meg lecsúsztatjuk a nyelvünket a torkán. (Vagy fordítva.) Csakhogy a csók Johnnal olyan jó volt, hogy azonnal előtérbe helyezte az egy csók és más semmi alapvető hibáját: némelykor nehéz – ha nem lehetetlen – lelépni a szenvedélyes csók után. Jelen helyzetben én nem készültem sehová. Mint ahogyan John sem. Legalábbis egy darabig biztosan nem.
Szeretném azt mondani, hogy ezek után életem egyik legintenzívebb és legszenvedélyesebb szexével töltött reggele következett, de a valóság az, hogy mindketten túlságosan kialvatlanok voltunk, és John az idő legnagyobb részében a bűntudat okozta ernyedt állapotban leledzett. Na persze nem jeleztem felé, hogy péniszének petyhüdtségét én a házasságának tudom be; inkább bevetettem a teljes blöfftudományomat, és valahogyan sikerült meggyőznöm Johnt, hogy ő a világ legszexibb pasija.
És ez igazán nagy szó, mert valójában az én kék szemű hercegem messze nem volt tízpontos férfiú. John nagyon zömök és nagyon alacsony volt, némileg olyan, mint egy kocka. Sápadt bőrét melanomákra gyanúsan emlékeztető anyajegyek pettyezték, finom szálú vörös haját rövidre vágva viselte, így próbálta elrejteni idő előtti kopaszságát, és nagy, vastag, fekete keretes szemüvegét még a Prada sem volt képes vonzóvá tenni.
Hogy eltűnődtem-e, hogy valaki, aki meg tud engedni magának egy Prada szemüveget, miért választ nagy, vastag, fekete szemüvegkeretet? Nem! Ne feledjék, én voltam a petrezselymet áruló, kikosarazott lány. Itt volt előttem egy valódi, hús-vér, boldogtalan gazdag ember, élő bizonyítékként, hogy Richie Rich nem csupán egy képregényfigura. Így aztán ott helyben eldöntöttem, hogy bebizonyítom Johnnak: a világ egy izgalommal teli, gyönyörű, csillogó hullámvasutazás, neki pedig Istennő-adta kötelessége, hogy átkozottul kiélvezze azt. Végső soron a pénz nem a fákon terem.
Legalábbis én azt hittem.
Senkit nem akarok untatni az érzelgős részletekkel. A helyzet az, hogy én egészen komolyan azt gondoltam, szerelemmel van dolgom. Életemben először egyetlen dolgot se akartam megváltoztatni a férfin, akiért odavoltam. A szememben ő volt a legcsodásabb férfi, akivel valaha találkoztam.
De elég őszinte vagyok beismerni, hogy életemben először olyan férfival volt dolgom, aki felajánlotta, hogy varázspálcáját meglengetve valósággá tesz bármit, amit csak kívánok. Emlékszem, egyszer elsétáltunk egy sor exkluzív bolt kirakata előtt, és John felajánlotta, hogy megvesz nekem bármit, amit csak szeretnék. Azt mondta, hogy ami nekem 5 dollár, az neki körülbelül 500 dollár.
Rendkívüli dolog volt hallania ezt egy olyan embernek, aki addig nem szerezte meg az első Levi's farmerjét, amíg saját maga ki nem tudta fizetni. Végül egy 350 dolláros bugyit meg egy hozzáillő melltartót választottam. És még csak nem is ez volt a boltban a legdrágább garnitúra. John azt akarta, hogy kettőt válasszak. Ehelyett inkább elmeséltem neki, hogy egyszer hogyan kínáltam fel ugyanezt a lehetőséget a hároméves unokahúgomnak, és hogy milyen rettentő megkönnyebbülés volt, amikor egy 2 dolláros buborékfújót választott.
Különös egy slamasztikában találja magát az ember, amikor bármit választhat egy boltból. Igyekszik pillantást sem vetni az árcédulákra. Reméli, hogy nem a legdrágább holmit választja ki. Eltűnődik, hogy vajon mi járhat az eladók fejében. Összerezzen, amikor a kísérője valami ennyire szexisét fizet ki a nevében. Igazán különös érzés volt. Egész életemben mindig is én vettem meg magamnak a dolgaimat: a ruhákat, a sminket, a fehérneműt. Most meg itt ez a nős férfi, aki a legintimebb ruhadarabokat fizeti ki nekem a hitelkártyájával. Méghozzá fekete Amexszel, nem akármivel. Nem is tudtam, hogy a platinán túl létezik még bármi.
Életünk bizonyos pontjain átlépünk olyan határvonalakat, amiket aztán nem lehet át nem lépetté tenni. A sportban ezt, azt hiszem, „hátsó pályának” hívják: az élmények vitathatatlan mércéi ezek, melyeken túl a továbbhaladás lehetetlen. Egyszer régen elfogadtam a „bármit az ékszerboltból” ajánlatot az egyik legjobb barátomtól, de az nagyon más volt, mint a „bármit a fehérneműboltból” ajánlat egy nős férfitól. Túlléptem egy határon, és hirtelen szexi volt, hogy ez a férfi drága ajándékokat vásárolgat nekem, és hogy mellette kitartott nőnek érzem magam. Elképesztően, ki- hitte-volna módon szexinek tűnt. És ez még csak a kezdet volt.
A rend kedvéért szeretném megjegyezni, hogy én egyetlen dolgot sem kértem tőle. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy valami szörnyen drága dolgot kérjek, sőt mi több, követeljek, ahogyan állítólag néhány ember megteszi. De nem is kellett ilyesmit csinálnom. John felmérte az életemet, látta, mire van szükségem, és hirtelen lett egy mesés fényképezőgépem, egy nagy teljesítményű távcsövem, egy felbikázott számítógépem, egy high-tech DVD-lejátszóm (amin azóta se tudom beállítani az időt vagy a felvételt), és több vakító ékszerem, mint amit egy hip-hop találkozón látna az ember.
Mámorító napok voltak ezek egy javarészt egyszerű lány számára, aki oly frissiben tért vissza a tengerparti kisvárosi életből. Amikor John nem volt velem, végigsétáltam az Oxford Streeten, és arcomon szexi mosoly ült, amit hatalmasra növekedett önértékelésem generált. (Talán a „rémesen felduzzasztott” pontosabb leírás lenne, de ezt akkor még nem tudtam.) Rendkívül hízelgett, hogy egy olyan férfi, mint John, azt mondja nekem, szeret. Hihetetlen módon büszkévé tett.
És fel is izgatott. Amikor elmentem szórakozni a barátaimmal, őrületeseket flörtöltem minden szerencsétlen fickóval, aki hozzávetőlegesen heterónak tűnt, és képes volt végigtáncolni egy vagy két dalt a táncparketten. A felingerelt jótét lelkek aztán a hajnali órákban kosarat kaptak, hogy aztán később John húzzon hasznot felgyülemlett vágyaimból. O volt a számomra az egyetlen férfi: senki más nem ért még csak a közelébe sem.
Így történt, hogy amikor John azzal a javaslattal állt elő, hogy hagyjak fel a pszichológusi munkámmal, és térjek át a „Szerető Terv”-re, hogy jobban elérhető legyek a számára, egy percig sem haboztam. Valójában ujjongtam! Akkoriban a Javító-Nevelő Szolgálat Részlegén dolgoztam, és az ügyfeleim közé tartozott számos nemi erőszakot elkövető, egy betörő, meg egy pedofíliás nyomozás egyik koronatanúja. A pszichológiai tanácsadás révén jobbá váltak az esélyeik a feltételes szabadlábra helyezésre. Gyakorlatilag éreztem, ahogy elkerekedik a szemük, amikor felhívtam őket, és igyekeztem vidám lenni.
Annyira jó volt ténylegesen segíteni Johnnak. Lecsillapítani háborgó sérelmeit, amikor hazajött, vagy a megfelelő dolgokat kimondani, amikor a feleségéről vagy a munkájáról akart méltatlankodni. Feltöltöttem a hűtőt olyan ételekkel, amiket John imádott, és elkezdtem ínyenc kávékat vásárolni. Elvittem őt kalandokra és táncos bulikba, és olyan emberekkel találkozott, akikkel különben sosem került volna kapcsolatba. És ő mindezenközben hálás volt, és azt mondogatta, nem is hiszi, hogy összetalálkozott egy ilyen emberrel, mint én. Hogy valójában én vagyok a tökéletes nő. Hogy feltétel nélkül szeret.
Az, hogy egy olyan férfi., mint John szájából hallhattam azokat a szavakat és még ennél is többet, a boldogság olyan magasságaiba repített, aminek létezéséről nem is tudtam. Egyszerűen olyan jó érzés volt, hogy kis szerénységem a nagy Johnnak segíthet. Stresszesen, boldogtalanul, sőt néha öngyilkos hangulatban lépett be a lakásomba. Amikor aztán kilépett, pihent volt, boldog, és arcán mosoly játszott. Napjában tucatnyi sms-t küldtünk egymásnak, és ő tréfásan úgy írta le a családjával töltött időt, mint „kiképzőtábort”, ahhoz az időhöz képest, amit velem töltött. Megtanítottam neki, hogyan szeresse újra az életet. Hogyan lássa meg a szépséget a világban. Hogyan értékelje a csodálatos gyerekeit. Olyan nagyszerű szintű támogatást nyújtottam neki, hogy akkoriban bárkinek vidáman azt mondtam volna, hogy John tartozik nekem, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az adósa lennék. Megdolgoztam az eltartásomért.
Azt mondogattam magamnak és bárkinek, aki meghallgatott, hogy álmaim férfija egy „zavaros szakításon” megy épp át, és hamarosan minden reggel mellettem ébred majd. Úgy hittem, hogy tökéletes mostohaanyja leszek majd a gyerekeinek, hogy együtt vitorlázunk majd jachtokon és egzotikus helyeken fogunk élni. Elképzeltem magamat a karján mesés partikon, Versace-ba öltözve, és olyan frizurával, melynek elkészítője csupán keresztnévvel bírt. Alkalmanként hónapokig is vakációznánk Európában, és én apró kis ajándékokat hagynék a padok alatt, ahol majd a csavargók megtalálhatják. Végre lenne időm regényeket írni és megvalósítani életre szóló álmomat: sikeres író lenne belőlem. De ami a legfontosabb, egy nagyon gazdag, nagyon nagy hatalmú férfit tennék boldoggá. Én kis szerénységem. Nekem sikerülne az, amire a dollármilliók képtelenek voltak.
Ez adta az igazi mámort. Nem az ajándékok; nem az, hogy a lábaim előtt hevert az egész világ; és az sem, hogy úgy tudtam bemenni egy boltba, hogy bármit megvehettem. Hanem az, hogy Port Stephens városka egyik leánykája többet ért ennek a férfinak, mint a világ minden pénze.
Kezdtem úgy gondolni rá, mint életem egyetlen igaz szerelmére. Énekeltem a zuhany alatt és a ház körül. Ötdolláros bankókat nyomtam a kéregetők kezébe. Mosolyogva és magamban nevetve sétáltam végig az utcán – és az emberek visszamosolyogtak! –, és azonosultam a dalok szövegével. John idegesítő' szokásai a szememben szeretetre méltóak voltak. Életemet adtam volna a gyerekeiért, habár még nem is találkoztam velük. Feltártam a szívemet és örömmel kínáltam oda Johnnak a lelkemet.
Még egy regénybe is belekezdtem néhány rettenthetetlen kis öreg nénikékről, aminek megírásáról mindig is álmodoztam. Csaknem egy évtizede tervezgettem már, és addigra pusztán annyi maradt már csak, hogy papírra vessem az egészet. Nem haladt olyan gördülékenyen, mint hittem volna, de az egész életem ott volt a befejezésre. Nem siettem sehová. A Hetedik Mennyország annyi minden mással kecsegtetett.
A gond azzal, amikor az ember ilyen magasan jár a fellegekben az, hogy szörnyen nagyot zuhanhat.
Amikor másodjára találkoztam Johnnal, az első mondata ez volt: „Nem fogom elhagyni a feleségem.” Fél évvel később különváltak, és John magában már elkezdte felosztani a 20 millió dolláros vagyonát. De amikor a felesége azzal fenyegette meg, hogy megöli magát és a gyerekeket, ha nem tér vissza hozzá, John átutalt a bankszámlámra 4000 dollárt, és én soha többé nem beszéltem vele és nem láttam viszont. Mindez ráadásul karácsonykor, a rohadt életbe!
Utolsó találkozásunkkor John egy halom ajándékot kapott tőlem, amit nem is igazán engedhettem volna meg magamnak, én meg tőle mirigylázat. Két hétig nyomtam lázasan az ágyat, és nem értettem, miért nem hív vissza.
Január 10-én aztán végre hallottam róla. E-mailben. Öt rideg mondat állt benne, amiket minden bizonnyal előbb jóváhagyott a felesége. Azt írta, hogy visszatért Charlene-hez „a gyerekek kedvéért”, és hogy a nő egyik feltétele az volt, hogy John soha többet nem beszél vagy lép velem érintkezésbe semmilyen módon. Postán visszaküldte néhány holmimat, de még csak egy kísérőkártyát se mellékelt.
Amennyit sírtam, csoda, hogy nem száradtam ki. El se hagytam az ágyam három hosszú héten át. Emlékszem, azt zokogtam Susan-nek, hogy drága ajándékokat bárkitől kaphatok, de Johnt senki nem tudja megadni nekem. Végül meggyőztem Susant, hogy hívja fel Johnt, miután teljes erővel sújtott le rám a szorongásos roham. Ekkor értesültem Charlene ultimátumáról. Micsoda banya!
A barátaim nem értették a dolgot. Úgy gondolták, hálásnak kéne lennem, és felhívták a figyelmem az ajándékokra, amiket kaptam. A reakciójuk felbőszített. Johnt tartottam életem egyetlen igaz szerelmének. A pénznek mindehhez semmi köze nem volt.
Ilyesformán aztán az örömmámor szédítő magasából a valamelyest öngyilkos depresszió mélységeibe zuhantam. Ezen felül munkanélküli voltam, és közel álltam a lakásom elvesztéséhez. Csak a lakáshitelem és a lakbérem egyedül 1300 dollár volt két hétre. A Port Stephensben lévő lakásomat kiadtam egy egyedülálló anya ismerősömnek, aki nemrég szakított a barátjával, és akire nehéz idők jártak. John bátorító szavai hatására nagylelkűen felajánlottam neki egy egyéves haszonbérletet heti hitvány 150 dollár ellenében. A lakáshitel-törlesztésem ennek csaknem a duplája volt, de John azt mondta, majd ő támogat. Most, miután két hetet töltöttem betegen az ágyban, újabb hármat meg sírdogálva, 300 dollárom maradt a bankban, és másfél hetem volt arra, hogy találjak legalább még ezret. A társadalombiztosítás teljes 400 dollárt fizetett két hétre.
Így aztán azt tettem, amit a nélkülözés idején mindenki: elkezdtem a barátaim otthonába járni, enni.

fel