Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Írói álnevem Holly Hill, és a következő oldalak többnyire igazak, habár
a barátaim szerint hajlamos vagyok a dolgokat elbagatellizálni csakúgy,
mint túlzásokba esni. Egy neuropszichológus egyszer azt mondta nekem,
hogy „alulfejlett hipotalamuszom” van, ami többek közt azt jelenti,
hogy gyengén reagálok a kockázatra. Más szóval: gyakran sokkal jobban
kellene félnem. Higgyék el nekem, ezáltal elég bizarr dolgokra képes az
ember. Álneveket használtam és más részleteket is megváltoztattam, hogy
megóvjam a könyvben említett emberek személyazonosságát. Kérem, tartsák
tiszteletben ezen személyek magánéletét – mindannyian cipeljük az ő
vétkeik súlyát így vagy úgy.
ELSŐ FEJEZET
Egy „John” volt az, aki bevezetett a Dick néven futó pasikkal
folytatott életembe.
Johnnal Jason buliján találkoztam. Jason egy jól menő kis befektetési
cégnél dolgozott. Elképesztően jól menőnél, az igazat meg vallva. Jason
jövedelme látszólag újra és újra megduplázódott, amit mi, többiek
leplezetlen irigységgel figyeltünk. Azóta ismerem Jasont, hogy együtt
jártunk a Newcastle Egyetemre, én pszichológia, ő meg mérnök szakon.
Reggelente gyakran találtunk Jasonre eszméletlenül elterülve a
társalgónk padlóján, egy üres Jack Daniel's-es üveg nyakát szorongatva.
Ez már önmagában is nagy teljesítmény volt, ugyanis Jason jóval
magasabb volt száznyolc van centinél, a parányi társalgónk meg
valószínűleg nem lehetett több öt négyzetméternél.
Jason leginkább a mesés bulijairól volt híres, és ez alól az az éjszaka
sem volt kivétel – az emberek szanaszét hevertek a század eleji házban
a részegség különféle mámoros stációiban.
Én a nagy hálóban nyúltam el egy rakás emberrel Jason extra méretű
vízágyán. (Jasonnek mindig vízágyai voltak, mert úgy tartotta, hogy az
újsütetű „partnere mozgását észre sem fogja venni” ágyak
szentségtörőek, és az egyháznak be kéne tiltania őket. Ő ébren szerette
a partnereit.) Szexhancúrról szó sem volt, csupán három vagy négy olyan
emberről – velem együtt –, akiknek az italtól megeredt a nyelvük,
marihuánát szívtak és a világ problémáit egyetlen beszélgetés alatt
oldották meg.
Elégedettséggel töltött el a közreműködésem, ámbár csöppet aggasztott,
hogy talán túlzottan leegyszerűsítettem a mondandómat az „engedj”
válaszommal, mielőtt kisétáltam a szobából, épp, mikor John belépett a
bejárati ajtón.
Olyan volt az egész, mint azok az elkoptatott klisék. Összetalálkozott
a tekintetünk, és én azonnal vonzódni kezdtem hozzá, anélkül, hogy
bármi mást láttam volna. A szeme áthatóan kék volt, és mögötte egy
egész csomó dolog zajlott. Bárki mondta is, hogy a szem a lélek tükre,
az alighanem valami papoló prédikátor lehetett. Hisz lássuk be: a szem
az agy tükre, pont, ahogyan azt a természet eltervezte.
Természetesen sor került a bemutatkozásra, és lenyűgözve tudtam meg,
hogy a kék szemű férfi Jason főnöke. Állítólag „nagyon gazdag és
nagyhatalmú férfi”, aki nemcsak Jason befektetési cégének egyik
pénzügyi támogatója volt, de az a számítógépes géniusz is, aki megírta
a befektetéseket oly sikeressé tévő programot. Jason szavaival élve a
férfi, aki oly csontig hatóan meredt rám, egy „őrült géniusz”. Aznap
éjjel elmerültem abban a szempárban. Olyan voltam, mint egy nyúl, aki
mozdulni sem tud a fényszóró sugarában. És ennek nem csak az a szempár
volt az oka. Az agya is.
Jó lenne, ha le tudnám írni, mit viselt John, vagy hogy mit mondott
nekem. De csak azokat a kék szemeket tudom felidézni, és azt, hogy ő is
vonzódott hozzám. Igazság szerint olyan nyilvánvaló volt a vonzalmunk,
hogy Jason egy ponton félrehúzott és közölte velem, hogy John házas.
Házas! A kedvem nagyot zuhant. John tiltólistás, egy „érinthetetlen”.
Nem voltam házasságtörő. Még csak véletlenül sem akartam egy nős férfi
meg a felesége közé állni. Talán gyerekkoruk óta szeretik egymást, és
azon párok közé tartoznak, akik azóta is mindenhová kézen fogva járnak.
Talán még gyerekeik is voltak.
De nem tudtam visszafogni magam. Meglehet, hogy ez az egyetlen esélyem,
hogy megismerjek egy kék szemű, milliomos géniuszt.
A buli egyike volt azoknak az egész éjszakán át tartóknak, amiket csak
olyanok tudnak végigcsinálni, akiknek magas a tűréshatáruk a
kicsapongás terén. A barátaim meg én abban hiszünk, hogy a
mértéktartást mértéktartással kell művelni. Más szóval, alkalmanként
hatalmasakat tivornyáztunk.
Mindenesetre néhányunk még mindig ereje teljében volt reggel hat körül,
amikor az utolsó vendégek is kezdtek hazaszállingózni, így meghívtam
Johnt, Jasont és Susant magamhoz, hogy megnézzük a lakásom nyújtotta
lélegzetelállító napfelkeltét.
Susan egy volt az igen kevés sydneyi barátnőim közül, és az egyetlen
általam ismert igazi biszexuális. Gyakorlatilag a szó szoros értelmében
váltogatta a férfiakat és a nőket, akik mind végtelenül különleges
alakok voltak, és imádattal borultak a földre, amit Susan lába
érintett. Azt hiszem, legtöbbünk imádattal nézett Susanre – messze jobb
klinikai pszichológus volt annál, mint amilyenné én valaha is válni
reméltem, és eszméletlen dögös volt hosszú, lenyűgöző lábaival és a
mosolyával, ami egy szociopata szívét is ellágyítaná (mint ahogy
gyakran el is lágyította). Bár nem velünk járt egyetemre, de hosszú
évek óta egy másik barátunk partnere volt, és mostanra Susannel már
gyakrabban találkoztam, mint az eredeti baráttal. Mindig árulónak érzem
magam, amikor ilyesmi történik.
Az én háztömböm Darlinghurst legközepén állt, egy jól ismert szórakozó
negyedben Sydney központi üzleti negyede és a vörös lámpás negyed
között. Az utcákat kávéházak, éttermek, kocsmák és éjszakai klubok
szegélyezték, és ezek mind támolygásnyi távolságra voltak a lakásomtól.
Miután a taxi kitett bennünket, mind bemasíroztunk a liftbe, aztán
felmentünk egészen a tizenhetedik emeletig, majd be a lakásomba, egy
apró stúdiólakásba, északkeletre néző síküveg ablakokkal. Nagyjából fél
éve volt ez az otthonom és menedékem, azóta, hogy visszaköltöztem
Sydneybe a szülővárosomból, Port Stephensből. Öt évvel korábban már
éltem Sydneyben, de a gyász elkergetett, amikor a barátaim fele meghalt
AIDS-ben. Most visszatértem, és pótoltam a kihagyott időt.
Készítettem egy italt mindenkinek, Jason pedig körbeadott egy füves
cigit. Előállhatnék most a beszélgetésünk felidézett változatával, de
leginkább baromságokból állna. Bődületes baromságokból. Mindannyian
eléggé be voltunk már állva. Senki nem mond okosságokat, miután
huszonnégy órája fenn van.
John mellettem ült a kanapén, és testem mindazon részeit simogatta,
amikhez illedelmesen hozzá tudott férni a vegyes társaságban.
Lévén meglehetősen intellektuális társaság, továbbra is a világ
problémáit igyekeztünk megoldani, habár gyanítom, a megoldásaink
sóhajnyit gyakorlatlanok voltak. Ha például minden létező vallást
betiltanának, és helyette mindenki a bolygót kezdené vallásos áhítattal
imádni, ahogyan Susan javasolta, hát biztosra veszem, abból istentelen
nagy gondok lennének. Elnézést a szójátékért.
Amikor John elkezdte a hátamat masszírozni, én pedig nagylelkűen
felajánlottam, hogy leveszem az ingemet a jobb hozzáférés kedvéért,
Susan és Jason gyorsan távozni akartak.
– Ne, ne! – kiáltottam szinte sikítva, hisz azt akartam, maradjanak,
mert féltem, hogy John is menne velük, pedig még meg sem találta a
tetoválást a gerincem alján.
– Kérlek, maradjatok, élvezem a
beszélgetést.
Susanre villantottam a „Nyomatékos Pillantásom” (tudják, mire gondolok
– egyfajta tágra nyílt szemű grimasz ez, miközben képtelen szavakat
formálunk a szánkkal és reméljük, hogy a másik ember nem látja őket).
Szerencsémre Susan kellőképp hozzá volt szokva a nonverbális grimaszok
értelmezéséhez, és sietve vissza is ült, ráébredvén, hogy mindent
eldöntő pillanatok ezek nekem és Kékszemnek.
Meglehet, nem emlékszem sok mindenre mindabból, amit a mi kis
csoportunk aznap reggel mondott, ám a masszázsra annál inkább. Nemcsak
hogy úgy tűnt, a végtelenségig tart, de John mintegy kényszerítve
érezte magát, hogy folytassa, szinte mintha a masszírozás iránti vágya
valami önkéntelen izomrángás vagy kényszeresen rögeszmés mozdulatsor
lenne. Két kör kávé, tizenöt gramm fű, és csaknem egy teljes üveg vodka
múltán készen álltam arra, hogy Jason és Susan távozzanak. Mostanra
John mindenestül felfedezte a tetoválást a hátamon, és még oda is súgta
nekem, hogy mindig is szeretett volna szeretkezni egy tetovált lánnyal,
de eddig soha nem nyílt alkalma rá.
Türtőztettem magam, és nem közöltem vele, hogy én pedig még soha nem
feküdtem le nős férfival, és hogy egészen mostanáig ez büszkeséggel
töltött el.
Ezúttal az „oké, most már mehettek” pillantásomat lövelltem Susanre, és
eszem a kis szívét, ő meg Jason kisurrantak az ajtón, mielőtt még
Johnban egyáltalán felmerülhetett volna, hogy kivegye görcsbe rándult
ujjait a jeges vízzel teli tálból, ahova én merítettem őket. De nem
ugrottunk egymás karjaiba, ahogyan az összes regényben és filmben
szokott történni: ehelyett feltérképeztük egymás elméjét. Azelőtt sosem
találkoztam hamisítatlan géniusszal, ám hamar rájöttem, hogy a jó
beszélőke mindenkor kenterbe veri a géniuszt. Míg John a beszélgetés
minőségi részét hozta, addig én a mennyiséget szállítottam, imígyen
biztosítva néhány társalgási „ékkövet”, pusztán a létrehozott szavak
számán át (szobában gépelő majom elmélet), melyeket a Johnban meglévő
géniusz előzékenyen megjegyzett, míg a többit félredobta.
Ezen a ponton valószínűleg meg kell említenem, hogy igen nagy
tehetségem van abban, amit én csak „társalgási blöffölésnek” hívok.
Valószínűleg abból fakad mindez, hogy egyszerre vagyok pszichológus és
író – ha ez a két hivatás nem ad az embernek jó beszélőkét, hát rossz
szakmát választott. Azt hiszem, ezek magyarázatot adnak a katarzis
iránti igényemre is, meg arra a késztetésemre, hogy elmondjak mindent a
világnak – veszélyes tulajdonságok ezek az emberi pszichét feltérképező
kalandor kezében!
Emellett szörnyű a rövid távú memóriám, így az évek során egy kis
füzetbe írtam le különféle pszichológiai és irodalmi meglátásaimat.
Újdonsült géniusz barátomnak nem feltétlenül kellett megtudnia, hogy a
termelési sebességem átlagosan csupán évi egynéhány meglátás volt.
– Szeretem feljegyezni a gondolataimat – mondtam neki, és előkaptam a
jegyzetfüzetet. – Ezek a legfrissebb észrevételeim.
Így aztán legalább harminc, változó mértékben éles elméjű elmélkedést
fel tudtam mutatni. Olyan világmegváltó reflexiók voltak köztük, mint
„Látnak minket a halottak, amikor szexelünk?”, ami legalább annyira
volt eredeti, mint egy ebéd a McDonald's-ban, viszont erősen
foglalkoztatott, miután apám meghalt. Hasonlóképp, „a tömeg
magányossága” is az akkor érzett gyászom tünete volt. Néhány a
munkámmal volt kapcsolatos: „A téveszme csupán egy megizmosodott
gondolat.” Ez utóbbi láthatóan rendkívüli hatással volt Johnra.
Külön-külön nem tűntek túl jelentőségtelinek, de' együtt felolvasva
őket valahogy sikerült meggyőznöm ezt a nős, kék szemű géniuszt, hogy
valamelyest tűrhető IQ-val és filozofikus természettel rendelkezem.
Ami Johnt illeti, azt mondta, úgy hiszi, hogy a világ, és benne
mindenki, kifejezhető egy halom számmal, és ez által szinte minden
előre látható lesz, feltéve, hogy elegendően nagy minta áll a
rendelkezésünkre. Mint kiderült, az általa megírt számítógépes program
is ezen az elméleten nyugodott, márpedig ez volt a világ egyik
legsikeresebb befektetési szoftverprogramja.
Megrökönyödésemre, gazdagsága dacára John azt is elmondta, mennyire
boldogtalan az élete, és hogy számára milyen unalmas és nem kielégítő
hely a világ. Elárulta nekem, hogy tíz nappal az után, hogy elvette,
rájött, hogy nem szereti a feleségét, a gyermekei születése pedig csak
rontott a dolgokon.
Teljességgel felfoghatatlan volt a számomra, hogy egy kétgyerekes
zilliomos egyáltalán hogyan unatkozhat és élhet ki nem elégítő életet,
és ettől csak még jobban a bűvkörébe kerültem. Jó benyomást akartam
kelteni, ezért szóba hoztam a legutóbb olvasott sci-fi könyvemet, és
vázlatosan kifejtettem neki, szerintem milyen logikus feltételezés a
féregjáratokat felhasználva utazni térben is időben. (Hála az égnek a
sci-fi könyvekért – mindig számíthat rájuk az ember, ha némi izgalmat
szeretne csempészni a beszélgetésbe!) Amikor erre ő a kvantumfizikáról
kezdett beszélni, sikerült a megfelelő helyeken bólogatnom, habár
gyakorlatilag az első pár mondata után elvesztettem a fonalat.
Amikor megkérdezte, hogy megcsókolhat-e, elég ésszerűnek tűnt, hogy
igenlően feleljek, ennél fogva így is tettem. Gyanítom, hogy
megkönnyebbülten fogadta a szünetet a társalgási blöffölésemben, habár
könnyen lehet, hogy szegény fickó egyszerűen csak kanos volt.
Azt hiszem, arra is ki kell térnem, hogy meglehetős szerencsémre
átkozottul vonzónak találnak az emberek. Nem tudom biztosan, hogyan
alakultak így a dolgok. Az iskolában én voltam az a magas, sápadt,
esetlen lány, aki mindig petrezselymet árult, és a férfi nemet még csak
meg sem érinthettem tizenhat éves koromig, amikor is a szerencse úgy
hozta, hogy épp úgy pörgettem az üveget, hogy az egy olyan srácra
mutatott, akinek szintén nagy fém vasúti sínek futottak a fogsorán.
Aztán valahogy, valamiképp, amikor az összes fiú magasabbra nőtt, én
pedig többé nem próbáltam alacsonyabbnak látszani, a körteformájú,
púpos tiniből jól kinéző lányka kerekedett. A szalmaszínűre szőkített
hajam (ühüm, a házi szer- a suli mosdóiban festettük) puha és
aranybarna lett, a hízásra való hajlamomról pedig kiderült, hogy csupán
a suli utáni túlzott nassolás az oka. Ennél is meglepőbb módon,
légiessé és magabiztossá vált a mozgásom, a gerincem görbületének pedig
nyoma sem maradt!
Az a csók volt életem egyik legerotikusabb élménye. Mélyen az őrülten
kék géniusz-szemébe néztem, és ajkaimmal felfedezőútra indultam az
ajkain. Itt kell megjegyeznem, hogy nagy, duzzadt Angelina Jolis ajkaim
vannak, és ehhez mérten nagy szám. Képzelhetik, milyen gyakran
keveredem bajba mind a szám, mind az ajkaim miatt.
Valószínűleg ez a megfelelő hely arra is, hogy kifejtsem, az egy csók
és más semmi híve vagyok. A bölcselet ekként hangzik: az ember ad egy
szenvedélyes csókot, aztán lelép. Minden jókislány eljátszotta már ezt.
Először is, mennyivel jobb, ha szűzkurvának tartják az embert, mintha
kurvának. Plusz, ez még semmit nem jelent – ez pusztán az interakció
egy újabb módja egy vonzó ajakpárral. Továbbá arra is kiváló, hogy
meglepjünk valakit. Az egyik percben még mély diskurzusba merülnek
velünk, a következőben meg lecsúsztatjuk a nyelvünket a torkán. (Vagy
fordítva.) Csakhogy a csók Johnnal olyan jó volt, hogy azonnal előtérbe
helyezte az egy csók és más semmi alapvető hibáját: némelykor nehéz –
ha nem lehetetlen – lelépni a szenvedélyes csók után. Jelen helyzetben
én nem készültem sehová. Mint ahogyan John sem. Legalábbis egy darabig
biztosan nem.
Szeretném azt mondani, hogy ezek után életem egyik legintenzívebb és
legszenvedélyesebb szexével töltött reggele következett, de a valóság
az, hogy mindketten túlságosan kialvatlanok voltunk, és John az idő
legnagyobb részében a bűntudat okozta ernyedt állapotban leledzett. Na
persze nem jeleztem felé, hogy péniszének petyhüdtségét én a
házasságának tudom be; inkább bevetettem a teljes blöfftudományomat, és
valahogyan sikerült meggyőznöm Johnt, hogy ő a világ legszexibb pasija.
És ez igazán nagy szó, mert valójában az én kék szemű hercegem messze
nem volt tízpontos férfiú. John nagyon zömök és nagyon alacsony volt,
némileg olyan, mint egy kocka. Sápadt bőrét melanomákra gyanúsan
emlékeztető anyajegyek pettyezték, finom szálú vörös haját rövidre
vágva viselte, így próbálta elrejteni idő előtti kopaszságát, és nagy,
vastag, fekete keretes szemüvegét még a Prada sem volt képes vonzóvá
tenni.
Hogy eltűnődtem-e, hogy valaki, aki meg tud engedni magának egy Prada
szemüveget, miért választ nagy, vastag, fekete szemüvegkeretet? Nem! Ne
feledjék, én voltam a petrezselymet áruló, kikosarazott lány. Itt volt
előttem egy valódi, hús-vér, boldogtalan gazdag ember, élő
bizonyítékként, hogy Richie Rich nem csupán egy képregényfigura. Így
aztán ott helyben eldöntöttem, hogy bebizonyítom Johnnak: a világ egy
izgalommal teli, gyönyörű, csillogó hullámvasutazás, neki pedig
Istennő-adta kötelessége, hogy átkozottul kiélvezze azt. Végső soron a
pénz nem a fákon terem.
Legalábbis én azt hittem.
Senkit nem akarok untatni az érzelgős részletekkel. A helyzet az, hogy
én egészen komolyan azt gondoltam, szerelemmel van dolgom. Életemben
először egyetlen dolgot se akartam megváltoztatni a férfin, akiért
odavoltam. A szememben ő volt a legcsodásabb férfi, akivel valaha
találkoztam.
De elég őszinte vagyok beismerni, hogy életemben először olyan férfival
volt dolgom, aki felajánlotta, hogy varázspálcáját meglengetve
valósággá tesz bármit, amit csak kívánok. Emlékszem, egyszer
elsétáltunk egy sor exkluzív bolt kirakata előtt, és John felajánlotta,
hogy megvesz nekem bármit, amit csak szeretnék. Azt mondta, hogy ami
nekem 5 dollár, az neki körülbelül 500 dollár.
Rendkívüli dolog volt hallania ezt egy olyan embernek, aki addig nem
szerezte meg az első Levi's farmerjét, amíg saját maga ki nem tudta
fizetni. Végül egy 350 dolláros bugyit meg egy hozzáillő melltartót
választottam. És még csak nem is ez volt a boltban a legdrágább
garnitúra. John azt akarta, hogy kettőt válasszak. Ehelyett inkább
elmeséltem neki, hogy egyszer hogyan kínáltam fel ugyanezt a
lehetőséget a hároméves unokahúgomnak, és hogy milyen rettentő
megkönnyebbülés volt, amikor egy 2 dolláros buborékfújót választott.
Különös egy slamasztikában találja magát az ember, amikor bármit
választhat egy boltból. Igyekszik pillantást sem vetni az árcédulákra.
Reméli, hogy nem a legdrágább holmit választja ki. Eltűnődik, hogy
vajon mi járhat az eladók fejében. Összerezzen, amikor a kísérője
valami ennyire szexisét fizet ki a nevében. Igazán különös érzés volt.
Egész életemben mindig is én vettem meg magamnak a dolgaimat: a
ruhákat, a sminket, a fehérneműt. Most meg itt ez a nős férfi, aki a
legintimebb ruhadarabokat fizeti ki nekem a hitelkártyájával. Méghozzá
fekete Amexszel, nem akármivel. Nem is tudtam, hogy a platinán túl
létezik még bármi.
Életünk bizonyos pontjain átlépünk olyan határvonalakat, amiket aztán
nem lehet át nem lépetté tenni. A sportban ezt, azt hiszem, „hátsó
pályának” hívják: az élmények vitathatatlan mércéi ezek, melyeken túl a
továbbhaladás lehetetlen. Egyszer régen elfogadtam a „bármit az
ékszerboltból” ajánlatot az egyik legjobb barátomtól, de az nagyon más
volt, mint a „bármit a fehérneműboltból” ajánlat egy nős férfitól.
Túlléptem egy határon, és hirtelen szexi volt, hogy ez a férfi drága
ajándékokat vásárolgat nekem, és hogy mellette kitartott nőnek érzem
magam. Elképesztően, ki- hitte-volna módon szexinek tűnt. És ez még
csak a kezdet volt.
A rend kedvéért szeretném megjegyezni, hogy én egyetlen dolgot sem
kértem tőle. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy valami szörnyen
drága dolgot kérjek, sőt mi több, követeljek, ahogyan állítólag néhány
ember megteszi. De nem is kellett ilyesmit csinálnom. John felmérte az
életemet, látta, mire van szükségem, és hirtelen lett egy mesés
fényképezőgépem, egy nagy teljesítményű távcsövem, egy felbikázott
számítógépem, egy high-tech DVD-lejátszóm (amin azóta se tudom
beállítani az időt vagy a felvételt), és több vakító ékszerem, mint
amit egy hip-hop találkozón látna az ember.
Mámorító napok voltak ezek egy javarészt egyszerű lány számára, aki oly
frissiben tért vissza a tengerparti kisvárosi életből. Amikor John nem
volt velem, végigsétáltam az Oxford Streeten, és arcomon szexi mosoly
ült, amit hatalmasra növekedett önértékelésem generált. (Talán a
„rémesen felduzzasztott” pontosabb leírás lenne, de ezt akkor még nem
tudtam.) Rendkívül hízelgett, hogy egy olyan férfi, mint John, azt
mondja nekem, szeret. Hihetetlen módon büszkévé tett.
És fel is izgatott. Amikor elmentem szórakozni a barátaimmal,
őrületeseket flörtöltem minden szerencsétlen fickóval, aki
hozzávetőlegesen heterónak tűnt, és képes volt végigtáncolni egy vagy
két dalt a táncparketten. A felingerelt jótét lelkek aztán a hajnali
órákban kosarat kaptak, hogy aztán később John húzzon hasznot
felgyülemlett vágyaimból. O volt a számomra az egyetlen férfi: senki
más nem ért még csak a közelébe sem.
Így történt, hogy amikor John azzal a javaslattal állt elő, hogy
hagyjak fel a pszichológusi munkámmal, és térjek át a „Szerető
Terv”-re, hogy jobban elérhető legyek a számára, egy percig sem
haboztam. Valójában ujjongtam! Akkoriban a Javító-Nevelő Szolgálat
Részlegén dolgoztam, és az ügyfeleim közé tartozott számos nemi
erőszakot elkövető, egy betörő, meg egy pedofíliás nyomozás egyik
koronatanúja. A pszichológiai tanácsadás révén jobbá váltak az esélyeik
a feltételes szabadlábra helyezésre. Gyakorlatilag éreztem, ahogy
elkerekedik a szemük, amikor felhívtam őket, és igyekeztem vidám lenni.
Annyira jó volt ténylegesen segíteni Johnnak. Lecsillapítani háborgó
sérelmeit, amikor hazajött, vagy a megfelelő dolgokat kimondani, amikor
a feleségéről vagy a munkájáról akart méltatlankodni. Feltöltöttem a
hűtőt olyan ételekkel, amiket John imádott, és elkezdtem ínyenc kávékat
vásárolni. Elvittem őt kalandokra és táncos bulikba, és olyan
emberekkel találkozott, akikkel különben sosem került volna
kapcsolatba. És ő mindezenközben hálás volt, és azt mondogatta, nem is
hiszi, hogy összetalálkozott egy ilyen emberrel, mint én. Hogy
valójában én vagyok a tökéletes nő. Hogy feltétel nélkül szeret.
Az, hogy egy olyan férfi., mint John szájából hallhattam azokat a
szavakat és még ennél is többet, a boldogság olyan magasságaiba
repített, aminek létezéséről nem is tudtam. Egyszerűen olyan jó érzés
volt, hogy kis szerénységem a nagy Johnnak segíthet. Stresszesen,
boldogtalanul, sőt néha öngyilkos hangulatban lépett be a lakásomba.
Amikor aztán kilépett, pihent volt, boldog, és arcán mosoly játszott.
Napjában tucatnyi sms-t küldtünk egymásnak, és ő tréfásan úgy írta le a
családjával töltött időt, mint „kiképzőtábort”, ahhoz az időhöz képest,
amit velem töltött. Megtanítottam neki, hogyan szeresse újra az életet.
Hogyan lássa meg a szépséget a világban. Hogyan értékelje a csodálatos
gyerekeit. Olyan nagyszerű szintű támogatást nyújtottam neki, hogy
akkoriban bárkinek vidáman azt mondtam volna, hogy John tartozik nekem,
és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az adósa lennék. Megdolgoztam az
eltartásomért.
Azt mondogattam magamnak és bárkinek, aki meghallgatott, hogy álmaim
férfija egy „zavaros szakításon” megy épp át, és hamarosan minden
reggel mellettem ébred majd. Úgy hittem, hogy tökéletes mostohaanyja
leszek majd a gyerekeinek, hogy együtt vitorlázunk majd jachtokon és
egzotikus helyeken fogunk élni. Elképzeltem magamat a karján mesés
partikon, Versace-ba öltözve, és olyan frizurával, melynek elkészítője
csupán keresztnévvel bírt. Alkalmanként hónapokig is vakációznánk
Európában, és én apró kis ajándékokat hagynék a padok alatt, ahol majd
a csavargók megtalálhatják. Végre lenne időm regényeket írni és
megvalósítani életre szóló álmomat: sikeres író lenne belőlem. De ami a
legfontosabb, egy nagyon gazdag, nagyon nagy hatalmú férfit tennék
boldoggá. Én kis szerénységem. Nekem sikerülne az, amire a
dollármilliók képtelenek voltak.
Ez adta az igazi mámort. Nem az ajándékok; nem az, hogy a lábaim előtt
hevert az egész világ; és az sem, hogy úgy tudtam bemenni egy boltba,
hogy bármit megvehettem. Hanem az, hogy Port Stephens városka egyik
leánykája többet ért ennek a férfinak, mint a világ minden pénze.
Kezdtem úgy gondolni rá, mint életem egyetlen igaz szerelmére.
Énekeltem a zuhany alatt és a ház körül. Ötdolláros bankókat nyomtam a
kéregetők kezébe. Mosolyogva és magamban nevetve sétáltam végig az
utcán – és az emberek visszamosolyogtak! –, és azonosultam a dalok
szövegével. John idegesítő' szokásai a szememben szeretetre méltóak
voltak. Életemet adtam volna a gyerekeiért, habár még nem is
találkoztam velük. Feltártam a szívemet és örömmel kínáltam oda Johnnak
a lelkemet.
Még egy regénybe is belekezdtem néhány rettenthetetlen kis öreg
nénikékről, aminek megírásáról mindig is álmodoztam. Csaknem egy
évtizede tervezgettem már, és addigra pusztán annyi maradt már csak,
hogy papírra vessem az egészet. Nem haladt olyan gördülékenyen, mint
hittem volna, de az egész életem ott volt a befejezésre. Nem siettem
sehová. A Hetedik Mennyország annyi minden mással kecsegtetett.
A gond azzal, amikor az ember ilyen magasan jár a fellegekben az, hogy
szörnyen nagyot zuhanhat.
Amikor másodjára találkoztam Johnnal, az első mondata ez volt: „Nem
fogom elhagyni a feleségem.” Fél évvel később különváltak, és John
magában már elkezdte felosztani a 20 millió dolláros vagyonát. De
amikor a felesége azzal fenyegette meg, hogy megöli magát és a
gyerekeket, ha nem tér vissza hozzá, John átutalt a bankszámlámra 4000
dollárt, és én soha többé nem beszéltem vele és nem láttam viszont.
Mindez ráadásul karácsonykor, a rohadt életbe!
Utolsó találkozásunkkor John egy halom ajándékot kapott tőlem, amit nem
is igazán engedhettem volna meg magamnak, én meg tőle mirigylázat. Két
hétig nyomtam lázasan az ágyat, és nem értettem, miért nem hív vissza.
Január 10-én aztán végre hallottam róla. E-mailben. Öt rideg mondat
állt benne, amiket minden bizonnyal előbb jóváhagyott a felesége. Azt
írta, hogy visszatért Charlene-hez „a gyerekek kedvéért”, és hogy a nő
egyik feltétele az volt, hogy John soha többet nem beszél vagy lép
velem érintkezésbe semmilyen módon. Postán visszaküldte néhány
holmimat, de még csak egy kísérőkártyát se mellékelt.
Amennyit sírtam, csoda, hogy nem száradtam ki. El se hagytam az ágyam
három hosszú héten át. Emlékszem, azt zokogtam Susan-nek, hogy drága
ajándékokat bárkitől kaphatok, de Johnt senki nem tudja megadni nekem.
Végül meggyőztem Susant, hogy hívja fel Johnt, miután teljes erővel
sújtott le rám a szorongásos roham. Ekkor értesültem Charlene
ultimátumáról. Micsoda banya!
A barátaim nem értették a dolgot. Úgy gondolták, hálásnak kéne lennem,
és felhívták a figyelmem az ajándékokra, amiket kaptam. A reakciójuk
felbőszített. Johnt tartottam életem egyetlen igaz szerelmének. A
pénznek mindehhez semmi köze nem volt.
Ilyesformán aztán az örömmámor szédítő magasából a valamelyest
öngyilkos depresszió mélységeibe zuhantam. Ezen felül munkanélküli
voltam, és közel álltam a lakásom elvesztéséhez. Csak a lakáshitelem és
a lakbérem egyedül 1300 dollár volt két hétre. A Port Stephensben lévő
lakásomat kiadtam egy egyedülálló anya ismerősömnek, aki nemrég
szakított a barátjával, és akire nehéz idők jártak. John bátorító
szavai hatására nagylelkűen felajánlottam neki egy egyéves
haszonbérletet heti hitvány 150 dollár ellenében. A
lakáshitel-törlesztésem ennek csaknem a duplája volt, de John azt
mondta, majd ő támogat. Most, miután két hetet töltöttem betegen az
ágyban, újabb hármat meg sírdogálva, 300 dollárom maradt a bankban, és
másfél hetem volt arra, hogy találjak legalább még ezret. A
társadalombiztosítás teljes 400 dollárt fizetett két hétre.
Így aztán azt tettem, amit a nélkülözés idején mindenki: elkezdtem a
barátaim otthonába járni, enni.