Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
HETEDIK FEJEZET
Hello Hajadonok Leghajlandóbbika… Egy ilyen remekbeszabott
bemutatkozóval és egy ilyen szuper képpel biztosan férfiak százai
lelkendeztek már neked. Ha még nem ijesztettek el és továbbra is
szeretnél találkozni vkivel, akkor kérlek küldj egy emilt, mert sztnék
dumcsizni veled. Az üzleti negyedben dolgozom egy nagy nemzetközi
cégnél és nagyon is értem mi az a nagyfokú stressz, amiről beszélsz,
szóval sztném tudni, esetleg meg tudnánk–e állapodni vmiben. Én is a
harmincas éveimben járok és egyedülálló vagyok, és sztném azt hinni,
normális is vagyok. He–he. Remélem hamarosan beszélünk, Brandon
Ahogy átsétáltam a Hyde Parkon, útban a Brandonnal való találkámra,
tapasztalt vén rókának éreztem magam. Arra a megállapításra jutottam,
hogy ezek a találkozók voltak a legkönnyebb „interjúk”, amiket valaha
is készítettem – főként azért, mert hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy
nem kellett semmit rejtegetnem. Ha jobban belegondoltam, akár
munkainterjúról volt szó, vagy szobatárskeresésről, kölcsönért
folyamodásról vagy épp első randiről, mindig volt valami titkolnivalóm.
Lehet, hogy a kicsi meleg vizes tartály volt az, vagy a ruhaanyag
fétisem, de soha nem voltam teljesen önmagam.
Gyakran a megjelenésemet és a társasági életemet igyekeztem háttérbe
szorítani. A múltban az állásinterjúkon gyakran szánt szándékkal
próbáltam kevésbé vonzó megjelenésre szert tenni egy nem túl hízelgő
szemüveg viselésével, vagy azzal, hogy zord kontyban fogtam össze hátul
a hajam. Tagja voltam olyan állás interjúztató paneleknek, ahol a
férfiakat könyörtelenül szekálták, amiért előnyben részesítették a
különösen vonzó női jelentkezőket. Nem számított, ha egy csinos nő volt
a legjobb jelölt; sok esetben az ilyen jelöltek kizárólag a kinézetük
miatt nem jártak sikerrel. „Ki nem állhatnám, ha miután hétfőn
kifacsart szarként begördülök az irodába, „azt” kéne néznem egész nap –
jutott eszembe az egyik nő kijelentése.
– Válasszuk a dagadt fickót,
legalább annyira jól képzett ő is, és miatta legalább nem kell majd
aggódnunk a karácsonyi bulin.” (Csak nem morgolódni hallom, kedves
olvasó? Igen, nagyon, nagyon sok jó dolog van abban, ha az embert
vonzónak tartják, de minden érmének két oldala van. Persze elismerem,
hogy ez valószínűleg egyike azon „megpróbáltatásoknak”, amit mindenki
szeretne saját maga megtapasztalni.) Ugyanígy, amikor az interjúztatok
megkérdezték, hogy mivel töltöm a szabadidőmet, kizárt volt, hogy azt
feleljem, főként a szexet, az emberek elkényeztetését és a több száz
fantasztikus, nem elérhető pasival való hajnalig tartó táncot élvezem.
Helyette azt mondtam nekik, hogy golfozom és vasárnap délutánonként
kerti partikra járok.
A randikon is palástolnom kellett a valódi énemet. Próbálkoztam egy
ideig a netes társkereséssel John után, hogy megszabadítsam magam a
fájdalomtól. De csak rosszabbul éreztem magam tőle. Képzeljék csak el,
mi lett volna, ha elárulom a randin, hogy a kedvenc exem úszótalpas
repülőket bérelt, hogy meztelenül hancúroztunk privát tengerpartokon
egy ínyenc piknik mellett, és hogy (sajnálatos módon) ez vált az új
viszonyítási alapommá pasik terén!
Mint ahogyan azt sem mondhattam el, hogy ugyanezen barátom összetörte a
szívemet, és hogy képtelennek tartom magam a szerelemre.
Felsóhajtottam, miközben átvágtam a parkon. Bárcsak John lelkiismerete
is olyan tétlen lett volna, mint jelenleg az enyém volt. Bárcsak rájött
volna, hogy egy szeretettelen házasság a gyerekek kedvéért nem hozhat
semmi jót. Bárha tudná, milyen rossz az embernek hallgatnia a szüleit,
amint éjszakáról éjszakára halkan civódnak, és egy jellegzetesen
utálatos hangon beszélnek egymással, amit csak a másiknak tartogattak.
Én végigéltem ezt. Évekig ebben éltem. Hallgattam. Figyeltem. Mivel a
beszéd számukra még újdonság, a gyerekek jobbak a nonverbális célzások
értelmezésében, mint a felnőttek. A nővérem meg én voltunk az első
számú tanúi a szüleink szerelme gyötrelmes megromlásának. A mai napig
ez az egyik legocsmányabb dolog, amit valaha láttam.
Épp időben érkeztem meg a Starbucksba. Újfent egyértelmű volt, hogy a
találkatársam még nem érkezett meg. Több férfi is üldögélt magában,
azonban tekintetük a laptopjukra vagy a mobiljukra meredt, vagy épp a
habot nyalogatták le a kapucsínós kanalukról.
Rendeltem egy közepes jeges chai tea lattét.
A pincér felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, hogy ezen a „grandé”
méretet értem–e.
Cserébe én is felvontam a szemöldököm, és hajthatatlanul ismételtem: –
Bármi legyen is a közepes, legyen szíves.
Hát igen, elképzelhető, hogy kezdtem zsémbes öregasszonnyá válni, de
már évek óta elvi alapon bojkottáltam az olyan kifejezéseket, mint
„normál”, „grandé” és „családi”. Az összes adaggal kapcsolatos
rendelésemre úgy utaltam, mint kis, közepes vagy nagy, és jól felhúztam
magam, ha a kiszolgáló nem értette, mit akarok.
A pincér megkérdezte, szeretnék–e hűségkártyát. Nemet mondtam. Először
is, a Starbuckshoz nem akartam „hű” lenni. Meg aztán képzeljék csak el,
mi lenne, ha az ötödik randin találnék rá a tökéletes férfiúra, és
büszkén elővenném a kártyámat, hogy fizessek az italainkért!
Magamban nevettem. Talán a feleségeknek is be kéne vezetni a saját
hűségkártyájukat.
Öt orál (mert az ilyesminek a legeslegkedvencebb tevékenységem legyen
az alapja), és a férj kap egy ingyenkiruccanást egy bordélyházba.
Lefogadom, hogy ez új életet lehelne néhány házasságba…
Leültem egy ajtó felé néző asztalhoz, és könnyen olvashatóvá tettem a
testbeszédem. Felnéztem, valahányszor új vendég lépett a kávézóba, és
gyakran pillantottam az órámra. Rámosolyogtam néhány téves találatra,
de ezek csak bizonytalanul visszamosolyogtak, ha egyáltalán, és a
pulthoz siettek. Hívjanak régimódinak, de pipa vagyok azokra az
emberekre, akikre rámosolyog valaki, de ők nem mosolyognak vissza –
mert hát mégis mennyire lehet nehéz felfelé húzni a szájunk két végét?
Csak nagyfokú sajnálatot lehet érezni azok iránt, akik még erre sem
képesek.
Mostanra már nem voltam ideges, nem működött a „zabszem effektus”, és
nem válaszolgattam meg magamban az előre legyártott kérdéseket sem. A
legrosszabb, ami történhet, hogy pocsékba megy az időm. Bár az is igaz,
hogy egy találkozó ezekkel a férfiakkal soha nem lehet igazán
időpocsékolás, bármennyire hasznavehetetlenek is. A rosszak által
legalább meg tudom állapítani, kik a jók.
A végén Brandon talált rám. Elfordítottam a figyelmemet az ajtóról és a
hajléktalan férfit vizslattam, aki odakint, a forgalmas járdán vert
tanyát. Kiterítette a földön a takaróját meg a különféle zacskóit, és
maga köré pakolt egy doboz narancslevet, egy fél zacskó szárított
sárgabarackot, egy régi újságpapírt, meg egy tejesflakont. A Rolling
Stones Satisfaction című számát énekelte, méghozzá igencsak jól.
Elképesztően boldognak tűnt.
Őt bámultam épp, arcomon hatalmas mosollyal, amikor Brandon
megkocogtatta a vállam.
– Holly? – kérdezte, és feszült volt a hangja.
– Nagyon sajnálom, hogy
késtem.
Felriadtam.
– Brandon – mondtam.
– Nagyon örvendek.
Felkeltem a székemből, hogy kezet rázzak vele, és megmutassam neki a
pompázatos öltözékem. Ezúttal egy gyönyörű, barna, testhez álló
nadrágot viseltem a kedvenc kerek nyakú rózsaszín virágmintás
felsőmmel, amely oly módon mutatta meg a dekoltázsomat, hogy közben nem
ordított róla, hogy „túlságosan erőlködik”, mint néhány mély V kivágású
felsőről.
Brandon sötétbarna bőrű volt, kissé túlsúlyos, korán kopaszodott és egy
olcsó öltönyt viselt, rosszul megkötött nyakkendővel. Nem vagyok jó a
származás megállapításában (és mindig félek rákérdezni), de úgy tűnt,
hogy ázsiai és indiai vonások is felfedezhetők az arcán. Valószínűleg a
harmincas évei végén járhatott. Idegesnek látszott, és úgy tűnt, örül a
lehetőségnek, hogy végigmehet a kávérendeléssel járó szószaporításon,
hogy közben kicsit összeszedhesse magát.
Néztem, ahogy leadja a rendelését, majd figyelni kezdtem, hogyan
téblábol várakozás közben, szemügyre véve mindent a kávézóban, rajtam
kívül. Eltűnődtem, találkozom – e valaha olyan emberrel, aki rendel egy
kávét, majd teljesen mozdulatlanul áll, és az alkalmat mély
gondolatokra vagy képzelgésre használja fel. Ha őszinte akarok lenni,
én általában a sorban állás vagy a kiszolgálásra várakozás közbeni időt
aggódással töltöttem – hülyeségekről, mint hogy például a másik sor
gyorsabban halad–e vagy hogy jó sorrendben szolgálnak – e ki bennünket.
Észrevettem, hogy Brandon nem visel jegygyűrűt, és arra tippeltem, hogy
a „fiatal vagyok és nincs időm nőt keresni” kategóriába tartozik.
Bíztam benne, hogy tévedek. Olyan férfit akartam, akinek jelentős
családi elkötelezettségei vannak meg felesége, aki szereti a férjét
minden este az ágyában tudni, ámbátor a távolabbi oldalon.
Kezében egy közepes kávéval Brandon végre lehuppant mellém egy hallható
sóhaj kíséretében, és újra elnézést kért, amiért késett. Azt mondta,
elhúzódott egy megbeszélés, és nem tudott kiugrani, hogy használja a
mobiltelefonját. Újra és újra beletúrt a hajába, és úgy nézett ki, mint
aki bármelyik percben menekülőre fogja.
Igyekeztem nyugtató hullámokat küldeni felé.
– Hé, ne aggódj emiatt –
mondtam.
– Remekül elszórakoztattam magam a helyiek nézegetésével.
A hajléktalan férfi felé biccentettem, aki éppen egy üres üdítődobozt
használt mikrofonként. Talán rosszul ítéltem meg, és valójában valami
ripacs volt.
Brandon az ürge felé pillantott és elkerekedett a szeme.
– Szegény öreg pali – jegyezte meg.
– Valószínűleg azt hiszi, ő Mick Jagger.
– Ez csodás? – feleltem teljesen komolyan. Brandon felvont szemöldökkel
sandított rám.
– He? Nem tudtam visszafogni magam.
– Hát, én nem bánnám, ha egy napra Mick Jagger lehetnék – magyaráztam.
– Még ha csak a képzeletemben is.
Brandon visszafordult és a hajléktalant kezdte méricskélni. Ezúttal
elmosolyodott, amikor látta, milyen vidámnak tűnik.
Mindennek megvan a tanulsága – mondtam, igyekeztem kitalálni, mit
tartogat nekem Brandon, és reméltem, hogy nem pusztán annak
megerősítését, hogy nem tudnék tovább olyan munkát vállalni, amilyen az
övé.
– Szóval, mivel foglalkozol? – folytattam, ráfanyalodva az ősrégi
kérdésre, hogy ne végezzem ismét a szónoki székben, amely úgy tűnt, a
nyomomban járt.
– Közgazdász vagyok – mondta. – De én vezetem a marketing osztályt.
A régi Holly, a koktélpartik ördöge, azt mondta volna: „Milyen érdekes!
Először lettél közgazdász és aztán tértél át a marketing területre,
vagy fordítva?” De egyszerűen nem tudtam megtenni. Először is nem lett
volna őszinte dolog. Meg aztán, ha végighallgatom, ahogy ez a férfi
monoton hangon szövegel a munkájáról, akkor talán kútba esik az
egyetlen lehetőségem, hogy megismerhessem az igazi történeteit. Így azt
kérdeztem tőle, hogy egy olyan jóképű marketing–szakembernek, mint ő,
miért kell egy olyan nő, mint én. Annyira üdítő volt egyenesen a
lényegre térni!
– Túl nehéz találni egy barátnőt – mondta.
– Olyat legalábbis, aki
tetszik nekem. Általában csak késő este végzek, és addigra már
túlságosan fáradt vagyok, hogy elmenjek egy bárba, ahhoz meg pláne,
hogy felszedjek valami csajt. És válogatós is vagyok. De a jobbaknak
különben sem vagyok az esete; előbb le kéne adnom ezeket a kilókat. – A
nyomaték kedvéért megpaskolta a hasát.
– Azt hiszem, egyszerűen szeretném egy csinos nő társaságát élvezni.
Nem kell sokat beszélned.
– Rám kacsintott, majd folytatta.
– A barátaim
is nagyrészt házasok. Nehéz az egyetlen egyedülállónak lenni – látnod
kéne némelyik spinét, akivel megpróbáltak összehozni!
Széles vigyor ült ki az arcára.
– Tudom már! Úgy tehetnél, mintha a
barátnőm lennél! – tört ki belőle.
– Szuper vagy! Mindenkinek
bemutathatnálak. A haverok teljesen oda lennének. Meg az öcsém is.
Egész biztosan megpróbálna lenyúlni. Senkinek nem kéne tudnia, hogy… Elhallgatott.
– Tudnia, hogy fizetsz nekem? – fejeztem be helyette.
– Nem, én is jobb
szeretném, ha senki nem tudná.
– Nem mintha nem szerezhetnék olyan barátnőt, mint te – mondta
védekezően.
– Csak épp nincs rá időm. Kedves fickó vagyok, tényleg!
– Az RSVP–re gondoltál már?
– Nem tudtam megállni, hogy meg ne
kérdezzem.
Arra az internetes társkeresőre? – kérdezte.
– Azt nem tudnám megtenni.
Olyan az, mint a húspiac, mindenki próbálja magát jobb színben
feltüntetni, mint amilyen valójában.
– Hát nem ilyen az emberi természet? – kérdeztem.
– Az interneten
legalább megtudhatsz mindent a másikról anélkül, hogy találkoznod
kelljen vele. Én ezt sokkal jobban kedvelném, mint fordítva, vagyis ami
a kocsmákban meg a klubokban történik. Néhány hónapja fent voltam az RSVP – n. Találkoztam ott pár igazán jó fej emberrel. Olyan az egész,
mint egy árukatalógus. Őszinte.
– Talán – mondta Brandon, de nem tűnt meggyőzöttnek.
– De mi van
azokkal a nőkkel, akiknek csak a pénzem miatt kellek?
– Felnevettem.
– Épp találkoztál eggyel. Hát olyan rosszak lennénk?
Az arcomat fürkészte. Nyilvánvaló volt, hogy azt gondolta, feleannyira
sem vagyok rossz, mint amilyen valójában voltam. Igazság szerint,
szerencsétlen fickó valószínűleg azt gondolta, hogy nagyon jó vagyok.
– Megfelelő lehetnél – mélázott.
– Megfelelő lehetnél.
Emlékeztettem a heti 1000 dollárra, és hogy ezt előre kérném. Úgy
látszott, ez nem akadály a számára.
Aztán megkérdeztem, milyen ételeket és italokat szeret. Neki is a
tészta volt a kedvence. Ha az ember nem biztos a dolgában, legjobb, ha
tésztát főz egy férfinak, nem pedig húst.
– Hogy maradsz ilyen vékony? – kérdezte Brandon.
– Én vagy ezer éve
próbálok szabadulni ettől.
Felnevettem.
– Szeretném azt mondani, hogy természettől fogva ilyen
vagyok. De legbelül a mai napig is egy kövér tini vagyok. Már attól
hízni kezdek, ha csak ránézek a szénhidrátokra. Egész életemben
tornáznom kellett. Általában úgy vonszolom oda magam. De végre rákaptam
a legkevesebb lihegéssel és fújtatással járó és a legtöbb eredményt
hozó testmozgásra – a pilatesre. Eleve javarészt fekve kell csinálni,
és ennek már önmagában jónak kell lennie!
Brandon komolyan nézett.
– Talán meg kéne próbálkoznom vele – mondta és
megpaskolta a hasát.
– Fekve, mi?
– A legjobb dolgokat mind fekve kell csinálni – vicceltem, és
kacsintottam egyet.
Te jó ég! Kezdek úgy beszélni, mint egy olcsó kis prosti. Valaki
állítson le!
– Hát igen, abban mostanában nemigen volt részem – mondta borúsan.
– Az
igazat megvallva, mostanában úgy tűnik, abból áll az életem, hogy
bejárok dolgozni, aztán a hétvégén jól berúgok.
Az órájára pillantott – ez az üzletemberek egyetemes jele. Eltűnődtem,
hogy vajon elavulttá válnak – e majd az órák, amikor rájönnek, hogy a
mobiltelefonjuk is mutatja az időt. Vagy ez lesz, vagy a Rolex is
mobiltelefonok gyártásába kezd majd.
– Nem szeretnélek feltartani – mondtam.
– Köszönöm a beszélgetést. A
hét vége előtt értesítelek.
Mindketten felálltunk, és Brandon kiitta a kávéját.
– Nagyon jó lenne, ha az oldalamon tudhatnék valaki olyat, mint te –
mondta szenvedélyesen, amikor elváltunk, és átadta a névjegykártyáját.
– Szeretnélek jobban megismerni. Talán jobbá tehetned az életemet.
Bíztam benne, hogy valaki megteszi majd, de tudtam, hogy nem én leszek
az.
Akár csak Mahut esetében, Brandon e–mailje is várt már rám, mire
hazaértem.
Szia Holly! Nagyon köszönöm, hogy találkoztál velem… igazán nagy öröm
volt… néha kicsit idegesnek tűnhettem és asszem azért volt, mert a
mögötted ülő párocska folyamatosan minket nézett és vigyorogtak ránk…
de nem nagy ügy! Hadd kezdjem azzal, hogy szerintem fantasztikus vagy.
nagyszerű a személyiséged és fantasztikusan nézel ki. Azt hiszem, nekem
is rá kell állnom a pilatesre, ha te ilyen jól nézel ki tőle… ha ha ha.
nagyon boldog lennék, ha úgy döntesz, hogy velem töltöd az időd, de
mivel megnéztem a naptáramat, van némi apró kellemetlenség, amiről
akartam szólni neked, mert talán ezek számodra problémát jelentenek, és
úgy döntesz, hogy ez így nem fog menni neked, jövő héten ráérek
hét – csüt találkozni, viszont pénteken Hobartba kell utaznom egy hétre,
boldogan kifizetem előre a hetet és bár tudom, hogy meg akarod várni a
pénteket, az a javaslatom lenne, hogy talán találkozhatnánk holnap este
egy italra és megnézhetnénk a lakásodat is. Ha szeretnéd, akkor is
odaadhatom a pénzt. Kérlek ne tarts túl rámenősnek, csak igyekszem
megkönnyíteni a dolgot, a másik gondom az, hogy a második héten
Hobartban leszek és 20–án hétfőn jövök csak vissza… ez nem gond neked?
ebéd óta nem tok koncentrálni, mert azon agyalok, hogy miket élvezek
igazán… ha ha ha. hamarosan beszélünk, Brandon
Elszomorodtam, mire végigolvastam. Íme egy újabb férfi, aki azt reméli,
szerelmet vásárolhat. Milyen kár, hogy az ingyenszerelem már nem
létezik.