Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
NYOLCADIK FEJEZET
Szerdán kaptam még egy e-mailt Dicktől.
Szia Holly! Hogy halad a döntés-hozó folyamat? Hamarosan választ várok.
Például ma? Részemről alig várom, hogy kölcsönösen kielégítő
kapcsolatot kezdjünk. Azt hiszem, tisztában vagy vele, hogy szexuális
téren elég tapasztalatlan vagyok. Szerintem te segíthetsz ezen. Amúgy
elfelejtettem szólni, hogy bizakodom némi elsőrendű szexben veled a
szabadban. Mikor kezdhetlek elkényeztetni? Esetleg megengednéd, hogy
elvigyelek ebédelni? A legjobbakat, Dick
Aznap kicsit később, még délelőtt felhívott, és elhívott ebédelni a
Bilson's-ba, a kikötőhöz.
– Örömmel ebédelnék együtt veled – mondtam.
– Hol szeretnél találkozni?
Miután letettem a telefont, latolgatni kezdtem a válaszomat. Még két
„találkozóra” kellett elmennem: egy Alexander nevű férfival, aki a York
Streeten élt, házas volt, és a „megbeszélések köztre” keresett valakit;
és Rogerrel, a BDSM fetisisztaval, aki nagyon szeretett volna elvinni
ebédelni. Az előbbi ígéretes volt, de a telefonon nagyon fiatalnak és
bizonytalannak hangzott. Rogerrel kapcsolatban is erős kétségeket
tápláltam, de igyekeztem nem előítéletesen gondolkozni. Úgy tűnt, hogy
annak komoly fontolgatása, hogy a behódoló szerepét öltöm magamra
valaki olyan kedvéért, aki szereti megkorbácsolni az embereket,
bizonyára a nyitott gondolkodás csúcsa. Különben is, micsoda élvezet
lenne mindezt elmesélni Kevnek!
Talán kissé ostoba módon a második randikat a „megegyezés” részének
tekintettem, noha Dick eddig a listám tetején állt, így mindez nem
„ingyenszolgáltatás” volt, csupán egy második interjú. Különben is,
melyik Port Stephens-i lány tudna ellenállni egy tenger gyümölcse
ebédnek?
Miközben készülődtem, már bántam, miért nem kérdeztem meg tőle,
szeretné-e, hogy úgy öltözzek, mintha egy kollégája lennék.
Számottevően idősebb volt nálam, és furcsán nézhet ki, ha olyasmiben
jelenek meg, ami szexi vagy csábító hatást kelt. Én büszke voltam arra,
amit teszek, de nem várhattam el, hogy Dick ugyanígy érezzen.
Végül egy türkizszínű selyemtunika mellett döntöttem, ami térd alattig
ért, és hozzá egy csaknem átlátszó fehér selyemnadrágot vettem fel.
Számos alkalommal vettem fel ezt az összeállítást munkába, és olyankor
álló nap egyre kaptam a bókokat. Emellett illett az egyetlen
retikülömhöz, amiért valaha 200 dollárnál többet fizettem, meg a drága
fehérneműhöz, amit még John vásárolt nekem. Pazarul éreztem magam.
Igazi 1000 dolláros nőnek.
Lesétáltam a kikötői negyedbe, és az étteremhez közeli boltokban
lődörögtem pontosan 1 óráig. Az egyik gyönyörűséges fehérneműt árult;
miután vetettem egy pillantást az árcédulára, úgy döntöttem, én inkább
utánzatot veszek. A Targetnak hihetetlen nagy a választéka, és eleddig
nem futottam még össze olyan pasassal, aki górcső alá vette volna a
bugyijaim márkajelzését – az olyan lenne, mintha az embert a csokipapír
kötné le, miután kivette belőle a csokit!
Dick a bárnál üldögélt és az óráját nézte (már megint), amikor
beléptem. Nagyon máshogyan nézett ki a csodás szabású sötétkék
öltönyében és az elegáns kék-fehér csíkos nyakkendőjében. Felnézett,
meglátott, és hihetetlen megkönnyebbültnek tűnt. Már arra gondoltam,
hogy talán siet az órája, és azt hitte, kések.
– Szia, hogy vagy? – kérdeztem könnyeden.
– Késtem? Nálad mennyi az
idő? Az én órám hülyéskedik.
– Összeráncolt homlokkal néztem le rá,
mintha a bűnös tárgy szándékosan várakoztatta volna meg ezt az embert.
– Teljesen pontosan érkeztél – nyugtatott meg, és felállt, hogy
üdvözöljön egy arcra adott puszival.
– Mit szeretnél inni?
– Egy vodka-szóda csodás lenne – mondtam.
– Sajnálom, de egy kissé
időfóbiás vagyok. A késés egyike azon kevés dolognak, amitől igazán
csupa ideg leszek. Gondolom, neked hatalmi játék megvárakoztatni
valakit. Egy csoportot megvárakoztatni még rosszabb. A mobiltelefon
korában meg végképp nincs mentség. Ha az ember elakad a dugóban vagy az
esőben, igazán küldhet nekik egy sms-t, hogy értesítse őket.
Dick nem is nézhetett volna ki elégedettebbnek. Hála az égnek az apró
kis szószékekért!
– Ezt akár én is mondhattam volna – mondta amerikai orrhangján.
– Nekem
van egy „húsz perc” szabályom: nem számít, kivel van dolgom, ha húsz
perc alatt se jelennek meg, én már ott sem vagyok. Egyszer megcsináltam
ezt Sydney főpolgármesterével – nem volt éppen elragadtatva! Húsz perc
várakozás után megkérdeztem a személyi asszisztensét, hol van, és a nő
azt mondta, hogy a polgármester tudja, hogy már itt vagyok, de épp
valaminek a közepén tart. Közöltem az asszisztenssel, hogy mostanra már
én is az én következő megbeszélésem közepénél járok, és eljöttem.
Felnevettem.
– És mi történt? Mérges volt?
Dick vállat vont.
– Nem igazán. A végén még a portfoliót is én nyertem
el.
Annyira jól nézett ki, ahogy ott ült a kék öltönyében. Most először
vettem észre, milyen szép kék szeme van. Pont, mint Johnnak. És
ugyanazok a nevetésráncocskák húzódtak a szája mellett.
– Kész vagy ebédelni? – kérdezte vontatott akcentusával Dick.
– Azt
hiszem, jól lecsúszna most egy texasi oldalas.
Kibámultam a gyönyörű Sydney Kikötőbe. A mólónál horgonyzó magas
vitorlások árbocai körül sirályok repkedtek. Az asztaloknál ott ült a
többi étteremvendég hatalmas tálak előtt, amiken nagy rakásban hevert a
friss tenger gyümölcse, mellette pedig jéggel teli vödrökben pezsgő' és
szolgálatkész pincérek.
– Abszolút – feleltem.
A könyökömnél fogva belém karolt és elvezetett a főpincérhez. Magamban
mosolyogtam. Több kontaktusom volt könyökökkel ezen a héten, mint
eddigi életemben valaha! Arra jutottam, hogy van ebben valami szép. A
törődés, útmutatás és odafigyelés udvarias gesztusa volt. Gyakran úgy
tűnt, hogy mindez az üzletemberek ezen generációjához tartozik. Az én
generációm tagjai rendszerint kézen fogva mászkáltak; néha egymásba
karoltunk, de ez általában olyankor történt, amikor telve voltunk
megnövekedett önbizalommal és sasszézva közlekedtünk. De akkor is
sokkal inkább volt üzenet ez a többi gyalogosnak, hogy „kerülj ki!”,
mint bármi más.
Dick a vízparthoz közel foglalt asztalt és ragaszkodott hozzá, hogy ő
nézzen befelé, hogy élvezhessem a pompás kilátást. Akaratlanul is
felmerült bennem, hogy talán nem akarja, hogy az elhaladók felismerjék.
Mégiscsak vállalati gúnyába kellett volna bújnom.
- Milyen bort kérsz? – kérdezte, és tüzetesen végignézte a borlistát.
- Valamilyen fehéret – mondtam.
– Ne érts félre, kedvelem a jó
vörösborokat, de ebédhez jobban szeretem a fehéret.
Kiválasztott néhányat és tanácskozni kezdett az ott lebzselő pincérrel
az évjáratokról. Belém nyilallt némi kis aggodalom és reménykedtem,
hogy nem akarja majd, hogy kitaláljam a szőlészetet vagy ilyesmit.
A bor gyorsan megérkezett, és én azon töprengtem, mi legyen a félig
elfogyasztott vodkámmal. Csábított a gondolat, hogy legurítsam. Ám
helyette kelletlenül félretettem, és belekóstoltam a kiváló évjáratnak
bizonyuló borba. Magamban megjegyeztem, hogy a borüzlet eladójával
szoros barátságot kell hogy kössek.
Dick ragyogó beszélgető- és étkezőtársnak bizonyult. A zsemléink
ropogósságát illető rövid aggodalom után ellazult, és nyíltan beszélt a
munkájáról.
– Az vagyok, akit csak pénzembernek neveznél – magyarázta. Néhány ember
befektetésrejszolásnak vagy pénzügyi machinációnak hívja ezt, de én
jobb szeretem a „vállalkozó” szót. Nem vagyok a biztos befektetések
híve sem – habár az elmúlt pár évben nagyon szépen muzsikáltak a
részvényárak. A növekedésünk nagy részének a nyugdíjipar biztosítja az
alapot, amit már több mint egy évtizede eláraszt a pénz – igazság
szerint, azóta töretlenül, hogy a munkaadókat törvény kötelezi a
nyugdíjalapba való befizetésre. De a dübörgő részvénypiac hozama is
véges; én évtizedek óta építem az üzletet. A riválisaim legtöbbje
eltűnt az évek során – túl gyorsan próbáltak terjeszkedni vagy túl sok
kölcsönt vettek fel, az ostobák. Az én hitvallásom az, hogy ki kell
teríteni a kockázatot olyan messzire, amennyire csak lehet. Így aztán,
ha az ember belefut egy rossz üzletbe, a portfoliója nem sínyli meg.
Bölcsen bólogattam. Mindez bármilyen zavarba ejtően hangzott is – és
kérem nézzék el nekem az én értelmezésemet –, úgy tűnt, hogy Dick
egyike volt azoknak az embereknek, akiknek hatalmas üzleti birodalmuk
van, puccos irodával, benne sok-sok alkalmazottal a számítógép előtt.
– Egyszer olvastam, hogy az Államokban vannak szennyezés- derivátumok -
kezdtem vakmerően.
– Gondolj bele, milyen lehet szennyezést árulni!
Valami olyasmiről volt szó, hogy az alulszennyező gyárak eladhatják a
különbözetet. Határidőügylettel is. Ha azt gondolják, hogy sok
szennyezést fognak kibocsátani valamivel kapcsolatban a jövőben –
például egy energiavállalat télen – , határidős eladásban vehetnek
kibocsátást a mai árfolyamon, arra az esetre, ha növekednének az árak.
Ez igaz? Hihetetlen! Emberek éheznek, a bankszámlákon meg ott az a sok
szám a felhasználatlan szennyezésért. Valahogy nem tűnik helyesnek.
Mondd, hogy régimódi vagyok, de én a napi becsületes munka híve vagyok,
a napi becsületes fizetség fejében.
A jó francba! Miket beszélek? A szavak az irodákban eltöltött húsz év
eredményei voltak. Azzal talán napi becsületes munkát végzek, hogy
gáláns úriembert szerzek magamnak? Felrémlett előttem az a kérdés is,
hogy egyáltalán legális-e, amit teszek. Annak kell lennie. A feleségek
ugyanezt teszik, nem igaz?
Dick csak nevetett. –Azok a „számok”, ahogyan te hívod őket, a világ
motorja – mondta.
– Nélkülük csak máról holnapra tengődnénk.
– De legtöbbünk igenis máról holnapra tengődik – vágtam vissza.
– Csak
azok nem, akiknél ott vannak a nagy számok.
– Igyekeztem nem gondolni
mindarra a számra, amely a befizetetlen csekkjeimen állt.
Dick úgy nézett rám, ahogyan egy komoly gyerekre nézne.
– Holly – kezdte.
– Nézz csak magadra! Tényleg azt hiszed, hogy napról
napra tengődsz? A minap azt mondtad, van egy tengerparti lakásod
befektetésnek – az már önmagában kiadja a számok egy részét sok
bankban. Valakinek oda kellett adnia a bankodnak a pénzt, amit
kölcsönadott neked. Szerinted ki volt az? A világon minden egyes ember
és vállalkozás felelős valamennyi számért. Csak mert nem kapni értük
valami kézzelfoghatót, az még nem jelenti azt, hogy ezeknek a számoknak
nem kellene létezniük. Olyanok, mint egy… szolgáltatás, azt hiszem – a
pénzt adni-venni kell, éppúgy, mint bármi mást. Nagy naivság lenne azt
feltételezni, hogy minden időben megtartja ugyanazt az értéket.
Egyes számú lecke a gáláns úriember melóban – soha ne bocsátkozzunk
vitába a pénzről a számok emberével. Hoppá, akarom mondani
„befektetővel”. Különösen olyankor ne, amikor abszolút semmi fogalmunk
nincs, hogy miről beszél.
– Hát – mondtam, főként, hogy témát váltsak –, ha már szóba került a
pénz, van valami konkrét dolog, amit elvárnál a tiédért?
Dick eltűnődött.
– Ezen még nem igazán gondolkoztam, hogy őszinte
legyek – válaszolt. –Arra gondoltam, hogy menet közben találhatnánk ki.
Heti 1000 dollárt fog nekem adni, és még csak át sem gondolta, mit akar
kapni a pénzéért?
– Azt hiszem, leginkább egy menedékhelyre vágyom. Hogy legyen kivel
beszélnem. Hogy legyen hol eltűnnöm. Nem improvizáihatnánk? De lenne
egy dolog… – Elhallgatott, és úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.
Jaj ne! Most majd mindjárt bevallja, hogy szeret kutyákkal közösülni,
vagy valami ilyesmi, – Gyerünk Dick, ki vele! – nógattam, és amióta
belevágtam ebbe az őrült tervembe, most először kezdtem idegeskedni. –
Ne feledd, pszichológus vagyok, nekem elmondhatsz bármit.
– Nos… arról van szó csupán… hogy én nem feküdtem le senkivel, csak a
feleségemmel, akivel harminc éve vagyunk együtt. Nem hiszem, hogy
tudnék óvszert viselni. Elkötötték az ondóvezetékemet – nem eshetsz
teherbe, semmi ilyesmi. Ez így rendben van?
Az eredendő bűn. Védekezés nélküli szex! A barátaimat a gáláns úriember
dolog nem döbbentené meg, ez azonban igen.
– A gond csak annyi – feleltem, és felmondtam a helyi mosdók falára
ragasztott poszterek szövegét –, hogy nem csak veled fekszem le. A
feleségeddel is lefekszem. Vele mi a helyzet? Honnan tudod, hogy ő nem
keresi máshol a boldogságot?
Dick szomorúan elmosolyodott. –Azt kétlem, Holly. Eltávolították a méhe
egy részét, miután megszületett az utolsó gyermekünk – aki, hadd tegyem
hozzá, baleset volt –, és ő azóta is ezt hozza fel kifogásként, amiért
nem fekszik le velem Sally születése óta. Aki júniusban lesz tízéves. –
Keserűen felnevetett.
– Minden alkalommal, amikor a szülinapját
ünnepeljük, eszembe jut a saját cölibátusom. Ne aggódj, azt hiszem,
ezen a téren nincs gond – fejezte be.
Szegény ember. Szegény felesége. A bűntudat, amit az asszony érezhet!
Milyen szörnyű ez mindkettőjüknek! Nagy levegőt vettem. Ez az egész
gáláns úriember ügy már nem is tűnt olyan gonosz dolognak. Ez komoly
volt.
– Szóval ennyi ideje nem voltál nővel? – kérdeztem, hitetlenkedve, hogy
ilyesmi bárkivel is előfordulhat, legfőképp ezzel a kedves, jóságos,
kék szemű férfival itt velem szemben.
– Nem-nem – mondta vontatottan, kissé eltúlozva az amerikai akcentusát,
és nagyot húzott a kitűnő borból.
Nagyot sóhajtottam, és gondolatban bocsánatot kértem a barátaimtól. –
Hát, akkor ezek szerint védekezés nélküli szex lesz? –mondtam.
– Én
boldogan alávetem magam bármilyen tesztnek, amit csak szeretnél. Még
csak lapostetűm se volt soha életemben, de leteszteltem magam, amikor
szakítottam az exemmel, biztos, ami biztos. Az csak néhány hónapja
volt. Azóta nem volt kapcsolatom, de örömmel megcsináltatom őket
megint. De tudnom kell, hogy te is tiszta vagy-e. Biztos, ami biztos.
Szexuális úton terjedő betegség Szeplőtelen Fogantatás útján. Na persze!
Dick egyszerűen csak megkönnyebbülten nézett.
– A tesztek, amiket eddig csináltattál, megfelelnek. Én megcsináltatok
bármit, amit kérsz. Hétfőre kérek is egy időpontot. Másik orvoshoz kell
mennem – a háziorvosunk kissé gyanúsnak találná a dolgot…
Balekozzanak le, de akkor és ott eldöntöttem, hogy Dick az én emberem.
Úgy fogok tudni segíteni neki, mint őelőtte senkinek.
Megérkeztek az ételeink, és remekül néztek ki. Dick cajun-fűszeres
barramundit rendelt tört burgonyával és vegyes zöldsalátával. Halványan
emlékeztem, hol lehet barramundi halat kapni Darlinghurstben. Az én
lazacszeletemnek a rózsaszín közepével és a citromfű mártással isteni
íze volt, különösen, miután leöblítettem egy korty fehérborral.
Miközben ettünk és beszélgettünk, Dick felesége járt a fejemben. Be
kell vallanom, igyekeztem nem túl sokat gondolni a feleségekre. Főként,
mert ők jelentették az egyetlen hibát a különben briliáns tervemben –
nem azért, mert zavart a létezésük (továbbra is úgy gondoltam, hogy
nélkülözhetetlen szerepük van abban, hogy legyen szabadidőm); inkább a
megtévesztésük zavart. Ám Dick esetében könnyen lehet, hogy a felesége
még meg is könnyebbül, hogy átveszem tőle a hálószobai feladatokat.
Tudtam, hogy a helyében én így éreznék.
Végül nem tudtam visszafogni magam.
– Sajnálom, Dick, de fel kell
tennem ezt a kérdést. Fogsz beszélni a feleségednek erről? Talán
tetszene neki az ötlet. Talán még találkozhatna is velem.
- Nem vagyok rossz ember – ha ismerné az én álláspontomat és tudná,
hogy nem akarlak ellopni tőle, talán még áldását is adná a dologra.
A gondolataim sebesen száguldottak. Lehetnék jóváhagyott szerető.
Köthetnénk szerződést, amit az összes fél aláírna. Mindent ki lehet
adni alvállalkozásban, a szexuális életet miért ne lehetne?
Dick megrázta a fejét, és nagyon komornak tűnt.
– Nem lehet, Holly. Nem lehet. Évekkel ezelőtt előálltam azzal, hogy
prostituálthoz fordulok, de a feleségem rém dühös lett. Ő katolikus.
Azt mondta, be kéne érnem az önkielégítéssel. Hogy maszturbáljak és
közben gondoljak rá. Azt mondta, esküt tettünk, hogy együtt maradunk
jóban-rosszban, és ő elvárja tőlem, hogy ki is tartsak emellett. Azt
mondta, mocskos vénember vagyok – az utolsó szavakat suttogta, mintha
valami rettenetes titkot árult volna el –, és ha valaha prostituálthoz
megyek, elválik tőlem és viszi mindenemet. Meg is tenné. A magamfajta
férfiak nem válnak el, Holly; túl sok családi megállapodás köt
bennünket. Először is, kizárt, hogy ki tudnám fizetni a sok adót, ha
kettéosztanák a vagyonunkat, arról már nem is beszélve, hogy mi
történne a pénzügyi alappal. Nem, vele kell maradnom. Valahol még jó
is, hogy eltérő az érdeklődésünk – így ő is éli az életét, és én is az
enyémet.
Ide-oda tologattam a lazacomat a tányéron. Ami kétségbeesett
pénzszerzési kísérletnek indult, az kezdett hasonlítani egy újabb
pszichológusi feladatra. Dick felesége igazi szipirtyónak tűnt. De nem
az ő hibája, emlékeztettem magam. Ha nyíltan megengedné Dicknek, hogy
más emberekkel keféljen, azzal nevetség tárgyává válna a barátai
körében, arról már nem is beszélve, hogy kiátkoznák az egyházából.
Szegény nőnek nemigen volt más választása, mint hogy megtagadja a
férjétől az egyik legalapvetőbb emberi ösztönt. Milyen rettenetes ez
mindkettőjüknek.
– Hát, most már itt vagyok neked én – mondtam neki vidáman.
– Nem is
fogok vesződni további találkozókkal. Menjünk el hozzám, miután
befejeztük az ebédet, és megmutatom a lakásomat. Hogy kiderüljön, ha
esetleg nem tetszene. Aztán hétfőn bele is vághatunk a dologba.
Dick arca felragyogott, és a fantasztikus kék szeme sarkánál apró redők
jelentek meg.
– Azt nagy örömmel venném – mondta, és odabiccentett a pincérnek a
számláért.
– Fizetnénk!
Ahogy kisétáltunk a parkolóba, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Nem
árusítom ki magam: segítek jóvá tenni a rosszat. Egész életemben most
először felkínálom a munkaadómnak minden létező képességemet.
Eltökéltem magam, hogy rászolgálok az eltartásomra. Tízévnyi
szeretgetést kellett behoznunk.
Dick kinyitotta a kocsiajtókat. Rájöttem, hogy a gazdagok számára az
autók három fő típusa létezett: a Mercedes Benz, a Smart autók (hogy
lecsillapítsa a fogyasztói bűntudatukat, miközben az unott feleségük
újfent felújíttatja a milliódolláros otthonukat) és a BMW.
Kitalálhattam volna magamtól is, hogy Dick, lévén bankár, a BMW
kategóriába esik.
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, és megvárta, amíg elhelyezkedem az
ülésen, és csak azután ment fizetni. Ha körmönfont ember lennék,
bekukkantottam volna a kesztyűtartójába, de igazán tetszett nekem ez a
férfi, és tiszteletben tartottam a privát szféráját. Így inkább csak
vártam és azt mondogattam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy
ráakadtam Dickre.
Jól kezelte a járművet, miközben áthajtottunk a városi forgalmon a
lakásomhoz. Vezetés közben folyamatosan kommentáltam a környezetet, és
kiemeltem a környék jellegzetességeit, mint egy vidéki kislány, mert
elfelejtettem, hogy Sydney üzleti negyede mindenkié volt. Talán kezdtem
ideges lenni. Ha Dick átváltozik baltás gyilkossá, az valószínűleg a
következő negyed órában fog megtörténni. Ő lesz az első Johnom, aki
átlépi a küszöbömet, gondoltam. A második, emlékeztetett a hang a fejem
szegletében; és senki sem okozhat annyi fájdalmat, amennyit az első
John okozott.
Dick belépett a lakásomba és egyenesen az ablakhoz ment, ahogyan
mindenki más is. A látvány lélegzetelállító volt (és nekem továbbra is
minden reggel elakadt tőle a lélegzetem ébredéskor). Nem a szokványos
kilátás volt, a híres látványosságokkal, vagy csendesen elterülő
vízzel; főként háztetőkből állt, igazság szerint. Persze, lehetett
látni néhány ikonikus épületet, ha a Horizont Lakások tornya annak
számít, és ha az ember kicsit kinyújtotta a nyakát, megpillanthatta a
Sydney Kikötőhíd egy részét és az Operaház vitorlás kupolájának
nagyját, de a nyüzsgő világ madártávlati képe volt az, ami mindenkit
lenyűgözött. Olyan volt, mintha egy mozdulatlan helikopterben lebegne
az ember egy játékváros fölött. Az emberek, buszok, autók, repülők,
helikopterek, de még a madarak is mind ide-oda rohangáltak a napi
ügyüket intézve.
Maga a lakás elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Elég sok folt
volt a falakon, amiket semennyi súrolás nem tudott eltávolítani, és
mindenfelé gyanús repedések mutatkoztak néhol, ami kissé aggasztó volt
egy tizenhét emeletes ház legfelső szintjén. Emellett örököltem néhány
igencsak ronda bútordarabot, amik közül ellenérzésem fő tárgyát egy
nagyon nagy műbőr fotel képezte. Ezt a fotelt egy íróasztal elé
állítottam, amit a parkolóban talált fadarabokból készítettem, és a
szélén gubbasztottam, amikor írtam.
De amint azt számtalanszor elmondtam már korábban is, valahányszor egy
pompás kilátással rendelkező, lelakott lakás került az utamba: az ember
mindennek javíthat a kinézetén a megfelelő változtatásokkal; különösen
olyanokkal, amelyek kiemelik a pozitívumokat és elrejtik a hibákat.
(Kicsit, mint az embereknél, igazából.) A lakás egyik erőssége a
gyönyörűen parkettázott – noha néhol sérült – padlózat volt, meg egy
nagyszerű, hosszú kanapé, amely lehetővé tette egy legalább nyolcfős
buli utáni társaságnak, hogy kényelmesen ejtőzzenek, miközben a
napfelkeltét csodálják és a jóféle kávémat szürcsölgetik.
A legrosszabb foltokat a nővérem képeivel fedtem el a falakon, az
alsóbb repedéseket pedig magas cserepes növényekkel lepleztem, amiket
közvetlen eléjük állítottam. És soha ne becsüljük le egy-egy csodaszép
díszítőelem erejét – az enyémek közt szerepelt pár lila és narancssárga
fúvott japán üvegáru, amik elkapták a nap sugarait, meg egy három,
rozsdamentes acél Georg Jensen tálból álló készlet, amit Johntól
kaptam, aki azt mondta, hogy emlékeztették arra a pózra, ahogyan
elalvás előtt összebújunk éjszakánként.
A szórakoztató rendszerem a számítógépemből meg két hangszóróból állt,
amiket a lakással megörökölt hibás erősítőre kapcsoltam. Az egyik
high-teches barátom telepített néhány szoftvert, így a tévém és a DVD-m
ugyanazon a rendszeren futott. Ugyanez a barát egyben a zene angyala is
volt, aki rendszeres időközönként új dalok remek válogatását hozta a
gépemre. Egy ilyen kis helyen mindez csodásan működött. A végeredmény
egy élénk színű, világos, olcsó de elegáns lakás volt, ami hihetetlenül
tágasnak érződött, dacára annak, hogy valójában milyen parányi volt.
– Ez nagyon jó lesz – mélázott Dick, körbenézett és mosolygott.
Eltűnődtem, hogy vajon a lakásra gondol-e.
– Hozhatok egy italt? – kérdeztem, miközben ő elhelyezkedett a kanapén
és kibámult az ablakon.
– Egy whisky kólával jólesne, köszönöm, Holly- felelte. Elkészítettem
az italokat, és áldottam az eget a kis flaska Jack Daniel's miatt, amit
még Jason hagyott nálam hónapokkal korábban. Mint jó házigazda, a hűtőm
hátuljában tartottam néhány kis üveg előre összeállított koktélt, éppen
az ilyen alkalmakra. Igazán nagy örömömet leltem abban, hogy miután
éjszakába nyúlóan szórakoztam valamelyik barátommal, aki vodka-szódát
ivott friss lime-mal, a kezébe nyomhattam pontosan ugyanazt, amikor
belépett a lakásomba. Gyakran a legegyszerűbb figyelmességek a
legjobbak – és mindenképp a legemlékezetesebbek.
Aztán ellazítottam magam a kanapén Dick mellett, és vele együtt
bámultam ki a világra, ami ma délután igazán jó műsort nyújtott – egy
óriási tankhajó próbálta bevenni a kanyart a kikötőben, és valahol
tőlünk balra egy csoport sziréna üvöltött valamilyen tragédia miatt. Az
ég felhőtlen kékje a végtelenbe nyúlt, és csak néha tűnt fel rajta
egy-egy észak felé tartó hatalmas repülő. Kelet-Sydney egy pontja
felett egy helikopter lebegett – valószínűleg valami közlekedési
baleset lehetett ott, ami megakadályozta, hogy a munkások hazajussanak
a Kikötőhídon átkelve.
Néhány hónappal ezelőtt én is köztük lettem volna, gondoltam. A fogamat
vicsorgatva valami szerencsétlenre, aki a járműve alá szorult, és volt
olyan arcátlan, hogy fel merészelt tartani. Ám itt voltam a hét
közepén, jóllakottan egy pompás kikötői ebéd után egy elragadó
férfival, akivel azt beszélem meg, miért is áll érdekében, hogy 1000
dollárt fizessen nekem hetente, hogy így töltse be a lyukat, amit a
felesége hagyott maga mögött. Elnézést az újabb szójátékért.
Szakadatlan dőlt belőlem a karatty, és megint csak hálás voltam ezen
adottságomért. A társalgási blöffölést meg kéne tenni iskolai
tantárgynak, gondoltam. Minden bizonnyal hasznosabb volna, mint az
algebra vagy az algoritmusok.
Magáról a „megállapodásról” nem sokat beszéltünk – főként azért, mert
fura érzés volt ilyesmikről beszélni, és mert mindketten kissé
kényelmetlenül éreztük magunkat emiatt.
Habár élveztem Dick társaságát, meglehetős megkönnyebbülést éreztem,
amikor végre befejezte az italát, és felállt, hogy távozzon.
– Hát, akkor hétfőn találkozunk – mondta.
– A pénzt is hozom majd akkor.
Eddig még csak meg sem csókolt!
- Oké – mondtam.
– Van valamilyen különleges kérésed?
- Nincs – felelt.
– Semmi, ami most eszembe jutna. Elég könnyű
természetű fickó vagyok.
Amikor megfordult, hogy induljon, megragadtam a kezét.
– Várj! –
mondtam, és előrehajoltam.
Hosszú, lassú búcsúcsókot nyomtam a szájára. Valószínűleg ez volt a
legmerészebb dolog, amit életemben valaha tettem. De ha hétfőn nem jön
el, akkor a hitelminősítésemnek mondhatok búcsút.
Ő csak erre várt.
Magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt, a gyakorlás évtizedes
hiányának a világon semmi jelét nem mutatva. Rögvest felizgultam. Ez
már önmagában is figyelemre méltó volt. Rendes körülmények között szóba
se álltam volna ezzel a férfival, nemhogy még fel is izgultam volna!
– Hétfőn találkozunk – mondtam rekedt hangon. Dick csupa mosoly volt.
– Alig várom – mondta.
Abban a minutumban, hogy kint volt az ajtón, felléptem a netre és
letöröltem a hirdetésemet a Perszona oldaláról. Hatalmas
megkönnyebbülés volt. Nem voltam többé árucikk. Most már hivatalosan is
túlléptem a kétségbeesésen!
A következő órát azzal töltöttem, hogy megfogalmazzak egy udvarias
e-mailt, amiben értesítem az összes „jelentkezőmet”, hogy
kiválasztottam a sikeres jelöltet.
Nagyon köszönöm, hogy ilyen csodás élménnyé tetted mindezt. Sajnálom,
de az egérutat választottam és olyan férfi mellett döntöttem, aki
nagyon hasonló hozzám, aki ráadásul ugyanabban a szakmában dolgozik, és
közel él hozzám. Végtelenül élveztem a találkozásunkat, és sok sikert
kívánok a keresésedhez. Holly
Bíztam benne, hogy a szavaim lehetővé teszik, hogy megőrizzék a
méltóságukat. Igyekeztem azt az üzenetet továbbítani feléjük, hogy nem
személy szerint őket utasítottam el; inkább azt tettem, amit a
társadalom elvár, és hozzám hasonlót választottam. Elküldtem az e-mailt
magamnak és bcc-n küldtem el mindegyiküknek, hogy megőrizzem a
bizalmukat. Be kell vallanom, örültem, hogy végre megszabadultam tőlük.
Lehet, hogy csodásan hangzik, hogy egy egész csapat férfi liheg az
ember után, de nagyjából egy hét bőven elég volt ebből!
Néhányuk azonnal hangot adott a csalódásának, és én ismét csak
eltűnődtem, hogy mégis honnan van idejük ezeknek a férfiaknak arra,
hogy a névtelen e-mail fiókjaikat bújják az állítólagos eszeveszett
munkaidejükben.