Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

NYOLCADIK FEJEZET

Szerdán kaptam még egy e-mailt Dicktől.

Szia Holly! Hogy halad a döntés-hozó folyamat? Hamarosan választ várok. Például ma? Részemről alig várom, hogy kölcsönösen kielégítő kapcsolatot kezdjünk. Azt hiszem, tisztában vagy vele, hogy szexuális téren elég tapasztalatlan vagyok. Szerintem te segíthetsz ezen. Amúgy elfelejtettem szólni, hogy bizakodom némi elsőrendű szexben veled a szabadban. Mikor kezdhetlek elkényeztetni? Esetleg megengednéd, hogy elvigyelek ebédelni? A legjobbakat, Dick

Aznap kicsit később, még délelőtt felhívott, és elhívott ebédelni a Bilson's-ba, a kikötőhöz.
– Örömmel ebédelnék együtt veled – mondtam.
– Hol szeretnél találkozni?
Miután letettem a telefont, latolgatni kezdtem a válaszomat. Még két „találkozóra” kellett elmennem: egy Alexander nevű férfival, aki a York Streeten élt, házas volt, és a „megbeszélések köztre” keresett valakit; és Rogerrel, a BDSM fetisisztaval, aki nagyon szeretett volna elvinni ebédelni. Az előbbi ígéretes volt, de a telefonon nagyon fiatalnak és bizonytalannak hangzott. Rogerrel kapcsolatban is erős kétségeket tápláltam, de igyekeztem nem előítéletesen gondolkozni. Úgy tűnt, hogy annak komoly fontolgatása, hogy a behódoló szerepét öltöm magamra valaki olyan kedvéért, aki szereti megkorbácsolni az embereket, bizonyára a nyitott gondolkodás csúcsa. Különben is, micsoda élvezet lenne mindezt elmesélni Kevnek!
Talán kissé ostoba módon a második randikat a „megegyezés” részének tekintettem, noha Dick eddig a listám tetején állt, így mindez nem „ingyenszolgáltatás” volt, csupán egy második interjú. Különben is, melyik Port Stephens-i lány tudna ellenállni egy tenger gyümölcse ebédnek?
Miközben készülődtem, már bántam, miért nem kérdeztem meg tőle, szeretné-e, hogy úgy öltözzek, mintha egy kollégája lennék. Számottevően idősebb volt nálam, és furcsán nézhet ki, ha olyasmiben jelenek meg, ami szexi vagy csábító hatást kelt. Én büszke voltam arra, amit teszek, de nem várhattam el, hogy Dick ugyanígy érezzen.
Végül egy türkizszínű selyemtunika mellett döntöttem, ami térd alattig ért, és hozzá egy csaknem átlátszó fehér selyemnadrágot vettem fel. Számos alkalommal vettem fel ezt az összeállítást munkába, és olyankor álló nap egyre kaptam a bókokat. Emellett illett az egyetlen retikülömhöz, amiért valaha 200 dollárnál többet fizettem, meg a drága fehérneműhöz, amit még John vásárolt nekem. Pazarul éreztem magam.
Igazi 1000 dolláros nőnek.
Lesétáltam a kikötői negyedbe, és az étteremhez közeli boltokban lődörögtem pontosan 1 óráig. Az egyik gyönyörűséges fehérneműt árult; miután vetettem egy pillantást az árcédulára, úgy döntöttem, én inkább utánzatot veszek. A Targetnak hihetetlen nagy a választéka, és eleddig nem futottam még össze olyan pasassal, aki górcső alá vette volna a bugyijaim márkajelzését – az olyan lenne, mintha az embert a csokipapír kötné le, miután kivette belőle a csokit!
Dick a bárnál üldögélt és az óráját nézte (már megint), amikor beléptem. Nagyon máshogyan nézett ki a csodás szabású sötétkék öltönyében és az elegáns kék-fehér csíkos nyakkendőjében. Felnézett, meglátott, és hihetetlen megkönnyebbültnek tűnt. Már arra gondoltam, hogy talán siet az órája, és azt hitte, kések.
– Szia, hogy vagy? – kérdeztem könnyeden.
– Késtem? Nálad mennyi az idő? Az én órám hülyéskedik.
– Összeráncolt homlokkal néztem le rá, mintha a bűnös tárgy szándékosan várakoztatta volna meg ezt az embert.
– Teljesen pontosan érkeztél – nyugtatott meg, és felállt, hogy üdvözöljön egy arcra adott puszival.
– Mit szeretnél inni?
– Egy vodka-szóda csodás lenne – mondtam.
– Sajnálom, de egy kissé időfóbiás vagyok. A késés egyike azon kevés dolognak, amitől igazán csupa ideg leszek. Gondolom, neked hatalmi játék megvárakoztatni valakit. Egy csoportot megvárakoztatni még rosszabb. A mobiltelefon korában meg végképp nincs mentség. Ha az ember elakad a dugóban vagy az esőben, igazán küldhet nekik egy sms-t, hogy értesítse őket.
Dick nem is nézhetett volna ki elégedettebbnek. Hála az égnek az apró kis szószékekért!
– Ezt akár én is mondhattam volna – mondta amerikai orrhangján.
– Nekem van egy „húsz perc” szabályom: nem számít, kivel van dolgom, ha húsz perc alatt se jelennek meg, én már ott sem vagyok. Egyszer megcsináltam ezt Sydney főpolgármesterével – nem volt éppen elragadtatva! Húsz perc várakozás után megkérdeztem a személyi asszisztensét, hol van, és a nő azt mondta, hogy a polgármester tudja, hogy már itt vagyok, de épp valaminek a közepén tart. Közöltem az asszisztenssel, hogy mostanra már én is az én következő megbeszélésem közepénél járok, és eljöttem.
Felnevettem.
– És mi történt? Mérges volt?
Dick vállat vont.
– Nem igazán. A végén még a portfoliót is én nyertem el.
Annyira jól nézett ki, ahogy ott ült a kék öltönyében. Most először vettem észre, milyen szép kék szeme van. Pont, mint Johnnak. És ugyanazok a nevetésráncocskák húzódtak a szája mellett.
– Kész vagy ebédelni? – kérdezte vontatott akcentusával Dick.
– Azt hiszem, jól lecsúszna most egy texasi oldalas.
Kibámultam a gyönyörű Sydney Kikötőbe. A mólónál horgonyzó magas vitorlások árbocai körül sirályok repkedtek. Az asztaloknál ott ült a többi étteremvendég hatalmas tálak előtt, amiken nagy rakásban hevert a friss tenger gyümölcse, mellette pedig jéggel teli vödrökben pezsgő' és szolgálatkész pincérek.
– Abszolút – feleltem.
A könyökömnél fogva belém karolt és elvezetett a főpincérhez. Magamban mosolyogtam. Több kontaktusom volt könyökökkel ezen a héten, mint eddigi életemben valaha! Arra jutottam, hogy van ebben valami szép. A törődés, útmutatás és odafigyelés udvarias gesztusa volt. Gyakran úgy tűnt, hogy mindez az üzletemberek ezen generációjához tartozik. Az én generációm tagjai rendszerint kézen fogva mászkáltak; néha egymásba karoltunk, de ez általában olyankor történt, amikor telve voltunk megnövekedett önbizalommal és sasszézva közlekedtünk. De akkor is sokkal inkább volt üzenet ez a többi gyalogosnak, hogy „kerülj ki!”, mint bármi más.
Dick a vízparthoz közel foglalt asztalt és ragaszkodott hozzá, hogy ő nézzen befelé, hogy élvezhessem a pompás kilátást. Akaratlanul is felmerült bennem, hogy talán nem akarja, hogy az elhaladók felismerjék. Mégiscsak vállalati gúnyába kellett volna bújnom.
- Milyen bort kérsz? – kérdezte, és tüzetesen végignézte a borlistát.
- Valamilyen fehéret – mondtam.
– Ne érts félre, kedvelem a jó vörösborokat, de ebédhez jobban szeretem a fehéret.
Kiválasztott néhányat és tanácskozni kezdett az ott lebzselő pincérrel az évjáratokról. Belém nyilallt némi kis aggodalom és reménykedtem, hogy nem akarja majd, hogy kitaláljam a szőlészetet vagy ilyesmit.
A bor gyorsan megérkezett, és én azon töprengtem, mi legyen a félig elfogyasztott vodkámmal. Csábított a gondolat, hogy legurítsam. Ám helyette kelletlenül félretettem, és belekóstoltam a kiváló évjáratnak bizonyuló borba. Magamban megjegyeztem, hogy a borüzlet eladójával szoros barátságot kell hogy kössek.
Dick ragyogó beszélgető- és étkezőtársnak bizonyult. A zsemléink ropogósságát illető rövid aggodalom után ellazult, és nyíltan beszélt a munkájáról.
– Az vagyok, akit csak pénzembernek neveznél – magyarázta. Néhány ember befektetésrejszolásnak vagy pénzügyi machinációnak hívja ezt, de én jobb szeretem a „vállalkozó” szót. Nem vagyok a biztos befektetések híve sem – habár az elmúlt pár évben nagyon szépen muzsikáltak a részvényárak. A növekedésünk nagy részének a nyugdíjipar biztosítja az alapot, amit már több mint egy évtizede eláraszt a pénz – igazság szerint, azóta töretlenül, hogy a munkaadókat törvény kötelezi a nyugdíjalapba való befizetésre. De a dübörgő részvénypiac hozama is véges; én évtizedek óta építem az üzletet. A riválisaim legtöbbje eltűnt az évek során – túl gyorsan próbáltak terjeszkedni vagy túl sok kölcsönt vettek fel, az ostobák. Az én hitvallásom az, hogy ki kell teríteni a kockázatot olyan messzire, amennyire csak lehet. Így aztán, ha az ember belefut egy rossz üzletbe, a portfoliója nem sínyli meg.
Bölcsen bólogattam. Mindez bármilyen zavarba ejtően hangzott is – és kérem nézzék el nekem az én értelmezésemet –, úgy tűnt, hogy Dick egyike volt azoknak az embereknek, akiknek hatalmas üzleti birodalmuk van, puccos irodával, benne sok-sok alkalmazottal a számítógép előtt.
– Egyszer olvastam, hogy az Államokban vannak szennyezés- derivátumok - kezdtem vakmerően.
– Gondolj bele, milyen lehet szennyezést árulni! Valami olyasmiről volt szó, hogy az alulszennyező gyárak eladhatják a különbözetet. Határidőügylettel is. Ha azt gondolják, hogy sok szennyezést fognak kibocsátani valamivel kapcsolatban a jövőben – például egy energiavállalat télen – , határidős eladásban vehetnek kibocsátást a mai árfolyamon, arra az esetre, ha növekednének az árak. Ez igaz? Hihetetlen! Emberek éheznek, a bankszámlákon meg ott az a sok szám a felhasználatlan szennyezésért. Valahogy nem tűnik helyesnek. Mondd, hogy régimódi vagyok, de én a napi becsületes munka híve vagyok, a napi becsületes fizetség fejében.
A jó francba! Miket beszélek? A szavak az irodákban eltöltött húsz év eredményei voltak. Azzal talán napi becsületes munkát végzek, hogy gáláns úriembert szerzek magamnak? Felrémlett előttem az a kérdés is, hogy egyáltalán legális-e, amit teszek. Annak kell lennie. A feleségek ugyanezt teszik, nem igaz?
Dick csak nevetett. –Azok a „számok”, ahogyan te hívod őket, a világ motorja – mondta.
– Nélkülük csak máról holnapra tengődnénk.
– De legtöbbünk igenis máról holnapra tengődik – vágtam vissza.
– Csak azok nem, akiknél ott vannak a nagy számok.
– Igyekeztem nem gondolni mindarra a számra, amely a befizetetlen csekkjeimen állt.
Dick úgy nézett rám, ahogyan egy komoly gyerekre nézne.
– Holly – kezdte.
– Nézz csak magadra! Tényleg azt hiszed, hogy napról napra tengődsz? A minap azt mondtad, van egy tengerparti lakásod befektetésnek – az már önmagában kiadja a számok egy részét sok bankban. Valakinek oda kellett adnia a bankodnak a pénzt, amit kölcsönadott neked. Szerinted ki volt az? A világon minden egyes ember és vállalkozás felelős valamennyi számért. Csak mert nem kapni értük valami kézzelfoghatót, az még nem jelenti azt, hogy ezeknek a számoknak nem kellene létezniük. Olyanok, mint egy… szolgáltatás, azt hiszem – a pénzt adni-venni kell, éppúgy, mint bármi mást. Nagy naivság lenne azt feltételezni, hogy minden időben megtartja ugyanazt az értéket.
Egyes számú lecke a gáláns úriember melóban – soha ne bocsátkozzunk vitába a pénzről a számok emberével. Hoppá, akarom mondani „befektetővel”. Különösen olyankor ne, amikor abszolút semmi fogalmunk nincs, hogy miről beszél.
– Hát – mondtam, főként, hogy témát váltsak –, ha már szóba került a pénz, van valami konkrét dolog, amit elvárnál a tiédért?
Dick eltűnődött.
– Ezen még nem igazán gondolkoztam, hogy őszinte legyek – válaszolt. –Arra gondoltam, hogy menet közben találhatnánk ki.
Heti 1000 dollárt fog nekem adni, és még csak át sem gondolta, mit akar kapni a pénzéért?
– Azt hiszem, leginkább egy menedékhelyre vágyom. Hogy legyen kivel beszélnem. Hogy legyen hol eltűnnöm. Nem improvizáihatnánk? De lenne egy dolog… – Elhallgatott, és úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.
Jaj ne! Most majd mindjárt bevallja, hogy szeret kutyákkal közösülni, vagy valami ilyesmi, – Gyerünk Dick, ki vele! – nógattam, és amióta belevágtam ebbe az őrült tervembe, most először kezdtem idegeskedni. – Ne feledd, pszichológus vagyok, nekem elmondhatsz bármit.
– Nos… arról van szó csupán… hogy én nem feküdtem le senkivel, csak a feleségemmel, akivel harminc éve vagyunk együtt. Nem hiszem, hogy tudnék óvszert viselni. Elkötötték az ondóvezetékemet – nem eshetsz teherbe, semmi ilyesmi. Ez így rendben van?
Az eredendő bűn. Védekezés nélküli szex! A barátaimat a gáláns úriember dolog nem döbbentené meg, ez azonban igen.
– A gond csak annyi – feleltem, és felmondtam a helyi mosdók falára ragasztott poszterek szövegét –, hogy nem csak veled fekszem le. A feleségeddel is lefekszem. Vele mi a helyzet? Honnan tudod, hogy ő nem keresi máshol a boldogságot?
Dick szomorúan elmosolyodott. –Azt kétlem, Holly. Eltávolították a méhe egy részét, miután megszületett az utolsó gyermekünk – aki, hadd tegyem hozzá, baleset volt –, és ő azóta is ezt hozza fel kifogásként, amiért nem fekszik le velem Sally születése óta. Aki júniusban lesz tízéves. – Keserűen felnevetett.
– Minden alkalommal, amikor a szülinapját ünnepeljük, eszembe jut a saját cölibátusom. Ne aggódj, azt hiszem, ezen a téren nincs gond – fejezte be.
Szegény ember. Szegény felesége. A bűntudat, amit az asszony érezhet! Milyen szörnyű ez mindkettőjüknek! Nagy levegőt vettem. Ez az egész gáláns úriember ügy már nem is tűnt olyan gonosz dolognak. Ez komoly volt.
– Szóval ennyi ideje nem voltál nővel? – kérdeztem, hitetlenkedve, hogy ilyesmi bárkivel is előfordulhat, legfőképp ezzel a kedves, jóságos, kék szemű férfival itt velem szemben.
– Nem-nem – mondta vontatottan, kissé eltúlozva az amerikai akcentusát, és nagyot húzott a kitűnő borból.
Nagyot sóhajtottam, és gondolatban bocsánatot kértem a barátaimtól. – Hát, akkor ezek szerint védekezés nélküli szex lesz? –mondtam.
– Én boldogan alávetem magam bármilyen tesztnek, amit csak szeretnél. Még csak lapostetűm se volt soha életemben, de leteszteltem magam, amikor szakítottam az exemmel, biztos, ami biztos. Az csak néhány hónapja volt. Azóta nem volt kapcsolatom, de örömmel megcsináltatom őket megint. De tudnom kell, hogy te is tiszta vagy-e. Biztos, ami biztos.
Szexuális úton terjedő betegség Szeplőtelen Fogantatás útján. Na persze!
Dick egyszerűen csak megkönnyebbülten nézett.
– A tesztek, amiket eddig csináltattál, megfelelnek. Én megcsináltatok bármit, amit kérsz. Hétfőre kérek is egy időpontot. Másik orvoshoz kell mennem – a háziorvosunk kissé gyanúsnak találná a dolgot…
Balekozzanak le, de akkor és ott eldöntöttem, hogy Dick az én emberem. Úgy fogok tudni segíteni neki, mint őelőtte senkinek.
Megérkeztek az ételeink, és remekül néztek ki. Dick cajun-fűszeres barramundit rendelt tört burgonyával és vegyes zöldsalátával. Halványan emlékeztem, hol lehet barramundi halat kapni Darlinghurstben. Az én lazacszeletemnek a rózsaszín közepével és a citromfű mártással isteni íze volt, különösen, miután leöblítettem egy korty fehérborral.
Miközben ettünk és beszélgettünk, Dick felesége járt a fejemben. Be kell vallanom, igyekeztem nem túl sokat gondolni a feleségekre. Főként, mert ők jelentették az egyetlen hibát a különben briliáns tervemben – nem azért, mert zavart a létezésük (továbbra is úgy gondoltam, hogy nélkülözhetetlen szerepük van abban, hogy legyen szabadidőm); inkább a megtévesztésük zavart. Ám Dick esetében könnyen lehet, hogy a felesége még meg is könnyebbül, hogy átveszem tőle a hálószobai feladatokat. Tudtam, hogy a helyében én így éreznék.
Végül nem tudtam visszafogni magam.
– Sajnálom, Dick, de fel kell tennem ezt a kérdést. Fogsz beszélni a feleségednek erről? Talán tetszene neki az ötlet. Talán még találkozhatna is velem.
- Nem vagyok rossz ember – ha ismerné az én álláspontomat és tudná, hogy nem akarlak ellopni tőle, talán még áldását is adná a dologra.
A gondolataim sebesen száguldottak. Lehetnék jóváhagyott szerető. Köthetnénk szerződést, amit az összes fél aláírna. Mindent ki lehet adni alvállalkozásban, a szexuális életet miért ne lehetne?
Dick megrázta a fejét, és nagyon komornak tűnt.
– Nem lehet, Holly. Nem lehet. Évekkel ezelőtt előálltam azzal, hogy prostituálthoz fordulok, de a feleségem rém dühös lett. Ő katolikus. Azt mondta, be kéne érnem az önkielégítéssel. Hogy maszturbáljak és közben gondoljak rá. Azt mondta, esküt tettünk, hogy együtt maradunk jóban-rosszban, és ő elvárja tőlem, hogy ki is tartsak emellett. Azt mondta, mocskos vénember vagyok – az utolsó szavakat suttogta, mintha valami rettenetes titkot árult volna el –, és ha valaha prostituálthoz megyek, elválik tőlem és viszi mindenemet. Meg is tenné. A magamfajta férfiak nem válnak el, Holly; túl sok családi megállapodás köt bennünket. Először is, kizárt, hogy ki tudnám fizetni a sok adót, ha kettéosztanák a vagyonunkat, arról már nem is beszélve, hogy mi történne a pénzügyi alappal. Nem, vele kell maradnom. Valahol még jó is, hogy eltérő az érdeklődésünk – így ő is éli az életét, és én is az enyémet.
Ide-oda tologattam a lazacomat a tányéron. Ami kétségbeesett pénzszerzési kísérletnek indult, az kezdett hasonlítani egy újabb pszichológusi feladatra. Dick felesége igazi szipirtyónak tűnt. De nem az ő hibája, emlékeztettem magam. Ha nyíltan megengedné Dicknek, hogy más emberekkel keféljen, azzal nevetség tárgyává válna a barátai körében, arról már nem is beszélve, hogy kiátkoznák az egyházából. Szegény nőnek nemigen volt más választása, mint hogy megtagadja a férjétől az egyik legalapvetőbb emberi ösztönt. Milyen rettenetes ez mindkettőjüknek.
– Hát, most már itt vagyok neked én – mondtam neki vidáman.
– Nem is fogok vesződni további találkozókkal. Menjünk el hozzám, miután befejeztük az ebédet, és megmutatom a lakásomat. Hogy kiderüljön, ha esetleg nem tetszene. Aztán hétfőn bele is vághatunk a dologba.
Dick arca felragyogott, és a fantasztikus kék szeme sarkánál apró redők jelentek meg.
– Azt nagy örömmel venném – mondta, és odabiccentett a pincérnek a számláért.
– Fizetnénk!
Ahogy kisétáltunk a parkolóba, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Nem árusítom ki magam: segítek jóvá tenni a rosszat. Egész életemben most először felkínálom a munkaadómnak minden létező képességemet. Eltökéltem magam, hogy rászolgálok az eltartásomra. Tízévnyi szeretgetést kellett behoznunk.
Dick kinyitotta a kocsiajtókat. Rájöttem, hogy a gazdagok számára az autók három fő típusa létezett: a Mercedes Benz, a Smart autók (hogy lecsillapítsa a fogyasztói bűntudatukat, miközben az unott feleségük újfent felújíttatja a milliódolláros otthonukat) és a BMW. Kitalálhattam volna magamtól is, hogy Dick, lévén bankár, a BMW kategóriába esik.
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, és megvárta, amíg elhelyezkedem az ülésen, és csak azután ment fizetni. Ha körmönfont ember lennék, bekukkantottam volna a kesztyűtartójába, de igazán tetszett nekem ez a férfi, és tiszteletben tartottam a privát szféráját. Így inkább csak vártam és azt mondogattam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy ráakadtam Dickre.
Jól kezelte a járművet, miközben áthajtottunk a városi forgalmon a lakásomhoz. Vezetés közben folyamatosan kommentáltam a környezetet, és kiemeltem a környék jellegzetességeit, mint egy vidéki kislány, mert elfelejtettem, hogy Sydney üzleti negyede mindenkié volt. Talán kezdtem ideges lenni. Ha Dick átváltozik baltás gyilkossá, az valószínűleg a következő negyed órában fog megtörténni. Ő lesz az első Johnom, aki átlépi a küszöbömet, gondoltam. A második, emlékeztetett a hang a fejem szegletében; és senki sem okozhat annyi fájdalmat, amennyit az első John okozott.
Dick belépett a lakásomba és egyenesen az ablakhoz ment, ahogyan mindenki más is. A látvány lélegzetelállító volt (és nekem továbbra is minden reggel elakadt tőle a lélegzetem ébredéskor). Nem a szokványos kilátás volt, a híres látványosságokkal, vagy csendesen elterülő vízzel; főként háztetőkből állt, igazság szerint. Persze, lehetett látni néhány ikonikus épületet, ha a Horizont Lakások tornya annak számít, és ha az ember kicsit kinyújtotta a nyakát, megpillanthatta a Sydney Kikötőhíd egy részét és az Operaház vitorlás kupolájának nagyját, de a nyüzsgő világ madártávlati képe volt az, ami mindenkit lenyűgözött. Olyan volt, mintha egy mozdulatlan helikopterben lebegne az ember egy játékváros fölött. Az emberek, buszok, autók, repülők, helikopterek, de még a madarak is mind ide-oda rohangáltak a napi ügyüket intézve.
Maga a lakás elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Elég sok folt volt a falakon, amiket semennyi súrolás nem tudott eltávolítani, és mindenfelé gyanús repedések mutatkoztak néhol, ami kissé aggasztó volt egy tizenhét emeletes ház legfelső szintjén. Emellett örököltem néhány igencsak ronda bútordarabot, amik közül ellenérzésem fő tárgyát egy nagyon nagy műbőr fotel képezte. Ezt a fotelt egy íróasztal elé állítottam, amit a parkolóban talált fadarabokból készítettem, és a szélén gubbasztottam, amikor írtam.
De amint azt számtalanszor elmondtam már korábban is, valahányszor egy pompás kilátással rendelkező, lelakott lakás került az utamba: az ember mindennek javíthat a kinézetén a megfelelő változtatásokkal; különösen olyanokkal, amelyek kiemelik a pozitívumokat és elrejtik a hibákat. (Kicsit, mint az embereknél, igazából.) A lakás egyik erőssége a gyönyörűen parkettázott – noha néhol sérült – padlózat volt, meg egy nagyszerű, hosszú kanapé, amely lehetővé tette egy legalább nyolcfős buli utáni társaságnak, hogy kényelmesen ejtőzzenek, miközben a napfelkeltét csodálják és a jóféle kávémat szürcsölgetik.
A legrosszabb foltokat a nővérem képeivel fedtem el a falakon, az alsóbb repedéseket pedig magas cserepes növényekkel lepleztem, amiket közvetlen eléjük állítottam. És soha ne becsüljük le egy-egy csodaszép díszítőelem erejét – az enyémek közt szerepelt pár lila és narancssárga fúvott japán üvegáru, amik elkapták a nap sugarait, meg egy három, rozsdamentes acél Georg Jensen tálból álló készlet, amit Johntól kaptam, aki azt mondta, hogy emlékeztették arra a pózra, ahogyan elalvás előtt összebújunk éjszakánként.
A szórakoztató rendszerem a számítógépemből meg két hangszóróból állt, amiket a lakással megörökölt hibás erősítőre kapcsoltam. Az egyik high-teches barátom telepített néhány szoftvert, így a tévém és a DVD-m ugyanazon a rendszeren futott. Ugyanez a barát egyben a zene angyala is volt, aki rendszeres időközönként új dalok remek válogatását hozta a gépemre. Egy ilyen kis helyen mindez csodásan működött. A végeredmény egy élénk színű, világos, olcsó de elegáns lakás volt, ami hihetetlenül tágasnak érződött, dacára annak, hogy valójában milyen parányi volt.
– Ez nagyon jó lesz – mélázott Dick, körbenézett és mosolygott. Eltűnődtem, hogy vajon a lakásra gondol-e.
– Hozhatok egy italt? – kérdeztem, miközben ő elhelyezkedett a kanapén és kibámult az ablakon.
– Egy whisky kólával jólesne, köszönöm, Holly- felelte. Elkészítettem az italokat, és áldottam az eget a kis flaska Jack Daniel's miatt, amit még Jason hagyott nálam hónapokkal korábban. Mint jó házigazda, a hűtőm hátuljában tartottam néhány kis üveg előre összeállított koktélt, éppen az ilyen alkalmakra. Igazán nagy örömömet leltem abban, hogy miután éjszakába nyúlóan szórakoztam valamelyik barátommal, aki vodka-szódát ivott friss lime-mal, a kezébe nyomhattam pontosan ugyanazt, amikor belépett a lakásomba. Gyakran a legegyszerűbb figyelmességek a legjobbak – és mindenképp a legemlékezetesebbek.
Aztán ellazítottam magam a kanapén Dick mellett, és vele együtt bámultam ki a világra, ami ma délután igazán jó műsort nyújtott – egy óriási tankhajó próbálta bevenni a kanyart a kikötőben, és valahol tőlünk balra egy csoport sziréna üvöltött valamilyen tragédia miatt. Az ég felhőtlen kékje a végtelenbe nyúlt, és csak néha tűnt fel rajta egy-egy észak felé tartó hatalmas repülő. Kelet-Sydney egy pontja felett egy helikopter lebegett – valószínűleg valami közlekedési baleset lehetett ott, ami megakadályozta, hogy a munkások hazajussanak a Kikötőhídon átkelve.
Néhány hónappal ezelőtt én is köztük lettem volna, gondoltam. A fogamat vicsorgatva valami szerencsétlenre, aki a járműve alá szorult, és volt olyan arcátlan, hogy fel merészelt tartani. Ám itt voltam a hét közepén, jóllakottan egy pompás kikötői ebéd után egy elragadó férfival, akivel azt beszélem meg, miért is áll érdekében, hogy 1000 dollárt fizessen nekem hetente, hogy így töltse be a lyukat, amit a felesége hagyott maga mögött. Elnézést az újabb szójátékért.
Szakadatlan dőlt belőlem a karatty, és megint csak hálás voltam ezen adottságomért. A társalgási blöffölést meg kéne tenni iskolai tantárgynak, gondoltam. Minden bizonnyal hasznosabb volna, mint az algebra vagy az algoritmusok.
Magáról a „megállapodásról” nem sokat beszéltünk – főként azért, mert fura érzés volt ilyesmikről beszélni, és mert mindketten kissé kényelmetlenül éreztük magunkat emiatt.
Habár élveztem Dick társaságát, meglehetős megkönnyebbülést éreztem, amikor végre befejezte az italát, és felállt, hogy távozzon.
– Hát, akkor hétfőn találkozunk – mondta.
– A pénzt is hozom majd akkor.
Eddig még csak meg sem csókolt!
- Oké – mondtam.
– Van valamilyen különleges kérésed?
- Nincs – felelt.
– Semmi, ami most eszembe jutna. Elég könnyű természetű fickó vagyok.
Amikor megfordult, hogy induljon, megragadtam a kezét.
– Várj! – mondtam, és előrehajoltam.
Hosszú, lassú búcsúcsókot nyomtam a szájára. Valószínűleg ez volt a legmerészebb dolog, amit életemben valaha tettem. De ha hétfőn nem jön el, akkor a hitelminősítésemnek mondhatok búcsút.
Ő csak erre várt.
Magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt, a gyakorlás évtizedes hiányának a világon semmi jelét nem mutatva. Rögvest felizgultam. Ez már önmagában is figyelemre méltó volt. Rendes körülmények között szóba se álltam volna ezzel a férfival, nemhogy még fel is izgultam volna!
– Hétfőn találkozunk – mondtam rekedt hangon. Dick csupa mosoly volt.
– Alig várom – mondta.
Abban a minutumban, hogy kint volt az ajtón, felléptem a netre és letöröltem a hirdetésemet a Perszona oldaláról. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Nem voltam többé árucikk. Most már hivatalosan is túlléptem a kétségbeesésen!
A következő órát azzal töltöttem, hogy megfogalmazzak egy udvarias e-mailt, amiben értesítem az összes „jelentkezőmet”, hogy kiválasztottam a sikeres jelöltet.

Nagyon köszönöm, hogy ilyen csodás élménnyé tetted mindezt. Sajnálom, de az egérutat választottam és olyan férfi mellett döntöttem, aki nagyon hasonló hozzám, aki ráadásul ugyanabban a szakmában dolgozik, és közel él hozzám. Végtelenül élveztem a találkozásunkat, és sok sikert kívánok a keresésedhez. Holly

Bíztam benne, hogy a szavaim lehetővé teszik, hogy megőrizzék a méltóságukat. Igyekeztem azt az üzenetet továbbítani feléjük, hogy nem személy szerint őket utasítottam el; inkább azt tettem, amit a társadalom elvár, és hozzám hasonlót választottam. Elküldtem az e-mailt magamnak és bcc-n küldtem el mindegyiküknek, hogy megőrizzem a bizalmukat. Be kell vallanom, örültem, hogy végre megszabadultam tőlük. Lehet, hogy csodásan hangzik, hogy egy egész csapat férfi liheg az ember után, de nagyjából egy hét bőven elég volt ebből!
Néhányuk azonnal hangot adott a csalódásának, és én ismét csak eltűnődtem, hogy mégis honnan van idejük ezeknek a férfiaknak arra, hogy a névtelen e-mail fiókjaikat bújják az állítólagos eszeveszett munkaidejükben.

fel