Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
TIZEDIK FEJEZET
Dick nem tudott eljönni szerdán – korán reggel küldött egy sms–t,
megírta, hogy megbeszélései lesznek, és egy csütörtöki találkát
javasolt helyette. Így az egész napomat azzal töltöttem, hogy
javítgattam a regényemet, amit oly sok hónappal korábban, még John
mellett kezdtem írni. Csütörtök délelőtt 10–kor Dick újabb sms–t
küldött, amiben azt írta, hogy ne vesződjek az ebéddel, majd délután 3
körül jön hozzám.
Ezúttal csodás teasüteményeket válogattam össze az utca végén működő
híres cukrászdából, és egy kanna kávéval vártam. Úgy döntöttem, hogy a
„rendes” ruháimat fogom hordani mostantól, amik mindig elegánsan
lezserek voltak, arra az esetre, ha netalán azt szeretné, hogy
találkozzam vele valahol, vagy csak beszélgetni akarna.
Pontban délután 3–kor kopogtatott az ajtómon, és adott egy kissé
szétszórt csókot, amikor belépett. Gyönyörűen volt felöltözve egy újabb
makulátlan sötétkék öltönyben és a hozzáillő nyakkendőben.
– Csak fél órám van a megbeszélések között – mondta, és lerogyott a
kanapéra.
– A következő elég rendhagyó lesz: egy befektető vissza akar
lépni egy 5 millió dolláros portfolióból, amit most izzítottunk be
neki. Az ostobája! Az egyik spekulációs részvény miatt aggódik. Ami nem
is túl jelentős. Nem hiszi, hogy megkapja majd a 10 százalékát – a
hülye szarházi valószínűleg 15–öt, talán 20–at is fog kapni! Mindig is
anyámasszony katonája volt. Oh, Holly, néhaúgy érzem, hogy inkább
veszem a kalapom, és otthagyom az egészet. Kezdek túlságosan
belefáradni ebbe az egészbe.
Együttérző hangokat hallattam, és öntöttem neki egy kis kávét, és
igyekeztem nem kívánni, hogy bár nekem lenne egy befektetési
portfolióm, amiből kiléphetnék.
Dick felkapott egy csokis gyümölcstortadarabot.
– A végén még elhízom miattad – dörmögte.
– Az asszony évek óta diétán
tart.
– Ááh – mondtam.
– Majd ledolgozom rólad.
Rám sandított, kissé döbbenten. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő
nem az egyik begerjedt udvarlóm volt egy éjszakai klubból. Valójában
egy nyugdíjazásához közelítő férfiúval volt most dolgom, akinek csupán
egyszer jutott ki a szexből az elmúlt tíz évben.
– Ma sajnos nem – mondta morózusan, és a gondolatai láthatóan az előtte
álló megbeszélésen jártak.
Így úgy döntöttem, inkább magamra öltöm egy másik gúnyámat.
– Szóval miért nem kellene visszalépnie ennek a fickónak a
portfoliótól? – kérdeztem, és eltűnődtem, hogy a „portfolió” is egy
csoport szám volt–e azok közül, amikről a Bilson's–ban beszélt.
– Mi a
baj vele?
Nincs vele semmi baj! Meglehet, hogy egy vagy két befektetés spekulatív
jellegű, de a nagy többség mind olyan vállalatokba van fektetve,
amelyek részvényeinek alaposan utánanéztünk újra és újra. Emelkedő
piacról beszélünk, az isten szerelmére! Ha az értéket lenyomják, végül
úgyis talpra áll. Mindössze annyi a feladatunk, hogy csöpögtetjük a
pénzt a portfolióba, és az ipse gazdag pasasként jön ki belőle.
Visszafogtam magam, és nem közöltem Dickkel, hogy az én szememben az
ipse már most is nagyon gazdag pasas.
– Engem meggyőztél – mondtam
inkább.
– Menj, és mondd el neki is ugyanezt!
Dick meredten bámult rám, majd felnevetett.
– Igazi kincs vagy! – álmélkodott, előrehajolt, és csókot nyomott a
homlokomra. Befalta a csokis tortája maradékát, felhörpintette a
kávéját, és az ajtóhoz sietett. Ezúttal sem nézett vissza.
Az egész látogatás csak nagyjából negyed óra volt. A pénzre gondoltam,
amit a hét elején adott, és reméltem, hogy valahogy érdemessé tehetem
rá magam. Hívjanak régimódinak, de szerettem megszolgálni a
kitartásomat.
A pénzéhes cicák is erős munkamorállal bírnak.
Nagyon csendesen telt a hétvégém. Egész idő alatt azt tervezgettem,
hogyan kényeztethetem el Dicket. Vettem egy készlet kitűnő
borospoharat, egy drága aromaterápiás gyertyát és néhány plusz
díszpárnát a kanapéra. Végigsimítottam néhány nagy fonalsűrűségű
lepedőn, amiket egyelőre nem engedhettem meg magamnak, és vettem néhány
tálcát, amiken ágyba vihetem majd neki a kulináris örömöket.
Feltérképeztem néhány ínyenc csemegeboltot és cukrászdát, és
elflörtölgettem az italboltok eladóival. Úgy döntöttem, hogy ha Dick
csupán heti néhány alkalommal akar velem találkozni, hát azt mindenféle
finomságokkal fogom jóvátenni. Szinte bűnös gondolatnak tűnt, hogy
ezekből én is kivegyem a részem.
Hétfő reggel kilenc körül kaptam tőle egy sms–t. Ebéd újra 1–kor?
Visszaírtam: Az csodás lenne. Üdv akkor. H.
Érintőlegesen eltűnődtem, hogy vajon arra gondolt–e, hogy nálam
ebédelünk, majd arra jutottam, hogy nyilván erről van szó. Nem tűnt jó
gondolatnak, hogy visszaírjak neki és megkérdezzem, étteremre
gondolt–e, vagy a lakásomra. Emlékezvén a súlya miatti aggodalmaira,
lesétáltam a World Square bevásárlóközpontba és megvettem a legjobb
garnélát, amit csak Dick pénzének maradékából kaptam, és mellé néhány
trópusi gyümölcsöt.
Ráérősen bóklásztam a boltok között és örvendeztem azon ténynek, hogy a
vásárlás immáron része volt a munkaköri leírásomnak. Hihetetlenül
felszabadító és gondtalan érzés volt! Lassan lépkedhettem, mint a
munkanélküliek. Még csak nem is kosztümöt viseltem. És strandpapucs
volt a lábamon!
Az elmúlt húsz évben a hétfő reggeleken azon siránkoztam, hogy vége a
hétvégének, és hogy túl kell élnem az elkövetkező öt napot ahhoz, hogy
újra eljöjjön. Gyakran másnapos voltam, vagy depressziós a barátaimmal
töltött bulik halványuló visszhangjai miatt. Ráadásul a kollégáimnak a
munkahelyemen el sem mondhattam, mit műveltem a hétvégén. Az ő
gyerekekkel és családi kerti partikkal teli világukban én csodabogárnak
számítottam. Gyakran fakadtam sírva hétfő reggelenként minden ok
nélkül. Végül elkezdtem járni egy természetgyógyászhoz, aki felírt
valamit, de felhagytam a dologgal, amikor egyik hétfőn reggel nyolckor
ott dörömböltem az ajtaján, mert kifogytam a gyógynövényeiből.
De most visszatért az a mosoly, amit oly sok hónappal korábban John
varázsolt az arcomra. Néha még halkan kuncogni is kezdtem, amikor
belegondoltam, milyen mesés az új munkám, és hogy milyen pompásan érzem
magam tőle.
Az emberek visszamosolyogtak rám. A férfiak vágyakozással teli
tekintettel méregettek. Ha nem néztek vissza rám, fontolóra vettem,
hogy melegek–e. A párok nőtagjai oltalmazón a pasijuk köré fonták a
karjukat. Az egyedülálló nők tetőtől talpig végigmértek, majd
végigsimítottak a hajukon vagy megigazították a ruhájukat. Szinte olyan
volt mindez, mintha egy vonzó manöken lennék. Magabiztosan viszonoztam
csodálóim tekintetét, ahelyett, hogy lehajtottam volna a fejem és kissé
megalázva éreztem volna magam, mint azelőtt. Nem is igazán tudom leírni
az érzést. Valami olyasmi volt, hogy: nem tudsz engem megengedni
magadnak. Annyira átkozottul szexi érzés volt! Senki nem kaphatott meg,
hacsak én azt nem mondtam. Hacsak ki nem fizették az árat, amit én
határoztam meg. Ez a végső hatalom. Nem számított, hogy azért kellek–e
nekik, mert magányosak, vagy hogy kárpótolják magukat a feleségük, a
vállalkozásuk, az egójuk vagy a hányatott gyerekkoruk miatt. Azért
volt, mert készek voltak fizetni nekem. Ez az apolitikus szex legjobbja.
Apolitikus szex. Apolitikus szexmunkás voltam. Talán elterjed majd a
kifejezés. Hangosan felnevettem.
A szakításunk óta most először szinte egyáltalán nem gondoltam Johnra.
Helyette azon járt az eszem, hogy mivel tegyem boldoggá Dicket. Arra
jutottam, hogy mindez igen szép módja a pénzszerzésnek.
Hazafuvaroztam a vásárolt étkeket, majd lehámoztam és besóztam a
garnélákat. Aztán vettem egy hosszú, komótos fürdőt – hétfő délelőtt
tizenegykor. Milyen csodás dekadencia!
Mire Dick megérkezett (újfent abszolút pontosan), elkészítettem két
tányérra való garnélát, mangóval, avokádóval és biobarackkal, amiket
meghintettem a gyönyörűen megterített asztalon álló némi házi készítésű
kapros majonézzel. A két tányér mellett egy üveg Bridgewater Mill
rizling állt. A bor ezúttal 52 dolláromba került. Életemben még soha
nem adtam ki ennyit alkoholért! A két új, frissen fényezett
borospoharam is ott állt, valamint egy dugóhúzó meg egy jegesvödör.
Dick ma hanyag eleganciával öltözött. Ralph Lauren pólóing volt rajta,
öltönynadrág és drágának tűnő, barna, belebújós cipő.
– Kinyithatod te – mondtam Dicknek nagyvonalúan, átadtam neki az üveg
bort és nagy hűhót csapva tüsténkedtem: a háta mögé tettem az új
díszpárnáomat, gondoskodván róla, hogy kényelmesen üljön.
Dick profiként nyitotta ki a bort, és megfelelőképp álmélkodó hangokat
hallatott annak évjáratát, na meg az étel pazar elrendezését illetően.
– Sajnálom, tündérem, de ma nem tudok sokáig maradni – el kell vinnem
vásárolni a feleségemet az unokák szülinapi ajándékához.
A csalódottság kissé belém mart. Csak nem féltékeny voltam? Félrelöktem
a gondolatot. Kev valószínűleg bonuszként tekintene ezekre a szexmentes
találkozókra.
Elővett egy borítékot, és átadta. Benne újabb köteg százdolláros
lapult. Én ismét csak az íróasztalomra tettem az egészet. Egymásra
ittunk, és elfogyasztottuk a káprázatos ebédünket. A garnélák épp olyan
ízletesek voltak, ahogyan azt az eladó ígérte az üzletben, és csodásan
illettek a trópusi gyümölcsökhöz. A befektetési piacról társalogtunk
(hála a Google–nak, mostanra már tudtam, mi a különbség a bejegyzett
részvénytársaságok és a magántársaságok között), és Dick mesélt az
unokáiról, meg a gondokról, amiket a legnagyobb lányának okoztak. Azt
is elmondta, hogy boldogabb, mint az elmúlt években valaha, csak mert
tudja, hogy én ott vagyok neki.
Egy óra múltán már ott sem volt, üres tányért, a bor nagy részét és az
ezer dollárját hagyva maga után. Leküzdöttem a kísértést, és nem
kérdeztem meg tőle, mikor láthatom legközelebb.
Leültem, megittam a bor maradékát, és igyekeztem nem bűntudatot érezni,
amiért elfogadtam a pénzét.
Szerencsére az alkohol segít ebben az embernek. Átmenetileg, legalábbis.
Csütörtökön újabb sms–t kaptam Dicktől. Sürgősen szükségem van a
tanácsodra valamiben – felugorhatok 3 körül?
Lebuktunk volna? Túl boldoggá tettem? Talán a felesége gyanút fogott.
Lehet, hogy megérkezett a szexuális úton terjedő betegségekre végzett
tesztjei eredménye, és valami borzalmas betegségben szenved – a farkán
kiütések jelentek meg, és azt akarja, hogy vessek rájuk egy pillantást.
Visszaírtam neki: Természetesen. Üdv akkor. H.
Elsétáltam a World Square–be, és felkerestem az ázsiai pékséget néhány
süteményért, majd hazamentem, türelmesen várakoztam, és közben azon
tűnődtem, hogy egy olyan ember, mint Dick, mégis miben szorulhat
tanácsra, és egyre inkább biztosra vettem, hogy mindez pénzügyileg a
vesztemet jelenti majd.
Pont időben libegett be az ajtón, lezuhant a kanapémra, majd a kezeibe
temette a fejét, ügyet sem vetve a kínai ananászos tejsodós
péksüteményre, amit elé tettem.
– Te jó ég, Dick! Mi a baj? – kérdeztem, és azon töprengtem, mi okozhat
ekkora kétségbeesést.
– Azt hiszem, el akarom hagyni a feleségem – mondta.
– Hozhatok egy italt? – mindössze ennyit sikerült kinyögnöm.
Egy konyak jólesne, köszönöm.
Mindkettőnknek kitöltöttem egy adag tömény italt. Francba!
Reménykedtem, hogy nem értem akarja otthagyni az asszonyt. Ezen már túl
sokszor estem át. Kérlek, ne hagyd, hogy a második Johnom olyan legyen,
mint az első!
Nagy levegőt vettem, és magamra kaptam a tanácsadó gúnyámat. Aztán
nagyot húztam a konyakos kólámból. Azt a mindenit! Tanácsot adok egy
ügyfélnek, és közben alkoholt iszom!
– Hát, ööö… ez érthető – mondtam, és azt kívántam, a konyak bár inkább
vodka lenne– Épp csak rádöbbentél, mitől fosztottad meg magad, ennyi
az egész. És azt mondtad, nincs bennetek semmi közös. De talán nem én
vagyok a megfelelő ember, akivel erről beszélhetnél. Nem lenne túl
etikus. Tudnod kell, hogy a rossz házasságokkal kapcsolatos véleményem
nem a legjobb: ki nem állhatom, ha egy tetemet ostoroznak, különösen
nem a gyerekek előtt! De ez csak az én tapasztalatom; a tiéd
valószínűleg egészen más. Talán papíron együtt maradhatnátok. A legtöbb
gyereketek már kirepült, példának okáért. Plusz, van egy nagy házad; Sallynek nem feltétlen kell tudnia arról, amikor vitáztok.
Kéretlenül zúdultak vissza a gyerekkori emlékeim.
– Vitázás – méláztam
halkan.
– Apám így nevezte, amikor esdekeltem nekik, hogy fejezzék végre
be. „Nem veszekszünk. Csak vitázunk.” Mindig ezt mondta.
Savanyú ábrázattal néztem Dickre, aki csak a fejét rázta.
– Mi nem beszélünk ahhoz eleget, hogy vitázni tudjunk? –mondta.
–
Egyszerűen nincs bennünk semmi közös. Nem hinném, hogy sokáig bírom
még. Persze igazad van – papíron házasok maradnánk, az adóhivatal
kedvéért, de a házat eladhatnánk. Ha fifty–fifty alapon osztoznánk az
árán, elég pénze lenne az élete végéig! Azt hiszem, a gyerkőcök miatt
aggódom, igazán–nem bírnám ki, ha őket is elveszíteném. Plusz, a
vagyonnak sem tenne jót, ha családi perpatvarba kezdenénk. De
egyszerűen nem tudom tovább csinálni, Holly. Elhagyott a küzdőkedvem.
Elvesztettem a fényemet. És elmúlt a szerelem – réges–rég elmúlt – ezt
most már látom. És a gyerkőcökkel szemben sem tisztességes ez.
Hazugságban élünk a kedvükért. Minden családi összejövetel olyan,
mintha egy színdarabban játszanánk! Megmutattad nekem, hogy mi hiányzik
az életemből, Holly. Viszonyítási alapot adtál. Szeretném élvezni a
hátralevő életemet, nem pedig kivárni, amíg meghalok egy idegen
országban egy olyan ember oldalán, akit már kedvelni sem kedvelek.
–
Újra a kezébe temette a fejét.
Ismét nagy levegőt vettem. Francba, francba, francba! Megmenteni
akartam a házasságokat, nem tönkretenni!
De az asszony talán örülne a millióknak, mondta egy kis hang a fejem
hátuljában. Talán megkönnyebbülne, hogy Dick végre elhagyná őt. Lehet,
hogy egyikük sem akart fájdalmat okozni a másiknak.
Úgy döntöttem, hogy olyan pipogya pszichológus módjára viselkedem,
amilyen vagyok, és megmaradok teljességgel semlegesnek.
– Hát, végső soron te üzletember lennél… miért nem közelíted meg ezt az
egész ügyet úgy, mintha üzleti társulás lenne? Vess egy pillantást az
anyagiakra – meg tudsz engedni magadnak egy szakítást? Puhatolózz a
támogatóidnál – vagyis a családodban –, ők mit gondolnak! Beszélj
azokkal, akiket elveszíthetsz, mint például a barátaitok és a gyerekek
– ők a feleséged pártjára állnának? Nem arra gondolok, hogy nyíltan
tedd mindezt, de fektesd le az alapokat; így nem leszel elkötelezve, ha
esetleg meggondolnád magad. Vesd be azokat a dolgokat, amikben jó vagy!
Tégy pontosan úgy, mintha egy üzleti partnerrel való szakítást
fontolgatnál! Az üzlettársaiddal szemben mindig tisztességes vagy, nem?
Jó viszonyban válnak el az útjaitok, meg ilyesmi. Es beszélj a
feleségeddel! Talán ő is szeretné visszakapni az életét. Próbáltad már
visszacsempészni a tüzet a kapcsolatotokba? Lehet, hogy neki is jó
ötletei lennének! Különben is, tudod mi az elméletem a
péniszkilométerekkel kapcsolatban. Talán nem halott a kapcsolatotok;
talán csak kifáradt. És ha az egész kudarcot vall, legalább mindenki
tudni fogja, hogy te megpróbáltad, és nem könnyelműen hoztad meg a
döntést.
Valahogy az tűnt helyesnek, ha ezt mondom. Dick csodálattal teli
tekintettel bámult rám.
– Holly, zseni vagy! – mondta. – Korábban is
léptem már ki üzleti társulásokból… meg tudom csinálni!
Újra nagy levegőt vettem. Ki kellett mondanom a következő szavakat, még
ha a lélekharangomat kongattam is velük.
– Hihetetlenül vonzó férfi vagy, Dick. És remek szerető'. Van pénzed.
Nem hinném, hogy bármilyen gondot okozna találnod valakit. Beszélj a
feleségeddel! Talán még engedjetek is egy keveset a kapcsolaton.
Drasztikusan hangozhat, de jobb, mintha életetek hátralévő részére
különválnátok. Talán még törvényes kapcsolatba is kezdhetnél valaki
megfelelővel, amíg lefekteted az alapokat. Nem velem, attól tartok. Én
túl fiatal vagyok; az emberek azt gondolnák, hogy rád tört a kapuzárási
pánik. De így ha találkozol valaki szimpatikussal, nem kell túl sokáig
egyedül lenned. Kérlek, ne kapkodd el a dolgot! Először vedd sorra az
összes választási lehetőségedet! Mindketten intelligens felnőtt emberek
vagytok. Biztosan meg tudjátok beszélni, mit kezdjetek a
kapcsolatotokkal, hogy mindketten elégedettek legyetek.
Dick tovább bámult rám, tátott szájjal.
Itt most kell tennem egy kis kitérőt. Ezek meglehetősen etikátlan
szavak voltak tőlem, az én képzési hátteremmel. A pszichológusoknak
standard alapokra illenék fektetni a viselkedést, nem pedig új alapokra
helyezni azt!
– Hát… azt hiszem, jobb, ha szólok – figyelmeztettem –, hogy ez nem
szakmai tanács volt. Hanem, ööö… a szerető tanácsa, azt hiszem. Ez csak
az én véleményem. Egy valamirevaló házassági tanácsadó semmiképp sem
ezt tanácsolná.
Dick csupán lelkesen bólogatott, mintha a korához közelebb álló,
egyedülálló nőkön járna az esze.
A déjá vu bánatos érzése köszönt rám. Ismét úgy tűnt, hogy én nyújtom a
magabiztosságot ahhoz, hogy valaki változtasson az életén. Itt van újra
valaki, aki az újonnan megtalált önbecsülése révén ismét képes lesz
nélkülem élni. Ugyanaz történt, mint Johnnal. És a rendes munkámban.
Csak épp most más volt a környezet.
– Holly, igazi kincs vagy! Teljességgel igazad van! Miért nem tudjuk
úgy kezelni a magánéleti kapcsolatainkat, mint az üzleti
társulásainkat? Tárgyalnunk kellene, nem kompromisszumokat kötni! Nem
várhatjuk el egy házasságtól, hogy változatlan maradjon, mint ahogyan
egy vállalkozástól sem várhatjuk ezt el. Milyen hihetetlenül naiv
voltam! A szükségletek változnak. Mimagunk változunk! Szerettem a
feleségemet, amikor elvettem, de most már mindketten más emberek
vagyunk. Másoknak is kell lennünk! Tudod, mérhetetlen bűntudatom volt
amiatt az egész dolog miatt. Úgy éreztem, hogy elárulom őt azzal, hogy
többé már nem szeretem. De ez badarság! Ha belegondolsz, ez a dolgok
természetes rendje. Másféle tapasztalatokat élt meg, mint én, más
dolgok iránt kezdett érdeklődni. Nem hagytam őt cserben – csak épp más
irányban fejlődtem! Holly, nagyon köszönöm! Te vagy az én kincsem –
ugye tudod? Beszélek a feleségemmel. Ezúttal rendesen. Meglátom, ő mit
gondol. Talán még nem késő találkozni valaki mással – valakivel, akivel
nem kell bujkálnom. Talán a változatosság kedvéért még boldogok is
lehetünk!
Akaratlanul is eltűnődtem mindazokon a férfiakon, akik hozzá hasonlóan
válaszoltak a hirdetésemre.
– Ezért válaszoltál a hirdetésemre, Dick? Hogy boldogságot találj?
A kezeit bámulta.
– Őszintén szólva, azt hiszem, nem is voltam
tudatában, mennyire boldogtalan is voltam. Azt hiszem, valahol
segítségkérés volt ez. A boldog házasságban élők nem olvassák a
társkereső apróhirdetéseket! Egyszer mi is ilyenek voltunk. De valahol
az idő múlása közben elveszett az öröm, és mi észre sem vettük. A
házasságunkból szokás lett – ráadásul rossz szokás. Nehéz változtatni a
szokásokon. Nehéz egyáltalán észrevenni őket! Az olyan emberek, mint
te, Holly, fontosak. Emlékeztettek bennünket, hogy milyen volt egykor a
házasságunk. És hogy milyennek kellene még mindig lennie.
Úgy mart belém a nyugtalanság, mint a méreg egy fullánkból. A 11 000
találatra gondoltam. Csak én lettem volna az oka, vagy felfedeztem egy
motívumot?
Egy szót sem szóltam, miközben Dick kiitta a poharát.
– Ne vágj ilyen gondterhelt arcot, Holly–lány! – mondta, amikor
észrevette rajtam az aggodalmat.
– Lehet, hogy a házasságomat nem
mentetted meg, de az biztos, hogy engem igen!
Ezután rövidesen távozott, de előtte magához szorított és sűrűn
hálálkodott, amiért beszéltem vele.
Öntöttem magamnak még egy nagy pohárral Dick konyakjából és megettem
mindkét érintetlen ananászos sutit. Aztán sóvárogni kezdtem egy
cigarettáért. Nem Dick volt az egyetlen, akinek rossz szokásai voltak.