Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
TIZENHATODIK FEJEZET
Szia Holly! Nagyon érdekelne a hirdetésed a Perszónán. Ezen a hétvégén
itt leszek Sydneyben és szeretnék találkozni veled. Jacques
Elküldtem neki a szokásos válaszomat, és ő hamar visszaírt.
Köszönöm, hogy válaszoltál Holly. Egészen határozottan érdekel a dolog.
Igazából jelenleg Bostonban vagyok és leszek is a következő pár napban,
de nagyon jó lenne összefutni egy kávéra, amikor újra Sydneyben leszek
– talán hétfőn. Úgy képzelem, hogy az elragadóan megfogalmazott
hirdetésedre válaszul nem lesz hiány az érdeklődésben, és egy halom
választ kapsz, szóval röviden kifejteném én ki is vagyok. Posztgrad
diplomás vállalati típus vagyok; rendszerint meglehetősen nagy
stressznek vagyok kitéve munka közben, így egy menedékhely gondolata
számomra nyilvánvaló vonzerővel bír. Megkockáztatván, hogy túlságosan
önmagam dicséretét zengedezzem, hozzáteszem, hogy fiatal vagyok,
kimagasló intelligenciával és számos országban éltem eddig. Jól nevelt
vagyok, imádom, ha a kedvemben járnak és nincs problémám a
pénzköltéssel. A leírásod alapján a megállapodás rendkívül jól hangzik.
Elkerülhetetlenül az jár a fejemben, hogy mi lehet a kelepce?
(Velemszületett cinizmus.) Miközben a világot reálisan nézem, a
kizárólagosság gondolata intellektuálisan annyira vonzó, hogy ez
számomra sokkalta jobb felállásnak tűnik, mint más helyzetek, amiket
elképzelek. Biztosra veszem, hogy a kizárólagosság vonzerejét az
evolúciós biológia ködös múltjában rejlő valami okozhatja. Némi
fenntartásaim vannak a diszkréciót illetően, és természetesen ott van
még a kompatibilitás kérdése is. Sok kérdés kavarog a fejemben, de azt
hiszem mindezekre a legjobb jövőbemutató út az lenne, ha találkoznánk,
ahogy javasoltad, és aztán mindketten megláthatjuk, hogyan jövünk ki a
másikkal. Tudasd, hogy valamikor hétfőn vagy kedden jó–e neked. Addig
is, Jacques
Szia Jacques! Megígérhetem, hogy nincs semmilyen „kelepce”, pusztán
szeretném fedezni a megélhetési költségeimet, és pazarul kényeztetni
egy szeretőt, amíg befejezem a regényemet. Végtelenül őszinte ember
vagyok, és meg merem kockáztatni, a szokványos úton is tudnék találni
valakit, aki pénzügyileg támogatna, de jobb szeretnék egyenes lenni
annak kapcsán, hogy mit várok el a kapcsolattól. Érdekes módon,
hihetetlen érettnek érzem magam, amiért ilyesmit teszek – most vágtam
először efféle dologba és jó tudni, hogy a kreatív gondolkodásom mögött
olyan elme áll, amely ténylegesen nyitott, szemben néhány más elmével,
akik ezt csak színlelik. A hirdetésre hallatlanul sokan figyeltek fel,
de viszonylag egyszerű volt elválasztani az ocsút a búzától (hogy úgy
mondjam!). Elég sok kései válasz érkezett olyan tengerentúli
emberektől, mint jómagád is, és csaknem hajlok arra, hogy még egy
héttel kitoljam a választást, különösen, mivel a húsvét is
közbeszólhat. Haha! Teljességgel a fején találtad a szöget az
„evolúciós biológiát” illetően – kezdem látni, hogy a legéletrevalóbbak
darwini túlélése nagyon is él és virágzik, nem számít, mennyire
előrehaladottnak gondoljuk magunkat… Ami a diszkréciót illeti, az része
mind a szakmai etikámnak, mind a jó híremnek ;0 Ideális esetben a
felállás hónapokig tartana, mivel úgy ítélem, hogy legalább ennyi időbe
telik majd befejeznem a regényemet. Jelen ponton nagyon bízom benne,
hogy kezdhetek valakivel a jövő héten, azonban jelentkezem, ha mégsem
oldódnak meg a dolgok. Üdv, Holly
Mély sajnálattal ütöttem le az „elküld” billentyűt– Jacques–nak
valahogy sikerült olyan szempontoknak megfelelnie, melyek létezéséről
nem is tudtam!
Holly! Szomorú vagyok, hogy úgy tűnik, elszalasztottam a lehetőséget a…
meghallgatásra. Holnap érek vissza sydneybe, szombaton, ha ez az
információ segít a helyzetemen. Egyébként 40 vagyok és félig
afro–amerikai, cappucino bőrszínnel, (óh a versenyszellem hátránya!)
Tudasd velem, ha még mindig érdekel valamilyen megállapodás valamilyen
ponton. Jacques
Szia Jacques! Megfogtál a versenyszellemmel ;0 Mit szólnál egy
vasárnapi találkához? Egész nap ráérek és nyitott vagyok a
javaslataidra. A telefonszámom: ___. Talán jó lenne, ha szombaton rám
csörögnél. Csaó, Holly
Oké, bevallom – az utolsó e–mailje fogott meg. Hogyan is tudna egy Port
Stephensben cseperedett lány ellenállni a meghívásnak egy hazafelé
tartó, kapucsínószínű férfitól? Ez lesz az utolsó, ígértem magamnak.
Nincs több.
Így újra úgy esett, hogy a Starbucks előtt őgyelegtem. A gond csak
annyi volt, hogy kifogytam a megfelelő öltözékekből. Bíztam benne, hogy
a kiszolgáló személyzet nem emlékszik már, mi volt rajtam tegnap.
Jacques késett. A bejáratnál lődörögtem. Egy barna bőrű, délamerikai
kinézetű férfi ült az ajtó melletti kanapén. Behatóan nézett, de inkább
látszott drogkereskedőnek, mint gáláns úriembernek. A bőrét én nem
neveztem volna épp kapucsínónak, ám nem voltam a téma szakértője.
Te vagy Jacques? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
Lehetek, ha akarod – felelte.
Nem… semmi gond – mondtam és eloldalogtam.
12.15–kor elkezdtem aggódni, hogy Jacques talán el sem jön, és nem volt
nálam se a telefonszáma, se az e–mail címe. Úgy döntöttem, hogy várok
még fél órát, aztán hazamegyek és küldök neki egy e–mailt, amiben
megírom, hogy már találtam valakit, aki érdekel.
Dél után húsz perccel vettem egy chai lattét.
A bejáratnál üldögélő férfi tovább bámult, és bíztam benne, hogy ez nem
Jacques valami fura tesztje, hogy lássa, hogyan reagálok, így aztán
választottam egy olyan asztalt, ami kívül esett a férfi látómezején, és
elmélyedtem a kávéház egyik bulvárlapjában. Kezdtem igazán blazírttá
válni – nem vetettem többé gyakori pillantásokat a bejárat felé vagy az
órámra. Majd ő megtalál.
– Holly? Felnéztem.
Egy igazán nagydarab, hihetetlenül kemény arcú férfi állt előttem.
Nagyon sötét, gyönyörű varrású kétsoros öltönyt viselt, és látszólag
mobiltelefont ragasztottak a fülére.
Bólintottam. Termete dacára furcsamód vonzó volt. Magas volt, sötét,
mélyen ülő, apró szemekkel, szinte teljesen kopasz és nagyon, nagyon
kapucsínó. Eltűnődtem, hogy vajon csak a kapucsínószínű emberek
hívhatják–e így magukat. Reméltem, hogy nem – találó kifejezés volt ez
erre az igazán csodaszép bőrtónusra.
– Hozok egy italt – formálta a szavakat némán a szájával, oda ment a
pulthoz, és közben továbbra is a mobilján beszélt.
A terem két végéből méregettük egymást. Elképzelésem sem volt, hogy
volt képes erre egy időben azzal, hogy a mobilján beszélt és leadta a
rendelését a kávéjára, de határozottan úgy éreztem, hogy intenzív és
osztatlan figyelmének vet alá. Talán a férfiak mégis képesek egyszerre
több feladat elvégzésére.
Mire visszaért, szégyellem bevallani, de tudtam, hogy akarok kefélni
ezzel a fickóval. Volt benne valami, valami teljességgel tiltott – egy
parányit talán ördögi. Nem a bőre színe tette; volt benne valami
állatias. Olyan férfinak tűnt, akinek a szex életmód, nem csupán
időtöltés.
Jacques leült, az asztalra tette a kávéját, a mobilját pedig zsebre.
–
Sajnálom, hogy késtem – mondta enyhe francia akcentussal, és
megpaskolta a zsebét.
– Üzlet. Mindig.
– Minden oké – mondtam.
– Vasárnap van. Úgysincs más tenni valóm.
Hoppá! Mi lett az „a késés hatalmi játék” beszédemmel? Dick–nél jó
fogadtatásra talált. De valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ezzel a
férfival nem így lenne.
– Nagyon szép vagy – észrevételezte érzelemmentes hangon.
– Hát… köszönöm. Szeretném azt mondani, hogy a megfelelő életvitel
hatása, de valószínűleg inkább egy rakás mesterséges tartósítószer és
ételszínezék eredménye. És valószínűleg a vodka is konzervál némileg –
vicceltem.
Legmegnyerőbb mosolyomat villantottam rá. Nem mosolygott vissza.
– Meg kell mondjam neked, hogy ennek a beszélgetésnek nagyon
bizalmasnak kell maradnia. Családom van. Kapcsolataim. Senkinek nem
ismételheted el – mondta szigorúan.
– Ne aggódj! – nyugtattam.
– Több ember titkát őrzöm, mint valaha is
hinnéd. Ez is része a szakmai eskümnek.
Bólintott.
– Van még egy titkom. Valójában nem afro–amerikai vagyok. Csak úgy
nézek ki. Francia–algír vagyok. Könnyebbnek találom olyan szavakkal
leírni magam, amit az emberek megértenek.
Ostobán bólintottam.
– Emellett sötét a múltam – folytatta.
– Láttam háborúkat, láttam a
halált… olyasmiket, amiket el sem hinnél. Nem voltak szépek, és már
kisgyerekkoromban megsebeztek.
Tovább vigyorogtam, mint egy idióta. Beismerni a rossz gyerekkort egy
pszichológus előtt olyan, mint cukorkát meglengetni egy gyerek előtt.
– Hát… ebben talán a segítségedre tudok lenni – feleltem.
– Jó vagyok a
gyerekkorban. Ez is része a szolgáltatásnak, amit kínálok – a
pszichológiai tanácsadás, mármint. Ha van bármilyen gondod, talán
egyidejűleg azon is dolgozhatnánk.
Jacques újra bólintott, és még mindig intenzíven méregetett azzal a
fekete szempárral. Úgy éreztem magam tőle, mint valami olcsó kis kurva.
Az igazán fura dolog az volt, hogy felizgatott. Persze, számos
alkalommal néztek rám így korábban is, de eddig mindig olyanok, akik
fel akartak szedni; soha nem olyan, aki meg akart vásárolni. Úgy
éreztem magam, mint egy áruló, a csodás anyám sokéynyi feminista
kiképzése után.
– És még mit kínálsz nekem? – tudakolta nyersen, és közben egykedvűen
lesiklott a tekintete a mellemre, majd vissza fel.
Édes Istennőm. Azok a szemek. Határozottan ördögiek voltak. De azt
akartam, még egyszer pásztázzanak végig rajtam. Nagy levegőt vettem.
– Csodás főztöt kínálhatok, nagyszerű lakást napi 24 órás parkolással..
és igazán szeretem a szexet– fejeztem be, szinte félénken.
Mi történt velem? Ez az egyáltalán nem vonzó férfi kocsonyát csinál
belőlem!
– Miféle szexet? – kérdezte.
– Hát… szinte mindenben benne vagyok. Elsőre, legalábbis. De ha nem
tetszik, nem próbálom ki újra. Leginkább a sima hagyományosat űzöm, azt
hiszem… és alkalmanként kellemes kicsit hármasban.
– Szereted a nőket?
– Néha. Ha tetszik a pasijuk – vicceltem. Újra elmosolyodtam. Jacques
csak bólintott.
– Miért csinálod ezt? – faggatott.
Beszéltem neki a régi munkámról, és növekvő elidegenedés érzésemről az
irodákbán. Beszéltem neki a regényről és Kev ötletéről. Valahogy
sikerült megtartanom magamnak a naplót, de nehéz volt nem mindent
elmondani ennek a férfinak.
– Kev? – kérdezett vissza hirtelen.
– Ki ez a Kev?
– Kev az egyik legjobb barátom. Együtt jártunk egyetemre. Az egyik
legjobban működő kapcsolatban él. Már tíz éve vannak együtt. Meleg –
fejeztem be, mintha ez mindenre magyarázat lenne.
– Ááááh – mondta Jacques.
– A meleg férfiak jó partnerei a gyönyörű
nőknek. És mi van a családoddal? Ők hol vannak? Ők tudják, mit csinálsz?
– Szép is lenne–feleltem, és kezdtem kicsit ellazulni.
– Anyám meg is
ölne. Ő azt szeretné, hogy irodában dolgozzak, és rászolgáljak a hosszú
vakációra. Elszörnyedne. Senki nem tud róla, mármint Kev kivételével.
Azt hiszem, nem szeretném, ha bárki is megtudná. Először is, mind
aggódnának értem. Olyasmi ez, amit egyedül kell csinálnom. Mert
személyes.
Jacques újra bólintott, és továbbra is intenzíven nézett azokkal az
ördögi szemeivel. Most már tudtam, miért dermednek meg a kisállatok,
amikor egy kígyó nézi őket!
– És veled mi a helyzet? – kérdeztem puhatolózva.
– Te mit vársz ettől?
Jacques élesen nézett rám.
– Akarok egy nőt – mondta.
– Te épp jó lennél. Mikor kezdünk?
– Hát… nos… arra gondoltam, hogy holnap kezdenék, valójában. Az a gond,
hogy már… hát… valakinek már mondtam, hogy… ööö… – elhallgattam, amikor
megláttam Jacques arckifejezését.
Vészjóslóan ráncolta a homlokát. A marcona kommandós kép teljességéhez
már csak a mellkason és vállon átvetett töltényöv hiányzott. Nem
számított, hogy háromrészes öltönyben volt. Volt benne valami.
– Talán nem szeretnéd előtte megnézni a lakásomat? – kérdeztem
alázatosan.
Na már most az „alázatos” rendes körülmények között nem része a
szókincsemnek. Egészen bizarr hatással volt rám ez a férfi.
Tömeggyilkosokkal sokkal magabiztosabban viselkedtem, mint ahogyan most.
– Oké – mondta, és azonnal felállt.
– Menjünk. Hála az égnek, hogy
kitakarítottam indulás előtt.
Jacques nem ajánlotta fel a karját, ahogyan előtte a többiek tették.
Viszont rámeredt minden pasira, aki erotikus pillantást vetett rám.
Láttam a tekintetükben. Előbb rám néztek, majd őrá. Rendszerint a
kísérőmnek a tovatűnő irigység pillantása jutott. Ma összerezzenve
néztek félre.
A szívem majd kiugrott a helyéből séta közben. Jacques–ot egészen
rendkívüli aurája lengte be mindannak, amit én soha nem akartam.
Könnyedén el tudtam képzelni lázadó katonaként, amint egy csapat kemény
zsoldost vezet. Én Anzac–napon kerültem eddig a legközelebb harcedzett
katonához.
Oldalról sandítottam rá, miközben némán lépkedett mellettem. Be kell
vallanom, szerettem volna ennek a férfinak a rabszolganője lenni!
Honnan jött ez? Miért vonzódtam ehhez a rettenetes emberhez?
Lehetséges, hogy minden nő így érez, vagy én voltam csak ilyen különc?
Talán túl nagy dózist kaptam a saját pollenemből, vagy valami ilyesmi.
Kérlek Istennőm, rimánkodtam. Ne engedd, hogy a sovinisztáknak legyen
igazuk.
Amikor felértünk az én emeletemre, nagy lendülettel tártam szélesre az
ajtómat, és magamban átgondoltam, milyen fehérnemű is van rajtam,
közben szigorúan ismételgettem magamban, hogy nem fogom hagyni, hogy
megdugjon ez a férfi.
Feleslegesen aggódtam. Jacques egyetlen pillantást vetett a szobára,
egy pillanatra megnézte a kilátást, majd nemtörődöm módon egy nagy
köteg százdollárost dobott a dohányzóasztalomra.
– Holnap
találkozunk–mondta tompán, és szájon csókolt.
Vonakodva jelentem be, hogy egy percig sem haboztam. Ehelyett
hasonlóképp tettem, és visszacsókoltam azokat a kegyetlen ajkakat azok
alatt a hideg, sötét szemek alatt. Hosszú, elnyúló csók volt, olyan
érzéki, amilyenné csak tenni tudtam.
– Ma este jövök – helyesbített Jacques.
– Oké – mondtam bátortalanul és kivezettem.
Lerogytam a kanapéra és próbáltam elemezni a reakcióimat. A
személyiségem olyan mellékneveket vonultatott fel, melyekkel eddig
köszönőviszonyban sem állt. Nem érdekelt. Többé a pénz sem számított.
Vagy a számláim. Egyszerűen csak újra Jacques jelenlétében akartam
fürdeni.
Tudom, drága olvasó, mostanra bizonyára meglehetősen őrültnek tűnök –
nimfomániás ribancnak, valamiféle perverz gyerekkorral, ami ehhez a
bűnnel és erkölcstelenséggel teli élethez vezetett, dacára neveltetésem
minden előnyének. De esküszöm, egyetlen mocskos nagybácsi vagy kéjenc
tanár sem keresztezte az utamat; valahol szinte szégyellem is magam,
amiért ilyen soká tartott, hogy felkutassam életem legfontosabb
határát– magamat.
Bőségesen volt időm, így a hálóba mentem, maszturbálni kezdtem, és
közben elképzeltem, ahogy Jacques–kal kefélek. Ha lehetséges lenne
hátulról maszturbálni, azt is megtettem volna. Valahogy úgy képzeltem,
hogy a kutyapóz a kedvence.
Aznap este felléptem az internetre, és közöltem mindenkivel, hogy
meghoztam a döntésemet. Ezúttal nyitva hagytam a dolgot, és azt
mondtam, hogy csak próbajelleggel kezdek a dologba. Azt konkrétan nem
mondtam ki, hogy tartaléknak szeretném őket megtartani, de utaltam
erre. Philipnek azt írtam, hogy egy kiadóval találkoztam. Bíztam benne,
hogy ez illett az elképzeléséhez arról, hogy mi motivál engem.
Órákon át fent maradtam, és vártam Jacques–ot. A kanapén ébredtem,
kezemmel a lábaim közt. Azt gyanítottam, most történt meg először, hogy
az ösztönöm totálisan felülírta az eszemet.
Másnap reggel korán keltem és leírtam a naplómba mindent, amire csak
emlékeztem Jacques–kal kapcsolatban. Nem azért, mert meg akartam érteni
őt; magamat akartam megérteni.
Azt hiszem, addig a pontig az életemben, mindig éreztem valamiféle
intellektuális vonzalmat a férfiak iránt, akikkel lefeküdtem.
Némelyikük vicces volt, mások rejtélyesek, és tudtam, hogy nekem
intelligenciafétisem van. De Jacques–ot még csak nem is kedveltem.
Igazság szerint mindazt képviselte, amit megvetettem. És mégsem tudtam
kiűzni a fejemből. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a vele való
kefélésre.
Aztán rájöttem, milyen hibát követtem el. A Jacques–kal való
találkozásomig mindig összekevertem a szex iránti testi vágyamat
valamiféle érzelemmel. Most már furán hangzik, de szükségem volt arra,
hogy szeressem a péniszeket, amiket használtam. De ez csaknem olyan,
mintha azt mondanám, hogy olyan kezek nem masszírozhatnak, amik iránt
nem él bennem érzelmi kötődés, vagy hogy olyan nyelvvel nem kezdhetek
párbeszédbe, amit nem találok vonzónak. Végre megértettem, hogy
érzelmet rendeltem a mellé, ami gyakorlatilag csupán egy másik ember
testének egy funkcionális része volt. Összekevertem a főneveket a
melléknevekkel; az ösztönt az intellektussal; a funkciót a folyamattal,
a szexet a szerelemmel.
Az volt az igazán nyugtalanító, hogy rájöttem: a férfiak rég tudják
ezt. Amikor a nők azzal viccelődnek, hogy a férfiak a péniszükkel
gondolkodnak vagy hogy megdugnak bármit, ami mozog, valójában a saját
zavarodottságunkat gúnyoljuk ki, nem az övéket. Na persze, ez nem
jelenti azt, hogy az érzelmek nem javíthatnak (vagy épp ronthatnak) a
szexen, annyit jelent csupán, hogy nem kötelezőek. Én ezt a hibát
követtem el, és a Jacques–ra adott reakcióm bebizonyította ezt.
Újra azon kaptam magam, hogy a drága pénzemet egy gyantázásra és a
hűtőm „ínyencségekkel” való feltöltésére költöm. Jelenleg ezek álltak a
fontossági listám élén. Ez önmagában jó volt; határozottan kenterbe
verte a telefonszámla befizetését. Jacques azt mondta, szereti a
vodkát, így abból is vettem egy üveggel. Talán mégis volt néhány jó
tulajdonsága.
Csak este 9–re ígérkezett, így vettem néhányat azokból a kis
tortácskákból „desszertnek”. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon rá
akarja–e majd kenni őket a testemre. Így fogtam magam, és vásároltam
néhány krémest is, biztos, ami biztos.
Aztán hosszú fürdőt vettem, és kézzel mostam ki a John–féle
fehérneműmet.
John. Mit gondolna most rólam? Szeretne még? Egyszer lábtörlőként utalt
magára – azok hajlamosak voltak elvékonyodni; vajon gyógyíthatatlan
sebet ejtene ez rajta? Az emberek valakinek az esszenciáját szeretik
vagy a gondolkodásmódját? Talán ezért ilyen magas a válások aránya,
méláztam. A gondolkodásmódok változnak. Nem az emberek fejlődnek más
irányba, hanem a szükségleteik és igényeik.
Mire Jacques megérkezett, jelszóval láttam el a naplómat, és a
legragyogóbb formámat hoztam egy türkizszínű selyemfelsőben és a hozzá
illő krémszínű selyemnadrágban. Továbbá már volt bennem egy hatalmas
adag vodka–szóda.
– Italt? – kérdeztem, amint belépett.
– Én vodkát iszom.
– Az asztalon
álló érintetlen ital felé biccentettem. Ezúttal kis pohárban.
– Egy vodka jólesne – mondta, és bevonult a szobába, oda a káprázatos
kilátáshoz.
Kitöltöttem az italát és csatlakoztam hozzá az erkélyen. … –
Egészségedre! – mondtam, és koccintottam vele.
– Egészségedre? –felelte a szemembe nézve, ésjó nagyot húzott az
italából.
És aztán elérkezett a pillanat, amire annyira vártam. Durván
berángatott a nappaliba és letette az italát. Az enyémet is kivette a
kezemből, és azt is letette. Aztán a karjaiba temetett és megcsókolt.
Erőteljes csók volt. Nem az a fajta csók, amit órákig akarna élvezni az
ember; nem egy érzéki, egymás–száját–felfedező csók. Még csak kemény
csók sem volt. De sóvár csók igen. Egy dugás előtti csók. Egy csók,
amely egy másik szükségletet volt hivatott kifejezni.
Jókora szükségletet, ami ebben a pillanatban a krémszínű
selyemnadrágomnak feszült!
– Vedd le! – utasított Jacques, amikor észrevette a nadrágja iránt
tanúsított érdeklődésem, és lerúgta a cipőjét.
Utálom, hogy újra az „alázatos” szót kell használnom, de így
viselkedtem. Alázatosan engedelmeskedtem. Istennőm, sújts le rám,
lehajoltam, kioldottam az övét és levettem a nadrágját. Amit az
alsónadrágja követett. Aztán térdre ereszkedtem előtte, és elkezdtem a
farkát szopni. Fekete volt. Majdnem kékes–fekete, közepes és nagy
között. És nagyon merev.
A kezei közé fogta a fejemet, és azt tette, amit mindig is utáltam;
letolta a péniszét a torkomba. Úgy használt, mint egy kurvát. Mint egy
rabszolgát. Imádtam. Behúztam a hasam, ügyet sem vetettem az öklendező
reflexre, és a torkom hátuljában mozgattam a farkát.
– Aaaaaah… – mondta Jacques.
– Nagyon jó. Nagyon–nagyon jó. Pár perc
múlva felhúzott.
– Vedd le a ruháid! – követelte.
– Meztelenül akarlak
látni.
Álltam a tekintetét, miközben levetkőztem. Nem volt épp sztriptíz, de
nem is vígan dobáltam le a ruháimat.
– Szolgálni fogsz – jelentette ki gorombán.
Egy székhez húzott. Ugyanahhoz, amelyiket oly sok idővel ezelőtt Dick
használt. Leült a karfára. Reméltem, hogy az megtartja a hatalmas
súlyát.
– Szopj le megint! – parancsolta.
Leguggoltam elé, a kezembe vettem a golyóit, és becsúsztattam a farkát
a számba. Jacques átnyúlt rajtam és megragadta a fenekemet, jó
keményen. Amikor le–föl csúsztattam a szám a farkán, és a nyelvem az
elöl lüktető érhez és a farka fejéhez érintettem, hangosan nyögni
kezdett, és elkezdte a fenekem ütlegelni.
Aztán megragadta a fejemet, és helyben tartotta, míg elélvezett. Bele a
számba.
– Aaaaaah… – mondta.
– Jó vagy. Nagyon jó.
Elengedte a fejemet, és én feljöttem egy kis levegőért, és kezemmel
letöröltem a szám. Az önbecsülés egy cseppje még megmaradt bennem – nem
nyeltem le. Hála az égnek, hogy nem volt épp száj–fekélyem – elég
gyakran előfordult nálam.
– Az egyik nap szopni fogsz, a következőn elfenekellek, aztán kefélünk
– mondta.
– És ez lesz a dolgok menete.
Beleremegtem a várakozás izgalmába. A szavai akkora gerjedelmet okoztak
nálam, mint még senki másé. Mi történt velem? Ha valaki bármi ilyesmit
mondott volna huszonvalahány éves koromban – vagy akár a harmincas
éveim elején –, valószínűleg arcon csaptam volna. És mégis itt voltam,
úgy bántak velem, mint egy kurvával, és én imádtam.
– Ööö… van desszertem – mondtam, feltápászkodtam a térdemről, és
reméltem, hogy a geci, amit lopva a nyakamra és a mellemre kentem, nem
volt túl feltűnő.
– Az jól jönne – mondta Jacques, és a világon semmi jelét nem mutatta
az iménti orgazmusának.
– De hamarosan mennem kell. Jól szopsz. Egész
délután ezen agyaltam. Örülök, hogy eljöttem.
A desszertet és a kávét továbbra is pucéran szolgáltam fel. A sütikre
ügyet sem vetettem, és egyenesen a krémesekkel indítottam, tányérokra
téve őket egy kis tejszínhabbal. Jacques héjaként figyelt a kanapéról.
– Legközelebb csak a hét vége felé tudok jönni – mondta, bele szürcsölt
a kávéba, és előrehajolva csavart egyet az egyik mellbimbómon.
– Bármikor jöhetsz – mondtam boldogan.
– Nem kell sokkal előtte
szólnod. Általában itthon vagyok. Csak küldj egy sms–t.
Amikor elment, megadtam neki a biztonsági kódot és elmondtam, hogyan
tudja használni a parkoló bejáratát. Nem nézett vissza, ahogy végigment
a folyosón.
Bíztam benne, hogy a szomszédaim nem használják túl gyakran a
kukucskálólyukat.
Még mindig meztelen voltam, és így huppantam le a kanapéra, majd
megettem mindkét sutit, amit korábban elutasítottam. Hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy nem a megfelelő sóvárgást próbáltam
csillapítani. A hálószobába mentem, és újra maszturbálni kezdtem.