Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Húsvétvasárnapra meghívtam a barátaim egy válogatott csoportját néhány italra. Jasonnek, Susannek és még néhányuknak vázlatosan már beszámoltam az új életemről. Különös módon lenyűgözte őket a dolog. Ez volt a fura a kitartott nő létben: valamilyen oknál fogva erre máshogyan tekintettek, mint a prostitúcióra. A férfiak legalábbis. Szinte presztízse volt. Ki hitte volna? Az én réges–régi hímnemű barátaim új csodálattal a szemükben néztek rám. Épp az ellentéte volt ez annak, amire számítottam. Azt hittem, hogy szégyellni fognak engem. Talán arról van csak szó, hogy jó barátaim vannak.
Azonban az apróbb részletek feltárásánál meghúztam a határvonalat. Egészen a közelmúltig az életem nyitott könyv volt. Még a legkínosabb pillanataimból vagy a legvaskosabb hibáimból is szórakoztató anekdoták kerekedtek. Jól tudtam magamon nevetni; tagadhatatlanul eleget gyakoroltam. Ám most, noha néhányuknak beszámoltam az események legjaváról, a teljes igazságot egyikük sem ismerte. Először is, nem akartam a rivaldafényben tündökölni. Bár tudtam, hogy merész, amit művelek, néhány barátom azt gondolta, valamiféle hős vagyok. Egyáltalán nem voltam hős; csak egy nő, akinek fizetnie kellett a lakáshitelét meg a számláit. Nem akartam, hogy az emberek úgy kezeljék az életemet, mint egy szószéket – azokból épp eleget cipeltem magammal. És drámakirálynőnek sem akartam hangzani, miközben próbáltam megtalálni a tökéletes férfiút. Egyszerűbbnek tűnt, ha csak „Dick”–nek hívom őket, és megspórolom a sok elképedt reakciót.
– Na és hogy van Dick? – kérdezte Jason röviddel az érkezése után.
Karját az új barátnője térdére fektette. A lányt Ivynak hívták. Ennivaló kislány volt – szőke, jó nagy telt keblekkel, pont az a fajta nő, akikkel Jason mindig randizott. Ez is jó volt a hosszú távú barátokban – mind ismertük egymás „esetét”. Kétségtelenül megkönnyítette a dolgokat, amikor a kocsmákban portyáztunk.
Megjelenítettem magam előtt Jacques–ot, miközben megválaszoltam Jason kérdését.
– Én vagyok a világ legszerencsésebb nője! – áradoztam.
– Dick dögös. Csak rá tudok gondolni. Szexisebbnek érzem magam, mint életemben valaha. Azt hittem, hogy ettől az egésztől majd kevesebbnek érzem magam, de pont az ellenkezője történt. Johnra szinte egyáltalán nem gondolok. Végre fel tudom használni minden képességemet, hogy boldoggá tegyek valakit. És még meg is fizetnek érte. Évekkel ezelőtt bele kellett volna vágnom ebbe!
Jason meg Susan elragadtatott vigyorral néztek. Őszintén szólva, tőlük nem is vártam mást. De Ivy szkeptikus arcot vágott. Ő új tagja volt a társaságnak és azt kívántam, bár ne mondott volna semmit Jason őelőtte.
– De hát fizetnek neked a szexért! – mondta nyersen.
– Hogy nem érezheted magad ettől kevesebbnek?
Elfojtottam az ingerültségem. Én vagyok az egyetlen, aki kiválthatja a kétkedésem!
– A hatalmam abban rejlik, hogy én választom őket– magyaráztam neki.
– Jelentkezniük kell a kiváltságért. Ha valami, hát a monogámia az, amitől kevesebbek leszünk, mert abban nincs meg a választás lehetősége! Tudom, hogy nehéz elhinni, Ivy – ellentmond mindennek, amit valaha tanítottak nekünk. De nekem elhiheted – ez az egyik legfelvilágosultabb dolog, amit valaha tettem!
De nem helyes – mondta Ivy.
– Hogy szeretkezhetsz valakivel, akit nem szeretsz?
Mi köze hozzá a szerelemnek? – csattantam fel mérgesen.
– Rájöttem, hogy ha egy érzelmet – a szerelmet – egy olyan ösztönhöz hasonlítjuk, mint a szex, az olyan, mintha az almát összehasonlítanánk a naranccsal. Ezek a férfiak mind szeretik a feleségüket. A nők rosszul gondolják az egészet. Azt hiszik, hogy ha a férjük megdönget valaki mást, akkor többé nem szereti őket. De ennek semmi köze a szerelemhez! Nem kérnél meg egy nőt, hogy hagyjon fel a fészekrakással, akkor hát miért kérnél meg egy férfit, hogy hagyjon fel a keféléssel? A kefélés egy ösztön. Nem érzelem! Egy ösztön hogyan lehetne érzelem? A légzés talán érzelem? Az evés érzelem? A szexnek miért kéne érzelemnek lennie? Végre rájöttem, hogy igaza van Germaine Greernek – a nők túl nagy hatalommal ruházták fel a péniszt. Az csak egy bőrdarab meg némi porc! Miért kéne beleszeretnünk, mielőtt játszanánk vele? A karját vagy a lábát nem kell szeretned. Miért kéne szeretned a péniszét? Az csak a teste egy része!
A férfiaknak végig igazuk volt: megdugnak ők bármit. És jól teszik. A nők azok, akik elvárják, hogy a pasi jóképű legyen, vagy gazdag, vagy fiatal vagy partiképes. Ez a pénisz elleni diszkrimináció! Mégis miért tulajdonítunk ekkora fontosságot egy himbálódzó bőrdarabnak, ami a férfitesthez kapcsolódik? Jason meg Susan felnevettek.
– Hé! – dorgált Jason játékosan.
– Te most az én agyamról beszélsz!
Ivy nem tűnt meggyőzöttnek.
– Hát, az egész világ nem tévedhet.
– A világ egy része–javítottam.
– A szeretők és a több feleség bevett dolog néhány országban. A bizonyítékom a válások aránya a nyugati világban. Azt olvastam, hogy hét férfiből öt félrelép. Ez jókora többség! És lefogadom, hogy a valós számok nagyobbak. Tudom, hogy ellentmond ez mindennek, amiben hiszünk, de kezdem azt gondolni, hogy az életünk végéig tartó monogámia csak egy hülye legenda.
– Azt akarod mondani, hogy nem akarsz egy ember mellett megállapodni? – érvelt Ivy.
– Na és mi van a szerelemmel?
– Boldogan megházasodnék! Példának okáért reménytelenül romantikus vagyok. Nem azt mondom, hogy az életre szóló partnerség rossz dolog: csak azt, hogy a szexuális kizárólagosság igen. Logikus, ha jobban belegondolsz. Mert mi is az átlagélet kor, amikor az emberek megházasodnak manapság? Harminc?
– Plusz, tovább élünk. A tudósok szerint a mi generációnk megérheti a százat is. Az hetvenévnyi hűség! Nem biztos, hogy hetven éven át ugyanazzal az emberrel akarok szexelni. Jogomban áll. Akkor miért kéne megtagadnom a férjemtől ezt a jogot?A szerelmünknek semmi köze az ő magömléséhez. Ez ostobaság!
Ivy csak a száját húzta. Úgy tűnt, nem érti a lényeget. Nagyon nyugtalanító volt. Ő is pszichológus volt; nyitott gondolkodásúnak és ítéletmentesnek illett volna lennie. Ha őt nem tudom meggyőzni, más nőknél mi az esélyem?
– De mi a helyzet a szíveddel, Holly? Azzal mihez kezdesz? Mi van, ha beleszeretsz ebbe a férfiba?
Nagy levegőt vettem. Ivy pontosan ugyanazt a pszichológiai hangot használta, amit régebben én. Hirtelen ráébredtem, milyen idegesítő lehetett az enyém. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megüssem, és inkább Jasonre meresztgettem a szemem. Ő egyszerűen azzal a mentális vállrándítással reagált, amit az ember felismer egy barátban.
– Nézd, Ivy, hát nem éppen azt magyaráztam, hogy mindennek semmi köze a szívemhez? Ez a szexről szól, nem a szerelemről. Nem tudom, mit mondhatnék, hogy meggyőzzelek, remekül érzem magam. A számláim mind be vannak fizetve. Alakbért előre befizettem. Ez lehet életem egyetlen lehetősége, hogy leszámoljak a tudatlanságommal.
– De tényleg boldog vagy? – kérdezte Ivy azon az idegesítő hangon.
Visszafogtam a mérgemet. Az őszinte kérdések és válaszok fontosak. Ivy legalább megpróbálta megérteni a dolgot, habár gyanítottam, hogy nem akarja. Rá kellett jönnöm, hogy én tulajdonképpen a rossz hírek hozója vagyok.
– Kérlek, ne lődd le a hírhozót – mondtam nagyot sóhajtva.
– Nem én felelek Természet Anyánkért. Én csak azt mondom, hogy ha nem tudjuk megváltoztatni a genetikus felépítésünket, akkor inkább el kellene azt fogadnunk, ahelyett hogy állandóan hadakozunk vele. Darwinnak igaza volt! A férfiak sem nehezítik meg a nők dolgát, amiért gyerekeket akarnak, meg családi fészket, akkor meg nekünk miért kéne házsártoskodnunk, hogy ők szeretnék elhinteni a magjukat? A félrelépés természetes dolog; a monogámia mond ellent a természetnek – a férfiaknál, legalábbis. És a világ összes statisztikája ezt bizonyítja! Sajnálom, ha valamiképp felzaklattalak. De gyanítom, hogy valahol legbelül tudod, hogy igazat beszélek. A férfiak rég tudják. És évszázadok óta mondogatják nekünk!
– Hát – jelentette ki Ivy felfortyanva –, az egyszer biztos, hogy az én férjemtől el fogom várni a monogámiát.
Jasonre sandított. Jason bátorítóan megpaskolta a kezét, és igyekezett nem elszörnyedt képet vágni. Önkéntelenül is vigyorogni kezdtem a kényelmetlen helyzetén. Jason nem volt monogám típus. Magamban megjegyeztem, hogy feltétlen ugrassam majd emiatt, ha Ivy nem lesz épp jelen.
– Hát, akkor csak várd el tőle a monogámiát. De tudd – tettem hozzá vészjósló hangon –, hogy ha összezárod a lábaid bármi okból, a statisztikák szerint sokkal nagyobb a valószínűsége a hűtlenségének. Tényleg üldözési mániában akarod leélni a hátra lévő életed? A te döntésed, Ivy.
Ivy szeme megtelt könnyel. A fene az illúziók lerombolásába. Különösen a sajátjaiméba. Úgy tűnt, hivatalosan is átléptem a vonalat.
A nehéz része az lesz, hogy ezzel együtt éljek.
Kedd délelőtt sem hallottam Jacques–ról, így úgy döntöttem, hogy elmegyek arra a hosszú ideje kitűzött ebédre Rogerrel. Igyekeztem nem sokat gondolni a 35 dolláros pénzbírságra, amit majd a lakástörlesztésem kései kiegyenlítése von maga után. Roger hamar válaszolt az e–mailemre.
Holly! Örömmel veszem, ha ma együtt ebédelsz velem. Versengő világban élek és dolgozom, de ami a gáláns úriember természetű ügyeket illeti, félénk vagyok, tartózkodó és határozottan nem tolakodó. Az hogy, van egy másik gáláns úriembered, túlságosan ijesztő a számomra. Egy nap majd üres táncrenddel találok rád. A magánéletemben szeretem a nem–szokványos világot, ahogy arra már (saját káromra) futólag kitértem a korábbi e–mailekben. Tudom, hogy jól ki fogunk jönni egymással. És a jó barátságok kizárólag a kölcsönös köteléken nyugszanak. Jelenleg szabadságon vagyok, így a következő lehetőségek vannak: Bili Kávézója Woollahrában, ahol az ebéd étlapján könnyű fogások vannak és az odalátogató vendégek kellemes légkört biztosítanak; VAGY A TE LAKÁSOD ahol, meztelenül, egymás testnedvein lakmározunk míg kimerülten felhagyunk az efféle léhasággal. Benned áll – akarom mondani, rajtad. Üdv, Roger

Roger! <gyászos mosoly>, az első ajánlatoddal élnék, és esőnapot kérnék –, a másodikra; jóllehet az igazi énedet akarom, és nem csak valami szokványos habot a tortán… Megkockáztatom, ettől függetlenül élvezettel fogjuk mindezt megvitatni. Kint szeretnél találkozni, vagy bent? Üdv, Holly
Holly! Úgy látom, sokkal több mondandóm van annál, hogy hűűű meg hááá. Jó választás. És az étel is jó, ha nem is jobb, de jó. Talán annak érdekében, hogy kissé beintsünk a szokványosnak, erényövben megyek! Talán te is fontolóra vehetned, hogy a magad módján szamárfület mutass a hagyományosnak. Egy kinti asztalnál ülök majd, amennyiben az időjárás kegyes lesz hozzánk, máskülönben odabent – 1 óra előtt odamegyek. Alig várom a csalódást, amit tudom, hogy érezni fogok, az el nem érhetőséged okán. Üdv, Roger

Természetesen túlontúl korán értem oda. Így bóklászni kezdtem Woollahra butikjai közt, és láttam, hogy pénzen végső soron nem vehet az ember jó ízlést.
– Szóval találkozunk végre – mondtam az egyetlen magában üldögélő férfinak a Bili Kávézó kinti részében.
– Holly! Köszönöm, hogy eljöttél! – mondta Roger. Felállt a székéből, és gondoskodott róla, hogy az enyém kellő rálátással legyen a járdára.
Egy kanna tea állt előtte az asztalon. Látta, ahogy ránézek és vállat vont.
– Egész nap ezt iszom – mondta bocsánatkérőn.
– Te mit kérsz?
– Az ásványvíz jó lesz – feleltem és átkoztam magam, amiért alkoholos ebédre számítottam. Nem tudtam megállni, hogy ne érezzék csalódottságot.
– Hát ezért találkoztam egy fetisisztával? Minimum egy üveg chardonnay–t elvártam volna tőle!
– Szóval te lennél az a nő, akit nem lehet csak úgy megvenni? – mondta Roger, amint rendeltem egy salátát és elhelyezkedtem a széken.
Felnevettem. Na ennyit az udvariassági csevejről!
– Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy eszmét cseréljünk, nem pedig testnedveket – válaszoltam.
– Jól van – mondta.
– Akkor előbb az eszmék. Minden BDSM aspiránstól ezeket kérdezem elsőként: Hajlandó lennél leborotválni a hajad? És: Mit tennél, ha megkérnélek, hogy igyál egy kutya táljából?
Nem rázott meg a dolog. Már kitalálhatták, hogy volt egy pszichológiai páciensem, aki szeretett fekete labradorokkal kefélni. Engem többé már semmi nem sokkolt.
– Hát, szeretem a hajam, és egész biztos nem engedném, hogy leborotválják – válaszoltam vigyorogva.
– Ami a kutya tálját illeti, azt hiszem, attól függ, hogy tiszta–e vagy sem, és hogy az asztalon áll–e. Manapság nem vagyok valami jó négykézláb, arról már nem is beszélve, mennyire kikészíti a bőrt.
Roger megvetően felhorkantott.
– Sok nő borotválja le a fejét – mondta, és a nagy számban elhaladó kifogástalan öltözékű járókelő felé intett.
– Sajnálom, de egy kicsit nehezemre esik ezt elhinni.
– Nézz csak körül! Itt az összes nő zsidó, és legtöbbjük parókát visel. Nézd meg azt! – mondta meglehetősen hangosan, és az egyik nőre mutatott.
A kérdéses nő pompásan nézett ki, és soha nem szúrtam volna ki a parókát. De amint Roger felhívta rá a figyelmem, láttam, hogy teljesen igaza van. Valóban rendkívül sok parókás nő intézte az ügyeit. Túl udvarias voltam ahhoz, hogy rámutassak, az ortodox zsidó nők egyszerűen eltakarják a hajukat, nem pedig leborotválják.
– Következő kérdés – mondta Roger önelégülten.
– Feltaláltak egy csodás új lakatot, ami kioldja magát egy előre beállított számú óra után. Mit tennél, ha felhívnálak, és azt mondanám, egy óra múlva ott vagyok, és azt akarom, hogy most azonnal tedd magadra a lakatot és várj meg?
– Valószínűleg figyelném, mikor jön meg az autód, és röviddel azelőtt tenném fel, hogy belépsz az ajtón – mondtam neki nevetve.
– Be kell vallanom, Roger, gyanítom, hogy sokkal nagyobb szórakozást nyújt keresztbe tennem a mesterem terveinek, mint követni azokat.
Roger nem nevetett.
– A nők akarják, hogy uralkodjanak felettük–jelentette ki.
– Az evolúcióval nem szállhatsz vitába – a férfiak szeretik elhinteni a magjukat annyi helyen, amennyin csak lehetséges, a nők meg azt akarják, hogy a férfiak fogják el őket és zárják valami biztonságos helyre, hogy törődhessenek magukkal meg a gyerekeikkel.
– Egy bizonyos fokig egyetértek veled – mondtam.
– Bár egy hónappal ezelőtt nem így lett volna. Be kell vallanom, nagyon be–hódolóan viselkedem a jelenlegi „gavallérommal” és ez szörnyen felizgat, de mindez valószínűleg alkalmankénti selyemsálas kikötözésre meg némi kis forró gyertyaviaszra korlátozódik. A lealacsonyítás részét nem értem – amikor annyi szörnyűség és szenvedés van a világban, miért erőlködne bárki is, hogy szándékosan teremtse azt meg? Olyan ez, mint szomorú filmeket nézni a moziban. Nem látom, mi értelme!
Roger kajánul felnevetett és öntött magának még egy kis teát.
– Igazából ez nem is rossz hasonlat. Miért akarják az emberek szomorúan érezni magukat egy film alatt? A szadomazochizmus egy enyhébb formája ez. Talán szerezhetnék magamnak szolgákat a könnyfakasztó filmekről kijövök közt!
Felnevetett, majd folytatta.
– Sok oka van, Holly. Én csak néhányukat ismerem. De ne hidd azt, hogy megkötözünk valakit, és azonnal elkezdjük korbácsolni – általában nagyon lassan kezdünk neki, és fokozatosan építjük fel az intenzitást. Haj ól csinálják, a legtöbb embernek mérhetetlen nagy élvezetet okoz a fájdalom, és gyakran még többért esdekelnek. Ne kérdezd miért – talán ha az emberek élete többnyire fájdalommal telik, és nem tudnak változtatni a dolgokon, az ezzel való megbirkózás egy jó módja az, ha a fájdalmat élvezetessé teszik.
– Szóval ez azt jelenti, hogy a te életed többnyire fájdalommal teli? – kérdeztem kíváncsian.
– Hogyan született meg számodra ez az asszociáció?
– Én kiosztani szeretem a fájdalmat, nem befogadni – emlékeztetett.
– Talán épp olyan vagyok, mint te – szeretek előítélet–mentes örömet adni az embereknek.
– Elmosolyodott és a járda forgalmát kezdte tanulmányozni.
Figyelmesen méregettem. Nagyon előkelő kinézete volt ritkuló, őszes hajával és összeillő bajuszával és szakállával. A megjelenése némileg a mostohaapáméra emlékeztetett. De lehetetlen volt nem észrevenni a szemében a ragadozó pillantását: egy héja tekintete volt. Mindent meglátott.
Tekintetem a járókelők felé fordítottam, akik annyira magukkal ragadták a figyelmét.
A nők javarészt nagyon vékonyak volta, bőrük színe barnító–szalonra vallott, és majdnem a hajuk vonaláig tele voltak nyomva botoxszal. Hosszú, narancsbőrmentes lábuk volt és rövid szoknyát, menő olasz kabátot és túlméretezett napszemüveget viseltek, amik oldalán olyasmik álltak, mint DIOR, csupa nagy betűkkel.
Roger felhívta a figyelmem egy pufók Fülöp–szigeteki, kemény arcú nőre, aki tűsarkúban lépdelt a járókelők között.
– Azta – mondta–, nagyon dögös!
– Brrr–feleltem, és grimaszoltam.
– Ne szóld le a műsort! Állandóan csodás nők mászkálnak itt le–föl. Én nem láttam mást, csak a felső tízezret meg a parókájukat. Ha igaz, amit Philip mondott a 200 leggazdagabbról, akkor valószínűleg az ő férjük is félrelép. Soha többé nem fogom irigyelni őket.
Roger tekintete egy pillanatra sem hagyta el a járdát. Minden egyes előttünk elhaladó nőt felmért és kategorizált. Elég fura technikája volt: könyörtelen kék szeme nem látszott le–föl mozogni a testükön, mint néhány barátomé. Ehelyett inkább a nők fejére koncentrált, mintha az agyukat igyekezne felmérni.
Elnyomtam az ok nélküli neheztelés feltörő szikráját. Állítólag gyönyörű voltam, mégis itt ültem, szemben egy ragadozóval, aki mindenkire nézett, csak rám nem.
– Néhány hónapja feladtam egy hirdetést, amiben rabszolgát kerestem – árulta el Roger.
– Egy teljes hétre kellett volna. Csak két választ kaptam: az elsőt egy kurvától, aki azt mondta, hogy óránként 2000 dolláromba kerül, a másodikat pedig elhívtam egy kávéra. Tudod, mit mondott nekem?
A nyomaték kedvéért elhallgatott. Vállat vontam, hisz nyilvánvalóan még tippelni se tudtam volna. Azt mondta: „Nem kávézhatok együtt a mesteremmel. Az nem lenne helyénvaló. De csak hogy megmutasd, igazi vagy, meg tudnál venni nekem egy aranyláncot, amit kinéztem magamnak?” Elhúzta a száját, és közben ragadozó szemei továbbra sem mulasztottak el egyetlen nőt sem.
– Nem zavar, ha felteszek egy nagyon személyes kérdést? –tudakoltam.
– Dehogy. Éppen ezért vagyunk itt, nemde?
– Mit szeretnél inkább hallani a „rabszolgádtól”: „Ne, hagyd abba, ne üss meg többet!”, vagy inkább azt szeretnéd, ha azt mondanák: „Erősebben, üss erősebben!” Mindig is tudni szerettem volna. Azt hiszem, én csak összeszorítanám a fogam, és próbálnám elviselni. Valószínűleg egyáltalán nem mondanék valami sokat. Még amikor egyszer súlyosan megsérültem, akkor is alig szisszentem fel.
Roger csak mosolygott.
– Akkor valószínűleg jól ellennénk egymással. Jobb szeretem, ha egyáltalán semmit nem mondanak. Nincs annál rosszabb, mint egy fecsegő rabszolga.
Nem értettem.
– De hát miből származik a kielégülésed, ha nem kapsz reakciót? Hát nem az nyújtja az élvezetek felét?
Egy percre elgondolkozott ezen, közben még mindig a járdát stírölte. Az egész beszélgetésünk alatt kétszer, ha a szemembe nézett.
– Ideális esetben megkérném őket, hogy tartsanak egy naplót, amiben részletezik a gondolataikat – jutott végre döntésre.
– Aztán azt minden este elolvasnám, miután ágyba tettem őket.
Teljes figyelmét rám irányította, ezúttal egyenesen a szemembe nézve.
– Naplót kéne vezetned, tudod? Valószínűleg átestek majd a mézeshetek időszakán az új gáláns úriembereddel, és állandóan látni akar majd téged. Imádni fogod ezeket az élményeket. Miért ne őriznéd meg őket? A saját szavaid egyfajta személyes pornóvá válhatnak.
Idegesen felnevettem. Egy kicsit olyan volt, mintha Hannibál Lecterrel ebédelnék, csak épp Roger gondolatot is olvasott.
– Már most is vezetek naplót – árultam el.
– Túl sok kérdés vetődik fel. Ez segít a megértésükben. Az a baj, hogy kezdek nagyon függeni tőle. Valójában a regényemet kellene írnom. De nem tudok tenni ellene; egyszerűen képtelen vagyok nem írni minden egyes új tapasztalat után. Még az is csábít, hogy megjelentessem. Ha nem teszem, akkor csak állandósítom a titkokat. Nehéz eldönteni, mi ilyenkor a helyes cselekedet.
– A gáláns úriembereid semmit nem tehetnének az ügyben – töprengett hangosan Roger.
– Nem vállalnák a leleplezést. Elmondhatnál mindent, és még ha fel is ismerik magukat, nem akarnának lármát csapni emiatt. Tehetetlenek lennének.
Roger figyelme visszatért a járdára, amikor elsétált előttünk egy fiatal, hosszú lábú szőkeség. A nő pompás lábára Roger ezúttal sem vetett még csak egy futó pillantást sem. Csak a fejét nézte meg magának. Az arcát. A haját. Ahogy visszafordította rám a tekintetét, szándékosan hagytam, hogy a tekintetem bejárja a lány testét, mintegy így megmutatva Rogernek, hogy miből is áll valójában a portyázás.
– Széééép – mondtam elnyújtott hangon, a meleg barátaim hagyományait követve.
– Tudtad, hogy szeretem hármasban csinálni?
Nem voltam benne biztos, miért is hozakodtam elő ezzel, de furcsa izgalom uralkodott el rajta, amikor bemutattam neki a portyázás bevett formáját. Egész délután most nézett rám először áthatóan.
– Nőkkel vagy férfiakkal? – kérdezte.
– Mindkettővel.
Hirtelen elutasítóvá vált a tekintete. Sőt, unottá.
– Túl sok részlet – mondta, a szeme újra elvesztette irántam az érdeklődést, és visszatért a túl sok szabadidővel rendelkező nők parádéjához.
Legyőztem a késztetést, hogy megkérdezzem tőle, milyen részlet. Inkább témát váltottam, és beszámoltam neki a kudarcot valló házasságokról és a pénisz–kilométerekről. Mint mindenki más, ő is nevetett.
– Tudod, mi ketten valójában eléggé hasonlítunk – mondta.
– Csak épp a nedveink más–más fűszert igényelnek.
És újra kacagásban tört ki.
Szeretném azt mondani, hogy elszörnyedve ébredtem rá, valószínűleg igaza van, de elszörnyedesnek nyoma sem volt. Itt volt egy férfi, aki legalább annyira ellentmondásos, mint én, és én inkább éreztem rokonságot, mint ellenszenvet. Igazság szerint, valahol még kellemes is volt hallani, amint az öltönyök terén kitűnő ízléssel rendelkező, sikeres vezérigazgató visszaigazolja néhány meglátásom. Szinte csodáltam őt. Azáltal, hogy ítéletmentes maradtam, rájöttem, hogy lehetséges egy beszélgetést élvezni, pusztán az új információ befogadásának okán. Valami összeállt a fejemben.
– Mind különböző pontokon állunk ugyanazon a vonalon? –mondtam izgatottan Rogernek.
– Senkinek sincs igaza, senki nem téved, senki sem jó vagy rossz. Egyszerűen csak eltérő a nézőpontunk!
– A kezemmel illusztráltam a dolgot.
– Egy tipikus asszony Port Stephensből itt lenne – mondtam, és a képzeletbeli vonal jobb oldali vége felé mutattam.
– Te pedig itt lennél.
– A bal oldali vége felé mutattam.
– Én pedig valószínűleg valahol középen állnék. Szóval Mrs. Port Stephens ugyanúgy tekintene rám, mint én rád.
– Így van – mondta Roger közönyösen.
– Az az ember lettem, akitől a szüleim óva intettek. Régi mondás. Mindenki ismeri.
Megborzongtam. A kitűző, amit az iskolában hordtam, mégis csak valóra vált.
– Akkor hát ez nem azt jelenti, hogy senki nem ítélhet el senki mást? Hogy az igazság nem is igazán létezhet, hiszen mindig szubjektív? Ez rendkívüli jelentőséggel bír a világban! Az embereknek tudniuk kell erről.
Roger elmosolyodott. Végre enyém volt a teljes figyelme. Eltűnődtem, hogy volt–e valaha része efféle beszélgetésben egy olyan nővel, mint én.
– Bocs, kislány, ezt az elméletet már felfedezték.
– Ki lopta el az ötletemet? – kérdeztem méltatlankodva.
– Hónapokig bajlódtam vele.
Roger nevetésben tört ki. Olyan keményen hahotázott, hogy el kellett takarnia a száját. Ez arra emlékeztetett, amikor Kev előállt a javaslatával, hogy legyek kitartott nő. Kemény dolog, mikor nevetnek az emberen, és még csak nem is tudja, miért.
– A filozófia – sikerült végre kiköhögnie két hahota között.
– Erkölcsi relativitásnak nevezik.
– Hát, a filozófusok nem reklámozták valami jól – vágtam vissza.
– Ha így tettek volna, most egy nagy, boldog család lennénk.
Roger kijózanodott.
– Igazság szerint, sok ember kezdi e filozófia szerint élni az életét. Ez az egyetlen valóban diszkriminációmentes módja annak, hogy meg tudjunk birkózni az egyre táguló horizonttal.
– De olyan nehéz megérteni! A fogalmak körülöttünk úszkálnak, és nehéz megragadni őket. Ez most lehet, hogy agy–izmusnak fog hangzani, de kíváncsi vagyok, hogy vajon a bizonyos IQ fölötti emberek használják–e a filozófiát eszközként az életükben, míg egy bizonyos szint alattiak a pszichológiát.
Újra felnevetett.
– Igazad lehet. De valóban agy–izmusnak hangzik. Jó lenne, ha mindenki bele tudna vinni némi filozófiát az életébe. Segít ellátni a határainkon túlra.
Megint itt volt ez a szó. Határok. Mostanában elég gyakran bukkant fel.
Roger előrehajolt és a szemembe nézett.
– Figyelj, ültess a cserepadra, oké? Még mindig nagyon érdekel a dolog. Tudom hozni a hagyományosat is, tudod? Talán a jelenlegi gavallérod szeretne osztozni – enyém lehetne a nappali műszak, ő pedig megkapná az estéket. Felhívhatnám, és cserélhetnénk, ha úgy alakulnak a dolgaink.
Vele nevettem, és befejeztem a salátám maradékát. Nem sértődtem meg. Annyira „felnőttesnek” tűnt ilyen dolgokról beszélni. Itt voltam, Woollahra közepén, és körülvettek a parókás nők a kifejezéstől megfosztott, szétplasztikázott arcukkal, és egy BDSM mesterrel beszélgettem ugyanolyan hangon, amin az időjárásról folytatnánk eszmecserét. Büszke voltam magamra, amiért túlláttam a fétisen. Nagyra értékeltem Roger őszinteségét és humorát. Igazán rendes ember volt.
Úgy döntöttem, hogy mindenképp együtt ebédelek még Roger–rel – habár legközelebb alkohollal. De az ki volt zárva, hogy éljek a „cserepados” javaslatával, ha igaz volt, amit mondott; ami neki hagyományos, az nekem könnyen lehet, hogy hajmeresztő!

fel