Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Húsvétvasárnapra meghívtam a barátaim egy válogatott csoportját néhány
italra. Jasonnek, Susannek és még néhányuknak vázlatosan már
beszámoltam az új életemről. Különös módon lenyűgözte őket a dolog. Ez
volt a fura a kitartott nő létben: valamilyen oknál fogva erre
máshogyan tekintettek, mint a prostitúcióra. A férfiak legalábbis.
Szinte presztízse volt. Ki hitte volna? Az én réges–régi hímnemű
barátaim új csodálattal a szemükben néztek rám. Épp az ellentéte volt
ez annak, amire számítottam. Azt hittem, hogy szégyellni fognak engem.
Talán arról van csak szó, hogy jó barátaim vannak.
Azonban az apróbb részletek feltárásánál meghúztam a határvonalat.
Egészen a közelmúltig az életem nyitott könyv volt. Még a legkínosabb
pillanataimból vagy a legvaskosabb hibáimból is szórakoztató anekdoták
kerekedtek. Jól tudtam magamon nevetni; tagadhatatlanul eleget
gyakoroltam. Ám most, noha néhányuknak beszámoltam az események
legjaváról, a teljes igazságot egyikük sem ismerte. Először is, nem
akartam a rivaldafényben tündökölni. Bár tudtam, hogy merész, amit
művelek, néhány barátom azt gondolta, valamiféle hős vagyok. Egyáltalán
nem voltam hős; csak egy nő, akinek fizetnie kellett a lakáshitelét meg
a számláit. Nem akartam, hogy az emberek úgy kezeljék az életemet, mint
egy szószéket – azokból épp eleget cipeltem magammal. És
drámakirálynőnek sem akartam hangzani, miközben próbáltam megtalálni a
tökéletes férfiút. Egyszerűbbnek tűnt, ha csak „Dick”–nek hívom őket,
és megspórolom a sok elképedt reakciót.
– Na és hogy van Dick? – kérdezte Jason röviddel az érkezése után.
Karját az új barátnője térdére fektette. A lányt Ivynak hívták.
Ennivaló kislány volt – szőke, jó nagy telt keblekkel, pont az a fajta
nő, akikkel Jason mindig randizott. Ez is jó volt a hosszú távú
barátokban – mind ismertük egymás „esetét”. Kétségtelenül
megkönnyítette a dolgokat, amikor a kocsmákban portyáztunk.
Megjelenítettem magam előtt Jacques–ot, miközben megválaszoltam Jason
kérdését.
– Én vagyok a világ legszerencsésebb nője! – áradoztam.
–
Dick dögös. Csak rá tudok gondolni. Szexisebbnek érzem magam, mint
életemben valaha. Azt hittem, hogy ettől az egésztől majd kevesebbnek
érzem magam, de pont az ellenkezője történt. Johnra szinte egyáltalán
nem gondolok. Végre fel tudom használni minden képességemet, hogy
boldoggá tegyek valakit. És még meg is fizetnek érte. Évekkel ezelőtt
bele kellett volna vágnom ebbe!
Jason meg Susan elragadtatott vigyorral néztek. Őszintén szólva, tőlük
nem is vártam mást. De Ivy szkeptikus arcot vágott. Ő új tagja volt a
társaságnak és azt kívántam, bár ne mondott volna semmit Jason őelőtte.
– De hát fizetnek neked a szexért! – mondta nyersen.
– Hogy nem
érezheted magad ettől kevesebbnek?
Elfojtottam az ingerültségem. Én vagyok az egyetlen, aki kiválthatja a
kétkedésem!
– A hatalmam abban rejlik, hogy én választom őket–
magyaráztam neki.
– Jelentkezniük kell a kiváltságért. Ha valami, hát a
monogámia az, amitől kevesebbek leszünk, mert abban nincs meg a
választás lehetősége! Tudom, hogy nehéz elhinni, Ivy – ellentmond
mindennek, amit valaha tanítottak nekünk. De nekem elhiheted – ez az
egyik legfelvilágosultabb dolog, amit valaha tettem!
De nem helyes – mondta Ivy.
– Hogy szeretkezhetsz valakivel, akit nem
szeretsz?
Mi köze hozzá a szerelemnek? – csattantam fel mérgesen.
– Rájöttem, hogy
ha egy érzelmet – a szerelmet – egy olyan ösztönhöz hasonlítjuk, mint a
szex, az olyan, mintha az almát összehasonlítanánk a naranccsal. Ezek a
férfiak mind szeretik a feleségüket. A nők rosszul gondolják az
egészet. Azt hiszik, hogy ha a férjük megdönget valaki mást, akkor
többé nem szereti őket. De ennek semmi köze a szerelemhez! Nem kérnél
meg egy nőt, hogy hagyjon fel a fészekrakással, akkor hát miért kérnél
meg egy férfit, hogy hagyjon fel a keféléssel? A kefélés egy ösztön.
Nem érzelem! Egy ösztön hogyan lehetne érzelem? A légzés talán érzelem?
Az evés érzelem? A szexnek miért kéne érzelemnek lennie? Végre
rájöttem, hogy igaza van Germaine Greernek – a nők túl nagy hatalommal
ruházták fel a péniszt. Az csak egy bőrdarab meg némi porc! Miért kéne
beleszeretnünk, mielőtt játszanánk vele? A karját vagy a lábát nem kell
szeretned. Miért kéne szeretned a péniszét? Az csak a teste egy része!
A férfiaknak végig igazuk volt: megdugnak ők bármit. És jól teszik. A
nők azok, akik elvárják, hogy a pasi jóképű legyen, vagy gazdag, vagy
fiatal vagy partiképes. Ez a pénisz elleni diszkrimináció! Mégis miért
tulajdonítunk ekkora fontosságot egy himbálódzó bőrdarabnak, ami a
férfitesthez kapcsolódik? Jason meg Susan felnevettek.
– Hé! – dorgált Jason játékosan.
– Te most az én agyamról beszélsz!
Ivy nem tűnt meggyőzöttnek.
– Hát, az egész világ nem tévedhet.
– A világ egy része–javítottam.
– A szeretők és a több feleség bevett
dolog néhány országban. A bizonyítékom a válások aránya a nyugati
világban. Azt olvastam, hogy hét férfiből öt félrelép. Ez jókora
többség! És lefogadom, hogy a valós számok nagyobbak. Tudom, hogy
ellentmond ez mindennek, amiben hiszünk, de kezdem azt gondolni, hogy
az életünk végéig tartó monogámia csak egy hülye legenda.
– Azt akarod mondani, hogy nem akarsz egy ember mellett megállapodni? –
érvelt Ivy.
– Na és mi van a szerelemmel?
– Boldogan megházasodnék! Példának okáért reménytelenül romantikus
vagyok. Nem azt mondom, hogy az életre szóló partnerség rossz dolog:
csak azt, hogy a szexuális kizárólagosság igen. Logikus, ha jobban
belegondolsz. Mert mi is az átlagélet kor, amikor az emberek
megházasodnak manapság? Harminc?
– Plusz, tovább élünk. A tudósok szerint a mi generációnk megérheti a
százat is. Az hetvenévnyi hűség! Nem biztos, hogy hetven éven át
ugyanazzal az emberrel akarok szexelni. Jogomban áll. Akkor miért kéne
megtagadnom a férjemtől ezt a jogot?A szerelmünknek semmi köze az ő
magömléséhez. Ez ostobaság!
Ivy csak a száját húzta. Úgy tűnt, nem érti a lényeget. Nagyon
nyugtalanító volt. Ő is pszichológus volt; nyitott gondolkodásúnak és
ítéletmentesnek illett volna lennie. Ha őt nem tudom meggyőzni, más
nőknél mi az esélyem?
– De mi a helyzet a szíveddel, Holly? Azzal mihez kezdesz? Mi van, ha
beleszeretsz ebbe a férfiba?
Nagy levegőt vettem. Ivy pontosan ugyanazt a pszichológiai hangot
használta, amit régebben én. Hirtelen ráébredtem, milyen idegesítő
lehetett az enyém. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megüssem, és inkább
Jasonre meresztgettem a szemem. Ő egyszerűen azzal a mentális
vállrándítással reagált, amit az ember felismer egy barátban.
– Nézd, Ivy, hát nem éppen azt magyaráztam, hogy mindennek semmi köze a
szívemhez? Ez a szexről szól, nem a szerelemről. Nem tudom, mit
mondhatnék, hogy meggyőzzelek, remekül érzem magam. A számláim mind be
vannak fizetve. Alakbért előre befizettem. Ez lehet életem egyetlen
lehetősége, hogy leszámoljak a tudatlanságommal.
– De tényleg boldog vagy? – kérdezte Ivy azon az idegesítő hangon.
Visszafogtam a mérgemet. Az őszinte kérdések és válaszok fontosak. Ivy
legalább megpróbálta megérteni a dolgot, habár gyanítottam, hogy nem
akarja. Rá kellett jönnöm, hogy én tulajdonképpen a rossz hírek hozója
vagyok.
– Kérlek, ne lődd le a hírhozót – mondtam nagyot sóhajtva.
– Nem én
felelek Természet Anyánkért. Én csak azt mondom, hogy ha nem tudjuk
megváltoztatni a genetikus felépítésünket, akkor inkább el kellene azt
fogadnunk, ahelyett hogy állandóan hadakozunk vele. Darwinnak igaza
volt! A férfiak sem nehezítik meg a nők dolgát, amiért gyerekeket
akarnak, meg családi fészket, akkor meg nekünk miért kéne
házsártoskodnunk, hogy ők szeretnék elhinteni a magjukat? A félrelépés
természetes dolog; a monogámia mond ellent a természetnek – a
férfiaknál, legalábbis. És a világ összes statisztikája ezt bizonyítja!
Sajnálom, ha valamiképp felzaklattalak. De gyanítom, hogy valahol
legbelül tudod, hogy igazat beszélek. A férfiak rég tudják. És
évszázadok óta mondogatják nekünk!
– Hát – jelentette ki Ivy felfortyanva –, az egyszer biztos, hogy az én
férjemtől el fogom várni a monogámiát.
Jasonre sandított. Jason bátorítóan megpaskolta a kezét, és igyekezett
nem elszörnyedt képet vágni. Önkéntelenül is vigyorogni kezdtem a
kényelmetlen helyzetén. Jason nem volt monogám típus. Magamban
megjegyeztem, hogy feltétlen ugrassam majd emiatt, ha Ivy nem lesz épp
jelen.
– Hát, akkor csak várd el tőle a monogámiát. De tudd – tettem hozzá
vészjósló hangon –, hogy ha összezárod a lábaid bármi okból, a
statisztikák szerint sokkal nagyobb a valószínűsége a hűtlenségének.
Tényleg üldözési mániában akarod leélni a hátra lévő életed? A te
döntésed, Ivy.
Ivy szeme megtelt könnyel. A fene az illúziók lerombolásába. Különösen
a sajátjaiméba. Úgy tűnt, hivatalosan is átléptem a vonalat.
A nehéz része az lesz, hogy ezzel együtt éljek.
Kedd délelőtt sem hallottam Jacques–ról, így úgy döntöttem, hogy
elmegyek arra a hosszú ideje kitűzött ebédre Rogerrel. Igyekeztem nem
sokat gondolni a 35 dolláros pénzbírságra, amit majd a
lakástörlesztésem kései kiegyenlítése von maga után. Roger hamar
válaszolt az e–mailemre.
Holly! Örömmel veszem, ha ma együtt ebédelsz velem. Versengő világban
élek és dolgozom, de ami a gáláns úriember természetű ügyeket illeti,
félénk vagyok, tartózkodó és határozottan nem tolakodó. Az hogy, van
egy másik gáláns úriembered, túlságosan ijesztő a számomra. Egy nap
majd üres táncrenddel találok rád. A magánéletemben szeretem a
nem–szokványos világot, ahogy arra már (saját káromra) futólag kitértem
a korábbi e–mailekben. Tudom, hogy jól ki fogunk jönni egymással. És a
jó barátságok kizárólag a kölcsönös köteléken nyugszanak. Jelenleg
szabadságon vagyok, így a következő lehetőségek vannak: Bili Kávézója
Woollahrában, ahol az ebéd étlapján könnyű fogások vannak és az
odalátogató vendégek kellemes légkört biztosítanak; VAGY A TE LAKÁSOD
ahol, meztelenül, egymás testnedvein lakmározunk míg kimerülten
felhagyunk az efféle léhasággal. Benned áll – akarom mondani, rajtad.
Üdv, Roger
Roger! <gyászos mosoly>, az első ajánlatoddal élnék, és
esőnapot kérnék –, a másodikra; jóllehet az igazi énedet akarom, és nem
csak valami szokványos habot a tortán… Megkockáztatom, ettől
függetlenül élvezettel fogjuk mindezt megvitatni. Kint szeretnél
találkozni, vagy bent? Üdv, Holly
Holly! Úgy látom, sokkal több mondandóm van annál, hogy hűűű meg hááá.
Jó választás. És az étel is jó, ha nem is jobb, de jó. Talán annak
érdekében, hogy kissé beintsünk a szokványosnak, erényövben megyek!
Talán te is fontolóra vehetned, hogy a magad módján szamárfület mutass
a hagyományosnak. Egy kinti asztalnál ülök majd, amennyiben az időjárás
kegyes lesz hozzánk, máskülönben odabent – 1 óra előtt odamegyek. Alig
várom a csalódást, amit tudom, hogy érezni fogok, az el nem érhetőséged
okán. Üdv, Roger
Természetesen túlontúl korán értem oda. Így bóklászni kezdtem Woollahra
butikjai közt, és láttam, hogy pénzen végső soron nem vehet az ember jó
ízlést.
– Szóval találkozunk végre – mondtam az egyetlen magában üldögélő
férfinak a Bili Kávézó kinti részében.
– Holly! Köszönöm, hogy eljöttél! – mondta Roger. Felállt a székéből,
és gondoskodott róla, hogy az enyém kellő rálátással legyen a járdára.
Egy kanna tea állt előtte az asztalon. Látta, ahogy ránézek és vállat
vont.
– Egész nap ezt iszom – mondta bocsánatkérőn.
– Te mit kérsz?
– Az ásványvíz jó lesz – feleltem és átkoztam magam, amiért alkoholos
ebédre számítottam. Nem tudtam megállni, hogy ne érezzék csalódottságot.
– Hát ezért találkoztam egy fetisisztával? Minimum egy üveg
chardonnay–t elvártam volna tőle!
– Szóval te lennél az a nő, akit nem lehet csak úgy megvenni? – mondta
Roger, amint rendeltem egy salátát és elhelyezkedtem a széken.
Felnevettem. Na ennyit az udvariassági csevejről!
– Azt hittem, azért vagyunk itt, hogy eszmét cseréljünk, nem pedig
testnedveket – válaszoltam.
– Jól van – mondta.
– Akkor előbb az eszmék. Minden BDSM aspiránstól
ezeket kérdezem elsőként: Hajlandó lennél leborotválni a hajad? És: Mit
tennél, ha megkérnélek, hogy igyál egy kutya táljából?
Nem rázott meg a dolog. Már kitalálhatták, hogy volt egy pszichológiai
páciensem, aki szeretett fekete labradorokkal kefélni. Engem többé már
semmi nem sokkolt.
– Hát, szeretem a hajam, és egész biztos nem engedném, hogy
leborotválják – válaszoltam vigyorogva.
– Ami a kutya tálját illeti, azt
hiszem, attól függ, hogy tiszta–e vagy sem, és hogy az asztalon áll–e.
Manapság nem vagyok valami jó négykézláb, arról már nem is beszélve,
mennyire kikészíti a bőrt.
Roger megvetően felhorkantott.
– Sok nő borotválja le a fejét – mondta,
és a nagy számban elhaladó kifogástalan öltözékű járókelő felé intett.
– Sajnálom, de egy kicsit nehezemre esik ezt elhinni.
– Nézz csak körül! Itt az összes nő zsidó, és legtöbbjük parókát visel.
Nézd meg azt! – mondta meglehetősen hangosan, és az egyik nőre mutatott.
A kérdéses nő pompásan nézett ki, és soha nem szúrtam volna ki a
parókát. De amint Roger felhívta rá a figyelmem, láttam, hogy teljesen
igaza van. Valóban rendkívül sok parókás nő intézte az ügyeit. Túl
udvarias voltam ahhoz, hogy rámutassak, az ortodox zsidó nők egyszerűen
eltakarják a hajukat, nem pedig leborotválják.
– Következő kérdés – mondta Roger önelégülten.
– Feltaláltak egy csodás
új lakatot, ami kioldja magát egy előre beállított számú óra után. Mit
tennél, ha felhívnálak, és azt mondanám, egy óra múlva ott vagyok, és
azt akarom, hogy most azonnal tedd magadra a lakatot és várj meg?
– Valószínűleg figyelném, mikor jön meg az autód, és röviddel azelőtt
tenném fel, hogy belépsz az ajtón – mondtam neki nevetve.
– Be kell
vallanom, Roger, gyanítom, hogy sokkal nagyobb szórakozást nyújt
keresztbe tennem a mesterem terveinek, mint követni azokat.
Roger nem nevetett.
– A nők akarják, hogy uralkodjanak felettük–jelentette ki.
– Az
evolúcióval nem szállhatsz vitába – a férfiak szeretik elhinteni a
magjukat annyi helyen, amennyin csak lehetséges, a nők meg azt akarják,
hogy a férfiak fogják el őket és zárják valami biztonságos helyre, hogy
törődhessenek magukkal meg a gyerekeikkel.
– Egy bizonyos fokig egyetértek veled – mondtam.
– Bár egy hónappal
ezelőtt nem így lett volna. Be kell vallanom, nagyon be–hódolóan
viselkedem a jelenlegi „gavallérommal” és ez szörnyen felizgat, de
mindez valószínűleg alkalmankénti selyemsálas kikötözésre meg némi kis
forró gyertyaviaszra korlátozódik. A lealacsonyítás részét nem értem –
amikor annyi szörnyűség és szenvedés van a világban, miért erőlködne
bárki is, hogy szándékosan teremtse azt meg? Olyan ez, mint szomorú
filmeket nézni a moziban. Nem látom, mi értelme!
Roger kajánul felnevetett és öntött magának még egy kis teát.
– Igazából
ez nem is rossz hasonlat. Miért akarják az emberek szomorúan érezni
magukat egy film alatt? A szadomazochizmus egy enyhébb formája ez.
Talán szerezhetnék magamnak szolgákat a könnyfakasztó filmekről kijövök
közt!
Felnevetett, majd folytatta.
– Sok oka van, Holly. Én csak néhányukat
ismerem. De ne hidd azt, hogy megkötözünk valakit, és azonnal elkezdjük
korbácsolni – általában nagyon lassan kezdünk neki, és fokozatosan
építjük fel az intenzitást. Haj ól csinálják, a legtöbb embernek
mérhetetlen nagy élvezetet okoz a fájdalom, és gyakran még többért
esdekelnek. Ne kérdezd miért – talán ha az emberek élete többnyire
fájdalommal telik, és nem tudnak változtatni a dolgokon, az ezzel való
megbirkózás egy jó módja az, ha a fájdalmat élvezetessé teszik.
– Szóval ez azt jelenti, hogy a te életed többnyire fájdalommal teli? –
kérdeztem kíváncsian.
– Hogyan született meg számodra ez az asszociáció?
– Én kiosztani szeretem a fájdalmat, nem befogadni – emlékeztetett.
–
Talán épp olyan vagyok, mint te – szeretek előítélet–mentes örömet adni
az embereknek.
– Elmosolyodott és a járda forgalmát kezdte
tanulmányozni.
Figyelmesen méregettem. Nagyon előkelő kinézete volt ritkuló, őszes
hajával és összeillő bajuszával és szakállával. A megjelenése némileg a
mostohaapáméra emlékeztetett. De lehetetlen volt nem észrevenni a
szemében a ragadozó pillantását: egy héja tekintete volt. Mindent
meglátott.
Tekintetem a járókelők felé fordítottam, akik annyira magukkal ragadták
a figyelmét.
A nők javarészt nagyon vékonyak volta, bőrük színe barnító–szalonra
vallott, és majdnem a hajuk vonaláig tele voltak nyomva botoxszal.
Hosszú, narancsbőrmentes lábuk volt és rövid szoknyát, menő olasz
kabátot és túlméretezett napszemüveget viseltek, amik oldalán olyasmik
álltak, mint DIOR, csupa nagy betűkkel.
Roger felhívta a figyelmem egy pufók Fülöp–szigeteki, kemény arcú nőre,
aki tűsarkúban lépdelt a járókelők között.
– Azta – mondta–, nagyon
dögös!
– Brrr–feleltem, és grimaszoltam.
– Ne szóld le a műsort! Állandóan csodás nők mászkálnak itt le–föl. Én
nem láttam mást, csak a felső tízezret meg a parókájukat. Ha igaz, amit
Philip mondott a 200 leggazdagabbról, akkor valószínűleg az ő férjük is
félrelép. Soha többé nem fogom irigyelni őket.
Roger tekintete egy pillanatra sem hagyta el a járdát. Minden egyes
előttünk elhaladó nőt felmért és kategorizált. Elég fura technikája
volt: könyörtelen kék szeme nem látszott le–föl mozogni a testükön,
mint néhány barátomé. Ehelyett inkább a nők fejére koncentrált, mintha
az agyukat igyekezne felmérni.
Elnyomtam az ok nélküli neheztelés feltörő szikráját. Állítólag
gyönyörű voltam, mégis itt ültem, szemben egy ragadozóval, aki
mindenkire nézett, csak rám nem.
– Néhány hónapja feladtam egy hirdetést, amiben rabszolgát kerestem –
árulta el Roger.
– Egy teljes hétre kellett volna. Csak két választ
kaptam: az elsőt egy kurvától, aki azt mondta, hogy óránként 2000
dolláromba kerül, a másodikat pedig elhívtam egy kávéra. Tudod, mit
mondott nekem?
A nyomaték kedvéért elhallgatott. Vállat vontam, hisz nyilvánvalóan még
tippelni se tudtam volna. Azt mondta: „Nem kávézhatok együtt a
mesteremmel. Az nem lenne helyénvaló. De csak hogy megmutasd, igazi
vagy, meg tudnál venni nekem egy aranyláncot, amit kinéztem magamnak?”
Elhúzta a száját, és közben ragadozó szemei továbbra sem mulasztottak
el egyetlen nőt sem.
– Nem zavar, ha felteszek egy nagyon személyes kérdést? –tudakoltam.
– Dehogy. Éppen ezért vagyunk itt, nemde?
– Mit szeretnél inkább hallani a „rabszolgádtól”: „Ne, hagyd abba, ne
üss meg többet!”, vagy inkább azt szeretnéd, ha azt mondanák:
„Erősebben, üss erősebben!” Mindig is tudni szerettem volna. Azt
hiszem, én csak összeszorítanám a fogam, és próbálnám elviselni.
Valószínűleg egyáltalán nem mondanék valami sokat. Még amikor egyszer
súlyosan megsérültem, akkor is alig szisszentem fel.
Roger csak mosolygott.
– Akkor valószínűleg jól ellennénk egymással.
Jobb szeretem, ha egyáltalán semmit nem mondanak. Nincs annál rosszabb,
mint egy fecsegő rabszolga.
Nem értettem.
– De hát miből származik a kielégülésed, ha nem kapsz
reakciót? Hát nem az nyújtja az élvezetek felét?
Egy percre elgondolkozott ezen, közben még mindig a járdát stírölte. Az
egész beszélgetésünk alatt kétszer, ha a szemembe nézett.
– Ideális esetben megkérném őket, hogy tartsanak egy naplót, amiben
részletezik a gondolataikat – jutott végre döntésre.
– Aztán azt minden
este elolvasnám, miután ágyba tettem őket.
Teljes figyelmét rám irányította, ezúttal egyenesen a szemembe nézve.
– Naplót kéne vezetned, tudod? Valószínűleg átestek majd a mézeshetek
időszakán az új gáláns úriembereddel, és állandóan látni akar majd
téged. Imádni fogod ezeket az élményeket. Miért ne őriznéd meg őket? A
saját szavaid egyfajta személyes pornóvá válhatnak.
Idegesen felnevettem. Egy kicsit olyan volt, mintha Hannibál Lecterrel
ebédelnék, csak épp Roger gondolatot is olvasott.
– Már most is vezetek naplót – árultam el.
– Túl sok kérdés vetődik
fel. Ez segít a megértésükben. Az a baj, hogy kezdek nagyon függeni
tőle. Valójában a regényemet kellene írnom. De nem tudok tenni ellene;
egyszerűen képtelen vagyok nem írni minden egyes új tapasztalat után.
Még az is csábít, hogy megjelentessem. Ha nem teszem, akkor csak
állandósítom a titkokat. Nehéz eldönteni, mi ilyenkor a helyes
cselekedet.
– A gáláns úriembereid semmit nem tehetnének az ügyben – töprengett
hangosan Roger.
– Nem vállalnák a leleplezést. Elmondhatnál mindent, és
még ha fel is ismerik magukat, nem akarnának lármát csapni emiatt.
Tehetetlenek lennének.
Roger figyelme visszatért a járdára, amikor elsétált előttünk egy
fiatal, hosszú lábú szőkeség. A nő pompás lábára Roger ezúttal sem
vetett még csak egy futó pillantást sem. Csak a fejét nézte meg
magának. Az arcát. A haját. Ahogy visszafordította rám a tekintetét,
szándékosan hagytam, hogy a tekintetem bejárja a lány testét, mintegy
így megmutatva Rogernek, hogy miből is áll valójában a portyázás.
– Széééép – mondtam elnyújtott hangon, a meleg barátaim hagyományait
követve.
– Tudtad, hogy szeretem hármasban csinálni?
Nem voltam benne biztos, miért is hozakodtam elő ezzel, de furcsa
izgalom uralkodott el rajta, amikor bemutattam neki a portyázás bevett
formáját. Egész délután most nézett rám először áthatóan.
– Nőkkel vagy férfiakkal? – kérdezte.
– Mindkettővel.
Hirtelen elutasítóvá vált a tekintete. Sőt, unottá.
– Túl sok részlet –
mondta, a szeme újra elvesztette irántam az érdeklődést, és visszatért
a túl sok szabadidővel rendelkező nők parádéjához.
Legyőztem a késztetést, hogy megkérdezzem tőle, milyen részlet. Inkább
témát váltottam, és beszámoltam neki a kudarcot valló házasságokról és
a pénisz–kilométerekről. Mint mindenki más, ő is nevetett.
– Tudod, mi ketten valójában eléggé hasonlítunk – mondta.
– Csak épp a
nedveink más–más fűszert igényelnek.
És újra kacagásban tört ki.
Szeretném azt mondani, hogy elszörnyedve ébredtem rá, valószínűleg
igaza van, de elszörnyedesnek nyoma sem volt. Itt volt egy férfi, aki
legalább annyira ellentmondásos, mint én, és én inkább éreztem
rokonságot, mint ellenszenvet. Igazság szerint, valahol még kellemes is
volt hallani, amint az öltönyök terén kitűnő ízléssel rendelkező,
sikeres vezérigazgató visszaigazolja néhány meglátásom. Szinte
csodáltam őt. Azáltal, hogy ítéletmentes maradtam, rájöttem, hogy
lehetséges egy beszélgetést élvezni, pusztán az új információ
befogadásának okán. Valami összeállt a fejemben.
– Mind különböző pontokon állunk ugyanazon a vonalon? –mondtam
izgatottan Rogernek.
– Senkinek sincs igaza, senki nem téved, senki sem
jó vagy rossz. Egyszerűen csak eltérő a nézőpontunk!
– A kezemmel
illusztráltam a dolgot.
– Egy tipikus asszony Port Stephensből itt
lenne – mondtam, és a képzeletbeli vonal jobb oldali vége felé
mutattam.
– Te pedig itt lennél.
– A bal oldali vége felé mutattam.
– Én
pedig valószínűleg valahol középen állnék. Szóval Mrs. Port Stephens
ugyanúgy tekintene rám, mint én rád.
– Így van – mondta Roger közönyösen.
– Az az ember lettem, akitől a
szüleim óva intettek. Régi mondás. Mindenki ismeri.
Megborzongtam. A kitűző, amit az iskolában hordtam, mégis csak valóra
vált.
– Akkor hát ez nem azt jelenti, hogy senki nem ítélhet el senki mást?
Hogy az igazság nem is igazán létezhet, hiszen mindig szubjektív? Ez
rendkívüli jelentőséggel bír a világban! Az embereknek tudniuk kell
erről.
Roger elmosolyodott. Végre enyém volt a teljes figyelme. Eltűnődtem,
hogy volt–e valaha része efféle beszélgetésben egy olyan nővel, mint én.
– Bocs, kislány, ezt az elméletet már felfedezték.
– Ki lopta el az ötletemet? – kérdeztem méltatlankodva.
– Hónapokig
bajlódtam vele.
Roger nevetésben tört ki. Olyan keményen hahotázott, hogy el kellett
takarnia a száját. Ez arra emlékeztetett, amikor Kev előállt a
javaslatával, hogy legyek kitartott nő. Kemény dolog, mikor nevetnek az
emberen, és még csak nem is tudja, miért.
– A filozófia – sikerült végre kiköhögnie két hahota között.
– Erkölcsi
relativitásnak nevezik.
– Hát, a filozófusok nem reklámozták valami jól – vágtam vissza.
– Ha
így tettek volna, most egy nagy, boldog család lennénk.
Roger kijózanodott.
– Igazság szerint, sok ember kezdi e filozófia
szerint élni az életét. Ez az egyetlen valóban diszkriminációmentes
módja annak, hogy meg tudjunk birkózni az egyre táguló horizonttal.
– De olyan nehéz megérteni! A fogalmak körülöttünk úszkálnak, és nehéz
megragadni őket. Ez most lehet, hogy agy–izmusnak fog hangzani, de
kíváncsi vagyok, hogy vajon a bizonyos IQ fölötti emberek használják–e
a filozófiát eszközként az életükben, míg egy bizonyos szint alattiak a
pszichológiát.
Újra felnevetett.
– Igazad lehet. De valóban agy–izmusnak hangzik. Jó
lenne, ha mindenki bele tudna vinni némi filozófiát az életébe. Segít
ellátni a határainkon túlra.
Megint itt volt ez a szó. Határok. Mostanában elég gyakran bukkant fel.
Roger előrehajolt és a szemembe nézett.
– Figyelj, ültess a cserepadra,
oké? Még mindig nagyon érdekel a dolog. Tudom hozni a hagyományosat is,
tudod? Talán a jelenlegi gavallérod szeretne osztozni – enyém lehetne a
nappali műszak, ő pedig megkapná az estéket. Felhívhatnám, és
cserélhetnénk, ha úgy alakulnak a dolgaink.
Vele nevettem, és befejeztem a salátám maradékát. Nem sértődtem meg.
Annyira „felnőttesnek” tűnt ilyen dolgokról beszélni. Itt voltam,
Woollahra közepén, és körülvettek a parókás nők a kifejezéstől
megfosztott, szétplasztikázott arcukkal, és egy BDSM mesterrel
beszélgettem ugyanolyan hangon, amin az időjárásról folytatnánk
eszmecserét. Büszke voltam magamra, amiért túlláttam a fétisen. Nagyra
értékeltem Roger őszinteségét és humorát. Igazán rendes ember volt.
Úgy döntöttem, hogy mindenképp együtt ebédelek még Roger–rel – habár
legközelebb alkohollal. De az ki volt zárva, hogy éljek a „cserepados”
javaslatával, ha igaz volt, amit mondott; ami neki hagyományos, az
nekem könnyen lehet, hogy hajmeresztő!