Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Másnap reggel felhívtam Henryt és megkérdeztem, hogy aktuális–e még a legitim munkáról szóló ajánlata. A pokolba a naplóval. A besúgás nem az én stílusom.
– Persze – mondta.
– ígérem, hozzád sem érek. Miért nem jössz el, és találkozol a feleségemmel szombaton? Mind együtt ebédelhetnénk. Ha minden jól megy, hétfőn már kezdhetsz is.
Aztán kértem egy időpontot a háziorvosomtól. Néhány barátom HIV–pozitív volt, és hála nekik, tudtam, hogy megváltozott a tesztelési eljárás. Az orvosok most már jó eséllyl tudták kimutatni a szerokonverziót három–öt napon belül. Én egy teljes hetet adtam magamnak, hogy biztosra menjek.
Ezek után felhívtam Kevet és megkérdeztem, érdekelné–e egy kis alkoholos ebéd. Nem meglepő módon nem hagyott cserben.
Szokás szerint a Molekuláris Biológiai Intézetnél találkoztam vele. A munkatársai mostanra már ismertek, és én meglehetős élvezettel üldögéltem a hatalmas előtérben és néztem a sietve mászkáló tudósokat. Nem sok ember használta a kis fogadóterületet; egész idő alatt, mióta hétköznaponként együtt ebédeltem Kevvel, egyetlen másik embert se láttam itt. Ez meglepett – a fotelek kényelmesek voltak, olvasgatásra meg ott volt a támogatók sok–sok táblája.
Néha láttam, ahogy egy–egy idősebb gazdag hölgyet körbevezetnek; mindig eltűnődtem, kik lehetnek – különös fajta nők voltak. Mindig jó sok aranygyűrű volt rajtuk, meg nagy kerek, kövekkel kirakott fülbevaló, és gondosan formázott, szőke, rövidre vágott hajuk volt. Menő olasz divattervezők ruháit viselték, magas sarkú cipővel. A harisnya határozottan kötelező volt. A kézitáskájukat a könyökhajlatuknál hordták. A táskák egyfajta hordható művészet voltak – elegánsan megmunkált és szerény kinézetű Chanel vagy Prada táskák.
Kev meg én éltünk–haltunk a steakért. A környéken legalább tíz különféle étterem vagy kávéház volt, amik ebédkülönlegességeket kínáltak, és mi szépen végigettük a marhás ételeket. Ma az intézettel szemben lévő egyik francia éttermet választottuk. A steak nem volt valami jó, bezzeg a pincér! Kev meg én felváltva szemeztünk vele, mert még mindig nem voltunk benne biztosak, melyik oldalnak játszik.
– Szóval hogy van Dick? – kérdezte Kev, miután leültünk és megérkeztek a kötelező poharak, bennük házi vörösborral.
– Hát, változóan – mondtam kitérően.
– Tegnap találkoztam vele. Nagyon egyszerű szex volt, kicsit naiv az ágyban.
– Szóval hogy birkózol meg ezzel a sok egyszerű szexszel?
– (Hát nem borzasztó, amikor az ember barátai rögtön a tárgyra térnek?) Hát – mondtam, és próbáltam annyira megmaradni az igazság mellett, amennyire csak lehetett –, az egyszerű szexnek is sok módja van, tudod?
Kev felnevetett.
– Igen, de mindig egyszerű marad. Vele nevettem, de közben eszembe jutott, hogy nemrégiben komplikálódott kicsit. A kapucsínó gavallérommal. Megszólalt a mobilom. Dick volt az.
– Megkaptam az e–mailedet– mondta.
– Azóta is egyfolytában rád gondolok. Szeretnél együtt vacsorázni velem?
Elgondolkoztam annak lehetőségén, hogy elkaptam a HIV vírust.
– Hát… sajnálom, Dick… épp Kevvel ebédelek. Most nem igazán tudok beszélni. Visszahívhatlak?
– Persze – mondta.
– Semmi gond. De ne felejtsd el! – És letette.
– Dick volt az – mondtam Kevnek, teljesen feleslegesen. Rám vigyorgott.
– Rájöttem.
Témát váltottam, és újabb ősrégi kérdésre fanyalodtam.
– Szóval, mi történt veled mostanában? Egy ideje nem hallottam rólad.
– Marcus beteg, úgyhogy nem csináltunk túl sok mindent. Leginkább tévéztünk. Szinte ki se mozdultunk otthonról. Ahhoz úgy is kezd túl hűvös lenni.
Együttérzően bólogattam.
– Hát igen, velem se történt semmi különös. Csendes az évnek ez a része.
Még több elhallgatott igazság. Manapság egyre csak nőtt a számuk. Milyen szomorú, hogy az előző létezésem során soha nem volt szükségem ezekre. Nagyot sóhajtottam. Talán mégse lenne olyan rossz egy irodában. Fénymásolgatnék, sok mindent csinálnék egyszerre, a tízóraik alatt énekelném a boldog szülinapot.
– Azon gondolkodom, hogy ismét belekezdek egy rendes munkába – mondtam.
– Unom, hogy egész nap csak otthon ülök, és igyekszem gyönyörű lenni. Szeretnék pénzt keresni magamnak. Szeretném, ha anyagilag újra saját magamtól függenek.
Kev csak bólintott és ette a steakét.
Tehettünk bármit, azzal nem leptük már meg egymást, gondoltam. Ez volt a jó abban, hogy együtt öregedtünk – annyira kiszámíthatóvá váltunk. Csak adtunk egymás neurózisa alá ahelyett, hogy véletlenül kiprovokáltuk volna. Még mindig ugyanazok voltunk, mint húsz éve; csak épp más élmények értek minket.
Folytattam tovább.
– Lehet, hogy ez a gáláns úriember üzlet csillogónak és csodálatosnak tűnik, és néha az is, de ott vannak azok az alkalmak is, amikor valami szeszély miatt otthagynak. Szükségem van rendes jövedelemre. Szükségem van a szabadságokra. Nem csinálhatom ezt az életem végéig. Azt hiszem, szeretnék megint egyedül lenni.
– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy boldog lennél, ha visszatérnél a normál életbe, Holly.
Újra nagyot sóhajtottam.
– Egy kicsit kezd sok lenni, ha őszinte akarok lenni. Kezdetben ez csak egy eszköz volt a számláim kifizetésére. Aztán elkezdtem írni a naplót. Meg voltam győződve róla, hogy a kézirat befejezése elég jó indok a munkámra, de most már azt hiszem, hogy a munka szolgáltat okot a naplóra. Nem tudom, hogy képes vagyok–e folytatni. Az egyetlen lehetőségem az, hogy visszatérek egy irodába. Ez az egyetlen dolog, amit tudom, hogyan kell csinálni.
– Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az irodai munka lenne számodra a megfelelő – mondta Kev.
– Különösen azok után, amiket átéltél. Talán van valami más, amit otthonról csinálhatnál. Talán valami művészi.
– Francba, Kev, hát ez lett belőlem? Egy „művész” figura, aki már nem tud elvegyülni az „irodista” figurákkal? Lehet, hogy határtalanul boldog leszek egy irodában. Az sem számít, ha a kollégáim egy feleség, egy egyedülálló anyuka, vagy egy BDSM fetisiszta, aki a kis öreg, kékhajú nénikéket szereti – képes leszek azért szeretni őket amik, nem pedig azért, amit mondanak.
Kev nem tűnt meggyőzöttnek.
Elég bizarr dolog – folytattam.
– Te egyike vagy azon keveseknek, akik tudják, mi folyik az életemben, és még te sem tudsz szart se! Soha életemben nem volt ennyi titkom. De be kell vallanom, a hátrányai ellenére, valahol jó érzés, hogy van egy titkos életem… Talán előhozza belőlem a bennem élő gyereket. Fiatalnak és pimasznak érzem magam tőle.
– Mit gondolsz, Marcus meg én miért szexelünk a kapcsolatunkon kívül is? – kérdezte Kev.
– Készültségben tart minket. Megmarad a versenyszellem. Nem fásulunk bele. Rendszeresen új trükköket tanulunk másoktól, aztán hazavisszük ezeket egy titkos kis vigyorral az arcunkon, és ajándékként adjuk át. Marcus a minap hihetetlen dolgot tanult egy fickótól a szaunában; életemben senki nem rejszolt le ilyen jól! Igazán jót tesz a kapcsolatnak, nekem elhiheted.
– Nyitott kapcsolat, mi? – méláztam.
– Talán ez a megoldás. Egy dolgot tudok – a hagyományos házasságot fel kell frissíteni. Haladnia kell az idővel.
– A heterók legalább elkövethetnek hibákat – panaszkodott Kev.
– Hála a drága miniszterelnökünk jobboldali cimboráinak, nekünk esélyünk sincs. Nem igazságos, hogy minden gyötrelem az utódnemzőknek jut.
– Miért nem próbálsz javítani a dolgon? –kérdeztem.
– Talán újra kéne tárgyalnod a feltételeket, hogy azok megfeleljenek a melegeknek és rendszeresen teljesítményszemlét kéne tartanotok. Ha felveszel egy alkalmazottat valamilyen munkára, és többé nem felelnek meg az elvárásoknak, kirúghatod őket. Egy házastárssal miért ne tehetned meg? Nem számít, hogy a párok abban állapodnak meg, hogy monogámok maradnak, vagy hogy idegenekkel akarnak dugni a Sydney Operaház előtt, amennyiben előtte megállapodnak a házastársi elvárásokban. „A” partner szexet, vacsorát, egy karban tartott alakot, beszélgetést és hálószobai sportokat akar. „B” partner kenyérkeresőt, rendszeres orális szexet, romantikus kiruccanásokat, beszélgetést és semmi sörhasat. Öt év után tartanak egy teljesítményszemlét. Ha egyikük már nem felel meg a másik kívánalmainak, akkor a vagyon elosztásában pénzügyi hátrányokat szereznek. Ha az öt házastársi elvárásból csak hármat teljesítenek, akkor csak háromötödét kapják az ötven százaléknak. Pénzügyi ösztönzés a házastársi teljesítményelváráshoz – ez biztosítaná a házasságok működését!
Kev felnevetett.
– Nem rossz ötlet. Az egynemű házasságot nevezhetnék civilizált házasságnak, szemben a civil házassággal. Az utódnemzők meg csak irigykednének. A divatban már megtettük, miért ne tehetnénk meg a házasságban is?
Elhúztam a szám. A melegek mindig megszerzik a jó dolgokat.
– Igen, feltéve, hogy egyáltalán elismerik, hogy van egy probléma – feleltem leverten.
– Életemben nem láttam ennyire heves tagadást. Azt hiszem, az egész világon nagyjából mindenki tisztában van azzal, mi folyik, de senki nem akar tenni az ügyben.
– Miért is akarnának? Mindenkinek kielégítik az ösztöneit. A nők otthon aggódnak, hogy a párjuk rendben van–e odakint a csúnya nagyvilágban, a párjuk meg odakint vadászik és elülteti a magját, munka ürügyén.
Megráztam a fejem.
– Az ösztöneink nem akarják, hogy felrázzuk a világot – magyarázta szelíden Kev.
– Csak a genetikailag mutánsok akarják. A csodabogarak. Az olyan emberek, mint mi, Holly.
Hát ez történt? Rátaláltam a belső csodabogaramra?
Próbáltam játszani az ördög ügyvédjét.
– Igen. De te egy molekuláris biológus vagy! Neked ezt kell mondanod – vitáztam.
– Nem teheted meg, hogy egyszerűen ösztönökkel bíró főemlősöknek hívj minket, akik szabotálják az előrehaladást. Ennél azért csak nagyobb utat tettünk meg!
– Mérgesen meredtem rá.
– Előbb vagy utóbb a társadalomnak el kell fogadnia, amivel a tudomány mindig is tisztában volt– hogy mindig is aszerint fogunk viselkedni, ahogyan azt a DNS–ünk kívánja. Aztán el kell majd is mernünk, hogy szörnyen elszúrtuk a „monogám, míg meg nem halunk” terén. Az emberi lények ciklikusan működnek. A házasságnak is úgy kéne működnie. A tudósok egyetlen élőlénytől se várnák el, hogy ugyanazt a ciklust kövesse, mint egy másik – az embereknek miért kéne ez alól kivételt képezniük? – Mindannyiunk iránt érzett megvetéssel horkantott fel.
– Miért nem hisznek az emberek a rohadt statisztikáknak? – morogta, és mérgesen fel kortyolta a maradék borát.
A mondandójától úgy éreztem magam, mint egy torkos üzekedő disznó, akit a vályúba dugott pofával kaptak rajta. A fenébe Kevvel! Nem éppen ezt kellett most hallanom.
Röviddel a második kör vörösbor után távoztam. Úgy éreztem, nincs annyi alkohol, ami bármin is változtatna.
Hazafelé beugrottam a gyógyszertárba, és kértem egy esemény utáni tablettát. Szégyenlősen suttogtam, mit akarok, és reméltem, hogy a mellettem álló meleg férfi szereti a szőrén megülni a lovat. Aztán láttam, hogy egy hatalmas fecskendőt vásárol, aminek a szájához egy vékony gumicső volt erősítve. Valószínűleg a gyógyszerészek köztünk azok, akik a legkevésbé ítélnek meg minket, gondoltam.
Amikor hazaértem, visszahívtam Dicket.
– Hogy vagy? – kérdezte tőlem.
– Be kell vallanom, aggódtam miattad. Elég sokat gondoltam rád, igazság szerint. Hetekbe telt, mire meg tudtam írni azt az e–mailt. Minden rendben van? Milyen az új embered?
Megvonaglottam.
– Mit szólnál, ha a vacsora alatt mesélném el, amit megígértél? Utálok telefonon beszélni.
– Rendben – felelte.
– De pár napig nem leszek a városban. A vasárnap hogy hangzik?
Majdnem elnevettem magam. A Henryvel meg a feleségével folytatott „állásinterjúm” utáni nap.
– A vasárnap teljességgel tökéletes lenne – mondtam neki őszintén.
– Valamikor ebédidőben hívlak, hogy egyeztessünk.

Péntek estére két régi barátnőmmel megszerveztem, hogy elmegyünk szórakozni. Próbáltam lemondani a szegénységemre hivatkozva, de ők nem engedték – már hónapok óta tervezgettük ezt az estét.
Természetesen mindent tudni akartak a jelenlegi munkámról, és arról, hogy milyen a szerelmi életem. Úgyhogy elmeséltem nekik, mi történt az első Johnnal, és hogy azt gondoltam, akkor voltam először szerelemes. És hogy aztán Charlene hogyan fenyegetőzött azzal, hogy megöli magát és a gyerekeket, és hogyan ment vissza hozzá John.
Adtak egy kis marihuánát, vállon veregettek és azt mondták.
– Milyen rettenetes.
Sara azt mondta, hogy a kertjében most már zöldségeket termel, és hogy ő meg a partnere azt tervezgetik, hogy a következő évben gyereket vállalnak. Sarát a gimnázium óta ismertem, ahol mindig is a lázadó lány volt, én meg a hódoló követője. Isabella – és itt gondoljanak egy vékony bombázóra természetes vörös hajjal – elárulta, hogy elment egy vakrandira, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egy Elvis–hasonmással, akivel egy kínai étteremben találkozott. Az ki volt zárva, hogy elmeséljem ezeknek a nőknek, hogy én éppen most rúgtam ki a negyedik gáláns úriemberemet, és hogy ezek a férfiak heti 1000 dollárt fizettek nekem néhány együtt töltött szenvedélyes óráért. Mint ahogyan azt sem mondhattam el nekik, hogy talán HIV–pozitív vagyok.
Ehelyett együtt érzően vigyorogtam rájuk, és elkerekítettem a szemem, valahányszor a beszélgetés azt kívánta.
Megbeszéltük, hogy találkozunk Sara barátaival egy bárban, a Bellevue Hillen. Nagy gondossággal öltöztem fel erre az alkalomra.
243 A fehér testhez álló nadrágomat és a dögös rózsaszín, kámzsanyakú felsőmet vettem fel. A felsőm fölé még magamra kaptam a sötétzöld kabátomat és belebújtam a kedvenc Birkenstock szandálomba. A kocsmában szinte az összes lány mindenféle divattervező' 1000 dolláros ruhájában parádézott menő magas sarkúakban, vagy Sass & Bide farmerben, amit betűrtek a bőrcsizmájukba. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy belőlük lesznek majd azok a tisztes idősebb hölgyek, akiket a Rogerrel elköltött ebéd alatt láttam.
Úgy éreztem magam köztük, mint egy földönkívüli. De a kocsma minden férfija megfordult utánam, ahogy elhaladtam mellettük. A legtöbbjük talált valami okot, amiért hozzám érhetett, útban valamerre. Rendkívüli érzés volt. Olyan, mintha valamiféle feromonokat árasztottam volna. Senkinek nem néztem a szemébe, pedig szandálban voltam, az istenért!
Éjjel 2–re elegem lett a férfiak bámészkodásából és a barátnőik gyűlölködő pillantásaiból, így összebújtam az alfahímmel. Egy nagyon magas afro–amerikai volt, akihez a nők véget nem érő hada közelített. Gyakran körbesétált a teremben, és letapizott néhány lányt (akik ismerték őt) a fenekükön, amikor elhaladt mellettük. A mi asztalunkat kétszer is megközelítette, jelentőségteljesen megtorpanva előtte, ránk meredt, majd szó nélkül távozott. Harmadszorra letelepedett a velünk átellenben lévő asztalhoz, a mobiltelefonján beszélt és intett nekem, hogy menjek oda hozzá.
– Nem – mondtam nyersen.
– Telefonálsz. Ha velem akarsz beszélni, azt tanácsolom, tedd le.
Azonnal befejezte a telefonálást, és odahúzott magához.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarlak dugni? Majdnem hangosan felnevettem. Eltűnődtem, vajon mit szólna, ha közölném vele, hogy negyven felé járok, elképzelhető, hogy fertőző vagyok, és kis híján egy kurva.
Ehelyett flegmán azt feleltem:
– Ma este nem, barátom. Másnak ígérkeztem.
Egy darabig emésztgette ezt, majd körbenézett a kocsmában, és próbált rájönni, ki figyel bennünket. Isabellára és Sarára kacsintottam.
– Különben is nős vagyok–jelentette ki, és megmutatta a mobilját.
– Nézd, hét üzenet az asszonytól!
A beérkezett üzeneteire néztem. A feleségét „Asszony” néven listázta a címlistájában. Ott is volt – egy lista a megválaszolatlan üzenetekről egy szegény nőtől, akit egyszerűen csak „Asszony”–nak hívott.
Az időzítése nem is lehetett volna rosszabb. Annyira arcátlanul önhitt volt, hogy erős késztetést éreztem az egója megcsapolására. Nem tudtam uralkodni magamon. Segítek az asszonynak némi méltóságot megőrizni, ha az ura veszít valamennyit az övéből.
– Meggondoltam magam. Gyerünk, mégis akarod veled kefélni – mondtam, és a bár teljes nézőközönsége előtt megcsókoltam.
– Hadd beszéljek a barátaimmal.
Sara és Isabella a közelben álltak.
– Kérek öt percet – súgtam oda nekik.
– Ne menjetek el nélkülem!
Megfogtam a pasi kezét és kivezettem az ajtón. Néhány cimborája kedélyesen megveregette a vállát, ahogy kisétáltunk. A lányoktól csak mocskos pillantásokat kaptam.
Amikor kiértünk, belöktem a legközelebbi falmélyedésbe.
– Elígérkeztem, de odavagyok egy csókért – mondtam neki rekedten.
Elhúzta az arcát, és megpróbálta a kezembe adni a farkát.
Sarkon fordultam.
– Várj! – kiáltotta és visszahúzott.
– Oké. Egy csók.
Újra elhúzta az arcát, és ezúttal erősebben ragadta meg a kezem, és lehúzta az ágyéka felé.
– Sajnálom – mondtam és elfordultam.
– Megmondtam. Csak egy csók.
– Jól van, jól van – mondta zsémbesen.
Előrehajoltam és felhergelve gyors csókot adtam a szájára, az ajkaimat végighúzva a száján. Úgy teljes három másodpercig tartott az egész. Aztán elsétáltam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna, és visszatértem a kocsmába. Nagyjából három percig voltam távol.
A cimboráira kacsintottam, amikor elsétáltam mellettük. Egy alterós srác, akivel roptam egy ideig a táncparketten, elismerően mosolygott rám, amiért ilyen gyorsan megszabadultam tőle.
– Király – mondta.
Amikor visszaértem Sarához és Isabellához, mondtam nekik egy viccet, amin úgy kezdtünk hangosan vihogni, mint az iskolás lányok. Mire fél óra múlva az emberem visszatért egy szál magában, az egész kocsma tudta, hogy a háromperces kis kalandunkban valamit nagyon mulattatónak találtunk.
Később a táncparketten bukkant rám, és igyekezvén menteni a becsületét, megpróbált rávenni, hogy lassúzzak vele. Az alterós srác meg én eközben szédületesen táncoltunk. Ellöktem magamtól és hűvösen azt mondtam neki:
– Menj el! Megmondtam, nem akarok dugni veled.
Hátat fordítottam neki, és tovább táncoltam – úgy, ahogy én akartam. Az alterós srác csak nézett és mosolygott. Amikor elmentünk, az ajtó mellett állt a többi alterós haverjával. Búcsúzóul odabiccentettem.
– Hova mész? – kérdezte.
– Haza–feleltem.
Újra elmosolyodott, bólintott, és a haverjaival maradt.
– Király – mondta újra.
Sara, Isabella meg én külön taxikba szálltunk. A hazautamat a Visa kártyámra számítottam fel, mert tudtam, hogy a lehúzható kártyaleolvasó nem tudja megállapítani, hogy nincs rajta semmi pénz. Vigyorogtam magamban, ahogyan végigszáguldottunk az elhagyatott utcákon Darlinghurst felé. Hónapok óta ez volt a legkielégítőbb éjszakám.

fel