Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Másnap reggel felhívtam Henryt és megkérdeztem, hogy aktuális–e még a
legitim munkáról szóló ajánlata. A pokolba a naplóval. A besúgás nem az
én stílusom.
– Persze – mondta.
– ígérem, hozzád sem érek. Miért nem jössz el, és
találkozol a feleségemmel szombaton? Mind együtt ebédelhetnénk. Ha
minden jól megy, hétfőn már kezdhetsz is.
Aztán kértem egy időpontot a háziorvosomtól. Néhány barátom HIV–pozitív
volt, és hála nekik, tudtam, hogy megváltozott a tesztelési eljárás. Az
orvosok most már jó eséllyl tudták kimutatni a szerokonverziót három–öt
napon belül. Én egy teljes hetet adtam magamnak, hogy biztosra menjek.
Ezek után felhívtam Kevet és megkérdeztem, érdekelné–e egy kis
alkoholos ebéd. Nem meglepő módon nem hagyott cserben.
Szokás szerint a Molekuláris Biológiai Intézetnél találkoztam vele. A
munkatársai mostanra már ismertek, és én meglehetős élvezettel
üldögéltem a hatalmas előtérben és néztem a sietve mászkáló tudósokat.
Nem sok ember használta a kis fogadóterületet; egész idő alatt, mióta
hétköznaponként együtt ebédeltem Kevvel, egyetlen másik embert se
láttam itt. Ez meglepett – a fotelek kényelmesek voltak, olvasgatásra
meg ott volt a támogatók sok–sok táblája.
Néha láttam, ahogy egy–egy idősebb gazdag hölgyet körbevezetnek; mindig
eltűnődtem, kik lehetnek – különös fajta nők voltak. Mindig jó sok
aranygyűrű volt rajtuk, meg nagy kerek, kövekkel kirakott fülbevaló, és
gondosan formázott, szőke, rövidre vágott hajuk volt. Menő olasz
divattervezők ruháit viselték, magas sarkú cipővel. A harisnya
határozottan kötelező volt. A kézitáskájukat a könyökhajlatuknál
hordták. A táskák egyfajta hordható művészet voltak – elegánsan
megmunkált és szerény kinézetű Chanel vagy Prada táskák.
Kev meg én éltünk–haltunk a steakért. A környéken legalább tíz
különféle étterem vagy kávéház volt, amik ebédkülönlegességeket
kínáltak, és mi szépen végigettük a marhás ételeket. Ma az intézettel
szemben lévő egyik francia éttermet választottuk. A steak nem volt
valami jó, bezzeg a pincér! Kev meg én felváltva szemeztünk vele, mert
még mindig nem voltunk benne biztosak, melyik oldalnak játszik.
– Szóval hogy van Dick? – kérdezte Kev, miután leültünk és megérkeztek
a kötelező poharak, bennük házi vörösborral.
– Hát, változóan – mondtam kitérően.
– Tegnap találkoztam vele. Nagyon
egyszerű szex volt, kicsit naiv az ágyban.
– Szóval hogy birkózol meg ezzel a sok egyszerű szexszel?
– (Hát nem
borzasztó, amikor az ember barátai rögtön a tárgyra térnek?) Hát –
mondtam, és próbáltam annyira megmaradni az igazság mellett, amennyire
csak lehetett –, az egyszerű szexnek is sok módja van, tudod?
Kev felnevetett.
– Igen, de mindig egyszerű marad. Vele nevettem, de
közben eszembe jutott, hogy nemrégiben komplikálódott kicsit. A
kapucsínó gavallérommal. Megszólalt a mobilom. Dick volt az.
– Megkaptam az e–mailedet– mondta.
– Azóta is egyfolytában rád gondolok.
Szeretnél együtt vacsorázni velem?
Elgondolkoztam annak lehetőségén, hogy elkaptam a HIV vírust.
– Hát… sajnálom, Dick… épp Kevvel ebédelek. Most nem igazán tudok
beszélni. Visszahívhatlak?
– Persze – mondta.
– Semmi gond. De ne felejtsd el! – És letette.
– Dick volt az – mondtam Kevnek, teljesen feleslegesen. Rám vigyorgott.
– Rájöttem.
Témát váltottam, és újabb ősrégi kérdésre fanyalodtam.
– Szóval, mi
történt veled mostanában? Egy ideje nem hallottam rólad.
– Marcus beteg, úgyhogy nem csináltunk túl sok mindent. Leginkább
tévéztünk. Szinte ki se mozdultunk otthonról. Ahhoz úgy is kezd túl
hűvös lenni.
Együttérzően bólogattam.
– Hát igen, velem se történt semmi különös.
Csendes az évnek ez a része.
Még több elhallgatott igazság. Manapság egyre csak nőtt a számuk.
Milyen szomorú, hogy az előző létezésem során soha nem volt szükségem
ezekre. Nagyot sóhajtottam. Talán mégse lenne olyan rossz egy irodában.
Fénymásolgatnék, sok mindent csinálnék egyszerre, a tízóraik alatt
énekelném a boldog szülinapot.
– Azon gondolkodom, hogy ismét belekezdek egy rendes munkába – mondtam.
– Unom, hogy egész nap csak otthon ülök, és igyekszem gyönyörű lenni.
Szeretnék pénzt keresni magamnak. Szeretném, ha anyagilag újra saját
magamtól függenek.
Kev csak bólintott és ette a steakét.
Tehettünk bármit, azzal nem leptük már meg egymást, gondoltam. Ez volt
a jó abban, hogy együtt öregedtünk – annyira kiszámíthatóvá váltunk.
Csak adtunk egymás neurózisa alá ahelyett, hogy véletlenül
kiprovokáltuk volna. Még mindig ugyanazok voltunk, mint húsz éve; csak
épp más élmények értek minket.
Folytattam tovább.
– Lehet, hogy ez a gáláns úriember üzlet csillogónak
és csodálatosnak tűnik, és néha az is, de ott vannak azok az alkalmak
is, amikor valami szeszély miatt otthagynak. Szükségem van rendes
jövedelemre. Szükségem van a szabadságokra. Nem csinálhatom ezt az
életem végéig. Azt hiszem, szeretnék megint egyedül lenni.
– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy boldog lennél, ha visszatérnél a
normál életbe, Holly.
Újra nagyot sóhajtottam.
– Egy kicsit kezd sok lenni, ha őszinte akarok
lenni. Kezdetben ez csak egy eszköz volt a számláim kifizetésére. Aztán
elkezdtem írni a naplót. Meg voltam győződve róla, hogy a kézirat
befejezése elég jó indok a munkámra, de most már azt hiszem, hogy a
munka szolgáltat okot a naplóra. Nem tudom, hogy képes vagyok–e
folytatni. Az egyetlen lehetőségem az, hogy visszatérek egy irodába. Ez
az egyetlen dolog, amit tudom, hogyan kell csinálni.
– Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az irodai munka lenne
számodra a megfelelő – mondta Kev.
– Különösen azok után, amiket
átéltél. Talán van valami más, amit otthonról csinálhatnál. Talán
valami művészi.
– Francba, Kev, hát ez lett belőlem? Egy „művész” figura, aki már nem
tud elvegyülni az „irodista” figurákkal? Lehet, hogy határtalanul
boldog leszek egy irodában. Az sem számít, ha a kollégáim egy feleség,
egy egyedülálló anyuka, vagy egy BDSM fetisiszta, aki a kis öreg,
kékhajú nénikéket szereti – képes leszek azért szeretni őket amik, nem
pedig azért, amit mondanak.
Kev nem tűnt meggyőzöttnek.
Elég bizarr dolog – folytattam.
– Te egyike vagy azon keveseknek, akik
tudják, mi folyik az életemben, és még te sem tudsz szart se! Soha
életemben nem volt ennyi titkom. De be kell vallanom, a hátrányai
ellenére, valahol jó érzés, hogy van egy titkos életem… Talán előhozza
belőlem a bennem élő gyereket. Fiatalnak és pimasznak érzem magam tőle.
– Mit gondolsz, Marcus meg én miért szexelünk a kapcsolatunkon kívül
is? – kérdezte Kev.
– Készültségben tart minket. Megmarad a
versenyszellem. Nem fásulunk bele. Rendszeresen új trükköket tanulunk
másoktól, aztán hazavisszük ezeket egy titkos kis vigyorral az
arcunkon, és ajándékként adjuk át. Marcus a minap hihetetlen dolgot
tanult egy fickótól a szaunában; életemben senki nem rejszolt le ilyen
jól! Igazán jót tesz a kapcsolatnak, nekem elhiheted.
– Nyitott kapcsolat, mi? – méláztam.
– Talán ez a megoldás. Egy dolgot
tudok – a hagyományos házasságot fel kell frissíteni. Haladnia kell az
idővel.
– A heterók legalább elkövethetnek hibákat – panaszkodott Kev.
– Hála a
drága miniszterelnökünk jobboldali cimboráinak, nekünk esélyünk sincs.
Nem igazságos, hogy minden gyötrelem az utódnemzőknek jut.
– Miért nem próbálsz javítani a dolgon? –kérdeztem.
– Talán újra kéne
tárgyalnod a feltételeket, hogy azok megfeleljenek a melegeknek és
rendszeresen teljesítményszemlét kéne tartanotok. Ha felveszel egy
alkalmazottat valamilyen munkára, és többé nem felelnek meg az
elvárásoknak, kirúghatod őket. Egy házastárssal miért ne tehetned meg?
Nem számít, hogy a párok abban állapodnak meg, hogy monogámok maradnak,
vagy hogy idegenekkel akarnak dugni a Sydney Operaház előtt, amennyiben
előtte megállapodnak a házastársi elvárásokban. „A” partner szexet,
vacsorát, egy karban tartott alakot, beszélgetést és hálószobai
sportokat akar. „B” partner kenyérkeresőt, rendszeres orális szexet,
romantikus kiruccanásokat, beszélgetést és semmi sörhasat. Öt év után
tartanak egy teljesítményszemlét. Ha egyikük már nem felel meg a másik
kívánalmainak, akkor a vagyon elosztásában pénzügyi hátrányokat
szereznek. Ha az öt házastársi elvárásból csak hármat teljesítenek,
akkor csak háromötödét kapják az ötven százaléknak. Pénzügyi ösztönzés
a házastársi teljesítményelváráshoz – ez biztosítaná a házasságok
működését!
Kev felnevetett.
– Nem rossz ötlet. Az egynemű házasságot nevezhetnék
civilizált házasságnak, szemben a civil házassággal. Az utódnemzők meg
csak irigykednének. A divatban már megtettük, miért ne tehetnénk meg a
házasságban is?
Elhúztam a szám. A melegek mindig megszerzik a jó dolgokat.
– Igen, feltéve, hogy egyáltalán elismerik, hogy van egy probléma –
feleltem leverten.
– Életemben nem láttam ennyire heves tagadást. Azt
hiszem, az egész világon nagyjából mindenki tisztában van azzal, mi
folyik, de senki nem akar tenni az ügyben.
– Miért is akarnának? Mindenkinek kielégítik az ösztöneit. A nők otthon
aggódnak, hogy a párjuk rendben van–e odakint a csúnya nagyvilágban, a
párjuk meg odakint vadászik és elülteti a magját, munka ürügyén.
Megráztam a fejem.
– Az ösztöneink nem akarják, hogy felrázzuk a világot – magyarázta
szelíden Kev.
– Csak a genetikailag mutánsok akarják. A csodabogarak.
Az olyan emberek, mint mi, Holly.
Hát ez történt? Rátaláltam a belső csodabogaramra?
Próbáltam játszani az ördög ügyvédjét.
– Igen. De te egy molekuláris
biológus vagy! Neked ezt kell mondanod – vitáztam.
– Nem teheted meg,
hogy egyszerűen ösztönökkel bíró főemlősöknek hívj minket, akik
szabotálják az előrehaladást. Ennél azért csak nagyobb utat tettünk
meg!
– Mérgesen meredtem rá.
– Előbb vagy utóbb a társadalomnak el kell fogadnia, amivel a tudomány
mindig is tisztában volt– hogy mindig is aszerint fogunk viselkedni,
ahogyan azt a DNS–ünk kívánja. Aztán el kell majd is mernünk, hogy
szörnyen elszúrtuk a „monogám, míg meg nem halunk” terén. Az emberi
lények ciklikusan működnek. A házasságnak is úgy kéne működnie. A
tudósok egyetlen élőlénytől se várnák el, hogy ugyanazt a ciklust
kövesse, mint egy másik – az embereknek miért kéne ez alól kivételt
képezniük? – Mindannyiunk iránt érzett megvetéssel horkantott fel.
–
Miért nem hisznek az emberek a rohadt statisztikáknak? – morogta, és
mérgesen fel kortyolta a maradék borát.
A mondandójától úgy éreztem magam, mint egy torkos üzekedő disznó, akit
a vályúba dugott pofával kaptak rajta. A fenébe Kevvel! Nem éppen ezt
kellett most hallanom.
Röviddel a második kör vörösbor után távoztam. Úgy éreztem, nincs annyi
alkohol, ami bármin is változtatna.
Hazafelé beugrottam a gyógyszertárba, és kértem egy esemény utáni
tablettát. Szégyenlősen suttogtam, mit akarok, és reméltem, hogy a
mellettem álló meleg férfi szereti a szőrén megülni a lovat. Aztán
láttam, hogy egy hatalmas fecskendőt vásárol, aminek a szájához egy
vékony gumicső volt erősítve. Valószínűleg a gyógyszerészek köztünk
azok, akik a legkevésbé ítélnek meg minket, gondoltam.
Amikor hazaértem, visszahívtam Dicket.
– Hogy vagy? – kérdezte tőlem.
– Be kell vallanom, aggódtam miattad.
Elég sokat gondoltam rád, igazság szerint. Hetekbe telt, mire meg
tudtam írni azt az e–mailt. Minden rendben van? Milyen az új embered?
Megvonaglottam.
– Mit szólnál, ha a vacsora alatt mesélném el, amit
megígértél? Utálok telefonon beszélni.
– Rendben – felelte.
– De pár napig nem leszek a városban. A vasárnap
hogy hangzik?
Majdnem elnevettem magam. A Henryvel meg a feleségével folytatott
„állásinterjúm” utáni nap.
– A vasárnap teljességgel tökéletes lenne – mondtam neki őszintén.
–
Valamikor ebédidőben hívlak, hogy egyeztessünk.
Péntek estére két régi barátnőmmel megszerveztem, hogy elmegyünk
szórakozni. Próbáltam lemondani a szegénységemre hivatkozva, de ők nem
engedték – már hónapok óta tervezgettük ezt az estét.
Természetesen mindent tudni akartak a jelenlegi munkámról, és arról,
hogy milyen a szerelmi életem. Úgyhogy elmeséltem nekik, mi történt az
első Johnnal, és hogy azt gondoltam, akkor voltam először szerelemes.
És hogy aztán Charlene hogyan fenyegetőzött azzal, hogy megöli magát és
a gyerekeket, és hogyan ment vissza hozzá John.
Adtak egy kis marihuánát, vállon veregettek és azt mondták.
– Milyen
rettenetes.
Sara azt mondta, hogy a kertjében most már zöldségeket termel, és hogy
ő meg a partnere azt tervezgetik, hogy a következő évben gyereket
vállalnak. Sarát a gimnázium óta ismertem, ahol mindig is a lázadó lány
volt, én meg a hódoló követője. Isabella – és itt gondoljanak egy
vékony bombázóra természetes vörös hajjal – elárulta, hogy elment egy
vakrandira, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egy
Elvis–hasonmással, akivel egy kínai étteremben találkozott. Az ki volt
zárva, hogy elmeséljem ezeknek a nőknek, hogy én éppen most rúgtam ki a
negyedik gáláns úriemberemet, és hogy ezek a férfiak heti 1000 dollárt
fizettek nekem néhány együtt töltött szenvedélyes óráért. Mint ahogyan
azt sem mondhattam el nekik, hogy talán HIV–pozitív vagyok.
Ehelyett együtt érzően vigyorogtam rájuk, és elkerekítettem a szemem,
valahányszor a beszélgetés azt kívánta.
Megbeszéltük, hogy találkozunk Sara barátaival egy bárban, a Bellevue
Hillen. Nagy gondossággal öltöztem fel erre az alkalomra.
243 A fehér testhez álló nadrágomat és a dögös rózsaszín, kámzsanyakú
felsőmet vettem fel. A felsőm fölé még magamra kaptam a sötétzöld
kabátomat és belebújtam a kedvenc Birkenstock szandálomba. A kocsmában
szinte az összes lány mindenféle divattervező' 1000 dolláros ruhájában
parádézott menő magas sarkúakban, vagy Sass & Bide farmerben,
amit betűrtek a bőrcsizmájukba. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy
belőlük lesznek majd azok a tisztes idősebb hölgyek, akiket a Rogerrel
elköltött ebéd alatt láttam.
Úgy éreztem magam köztük, mint egy földönkívüli. De a kocsma minden
férfija megfordult utánam, ahogy elhaladtam mellettük. A legtöbbjük
talált valami okot, amiért hozzám érhetett, útban valamerre. Rendkívüli
érzés volt. Olyan, mintha valamiféle feromonokat árasztottam volna.
Senkinek nem néztem a szemébe, pedig szandálban voltam, az istenért!
Éjjel 2–re elegem lett a férfiak bámészkodásából és a barátnőik
gyűlölködő pillantásaiból, így összebújtam az alfahímmel. Egy nagyon
magas afro–amerikai volt, akihez a nők véget nem érő hada közelített.
Gyakran körbesétált a teremben, és letapizott néhány lányt (akik
ismerték őt) a fenekükön, amikor elhaladt mellettük. A mi asztalunkat
kétszer is megközelítette, jelentőségteljesen megtorpanva előtte, ránk
meredt, majd szó nélkül távozott. Harmadszorra letelepedett a velünk
átellenben lévő asztalhoz, a mobiltelefonján beszélt és intett nekem,
hogy menjek oda hozzá.
– Nem – mondtam nyersen.
– Telefonálsz. Ha velem akarsz beszélni, azt
tanácsolom, tedd le.
Azonnal befejezte a telefonálást, és odahúzott magához.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarlak dugni? Majdnem
hangosan felnevettem. Eltűnődtem, vajon mit szólna, ha közölném vele,
hogy negyven felé járok, elképzelhető, hogy fertőző vagyok, és kis
híján egy kurva.
Ehelyett flegmán azt feleltem:
– Ma este nem, barátom. Másnak
ígérkeztem.
Egy darabig emésztgette ezt, majd körbenézett a kocsmában, és próbált
rájönni, ki figyel bennünket. Isabellára és Sarára kacsintottam.
– Különben is nős vagyok–jelentette ki, és megmutatta a mobilját.
–
Nézd, hét üzenet az asszonytól!
A beérkezett üzeneteire néztem. A feleségét „Asszony” néven listázta a
címlistájában. Ott is volt – egy lista a megválaszolatlan üzenetekről
egy szegény nőtől, akit egyszerűen csak „Asszony”–nak hívott.
Az időzítése nem is lehetett volna rosszabb. Annyira arcátlanul önhitt
volt, hogy erős késztetést éreztem az egója megcsapolására. Nem tudtam
uralkodni magamon. Segítek az asszonynak némi méltóságot megőrizni, ha
az ura veszít valamennyit az övéből.
– Meggondoltam magam. Gyerünk, mégis akarod veled kefélni – mondtam, és
a bár teljes nézőközönsége előtt megcsókoltam.
– Hadd beszéljek a
barátaimmal.
Sara és Isabella a közelben álltak.
– Kérek öt percet – súgtam oda
nekik.
– Ne menjetek el nélkülem!
Megfogtam a pasi kezét és kivezettem az ajtón. Néhány cimborája
kedélyesen megveregette a vállát, ahogy kisétáltunk. A lányoktól csak
mocskos pillantásokat kaptam.
Amikor kiértünk, belöktem a legközelebbi falmélyedésbe.
– Elígérkeztem,
de odavagyok egy csókért – mondtam neki rekedten.
Elhúzta az arcát, és megpróbálta a kezembe adni a farkát.
Sarkon fordultam.
– Várj! – kiáltotta és visszahúzott.
– Oké. Egy csók.
Újra elhúzta az arcát, és ezúttal erősebben ragadta meg a kezem, és
lehúzta az ágyéka felé.
– Sajnálom – mondtam és elfordultam.
– Megmondtam. Csak egy csók.
– Jól van, jól van – mondta zsémbesen.
Előrehajoltam és felhergelve gyors csókot adtam a szájára, az ajkaimat
végighúzva a száján. Úgy teljes három másodpercig tartott az egész.
Aztán elsétáltam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna, és
visszatértem a kocsmába. Nagyjából három percig voltam távol.
A cimboráira kacsintottam, amikor elsétáltam mellettük. Egy alterós
srác, akivel roptam egy ideig a táncparketten, elismerően mosolygott
rám, amiért ilyen gyorsan megszabadultam tőle.
– Király – mondta.
Amikor visszaértem Sarához és Isabellához, mondtam nekik egy viccet,
amin úgy kezdtünk hangosan vihogni, mint az iskolás lányok. Mire fél
óra múlva az emberem visszatért egy szál magában, az egész kocsma
tudta, hogy a háromperces kis kalandunkban valamit nagyon mulattatónak
találtunk.
Később a táncparketten bukkant rám, és igyekezvén menteni a becsületét,
megpróbált rávenni, hogy lassúzzak vele. Az alterós srác meg én eközben
szédületesen táncoltunk. Ellöktem magamtól és hűvösen azt mondtam neki:
– Menj el! Megmondtam, nem akarok dugni veled.
Hátat fordítottam neki, és tovább táncoltam – úgy, ahogy én akartam. Az
alterós srác csak nézett és mosolygott. Amikor elmentünk, az ajtó
mellett állt a többi alterós haverjával. Búcsúzóul odabiccentettem.
– Hova mész? – kérdezte.
– Haza–feleltem.
Újra elmosolyodott, bólintott, és a haverjaival maradt.
– Király –
mondta újra.
Sara, Isabella meg én külön taxikba szálltunk. A hazautamat a Visa
kártyámra számítottam fel, mert tudtam, hogy a lehúzható kártyaleolvasó
nem tudja megállapítani, hogy nincs rajta semmi pénz. Vigyorogtam
magamban, ahogyan végigszáguldottunk az elhagyatott utcákon
Darlinghurst felé. Hónapok óta ez volt a legkielégítőbb éjszakám.