Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Szombat délelőtt 11 – kor kiautóztam Erskineville–be, Sydney belső nyugati kerületeibe, és követtem Henry részletes útmutatóját az irodával egybekötött otthonához. Meglepően könnyű volt odatalálni – egy toronyház volt, közvetlenül a repülők útvonala alatt. Karen nem volt ott, amikor megérkeztem, és felcsapott bennem a nyugtalanság szikrája. Nem szóltam a barátaimnak erről a kiruccanásról; esetleges rejtélyes eltűnésemhez épp ez volt a megfelelő idő.
Henry pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá – sötét farmer és fekete póló, szőke haj és kecskeszakáll; fitt, karcsú testfelépítés és az irántam érzett gerjedelem. Habár nem próbált megérinteni vagy kétértelmű megjegyzéseket tenni, mostanra már felismertem a vágyakozást. Örültem, hogy az üzleti ruhámat öltöttem magamra–fehér ing és méretre szabott nadrág.
Henry büszkén vezetett körbe a lakásában. Összeillő krémszínű bőrkanapék és ebédlőszékek álltak benne, a falakat pedig némi elfuserált szürrealizmus díszítette. A képek túl harsánynak tűntek, túl élénk színűnek – mintha a művész nem akart volna vesződni a színek kikeverésével, és beérte volna a konfekcióban kapható alapszínekkel és a gyerekes firkálással.
Minden makulátlan volt – egészen a friss kéztörlőig a fürdőszobában. Az erkélyükről Nyugat–Sydney nagy része látszott, a reptér pedig világosan látható volt. A repülők rendszeresen szálltak fel. De mi még csak nem is hallottuk őket.
A leginkább kitüntetett helyen egy díszes kalitka állt, benne két élénk színű afrikai papagájjal. Köztük és a kinti világ közt duplaüvegű ablak volt. Ezek a madarak álló nap nézték, ahogy a repülők felszállnak a bolyhos felhőkkel teli kék ég végtelen kiterjedésébe.
Henry madaraira bámultam. Egy pillanatig erős késztetést éreztem, hogy a legközelebbi széket nekivágjam a dupla üveges ablaknak és szabadon engedjem őket. Ehelyett leültem, olyan messze Henrytől, amennyire csak tudtam, és beszélgetni kezdtem. Amikor Karen megérkezett, épp a gyerekek vallásos neveltetésének előnyeit és hátrányait részleteztem, és ölemben egy teáscsésze pihent.
Henry azt a benyomást keltette bennem, hogy Karen lesz a történelem első asszonya, aki nem érzi majd fenyegetve magát a megjelenésem miatt, így, megkockáztatva, hogy hiúnak hangzóm, megingathatatlan önbecsülésű nőre számítottam. Ezzel szemben nagyon magas, nagyon vékony és nagyon ideges volt.
Legalább tíz pont az üzleti ruhámra.
Karen azzal a pillantással nézett rám, amitől annyira tartottam. Azzal a pillantással, amit minden feleségtől megkapok, amikor felfedezik, hogy kettesben voltam a férjükkel. Pillanatnyi megdöbbenés, ahogyan befogadják telt ajkaimat és hosszú aranybarna hajamat, majd gyors ellenőrző pillantást vetnek a partnerükre, megbizonyosodván, hogy a férjük nem kéjelgett a jelenlétemben. Kénytelen–kelletlen arra gondoltam, hogy most már kiérdemeltem ezt a pillantást. Mindazzá váltam, amitől a feleségek a leginkább tartottak.
De szerettem volna jóvá tenni a vétkeimet Karennel. Szerettem volna meglengetni a férje orra előtt, és elérni, hogy Henry szenvedjen, amiért nem kaphat meg. Meg akartam tagadni tőle a lehetőséget, hogy megcsalja a feleségét. Talán még azt is elmondom Karennek, hogy mi volt a férje javaslata. Fontos volt, hogy szimpatikus legyek a számára. Otromba hízelgésbe kezdtem, miközben Henryt nagyrészt semmibe sem vettem, és igyekeztem elérni, hogy a nő biztonságban érezze magát.
– Gyönyörű az otthonod – mondtam Karennek.
– A művészed láthatóan rátalált a benne élő gyermekre.
– A körülöttünk lévő fehér falakon lógó képgyűjtemény felé biccentettem. Mind fölött volt egy–egy képet megvilágító lámpácska, így nyilván nagy szeretettel tették fel őket, és nagy tisztelettel néztek rájuk.
Karen szinte rájuk sem nézett, és azzal foglalta el magát, hogy lepakolja mindazt az élelmiszert, amit vásárolt. Lehajtott fejjel csinálta, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, és nem szólt hozzánk.
Amikor az egyik szatyorból előkerült egy üveg áfonyáié, megláttam a lehetőségemet, hogy kapcsolatot teremtsek vele.
– Ááááh – jegyeztem meg.
– Áfonyálé. Be kell hogy valljam, ez az egyik szörnyű gyengém. Vodkával keverve, mármint. És említettem már a sört és a bort? Igazság szerint, ha jobban belegondolok, elég sok gyengém van…
– Elhallgattam, színlelt aggodalommal az arcomon.
Karen felnevetett önmagam lekicsinylését hallván.
– Hát igen – mondta. – A rettegett alkohol. Nagyszerű dolog. Az, meg a csokoládé. Hol is lennénk nélkülük?
– Egy egészségesebb helyen – feleltem, és mind felnevettünk.
Aznap az összes szabályomat megszegtem. Talán ezzel akartam ellensúlyozni a bűntudatomat. Az ő parkolójukban hagytuk az én autómat, és az övékkel mentünk ebédelni – ugyanazzal a makulátlan kinézetű áruszállító furgonnal, amit Henry az első találkozásunkkor is vezetett. Hárman ültünk elöl. A feleség középen. Nem ez a legkellemesebb helyzet, amiben az ember találhatja magát. Nem tudtam uralkodni magamon. Rám jött a kuncogás. Csak egy apró kacaj hagyta el a szám, de az is elég volt.
– Min vihogsz? – kérdezte Karen, mosollyal az arcán.
– Amikor utoljára ültem áruszállító furgonban, úgy 16 éves voltam – mondtam. –Akkor is rám jött a nevethetnék. Bárcsak tudtam volna akkor, amit most tudok…
Karen elnevette magát.
– Én már a diliházban lennék! – kiáltott fel.
Ühüm. Minden nézőpont kérdése, így van.
Némi tanakodás után abban maradtunk, hogy a helyi kocsmában ebédelünk – főként, mert nekem nagyjából 3 dollár volt a pénztárcámban, és nagyon valószínű volt, hogy a bárnál elfogadnak hitelkártyát. Én egy sült húsos és gombás pitét rendeltem (ez volt a legolcsóbb étel az étlapon), meg egy korsó VB sört. Henry ragaszkodott 249 hozzá, hogy ó' állja a cechet, és én nem tiltakoztam annyit, amennyit általában.
Odakint ettünk. Henryt és Karent különösen lenyűgözte a sörkert közepén álló kis madárház, tele törpepapagájjal. Megvitatták annak előnyeit és hátrányait, hogy saját magányos törpepapagájukat beadják a kocsmárosnak, hogy új barátokra tehessen szert. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy túl kicsi a ketrec.
– Neked nem kéne a törpepapagájunk? – kérdezte Henry.
Talán el kéne fogadnom, gondoltam. Talán hazavihetném a papagájt, és aztán szabadon engedhetném az erkélyemről. De a fejemben ott motoszkált a gondolat, hogy elkapná egy héja, egy szarka vagy valamilyen ragadozó madár, és én megtanulnám, mivel jár valójában, amikor egy háziasított állatnak visszaadjuk a szabadságát.
– Sajnálom, de nálam tilos háziállatot tartani – vontam vállat sajnálkozva.
Az ebéd végére Karen már elméletben bele is kezdett az otthoni irodájuk renoválásába, hogy én jobban elférjek. Annyira kedves volt, hogy már attól szörnyen éreztem magam, hogy egyáltalán ott vagyok. Azt lehet, hogy meg tudom akadályozni, hogy Henry megdugjon, de az kizárt, hogy a mentális monogámiára is rá tudom venni. Már–már azon voltam, hogy félrevonom Karent és felfedem előtte, hogy a férje megdugható asszisztensként akart engem alkalmazni az ő orra előtt. Ehelyett csukva tartottam a szám, és eltökéltem, hogy soha többet nem találkozom velük.
Kitettük Karent a munkahelyén, aztán Henry visszavitt az én autómhoz.
– Tetszel neki – mondta.
– Igen – feleltem gyászos hangon.
– Túlságosan is. Épp ez a probléma. Sajnálom, Henry, de kizárt, hogy el tudjam vállalni ezt a munkát, még akkor is, ha nincs benne szex.
– Teljesen igazad van – felelte nagy meglepetésemre.
– Én is pontosan ugyanerre a következtetésre jutottam. Annyira rosszul láttam ezt az egészet! Egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy Karent melletted láthattam. A közelébe sem érsz. Be kell vallanom, eddig azt hittem, hogy te vagy a világ legnagyszerűbb 250 nője, akit csak valaha láttam, de amikor a feleségem mellett állva láttalak, ráébredtem, milyen gyönyörű is ő valójában. Többé nem érdekelnek más nők, Holly. Vissza akarom kapni a feleségem. Ő az, akit szeretek! Köszönöm, hogy eljöttél ma. Azt hittem, sikerül majd elérnem, hogy meggondold magad, de végül én gondoltam meg magam. Már a feleségem a világ legszebb asszonya!
Újabb kudarc volt ez, de valamiként mégis segítettem nekik. Két házasság egy hét alatt. Három, ha az „Asszony”–t is beleszámoljuk. Ezerrel pörögtem!
– Örülök a döntésednek – mondtam, kiszálltam a furgon makulátlanul tiszta bőrrel borított utasteréből, és a saját poros kis Barinámra néztem.
– Hé, Henry – szóltam be az ablakon, és a saját mocskos autóm felé biccentettem.
– Ha fent hagyod a koszt, az természetes védőréteget képez. Talán a jövőben nem kellene elrejtened.
Henry csak vigyorgott.


Vasárnap este Dick a BMW–jén jött értem.
– Hello, Holly–lány? – mondta amerikai akcentusával.
– Igazán jól nézel ki!
– Igyekszik az ember… – feleltem, és a fekete nadrágomra meg a kabátomra mutattam. Alatta egy gyönyörű fehér inget viseltem, az elején egy kis masnival.
–Te sem nézel ki rosszul.
Így is volt. Nyitott nyakú csíkos ing volt rajta, egy fekete kabát és nadrág. Ugyanazzal a gyönyörű kék szemével bámult engem.
– Olyan jó, amikor az embernek nem kell sokat vezetnie – mondta.
– így érkezéskor is úgy tudok kinézni, mint ahogyan induláskor.
Dick mostanában költöztette be a családját a külső kerületekből egy belsőbe. Úgy gondolta, ezzel legalább napi három órát megspórolt magának. Le voltam nyűgözve. Teljesen új embernek tűnt.
A kikötőn álló étteremhez mentünk a Walsh Baynél, ami a Sydney Színházi Társulattal volt határos az egyik kikötő csücskénél. Inkább tűnt raktárépületnek, mint étteremnek, de a sydneyi Kikötőhídra nyíló kilátás csodálatos volt.
251 Mit kérsz inni? – kérdezte Dick, miután letelepedtünk az asztalunknál.
Egy vodka–szóda csodás lenne, köszönöm – feleltem, és a körülöttem ülő embereket nézegettem.
A többi kuncsaft nagyrészt korombéli vagy idősebb volt. A férfiak inget és nyakkendőt viseltek, a nők hosszú ujjú blúzt, melyek közül sok ropogósán fehér volt, mint az enyém. Kevés olyan fiatalosan öltözött idős nő volt, akikkel a Woolahrán találkoztam – a legtöbb ember itt valószínűleg megdolgozott a pénzéért. Sokan néztek ki férj–feleségnek, akik magas beosztásban dolgoznak a belvárosban és két keresetet akasztottak le, amiből hatalmas lakás–kölcsönöket fizettek a belső nyugaton álló házukra. Gyerek nem akadály.
Dick észrevette, hogy a szomszédainkat tanulmányozom.
– Meg lennél lepve, ha tudnád, közülük hányan pontosan olyanok, mint mi – mondta egy kacsintással.
Rá meredtem.
– Úgy érted, nem házasok? Olyanok, mint… mi? – suttogtam.
Újra körbenéztem. Ha jobban belegondolok, a legtöbb nő karcsú volt és jól öltözött. A férfiak gyakran kopaszok voltak nagy sörhassal. A nők emellett jelentékenyen fiatalabbak is voltak, mint a férfi párjaik. Meg voltam döbbenve. Dick felnevetett.
– Nem egészen olyanok, mint mi – mondta.
– Sokan közülük valószínűleg együtt dolgoznak.
Minél több dologról tudtam, annál inkább rádöbbentem, hogy nem tudok semmit. Andre tévedett – nem volt abban semmi új, amit csináltam.
Hol voltak a feleségek? Csak nem ült otthon mind a vasárnapi sült húson ügyködve? Vágyódtam arra, hogy az ő oldalukat is megismerhessem.
– Szóval hogy halad ez a te könyved? – kérdezte Dick. Beletelt egy kis időbe, mire eszembe jutott a kis mesém az idős hölgyekről.
– Óh, nagyszerűen? – feleltem.
– A karaktereim kezdenek nagyon jól fejlődni.
– Mennyi idő még, míg befejezed?
– Óh, hát szerintem úgy még egy hónap – mondtam bizonytalanul.
– És akkor mihez kezdesz?
– Nemtom.
– Szomorú képet vágtam.
–Talán visszamegyek az irodába.
Dick felvont szemöldökkel nézett rám.
– Te? – kérdezte.
– Egy irodában? Én többé nem tudlak elképzelni egy irodában, Holly. Kizárt, hogy be tudnál illeszkedni. A nők gyűlölni fognak, a férfiak meg ágyba akarnak majd vinni. Most már van benned valami. És ezt vízzel nem tudod lemosni.
– Mire gondolsz? – kérdeztem élesen.
– Nyers szexuális vonzerő – felelte.
– Csak úgy árad belőled. Benne van a mozdulataidban. A tekintetedben. Körbevesz az aurája.
Elkerekedett szemmel néztem rá.
– Pilatesnek hívják, és három évembe telt, mire eljutottam ide – mondtam tréfásan, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék úgy járkálni, hogy közben valamiféle szexuális vonzerő árad belőlem.
Dick megrázta a fejét.
– Nem fogsz tudni visszamenni, Holly – mondta vészjóslóan.
– Lehet, hogy nincs pénzed, de akkor is az előkelők életét éled. Te kalandor vagy. Soha nem leszel boldog négy fal közé bezárva. Mindig újra ki akarnál törni. Nem arra születtél, hogy ketrecbe zárjanak, Holly.
– Hát, nem függhetek az idegenek kedvességétől az életem végéig – mondtam gunyorosan.
– Az a gond, hogy többé már sehová sem tartozom.
– A nyomaték kedvéért a körülöttünk ülők felé intettem.
– Kilógok mindenki világából. Nem vagyok meleg, de nem vagyok egészen hetero sem. Nem vagyok fiatal, de határozottan nincs még nekem leáldozóban. Nem igazán vagyok szexmunkás, de néha fizetnek nekem a szexért. Nem vagyok gazdag, de úgy élek, mintha az lennék. Nem tudom kifizetni a lakástörlesztésemet, és mégis itt ülök veled egy káprázatos étteremben. Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom meghatározni magam. Többé már semmi nem igaz.
– Talán van ennek némi köze a mások megítéléséhez, amiről mindig olyan sokat beszélsz – jegyezte meg Dick.
– Talán szükséged van a megítélésre, hogy helyet találj magadnak.
Elnyomtam egy borzongást. Nem akartam kiszámíthatóvá válni. Nem akartam, hogy besorolható legyek egy „helyre”.
– Hát, az ítélkezés hiánya mindenképp megkönnyítette az életemet – vitáztam.
– Egy rakás önelemzést folytattam. Rendes körülmények közt a különféle cselekedeteimmel kapcsolatban, és arról, hogy vajon megbántottam–e valakit, és hogy ez jó volt–e vagy rossz. De most felfedeztem, hogy minden ember más nézőpontból látja a dolgokat, így nincs sok értelme 18 milliárd eltérő vélemény miatt aggódni. Ennek a könyvnek az írása egyértelműen segített értékelnem az élet könnyedebb oldalát – talán a léhaság lesz az új feketém. Mindenképp könnyebb viselni, mint a morbiditást!
– Nem is tudtam, hogy ennyire mély könyv – mondta Dick elgondolkodó arccal.
– Azt hittem, azt akartad, hogy kommersz legyen.
– Mély. Kommersz. Egyre megy.
– motyogtam egykedvűen.
A vacsora előtti vodka volt az oka. Nem kortyolgathatom tovább.
Dick szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy egy öreg kis nénikékről szóló könyv kérdőre vonhatja a társadalom elképzeléseit arról, hogy mi a helyes és mi nem. Erős késztetést éreztem, hogy elmondjam neki az igazat, de ő volt az egyik főszereplő. Én sem szerettem volna, ha úgy figyelnek meg, mint valami ketrecbe zárt patkányt. Mérhetetlen bűntudatom támadt emiatt.
– Szóval akkor ez azt jelenti, hogy lehetséges, hogy már csak egy hónapon át csinálod ezt? – kérdezte, és kissé riadt volt a hangja.
– Úgy érted, a gáláns úriember dolgot? Valószínűleg.
– És ha a teszteredményeim negatívok, gondoltam.
Dick felindultnak tűnt.
– Miért is engedtelek el? – kérdezte, és álmélkodva megérintette az arcom.
– Olyan gyönyörű vagy. Az új gavallérod biztosan jól bánik veled. Határozottan ragyogóan nézel ki. Hihetetlen aura vesz körül. Amikor besétálsz egy terembe, elképesztő. Mondta ezt már neked bárki is?
– Hát, igen… de idén leszek negyven, ne feledd, szóval minden alkalommal jobban esik hallani.
A pincér ott téblábolt mellettünk.
– Mit kérsz? – kérdezte Dick.
– Te kérsz valamilyen előételt? – kérdeztem.
– Nekem jólesne egy kis osztriga.
– Remekül hangzik! Nektek, ausztráloknak van a világ legfinomabb osztrigája! En is azt kérek.
– Oké, hát, ebben az esetben, utána a sült durbincsot kérem – mondtam.
– Én igazán unalmas leszek, és marhaszelet érméket kérek bearnaise szósszal – mondta Dick.
– Élvezettel nyúlt a borlap után.
– Vöröset vagy fehéret? – kérdezte.
– Óh – mondtam –, te jobban szereted a vöröset. És igazából én is. Gyorsan változtatok is a rendelésemen.
– Sietve újra átfutottam az étlapot, és döntöttem a második választásomról: kicsontozott bárányborda padlizsános parmigianával.
Dick elégedettnek tűnt, és sok időt rászánt a borlista áttanulmányozására. Végül egy ötödik szedésű pinot nevezetű valami mellett döntött, és megkérdezte a mellettünk tébláboló borpincért (sötét bőr, barna szem, káprázatos), hogy mit jelent az „ötödik szedésű”. Gyorsan rákukkantottam az itallapra – egy üvegje 420 dollárba került!
– Ez az ötödik alkalom, hogy a szőlőt leszüretelték – felelte a pincér.
– Az 1800–as évekből ered a kifejezés, és ma már nincs túl nagy fontossága. De nagyon jó évjárat.
Érdekes volt végignézni a párbeszédüket – ahogy egy milliomos pénzembert okít egy gyönyörű, fiatal eurázsiai férfi.
– Amolyan funky íze van – fejezte be a pincér.
Dick felvonta a szemöldökét.
– Rendben, lássuk milyen – mondta.
Igyekeztem nem gondolni arra, hogy egy lakástörlesztésnyi pénzt adunk ki egy italra, ami „funky” ízű.
Miután a bort dekantálták, és végül hatalmas vörösboros poharakba öntötték, valóban olyan volt, amilyennek a fiatalember leírta. Volt benne valami szokatlan és merész, amit nehéz lett volna
nevén nevezni.
– Egy új leírószó neked – mondtam viccesen Dick–nek.
– A befektetőid imádni fogják.
– Hogy téged idézzelek, Miss Hill – mondta Dick –, mindenki tanulhat mindenkitől.
Előrehajolt és újra megérintette az arcomat.
– Megváltoztattad az életem, Holly–lány. Az együtt töltött hetek voltak életem legboldogabb hetei. Újra tudom élvezni az életet. Te tanítottad ezt meg nekem.
Ha egy exbarát lett volna, megkérdezhettem volna: „Akkor miért szakítottál velem?” De csak úgy, mint a „Mikor találkozunk legközelebb?” vagy a „Szeretsz?”. Azonban tudtam, hogy nem lenne helyes ezt kérdeznem.
– A megfelelő emberek a megfelelő időben jönnek az életünkbe – mondtam inkább.
– Máskülönben észre sem vennénk őket.
– Nagyon különleges ember vagy, Holly – mondta és szemér mesen megcsókolt az asztal fölött.
Megérkezett az osztriga, ami a legfinomabb volt, amit életemben valaha ettem – mármint étteremben. Azoknak semmi nem érhetett a nyomába, amiket a nővérem barátja lopott frissen, és amiket a folyóban mostunk meg.
Beszéltünk Dick munkájáról, Dick házasságáról és Dick újonnan megtalált szabadidejéről. Andréhoz hasonlóan, ő is elszörnyedt annak hallatán, hogy heti 1000 dollárból próbálok életben maradni.
– Abból nem tudsz megélni? – jelentette ki.
Ez csak rövid távú megoldás – mondtam.
– Kifizetem a számláimat. A hab az, amit nem tudok megengedni magamnak. Az ilyesmiket.
– És a körülöttünk lévő étteremre mutattam, meg a félig megevett főételre a tányérjainkon.
A gavallérod megengedné, hogy másokkal is találkozz? – kérdezte.
Belül összerándultam. Ugyanezt az utat jártam végig Andréval.
– Nem hiszem, hogy szeretnék ilyet tenni – mondtam ismét.
– Az nem én lennék.
– De szükséged van a habra – mondta Dick.
– Nézd csak meg magad – nem nézhetsz így ki a hab nélkül.
Ha Andre mondta volna ezeket, elgondolkoztam volna, hogy pontosan milyen habra is gondol. Dick talán tudattalanul csinálta. Aztán ráeszméltem – Dick és Andre mindketten aggódtak amiatt, hogy mennyi hab jut nekem. Roger is, habár ő lének hívta. Az egész egy kicsit jungi volt nekem.
– Kérsz desszertet? – kérdezte Dick.
– Talán egy kis kávét – mondtam.
– Hab nélkül.
– Rákacsintottam. Hosszú ideig bámult rám, miután leadta a rendelésünket.
– Miért is engedtelek el? Mi fog történni velünk? Mi a vége ennek az egésznek? – kérdezte újra, és megrázta a fejét. Újra áthajolt az asztal fölött és megcsókolt, ezúttal a számon.
Azon kaptam magam, hogy újra Johnra gondolok. Dick annyira hasonlított rá. Talán mégis lehetne Dick az én Johnom. Azt kívántam, bárcsak valaki engedné, hogy hosszú távon is maradjak. De még a közepes táv is megfelelne. De aztán megfogant bennem az elhatározás. Ezúttal igenis rendes munkát szerzek magamnak. Nincs több gáláns úriember. Dicknek joga volt ahhoz, hogy biztonságban legyen a magamfajtáktól. Inkább rámosolyogtam.
– Valaminek a vége sohasem az „amíg meg nem haltak” – mondtam.
– Az azt jelentené, hogy a dolgok nem változnak. Példának okáért az ember elunja magát. Jobb, ha növekedünk, továbblépünk és a boldogság új formáit keressük.
Dick megfogta a kezem, gyengéden megcsókolta a kézfejemet, és közben mélyen a szemembe nézett.
– Amennyiben útközben észrevesszük a hibáinkat – mondta.
A pincér megérkezett a kávénkkal. Kihúztam a kezem a kezéből. A házi édességek, amiket a kávénkkal kaptunk, isteni finomak voltak, és hamar befaltam őket. És Dickét is. Mindannyiunkban volt egy kevés Tom, gondoltam.
– Köszönöm ezt a csodás vacsorát – mondtam, miután Dick kifi zette a számlát.
Rám nézett és elmosolyodott.
– Abszolút öröm volt a részemről.
Rám segítette a kabátomat, amikor távoztunk, és belém karolt, ahogy elindultunk a BMW felé. Hűvös szellő fújt végig a kikötőn.
Dick kinyitotta nekem a kocsiajtót, és én vigyáztam, hogy összezárva tartsam a térdeimet, miközben beszálltam.
– Nagyon különleges vagy, tudod? – mondogatta egyre–másra Dick a hazafelé úton.
Már kezdtem azt gondolni, hogy talán éppen ez a probléma – túlságosan is különleges voltam. Talán ideje lenne elkezdenem helyénvalóan viselkedni.
Félreállt a lakásom előtt és futó csókot adott a számra. Benne lettem volna egy kis csók és más semmiben, úgyhogy kicsit csalódott voltam. De aztán ráébredtem, hogy a Dick generációjába tartozó férfiak nem csókolóznak csupán magáért a csókért. Néhány apró csók a vacsoraasztal és a kesztyűtartó fölött. Mindössze ennyire futotta tőle a hálószobán kívül.
Ahogy az épületem ajtaja felé lépkedtem, észrevettem, hogy egy lány minket figyel. Valószínűleg azt gondolta, hogy az apucim szerzett magának egy BMW–t. Magamban felnevettem. Ha tudná, milyen közeljárt az igazsághoz!

fel