Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Szombat délelőtt 11 – kor kiautóztam Erskineville–be, Sydney belső
nyugati kerületeibe, és követtem Henry részletes útmutatóját az
irodával egybekötött otthonához. Meglepően könnyű volt odatalálni – egy
toronyház volt, közvetlenül a repülők útvonala alatt. Karen nem volt
ott, amikor megérkeztem, és felcsapott bennem a nyugtalanság szikrája.
Nem szóltam a barátaimnak erről a kiruccanásról; esetleges rejtélyes
eltűnésemhez épp ez volt a megfelelő idő.
Henry pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá – sötét farmer és
fekete póló, szőke haj és kecskeszakáll; fitt, karcsú testfelépítés és
az irántam érzett gerjedelem. Habár nem próbált megérinteni vagy
kétértelmű megjegyzéseket tenni, mostanra már felismertem a
vágyakozást. Örültem, hogy az üzleti ruhámat öltöttem magamra–fehér ing
és méretre szabott nadrág.
Henry büszkén vezetett körbe a lakásában. Összeillő krémszínű
bőrkanapék és ebédlőszékek álltak benne, a falakat pedig némi
elfuserált szürrealizmus díszítette. A képek túl harsánynak tűntek, túl
élénk színűnek – mintha a művész nem akart volna vesződni a színek
kikeverésével, és beérte volna a konfekcióban kapható alapszínekkel és
a gyerekes firkálással.
Minden makulátlan volt – egészen a friss kéztörlőig a fürdőszobában. Az
erkélyükről Nyugat–Sydney nagy része látszott, a reptér pedig világosan
látható volt. A repülők rendszeresen szálltak fel. De mi még csak nem
is hallottuk őket.
A leginkább kitüntetett helyen egy díszes kalitka állt, benne két élénk
színű afrikai papagájjal. Köztük és a kinti világ közt duplaüvegű ablak
volt. Ezek a madarak álló nap nézték, ahogy a repülők felszállnak a
bolyhos felhőkkel teli kék ég végtelen kiterjedésébe.
Henry madaraira bámultam. Egy pillanatig erős késztetést éreztem, hogy
a legközelebbi széket nekivágjam a dupla üveges ablaknak és szabadon
engedjem őket. Ehelyett leültem, olyan messze Henrytől, amennyire csak
tudtam, és beszélgetni kezdtem. Amikor Karen megérkezett, épp a
gyerekek vallásos neveltetésének előnyeit és hátrányait részleteztem,
és ölemben egy teáscsésze pihent.
Henry azt a benyomást keltette bennem, hogy Karen lesz a történelem
első asszonya, aki nem érzi majd fenyegetve magát a megjelenésem miatt,
így, megkockáztatva, hogy hiúnak hangzóm, megingathatatlan önbecsülésű
nőre számítottam. Ezzel szemben nagyon magas, nagyon vékony és nagyon
ideges volt.
Legalább tíz pont az üzleti ruhámra.
Karen azzal a pillantással nézett rám, amitől annyira tartottam. Azzal
a pillantással, amit minden feleségtől megkapok, amikor felfedezik,
hogy kettesben voltam a férjükkel. Pillanatnyi megdöbbenés, ahogyan
befogadják telt ajkaimat és hosszú aranybarna hajamat, majd gyors
ellenőrző pillantást vetnek a partnerükre, megbizonyosodván, hogy a
férjük nem kéjelgett a jelenlétemben. Kénytelen–kelletlen arra
gondoltam, hogy most már kiérdemeltem ezt a pillantást. Mindazzá
váltam, amitől a feleségek a leginkább tartottak.
De szerettem volna jóvá tenni a vétkeimet Karennel. Szerettem volna
meglengetni a férje orra előtt, és elérni, hogy Henry szenvedjen,
amiért nem kaphat meg. Meg akartam tagadni tőle a lehetőséget, hogy
megcsalja a feleségét. Talán még azt is elmondom Karennek, hogy mi volt
a férje javaslata. Fontos volt, hogy szimpatikus legyek a számára.
Otromba hízelgésbe kezdtem, miközben Henryt nagyrészt semmibe sem
vettem, és igyekeztem elérni, hogy a nő biztonságban érezze magát.
– Gyönyörű az otthonod – mondtam Karennek.
– A művészed láthatóan
rátalált a benne élő gyermekre.
– A körülöttünk lévő fehér falakon lógó
képgyűjtemény felé biccentettem. Mind fölött volt egy–egy képet
megvilágító lámpácska, így nyilván nagy szeretettel tették fel őket, és
nagy tisztelettel néztek rájuk.
Karen szinte rájuk sem nézett, és azzal foglalta el magát, hogy
lepakolja mindazt az élelmiszert, amit vásárolt. Lehajtott fejjel
csinálta, csapkodta a konyhaszekrények ajtaját, és nem szólt hozzánk.
Amikor az egyik szatyorból előkerült egy üveg áfonyáié, megláttam a
lehetőségemet, hogy kapcsolatot teremtsek vele.
– Ááááh – jegyeztem meg.
– Áfonyálé. Be kell hogy valljam, ez az egyik
szörnyű gyengém. Vodkával keverve, mármint. És említettem már a sört és
a bort? Igazság szerint, ha jobban belegondolok, elég sok gyengém van…
– Elhallgattam, színlelt aggodalommal az arcomon.
Karen felnevetett önmagam lekicsinylését hallván.
– Hát igen – mondta.
– A rettegett alkohol. Nagyszerű dolog. Az, meg a csokoládé. Hol is
lennénk nélkülük?
– Egy egészségesebb helyen – feleltem, és mind felnevettünk.
Aznap az összes szabályomat megszegtem. Talán ezzel akartam
ellensúlyozni a bűntudatomat. Az ő parkolójukban hagytuk az én autómat,
és az övékkel mentünk ebédelni – ugyanazzal a makulátlan kinézetű
áruszállító furgonnal, amit Henry az első találkozásunkkor is vezetett.
Hárman ültünk elöl. A feleség középen. Nem ez a legkellemesebb helyzet,
amiben az ember találhatja magát. Nem tudtam uralkodni magamon. Rám
jött a kuncogás. Csak egy apró kacaj hagyta el a szám, de az is elég
volt.
– Min vihogsz? – kérdezte Karen, mosollyal az arcán.
– Amikor utoljára ültem áruszállító furgonban, úgy 16 éves voltam –
mondtam. –Akkor is rám jött a nevethetnék. Bárcsak tudtam volna akkor,
amit most tudok…
Karen elnevette magát.
– Én már a diliházban lennék! – kiáltott fel.
Ühüm. Minden nézőpont kérdése, így van.
Némi tanakodás után abban maradtunk, hogy a helyi kocsmában ebédelünk –
főként, mert nekem nagyjából 3 dollár volt a pénztárcámban, és nagyon
valószínű volt, hogy a bárnál elfogadnak hitelkártyát. Én egy sült
húsos és gombás pitét rendeltem (ez volt a legolcsóbb étel az étlapon),
meg egy korsó VB sört. Henry ragaszkodott 249 hozzá, hogy ó' állja a
cechet, és én nem tiltakoztam annyit, amennyit általában.
Odakint ettünk. Henryt és Karent különösen lenyűgözte a sörkert közepén
álló kis madárház, tele törpepapagájjal. Megvitatták annak előnyeit és
hátrányait, hogy saját magányos törpepapagájukat beadják a
kocsmárosnak, hogy új barátokra tehessen szert. Végül arra a
megállapításra jutottak, hogy túl kicsi a ketrec.
– Neked nem kéne a törpepapagájunk? – kérdezte Henry.
Talán el kéne fogadnom, gondoltam. Talán hazavihetném a papagájt, és
aztán szabadon engedhetném az erkélyemről. De a fejemben ott motoszkált
a gondolat, hogy elkapná egy héja, egy szarka vagy valamilyen ragadozó
madár, és én megtanulnám, mivel jár valójában, amikor egy háziasított
állatnak visszaadjuk a szabadságát.
– Sajnálom, de nálam tilos háziállatot tartani – vontam vállat
sajnálkozva.
Az ebéd végére Karen már elméletben bele is kezdett az otthoni irodájuk
renoválásába, hogy én jobban elférjek. Annyira kedves volt, hogy már
attól szörnyen éreztem magam, hogy egyáltalán ott vagyok. Azt lehet,
hogy meg tudom akadályozni, hogy Henry megdugjon, de az kizárt, hogy a
mentális monogámiára is rá tudom venni. Már–már azon voltam, hogy
félrevonom Karent és felfedem előtte, hogy a férje megdugható
asszisztensként akart engem alkalmazni az ő orra előtt. Ehelyett csukva
tartottam a szám, és eltökéltem, hogy soha többet nem találkozom velük.
Kitettük Karent a munkahelyén, aztán Henry visszavitt az én autómhoz.
– Tetszel neki – mondta.
– Igen – feleltem gyászos hangon.
– Túlságosan is. Épp ez a probléma.
Sajnálom, Henry, de kizárt, hogy el tudjam vállalni ezt a munkát, még
akkor is, ha nincs benne szex.
– Teljesen igazad van – felelte nagy meglepetésemre.
– Én is pontosan
ugyanerre a következtetésre jutottam. Annyira rosszul láttam ezt az
egészet! Egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat, hogy Karent
melletted láthattam. A közelébe sem érsz. Be kell vallanom, eddig azt
hittem, hogy te vagy a világ legnagyszerűbb 250 nője, akit csak valaha
láttam, de amikor a feleségem mellett állva láttalak, ráébredtem,
milyen gyönyörű is ő valójában. Többé nem érdekelnek más nők, Holly.
Vissza akarom kapni a feleségem. Ő az, akit szeretek! Köszönöm, hogy
eljöttél ma. Azt hittem, sikerül majd elérnem, hogy meggondold magad,
de végül én gondoltam meg magam. Már a feleségem a világ legszebb
asszonya!
Újabb kudarc volt ez, de valamiként mégis segítettem nekik. Két
házasság egy hét alatt. Három, ha az „Asszony”–t is beleszámoljuk.
Ezerrel pörögtem!
– Örülök a döntésednek – mondtam, kiszálltam a furgon makulátlanul
tiszta bőrrel borított utasteréből, és a saját poros kis Barinámra
néztem.
– Hé, Henry – szóltam be az ablakon, és a saját mocskos autóm
felé biccentettem.
– Ha fent hagyod a koszt, az természetes védőréteget
képez. Talán a jövőben nem kellene elrejtened.
Henry csak vigyorgott.
Vasárnap este Dick a BMW–jén jött értem.
– Hello, Holly–lány? – mondta
amerikai akcentusával.
– Igazán jól nézel ki!
– Igyekszik az ember… – feleltem, és a fekete nadrágomra meg a
kabátomra mutattam. Alatta egy gyönyörű fehér inget viseltem, az elején
egy kis masnival.
–Te sem nézel ki rosszul.
Így is volt. Nyitott nyakú csíkos ing volt rajta, egy fekete kabát és
nadrág. Ugyanazzal a gyönyörű kék szemével bámult engem.
– Olyan jó, amikor az embernek nem kell sokat vezetnie – mondta.
– így
érkezéskor is úgy tudok kinézni, mint ahogyan induláskor.
Dick mostanában költöztette be a családját a külső kerületekből egy
belsőbe. Úgy gondolta, ezzel legalább napi három órát megspórolt
magának. Le voltam nyűgözve. Teljesen új embernek tűnt.
A kikötőn álló étteremhez mentünk a Walsh Baynél, ami a Sydney Színházi
Társulattal volt határos az egyik kikötő csücskénél. Inkább tűnt
raktárépületnek, mint étteremnek, de a sydneyi Kikötőhídra nyíló
kilátás csodálatos volt.
251 Mit kérsz inni? – kérdezte Dick, miután letelepedtünk az
asztalunknál.
Egy vodka–szóda csodás lenne, köszönöm – feleltem, és a körülöttem ülő
embereket nézegettem.
A többi kuncsaft nagyrészt korombéli vagy idősebb volt. A férfiak inget
és nyakkendőt viseltek, a nők hosszú ujjú blúzt, melyek közül sok
ropogósán fehér volt, mint az enyém. Kevés olyan fiatalosan öltözött
idős nő volt, akikkel a Woolahrán találkoztam – a legtöbb ember itt
valószínűleg megdolgozott a pénzéért. Sokan néztek ki férj–feleségnek,
akik magas beosztásban dolgoznak a belvárosban és két keresetet
akasztottak le, amiből hatalmas lakás–kölcsönöket fizettek a belső
nyugaton álló házukra. Gyerek nem akadály.
Dick észrevette, hogy a szomszédainkat tanulmányozom.
– Meg lennél
lepve, ha tudnád, közülük hányan pontosan olyanok, mint mi – mondta egy
kacsintással.
Rá meredtem.
– Úgy érted, nem házasok? Olyanok, mint… mi? – suttogtam.
Újra körbenéztem. Ha jobban belegondolok, a legtöbb nő karcsú volt és
jól öltözött. A férfiak gyakran kopaszok voltak nagy sörhassal. A nők
emellett jelentékenyen fiatalabbak is voltak, mint a férfi párjaik. Meg
voltam döbbenve. Dick felnevetett.
– Nem egészen olyanok, mint mi – mondta.
– Sokan közülük valószínűleg
együtt dolgoznak.
Minél több dologról tudtam, annál inkább rádöbbentem, hogy nem tudok
semmit. Andre tévedett – nem volt abban semmi új, amit csináltam.
Hol voltak a feleségek? Csak nem ült otthon mind a vasárnapi sült húson
ügyködve? Vágyódtam arra, hogy az ő oldalukat is megismerhessem.
– Szóval hogy halad ez a te könyved? – kérdezte Dick. Beletelt egy kis
időbe, mire eszembe jutott a kis mesém az idős hölgyekről.
– Óh,
nagyszerűen? – feleltem.
– A karaktereim kezdenek nagyon jól fejlődni.
– Mennyi idő még, míg befejezed?
– Óh, hát szerintem úgy még egy hónap – mondtam bizonytalanul.
– És akkor mihez kezdesz?
– Nemtom.
– Szomorú képet vágtam.
–Talán visszamegyek az irodába.
Dick felvont szemöldökkel nézett rám.
– Te? – kérdezte.
– Egy irodában?
Én többé nem tudlak elképzelni egy irodában, Holly. Kizárt, hogy be
tudnál illeszkedni. A nők gyűlölni fognak, a férfiak meg ágyba akarnak
majd vinni. Most már van benned valami. És ezt vízzel nem tudod lemosni.
– Mire gondolsz? – kérdeztem élesen.
– Nyers szexuális vonzerő – felelte.
– Csak úgy árad belőled. Benne van
a mozdulataidban. A tekintetedben. Körbevesz az aurája.
Elkerekedett szemmel néztem rá.
– Pilatesnek hívják, és három évembe
telt, mire eljutottam ide – mondtam tréfásan, és egyáltalán nem voltam
benne biztos, hogy szeretnék úgy járkálni, hogy közben valamiféle
szexuális vonzerő árad belőlem.
Dick megrázta a fejét.
– Nem fogsz tudni visszamenni, Holly – mondta
vészjóslóan.
– Lehet, hogy nincs pénzed, de akkor is az előkelők életét
éled. Te kalandor vagy. Soha nem leszel boldog négy fal közé bezárva.
Mindig újra ki akarnál törni. Nem arra születtél, hogy ketrecbe
zárjanak, Holly.
– Hát, nem függhetek az idegenek kedvességétől az életem végéig –
mondtam gunyorosan.
– Az a gond, hogy többé már sehová sem tartozom.
– A
nyomaték kedvéért a körülöttünk ülők felé intettem.
– Kilógok mindenki
világából. Nem vagyok meleg, de nem vagyok egészen hetero sem. Nem
vagyok fiatal, de határozottan nincs még nekem leáldozóban. Nem igazán
vagyok szexmunkás, de néha fizetnek nekem a szexért. Nem vagyok gazdag,
de úgy élek, mintha az lennék. Nem tudom kifizetni a
lakástörlesztésemet, és mégis itt ülök veled egy káprázatos étteremben.
Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom meghatározni magam. Többé már semmi nem
igaz.
– Talán van ennek némi köze a mások megítéléséhez, amiről mindig olyan
sokat beszélsz – jegyezte meg Dick.
– Talán szükséged van a megítélésre,
hogy helyet találj magadnak.
Elnyomtam egy borzongást. Nem akartam kiszámíthatóvá válni. Nem
akartam, hogy besorolható legyek egy „helyre”.
– Hát, az ítélkezés hiánya mindenképp megkönnyítette az életemet –
vitáztam.
– Egy rakás önelemzést folytattam. Rendes körülmények közt a
különféle cselekedeteimmel kapcsolatban, és arról, hogy vajon
megbántottam–e valakit, és hogy ez jó volt–e vagy rossz. De most
felfedeztem, hogy minden ember más nézőpontból látja a dolgokat, így
nincs sok értelme 18 milliárd eltérő vélemény miatt aggódni. Ennek a
könyvnek az írása egyértelműen segített értékelnem az élet könnyedebb
oldalát – talán a léhaság lesz az új feketém. Mindenképp könnyebb
viselni, mint a morbiditást!
– Nem is tudtam, hogy ennyire mély könyv – mondta Dick elgondolkodó
arccal.
– Azt hittem, azt akartad, hogy kommersz legyen.
– Mély. Kommersz. Egyre megy.
– motyogtam egykedvűen.
A vacsora előtti vodka volt az oka. Nem kortyolgathatom tovább.
Dick szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy egy öreg kis nénikékről
szóló könyv kérdőre vonhatja a társadalom elképzeléseit arról, hogy mi
a helyes és mi nem. Erős késztetést éreztem, hogy elmondjam neki az
igazat, de ő volt az egyik főszereplő. Én sem szerettem volna, ha úgy
figyelnek meg, mint valami ketrecbe zárt patkányt. Mérhetetlen
bűntudatom támadt emiatt.
– Szóval akkor ez azt jelenti, hogy lehetséges, hogy már csak egy
hónapon át csinálod ezt? – kérdezte, és kissé riadt volt a hangja.
– Úgy érted, a gáláns úriember dolgot? Valószínűleg.
– És ha a
teszteredményeim negatívok, gondoltam.
Dick felindultnak tűnt.
– Miért is engedtelek el? – kérdezte, és
álmélkodva megérintette az arcom.
– Olyan gyönyörű vagy. Az új
gavallérod biztosan jól bánik veled. Határozottan ragyogóan nézel ki.
Hihetetlen aura vesz körül. Amikor besétálsz egy terembe, elképesztő.
Mondta ezt már neked bárki is?
– Hát, igen… de idén leszek negyven, ne feledd, szóval minden
alkalommal jobban esik hallani.
A pincér ott téblábolt mellettünk.
– Mit kérsz? – kérdezte Dick.
– Te kérsz valamilyen előételt? – kérdeztem.
– Nekem jólesne egy kis
osztriga.
– Remekül hangzik! Nektek, ausztráloknak van a világ legfinomabb
osztrigája! En is azt kérek.
– Oké, hát, ebben az esetben, utána a sült durbincsot kérem – mondtam.
– Én igazán unalmas leszek, és marhaszelet érméket kérek bearnaise
szósszal – mondta Dick.
– Élvezettel nyúlt a borlap után.
– Vöröset vagy fehéret? – kérdezte.
– Óh – mondtam –, te jobban szereted a vöröset. És igazából én is.
Gyorsan változtatok is a rendelésemen.
– Sietve újra átfutottam az
étlapot, és döntöttem a második választásomról: kicsontozott
bárányborda padlizsános parmigianával.
Dick elégedettnek tűnt, és sok időt rászánt a borlista
áttanulmányozására. Végül egy ötödik szedésű pinot nevezetű valami
mellett döntött, és megkérdezte a mellettünk tébláboló borpincért
(sötét bőr, barna szem, káprázatos), hogy mit jelent az „ötödik
szedésű”. Gyorsan rákukkantottam az itallapra – egy üvegje 420 dollárba
került!
– Ez az ötödik alkalom, hogy a szőlőt leszüretelték – felelte a pincér.
– Az 1800–as évekből ered a kifejezés, és ma már nincs túl nagy
fontossága. De nagyon jó évjárat.
Érdekes volt végignézni a párbeszédüket – ahogy egy milliomos
pénzembert okít egy gyönyörű, fiatal eurázsiai férfi.
– Amolyan funky íze van – fejezte be a pincér.
Dick felvonta a szemöldökét.
– Rendben, lássuk milyen – mondta.
Igyekeztem nem gondolni arra, hogy egy lakástörlesztésnyi pénzt adunk
ki egy italra, ami „funky” ízű.
Miután a bort dekantálták, és végül hatalmas vörösboros poharakba
öntötték, valóban olyan volt, amilyennek a fiatalember leírta. Volt
benne valami szokatlan és merész, amit nehéz lett volna
nevén nevezni.
– Egy új leírószó neked – mondtam viccesen Dick–nek.
– A
befektetőid imádni fogják.
– Hogy téged idézzelek, Miss Hill – mondta Dick –, mindenki tanulhat
mindenkitől.
Előrehajolt és újra megérintette az arcomat.
– Megváltoztattad az
életem, Holly–lány. Az együtt töltött hetek voltak életem legboldogabb
hetei. Újra tudom élvezni az életet. Te tanítottad ezt meg nekem.
Ha egy exbarát lett volna, megkérdezhettem volna: „Akkor miért
szakítottál velem?” De csak úgy, mint a „Mikor találkozunk
legközelebb?” vagy a „Szeretsz?”. Azonban tudtam, hogy nem lenne helyes
ezt kérdeznem.
– A megfelelő emberek a megfelelő időben jönnek az életünkbe – mondtam
inkább.
– Máskülönben észre sem vennénk őket.
– Nagyon különleges ember vagy, Holly – mondta és szemér mesen
megcsókolt az asztal fölött.
Megérkezett az osztriga, ami a legfinomabb volt, amit életemben valaha
ettem – mármint étteremben. Azoknak semmi nem érhetett a nyomába,
amiket a nővérem barátja lopott frissen, és amiket a folyóban mostunk
meg.
Beszéltünk Dick munkájáról, Dick házasságáról és Dick újonnan megtalált
szabadidejéről. Andréhoz hasonlóan, ő is elszörnyedt annak hallatán,
hogy heti 1000 dollárból próbálok életben maradni.
– Abból nem tudsz
megélni? – jelentette ki.
Ez csak rövid távú megoldás – mondtam.
– Kifizetem a számláimat. A hab
az, amit nem tudok megengedni magamnak. Az ilyesmiket.
– És a
körülöttünk lévő étteremre mutattam, meg a félig megevett főételre a
tányérjainkon.
A gavallérod megengedné, hogy másokkal is találkozz? – kérdezte.
Belül összerándultam. Ugyanezt az utat jártam végig Andréval.
– Nem hiszem, hogy szeretnék ilyet tenni – mondtam ismét.
– Az nem én
lennék.
– De szükséged van a habra – mondta Dick.
– Nézd csak meg magad – nem
nézhetsz így ki a hab nélkül.
Ha Andre mondta volna ezeket, elgondolkoztam volna, hogy pontosan
milyen habra is gondol. Dick talán tudattalanul csinálta. Aztán
ráeszméltem – Dick és Andre mindketten aggódtak amiatt, hogy mennyi hab
jut nekem. Roger is, habár ő lének hívta. Az egész egy kicsit jungi
volt nekem.
– Kérsz desszertet? – kérdezte Dick.
– Talán egy kis kávét – mondtam.
– Hab nélkül.
– Rákacsintottam. Hosszú
ideig bámult rám, miután leadta a rendelésünket.
– Miért is engedtelek el? Mi fog történni velünk? Mi a vége ennek az
egésznek? – kérdezte újra, és megrázta a fejét. Újra áthajolt az asztal
fölött és megcsókolt, ezúttal a számon.
Azon kaptam magam, hogy újra Johnra gondolok. Dick annyira hasonlított
rá. Talán mégis lehetne Dick az én Johnom. Azt kívántam, bárcsak valaki
engedné, hogy hosszú távon is maradjak. De még a közepes táv is
megfelelne. De aztán megfogant bennem az elhatározás. Ezúttal igenis
rendes munkát szerzek magamnak. Nincs több gáláns úriember. Dicknek
joga volt ahhoz, hogy biztonságban legyen a magamfajtáktól. Inkább
rámosolyogtam.
– Valaminek a vége sohasem az „amíg meg nem haltak” – mondtam.
– Az azt
jelentené, hogy a dolgok nem változnak. Példának okáért az ember elunja
magát. Jobb, ha növekedünk, továbblépünk és a boldogság új formáit
keressük.
Dick megfogta a kezem, gyengéden megcsókolta a kézfejemet, és közben
mélyen a szemembe nézett.
– Amennyiben útközben észrevesszük a hibáinkat
– mondta.
A pincér megérkezett a kávénkkal. Kihúztam a kezem a kezéből. A házi
édességek, amiket a kávénkkal kaptunk, isteni finomak voltak, és hamar
befaltam őket. És Dickét is. Mindannyiunkban volt egy kevés Tom,
gondoltam.
– Köszönöm ezt a csodás vacsorát – mondtam, miután Dick kifi zette a
számlát.
Rám nézett és elmosolyodott.
– Abszolút öröm volt a részemről.
Rám segítette a kabátomat, amikor távoztunk, és belém karolt, ahogy
elindultunk a BMW felé. Hűvös szellő fújt végig a kikötőn.
Dick kinyitotta nekem a kocsiajtót, és én vigyáztam, hogy összezárva
tartsam a térdeimet, miközben beszálltam.
– Nagyon különleges vagy, tudod? – mondogatta egyre–másra Dick a
hazafelé úton.
Már kezdtem azt gondolni, hogy talán éppen ez a probléma – túlságosan
is különleges voltam. Talán ideje lenne elkezdenem helyénvalóan
viselkedni.
Félreállt a lakásom előtt és futó csókot adott a számra. Benne lettem
volna egy kis csók és más semmiben, úgyhogy kicsit csalódott voltam. De
aztán ráébredtem, hogy a Dick generációjába tartozó férfiak nem
csókolóznak csupán magáért a csókért. Néhány apró csók a vacsoraasztal
és a kesztyűtartó fölött. Mindössze ennyire futotta tőle a hálószobán
kívül.
Ahogy az épületem ajtaja felé lépkedtem, észrevettem, hogy egy lány
minket figyel. Valószínűleg azt gondolta, hogy az apucim szerzett
magának egy BMW–t. Magamban felnevettem. Ha tudná, milyen közeljárt az
igazsághoz!