Luxusnyalánkság

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Ha az embernek valaha vértesztet kell végeztetni, de nem bírja a tűket, mindenképp Darlinghurstbe érdemes jönnie. Az orvosom négy teljes fiola vért levett, és alig éreztem valamit. És még csak heteket sem kellett várnom az eredményre – a legtöbbjük kész huszonnégy órán belül. Sajnos az eredményt nem közlik telefonon, mert mi van, ha HIV-pozitív vagyok, és megpróbálom kicsinálni magam, vagy ilyesmi. Így kértem még egy időpontot péntek délre.
A nap maradékát aggódással töltöttem. Azt mondogattam magamnak, hogy teljesen megalapozott az AIDS-től való félelmem a helyi újságok rendszeres szalagcímei és az ismerőseim közötti sok pozitív ember alapján. Mostanában már nem haltak meg olyan gyakran, de a korai fertőzöttek közül láttam néhányat elmenni. Fájdalomcsillapító ellátást nyújtani egy barátnak, hogy így otthon halhasson meg, olyan élmény, ami nyomot hagy az ember lelkén. Noha Ken HIV-pozitív volt, a másodlagos melanómái voltak, amik végül elvitték. A bőrrák nem fedi be lassan az ember testét, ahogy valamikor hittem – ehelyett, ami kívülről parányinak tűnhet, az sebesen felfalhatja belülről a létfontosságú szerveket. A tüdőrák volt az, ami elragadta. A légszomj csak legenda. Mi végignéztük, ahogy lassan belefullad egy élénksárga folyadékba, ami fokozatosan feltöltötte a testüregeit. Az utolsó napon órákig az ágya mellett ültem, és letöröltem ezt, amint kijött az orrán. Olyan állaga volt, mint a hajhabnak. Képzeljék csak el, milyen lehet, mikor ez feltölti a légutakat. Amint eltisztítottam, még több jelent meg. A kiküldött nővérke csak a fejét rázva nézett rám, ám én nem tudtam abbahagyni 259 a törölgetést. Órákon át csináltam. Töröltem. Töröltem. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Az ember nem tud elbúcsúzni valakitől, ha az kómában fekszik.
Azzal igyekeztem nyugtatgatni magam, hogy fontolgatni kezdtem, mekkora annak az esélye, hogy Philip HIV-pozitív. Igazság szerint akkora esélye volt annak, hogy szexuális úton fertőző betegsége legyen, mint annak, hogy Bin Laden egy nap George Bush gyermekeinek a keresztapja legyen. Senki nem vált ennyire rosszá a szexben a gyakorlás hiánya nélkül. Philip jó eséllyel csak a születésnapján szeretkezett, vagy amikor a felesége részeg volt. Talán ezért volt antialkoholista – mindig neki kellett vezetnie. Hát, azok után, ahogyan ráordítottam, a heréi valószínűleg a láthatatlanságig visszahúzódtak. Eltűnődtem, hogy vajon a felesége mit szólna ehhez.
Az egyetlen dolog, ami még annál is rosszabb, amikor az ember teljesen le van gatyásodva az, amikor emellett rosszul hazudik, de gazdag a fantáziája.
Amikor az ingatlanügynököm felhívott, hogy közölje, hátralékot halmoztam fel a lakbéremben, túl büszke voltam ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat. Ehelyett azt mondtam, a pénz nem probléma, csak épp nehéz időt találnom arra, hogy bejussak a városba.
– Miért nem használod az internetes rendszerünket? – kérdezte.
– Csak pár másodpercet igényel – sokkal jobb, mint személyesen felkeresni egy kirendeltséget.
– Áááááh – feleltem és észvesztetten kutattam valamilyen kifogás után.
– Az a gond, hogy jelenleg bizalmas iratokon dolgozom az Ausztrál Szövetségi Rendőrség részére. Biztos hallottad te is azt a sok sztorit a terroristákról. A legtöbbjüket én írtam. Nos, nekem fokozott biztonsági engedélyem van, ami azzal jár, hogy figyelik az összes számlámat, meg azt, hogy kinek fizetek pénzt. Boldogan használom azt a rendszert, de előbb alá kell írnod egy engedélyt, hogy megvizsgálhassák az összes adataitokat, hogy megbizonyosodhassanak, nem vagytok terroristaszervezet. Talán mostantól az összes kérvényt írásban közöljétek – így nem kell biztonsági ellenőrzésen átesnetek.
– Hát… nos… akkor megfelel, ha továbbra is készpénzben fizetsz – mondta sietve.
– Bizonyára nagyon fontos a munkád. Mit gondolsz, mikor tudsz beugrani?
Gondolatban megkönnyebbülten felsóhajtottam, és eltűnődtem, hogy vajon csalnak-e a könyveléssel.
– Hát, napi huszonnégy órában készenlétben kell állnom úgy még egy hónapig, amíg fennáll a magas készültség, de megkérdezem a minisztert, hogy kiugorhatok-e, ha lesz egy szabad percem. Figyeld az újságokat; ha elcsendesednek a dolgok, már megyek is!
És mindez az én számon jött ki!
Aztán elmentem az internetkávézóba és jelentkeztem annyi munkára, amennyire csak tudtam. Eltolódó hitrendszeremre való tekintettel, álszentnek és egyben etikátlannak is tűnt visszatérni a pszichológiai tanácsadáshoz. Így vállalati „ügyfélkapcsolat” állásokra jelentkeztem. 45 perc alatt öt teljes jelentkezést küldtem ki.
Míg fent voltam a neten, vetettem egy gyors pillantást a bankszámlámra: 7 dollár volt az egyenlegem. Annyira le voltam gatyásodva, hogy most úgy tűnt, mintha megütöttem volna egy kisebb főnyereményt.
Az internetkávézó óránként 6 dollárba került, és én 55 perce a neten voltam. Összesen 5 dollár 20 cent volt apróban a pénztárcámban. A szívem majd kiugrott a helyéből, miközben a pult mögött álló lány kiszámolta a díjat. Nem fogadtak el kártyát – nem volt nálam elég pénz.
– 5.50 lesz – mondta a lány.
Elpirultam.
– 30 centtel kevesebbem van csak-vallottam be.
– Semmi gond – felelte a lány egy kacsintás kíséretében. Fura, hogy mennyire fel tudja dobni az ember napját az ismeret lenek kedvessége.
Aztán rettegve elsétáltam a bankba. A fene essen a 10 dolláros felvételi minimumba az ATM-eken! A kasszánál kell majd elkérnem a 7 dolláromat.
Hosszú sor állt a bankban, és szörnyű bűz terjengett. Ahogy lassan csoszogtunk előre, ráébredtem, hogy a szag egy viharvert hajléktalanból árad, aki kócos hajával és hosszú, zilált szakállával néhány hellyel előttem várakozott. Szánalomra méltóan le volt soványodva, és a mocskos, össze nem illő rongyai csak csüngtek vézna kis testén. Bűzlött a vizelettől és egy hatalmas folt éktelenkedett a nadrágja elején. Szerencsétlen fickó, gondoltam. Ha én rettegtem ettől a látogatástól, hogy érezheti magát ő!
Amikor a sor elejére értem, a nő áttessékelt a kereskedelmi bankterembe.
– Elnézést a várakozásért. A pénztárosok szabadok.
A szabad ablakhoz léptem és átadtam a kártyámat a pénztárosnak.
A hajléktalan férfi a másik pultnál állt.
– Mennyit szeretne felvenni? – kérdezte tőle hangosan egy alkalmazott, aki nyilván azt hitte, hogy a férfi nemcsak hajléktalan, de süket is.
– Négyszáznyolcvan dollárt – motyogta a férfi.
– A nyugdíjamat.
Az én pénztárosom elkerekített szemmel nézett rá, majd szívélyes mosollyal felém fordult.
– Ön mennyit szeretne? – kérdezte, és munkához látott a számítógépen a kártyámmal.
– Hét dollárt, legyen szíves – mondtam.
– Ez az összes pénzem.
– A hajléktalan férfi felé fordultam, és barátságosan rávigyorogtam.
– Neked több pénzed van, mint nekem.
Zavarodott, széles mosolyt villantott rám. Azt hiszem, rajtam volt a sor, hogy feldobjam valaki napját.
Ily módon meggazdagodva hazatértem és átkutattam az összes táskámat aprópénzt keresve. Lecsaptam az ezüstpénzekre is, amiket a tündéreknek hagytam az ablakban. A nagymamám térdén hallottam erről a szokásról, és azóta is követtem: állítólag jó szerencsét hozott az ember otthonába. Aztán, miután ráébredtem, hogy nem ez a kellő idő a tündérek felzaklatására – ostoba babona ide vagy oda –, egy-egy ötcentes érmét tettem vissza az ablakokba, és reméltem, hogy a jótündérkéknek nem tűnnek fel a költségtakarékos megszorító intézkedések.
Gondosan megszámoltam a fosztogatásom hozadékát. Immár összesen 10 dollár 60 centet tudhattam magaménak készpénzben, 262 meg egy lemerített hitelkártyát, egy 180 000 dolláros lakáshitelt, és hátralékban voltam a lakbéremmel egy ingatlanügynök felé, aki azt hitte, hogy roppant fontos munkát végzek.
Felmásztam egy székre, és szemlét tartottam a kamrám polcain. A fénypontok között szerepelt egy nagy zacskó rizs, meg egy kis csirkés fűszerezésű só. A fűszeres polcomra is új megbecsüléssel néztem. A hűtőben volt egy tojás, némi maradék sajt, egy kis csemegeuborka, olívabogyó és efféle ínyencségek.
Átsétáltam a szupermarketbe és megvettem a legolcsóbb vekni kenyeret, amit csak találtam, egy zacskó almát, egy doboz igazi vajat (mert ez sokkal olcsóbb, mint a margarin), egy parányi üveg Vegemite-ot és egy tucat szelet sonkát, a legolcsóbb fehérjeforrást, amit csak találtam. Immár megvolt a lehetőségem különféle pirítóssal, illetve rizzsel felszolgált étel elkészítésére. Aztán eszembe jutottak a cserepes petrezselymeim az erkélyen. Néhány levélkét hozzáad az ember a rizshez bőséges vajjal és csirkés fűszerezésű sóval, és máris kész a mennyei lakoma!
Leültem a kanapéra egy friss kenyérből igazi vajjal (nyam-nyam) készült vizenyős Vegemite-os szendviccsel, és eltűnődtem, mennyi ideig tart a kiválasztás azoknál az állásoknál, amiket megpályáztam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy nem kapok állásinterjút.
Délután felhívott Benedict és meghívott a másnap esti szülinapi bulijára. Azt mondta, „belead apait anyait”. Szégyelltem elmondani neki, hogy nincs pénzem buszjegyre, így a „meleg” kifogást használtam inkább – miszerint is randim lesz egy dögös új szeretővel. Lelkesen egyetértett, hogy ez sokkal fontosabb, és mielőtt letette, még sok szerencsét kívánt.
Végezetül megtettem azt a telefonhívást, amit addig kerülgettem. Felhívtam a bankot, beismertem a szegénységemet és azt a tanácsot kaptam, hogy hagyjam, hogy felhalmozódjon a hátralék a lakáshitelemen. Máskülönben nem leszek jogosult semmilyen kisegítő szolgáltatásra. Letettem a telefont és kisírtam a szemeim. Ennyit a büszkeségről; úgy tűnt, azt csak a hitelképesek engedhetik meg maguknak.
Péntek volt a nagy nap: végre megtudhatom, hogy hisztikirálynő voltam-e, fertőző, vagy mindkettő. Csak délre szólt az időpontom, így átadtam magam a nők legfőbb figyelemelterelőjének: a házimunkának.
Az unatkozó nőknek rendszerint makulátlanul tiszta otthonuk van. Én egy cipősdobozban éltem, így az egyetlen dolog, amit tehettem, az az ablakpucolás volt. Nem akartam konyharuhát használni, mert azokat különös gonddal, kézzel mostam ki korpásodás elleni samponnal, így felnyitottam egy doboz eldobható pelenkát, amit még a nővérem és a kisbabája végül soha be nem következő látogatására készülve vettem.
Belemártottam az első pelenkát a vödörbe, és elkezdtem vele mosni az ablakot. Nagy meglepetésemre az ablak viszonylag száraz maradt. Összeráncolt homlokkal újra megmártottam a pelenkát a vödörben, és megismételtem a procedúrát. Az eredmény ugyanaz lett. Szégyellem bevallani, hogy mindezt harmadszorra is megismételtem, mielőtt felfogtam, hogy a reklámok nem csupán hiú dicsekvések voltak – a pelenkák ténylegesen elszívják a nedvességet a felületről. Fél vödör víz volt abban a pelenkában, és még csak nem is csöpögött!
Kellőképpen le voltam nyűgözve. És akkor belém hasított: a mai kölyköknek már nem kell foglalkozniuk a saját szarukkal. Lehetséges volna, hogy ez magyarázza, hogy a társadalom miért tolerálja egyre kevésbé a megszokottól való eltérést? Teljes generációk kerülték el a szart. Nem csoda, hogy a világban minden évvel egyre nagyobb a felfordulás.
Végül feltúrtam a lenti lomtalanító konténert régi újságpapírokért, és inkább azokkal mostam le az ablakokat. A konténer átkutatása eszembe juttatta a hajléktalan embert a bankban. Ténylegesen egyazon vonalak eltérő pontjain állunk.
Az utolsó házimunkám végeztével elérkezett az ideje, hogy elinduljak és átvegyem az ítéletemet. Háromnegyed órával hamarabb értem az orvosi rendelőhöz, de legalább jó magazinjaik voltak kitéve a várakozás közbeni olvasgatásra. Azt hiszem, ez elsőrendű fontosságú egy belvárosi orvosi rendelőben, ahová a betegek kis valószínűséggel mennek be egy kis térdhorzsolással.
Mire az orvos szólított, én már meg voltam róla győződve, hogy a kalapálás a mellkasomban a szerokonverzió egy korai tünete. Fel kell majd hívnom Philipet. El kell mondania a feleségének.
Az orvosnőm átlapozta az előtte heverő jelentéseimet. A teljes vérsejtszámláláson és HIV-teszten kívül elvégeztettem még „minden mást, ami elérhető”. Ezek között láthatóan szerepelt a klamídia, a gonorrhoea, a szifilisz és a hepatitis B. A dokinőm ráadásnak még egy méhnyakráktesztet is elvégzett.
Felnézett és elmosolyodott.
– Minden negatív – mondta.
– Nem voltak atipikus sejtek a kenetében. Még a vérsejtszáma is rendben van. Ez szokatlanul jó. Sok nő az ön korában nem jut elegendő vashoz. Bármit csinál is, ne hagyja abba!
Kissé hisztérikus kacaj tört fel belőlem. A dolgok abba nem hagyása az utóbbi időben nem ment valami jól.
Megkönnyebbült kábulatban sétáltam vissza a lakásomhoz. Úgy éreztem, mintha kaptam volna egy második esélyt. Eltűnődtem, hogyan használjam ki bölcsen. Amikor beljebb kerültem, a hűtőm még mindig üres volt, a számláim még mindig kifizetetlenek voltak, és még mindig nem volt jövedelemforrásom, de ez volt az otthonom, és én boldog voltam, hogy ott lehetek.

fel