Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

HUSZONHATODIK FEJEZET

Szombaton röviddel ebéd után kaptam egy sms–t Dicktől. Hogy halad a könyv?
Azonnal visszahívtam.
– A könyv már majdnem kész – mondtam neki az igazsághoz hűen.
– Egy kis szerencsével hamarosan meg tudom írni a befejezést is. Utána úgy egy hónapot töltök majd még a szerkesztésével meg ügynökkereséssel.
Azt nem árultam el, hogy nem tudtam még, mi lesz a vége. Arról sem beszéltem, hogy a „regényem” időközben a naplómon nyugvó dokumentumregény–expozé lett. Eltűnődtem, hogy vajon Dick lesz–e a befejezés – második lehetőségként egy második lehetőségre. Talán kapok egy mesés új állást, és a befejezés figyelmeztetés lesz az olvasóknak, hogy ne próbálják ki mindezt otthon.
Bárhogyan legyen is, azt éreztem, hogy közel a befejezés. Olyan őszinteséggel írtam a naplót, amennyire csak tudtam, és egyszerűen majd beleírom a befejezést, amikor eljön. Bíztam benne, hogy boldog vég lesz.
– Hogy vagy, Holly? Aggódtam miattad.
– Jól vagyok, Dick, tényleg jól vagyok.
– A hangom nem volt valami meggyőző.
– Nem vagy jól, igaz?
Nagyot sóhajtottam. Ideje volt elmondani neki az igazat. Legalábbis egy részét.
– Óh, az anyagiakkal van gond megint… az utolsó gavallérom nem volt épp megfelelő, és azóta nem találtam senkit.
– Az nem jó, Holly. Ez egyáltalán nem jó! Nem érdemled meg, hogy így élj. Te jobbat érdemelsz! Mennyi ideje ment el? Mikor kaptál utoljára pénzt?
Összerándultam.
– Ööö… hát… igazság szerint már néhány hete volt, hogy pénzt kaptam. Dick fel volt háborodva.
– Mit ebédeltél? – kérdezte.
– Sajtos pirítóst.
Igazság szerint a kérdéses sajt egy isteni finom cheddar sajt volt, meg egy kis maradék Brie, amit a hűtőm hátuljában fedeztem fel egy üvegcse penészes lekvár mögött. Elképesztő, hogy a kiszáradt sajt is ugyanúgy megolvad.
– Ördög és pokol, Holly–lány – már így is épp elég vékony vagy!
– Minden oké, Dick, nem fog lejárni a szavatosságom, vagy ilyesmi.
– Miféle férfi képes bevétel nélkül hagyni téged ennyi időre? –kérdezte mérgesen.
– Hát, igazából az én döntésem volt. Valahogy az egész dolog nem működött. Sajnálom, hogy nem mondtam el a vacsora alatt–azt hiszem, először egyedül akartam megoldani.
– Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.
– Oh, hát tudod, hogy van ez: pirkadat előtt van a legsötétebb, bla–bla.
– Ne add fel, Holly! Ne, amikor már ilyen messze jutottál. Soha ne add fel!
Megdörgöltem az arcom. Kaptam egy második lehetőséget – talán Dicknek is kijár egy. Jó nagy levegőt vettem.
– Kérlek, mondj nemet, ha akarsz, de esetleg nem akarnád újra kezdeni a megállapodásunkat?
Láthatóan csak ezekre a szavakra várt.
– Holly, az első lehetőségre ugranék! Most annyi szabadidőm van; nem is tudom, mihez kezdjek magammal. Te a legjobbat érdemled. Ne add fel most! Örömmel mennék vissza.
Nagy, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem.
– Oké, akkor gyerünk.
– Kezdjünk holnap – jelentette be Dick.
– Épp most vettem magamnak egy új biciklit. Neked van biciklid, ugye? Elmegyünk biciklizni egyet a parkba. Délelőtt elmegyek érted. Aztán utána tízóraiz hatunk. Valakinek gondoskodnia kell rólad. Egy kis napsütés csodákat tesz majd veled!
Mielőtt letette, még kisajtolt belőlem egy ígéretet, hogy reggel mindenképp küldök neki egy sms–t, amiben megerősítem a dolgot. Amint letette, patakzani kezdtek a könnyeim. A megkönnyebbülés könnyei.
Délután Andre hívott fel. Ő is aggódott értem és megkérdezte, hogyan boldogulok. Milyen bizarr. Az első igazán nyomorúságos napomon felhív a két emberem, és mindketten segíteni akarnak! Majdnem elég volt ez ahhoz, hogy visszaadja az ember hitét.
Nem sokkal később Dick másodszor is telefonált.
– Ugye nem fogod meggondolni magad? – kérdezte.
– Ezúttal sikerülni fog nekünk, tudom, hogy meg tudjuk csinálni.
– Jól van… jól van… nem fogom meggondolni magam – mondtam.–Viszlát holnap.
– ígérd meg nekem! – mondta Dick.
– ígérd meg, hogy az enyém leszel, legalább a következő hónapban.
Egy kissé megriadtam. Nagyon, nagyon kedveltem Dicket, de ez nem vallott rá – rendszerint annyira félvállról vette a dolgokat. Most mérhetetlenül tolakodóan viselkedett, és ez nagyon nem volt rá jellemző.
– Ígérem – feleltem.
Miután letettem, a gerincemen a nyugtalanság átható érzése kezdett felkúszni. Dick furán viselkedett. Megszállott lett, vagy nekem volt nagyzási hóbortom?

Egy Kevnél tett gyors látogatást leszámítva, amikor kölcsönvettem a biciklijét, a szombat maradékát takarítással töltöttem. Nagyon szimbolikus takarítás volt: tiszta lapot akartam biztosítani Dicknek. És ez egyben abban is megakadályozott, hogy azon rágódjak, milyen nagy szükségem volt rá, hogy működjön a dolog.
Gondosan öltözködtem. Farmert húztam magamra és hozzá szoros övet (megelőzendő, hogy kilógjon a fenekem), és felvettem mellé néhány réteg kötött felsőt. Az edzőcipőmet gyakorlatilag le kellett porolnom. Eltűnődtem, hogy vajon Dick tréningruhában lesz–e. Bíztam benne, hogy nem.
Vasárnap reggel 9–kor felhívott, hogy szóljon, úton van a Rangé Roverével, benne a biciklijével. Be kell vallanom, ideges voltam. Dick többször telefonált az elmúlt napon, mint egész idő alatt, mióta ismertem. Emellett meg volt róla győződve, hogy rettenetesen bántak velem. Csak nem féltékeny a többi gavalléromra? Talán csak magányos volt. Amiatt is aggódtam kicsit, hogy le akar–e majd feküdni velem. Tagadhatatlanul nagyszerű szerető volt – különösen Tómmal és Philippel összehasonlítva –, de az, hogy nappal keféljen velem egy biciklizés után, nem tűnt az ő stílusának.
Amikor találkoztam vele a ház őrzött parkolójában, jó hosszasan megöleltük egymást. Igazán kellemes volt, ahogyan a karjaiban tartott. Minden fenntartásom szertefoszlott. Csak egy kedves ember volt, lovagias hajlamokkal, ez minden.
De a legrosszabb divataggályom beigazolódott. Dick egy fényes kék tréningruhát viselt hozzáillő sapkával és ragyogóan tiszta edzőcipővel. Habár amikor mindketten elegáns ruhát viseltünk, nem volt annyira szembetűnő, de a korkülönbségünk most egyértelműen látszott. Úgy néztem ki, mint a lánya. Már bántam, hogy nem tréningruhát vettem fel én is. A nem létező tréningruhámat.
Feljött, hogy segítsen levinni Kev biciklijét, és átadott egy borítékot. Faragatlanságnak tűnt volna kinyitni, így csak sűrű hálálkodásba kezdtem, és gondosan az íróasztalomra fektettem a többi papír közé.
A kölcsönbiciklim mindkét kereke lapos volt, és nem volt pumpám, így eltoltuk a bicikliket egy boltig a közeli Paddingtonba. A legolcsóbbat választottam ki – azt a vállból nyomhatót a szövet csővéggel, amit valószínűleg mind használtunk gyerekként. A lemerített hitelkártyámmal fizettem érte és visszatartottam a lélegzetem, míg a számítógép el nem fogadta.
Eközben Dick kiment és elkezdte felfújni a kerekeimet. Az eladó nézte, ahogy dolgozik, majd vigyorogva felém fordult.
– Rávetted egy kis pumpálásra, mi?
Elmosolyodtam. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon a biciklinél többre gondolt–e.
Aztán végre el tudtunk indulni. Végigkerekeztünk az Oxford Streeten a Centennial Parkig. Eddig észre sem vettem, hogy ez hegymenet. Van valami a biciklizésben, ami kihozza az emberből a benne élő gyereket. Csodás érzés volt ott kerekezni, és nézni a tájat, a széllel a hajamban. Valószínűleg tinédzserkoromban ültem utoljára biciklin, és mégis itt voltam: vasárnap reggel együtt bicikliztem a gavallérommal. Kit érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek? Mi jól éreztük magunkat. Hát nem ez a legfontosabb?
Körülnéztem. Paddington is kezdett már magára találni – a legtöbb üzlet nem nyitott még ki, és az utcák csendesek voltak. Elvétve feltűnt egy anyuka a gyerekével vagy egy dupla jövedelemmel bíró, gyermektelen pár, újsággal az egyik kezükben, friss kenyérrel a másikban. A templom és városháza körüli fák aranyszínben pompáztak, és a kerekeink a lehullott levelek szőnyegén ropogtak. Egy–két bulizó támolygott haza az előző éjszaka után, de ezt össze sem lehetett hasonlítani Darlinghurst utcáival. Még a forgalom is szórványos volt a szokásos állandó tompa dübörgés helyett. Olyan oldala volt ez Sydneynek, amit azelőtt nem ismertem. Fogalmam sem volt, hogy ennyi ember kel fel ilyen korán vasárnap reggelenként.
Néztem Dicket a biciklijén tekerni előttem. Hátrafordult és rám mosolygott. Azt hiszem, nem is láttam még ilyen boldognak. Lelassított, hogy beérjem. Kínos volt, mennyire kapkodnom kellett a levegőt.
Amikor megérkeztünk a parkba, mindenütt csinos anyukák és fess apukák voltak – noha csak elvétve együtt. Legtöbbjük egy vagy két gyerekkel volt, bár akadt néhány elgyötört kinézetű dadus is, úgy fél tucat gyerek gyűrűjében. A dadusokat könnyű volt kiszúrni, mert kizárt, hogy az ember ennyi gyereket szüljön és mégis ilyen vékony maradjon.
Érdeklődéssel tanulmányoztam az anyukákat. Most már tudtam, hogy több mint hetven százalékuknak félrelép a partnere. Semmiképp sem néztek ki ostobának. Akárcsak én, a legtöbbjük drága farmert viselt testhez álló felsővel és drága edzőcipővel. De nem úgy, mint nekem, az ő arcuk tele volt botoxszal, és a frizurájuk praktikus volt.
Amikor megálltunk egy kávézónál tízóraizni, lezártuk a biciklinket és leültünk az összegyűlt sokaság között. Az anyák láthatóan csoportokban gyülekeztek, míg az apukák magukban üldögéltek. A gyerekek egymással játszottak és a szüleiket nyaggatták italokért és édességért.
Dick arcán széles vigyor ült.
– Nos – kezdte, és körbenézett.
– Nagyon úgy néz ki, hogy rátaláltunk a jó helyre.
Felnevettem.
– A következő hely, ahol felszedhetsz valakit? Centennial Park vasárnap reggel? Ki hitte volna? Az egyszer biztos, hogy jó nagy a választék… és korban is illenek hozzád.
– Plusz, mínusz egy évtized.
Dick elpirult.
– Én nem erre gondoltam.
Malac vigyort villantottam rá.
– Tudom – mondtam.
– Csak ugratlak. De ha én nem lennék boldog az én társammal és én szeretnék felszedni valakit, hát erre a helyre jönnék.
Dick újra körbenézett.
– Talán adhatnál néhány tippet ehhez – mondta komolyan.
– A feleségem óta nem szedtem fel senkit. Azt sem tudnám, hogyan csináljam.
Vigyorogva bámészkodni kezdtem. Nem lehet nagyon más, mint egy kocsma.
– Az egész a tekintetről szól – mondtam.
– Ha tetszik neked valaki, egyszerűen nézz a szemébe, amíg észre nem vesznek. Aztán tartsd rajtuk a tekinteted még egy pillanatig, mielőtt félrenézel. Ha érdekled őket, vissza–visszapillantgatnak majd, hogy lássák, nézed–e még őket. Talán még arrébb is mennek kicsit, hogy a látóteredbe kerüljenek. A melegek még messzebb mennek a „három lépés” módszerrel. Elsétálsz mellettük, elszámolsz háromig, megfordulsz és rájuk nézel. Nyert ügyed van, ha visszanéznek rád.
– Aztán – folytattam –, amint mindketten sokatmondóan egymásra néztetek, próbálj meg közelebb kerülni hozzá. Ne úgy csináld, mintha ennek ő lenne az oka – próbáld elérni, hogy úgy tűnjön, a véletlen sodort kettőtöket beszélgető távolságba. A kocsmákban és klubokban ez egyszerű – úgy tehetsz, mintha véletlenül érnél hozzá útban a bárpulthoz vagy a mosdóba. Én eljátszottam párszor. Működik. Tényleg.
Egy magában üldögélő, vonzó nő felé biccentettem. Dick szkeptikusnak tűnt.
– Hogy megy az ólálkodás? – kérdeztem tréfásan.
– Kicsit deviánsnak néznék ki, ha itt őgyelegnék!
Felnevettem.
– Nem, dehogy! Maradj közel a biciklidhez! Dobj a válladra egy pár görkorcsolyát. Beszélj a mobilodon, ha félsz csak úgy magadban ücsörögni. Vagy ami még jobb, vegyél kölcsön egy cuki kutyust valamelyik barátodtól. De vigyázz, nehogy valami fenevad legyen, mert különben kerülni fognak, mint a pestist – és talán még azt is gondolhatják, hogy nem vagy kibékülve a péniszeddel! Csak gondoskodj róla, hogy találj valami kifogást, hogy ott ülj; máskülönben perverznek tűnnél. Aztán csak várd ki, amíg a gyerekük a te irányodba hajít egy labdát, és add vissza a nőnek, vagy mondj valami apukás viccet a vasárnap reggelekről. A fenébe is, akár még az időjárásról is mondhatsz valamit, ha nagyon szorult helyzetben vagy. Üzletember vagy–lefogadom, hogy teljes aktád van a felszínes csevegésről.
– Elkérni valakinek a telefonszámát nem éppen felszínes csevegés – felelte Dick.
Csak meresztettem rá a szemem.
– Nem kéred el azonnal a telefonszámukat, először beszélgetésbe elegyedsz velük! Beszélgess velük egy darabig, hogy érdeklődni kezdjenek irántad. Bűvöld el őket ezzel a te akcentusoddal! Mondd azt nekik, hogy szeretnéd folytatni a beszélgetést. Kezdd kicsiben egy kávéval vagy egy mozival – így ha érdektelennek bizonyulnak, nem kell túl sok időt velük töltened. Tartogasd a drága vacsorát akkorra, amikor már jobban ismered őket. Csak akkor kérd el a telefonszámukat, ha újra találkozni akarnak veled. Különben ijesztően hathat a dolog.
Újra megnéztem magamnak a nőket.
– Ezt meg tudnád tenni – mondtam neki bátorítóan.
– Valószínűleg azt gondolnák, igazi főnyeremény vagy. Ha attól könnyebb, képzeld azt, hogy vevő vagy ügyfél vagy, akinek meg kell környékeznie egy céget. Lefogadom, hogy az nagyszerűen megy! Ezek a nők semmiben sem másak – igazság szerint valószínűleg sokkal kevésbé értenek a dologhoz és kevesebb a társkapcsolati tapasztalatuk, mint neked. Valószínűleg teljesen le tudnád őket tarolni, ha akarnád.
Dick mosolyogva nézett rám.
– Elképesztő nő vagy, Holly–lány – mondta.
– Olyan boldog vagyok, hogy újra belekezdtünk ebbe. Ezúttal készen állok rá. Te csaknem félúton állsz afelé, hogy találjak magamnak valaki mást. Valakit, akivel nem kell tojáshéjon lépkednem. Már most is segítesz visszaszerezni az önbizalmamat! Úgy egy hónap, és új ember leszek. Annyira örülök, hogy találkoztam veled.
Csak úgy dagadtam a büszkeségtől a szavai hallatán. Olyan jó érzés volt, hogy így segíthettem az embereken, sokkal jobb, mint amikor pszichológusként dolgoztam. Akkor csak olyan dolgokat tudtam helyreállítani, mint az önbecsülés és a motiváció. Most szinte bármit helyrehozhatok.
Miközben visszafelé bicikliztünk Darlinghurst felé, le sem lehetett törölni az arcomról a vigyort. Példának okáért végre lejtett az út; de főként azért volt, mert Dick olyan átkozottul boldognak tűnt.
Az idegességem visszatért, amikor visszatettük a bicikliket a garázsba. Újra itt a szex dolog. Vajon Dick arra számít, hogy szeretkezik ma velem? Ideges lesz–e? Nekem illenék megtenni az első lépést? A sportmelltartómat vettem fel. Talán azt hiszi majd, hogy nem akarok lefeküdni vele.
– Szóval feljössz? – kérdeztem vidáman.
– Igen, az remek lenne – felelte Dick, mintha a szex eszébe sem jutott volna.
Amikor kényelmesen elhelyezkedett a panoráma előtt, öntöttem magunknak egy kis vizet és leültem mellé. Örültem, hogy friss ágyneműt húztam fel.
Gyorsan megitta a vizet és megcsókolt. Ühüm, hát persze, hogy akarta a szexet. Eszembe jutott, hogy olyan férfival van dolgom, aki nem csókolózik, hacsak nem akarja tovább vinni a dolgot. Valószínűleg egész délelőtt erre várt – egész héten, ha már itt tartunk.
Hát, nem voltam abban a helyzetben, hogy csalódást okozzak neki. Nagyobb anyagi kalamajkában voltam, mint valaha. Jóllehet, nagyjából annyira voltam felajzva, mint egy strandlabda, de visszacsókoltam – először lassan, aztán szenvedélyesebben. Pillanatokon belül azt javasolta, menjünk a hálószobába.
Nagy mázlimra bármikor képes voltam a nagy O–ra. A visszautasításuk kicsit olyan, mint mikor az ember nincs a kellő hangulatban az eksztázishoz. Meggondoljuk magunkat, amint felüti a fejét az élvezet. Így lenyeltem a fenntartásaimat, besétáltam a hálóba és levetettem minden ruhámat. Nem hinném, hogy egyáltalán észrevette a sportmelltartómat.
Dick levette a tréningruháját és a cipőjét. Már merevedése volt. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, milyen csodás pénisze van – tiszta bőrű és tökéletes formájú, leborotvált golyókkal és medencekörnyékkel.
– Áááh – kommentáltam, és megsimogattam.
– Már el is felejtettem, milyen bámulatos farkad van.
Dick elégedettnek látszott.
– Hát igen, valószínűleg azért van, mert szinte soha nem használom – viccelődött.
– Milyen kár! – feleltem és a számba vettem.
Dick időről időre egy parányit felszűkölt, de különben csendben volt. Pár perc múlva felhúzott.
– Addig csináljam az orális szexet, amíg elélvezel, vagy dugjalak meg? –kérdezte, és mosolygott.
Visszamosolyogtam. Az ilyesfajta beszéd nagy előrelépés volt tőle. Míg én mindig is imádtam a mocskos beszédet és a jó sok hangot visszajelzésként, eszembe jutott, hogy Dick csendes szerető volt. Csodálatos lehetett a számára, hogy hangosan kimondhat ilyesmit.
– Azt tehetsz, amit csak akarsz – suttogtam és megcsókoltam.
Míg elgondolkozott a dolgon, meglovagoltam (habár sokkal szívesebben fordultam volna a hátamra és tettem volna a lábaim a levegőbe). A bűntudat szülte merevedési zavarnak nyoma sem volt – Dick kemény volt, készen állt és farka épp „úgy” ért hozzám. Figyelmesen vizslattam az arcát, ahogy le–föl mozogtam rajta. A szeme egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől.
– Annyira tüzes lány vagy – mondta.
– Mikor volt részed szexben utoljára?
Egyike volt ez azon kínos pillanatoknak, amikor az ember agya egy hegynyi adatot dolgoz fel a másodperc törtrésze alatt, mielőtt szükség van a válaszra. Az én esetemben azon tanakodtam, hogy megmondjam–e az igazat, vagy legyek inkább elővigyázatos. Lévén, hogy a farkával magamban ültem rajta, valószínűleg nem ez volt a legjobb pillanat, hogy meséljek neki a HIV–ijedelemről vagy arról, hogy a hetem fénypontjának része volt egy vibrátor és egy fantázia szülte megkötözéses jelenet egy „remegő fenékkel”. Ehelyett nagy részben kitartva az igazság mellett, azt mondtam neki, hogy hetek óta nem keféltem senkivel. Aztán témát váltottam, és rávezettem, hogy érezze, mennyire nedves vagyok. Márpedig igazán nedves voltam. Nagyon! Ha az elmúlt hónapok során elértem bármit is, hát akkor az az a felismerés volt, hogy a testünket bárki fel tudja izgatni. Amikor belegondoltam, hogy hányszor utasítottam vissza a szexet, mert az illető túl öreg, túl kövér vagy túl ismeretlen volt, hát az egészen tragikus. Évek óta saját magam fogtam vissza a tapasztalataimat, és ennek még csak a tudatában sem voltam.
Dick farka fantasztikus érzés volt bennem. Gondoskodtam róla, hogy a csiklóm is ott legyen, amikor hozzádörgölőztem, a péniszével mélyen bennem. Úgy tűnt, imádja a bőrünknek ezt a plusz érintkezését, és halkan felnyögött az élvezettől, valahányszor egymásnak feszült az ágyékunk.
Előrehajoltam és megcsókoltam.
– Hogyan akarsz engem? – kérdeztem, és még mindig az imént említett orális szex járt a fejemben.
– Fordulj meg? –felelte mély torokhangon.
Mi van ezekkel a férfiakkal? Nem panaszkodtam – nekem is ez volt az egyik kedvenc pózom –, de teljesen egyetemesnek tűnt a rajongásuk a kutyapóz iránt!
Az éjjeliszekrény felé nyúltam, és elővettem a kis bizsergetőt. Amikor Díck belém hatolt, az egyik végét a golyóihoz érintettem, a másikat a csiklómhoz.
– Óh, istenem, ez nagyon jó! – zihálta Dick, ahogy a kis vibrátor a heréin mozgott.
– Próbálnád csak ki erről a végéről – mondtam, és erélyesen a csiklómon tartottam.
– Mindjárt elmegyek–figyelmeztetett Dick.
– Jól teszed.
Keményen belém hatolt és felkiáltott, amikor felért a csúcsra. Hosszú utat tett meg, hogy eljusson idáig. A saját orgazmusom néhány pillanatra volt már csak.
– Ne hagyd abba! – kértem.
– Kefélj keményen!
Aztán én is elélveztem, és mindketten ziháltunk, és az ágyra omlottunk egymás mellett. Jó volt. Nagyon jó. És Dick tudta ezt.
– Nagyon szexi egy nő vagy – mondta.
– Ez fantasztikus volt. Jobb, mint fantasztikus.
– Te sem vagy olyan rossz – feleltem őszintén.
– Igen, tudom. Klisé. De lefogadom, hogy nem zajlik túl sok eredeti dialógus az emberek közt, miután félholtra kefélik egymást.
Egy darabig ott hevertünk, és az alant elterülő Oxford Streetet néztük. Dick gyönyörű mellébe fúrtam a fejem és gyengéden cirógattam a testét.
– Nagyon jól nézel ki – mondtam.
Így is volt. Úgy öt kilót fogyott, mióta először találkoztam vele, és nyoma sem volt a régi elnyűtt énjének. Rendszeresen eljárt az edzőterembe és hetente kétszer teniszezett. A bőre lebarnult a vitorlázással töltött hétvégéktől, és a combja feszes és kidolgozott volt. Még az összes testszőrzetét is leborotválta. Nem volt szívem megmondani neki, hogy szeretem a szőrös férfiakat.
– Holly, hála neked, kezdem igazán jól érezni magam – mondta válaszként.
– Újra érdekel az élet. Elkezdtem halmozni a hobbikat, az isten szerelmére! Már elfelejtettem, mi a boldogság. Évek óta nem éreztem így magam. Fura, ahogy kinyílik egy ajtó… – Felnevetett.
Repestem a boldogságtól. Na ez az, amilyennek lennie kell ennek a dolognak. Nem a félrelépésről vagy arról szólt, hogy mocskos legyek – arról szólt, hogy segítsek az embereknek újra élvezni az életet. Túl sokáig hagytuk uralkodni az erkölcscsőszséget. A férfiak szégyenkeznek amiatt, amilyenné a természet tette őket, a nők pedig tettek róla, hogy a párjuk érezze a szégyent. Összezártuk a lábainkat, és elvártuk tőlük, hogy így is boldogok legyenek. Olyan volt ez, mintha arra kérnénk valakit, hogy tegyen le az oxigénre való igényéről. Nincs abban semmi szégyenteljes, ha az ember orgazmust akar. Ha lehántjuk róla az értékítéleteket, a szex valójában ennyi csupán. Bárcsak húsz éve jöttem volna rá erre.
Dick távozása után kitakarítottam a lakást és ittam egy csésze teát. Aztán eszembe jutott a boríték. 4000 dollár volt benne, ropogós százdollárosokban. Egy hónap fizetség előre. Nem csoda, hogy annyira ragaszkodott hozzá, hogy neki ígérjek egy hónapot. Azonnal bűntudatom támadt, amiért megkérdőjeleztem a szándékait. Küldtem Dicknek egy sms–t. Ó te jó ég. Annyira köszönöm! Igazán bámulatos vagy. H
Aztán leültem és kisírtam a szemeimet. Megint. Végre kifizethettem a lakbéremet. Törleszthettem a havi adag lakáshitelemet. Még a fehérjére és a nikotintapaszokra is futja majd megint. Azt hiszem <szégyenlős mosoly>, nem említettem, hogy újra elkezdtem dohányozni. Szégyen. Csupán arról volt szó, hogy sokkal olcsóbb volt egy 13 dolláros zacskó dohány, mint egy 30 dolláros doboz tapasz, és az idegeknek is sokkal jobbat tett.
Aztán elgondolkoztam Dicken. Az imént fizetett ki négy rongyot egy biciklizésért és egy baromi jó szexért. És tudják mit? Volt egy olyan erős érzésem, hogy az elmúlt tíz évének ez volt az egyik fénypontja. Csak egy kerekezés a napsütötte Centennial Parkban, és utána szeretkezés… neki mindez megérte a pénzt.
Talán mégis jó úton jártam. Egészen addig dolgozhatnék Dick–nek, amíg meg nem találja élete új szerelmét – és talán még utána is, ha nem passzolnak egymáshoz a libidóik. Végre hosszú távú foglalkoztatást találtam egy olyan munkában, amiben mindig boldoggá tehetem az „ügyfelemet”. Megdorgáltam magam. Ez az egész gáláns úriember dolog kezdett a fejembe szállni. De aznap este mosollyal az arcomon aludtam el. Maga a férfi is illő befejezése lehet a Dick néven futó pasasokkal folytatott életemnek, bármilyen hosszú ideig tartson is a foglalkoztatottságom.

fel