Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
HUSZONHATODIK FEJEZET
Szombaton röviddel ebéd után kaptam egy sms–t Dicktől. Hogy halad a
könyv?
Azonnal visszahívtam.
– A könyv már majdnem kész – mondtam neki az igazsághoz hűen.
– Egy kis
szerencsével hamarosan meg tudom írni a befejezést is. Utána úgy egy
hónapot töltök majd még a szerkesztésével meg ügynökkereséssel.
Azt nem árultam el, hogy nem tudtam még, mi lesz a vége. Arról sem
beszéltem, hogy a „regényem” időközben a naplómon nyugvó
dokumentumregény–expozé lett. Eltűnődtem, hogy vajon Dick lesz–e a
befejezés – második lehetőségként egy második lehetőségre. Talán kapok
egy mesés új állást, és a befejezés figyelmeztetés lesz az olvasóknak,
hogy ne próbálják ki mindezt otthon.
Bárhogyan legyen is, azt éreztem, hogy közel a befejezés. Olyan
őszinteséggel írtam a naplót, amennyire csak tudtam, és egyszerűen majd
beleírom a befejezést, amikor eljön. Bíztam benne, hogy boldog vég lesz.
– Hogy vagy, Holly? Aggódtam miattad.
– Jól vagyok, Dick, tényleg jól vagyok.
– A hangom nem volt valami
meggyőző.
– Nem vagy jól, igaz?
Nagyot sóhajtottam. Ideje volt elmondani neki az igazat. Legalábbis egy
részét.
– Óh, az anyagiakkal van gond megint… az utolsó gavallérom nem volt épp
megfelelő, és azóta nem találtam senkit.
– Az nem jó, Holly. Ez egyáltalán nem jó! Nem érdemled meg, hogy így
élj. Te jobbat érdemelsz! Mennyi ideje ment el? Mikor kaptál utoljára
pénzt?
Összerándultam.
– Ööö… hát… igazság szerint már néhány hete volt, hogy
pénzt kaptam. Dick fel volt háborodva.
– Mit ebédeltél? – kérdezte.
– Sajtos pirítóst.
Igazság szerint a kérdéses sajt egy isteni finom cheddar sajt volt, meg
egy kis maradék Brie, amit a hűtőm hátuljában fedeztem fel egy üvegcse
penészes lekvár mögött. Elképesztő, hogy a kiszáradt sajt is ugyanúgy
megolvad.
– Ördög és pokol, Holly–lány – már így is épp elég vékony vagy!
– Minden oké, Dick, nem fog lejárni a szavatosságom, vagy ilyesmi.
– Miféle férfi képes bevétel nélkül hagyni téged ennyi időre? –kérdezte
mérgesen.
– Hát, igazából az én döntésem volt. Valahogy az egész dolog nem
működött. Sajnálom, hogy nem mondtam el a vacsora alatt–azt hiszem,
először egyedül akartam megoldani.
– Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.
– Oh, hát tudod, hogy van ez: pirkadat előtt van a legsötétebb, bla–bla.
– Ne add fel, Holly! Ne, amikor már ilyen messze jutottál. Soha ne add
fel!
Megdörgöltem az arcom. Kaptam egy második lehetőséget – talán Dicknek
is kijár egy. Jó nagy levegőt vettem.
– Kérlek, mondj nemet, ha akarsz, de esetleg nem akarnád újra kezdeni a
megállapodásunkat?
Láthatóan csak ezekre a szavakra várt.
– Holly, az első lehetőségre ugranék! Most annyi szabadidőm van; nem is
tudom, mihez kezdjek magammal. Te a legjobbat érdemled. Ne add fel
most! Örömmel mennék vissza.
Nagy, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem.
– Oké, akkor gyerünk.
– Kezdjünk holnap – jelentette be Dick.
– Épp most vettem magamnak egy
új biciklit. Neked van biciklid, ugye? Elmegyünk biciklizni egyet a
parkba. Délelőtt elmegyek érted. Aztán utána tízóraiz hatunk. Valakinek
gondoskodnia kell rólad. Egy kis napsütés csodákat tesz majd veled!
Mielőtt letette, még kisajtolt belőlem egy ígéretet, hogy reggel
mindenképp küldök neki egy sms–t, amiben megerősítem a dolgot. Amint
letette, patakzani kezdtek a könnyeim. A megkönnyebbülés könnyei.
Délután Andre hívott fel. Ő is aggódott értem és megkérdezte, hogyan
boldogulok. Milyen bizarr. Az első igazán nyomorúságos napomon felhív a
két emberem, és mindketten segíteni akarnak! Majdnem elég volt ez
ahhoz, hogy visszaadja az ember hitét.
Nem sokkal később Dick másodszor is telefonált.
– Ugye nem fogod meggondolni magad? – kérdezte.
– Ezúttal sikerülni fog
nekünk, tudom, hogy meg tudjuk csinálni.
– Jól van… jól van… nem fogom meggondolni magam – mondtam.–Viszlát
holnap.
– ígérd meg nekem! – mondta Dick.
– ígérd meg, hogy az enyém leszel,
legalább a következő hónapban.
Egy kissé megriadtam. Nagyon, nagyon kedveltem Dicket, de ez nem
vallott rá – rendszerint annyira félvállról vette a dolgokat. Most
mérhetetlenül tolakodóan viselkedett, és ez nagyon nem volt rá jellemző.
– Ígérem – feleltem.
Miután letettem, a gerincemen a nyugtalanság átható érzése kezdett
felkúszni. Dick furán viselkedett. Megszállott lett, vagy nekem volt
nagyzási hóbortom?
Egy Kevnél tett gyors látogatást leszámítva, amikor kölcsönvettem a
biciklijét, a szombat maradékát takarítással töltöttem. Nagyon
szimbolikus takarítás volt: tiszta lapot akartam biztosítani Dicknek.
És ez egyben abban is megakadályozott, hogy azon rágódjak, milyen nagy
szükségem volt rá, hogy működjön a dolog.
Gondosan öltözködtem. Farmert húztam magamra és hozzá szoros övet
(megelőzendő, hogy kilógjon a fenekem), és felvettem mellé néhány réteg
kötött felsőt. Az edzőcipőmet gyakorlatilag le kellett porolnom.
Eltűnődtem, hogy vajon Dick tréningruhában lesz–e. Bíztam benne, hogy
nem.
Vasárnap reggel 9–kor felhívott, hogy szóljon, úton van a Rangé
Roverével, benne a biciklijével. Be kell vallanom, ideges voltam. Dick
többször telefonált az elmúlt napon, mint egész idő alatt, mióta
ismertem. Emellett meg volt róla győződve, hogy rettenetesen bántak
velem. Csak nem féltékeny a többi gavalléromra? Talán csak magányos
volt. Amiatt is aggódtam kicsit, hogy le akar–e majd feküdni velem.
Tagadhatatlanul nagyszerű szerető volt – különösen Tómmal és Philippel
összehasonlítva –, de az, hogy nappal keféljen velem egy biciklizés
után, nem tűnt az ő stílusának.
Amikor találkoztam vele a ház őrzött parkolójában, jó hosszasan
megöleltük egymást. Igazán kellemes volt, ahogyan a karjaiban tartott.
Minden fenntartásom szertefoszlott. Csak egy kedves ember volt,
lovagias hajlamokkal, ez minden.
De a legrosszabb divataggályom beigazolódott. Dick egy fényes kék
tréningruhát viselt hozzáillő sapkával és ragyogóan tiszta edzőcipővel.
Habár amikor mindketten elegáns ruhát viseltünk, nem volt annyira
szembetűnő, de a korkülönbségünk most egyértelműen látszott. Úgy néztem
ki, mint a lánya. Már bántam, hogy nem tréningruhát vettem fel én is. A
nem létező tréningruhámat.
Feljött, hogy segítsen levinni Kev biciklijét, és átadott egy
borítékot. Faragatlanságnak tűnt volna kinyitni, így csak sűrű
hálálkodásba kezdtem, és gondosan az íróasztalomra fektettem a többi
papír közé.
A kölcsönbiciklim mindkét kereke lapos volt, és nem volt pumpám, így
eltoltuk a bicikliket egy boltig a közeli Paddingtonba. A legolcsóbbat
választottam ki – azt a vállból nyomhatót a szövet csővéggel, amit
valószínűleg mind használtunk gyerekként. A lemerített hitelkártyámmal
fizettem érte és visszatartottam a lélegzetem, míg a számítógép el nem
fogadta.
Eközben Dick kiment és elkezdte felfújni a kerekeimet. Az eladó nézte,
ahogy dolgozik, majd vigyorogva felém fordult.
– Rávetted egy kis pumpálásra, mi?
Elmosolyodtam. Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon a biciklinél
többre gondolt–e.
Aztán végre el tudtunk indulni. Végigkerekeztünk az Oxford Streeten a
Centennial Parkig. Eddig észre sem vettem, hogy ez hegymenet. Van
valami a biciklizésben, ami kihozza az emberből a benne élő gyereket.
Csodás érzés volt ott kerekezni, és nézni a tájat, a széllel a
hajamban. Valószínűleg tinédzserkoromban ültem utoljára biciklin, és
mégis itt voltam: vasárnap reggel együtt bicikliztem a gavallérommal.
Kit érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek? Mi jól éreztük magunkat.
Hát nem ez a legfontosabb?
Körülnéztem. Paddington is kezdett már magára találni – a legtöbb üzlet
nem nyitott még ki, és az utcák csendesek voltak. Elvétve feltűnt egy
anyuka a gyerekével vagy egy dupla jövedelemmel bíró, gyermektelen pár,
újsággal az egyik kezükben, friss kenyérrel a másikban. A templom és
városháza körüli fák aranyszínben pompáztak, és a kerekeink a lehullott
levelek szőnyegén ropogtak. Egy–két bulizó támolygott haza az előző
éjszaka után, de ezt össze sem lehetett hasonlítani Darlinghurst
utcáival. Még a forgalom is szórványos volt a szokásos állandó tompa
dübörgés helyett. Olyan oldala volt ez Sydneynek, amit azelőtt nem
ismertem. Fogalmam sem volt, hogy ennyi ember kel fel ilyen korán
vasárnap reggelenként.
Néztem Dicket a biciklijén tekerni előttem. Hátrafordult és rám
mosolygott. Azt hiszem, nem is láttam még ilyen boldognak. Lelassított,
hogy beérjem. Kínos volt, mennyire kapkodnom kellett a levegőt.
Amikor megérkeztünk a parkba, mindenütt csinos anyukák és fess apukák
voltak – noha csak elvétve együtt. Legtöbbjük egy vagy két gyerekkel
volt, bár akadt néhány elgyötört kinézetű dadus is, úgy fél tucat
gyerek gyűrűjében. A dadusokat könnyű volt kiszúrni, mert kizárt, hogy
az ember ennyi gyereket szüljön és mégis ilyen vékony maradjon.
Érdeklődéssel tanulmányoztam az anyukákat. Most már tudtam, hogy több
mint hetven százalékuknak félrelép a partnere. Semmiképp sem néztek ki
ostobának. Akárcsak én, a legtöbbjük drága farmert viselt testhez álló
felsővel és drága edzőcipővel. De nem úgy, mint nekem, az ő arcuk tele
volt botoxszal, és a frizurájuk praktikus volt.
Amikor megálltunk egy kávézónál tízóraizni, lezártuk a biciklinket és
leültünk az összegyűlt sokaság között. Az anyák láthatóan csoportokban
gyülekeztek, míg az apukák magukban üldögéltek. A gyerekek egymással
játszottak és a szüleiket nyaggatták italokért és édességért.
Dick arcán széles vigyor ült.
– Nos – kezdte, és körbenézett.
– Nagyon
úgy néz ki, hogy rátaláltunk a jó helyre.
Felnevettem.
– A következő hely, ahol felszedhetsz valakit? Centennial
Park vasárnap reggel? Ki hitte volna? Az egyszer biztos, hogy jó nagy a
választék… és korban is illenek hozzád.
– Plusz, mínusz egy évtized.
Dick elpirult.
– Én nem erre gondoltam.
Malac vigyort villantottam rá.
– Tudom – mondtam.
– Csak ugratlak. De ha
én nem lennék boldog az én társammal és én szeretnék felszedni valakit,
hát erre a helyre jönnék.
Dick újra körbenézett.
– Talán adhatnál néhány tippet ehhez – mondta komolyan.
– A feleségem
óta nem szedtem fel senkit. Azt sem tudnám, hogyan csináljam.
Vigyorogva bámészkodni kezdtem. Nem lehet nagyon más, mint egy kocsma.
– Az egész a tekintetről szól – mondtam.
– Ha tetszik neked valaki,
egyszerűen nézz a szemébe, amíg észre nem vesznek. Aztán tartsd rajtuk
a tekinteted még egy pillanatig, mielőtt félrenézel. Ha érdekled őket,
vissza–visszapillantgatnak majd, hogy lássák, nézed–e még őket. Talán
még arrébb is mennek kicsit, hogy a látóteredbe kerüljenek. A melegek
még messzebb mennek a „három lépés” módszerrel. Elsétálsz mellettük,
elszámolsz háromig, megfordulsz és rájuk nézel. Nyert ügyed van, ha
visszanéznek rád.
– Aztán – folytattam –, amint mindketten sokatmondóan egymásra
néztetek, próbálj meg közelebb kerülni hozzá. Ne úgy csináld, mintha
ennek ő lenne az oka – próbáld elérni, hogy úgy tűnjön, a véletlen
sodort kettőtöket beszélgető távolságba. A kocsmákban és klubokban ez
egyszerű – úgy tehetsz, mintha véletlenül érnél hozzá útban a
bárpulthoz vagy a mosdóba. Én eljátszottam párszor. Működik. Tényleg.
Egy magában üldögélő, vonzó nő felé biccentettem. Dick szkeptikusnak
tűnt.
– Hogy megy az ólálkodás? – kérdeztem tréfásan.
– Kicsit deviánsnak néznék ki, ha itt őgyelegnék!
Felnevettem.
– Nem, dehogy! Maradj közel a biciklidhez! Dobj a válladra
egy pár görkorcsolyát. Beszélj a mobilodon, ha félsz csak úgy magadban
ücsörögni. Vagy ami még jobb, vegyél kölcsön egy cuki kutyust
valamelyik barátodtól. De vigyázz, nehogy valami fenevad legyen, mert
különben kerülni fognak, mint a pestist – és talán még azt is
gondolhatják, hogy nem vagy kibékülve a péniszeddel! Csak gondoskodj
róla, hogy találj valami kifogást, hogy ott ülj; máskülönben perverznek
tűnnél. Aztán csak várd ki, amíg a gyerekük a te irányodba hajít egy
labdát, és add vissza a nőnek, vagy mondj valami apukás viccet a
vasárnap reggelekről. A fenébe is, akár még az időjárásról is mondhatsz
valamit, ha nagyon szorult helyzetben vagy. Üzletember vagy–lefogadom,
hogy teljes aktád van a felszínes csevegésről.
– Elkérni valakinek a telefonszámát nem éppen felszínes csevegés –
felelte Dick.
Csak meresztettem rá a szemem.
– Nem kéred el azonnal a telefonszámukat, először beszélgetésbe
elegyedsz velük! Beszélgess velük egy darabig, hogy érdeklődni
kezdjenek irántad. Bűvöld el őket ezzel a te akcentusoddal! Mondd azt
nekik, hogy szeretnéd folytatni a beszélgetést. Kezdd kicsiben egy
kávéval vagy egy mozival – így ha érdektelennek bizonyulnak, nem kell
túl sok időt velük töltened. Tartogasd a drága vacsorát akkorra, amikor
már jobban ismered őket. Csak akkor kérd el a telefonszámukat, ha újra
találkozni akarnak veled. Különben ijesztően hathat a dolog.
Újra megnéztem magamnak a nőket.
– Ezt meg tudnád tenni – mondtam neki
bátorítóan.
– Valószínűleg azt gondolnák, igazi főnyeremény vagy. Ha
attól könnyebb, képzeld azt, hogy vevő vagy ügyfél vagy, akinek meg
kell környékeznie egy céget. Lefogadom, hogy az nagyszerűen megy! Ezek
a nők semmiben sem másak – igazság szerint valószínűleg sokkal kevésbé
értenek a dologhoz és kevesebb a társkapcsolati tapasztalatuk, mint
neked. Valószínűleg teljesen le tudnád őket tarolni, ha akarnád.
Dick mosolyogva nézett rám.
– Elképesztő nő vagy, Holly–lány – mondta.
– Olyan boldog vagyok, hogy
újra belekezdtünk ebbe. Ezúttal készen állok rá. Te csaknem félúton
állsz afelé, hogy találjak magamnak valaki mást. Valakit, akivel nem
kell tojáshéjon lépkednem. Már most is segítesz visszaszerezni az
önbizalmamat! Úgy egy hónap, és új ember leszek. Annyira örülök, hogy
találkoztam veled.
Csak úgy dagadtam a büszkeségtől a szavai hallatán. Olyan jó érzés
volt, hogy így segíthettem az embereken, sokkal jobb, mint amikor
pszichológusként dolgoztam. Akkor csak olyan dolgokat tudtam
helyreállítani, mint az önbecsülés és a motiváció. Most szinte bármit
helyrehozhatok.
Miközben visszafelé bicikliztünk Darlinghurst felé, le sem lehetett
törölni az arcomról a vigyort. Példának okáért végre lejtett az út; de
főként azért volt, mert Dick olyan átkozottul boldognak tűnt.
Az idegességem visszatért, amikor visszatettük a bicikliket a garázsba.
Újra itt a szex dolog. Vajon Dick arra számít, hogy szeretkezik ma
velem? Ideges lesz–e? Nekem illenék megtenni az első lépést? A
sportmelltartómat vettem fel. Talán azt hiszi majd, hogy nem akarok
lefeküdni vele.
– Szóval feljössz? – kérdeztem vidáman.
– Igen, az remek lenne – felelte Dick, mintha a szex eszébe sem jutott
volna.
Amikor kényelmesen elhelyezkedett a panoráma előtt, öntöttem magunknak
egy kis vizet és leültem mellé. Örültem, hogy friss ágyneműt húztam fel.
Gyorsan megitta a vizet és megcsókolt. Ühüm, hát persze, hogy akarta a
szexet. Eszembe jutott, hogy olyan férfival van dolgom, aki nem
csókolózik, hacsak nem akarja tovább vinni a dolgot. Valószínűleg egész
délelőtt erre várt – egész héten, ha már itt tartunk.
Hát, nem voltam abban a helyzetben, hogy csalódást okozzak neki.
Nagyobb anyagi kalamajkában voltam, mint valaha. Jóllehet, nagyjából
annyira voltam felajzva, mint egy strandlabda, de visszacsókoltam –
először lassan, aztán szenvedélyesebben. Pillanatokon belül azt
javasolta, menjünk a hálószobába.
Nagy mázlimra bármikor képes voltam a nagy O–ra. A visszautasításuk
kicsit olyan, mint mikor az ember nincs a kellő hangulatban az
eksztázishoz. Meggondoljuk magunkat, amint felüti a fejét az élvezet.
Így lenyeltem a fenntartásaimat, besétáltam a hálóba és levetettem
minden ruhámat. Nem hinném, hogy egyáltalán észrevette a
sportmelltartómat.
Dick levette a tréningruháját és a cipőjét. Már merevedése volt.
Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, milyen csodás pénisze van –
tiszta bőrű és tökéletes formájú, leborotvált golyókkal és
medencekörnyékkel.
– Áááh – kommentáltam, és megsimogattam.
– Már el is
felejtettem, milyen bámulatos farkad van.
Dick elégedettnek látszott.
– Hát igen, valószínűleg azért van, mert
szinte soha nem használom – viccelődött.
– Milyen kár! – feleltem és a számba vettem.
Dick időről időre egy parányit felszűkölt, de különben csendben volt.
Pár perc múlva felhúzott.
– Addig csináljam az orális szexet, amíg
elélvezel, vagy dugjalak meg? –kérdezte, és mosolygott.
Visszamosolyogtam. Az ilyesfajta beszéd nagy előrelépés volt tőle. Míg
én mindig is imádtam a mocskos beszédet és a jó sok hangot
visszajelzésként, eszembe jutott, hogy Dick csendes szerető volt.
Csodálatos lehetett a számára, hogy hangosan kimondhat ilyesmit.
– Azt tehetsz, amit csak akarsz – suttogtam és megcsókoltam.
Míg elgondolkozott a dolgon, meglovagoltam (habár sokkal szívesebben
fordultam volna a hátamra és tettem volna a lábaim a levegőbe). A
bűntudat szülte merevedési zavarnak nyoma sem volt – Dick kemény volt,
készen állt és farka épp „úgy” ért hozzám. Figyelmesen vizslattam az
arcát, ahogy le–föl mozogtam rajta. A szeme egy pillanatra sem szakadt
el az enyémtől.
– Annyira tüzes lány vagy – mondta.
– Mikor volt részed szexben
utoljára?
Egyike volt ez azon kínos pillanatoknak, amikor az ember agya egy
hegynyi adatot dolgoz fel a másodperc törtrésze alatt, mielőtt szükség
van a válaszra. Az én esetemben azon tanakodtam, hogy megmondjam–e az
igazat, vagy legyek inkább elővigyázatos. Lévén, hogy a farkával
magamban ültem rajta, valószínűleg nem ez volt a legjobb pillanat, hogy
meséljek neki a HIV–ijedelemről vagy arról, hogy a hetem fénypontjának
része volt egy vibrátor és egy fantázia szülte megkötözéses jelenet egy
„remegő fenékkel”. Ehelyett nagy részben kitartva az igazság mellett,
azt mondtam neki, hogy hetek óta nem keféltem senkivel. Aztán témát
váltottam, és rávezettem, hogy érezze, mennyire nedves vagyok. Márpedig
igazán nedves voltam. Nagyon! Ha az elmúlt hónapok során elértem bármit
is, hát akkor az az a felismerés volt, hogy a testünket bárki fel tudja
izgatni. Amikor belegondoltam, hogy hányszor utasítottam vissza a
szexet, mert az illető túl öreg, túl kövér vagy túl ismeretlen volt,
hát az egészen tragikus. Évek óta saját magam fogtam vissza a
tapasztalataimat, és ennek még csak a tudatában sem voltam.
Dick farka fantasztikus érzés volt bennem. Gondoskodtam róla, hogy a
csiklóm is ott legyen, amikor hozzádörgölőztem, a péniszével mélyen
bennem. Úgy tűnt, imádja a bőrünknek ezt a plusz érintkezését, és
halkan felnyögött az élvezettől, valahányszor egymásnak feszült az
ágyékunk.
Előrehajoltam és megcsókoltam.
– Hogyan akarsz engem? – kérdeztem, és
még mindig az imént említett orális szex járt a fejemben.
– Fordulj meg? –felelte mély torokhangon.
Mi van ezekkel a férfiakkal? Nem panaszkodtam – nekem is ez volt az
egyik kedvenc pózom –, de teljesen egyetemesnek tűnt a rajongásuk a
kutyapóz iránt!
Az éjjeliszekrény felé nyúltam, és elővettem a kis bizsergetőt. Amikor
Díck belém hatolt, az egyik végét a golyóihoz érintettem, a másikat a
csiklómhoz.
– Óh, istenem, ez nagyon jó! – zihálta Dick, ahogy a kis vibrátor a
heréin mozgott.
– Próbálnád csak ki erről a végéről – mondtam, és erélyesen a csiklómon
tartottam.
– Mindjárt elmegyek–figyelmeztetett Dick.
– Jól teszed.
Keményen belém hatolt és felkiáltott, amikor felért a csúcsra. Hosszú
utat tett meg, hogy eljusson idáig. A saját orgazmusom néhány
pillanatra volt már csak.
– Ne hagyd abba! – kértem.
– Kefélj keményen!
Aztán én is elélveztem, és mindketten ziháltunk, és az ágyra omlottunk
egymás mellett. Jó volt. Nagyon jó. És Dick tudta ezt.
– Nagyon szexi egy nő vagy – mondta.
– Ez fantasztikus volt. Jobb, mint
fantasztikus.
– Te sem vagy olyan rossz – feleltem őszintén.
– Igen, tudom. Klisé. De lefogadom, hogy nem zajlik túl sok eredeti
dialógus az emberek közt, miután félholtra kefélik egymást.
Egy darabig ott hevertünk, és az alant elterülő Oxford Streetet néztük.
Dick gyönyörű mellébe fúrtam a fejem és gyengéden cirógattam a testét.
– Nagyon jól nézel ki – mondtam.
Így is volt. Úgy öt kilót fogyott, mióta először találkoztam vele, és
nyoma sem volt a régi elnyűtt énjének. Rendszeresen eljárt az
edzőterembe és hetente kétszer teniszezett. A bőre lebarnult a
vitorlázással töltött hétvégéktől, és a combja feszes és kidolgozott
volt. Még az összes testszőrzetét is leborotválta. Nem volt szívem
megmondani neki, hogy szeretem a szőrös férfiakat.
– Holly, hála neked, kezdem igazán jól érezni magam – mondta
válaszként.
– Újra érdekel az élet. Elkezdtem halmozni a hobbikat, az
isten szerelmére! Már elfelejtettem, mi a boldogság. Évek óta nem
éreztem így magam. Fura, ahogy kinyílik egy ajtó… – Felnevetett.
Repestem a boldogságtól. Na ez az, amilyennek lennie kell ennek a
dolognak. Nem a félrelépésről vagy arról szólt, hogy mocskos legyek –
arról szólt, hogy segítsek az embereknek újra élvezni az életet. Túl
sokáig hagytuk uralkodni az erkölcscsőszséget. A férfiak szégyenkeznek
amiatt, amilyenné a természet tette őket, a nők pedig tettek róla, hogy
a párjuk érezze a szégyent. Összezártuk a lábainkat, és elvártuk tőlük,
hogy így is boldogok legyenek. Olyan volt ez, mintha arra kérnénk
valakit, hogy tegyen le az oxigénre való igényéről. Nincs abban semmi
szégyenteljes, ha az ember orgazmust akar. Ha lehántjuk róla az
értékítéleteket, a szex valójában ennyi csupán. Bárcsak húsz éve jöttem
volna rá erre.
Dick távozása után kitakarítottam a lakást és ittam egy csésze teát.
Aztán eszembe jutott a boríték. 4000 dollár volt benne, ropogós
százdollárosokban. Egy hónap fizetség előre. Nem csoda, hogy annyira
ragaszkodott hozzá, hogy neki ígérjek egy hónapot. Azonnal bűntudatom
támadt, amiért megkérdőjeleztem a szándékait. Küldtem Dicknek egy
sms–t. Ó te jó ég. Annyira köszönöm! Igazán bámulatos vagy. H
Aztán leültem és kisírtam a szemeimet. Megint. Végre kifizethettem a
lakbéremet. Törleszthettem a havi adag lakáshitelemet. Még a fehérjére
és a nikotintapaszokra is futja majd megint. Azt hiszem
<szégyenlős mosoly>, nem említettem, hogy újra elkezdtem
dohányozni. Szégyen. Csupán arról volt szó, hogy sokkal olcsóbb volt
egy 13 dolláros zacskó dohány, mint egy 30 dolláros doboz tapasz, és az
idegeknek is sokkal jobbat tett.
Aztán elgondolkoztam Dicken. Az imént fizetett ki négy rongyot egy
biciklizésért és egy baromi jó szexért. És tudják mit? Volt egy olyan
erős érzésem, hogy az elmúlt tíz évének ez volt az egyik fénypontja.
Csak egy kerekezés a napsütötte Centennial Parkban, és utána
szeretkezés… neki mindez megérte a pénzt.
Talán mégis jó úton jártam. Egészen addig dolgozhatnék Dick–nek, amíg
meg nem találja élete új szerelmét – és talán még utána is, ha nem
passzolnak egymáshoz a libidóik. Végre hosszú távú foglalkoztatást
találtam egy olyan munkában, amiben mindig boldoggá tehetem az
„ügyfelemet”. Megdorgáltam magam. Ez az egész gáláns úriember dolog
kezdett a fejembe szállni. De aznap este mosollyal az arcomon aludtam
el. Maga a férfi is illő befejezése lehet a Dick néven futó pasasokkal
folytatott életemnek, bármilyen hosszú ideig tartson is a
foglalkoztatottságom.