Luxusnyalánkság
Sportingbet Regisztracios Bonusz
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Csak miután Andre elment másnap reggel, akkor jöttem rá, hogy
tulajdonképpen hűtlen lettem Dickhez. És ami még rosszabb, most először
történt ilyen. Valaha.
Habár teljes felelősséggel vállaltam, hogy segítettem Johnnak és a
gáláns úriembereimnek hűtlenkedni az ő házastársukkal, én magam soha
nem tettem még ilyet. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Dick
nem egy „házastárs”, és hogy sokan szállnának vitába velem, mondván az
orális szex nem számít, de sajnálatos módon a lelkiismeretem nem így
látta. Azzal a kifogással se tudott mit kezdeni, hogy egy hűtlen
emberhez egy másik hűtlen emberrel lettem hűtlen. A lelkiismeretem azt
mondta, hogy egyezséget kötöttem Dickkel, amit megszegtem. A „szexuális
kizárólagosságba” beletartozott a szopás is.
Egész nap ezzel a gondolattal birkóztam. Különben is, hogyan lehetne
definiálni a szexet? Megcsalásnak számít, ha az ember odabújik
valakihez az ágyban? Hűtlenség az, ha finom flörtölésbe kezdünk a
partnerünk háta mögött? Vagy az a félrelépés, ha megcsókolunk valaki
mást?
Végül arra jutottam, hogy a félrelépés nem a szex definíciójáról szól;
a megtévesztés a lényeg. És ahhoz sem volt jogom, hogy eldöntsem, Dick
számára mit jelent a szex, mint ahogy neki sem volt joga meghatározni
ezt a felesége nevében. A szex mibenlétének a megcsalt féltől kell
erednie – ők az egyetlenek, akik el tudják dönteni, hol húzódnak a
határok, és hogy a partnerük viselkedése túllépett-e azokon.
Legfőképp pedig rájöttem, hogy nem számít, mi a szexuális tett,
vitathatatlanul helytelen, ha hazudunk róla. Nem az orális szex a
bűnös; én vagyok az. A kezdetektől meg kellett volna tárgyalnom Dickkel
a „szexuális kizárólagosságot”.
Talán ez mégsem a határok elmozdulásáról szólt; lehetséges, hogy az
volt a lényeg, hogy egyáltalán megfelelően azonosítsuk őket.
Hétfő reggel 7-kor kaptam egy sms-t Dicktől.
Benne lennél egy kis kicsapongásban ma délután?
Hízelgőnek találtam, hogy hétfő reggel én voltam az első gondolata.
Eltűnődtem, hogy vajon eltervezett-e valamit, vagy egyszerűen
szeretkezni akart egész délután. Ahogy Dicket ismertem, mindkét
lehetőség szimpatikus volt.
Visszaírtam:
Abszolút! H
Válaszolt:
3 körül ott leszek.
Ismét mérhetetlenül élveztem a látogatását, de a gondolataimat az
árulásom foglalta le. Bármennyit változtatok is rajta, magára fog
ismerni a könyvben.
A csütörtöki látogatása alatt Dick nagyon üzletiesen viselkedett. Egyre
csak azt kérdezgette, mihez kezdek majd, ha kész lesz a könyv. Én is
ugyanezen tanakodtam. Ha egyszer megjelentetem a naplómat, onnantól
egyetlen kapcsolatom sem lesz a régi.
Végignézte a kivágott álláshirdetéseket, amiket a hétvégi lapokból
gyűjtöttem össze. Semmit nem hallottam a jelentkezésekről, amiket neten
küldtem el – talán a nagy cégek úgy gondolták, hogy a pszichológusok
nem jók a kapcsolattartásban. Mint oly sokan, valószínűleg ők is úgy
vélekedtek, hogy a kapcsolatok a marketingről szólnak, nem az
őszinteségről.
Dick összegyűrte az egyik kivágást, mert szerinte az a cég nem
kecsegtet semmi jóval. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a
szakmai önéletrajzomat. Akaratlanul is összezavarodtam. Azért szeretné
Dick, hogy munkát találjak, hogy senki más ne kaphasson meg?
– Szeretlek – mondta, míg a kanapén üldögéltünk.
Én épp egy új kör ital készítésével bíbelődtem, így akkor nem rá
néztem. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Úgy okoskodtam, hogy ha
akar róla beszélni, ki kell mondania még egyszer.
Nem tette.
Miután elment, leültem és megpróbáltam írni, de a szavak megint csak
nem akartak jönni.
Másnap felhívott Pedro. Úgy tervezte, hogy néhány hét múlva Sydneybe
jön, és szeretett volna találkozni velem. Megmondtam neki, hogy ez nem
lehetséges. Amikor megkérdezte, miért, azt mondtam, a jó híre megőrzése
miatt; hogy talán többé nem lenne olyan remek dolog, ha velem látnák.
Értetlenül tette le a telefont. Nem érdekelt. A gondolat, hogy egy nap
majd kiadom a naplóm, óvatossá tett. Állandóan csak halasztgattam a
dolgot. Amint leültem, hogy írjak valamit, mintegy véletlen
észrevettem, hogy nincs elmosogatva.
Hétfőn újra találkoztam Dickkel és rostonsült marhaszeletet készítettem
neki. A szex mesés volt, de valami megváltozott. Valahogy többé nem
volt benne a szívem. Furcsa. Nem gondoltam, hogy kezdetben egyáltalán
benne volt.
Továbbra se tudtam írni a naplót. A gondolataimat túlságosan lefoglalta
a lelkiismeretemmel folytatott küzdelem. Eltűnődtem, vajon melyikük
kerül majd ki győztesen.
Amellett, hogy szórakoztattam Dicket, a következő héten szinte semmi
mást nem tettem, csak az erkölcsi dilemmámmal küzdöttem. Végül aztán
úgy döntöttem, hogy úgy tekintek a naplóra, mint egy újabb munkára:
őszinte beszámoló ez a mind pszichológusként, mind újságíróként
folytatott titkos megfigyeléseimről. Én még mindig én voltam; csak épp
más feladatokat végeztem, ez minden.
Különös volt, hogy a mélabús hangulat láthatóan érzékenyebbé teszi az
embert az évszak változására. A tél elkerülhetetlen hűvöse mintha
személyesen nekem szólt volna. Melegebb ruhákat kerestem a
ruhásszekrényemben, amikor rátaláltam John leghátul lógó kabátjára.
Anélkül hogy túl sokat gondolkodtam volna, küldtem neki egy sms-t.
Megtaláltam a barna bőrkabátodat. Gyere érte. H
És aztán egész nap nem tudtam őt kiverni a fejemből. Újra és újra
megnéztem a mobiltelefonom, csak hogy lássam, nem érkezett-e be egy
üzenet az inboxomba anélkül, hogy meghallottam volna. Vajon mi van
vele? Szeret még engem? Gondol még rám? Talán gyűlöl. Talán azt
gondolja, hogy a boldogság, amin osztoztunk, csak kapuzárási pánik
volt. Milyen szomorú. A kapuzárási pánik mindig olyan jó mókának tűnik.
Átestem a klasszikus pszichológiai fokozatokon. Először nem akartam
elhinni, hogy ne válaszolna, ezért nem tudtam leszakadni a telefonról.
Aztán sírtam. Ijesztő dolog volt a gondolat, hogy valaki, akit még
mindig szeretek, még csak nem is válaszol az sms-emre. Aztán eljutottam
a dühös szakaszba.
Legyen gerinced, és gyere el a kabátodért! Csak egy dolog rosszabb
annál, amikor az ember lábtörlő: amikor ő dönt úgy, hogy lábtörlő lesz.
Ha nem viszed el 24 órán belül, odaadom egy hajléktalannak. H
Ez volt a legdurvább dolog, amit valaha mondtam neki. Háromszor is
átolvastam az sms-t. Még arra is figyeltem, hogy a helyesírásom
tökéletes legyen. A helyes nyelvtan azt jelzi, komoly a dolog. Ekkor az
ember nem akar mellébeszélni.
Aztán nagy levegőt-vettem és lenyomtam a „küld” gombot.
A mobiloknak köszönhetően, már nem nagy ügy a telefon mellett várakozni
– fizikailag legalábbis. De a fejében továbbra is megteheti az ember.
Elővettem az Oroszlánhűség poros kötetét és végiglapoztam. Ráébredtem,
hogy John volt az, aki az oroszlánnal azonosult; egyáltalán nem rólam
szólt a dolog. John volt az oroszlán, aki fogságban nevelkedett, és én
voltam az, aki megtanítottam bizonyos fogásokra, hogy meg tudjon
birkózni a vadonnal. Eltűnődtem, hogy vajon Joy Adamson is olyan
csalódott lett volna, mint én, ha Elza, az oroszlán, inkább a ketrec
mellett dönt.
És mégse tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bátorság kell a
gyávasághoz. Csak a legbátrabbak tudnák álomra hajtani a fejüket egy
zsaroló mellett és hagyni, hogy nevelje a gyerekeit. Vagy a
legostobábbak.
Próbáltam neki telepatikusan üzenni. Hívj fel, sürgettem gondolatban.
Hívd fel Hollyt, most! Vizualizáltam, ahogyan feláll a székéből és
odalép a legközelebbi telefonhoz, fejében Holly képével.
Na persze. De mind próbálkozunk ilyesmivel.
Szembe kellett néznem vele: még mindig szörnyen hiányzott John. Igazság
szerint egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne szerettem volna annyira,
mint az utolsó nap, mikor láttam. Igazán szerettem őt, függetlenül
attól, amit tett vagy mondott. Milyen csodás ezt az ajándékot adni
valakinek. Ez volt a legnagyobb ajándékom, amit kínálhattam neki.
Nagyon fájt, hogy visszautasította.
A felesége azonban taktikai hibát követett el, amikor megtiltotta a
búcsút. A búcsú nélküli szerelem soha nem ér véget. Az embert az élete
végéig kísérti a „mi lett volna, ha”.
Hat nyugtatót kellett bevennem, hogy el tudjak aludni aznap éjjel. Hála
az Istennőnek, hogy az egészségboltok még legálisak.
Reggel első dolgom volt megnézni a telefonom. Semmi. Aztán elmentem az
internetkávézóba és megnéztem az e-mailjeimet. Még csak levélszemét se
érkezett.
így továbbléptem az elfogadás stádiumába. John nem fog eljönni.
Küldtem neki egy utolsó üzenetet.
A kabát marad, míg érte nem jössz. Melegen tart majd a halálos ágyamon.
H
Aztán felvettem egy régi ingét (amit szándékosan tartottam meg) és
összekuporodtam az ágyon. Igaz, hogy az általunk viselt ruhák vonzzák
az embereket, akikkel együtt vagyunk.
Ott feküdtem és a nap nagy részében gondolkodtam. Leginkább Johnról, de
Andre, Dick és Pedro is ott járt az eszemben. És még néhány barát, akik
megmaradnak név nélkül. És tudják, mi volt az igazán ijesztő?
Ráébredtem, hogy az életemben az összes férfi elérhetetlen volt így
vagy úgy. Valahol út közben elkezdtem azokat a férfiakat előnyben
részesíteni, akikre vadászni kellett, és amikor más férfiak a lábaim
elé vetették magukat, ügyet sem vetettem rájuk.
Néhány barátom szóvá is tette ezt, de én azt mondtam nekik, hogy én a
vadász akartam lenni, nem a vad. Azt mondtam nekik, hogy nincs
„kihívás” azokban a férfiakban, akik engem akarnak. De ma ráébredtem,
hogy a vadászok tulajdonképpen ragadozók. Az oroszlánlányom visszatért,
hogy kísértsen. Egyáltalán nem léptem túl a biológián – még mindig
olyan férfira vadásztam, aki el tud tartani, éppen úgy, ahogyan a többi
lány tette. Az egyetlen különbség köztem és azon lányok közt, akikből
feleségek lettek, az volt, hogy én ügyet sem vetettem a rám kiszabott
korlátokra és felfedeztem, hogy könnyebb semmibe venni a házasság
szabályait, mint megváltoztatni a férfiak természetét.
A mélabú átható érzése telepedett rám, ahogy közeledett a hétvége. Még
mindig nem volt biztos bevételem Dicken kívül. Két hetem volt arra,
hogy találjak valami más munkát.
Visszamondtam minden társasági meghívást a megcsappanóban lévő
bankszámlám érdekében, és inkább a hétvégi újságokba fektettem a pénzem.
Kiterjesztettem az álláskeresésemet, és már a pszichológia iparágának
szegélyét is figyeltem, ahol nem lenne esélyem arra, hogy
„megfertőzzem” az ügyfeleket az ellentmondásos új meggyőződéseimmel.
Ezek többnyire felügyelettel és vezetéssel kapcsolatos munkák voltak,
és az egyiküktől egészen fellelkesültem – pszichológiai
rendellenességekkel küzdő emberekért kellene síkra-szállnom az új
mentális egészség kezdeményezésnek megfelelően. Különös rokonságot
éreztem velük: mintha én magam is átestem volna egy mentális
betegségen, és épp lábadozóban lennék. Ha visszamennék az irodába, az
valahol olyan lenne, mintha hosszú ideig tartó betegszabadság után
térnék vissza. Csak épp nekem könnyebb dolgom lesz, mert az én
élményeim nem mutatkoznak meg kívülről.
Annak rendje és módja szerint megírtam a jelentkezéseket a kiválasztási
kritériumoknak megfelelően, majd átmentem Kevhez és kinyomtattam őket.
De a szívem nem volt benne igazán egyikben se. Úgy tűnt a számomra,
hogy egyikük sem használta ki minden képességemet úgy, mint ez a
kitartott nő szerep tette. Emlékeztettem magam, hogy össze kell
szorítanom a fogam és el kell viselnem az olyan munkát, ami nem is
igazán én voltam, épp ahogyan sok ezer más ember is megtette.
A pompás tervem valahol elbukott. Habár gyanítottam, hogy boldogan
ellennék hosszú ideig Dickkel, a motivációm megváltozott. Amit
kezdetben a pénzügyi szorultságom hajtott, abból időközben a félrelépés
természetének feltérképezése utáni vágy lett; de ezt most kiszorította
az, milyen nehézzé vált tovább vezetnem a naplót, na meg az ösztönös
vonakodásom, hogy felfedjem Dicket, akit rabul ejtettem. Talán már
megtanultam a nekem szánt leckéket. Most már csak együtt kell élnem
velük.