Luxusnyalánkság

Sportingbet Regisztracios Bonusz

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Csak miután Andre elment másnap reggel, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen hűtlen lettem Dickhez. És ami még rosszabb, most először történt ilyen. Valaha.
Habár teljes felelősséggel vállaltam, hogy segítettem Johnnak és a gáláns úriembereimnek hűtlenkedni az ő házastársukkal, én magam soha nem tettem még ilyet. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Dick nem egy „házastárs”, és hogy sokan szállnának vitába velem, mondván az orális szex nem számít, de sajnálatos módon a lelkiismeretem nem így látta. Azzal a kifogással se tudott mit kezdeni, hogy egy hűtlen emberhez egy másik hűtlen emberrel lettem hűtlen. A lelkiismeretem azt mondta, hogy egyezséget kötöttem Dickkel, amit megszegtem. A „szexuális kizárólagosságba” beletartozott a szopás is.
Egész nap ezzel a gondolattal birkóztam. Különben is, hogyan lehetne definiálni a szexet? Megcsalásnak számít, ha az ember odabújik valakihez az ágyban? Hűtlenség az, ha finom flörtölésbe kezdünk a partnerünk háta mögött? Vagy az a félrelépés, ha megcsókolunk valaki mást?
Végül arra jutottam, hogy a félrelépés nem a szex definíciójáról szól; a megtévesztés a lényeg. És ahhoz sem volt jogom, hogy eldöntsem, Dick számára mit jelent a szex, mint ahogy neki sem volt joga meghatározni ezt a felesége nevében. A szex mibenlétének a megcsalt féltől kell erednie – ők az egyetlenek, akik el tudják dönteni, hol húzódnak a határok, és hogy a partnerük viselkedése túllépett-e azokon.
Legfőképp pedig rájöttem, hogy nem számít, mi a szexuális tett, vitathatatlanul helytelen, ha hazudunk róla. Nem az orális szex a bűnös; én vagyok az. A kezdetektől meg kellett volna tárgyalnom Dickkel a „szexuális kizárólagosságot”.
Talán ez mégsem a határok elmozdulásáról szólt; lehetséges, hogy az volt a lényeg, hogy egyáltalán megfelelően azonosítsuk őket.

Hétfő reggel 7-kor kaptam egy sms-t Dicktől.
Benne lennél egy kis kicsapongásban ma délután?
Hízelgőnek találtam, hogy hétfő reggel én voltam az első gondolata. Eltűnődtem, hogy vajon eltervezett-e valamit, vagy egyszerűen szeretkezni akart egész délután. Ahogy Dicket ismertem, mindkét lehetőség szimpatikus volt.
Visszaírtam:
Abszolút! H
Válaszolt:
3 körül ott leszek.
Ismét mérhetetlenül élveztem a látogatását, de a gondolataimat az árulásom foglalta le. Bármennyit változtatok is rajta, magára fog ismerni a könyvben.

A csütörtöki látogatása alatt Dick nagyon üzletiesen viselkedett. Egyre csak azt kérdezgette, mihez kezdek majd, ha kész lesz a könyv. Én is ugyanezen tanakodtam. Ha egyszer megjelentetem a naplómat, onnantól egyetlen kapcsolatom sem lesz a régi.
Végignézte a kivágott álláshirdetéseket, amiket a hétvégi lapokból gyűjtöttem össze. Semmit nem hallottam a jelentkezésekről, amiket neten küldtem el – talán a nagy cégek úgy gondolták, hogy a pszichológusok nem jók a kapcsolattartásban. Mint oly sokan, valószínűleg ők is úgy vélekedtek, hogy a kapcsolatok a marketingről szólnak, nem az őszinteségről.
Dick összegyűrte az egyik kivágást, mert szerinte az a cég nem kecsegtet semmi jóval. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a szakmai önéletrajzomat. Akaratlanul is összezavarodtam. Azért szeretné Dick, hogy munkát találjak, hogy senki más ne kaphasson meg?
– Szeretlek – mondta, míg a kanapén üldögéltünk.
Én épp egy új kör ital készítésével bíbelődtem, így akkor nem rá néztem. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Úgy okoskodtam, hogy ha akar róla beszélni, ki kell mondania még egyszer.
Nem tette.
Miután elment, leültem és megpróbáltam írni, de a szavak megint csak nem akartak jönni.
Másnap felhívott Pedro. Úgy tervezte, hogy néhány hét múlva Sydneybe jön, és szeretett volna találkozni velem. Megmondtam neki, hogy ez nem lehetséges. Amikor megkérdezte, miért, azt mondtam, a jó híre megőrzése miatt; hogy talán többé nem lenne olyan remek dolog, ha velem látnák. Értetlenül tette le a telefont. Nem érdekelt. A gondolat, hogy egy nap majd kiadom a naplóm, óvatossá tett. Állandóan csak halasztgattam a dolgot. Amint leültem, hogy írjak valamit, mintegy véletlen észrevettem, hogy nincs elmosogatva.
Hétfőn újra találkoztam Dickkel és rostonsült marhaszeletet készítettem neki. A szex mesés volt, de valami megváltozott. Valahogy többé nem volt benne a szívem. Furcsa. Nem gondoltam, hogy kezdetben egyáltalán benne volt.
Továbbra se tudtam írni a naplót. A gondolataimat túlságosan lefoglalta a lelkiismeretemmel folytatott küzdelem. Eltűnődtem, vajon melyikük kerül majd ki győztesen.


Amellett, hogy szórakoztattam Dicket, a következő héten szinte semmi mást nem tettem, csak az erkölcsi dilemmámmal küzdöttem. Végül aztán úgy döntöttem, hogy úgy tekintek a naplóra, mint egy újabb munkára: őszinte beszámoló ez a mind pszichológusként, mind újságíróként folytatott titkos megfigyeléseimről. Én még mindig én voltam; csak épp más feladatokat végeztem, ez minden.
Különös volt, hogy a mélabús hangulat láthatóan érzékenyebbé teszi az embert az évszak változására. A tél elkerülhetetlen hűvöse mintha személyesen nekem szólt volna. Melegebb ruhákat kerestem a ruhásszekrényemben, amikor rátaláltam John leghátul lógó kabátjára. Anélkül hogy túl sokat gondolkodtam volna, küldtem neki egy sms-t.
Megtaláltam a barna bőrkabátodat. Gyere érte. H
És aztán egész nap nem tudtam őt kiverni a fejemből. Újra és újra megnéztem a mobiltelefonom, csak hogy lássam, nem érkezett-e be egy üzenet az inboxomba anélkül, hogy meghallottam volna. Vajon mi van vele? Szeret még engem? Gondol még rám? Talán gyűlöl. Talán azt gondolja, hogy a boldogság, amin osztoztunk, csak kapuzárási pánik volt. Milyen szomorú. A kapuzárási pánik mindig olyan jó mókának tűnik.
Átestem a klasszikus pszichológiai fokozatokon. Először nem akartam elhinni, hogy ne válaszolna, ezért nem tudtam leszakadni a telefonról. Aztán sírtam. Ijesztő dolog volt a gondolat, hogy valaki, akit még mindig szeretek, még csak nem is válaszol az sms-emre. Aztán eljutottam a dühös szakaszba.
Legyen gerinced, és gyere el a kabátodért! Csak egy dolog rosszabb annál, amikor az ember lábtörlő: amikor ő dönt úgy, hogy lábtörlő lesz. Ha nem viszed el 24 órán belül, odaadom egy hajléktalannak. H
Ez volt a legdurvább dolog, amit valaha mondtam neki. Háromszor is átolvastam az sms-t. Még arra is figyeltem, hogy a helyesírásom tökéletes legyen. A helyes nyelvtan azt jelzi, komoly a dolog. Ekkor az ember nem akar mellébeszélni.
Aztán nagy levegőt-vettem és lenyomtam a „küld” gombot.
A mobiloknak köszönhetően, már nem nagy ügy a telefon mellett várakozni – fizikailag legalábbis. De a fejében továbbra is megteheti az ember.
Elővettem az Oroszlánhűség poros kötetét és végiglapoztam. Ráébredtem, hogy John volt az, aki az oroszlánnal azonosult; egyáltalán nem rólam szólt a dolog. John volt az oroszlán, aki fogságban nevelkedett, és én voltam az, aki megtanítottam bizonyos fogásokra, hogy meg tudjon birkózni a vadonnal. Eltűnődtem, hogy vajon Joy Adamson is olyan csalódott lett volna, mint én, ha Elza, az oroszlán, inkább a ketrec mellett dönt.
És mégse tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bátorság kell a gyávasághoz. Csak a legbátrabbak tudnák álomra hajtani a fejüket egy zsaroló mellett és hagyni, hogy nevelje a gyerekeit. Vagy a legostobábbak.
Próbáltam neki telepatikusan üzenni. Hívj fel, sürgettem gondolatban. Hívd fel Hollyt, most! Vizualizáltam, ahogyan feláll a székéből és odalép a legközelebbi telefonhoz, fejében Holly képével.
Na persze. De mind próbálkozunk ilyesmivel.
Szembe kellett néznem vele: még mindig szörnyen hiányzott John. Igazság szerint egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne szerettem volna annyira, mint az utolsó nap, mikor láttam. Igazán szerettem őt, függetlenül attól, amit tett vagy mondott. Milyen csodás ezt az ajándékot adni valakinek. Ez volt a legnagyobb ajándékom, amit kínálhattam neki. Nagyon fájt, hogy visszautasította.
A felesége azonban taktikai hibát követett el, amikor megtiltotta a búcsút. A búcsú nélküli szerelem soha nem ér véget. Az embert az élete végéig kísérti a „mi lett volna, ha”.
Hat nyugtatót kellett bevennem, hogy el tudjak aludni aznap éjjel. Hála az Istennőnek, hogy az egészségboltok még legálisak.

Reggel első dolgom volt megnézni a telefonom. Semmi. Aztán elmentem az internetkávézóba és megnéztem az e-mailjeimet. Még csak levélszemét se érkezett.
így továbbléptem az elfogadás stádiumába. John nem fog eljönni.
Küldtem neki egy utolsó üzenetet.
A kabát marad, míg érte nem jössz. Melegen tart majd a halálos ágyamon. H
Aztán felvettem egy régi ingét (amit szándékosan tartottam meg) és összekuporodtam az ágyon. Igaz, hogy az általunk viselt ruhák vonzzák az embereket, akikkel együtt vagyunk.
Ott feküdtem és a nap nagy részében gondolkodtam. Leginkább Johnról, de Andre, Dick és Pedro is ott járt az eszemben. És még néhány barát, akik megmaradnak név nélkül. És tudják, mi volt az igazán ijesztő? Ráébredtem, hogy az életemben az összes férfi elérhetetlen volt így vagy úgy. Valahol út közben elkezdtem azokat a férfiakat előnyben részesíteni, akikre vadászni kellett, és amikor más férfiak a lábaim elé vetették magukat, ügyet sem vetettem rájuk.
Néhány barátom szóvá is tette ezt, de én azt mondtam nekik, hogy én a vadász akartam lenni, nem a vad. Azt mondtam nekik, hogy nincs „kihívás” azokban a férfiakban, akik engem akarnak. De ma ráébredtem, hogy a vadászok tulajdonképpen ragadozók. Az oroszlánlányom visszatért, hogy kísértsen. Egyáltalán nem léptem túl a biológián – még mindig olyan férfira vadásztam, aki el tud tartani, éppen úgy, ahogyan a többi lány tette. Az egyetlen különbség köztem és azon lányok közt, akikből feleségek lettek, az volt, hogy én ügyet sem vetettem a rám kiszabott korlátokra és felfedeztem, hogy könnyebb semmibe venni a házasság szabályait, mint megváltoztatni a férfiak természetét.
A mélabú átható érzése telepedett rám, ahogy közeledett a hétvége. Még mindig nem volt biztos bevételem Dicken kívül. Két hetem volt arra, hogy találjak valami más munkát.
Visszamondtam minden társasági meghívást a megcsappanóban lévő bankszámlám érdekében, és inkább a hétvégi újságokba fektettem a pénzem.
Kiterjesztettem az álláskeresésemet, és már a pszichológia iparágának szegélyét is figyeltem, ahol nem lenne esélyem arra, hogy „megfertőzzem” az ügyfeleket az ellentmondásos új meggyőződéseimmel. Ezek többnyire felügyelettel és vezetéssel kapcsolatos munkák voltak, és az egyiküktől egészen fellelkesültem – pszichológiai rendellenességekkel küzdő emberekért kellene síkra-szállnom az új mentális egészség kezdeményezésnek megfelelően. Különös rokonságot éreztem velük: mintha én magam is átestem volna egy mentális betegségen, és épp lábadozóban lennék. Ha visszamennék az irodába, az valahol olyan lenne, mintha hosszú ideig tartó betegszabadság után térnék vissza. Csak épp nekem könnyebb dolgom lesz, mert az én élményeim nem mutatkoznak meg kívülről.
Annak rendje és módja szerint megírtam a jelentkezéseket a kiválasztási kritériumoknak megfelelően, majd átmentem Kevhez és kinyomtattam őket. De a szívem nem volt benne igazán egyikben se. Úgy tűnt a számomra, hogy egyikük sem használta ki minden képességemet úgy, mint ez a kitartott nő szerep tette. Emlékeztettem magam, hogy össze kell szorítanom a fogam és el kell viselnem az olyan munkát, ami nem is igazán én voltam, épp ahogyan sok ezer más ember is megtette.
A pompás tervem valahol elbukott. Habár gyanítottam, hogy boldogan ellennék hosszú ideig Dickkel, a motivációm megváltozott. Amit kezdetben a pénzügyi szorultságom hajtott, abból időközben a félrelépés természetének feltérképezése utáni vágy lett; de ezt most kiszorította az, milyen nehézzé vált tovább vezetnem a naplót, na meg az ösztönös vonakodásom, hogy felfedjem Dicket, akit rabul ejtettem. Talán már megtanultam a nekem szánt leckéket. Most már csak együtt kell élnem velük.

fel