Őrült éjszakák

Egy

Ismeritek az esők legőrjítőbbjét, legundokabbikát? A szüntelen, monoton csepegést, a beszürkült utcákat, a szív legbelsőbb fájdalmait?
Az ember csak áll az ablak mögött, minden egyes idegszála feszülő hegedűhúr. Oroszlánketrec a szoba, a kínzó csönd bent lüktet agyadban.
Békésebb vagy közönyösebb lelkek ilyenkor átalusszák a vasárnapot s fütyülnek a világra. A kevésbé türelmesek föl–le járkálnak szűk cellájukban, s falat kalapálna tehetetlen dühük ereje.
Így rohangásztam én is faltól falig azon a rettenetes szürke napon. Pedig dolgom volt délután, Flinsbe kellett kiutaznom riportra, megnézni, mit tud a csodagyerek, a Renault gyári szerelő árva kislánya, akiről Brevert mesélt egészen elképesztő dolgokat.
De ennek a monoton esőnek leggonoszabb tulajdonsága, hogy bár nyugtalanító, mégis kemény ólombéklyót rak az ember lábára. Kimozdulni? Ebbe a világba? Nyálkás és síkos minden. Undorító.
Bezzeg a nyári futó záporok! Amikor az ember boldogan rohan ki az útra, s kigombolva ingét, megmutatja mellkasát is a felhőknek. Csupa öröm, csiklandós mámor, akár egy új szerelem. Moss át, eső, bújj akár a bőröm alá, te szerelmetes, tiszta víz! Te megújító! Amikor kíváncsi reszketéssel, riadt bátorsággal megvetjük lábunkat a cikázó villámok fényében.
De most csak hullt, hullt, végeláthatatlanul.
Orrcimpát remegtető nyugtalanságom furcsa módon valami ernyedt fáradtsággal közösült. Rühelltem, hogy mennem kell, de nem lett volna türelmem maradni sem.
Idegesen kirohantam a hűtőszekrényhez, s kiemeltem az estéről megmaradt borocskát. Kevés volt az üveg alján, talán egy deci.
A könnyű rozé megszédített, de nem könnyített lelkem didergésén. Rágyújtottam, dühösen fújtam a füstöt az ablak felé. Kint egy asszony sietett valahová, lila ernyőjéről a lábára folyt a víz. Szemben, a templom mögött most fordult be egy régi Peugeot, fölkavarva az út menti tócsát, amelyik lassan–lassan már tengerré dagadt.
Edwige a másik szobában aludt.
Irigyeltem a nyugalmát, de ugyanakkor bosszantott is. Szerettem volna beszélni vele, akármiről, csakhogy elfoglaljam magam. De a hátsó szobából csak csöndes mocorgás hallatszott, Edwige bizonyára éppen megfordult, és már alszik is tovább.
Délelőtt tizenegy órakor.
Leültem az íróasztalhoz, elővettem a jegyzeteimet.
Ha csak a fele, a harmada igaz annak, amit délutáni riportalanyomról tudok, akkor ez a kislány igazi boszorkány. Nővére, akinek a telefonszámát Brevert megadta, azt mesélte, amikor fölhívtam, hogy mindent előre megérez. Például – s ez még a legegyszerűbb dolga – előre tudja, hogy aznap kikkel fognak találkozni. Nemrégiben vendégségbe mentek, a gyerek nagyon unatkozott a felnőttek között, fölnézett a szekrény tetején álló Buddha–szoborra, és odasúgta testvérének: mindjárt leesik onnan. Miért gondolod? Nem gondolom, hanem azt akarom, hogy essen le – felelte a kislány, és lehunyta a szemét.
És abban a pillanatban a szobor megmozdult, előre billent, majd nagy durranással a szőnyegre zuhant.
A gyerek kezében pillanatok alatt elhajlanak a fémtárgyak, ha nővérének nem akar elindulni a kocsija, csak ránéz, s a régi Renault a következő pillanatban egyenletesen jár. Csupa–csupa hihetetlen dolog, de Brevert, aki egy Renault–gyári látogatáson hallott először a gyerekről, tanúsítja, hogy minden igaz, sőt., Brevert érdekesnek tartotta a gyári munkások babonás elbeszéléseit, és kíváncsi lett, bár nem hitte a történeteket.
Utána járt a dolognak, s maga is tanúja volt annak, amikor három férfi több órán át próbált eltávolítani egy rosszul föltekert, berozsdásodott nagy anyacsavart, a kis boszorkány odament, és három ujjal, könnyedén leemelte.
Fölnéztem jegyzeteimből, változatlanul esett, sosem fogja abbahagyni.
Megborzongtam, a gerincemen éreztem a szörnyű nyirkosságot. Párizs esőben maga a rettenet, következésképpen Párizs sokszor maga a rettenet. Az embernek élni sincs kedve.
Otthagytam a papírjaimat, benyitottam a hálóba. Edwige mintha már ébren lett volna. Lecsúszott róla a takaró, s mert utálta a hálóinget, rövid kis trikóban aludt.
A trikó alja a csípőjéig ért, s kitárult előttem erős fekete szőrzete. Hirtelen megkívántam. Bizonytalanul, lábujjhegyen odasettenkedtem az ágyhoz, óvatosan leültem a szélére.
– Nemsokára megyek – suttogtam. Úgy éreztem, kissé elfátyolosodott a hangom.
Edwige nem válaszolt, csukva volt a szeme, de most már biztos voltam abban, hogy csak színleli az alvást. Megnéztem a karórámat: jócskán van még időm az öltözésig... Ha Edwige is akarná most... De mert bizonytalan voltam, s féltem a mostanság ugyancsak gyakori visszautasításaitól, sokáig ültem mozdulatlanul az ágy szélén, óvatos pillantásokat vetve az ingerlő látványra, mely – mivel Edwige hanyatt feküdt s kissé széttárta combjait – egyre inkább megremegtette egész bensőmet. Jobb kezem lassan, óvatosan indult kalandozásra, hogy kudarc esetén még idejében visszahúzódhasson.
Tenyeremet ráfektettem a combjára, s mert nem tiltakozott, tovább csúsztattam kitárulkozó dombocskája felé, majd megcirógattam a szőrzetet úgy, hogy középső ujjam közben már beljebb is tévedt egy picit.
Edwige félig kinyitotta a szemét, de gyorsan vissza is zárta, mint aki változatlanul nincs magánál. Ettől nekibátorodtam, s most már ráhajolva gyöngéden csókolgatni kezdtem azt az izgató, gömbölyödő micsodát. Edwige összerezzent, s – ettől féltem – meglehetősen szárazon, ridegen megszólalt:
– Ne! Pierre, ne...! Hagyj még aludni, kérlek!
Mondom, délelőtt tizenegykor! Belevörösödtem az újabb visszavert támadásba.
Hirtelen fölugrottam. Rettenetes dühöt éreztem, s ugyanakkor úgy szégyelltem magam, mintha valami csúfságot követtem volna el.
A feleségemmel szemben.
Nem értettem Edwige–t. Még mindig, tizenhat év házasság után is rettenetesen kívántam, tán mert még soha nem tudtam magam annyira kielégíteni vele, amennyire szerettem volna, Pedig nem frigid, korántsem az, ám szexuális igényei rettenetesen változóak. Nyáron lent a Riviérán töltöttünk két hetet. A mediterrán levegő tette–e vagy a helyváltoztatás, nem tudom, de Edwige mindvégig olyan volt, mint egy nimfomániás, akinek semmi sem elég. Előfordult, hogy kint feküdtünk a Juan–lesPins–i strand forró fövényén, s véletlenül esküszöm az Istenre, valóban öntudatlanul – éppen csak hozzáért a karom a testéhez, mire szinte teljes extázisban szívni kezdte a vállamat.
– Gyere – mondta –, most rögtön menjünk fel a szobába, Pierre! Persze boldogan siettem vele. Alig értünk föl s csuktuk be az ajtót, máris ledobott magáról mindent, és magával rántott az ágyra.
Aztán visszatértünk Párizsba, letelt a vakáció ideje, a gyerekek hazajöttek a nagymamától és ismét elrepültek Londonba, ahol taníttattuk őket, mi pedig belevetettük magunkat a munkába, én riportok után loholtam, Edwige este hatig ácsorgott az áruházban, ahol a kozmetikai osztályon eladósodott. Itthon újra bezárkózott, hetekig folyton–folyvást elutasította közeledéseimet, bennem meg gyűlt–gyűlt a vágyakozás és némileg már a harag és gyűlölet is.
Volt még egyetlen éjszakánk, vagy két hónappal ezelőtt. Edwige, aki utálta a szexfilmeket, egyszer leült mellém, amikor egy kazettát elindítottam a videóban.
Fanyalgott, amikor kiderült, hogy micsoda filmet nézek, de most valamiért nem hagyott ott, mint máskor, s lassan–lassan belefeledkezett a történetbe. Szó se róla, nem akármilyen mozi volt ez, nem a szokásos, egy kaptafára készülő tucat pornó. Nem csúnya emberek Laokoón–ágyjeleneteiből állt, hanem egyrészt kellemes története, sztorija volt, másrészt több volt benne az ínycsiklandozó erotika, minta nemi szervek részleteinek mutogatása. Volt ugyan ez is, szó se róla, de kifejezetten szépen, ízlésesen fotografálva. És volt a filmben humor is, emellett szép emberek szeretkeztek az ágyban szép, hiteles mozdulatokkal.
Ettől a feleségem váratlanul olyan izgalomba jött, hogy a húszadik perc után egyszer csak azt mondta: kapcsoljam ki a készüléket, majd megnézhetjük a továbbiakat azután is. És ő, aki kezdeményezni soha nem szeretett, vallásos neveltetése gátlásokat alakított ki benne, most letérdelt elém, meglepő hevességgel lehúzta a cipzáramat, két kézzel emelve elő rejtekéből duzzadó férfiasságom jelét...
Háromszor ágyba estünk akkor, egy hetvenperces film magunk alkotta szüneteiben.
De azóta megint semmi. Csak a vágy, meg a dühödt bosszúszomj. Ágyékomban a kielégítetlen fellángolás éles fájdalmával öltözködni kezdtem.
Ráértem volna még, hiszen csak kettőre ígérkeztem a Renault–városkába, de pokolian ingerült voltam, itt akartam hagyni a fenébe Edwige–t, hadd aludjon, tőlem most már akár reggelig is.
Föllázadok! Most már valóban föl kell lázadni!
Le fogok feküdni az első utamba akadó nővel, akkor is, ha bányarém, ha maga a világháború. Elég volt a buta monogámiából, Edwige nem érdemli meg. Röpke perc alatt elszalad ez a nyomorult élet, és én nem éltem még jóformán semmit Hát akkor azt a kis szexet miért tagadja meg tőlem minduntalan? Föl fogok lázadni, elég volt ebből!
A márciusi eső alig akart leperegni a kocsim szélvédőjéről, pedig a leggyorsabb fokozatra kapcsoltam a törlőlapátok motorját. Kétszer kellett indítóznom is, nyilván átnyirkosodtak a kábelek ebben a rohadt, undorító időben.
Végre elindultam, éppen akkor, amikor fölerősödött a szél is, peregtek az erős, kemény cseppek az oldalsó ablakon. Felkapcsoltam a városi világítást, szinte esti sötétség ült az elszomorodott város felett. A világ legszebb nagyvárosa most hervadtvénasszony képét mutatta meg.
Meglepően nagy volta forgalom, a Place de Gaulle körül összetorlódtak az autósorok, csak lépésben lehetett előre gurulni. Párizsban elég három csepp víz is, hogy teljesen megkavarja a közlekedés ritmusát. Most meg őrjöngve esett. Fél óra kellett az alig tízperces úthoz. Türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam a parkolót. Szerencsém volt, a kiadó épülete előtt be tudtam sorolni a járda mellé.
Gyorsan kiugrottam a kocsiból, kapkodva zártam be az ajtót. Futottam az épület felé. Az előcsarnokban a portás hatalmasat köszönt.
– Bonjour, Monsieur Faux...
– Halló – intettem vissza neki.
– Hogy van?
Persze válaszra már nem vártam, siettem tovább, A liftajtónál előre engedtem egy ballonkabátos hölgyet. Amikor a felvonó elindult, jobban megnéztem útitársnőmet. Furcsamód a világos esőkabátja olyan tiszta – és száraz! – volt, mintha az előcsarnokban mosta–vasalta volna ki, közvetlenül a liftbe szállás előtt. Az alakját persze eltakarta a kabát, de az arca kedves és helyes volt, sőt, kifejezetten vonzó. Valódi szőke – néztem meg jobban –, nem festi a haját. Rám nézett, most láttam, milyen izgalmasan zöld a szeme, akár egy macskáé. Belefeledkeztem az arcába, de nem zavarta túlzottan. Elmosolyodott.
Íme, a tavasz tündére, gondoltam érzelmesen. Ilyen bánatos időben mindig szentimentális leszek. Milyen jó lenne ezzel az asszonnyal kezdeni fogadalmam teljesedését, elmenni vele most, összebújni, nem törődve a kint szűnni nem akaró esővel.
Megszólítottam volna, de már fönt is voltunk a nyolcadikon. A nő is ott szállt ki, s – akárcsak én – balra fordult. Mögötte mentem, s égi jelnek fogtam fel, hogy éppen a mi ajtónkon kopogtat...
– Csak nem engem keres? – léptem be utána.
Visszanézett, sugárzó mosoly ömlött el az arcán:
– Ó, nem... Én Mme Yvonne Pareux–t keresem...
Volt a kiejtésében valami idegenes. Biztos voltam benne, hogy nem francia.
– Pareux asszony a következő szobában van. Ha nem találja ott, menjen le a hetedikre, a fotólaborba.
– Merci, Monsieur! – mondta bájos biccentéssel, és visszafordult.
Utána néztem, míg csak be nem ment a másik ajtón. Istenien édes járása volt, élvezettel gyönyörködtem benne.
Doisneaux, a főnököm zavart meg. Éppen jött kifelé, kezében szappantartó, a karján törülköző.
– Mi van, Pierre? Itt ragadtál az ajtóban? Valami csinos kis cicát lesel, nem?
– Bingó, JacQues, eltaláltad... És te?
A karjára fektetett fehér törülközőre néztem.
– Felcsaptál pincérnek?
Ő is a törülközőjére pillantott, megértette és elvigyorodott. Egyébként is folyton vigyorgott. Ezt bírtam, hiába volt ő a rovat vezetője, semmi főnöki nagyképűség nem volt benne. Egyszerűen jó haver volt, remekül tudtunk együtt dolgozni, de néha nem is túl ritkán – csibészkedni is egy jó vendéglőben, egy éjszakai mulatóban.
– No, menj csak, Doisneaux, ideje megmosnod a lábad...!
– Merde! – vigyorgott JacQues, és elballagott a mosdóba.
Bementem a belső helyiségbe.
– Szervusztok, lányok!
A fekete Anett és a szőke Charlotte szinte egyszerre nézett rám:
– Hát te?
Nyilvánvalóan azért csodálkoztak, mert azt hitték, ilyen gyorsan végeztem a riporttal. Igyekeztem felvilágosítani őket.
– Most indulok Flinsbe, csak beugrottam a jegyzeteimért.
S közben arra gondoltam, milyen jól együtt vagyunk mi itt a rovatnál. Titkunk sincs egymás előtt, éppen olyan jól ismerem a lányok (persze asszonyok) viselt dolgait, legtitkosabb magánügyeit, mint ők az enyéimet, Doisneaux–éit... Sehol a lapnál, de a kiadóban sincs még egy helyen ilyen jó, haveri kapcsolat a kollégák között És olyan jókat tudunk hülyéskedni még a legnagyobb munka közepette, a lapzárta bolond pillanataiban is, hogy egyszerűen öröm bejárni ide. Irigyelnek is bennünket a többiek, szemmel láthatóan. Ömlik belőlünk a sok hülyeség, mint kint most ez a kurva eső.
Leültem az íróasztalhoz, kihúztam a fiókot. Elővettem a jegyzetfüzetet, zsebembe dugtam a mikro kazettás riportermagnót.
– Hé, lányok! Nem adnátok egy kávét? Charlotte szánt meg. Kitöltötte a kávét, tejszínt tett bele. Amíg kavargatta, kinéztem az ablakon. Most mintha egy kicsit alább hagyott volna az eső ereje. Némileg világosodott is, s ettől rögtön jobb lett a hangulatom.
– JacQues! Kijön velem fotózni? – kiáltottam át a másik szobába, mert hallottam, hogy Doisneaux visszajött.
– Yvonne kimehet veled – dugta be a fejét az ajtón a főnököm.
– Yvonne? Hiszen vendége van! Mintha csipetnyi kajánság ült volna a főnököm szeme sarkában.
– A vendége ugyanis Flinsben lakik... Legalább hazaviszitek.
Ez a Doisneaux rögtön mindent tud, gondoltam fölcsillanó szemmel. Rettenetesen örültem, hogy megismerkedhetek a ballonkabátos nővel. Már nem is volt türelmem a csapatomhoz, irtózatos mehetnékem támadt.
– Akkor átszólok Yvonne–ért.
Siettem a másik irodába. Yvonne már a szertáskáját rendezgette. Barátnője az ablak mellett állt, az utcát nézte. Most, hogy nem volt rajta a ballonkabát, egyértelműbben kirajzolódott sudár alakja. Kicsit megremegett a bensőm. A nő kétségkívül csinos, szép, hosszú combjai lehetnek, na és? Miért érdekel annyira, micsoda sajátos áramkör alakult ki közöttünk ott a liftben, amikor még csak nem is ismerjük egymást?
– Ismerkedjetek össze – mondta pakolás közben Yvonne.
– A barátnőm, VéroniQue... Pontosabban Vera...
– Vera? – csodálkoztam.
– Igen, tudod, ő lengyel – mondta Yvonne, miközben megszorítottam a nő kezét.
El se akartam engedni többet. Arra gondoltam, hogy Edwige talán még mindig alszik otthon. Aludjon csak, ameddig akar, mert ez az asszony engem már réges – rég fölébresztett.
– És itt él, Párizsban?
– A közelében, Flinsben – mondta Vera.
– A férjem ott edzősödik.
– Ő is lengyel?
– Nem, ő osztrák. Hans Pflegernek hívják.
– Pfleger? Aki pár éve a Racingban játszott?
– Ó, ért a futballhoz? – csillant fel Vera szeme.
– A futballhoz minden férfi ért. Illetve azt hiszi, hogy ért... Örülök, hogy megismertem.
– Én is – mondta az asszony.
– Mehetünk?
Yvonne a vállára kapta a szertáskát.
– Mikor hozol vissza?
– Talán másfél óra az egész, ha minden úgy alakul, ahogy terveztem.
– Jó, igyekezzünk, mert estére színházjegyem van.
Kitessékeltem őket az ajtón. Vera előre ment, Yvonne pedig megbökte az oldalamat, és a fülemhez hajolt:
– Tetszel neki... Azt mondta, nagyon jóképű fiú vagy.
– Csakugyan? – vigyorodtam el büszkén.

fel