Őrült éjszakák

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Kettő

Yvonne ügyesen mellém ültette a barátnőjét, s ő maga a háta mögött foglalt helyet a kocsiban. Elindultam.
Szerencsére az eső most elállt, de kellemetlen szél rázta a ajtót.
– Éreztem a kiejtésén, hogy idegen mondtam Verának.
– Pedig azt mondják, elég jól megtanultam a nyelvüket...
– Ez igaz, valóban pompásan beszél franciául... De mégis föl lehet ismerni, hogy nem az anyanyelve. Meg sem tudnám magyarázni, miről. Csak egy árnyalat... Egy egészen apró jelentéktelen árnyalat. Hol ismerkedett meg a férjével?
Vera rám nézett, mintha az arcomról próbálná leolvasni, miért érdekel az egész.
Olyan átható volt a tekintete, hogy egy kicsit zavarba jöttem. Szerencsére előre kellett koncentrálnom, hogy kikerüljek egy veszteglő kamiont.
– Bécsben, amikor még a Rapidban játszott. Én lengyel kosaras lányokkal voltam kint egy nemzetközi tornán. Aztán már nem is mentem haza...
– Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt? – nevettem fel.
– Ez nem ilyen egyszerű – felelte kicsit keserűen.
– Semmi sem olyan egyszerű. A lényeg az, hogy hozzámentem és van egy kisfiúnk...
– Nekem két lányom van. Nagyon szerettem volna egy fiút is, de most már lemondtam róla.
Óvatosan jobbra sandítottam. Ballonja szétnyílt, ruhája alja félrecsúszott. Szép hosszú combja van – állapítottam meg most már másodszor.
Úgy látszik, olvasott a gondolataimban, mert összehúzta magán a kabátot, és rám mosolygott. A visszapillantóból hátra sandítottam fotós barátnőmre. Elégedett mosoly ült az arcán, mint aki érzi, hogy összehozott valamit. Vagy tévednék?
Meg is érkeztünk Flinsbe.
– Ha a sarkon balra fordul, ott én kiszállok – mondta Vera.
Ebben a pillanatban újra eleredt az eső. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, s engedelmesen balra fordultam.
– Itt jó lesz... Köszönöm a fuvart.
Kezet nyújtott, pontosabban visszahajolt a kocsiba, és egy pillanatra a jobb combomra fektette tenyerét. Valami furcsa vibrálás futott végig a gerincemen.
– A viszontlátásra...
Sokáig néztem utána. Ment az esőben, s a ballonja most is teljesen tisztának, száraznak tetszett. Egészen érthetetlenül.
– Viszontlátod, hamarosan – hajolt előre Yvonne.
– Szombat estére őt is meghívtam...
Hohó, erről elfeledkeztem! Csak most ugrott be, hogy Yvonne már a múlt héten megszervezte születésnapi buliját. Meghívta az egész csapatot, közölve, hogy a férje – mint mindig – az országot járja, nagyon nagy mulatságot csaphatunk.
Belevaló nő ez az Yvonne, ezt már sokszor volt alkalmam tapasztalni. Nincsenek gátlásai, ha egy fiú megtetszik neki, habozás nélkül magára húzza. Van férje, ezt tudjuk, mert olykor–olykor szó esik róla, de még senki sem találkozott vele, állítólag mindig úton van. Ideális házasság ez így. Ismerjük Yvonne néhány szeretőjét is, tudjuk, hogy volt már kapcsolata a kiadói menedzserfőnökkel is, sőt Brevert skalpjával is elbüszkélkedhet, habár Brevert – aki amolyan jollyjocker–féle a lapnál, hol sporttal, hol színházzal foglalkozik, de otthon van a politikai életben is – ezt nyilván letagadná, mert rettenetesen fél kardos kis feleségétől.
Közben megérkeztünk a jelzett címre. Kiszálltam a kocsiból, segítettem kiemelni Yvonne felszerelését.
– Na, gyere, dolgozzunk, te kerítőnő!
Büszkén fölnevetett, dicséretnek vette a megszólítást.
Becsöngettem. Pár pillanat múlva egy gyönyörű, de igazán rendkívülien gyönyörű nő nyitott ajtót. Könnyű kis háziköntös volt rajta, a csaj fantasztikusan szexis, kívánatos. Nem az a paradicsom vörös, akinek olyan a képe a sok szeplőtől, mint a pulykatojás. Hosszú, selymes, sötétbe hajló frizurája igazolta, hogy eredeti hajszín, festéket sohasem látott.
– Hűha! – mondtam önkéntelenül Yvonne–nak.
– Mi van? Elmenjek? – kérdezte évődve.
– Dehogy, te fogod megcsinálni a pornófelvételeket.
Yvonne már nem tudott válaszolni, mert a nő kitárta az ajtót. A csodagyerek nővére volt, mint ez azonnal kiderült. Kettesben éltek itt a kislánnyal, a szülők három évvel ezelőtt repülőszerencsétlenség áldozatai lettek.
– És ez olyan megrázkódtatás volt a kishúgomnak, hogy amennyire emlékszem, ez hozta elő ezeket a voltaképpen meglévő, de addig rejtett képességeket.
Közben bejött a kislány is, vörös, akár a nővére, de messze nem olyan szép, sőt...
Kicsi, tömzsi orra, mélyen ülő szeme valami negroid vonást kölcsönöztek az arcának.
– Mutatkozz be szépen! – oktatta a nővére.
– Cosette vagyok – suttogta szemlesütve.
– Hogy? – nem értettem tisztán a bemutatkozást.
– Mint Victor Hugo hőse?
– Igen – mondta most már hangosabban.
– Cosette Corniche...
– Örülök neked, Cosette – nyújtottam a kezem.
– Ugye tudod, azért jöttünk, hogy elbeszélgessünk veled?!
– Oui, Monsieur – bólintott a kislány, és ismét leszegte a tekintetét.
– A nővéred már elmesélte, milyen csuda dolgok történnek veled.
– Oui, Monsieur...
Hát ez nem lesz könnyű, gondoltam... Ez a gyerek mindenre csak annyit fog mondani, hogy igen, uram?
Mindenesetre bekapcsoltam a kis diktafont.
Yvonne már dolgozott, először a kislányt kapta le, majd gyönyörű nővérét is lefényképezte. A felnőtt lány – asszony? üdítőt hozott be tálcán, mindenkinek töltött.
– Megengedi, hogy csináljak egy kísérletet? – néztem a rettentően szexis vörösre.
– Persze, tessék!
– Kaphatnék egy darab spárgát?
– Máris – mondta a nő, és kivonult a szobából. Elbűvölten néztem a fara ringó mozgását. Hamarosan visszajött, és átnyújtott egy méternyi madzagot.
– Elég lesz?
– Tökéletesen.
– Kivettem zsebemből a kapukulcsomat, és rákötöttem a spárgát.
– Ez így most amolyan inga–féle – magyaráztam.
– Fellógatjuk ide, az asztal fölé, jó?
– Oui, Monsieur – felelte a bőbeszédű kislány.
Kezdtem ideges lenni tőle, de folytattam a műveletet, A zsineget fölerősítettem a csillár egyik ágára, és két ujjal megállítottam a kulcs imbolygását.
– Arra vagyok kíváncsi, ki tudod–e mozdítani a helyéből... És ha igen, hát mennyire...
– Yvonne–ra néztem, a szememmel intettem, hogy próbáljon dolgozni közben. De persze nem is kellett jeleznem neki, tudta ő a dolgát anélkül is.
– Természetesen nem érhetsz hozzá – fordultam ismét Cosette –hez –, csak csábítsd az akaratoddal magad felé az ingát...
– Oui, Monsieur...
A kislány kinyújtotta a karját, ujjai vagy négy–öt centiméterre voltak a kulcstól.
Behunyta a szemét, két alkarja könnyeden megremegett. Ahogy lassan hátrább húzta a kezét, a kulcs úgy emelkedett és mozdult felé, mintha cérnával lenne odakötve valamelyik ujjához. Szinte követte a gyermeket.
– Így gondolta, Monsieur?
Örültem, hogy a gyerek kerek mondatra is képes. Nem hittem volna.
– Pontosan így... Fantasztikus, micsoda aurád lehet! Mások is képesek a kulcsot kibillenteni függő helyzetéből, de ennyire... Elképesztő.
Cosette megörült a dicséretnek, és érezhetően fölengedett eddigi félszegsége.
– Ez semmi, Monsieur, ha akarja, mutatok még valamit. Álljon ide elém, és engedje el a karjait.
Engedelmeskedtem. Persze rettenetesen kíváncsi voltam, mit akar.
– Így... Lazítson el, lógassa a karjait egészen lazán... Jó... És most hunyja be a szemét!
Úgy tettem.
A kislány megállt velem szemben. Összedörzsölte két tenyerét, és – úgy éreztem – fölemelte.
Másodpercek sem teltek el, valami különös bizsergést éreztem az ujjaimban, s a két karom minden akaratom és szándékom ellenére a levegőbe emelkedett.
Mintha mágnes vonzaná.
– Most fölnézhet, uram.
Kinyitottam a szemem. Karjaim a levegőben, előre nyújtva majdnem a vízszintesig.
– Mon Dieu! – álmélkodtam.
– Megvolt, Yvonne?
– Meg, persze – bólogatott a kolléganőm, és újra felhúzta a masinát.
– Bár ide videokamera kellene inkább, hogy a mozgást is érzékeltetni lehessen.
– Aztán nyomasd ki a lapban – bosszankodtam egy picit, mert magam is úgy éreztem, ezt a legjobb felvételek se képesek visszaadni.
– Ha van terjedelmed, megoldható. Yvonne mindenkori lezserségének ellentmondóan a munkáját nagyon komolyan vette.
– Közölhetsz a cikked mellett egy– két képsort is, fázisfotókat, az visszaadja a mozgás minden fázisát. Majdnem olyan, mint a film.
Leültünk mind a négyen, és folytattuk a beszélgetést. A nővére (le nem vettem róla a szemem) elmesélte, hogy Cosette bármilyen tárgyat szuggesztióval el tud mozdítani a helyéről. A kislány ezt mindjárt be is bizonyította. Letettem az öngyújtómat az asztal sarkára, s kértem, hogy most ezt csábítsa maga felé, ha tudja.
A kislány hosszan szemezett a fémgyújtóval, a két keze ökölbe szorult, ujjai az akarástól kifehéredtek. Egyszer csak a könnyűfém csecsebecse lassan, nagyon lassan elindult a kislány felé.
– Fantasztikus! – kiáltottam fel.
– Ki fogom harcolni a képsoroknak a helyet, Yvonne. Vagy azt, hogy minden példányhoz videófilm–mellékletet adjunk. Kár, hogy nincs kamerád...
– Egyetértek – nevetett fel Yvonne.
– Ezt most meg se próbáltam megörökíteni.
Mert mit látnánk? Egy holt tárgyat, az asztal különböző pontjain. Nem mondana semmit...
Aztán – beszélgetés közben – az is kiderült, hogy a kislány a jövőbe lát. Nővére rendkívüli, szinte hihetetlen történeteket mesélt Cosette jóslataiból. Ha a gyerek nem bizonyította volna be már fehéren–feketén rendkívüli képességeit, egyetlen szót sem hittem volna az egészből. Ültem, szemben ezzel az izgalmas nővel, néztem a gyönyörű, érzéki száját, s miközben zsebmagnóm gyűjtögette a szöveget, egyre azon járt az eszem, hogy én ezzel a nővel...
Szóval: ez a nő kell nekem. Nem csak jó lenne, hanem kell! Persze az is szembe jutott, hogy voltaképpen afféle szellemi–elméleti csélcsap lettem ma, röpke másfél óra leforgása alatt két nőt kívántam meg az átlagosnál (a szokottnál) intenzívebben, komolyabban. Sőt, ha az alvó Edwige–t is hozzá számolom, hát hármat.
Ez a vörös kétségkívül szexisebb, izgalmasabb, mint a lengyel asszony, nyilván bujább és vadabb az ágyban, csak úgy sugárzik belőle az érzékiség. Yvonne, mintha csak olvasna a gondolataimban, diszkréten rám kacsintott a vörös nő háta mögül. Zavartan krákogtam egyet, és kikapcsoltam a diktafont.
– Köszönöm, nekem ennyi éppen elég lesz – mondtam.
– És két–három napon belül olvashatják a Le Journal– ban.
Cosette az apró masinát bámulta, a nővére pedig rászólt:
– Csak el ne ronts...
– Ugyan – mosolyogtam nagylelkűen –, hiszen hozzá sem ért...!
– Akkor maga semmit sem értett az egészből – nevetett a nő.
– Elegendő lenne, ha Cosette éppen csak gondolna arra, hogy nem akarja ezt a beszélgetést, és máris üres lenne a telebeszélt szalag...
Színlelt ijedtséggel néztem a kislányra:
– Jóságos egek! Mire gondoltál most? Engem kirúgnak, ha üres kézzel megyek haza. Nincs meg a felvétel?
– Ó, dehogy!
A kislány most mosolyodott el először.
– Csak arra, hogy Monsieur holnap megint eljön ide...
– Szívesen megtenném – néztem a nővérére –, de nagyon sok dolgom lesz.
Szedelőzködtem, Yvonne már becsukta a szertáskát.
– Örülök, hogy megismertelek, kicsi Cosette...

fel