Őrült éjszakák

Három

Reggel első dolgom volt lehallgatni a beszélgetést. Nem is gondoltam arra, hogy Cosette energiái megzavarhattak volna valamit. Szépen, tisztán, érthetően szóltak a hangok, gondoltam, így, ahogy van, beadom a leíróknak, ők rögtön számítógépbe kopogják a szöveget a magnóról, és egyetlen gombnyomással átjuttatják az én számítógépem memóriájába. Akkor majd ott a képernyőn megszerkesztem belőle a riport végleges szövegét.
S akkor, a legfontosabb résznél egyszer csak elnémult a magnó, megszűnt a szöveg, csupán a szalag halk surrogását lehetett hallani, s néha–néha a távolból valami furcsa, sejtelmes zenét. Egy–egy pillanatra mintha Ravel Bolerójára ismertem volna, aztán valami keleti, egzotikus melódiát véltem kihallani a távolból.
– Átkozott kis kölyök! – dühöngtem, mert akkor már meg voltam győződve arról, hogy valóban Cosette telepatikus akarata radírozta le a beszélgetést. Mióta parafenoménekről, csodabogarakról írok sorozatot, néha magam is parajeleket veszek észre a környezetemben. Hitetlen, amolyan sültrealista figura voltam pedig én, egészen addig, míg Doisneauxval egyszer ki nem találtuk ezt az egész dolgot. Piszkosul leesett akkoriban a Le Journal példányszáma, a kiadó elbocsátásokkal fenyegetőzött, muszáj volt valami érdekességet bedobni.
Megszövegeztünk egy felhívást, hogy meggyőződésünk szerint az egész világ, s benne persze Franciaország is tele van különös képességű emberekkel, az ő jelentkezésüket várjuk felhívásunk nyomán.
Jöttek is a levelek százszámra, volt, aki földöntúli lényekkel találkozott, volt, akinek a puszta tekintetétől mély álomba zuhantak az emberek. Persze nehéz volt kiszűrni a sok megszállott őrült közül az igazinak tetsző különös képességeket, nem is biztos, hogy mindig sikerült. A selejtezés után utazni kezdtem, bejártam az országot az Atlanti óceántól a német határig, jártam Arras mellett éppúgy, mint Marseille–ben, voltam városon, voltam falun és tanyán, írtam jósnőről és varázsvesszősről, tárgyakat – döbbenetesen nehéz tárgyakat – lebegtető parasztról és kézrátéttel gyógyító aranyművesről. Beszéltem feltűnni vágyó hölgyekkel és zárkózott, de valami nagy, földöntúli titkot ismerő öregurakkal. Riportjaim sikerét igazolta, hogy a lap példányszáma ismét emelkedni kezdett, majd hamarosan rekordmagasságot ért el.
Különösen nagy sikere volt a levitációs képességű parasztemberrel szóló riportomnak.
Ez a középkorú, de idősnek látszó, cserzett arcú ember nem magától jelentkezett a felhívásra, hanem a lánya unszolására. Nagyon nehezen barátkozott, órákig kellett beszélgetni vele állatokról, termésről, amíg hajlandó volt képességét bemutatni.
Kényelmesen hátradőlt a székében, és megkért, húzzam ki alóla ülőkéjét. A háta mögé kerültem, óvatosan kiemeltem a széket, s André Mauritin ott maradt ülő helyzetben, a sarka egy–két centivel a föld felett. Szabályosan lebegett. Elképesztő volt, először nem hittem a saját szememnek.
A riport megjelenése után kitört a botrány, sokan kóklernek, szemenszedett hazudozónak neveztek. Akkor megkértem egy filmest, menjen le a Mussidan melletti kis faluba, és vegye föl a produkciót. Elképesztő volt filmen is visszanézni a hihetetlen lebegést.
Aztán lassan már unni kezdtem egy kicsit az egész témakört.
Máskor, hasonló esetben bosszúsan dobtam volna el a felvett anyagot, egye fene, majd jön másik a helyébe, de most még örültem is, hogy viszontláthatom – na persze nem Cosette–et, hanem – azt az izgalmas, érett, gyönyörű nőt.
Mára kitisztult az ég, de kemény hideg telepedett a városra. Vacogott a fogam március végén! –, míg át nem fűtöttem a kocsit útközben.
Flins utcái csöndesek voltak, a lakók többségét elnyelte a Renault–komplexus hatalmas gyomra. Kicsit bizonytalanul csöngettem.
A vörös szépség nyitott ajtót. Könnyű plüss pongyolája könnyeden kinyílt, sejtetni engedte, hogy semmi vagy legalábbis majdnem semmi nincs alatta. Gyönyörű bronz bőre – talán a kora délelőtt miatt most picit szürkésnek tűnt.
– Jöjjön be – mondta, és semmi meglepődés nem volt a viselkedésében. Mintha várt volna, mintha tudta volna, hogy jövök.
Bevezetett a dohányzóba, és helyet mutatott.
– Cosette itthon van?
– Nincs – felelte, és megnyalta a szája szélét.
– Iskolában van, csak késő délután jön haza.
Leült velem szemben, a karosszékbe.
– Tehát hiányzik valami a szalagjáról...
Én is megnyaltam a szám szélét, mert ahogy előre hajolt, megláttam csupasz mellét. Egyenletesen barna volt a bőre, nyilván meztelenül szokott napozni vagy szoláriumozni. Meg is remegett a hangom.
– Tehát tudja? Eltűnt a szöveg vége...
Nevetett.
– Iszik valamit?
– Köszönöm, de kocsival vagyok...
Úgy nézett rám, hogy a gerincem is beleborzongott.
– Maga most nem fog elmenni egy ideig, nyugodtan ihat!
– Fölkelt, konyakot hozott, és töltött két pohárba.
– Egészségére... Egyébként már tegnap tudtam, hogy ma megint találkozunk...
Torkomban félrecsúszott az ital, sokáig köhögtem.
– Tudja, azt akartam, hogy a kishúgomnak legyen valami sikerélménye. Ráfér, mert sajnos rengeteg kudarc éri az iskolában. Ott figyelmetlen, nagyon–nagyon rosszul tanul...
– Fölnézett, picit kihúzta magát.
– De arról nem beszéltünk, hogy nekem is vannak különös képességeim.
Az ágyban nyilván, gondoltam.
Nagyon–nagyon kipróbáltam volna.
– Rögtön éreztem – feleltem, és nem ismertem rá a saját hangomra.
– Nem hiszi? Adja ide a kezét! Jósolok magának...
Engedelmesen előre nyújtottam a tenyeremet. Megfogta, s érzéki ujjával végigszántotta a redőket.
– Olalá! A sorsvonala a tenyere közepén kezdődik... Ez... ez akadályokat jelent...
És a szívvonal, nézze, itt a domb alatt hirtelen lefelé kanyarodik. Tudja, mit jelent ez?
Valami nagyon nagy, legalábbis nagyon őrült szerelmet...
– Negyven múltam és nős vagyok – suttogtam rekedten.
– Mit számít az? Azt is látom persze, hogy jól él a feleségével, de valami szexuális ellentét... nem, csak különbség van maguk között... Gondolom, maga temperamentumosabb, jobban igényli a testieket, ő pedig...
Nem szerettem volna erről beszélni, de nem tudtam megállítani.
– Itt valami hiány van. Mit gondol, ez mit jelent? Nyomatékosan rám nézett.
– Megmondhatom?
– Bólintottam.
A szava tompán kongott.
– Halált...
Korábban, sorozatom kezdete előtt csak nevettem volna ezen. De most szíven ütött.
– Tudja, kedves...
– Edith a nevem.
– Hát tudja, kedves Edith, maga engem egészen megszédített.
– Felejtse el – mondta, és hátravetette a fejét.
– Nem, nem, most már nagyon kíváncsi vagyok...
Edith nagyot sóhajtott.
– Maga akarta...
– Újra megfogta a kezem, előre hajolt. Dús vörös haja a térdemre omlott, kibukkant szépívű, pihés nyaka.
Egyszerűen nem bírtam magammal. Megremegtem, és a következményekkel mit sem törődve, puhán megcsókoltam az izgató pihéket. Edith fölnézett. Azt hittem, most fog kidobni. De nem... Fölemelte a fejét, szeme átnedvesedett. Két karjával átfogta a nyakam, és magához húzott.
A hosszú, őrjítő csók mindkettőnket elkábított.
– Én rontottam el a szalagot, hogy visszacsábítsalak – suttogta Edith, míg válláról lecsúsztattam a könnyű plüss köntöst.
Ezt a látványt nem lehet elfelejteni! Még a melle, két gyönyörű, gótikus ívű melle is egyenletesen barna volt. őrjöngve csókolgattam a nyakát, a vállát, azután a mellét.
Edith jobb kezével kibontotta a cipzáramat, s bámulatos ügyességgel húzta le rólam a nadrágot.
– Tudtam, tudtam – mondogatta közben, és puha, nedves szájával a mellkasomat csókolgatta. A szám széle is reszketett.
Igazat mondott, valóban készülhetett, mert bugyi sem volt rajta, szemem megakadt a szabályos háromszögletű erdőn.
Gyönyörű látvány volt, tűzvörösben játszott, jóval világosabb árnyalatú volt, mint a haja.
Önkéntelenül is fölhördültem:
– Óóóó....!
– Mi az, valami baj van? – kérdezte Edith kacér nevetéssel. Persze, tudta a valódi választ.
– Lenyűgözően szép minden porcikád.
– Őrjítő – suttogtam, és szinte rázuhantam a testére.
Szerettem volna egyszerre harapni, csókolni, ölelni. Megszívta a vállam a nyakam mellett, s közben bal kezével megfogta nekifeszülő rudamat.
– Gyere már! Gyere – suttogta, és szétvetette a combját. Úgy csúsztam belé, mintha beszippantott volna. Ekkor összeszorította a combjait, szinte harapdált a vulvájával, egyenletes ritmusban, szívott, mintegy száj. Lassan, körkörösen kezdtem dolgozni benne, aztán hirtelen felgyorsultam. Edith apró sikolyokkal reagálta le ezt. Szája a számra tapadt, nyelve az ínyemet cirógatta.
Fölpillantottam, néztem a szeretkezéstől még inkább megszépült arcát. Ő is fölnyitotta a szempilláját.
– Ne nézz! – suttogta, és tarkómnál fogva visszahúzta a fejem. A vállamba harapott.
Rózsaszín ködökbe zuhantam, gerincem megfeszült, mint az íj, aztán valami boldog repülésből zuhanva le, szép testére rogytam. Azt hiszem, meghaltam egy pillanatra, de ez nagyon–nagyon jó volt.
Edith nem mozdult, alattam maradt, ujjai a hajamban szaladgáltak, közben fölnyitotta a szemét, és elmosolyodott:
– Nos, Monsieur...?
Hangom még mindig fátyolos volt.
– Tényleg tudtad, hogy visszajövök?
– Hát persze – nevetett.
– Akartam, hogy gyere...
Lassan, óvatosan kiszálltam belőle. Természetesen – férfimentalitás – rá akartam gyújtani. Fölültem a heverő szélére, előre hajolva kihúztam az asztalra dobott cigarettás dobozból egy szálat.
– De amit a tenyeremből jósoltál, ugye, komolytalan?
Edith arca megrezdült. Valami különös, éles fény villant a szemében.
– Minden szó igaz – suttogta.
Elgondolkodva gyújtottam rá.
– Azt mondtad: halál... Ha igaz, tapintatlanság volt megmondanod.
Gyöngyözve fölnevetett.
– Megzavartam a nyugodt, polgári életedet, mi?
– Meg – bólintottam fanyar mosollyal, tán némileg szégyenkezve is.
Való igaz, bármennyire dühítenek is Edwige szerelmi hangulatváltozásai, változatlanul szeretem. Békés és nyugodt volt eddig a házasságunk, szörnyű lenne őt elveszíteni.
Edith úgy látszik, valóban gondolatolvasó.
– Ne félj, nem a feleséged...
– Én? – ütköztem meg.
– Csak nem én...?
– Nem mondtam, csak annyit, hogy halál... De ha megnyugtat, hát elárulom, te sem...
Nem nyugtatott meg. Riadtan gondoltam Albionra. Ott vannak a gyerekeim. De ezt a balsejtelmet még ki se mertem mondani.
– Akkor talán te? – néztem rá kegyetlenül.
Nem válaszolt, én meg nem értettem magam. Máris hozzátartozónak érzem, egyetlen szeretkezés után?
– Alapjában hűséges típus vagyok mondtam, nem is tudom, miért és mire válaszul.
– Ritkán csalom meg a feleségem.
– Eddig így volt – mondta gyöngéden, és közelebb kúszott.
– Hagyjuk most ezt...
Gyere inkább vissza.
Eloltottam a cigarettát, és visszaheveredtem mellé, de szeretkezési készségemet a beszélgetés alaposan lelohasztotta. Ámde Edith türelmetlen volt, két kézzel igyekezett falloszomat jobb belátásra bírni, nem sok eredménnyel. Akkor hanyatt fektetett, fölém hajolt, és a mellem közé csókolt melegen, puhán. Kellemes bizsergés járta át a testemet. Edith puha csókokkal ment centiméterekkel lejjebb és lejjebb, s én máris éreztem gyorsan növekvő gerjedelmemet. Hát még, amikor a szája megtalálta azt, amit végül is keresett! Gyöngéden harapdált, valami különös, kéjes kis mormogást hallatva közben, elmerült a játékban, mint aki ínyenc falatra lelt.
Csak nyöszörögni tudtam, két karom kinyúlva feszült meg a fejem fölött. Micsoda nő! Hirtelen megpróbáltam kissé megemelni felsőtestemet, kezemmel a hajába túrtam.
Felhúzódzkodott, s fennakadó szemmel ült bele a babába. Föl–le járt, tolattyúzott, egyre szaporább ritmusban, aprókat sikongatva.
Fölnéztem gyönyörű testére, arcára. Különös átszellemültség sugárzott félig zárt szeméből.
Nyomakodtam, megemeltem, hogy még beljebbről érezzem, s amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt, magam is igyekeztem körkörös mozgással segíteni látható és érezhető gyönyörét.
Akkor a teste hirtelen hatalmasat rándult, és összegörcsölt. A következő pillanatban belőlem is kiszakadt minden, s jóleső fáradtsággal zuhantunk el egymás mellett.

fel