Őrült éjszakák

Négy

Bent a szerkesztőségben odaadtam a kazettát az egyik beíró nőnek. Szerencsém volt, mert éppen Julie volt szabad, a legértelmesebb és leggyorsabb, aki szövegbevitel közben már egy kicsikét szerkeszti is az anyagot.
Amikor Cosette délután hazajött, mi már felöltözve fogadtuk Edith–tel, eltűntetve magunkról – amennyire ez lehetséges volt – a viharos délelőtt nyomait. Sikerült is a riportot egy óra alatt újra befejezni.
A kellemes kielégülés jóleső fáradtságát éreztem combomban, ágyékomban, gerincemben. És rettenetesen álmos voltam.
A folyosón összefutottam Yvonne–nal, kicsit gúnyos volt a tekintete, mint aki tudja, hogy visszamentem a tett színhelyére. Lehet, hogy tudta? Megérezte?
– Elkészültél? – kérdezte meglehetősen kétértelműén, legalábbis én annak éreztem.
– Most adtam le a nyers szöveget. A felvételek?
– Készen vannak a negatívok. Ne izgulj, igazán jók lesznek. Te választod ki?
– Majd rájuk nézek, de addig is add oda Doisneaux–nak... Én hazamegyek pihenni!
– Intettem, és siettem volna a lift felé, de Yvonne még megállított.
– Csókoltat a barátnőm! Most ment el. Szívesen találkozott volna veled. Azt mondta, csinos fiú vagy...
– Öröm hallani – feleltem –, a végén még elbízom magam. Ő is tetszik nekem...
– Szombaton összejöhettek...
Ismét búcsút intettem. Úristen, hol van még a szombat? Messze, mint az ágyam is, amelybe bele akarok zuhanni minél hamarabb.
Siettem le az utcára. Őrült gyorsan indultam el, alig vártam már, hogy otthon legyek.
Szerettem volna elkerülni Edwige–t. Ritkán történt meg tizenöt éves házasságunk során, hogy félreléptem, de nem vagyok persze abszolút monogám sem. Ha nagyritkán tehát akadt valami kalandom, mindig lelkiismeret–furdalással vagy félelemmel keveredtem haza, többnyire éjszaka, s örültem, hogy a feleségem már alszik. Ugyanis mindig úgy éreztem, leolvasható az arcomról, a bőrömről, hogy éppen vétkeztem ellene. Most azonban fényes nappal volt még, pontosabban kora este, biztos volt, hogy Edwige már otthon van vagy éppen hazatérőben az áruházból.
Valóban igazam volt, alig percekkel utánam érkezett meg, csomagját a konyhában lepakolva, vidáman üdvözölt:
– Szervusz, szívem, ugye hamar jöttem ma?
– Meglepően – mondtam, és egy kicsit száraznak találtam a hangomat.
– Mi újság? Merre jártál?
– Befejeztem a tegnapi riportot azzal a csodagyerekkel Flinsben...
Edwige levette a kabátkáját, kisietett a konyhába, onnan szólt vissza hozzám:
– Milyen volt?
– Fantasztikus – feleltem, és most nagyon örültem, hogy nem lát át a falon.
Éreztem ugyanis, hogy belepirulok a válaszomba, mert persze Edith egyenletesen barna testét láttam azonnal magam előtt.
– Készítek valami finomat– mondta Edwige.
Töltöttem magamnak egy kis konyakot, és leültem a dohányzó asztalhoz, a tévé elé. Valami természetfilm ment éppen az ötösön, levettem a hangot, csak a képet néztem. Rövid ideig azt is, mert lecsukódott a szemem.
Egy–két percet bóbiskolhattam, az is lehet, hogy aludtam is ülve egy negyedórát. Edwige hangjára rezzentem fel.
– Gyere, szívem, kész a vacsora!
Feltápászkodtam, kikóvályogtam az étkezőbe. Valószínűleg mégis hosszabb ideig aludhattam odabent – vagy Edwige dolgozott boszorkányos gyorsasággal –, mert pompás hidegtálak sorakoztak a váratlanul szépen, majdnem ünnepélyesen megterített asztalon.
– Hát ez? – bámultam értetlenül a feleségemre.
– Semmi... Ma ilyen hangulatom van, mert a meteorológiai jelentés szerint holnaptól itt a tavasz. Ennyi az egész.
Leültem.
– Miket beszélsz?
– Igazat, te is láthatod. Ma már nem esett, s magam is érzem, hogy holnaptól melegszik az idő. És valahogy olyan jól sikerült a mai napom. A tied nem?
Nem válaszoltam, leszegett fejjel néztem a garnélarákok, csigák, zöldségek közé.
A kedvenc ételem a tenger gyümölcseiből összerakott zöldségsaláta, főleg az apró rákokért rajongok gyerekkorom óta iszonyatosan.
Néhány falat után Edwige félédes, finom fehérbort töltött, s ettől ernyedtségem eltűnt, ismét frissnek, erősnek éreztem magam.
– Ízlik?
– Hajjaj!
– A kedvedben akartam járni – mondta Edwige, és különös tűz csillant meg a szemében.
– Ne haragudj, hogy olyan elutasító voltam tegnap.
Úristen, ijedtem meg, ma szeretkezni akar velem a feleségem! Valóban megijedtem, nemcsak a viharos délelőtt várható negatív következményei miatt, hiszen mondom, úgy éreztem, azért már visszaszállt belém némi erő. Inkább ízléstelennek és tapintatlan dolognak éreztem, hogy egy titkos kiruccanás után – mint valami orgián – most vele is ágyba feküdjek. Ugyanakkor már e szokatlan gondolattól is valami bizsergető köd ülte meg agyamat, s éreztem, hogy férfiasságom is megmoccan azonnal.
Edwige nyilván észrevette kedvező hangulatváltozásomat, s fölkelt.
– Megyek, letusolok.
Ahogy ellibbent előttem, gyöngéden megsimogattam a karját:
– Siess! – suttogtam.
Gyorsan töltöttem magamnak még egy pohár bort. Egy hajtásra megittam, aztán vetkőzni kezdtem.
Mikor Edwige meztelenül kijött a fürdőszobából, már eloltottam a villanyt.
Megfogtam a karját, óvatosan az ölembe húztam. Az utcai lámpa fénye megvilágította az ölét, gyönyörű fekete bozontját. Már elfelejtettem a délelőttöt, középső ujjammal a combjai közé nyúltam. Edwige kéjesen felsóhajtott, a számra tapadt, és megharapta a nyelvemet. Óvatosan lefektettem, és szétnyitva combjait, arcomat közébük fektettem.
Edwige magához húzta a fejem. Gyöngéd csókot leheltem szeméremajkára.
Edwige belezuhant a kéjbe, ott lenn az a vágott virág ujjongott, hullatta szirmait*.
Feljebb kúsztam a testén, körbecsókoltam a köldöke táját, majd a mellét kezdtem a nyelvemmel körbetapogatni. Edwige megfogta a nemi szervemet, és lassan, simogatóan magába igazította.
– Ne siess! – suttogta, s persze nem tudhatta, milyen fölösleges most kinyilvánítania ezt az óhaját, ilyen kimerítő délelőtt után. Kiruccanásom hihetetlenül jó szolgálatot tett a feleségemnek, míg én hosszú idő után, hatalmas munkát végezve végül elhajóztam, ő legalább négyszer eljutott a csúcsra. Szeme fennakadt, apró nyöszörgésekkel merült el az élvezet hullámos habjai között.

* Nyilvánvaló utalás Simoné de Beauvoir A mandarinok című regényének egy szerelmi jelenetére. (A ford.) Persze, az aktus után azonnal kijózanodtam. Lehetetlen alak vagyok, szégyenkeztem, elég egy pucér női testet vagy fedetlen melleket látni, s már el is veszítem minden emberi tartásomat. Eddig nem tartoztam a „röptében a legyet" típusú férfiak közé, s most sem annyira a félrelépésem ténye zavart (bár némileg az is), sokkal inkább az, hogy ugyanazon a napon, alig pár óra különbséggel a feleségemmel is szeretkezzek, ezt nagyon–nagyon ízléstelennek éreztem, valóban szégyellni valónak.
És – be kell vallanom – ugyanakkor roppant izgatónak is. Mintha most, negyven felett, kizökkenve szolid polgári világomból, hirtelen megkóstoltam volna a playboyok titkon kissé irigyelt életét. Egyetlen napon két partner – ez már valami, akkor is, ha az egyik a tulajdon feleségem.
Edwige kikászálódott az ágyból, hogy megmossa magát. Utána néztem, s megállapítottam, hogy közel a negyvenhez, a melle csöppet sem puhult meg, a két gyerek ellenére sem.
Aztán Valentine–re és Anne–ra, Londonban tanuló gyerekeimre gondoltam, s ekkor még egy kicsit szégyelltem magam.
Mikor Edwige visszajött a fürdőszobából, szinte bocsánatkérően megsimogattam, s úgy zuhantam álomba, hogy tenyeremet a mellén felejtettem.
Most, most békésen tűrte ezt is.

fel