Őrült éjszakák

Öt

Jó napot! – nyitottam ki a párnázott ajtót. Kollégáim jelentős pillantásokat vetettek rám. Megálltam az ajtóban, vártam, mi lesz ebből. Charlotte szólalt meg. Kíváncsian kérdezte:
– Ki az a szexbomba, aki bent vár rád?
– Rám? – csodálkoztam.
– Már jó fél órája... Mondtuk neki, nem is biztos, hogy bejössz ma, de ő, úgy látszik, végtelenül türelmes. Azt mondta, biztos benne, hogy te hamarosan itt leszel...
Besiettem a szobámba, s nem is csodálkoztam, hogy Edith ül a sarokban, a dohányzóasztal mellett.
– Ezt is megérezted – mondtam neki –, pedig arról volt szó, hogy ma csak estefelé ugrom be megnézni a szöveget.
– Már tudhatod, hogy mindent megérzek előre...
– Nemcsak tudom, kezdek hinni is benne.
Gyöngéden megcsókoltam a száját, és leültem a monitor elé. Bekapcsoltam a számítógépet.
– A riportra vagy kíváncsi?
– Is... Meg arra, hogy nem volt–e valami problémád otthon.
– Komolyan beszélsz? Hiszen megérezted volna, ha van!
– Úgy gondolom, magadban bocsánatot kértél a feleségedtől, de ő erről persze nem tud semmit.
– Nyertél – mondtam, s eszembe jutott az este.
– Gyere, ülj mellém, húzd ide a széket, megmutatom a riportot.
Edith az asztalomhoz húzta a görgős ülőkét. Bepötyögtem a jelszót, és elindítottam a programot. A gépírói állományból lehívtam a Paranő fájlnevű szöveget.
Rákattintottam az egérrel, s a következő pillanatban ott villogott a fehér háttéren a magnós beszélgetés teljes, még úgyszólván fésületlen szövege.
– Láttál már ilyesmit?
– Nem – rázta meg gyönyörű haját. Borzasztó izgató volt, a melle még így, ruhán keresztül is ínycsiklandóan meredezett. Jópofa...
– Ez itt a nyers szöveg, látod? – kezdtem magyarázni eléggé tudálékosan.
– Most fogom majd megszerkeszteni. Fölmegyek a kurzorral a kezdő sorhoz, így... És most átírom mindazt, ami nem pontos, nem szabatos...
Villámgyorsán javítani kezdtem a szöveget, s nem tagadom, élveztem, hogy Edith lenyűgözve figyeli a munkámat. Kilencvenöt sornyira zsugorítottam össze a beszélgetést, majd bepötyögtem a felcímet és a főcímet is.
– Most még leadnek kiveszek valami érdekességet a szövegből... Mondjuk ezt a mondatot, ez jó lesz...
– Kész! – mondtam elégedetten.
– Most már tovább küldhetem az ügyeletes szerkesztőnek.
Edith előre hajolt, megsimogatta a combomat.
– Biztos?
– Persze, holtbiztos. Miért?
– Mert valahol az elején azt írtad, hogy Cosette gyönyörű nővére társaságában ült le veled beszélgetni.
– Igen, azt... – csodálkoztam.
Edith igézően nézett a szemembe.
– Én meg nem akarom, hogy ez benne maradjon... Nem akarok szerepelni a riportodban. Azt hiszem, eltűntettem...
Döbbenten néztem rá. A Home gombbal visszaugrottam a szöveg elejére. Azt olvastam ott: Cosette leült velem beszélgetni. A nővéréről sehol nincs szó. Csak hápogni tudtam, ez már a riportokon edzett lelkemnek is sok volt.
– Te... te igazi boszorkány vagy!
Nem fordultam el munka közben egyetlen pillanatig sem, nem hagytam abba a szerkesztést, nem nyúlhatott a géphez titokban... Mon Dieu, ehhez az asszonyhoz képest Úri Geller és Jean Pierre Girard* közönséges, harmadosztályú amatőr bűvészek! Vajon hogy csinálta? Elképedten néztem ártatlanul csillogó szemébe, s mintha most fölfedeztem volna a mélyén valami nem evilági, furcsa kis fényt.
– Hogy csináltad?
– Sehogy. Akartam, és kész...
– Mondd – ráncoltam össze a homlokom –, miért a kishúgodról írok én? Egyre inkább hiszem, hogy rólad kellene...
– Tudod – kicsit megnyalta a szája szélét és én eme egészen apró gesztustól valósággal izgalomba jöttem, talán mert ezt akarta –, tudod, a húgomnak nagyobb szüksége van a nyilvánosságra...
– Nem értem.
– Mert én nem fogom tudni fölnevelni őt.
– Közbe akartam szólni, de leintett. Azt akarom, hogy ismerjék a nevét, a különös képességeit, mert ha tudnak róla, talán lesz valaki, aki a gondjaiba veszi.
– Ostobaságokat beszélsz, Edith... Szép vagy és fiatal!
– Viszont látom a jövőmet, erről ne feledkezz meg!
Olyan vidáman, gondtalanul vágta rá, mintha arról beszélne, hogy valami nagyszabású pezsgős vacsorára készül.
Egyszerűen bosszantott a téma. Rágyújtottam.
– Ide figyelj, kedvesem! Ezek szerint magadra gondoltál, amikor halált jósoltál a tenyeremből?
– Nem... Hidd el, hogy nem... Az a látomásom másról szólt.
Most már végképp nem értettem semmit. Töprengve fújtam a füstöt a semmibe.
Edith gyöngéden az arcomhoz dugta a fejét.
– Eljössz hozzám reggel? Egyedül leszek. Azonnal fölforrt a vérem. Hiába jutott eszembe a feleségem, nem tudtam volna nemet mondani.
– Nagyon akarod? – búgtam szerelmesen.
Edith nem vette át a stílusomat. Határozottan, természetes hangon válaszolt:
– Szeretnék még egyszer, utoljára szeretkezni veled.
– Hogyhogy utoljára?
– Így kell alakulnia...
Most már mindent elhittem neki.
– És ha én nem akarom, hogy így alakuljon?
– Nincs beleszólásod a dolgok alakulásába, mint ahogy nekem sincs... Én csak intermezzo voltam az életedben, kedves. Beletolakodtam egy éppen alakuló kapcsolatba, s örülök, hogy sikerült megelőznöm valakit. De csak ennyi az én szerepem...
Bambán pislogtam rá, nem értettem az egészet. Úgy beszélt, mintha Veráról is tudna. Vagy csak belemagyarázom a szavaiba? Edith fölkelt, én is megálltam előtte.
Átöleltem a derekát, fölemelte szétnyitott száját s az enyémhez tapasztotta. Teste megfeszült, külön–külön éreztem minden porcikáját, amint hozzám tapadt. Nem eresztett el, olyan mohón szívott az ajkamba, mintha soha többé nem akarna elválni.
– Akkor holnap – súgta azután.
– És olyan jó lesz neked, amilyet még soha nem éreztél, ígérem!

* A hetvenes–nyolcvanas évek magyar származású izraeli és szenzációs francia parafenoménjei (A ford.)
Utána néztem. Olyan járása volt, hogy még a kan kutyák is nyüszítettek volna utána.
Alig lépett ki az ajtón, két drága kolleginám már ott zsibongott az íróasztalom körül.
Pokoli kíváncsiak voltak.
– Hol csípted fel, Pierre? Ez a nő tényleg szuper...
– Megvolt már? Vagy csak tervezed?
– Ilyen mázlis palit, amilyen te vagy, Pierre, még nem is láttam – mondta Charlotte.
– Ez a nő egy szexbomba!
– A nő a mázlista – replikázott Anetté. Mi öt éve itt vagyunk vele, és sehol semmi...
– Jól van, lányok – ocsúdtam kábulatomból –, akkor ma este a tiétek leszek.
Összehozunk egy jó ki grupi–partyt...
Ez a stílus ment nálunk mindig, ezért irigykedtek ránk a többi rovatnál. De ebben is Doisneaux volt a szupersztár. Pokoli jól vezette a rovatot, az ember nem is értette, vajon mikor dolgozik, hiszen megállás nélkül hülyéskedett.
– Na, azért kettőnktől megijednél egy kicsit...
– Szó, ami szó... Vagy amikor lehúznám rólatok a bugyit, röhögni kezdenék a szitutól.
Életünk jó részét együtt töltöttük, többet voltunk egymással, mint otthon.
Azért elgondolkodtatott a játék. Mind a kettő igazán jó nő, mégsem jutott soha eszembe, hogy megpróbálkozzak valamelyikükkel. Persze, túlságosan is baráti volt a kapcsolatunk, hosszú évek óta.
Doisneaux, a főnökünk kicsit másfajta fickó. Azt hiszem, neki volt egy kis kalandja korábban Charlotte–tal. Doisneaux nem hagy ki semmit, és azt hiszem, Charlotte sem.
Alighogy mindent végiggondoltam, belépett az ajtón Doisneaux, kezében kiprintelt szöveg.
– Hű, ez a vörös... – mondta ő is csettintve.
– Csak nem nálad volt, Faux? A folyosón láttam.
– De igen, tudod, ő a nővére Cosettenek, annak a különös képességű kislánynak...
– A szentségit! – kiáltott föl őszintén. Hogy miért nem én mentem ki inkább riportra...!
– Mert én írni is tudok – vágtam rá. Ezért nem vagy te riporter, csak szerkesztő.
– Azért lettem szerkesztő, hogy legyen, aki kijavítja a hülyeségeidet.
– Doisneaux kissé bosszankodva bevonult a szobájába, és leült az íróasztalhoz.
– Na, gyere be, olvassuk el együtt! – kiáltott vissza.
– Egész jó... Utána mentem, leültem az íróasztala elé, a karosszékbe.
– Kipróbáltad? – nézett rám, baljában lóbálva szemüvegét. Olvasásnál mindig levette.
– A vörös nőt? – Kicsit zavarba jöttem.
– Hülye. A kislányt... Fantasztikus dolgokat írtál róla. Nem hazugság?
Ellenőrizted?
– Persze. Csináltam vele néhány kísérletet, kontrollképpen... Majd nézd meg Yvonne fotóit.
– Például?
– Például azt akarta, hogy dűljön fel az asztalra tett magnóm. Nézte, nézte, és a diktafon egyszer csak felborult...
Doisneaux fölvette a szemüvegét, és rám pillantott.
– És ezt miért nem írtad bele?
– Szerinted elhinnék?
– A többit se fogják... Emlékezz az öreg parasztfenoménedre...
– Szellemes szójátékkal csak így nevezte az eset óta André Mauritint.
– És képzeld, a nővére is... Doisneaux megrángatta a szakállát.
– Mi van a nővérével?
– Talán még nagyobb parafenomén. Megzavarta a számítógépet, amikor itt járt.
Képzeld, ült mellettem, nézte a szöveget, és átalakította. Pusztán az akaratával, telepatikus úton...
– Na, menj a fenébe, Pierre...!

fel