Őrült éjszakák

Hat

Persze másnap már reggel hétkor talpon voltam. Edwige csodálkozva nézett rám.
Ő még az ágyban feküdt, mókásan szétaludta a frizuráját.
– Hát te?
– Riportra megyek. Egy óra múlva Flinsben kell lennem.
Már meg is bántam, hogy kimondtam. Nehogy végül még gyanút fogjon!
– Tegnapelőtt nem ott voltál?
Na tessék! Alig tudtam leplezni zavaromat.
– Vissza kell mennem, mert az anyag egy része letörlődött a szalagról.
– Az meg hogy lehetséges?
– A kislány tette... Játékból... Vagy képességeinek bizonyításaként...
Akaratátvitel...
Edwige ásított.
– Te a végén még komolyan elhiszed azokat a marhaságokat, amiket írogatsz a szennylapodban.
A feleségem olyan sült materialista, hogy régebben még a kommunista párttal is kacérkodott. Neveltetése vallásos, ezért némileg prűd, de hite nincsen. Az ezoterikus témákat szinte elhessegeti magától. A fal felé fordult, és aludt tovább. Vagy legalábbis úgy csinált.
Megkönnyebbülten öltözködtem, aztán veszett iramban hajtottam ki Flinsbe.
Edith az ajtóban szájon csókolt, de olyan hosszan és mohón, hogy beleborzongtam.
– Gyere! - Valósággal behúzott a lakásba. Átölelt, melle a testemhez ért.
– Vártalak...
Csók közben bal kezemmel a tarkóját cirógattam, sötétvörös haja sima volt, mint a bársony.
– Iszol reggel pezsgőt? - kérdezte, gyöngéden eltolva magától.
– A legpompásabb reggeli - nevettem fel.
– Mindig pezsgővel kellene kezdeni a napot.
Kisietett a konyhába. Utána lopóztam. Amíg a dugóval bíbelődött, megcirógattam a mellét a vékony kék köntösön keresztül. Éreztem, hogy bimbói összerándulnak az ujjaim alatt. Edith kitöltötte a pezsgőt, koccintás közben érzékien a szemembe nézett.
Egy korty után letettem a poharat, az ajkára tapadtam, nyelvünk összekeverte a szánkban tartott, bizsergető italt A korty pezsgő ereje szinte megsokszorozódott, valósággal csípte a nyelvem hegyét.
Átvonszoltam Edith-et a heverőhöz, kinyitottam a köntösét. Leültem a fekhely szélére, magamhoz húztam. Furcsa kis bugyi volt rajta, elől teljesen kivágott, gyönyörű vörös bozontja farkasszemet nézett velem.
– Hű, ez aztán ravasz kompozíció - ujjongtam fel, és forró csókokat leheltem a puncijára.
– Köszöntelek, kis luk, ó, tündén résem, Te combok közt tündöklő pici lék...* szavaltam áhítattal.
– Edith mosolyogva nézett le rám. Gyöngéden lehúztam a különös nadrágocskát, nedves vulvája körülölelte az ujjamat Edith lehámozta magáról a szétterült köntöst, gyönyörű két melle előre meredt. Magamra húztam, a köldökét, a hasát csókolgattam mind őrültebben. Hirtelen felujjongott, szinte hanyatt lökött az ágyon. Valami különös boszorkányos tűz villant fel a szemében. ő igazított magába, olyan türelmetlenül, hogy féltem, azonnal elmegyek. De sikerült visszatartanom magam, egy pillanatra hátrahúzva a csípőmet, amennyire csak e meghódított rabszolga-helyzetben lehetséges volt. Úgy harapott a számba, hogy szinte fájt.

* Pierre de Ronsard: Szonettek. (Timár György fordítása)
Sikamlóssá vált körülöttem, nyelvét picit kidugva élvezett, félig hunyt szemekkel.
– De jó vagy, istenem, de jó vagy, beléd pusztulok - ziháltam észvesztetten. Edith hirtelen megfeszült, aztán összeszorított. A magam testével emeltem följebb az ő testét, ritmikus hullámzással segítettük egymást a mennyei gyönyörök útján. Köddé vált előttem minden, s valami fájdalmas-boldog kielégüléssel szétrobbant körülöttem a világ.
– Úristen - lihegtem még, és karjaim hátracsapva elnyúltam a heverőn.
Talán aludtam is egy keveset, Edith forró arcával a mellemen, nem tudom biztosan. Amikor magamhoz tértem a kábulatomból, ő már az ágy szélén ült.
Sírt. Gyönyörű haja szétterült a vállán, háta meg-megrázkódott.
Megpróbáltam megvigasztalni, megcirógatni a haját, a hátát. Elhúzódott.
– Mi történt? Baj van? - - kérdeztem ügyetlenül, félszegen.
Megrázta a fejét.
– Semmi, semmi...
– Könnyes szemmel, lassan hátrafordult.
– Most öltözz fel, és menj el. Kérlek!
Tanácstalanul néztem rá, valami magyarázatot várva. Hiába.
– Öltözz, Pierre...
Fölültem, a szék karfájáról áthúztam a nadrágomat.
– Edith, drágám, mi ütött beléd? Tompán kongott a hangja.
– Le akartalak venni a lábadról Cosette érdekében... De túlságosan jó volt veled.
– Bolond vagy - mondtam.
– Cosetteről már úgyis megírtam mindent. Mit tehetek még az érdekében?
Megfogta a karom, a szemembe nézett.
– Ne haragudj rám, és próbálj megérteni... Én már nem sokáig élek...
Valami túlvilági volt a hangjában. Megijesztett. Szótlanul ültem mellette, néztem egyenletesen lebarnult, szép fiatal testét. Olyan volt, mint egy egészséges nemes vad, s most mégis el kellett hinnem, amit mond.
– Öltözz már - sziszegte türelmetlenül. Szótlanul húztam magamra a ruháimat.
Edith kikísért.
– Majdnem beléd szerettem - mondta rekedten.
– Ezt most nem szabad. Szeretném, ha figyelnél majd Cosette-re... Majd akkor. Megígéred?
– Persze - mondtam bizonytalanul.
– A húgomra nem marad más, mint ez az otthon, meg ez a különleges képessége.
Én azt szeretném, ha hasznosan tudná kamatoztatni. Például ha gyógyító lenne belőle.
Bólintottam.
– Még gyerek. Most nem lenne szabad megzavarni.
– Nem zavarná meg, hidd el. Én jól ismerem őt... Mikor jelenik meg az írás?
– Ha semmi nem jön közbe, akkor holnap reggel.
– Akkor holnap megindul az érdeklődés... Tudsz neki segíteni?
– Miben?
– Például kellene neki egy mester, akivel gyakorolni tudna.
Álltunk az ajtóban, Edith összehúzta magán a köntösét.
– De hát mit?
– Mindent, ami rejtve megvan benne. Telepátiát, clairvoyance-t, szuggesztiót...
- Hogy ebből éljen majd, ha már te... Elharaptam a kérdés végét.
– Állítólag Úri Geller is milliomos lett. Segíted majd?
– Ismerek egy kínait, aki a Qui gong legnagyobb mestere Párizsban... Vele összehozhatom, mert kétszer is írtam róla. És szerintem jó lenne, ha téged is megvizsgálna, mert egészen kiváló gyógyász...
– Késő – mondta Edith, és szomorúan mosolygott.
– Minden jót, Pierre...
– Mikor láthatlak? - nyújtottam vissza a kezem.
– Engem már soha - mondta szinte derűsen.
– És ne haragudj, hogy elcsábítottalak.
Á'Dieu!

fel