Őrült éjszakák

Nyolc

Hosszú hetekig úgy éltünk egymás mellett Edwige-zsel, mint két egynemű idegen.
Ha csak tehettem, visszavonultam a dolgozószobámba. De szerencsére a feleségem sem akart tőlem semmit. Az íróasztalomnál ülve ki-kibámultam a félig nyitott ablakon, és a Verával töltött felejthetetlenül őrült éjszakára próbáltam emlékezni.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban kívántam az együttlétet. Néha Edith is eszembe jutott, de utolsó találkozásunk egyre távolibbnak tűnt, gyönyörű testének képe lassan elhomályosodott.
Bent a szerkesztőségben gyakran nyaggattam Yvonne-t, szervezze már meg a találkozásunkat a barátnőjével, de ő ezt mindig elhárította. Majd - mondta -, majd hamarosan. És elmesélte, hogy Vera most nem ér rá, itt vannak a szülei Varsóból, állandóan velük kell lennie, s különben is a férje szörnyű féltékeny és borzasztóan gyanakvó mostanában.
Doisneaux - pedig tartottam tőle, mert néha bizony fölöslegesen locsog - hallgatott az őrületes születésnapi éjszakáról, persze jó oka is volt rá, nemigen szerette volna közhírré tenni Yvonne-nal való kapcsolatát. Egyetlenegyszer volt egy bohóckodó célzása a csapat előtt. Nem tudom már, mi volt a téma, amiről eszébe jutott, de az ő szobájában hülyéskedtünk egy lapértekezlet után, kikapcsolódásképpen, a lányokkal együtt.
– Én emlékszem, hogy egyszer Pierre rám nézett, és ettől begerjedt... pedig nem is buzi!
És harsogva röhögött, szemembe pillantva élvezte meghökkenésemet.
– Igen, ez így volt - igyekeztem jópofát vágni a dologhoz -, a főnökünk kivételesen nem hazudik!
Amúgy az életem lassan-lassan visszatért a rendes, hagyományos kerékvágásba:
dolgoztam, riportoztam, esténként gyakran elmentem Edwige elé az áruházhoz, otthon megbeszéltük a napot, aztán megvacsoráztunk, a feleségem leült a tévé elé és elaludt, én meg visszavonultam dolgozni. Egy könyvkiadó kért fel, gyűjtsem kötetbe paranormál riportjaimat, nagyon bízott a sikerben.
Így teltek a napok és a hetek, s én már beletörődtem abba, hogy azok a bolond szeretkezések egyszeri és megismételhetetlen ajándékai voltak a Teremtőnek, utolsó roham az ifjúság visszahódításáért, s most már szolid, otthonülő férjként, tiszta erkölcsű apaként fogom leélni hátralévő életemet.
És akkor egyszer csak megint történt valami.
Doisneaux Nizzába küldött, hogy tudósítsak egy kitűnő magyar festő, bizonyos Karácsonyi Tivadar kiállításáról, merthogy a pasas csupa transzcendens, ezoterikus témát fest, tehát köze van az én mostanában kialakított területemhez: Nem túl lelkesen vállaltam a megbízatást, őszintén szólva vajmi kevés érzékem van a képzőművészetekhez. Viszont a tavaszodó Azúrpart vonzott, felszálltam hát az esti expresszre, s másnap már a Promenade des Anglais-n sétáltam délelőtt.
Még nem volt zsúfoltság, mint nyáron, a tengeren csak néhány yacht szelte a vizet, a többi még az öblökben ringatózott, a fürdőzők sem igen merészkedtek ki a tengerre.
Lementem a köves partra, ott néztem a hullámok kölykös játékát. Jó volt itt lenni, és legalább röpke időre nem gondolni semmire.
A vernisszázs délután négy órakor kezdődött. Előtte a szálloda éttermében ebédeltem, alig volt vendég. Elmélyülten boncolgattam a gyönyörűséges rákokat, amikor a mellettem levő asztalhoz zajos társaság telepedett le. Három férfi és négy nő lármázott valami rendkívül furcsa, semmihez sem hasonlítható, de érdekes nyelven.
Először azt hittem, törökök, de amikor jobban megnéztem őket, már arra gondoltam, hogy talán magyarok lehetnek inkább. Felszabadult jókedvvel intették magukhoz a pincért, s mert a társaság szemmel látható központja, egy kövér, szakállas úr egy árva szót sem beszélt a nyelvünkön, az egyik hölgyet, egy enyhe akcentussal beszélő asszonyt bízott meg a tolmácsolással.
Olyan üres volt az étterem, s ők annyira betöltötték, hogy nem lehetett nem figyelni rájuk.
A négy nő közül három - számomra - érdektelen volt. Egyikük kövérkés, vörösre festett babaarcú, nem az esetem. Kettő kimondottan aszott, vénkisasszonyos... De a negyedik...! Nem, nem volt szép ő sem a keskeny szájával, vékony nyakával. Ám a laza fehér blúz olyan hatalmas, mégis keményen előre álló melleket sejtetett, hogy egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem.
Az asszony határozott, erélyes hangon tárgyalta meg a pincérrel a rendelést, azt is észrevettem, hogy többször rászólt az egyik férfira, egy hosszú, szemüveges úrra, aki minduntalan közbe-közbekotyogott. Határozott, igazán autonóm egyéniség lehet, gondoltam, s azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbálom kitalálni, kicsodák is a szomszédjaim. Minden bizonnyal a délutáni vernisszázs vendégei, gondoltam. Nem is volt túlságosan nehéz rájönnöm erre, a Riviérán általában is ritka a magyar vendég, olyan pedig, aki négycsillagos szállodában ebédelne, s nem csomagból egy park padján, ugyancsak fehér holló. Ez esetben az egyik férfi maga a piktor lehet, Monsieur Tivadar Karácsonyi. Végignéztem a társaság hímnemű tagjait. Vajon melyikük a festő? A hosszú, szemüveges úr inkább szolid banktisztviselőnek festett, a két szikár hölgy között ülő zömök, gyapjas hajú, bajuszos fekete férfi pedig testőrnek. Akkor nyilván a kövér szakállas az én emberem... Modortalan hangossága még inkább alátámasztja feltételezésemet. Na, csendéletet ez nemigen tudna festeni - gondoltam, s poénomon majdnem hangosan felröhögtem.
Megvártam, míg ők is befejezik az ebédet (elég sokáig tartott), akkor fölhajtottam maradék rosémat, és fölkeltem. Egyenesen a nagymellűhöz léptem.
– Bocsásson meg, Mme... Pierre Faux vagyok, a párizsi Le Journal munkatársa. Az a gyanúm, hogy önök magyarul beszélnek, nemde?
– Csak nem ért magyarul? - nézett föl a nő kíváncsian. Belebámultam a szemébe.
Rendkívüli érzékiséget éreztem ki a fényéből.
– Ó, nem, Madame, egyetlen szót sem... De ezek szerint eltaláltam?
– Igen, uram...
– Csak nem a délutáni kiállításra jöttek?
– De igen... Monsieur Karácsonyi kiállítására - mondta a bögyös, és a kövér szakállasra mutatott.
– Eh bien, akkor igazán szerencsém van, mert éppen Karácsonyi úr miatt utaztam ide Párizsból.
A kövér piktor kíváncsian pislogott az asszonyra, aki - gondolom - szó szerint fordította le neki rövid beszélgetésünket.
– Ó, ó! - harsogta a szakállas, és vaskos kezét felém nyújtotta.
– Üljön le közénk - mondta a nő, és helyet mutatott maga mellett.
– Akar vele interjút készíteni? Szívesen segítek.
Interjúra nem szólt a megbízatásom, de udvariasan rábólintottam.
– Merci, Madame. Ön talán francia?
– Nem, uram, magyar vagyok, a budapesti francia intézetben dolgozom. Azért küldtek ide, hogy segítsek Monsieur Karácsonyinak ezen a kiállításon. Ha megengedi, bemutatom önnek a társaságot.
– Nagyon kedves...
– Ez a hölgy - mutatott a legvékonyabb, szemüveges nőre - madame Borsi. ő Párizsban dolgozik, a magyar intézetben... Madame Devin monacói. Ő a kiállítás rendezője, kiváló művészettörténész.
A kövérkés, pirospozsgás mosolyogva biccentet:
– Monsieur!
– Madame Pálos pedig a követség munkatársa.
– Enchanté, Madame...
– Az urak Magyarországról jöttek, a Nemzetközi Kulturális Intézet munkatársai.
Monsieur Balogh...
A banktisztviselő-képű biccentett.
– Balogh úr az intézet igazgatóhelyettese, Pintér úr pedig a művészeti menedzser.
– Nagyon örülök, uraim! Pierre Faux vagyok, újságíró a Le Journaltól.
Látható öröm csillant a szemükben. Karácsonyi azonban nem hagyta őket érvényesülni egyetlen pillanatra sem. Az asztalon át megfogta a melles asszony kezét, valamit magyarázott neki nagyon hosszan és nagyon erőszakosan.
Kíváncsian pislogtam a tolmácsnőre.
– Karácsonyi úr azt mondja, nincsenek titkai, kérdezzen csak nyugodtan, és ő mindenre készséggel válaszol.
Elővettem a kis diktafont, és bekapcsoltam.
– Megengedik? Bólintottak.
– D' accord... Akkor talán beszéljünk arról, mit vár a kiállítástól...
Tudom, baromi ostoba kérdés, közhelykérdés, első próbálkozó zsurnalisztáknak sem megbocsátható, de hát eszembe se jutott megírni Monsieur Karácsonyi véleményét. Csak udvariasságból kezdtem bele az álinterjúba.
A nő tolmácsolt, a piktor szeme felcsillant, és valami nagyon hosszút mondott az ő kemény nyelvén.
– Tulajdonképpen ostoba közhelyeket mond - nézett rám a tolmácsunk. Madame Devin meghallotta a választ, és hangosan fölnevetett. A nagymellű szigorúan nézett rá.
– Ne haragudjon, kérem mondta kicsit halkabban -, butaság lenne mindezt végig fordítani. Az a lényeg, hogy örül, mert kis országa mutatkozik így be egy kicsit a művészet nagy hazájában... És a többi...
Ha nem ez a nő tolmácsol, már itt abbahagytam volna az interjút.
– Magát hogy hívják? És nem tudtam levenni a szemem a melléről.
– Erika... Erika Szeles...
– Szép név... Kérdezze meg, kedves Erika, ki a művész úrnak a kedvenc festője...
Erika tolmácsolt.
– Gauguin – harsogta a magyar, és majdnem felugrott.
– Az a pazar egzotikum, azok a színek, azok a tahiti nők...!
Na, ebből elég, gondoltam. Hogy lélegzethez jussak, intettem a pincérnek. Pezsgőt rendeltem.
– A sikerre - emeltem a poharam.
– Mi köze van az ezoterikus témákhoz? A katalógusból látom, hogy lebegő tárgyak, hipnózisban lévő alélt nők, félelmetes kísérteteknek a vissza-visszatérő motívumai...
A szakállas kövér festő a lefordított kérdés után nagyot csettintett, mint aki aranyhalat fogott. Hosszan magyarázott Erikának, néha-néha megfogva az asszony kezét. Na, gondoltam, ez a nő a szeretője.
Márpedig akkor én itt nemigen rúghatok labdába.
Erika felém fordult.
– Azt mondja, ő az álmait festi. Márpedig az álmok tartalma asztrálanyag. ő az álmait tudatosan tervezi, mint minden okkultista... Ezek indokolják a motívumokat.
Ez egy kicsit zavaros volt, de mert közel került mostani témáimhoz, kezdett érdekelni.
– Okkultista? Talán csak nem szokott asztalt táncoltatni?
A festő lelkesen bólogatott, mondott valamit, a nő fordította:
– De igen... Van egy társaságuk, hetenként összejönnek, és megidézik az ősök szellemét.
– Tud álmot fejteni? Hamarosan jött a közvetett válasz.
– Azt ajánlja, mesélje el, miről álmodott legutóbb...
– Szeretkeztem egy asszonnyal - feleltem, és nyomatékosan Erikára néztem. Kicsit megpirosodott az arca, éppen csak, mintha egy felhő futott volna rajta át.
– Az egyiptomiak szerint, ha szép volt a nő, akkor ez sikeres életet jelent... De mondjon el többet. Mire emlékszik még?
– Egy nagyon szűk sikátorban történt. Sötét volt, és senki sem járt arra.
Összeborultunk, szeretkeztünk a falnak dőlve... Aztán befordult valaki a másik utcából, és megzavart. El akartunk menekülni, de nem találtuk a sikátor végét...
Az asszony tolmácsolt. A festő szeme fennakadt, sokáig mélyen elgondolkodva hallgatott. Aztán dörgő hangon magyarázott valamit Erikának.
– Azt mondja, a sikátor önmagában is titkos szerelmet jelent. Az pedig, hogy menekülni kell és nincs hová, maga a halál. Érdekesnek találja a mester, hogy van neki egy festménye, maga is látni fogja nemsokára, amelyen egy keskeny utca végén homályosan feltűnik a Halál szimbolikája. Mintha az ön álmát festette volna meg. És ez is transzcendens élmény.
– Vraiment? - vigyorogtam báván a piktorra, aztán fölemeltem a poharam. – A sikerre!
S amikor a, magyarok belemerültek az ingyen italba, gyorsan lekattintottam a magnót.
– Azt hiszem, lassan indulnunk kell...
Erika bólintott, és szervezni kezdte az indulást. A festőt Mme Devin és Mme Pálos mellé parancsolta egy taxiba, a következőbe pedig belökte a két másik urat.
– Én magával jövök...
Hátra ültünk. Jobb karom kinyújtottam a tarkója mögött. Lágy gesztenyehaja selymesen csillogott.
Valami pimaszul előreugró, hatalmas melle volt, egyszerűen odaragadt hozzá a tekintetem, most már leplezni sem igyekeztem bámészkodásomat. Nyilván van rajta melltartó, gondoltam, hiszen ekkora súlyt meg kell tartani, de mégis szinte érzékelhetően kemény, egészséges mellek ezek. Erika egy pillanatra felnézett, hamiskás mosollyal vette tudomásul női előnyeinek szánt leplezetlen és leplezhetetlen hódolatomat, s megint ott volt a szemében az az érzéki, buja fény. Megszokhatta már, hogy az éhes férfiszemek megbámulják, mégis éreztem, örül a kimondatlan sikernek.
Hamar fölértünk a Cimiez – dombra. A Chagall Múzeum közelében, egy szép villaépületben volt a magyar festő kiállítása.
A bejárat előtt elegáns inas nyitotta ki a kocsink ajtaját.
Előre siettem, amíg Erika a társaságát kereste. Megnéztem a magyar festő vásznait, furcsa, tobzódó színek, kicsit Dalira, kicsit Boschra emlékeztető víziók.
Nem érdektelen...
Elnagyolt szörnyállatok karmaiban szinte háromdimenziósan kidolgozott, érzéki nők. Az egyiknek mintha Erika lenne a modellje, kéjesen lovagol egy sörényes, nyolclábú paripa hátán, buja, izgató mellei kettényílnak, nyelvét kidugva élvezi a nyargalást. Igazam lehetett, mégis a szeretője vagy legalábbis az volt valaha – gondoltam.
Megtaláltam azt a bizonyos sikátoros képet is, Karácsonyi mester elbeszélése nyomán talán többet vártam tőle. Nem kavart fel, nem hódított meg, pedig pazarul komponált éjszakai színekben pompázott a világos Halál. Látványos volt, de nem több.
Elvegyültem a tömegben, ásítozva hallgattam a vernisszázst nyitó alpolgármester közhelyeit. Erika Szelest lestem közben, ott állt a városatya és a piktor között, halkan tolmácsolta az elhangzottakat.
Amikor a közönség végre ismét a képekhez léphetett, Erika odajött hozzám.
– A parton vacsorázunk, a Bateau d' Or-ban...
– Tudja, melyik az?
Nem volt oktalan kérdés, Nizzának ezen a szakaszán egymás mellett állnak a jobbnál jobb vendéglők, pazar, tengerre néző teraszokkal.
– Igen, ismerem. Ez most meghívás volt?
– Hát persze - nézett rám.
– Együtt megyünk?
– Nem, én előbb visszamegyek a szállodába átöltözni. Á bientot...
– Á tout a l'heure! - mondtam rá. Kisétáltam az útra. Kellemes tavaszi idő volt, gyalog baktattam le a tengerhez. Nem volt rövid út, végül a társaság megelőzött, már mind ott ültek a vendéglőben. Erika a baljára ültetett, a jobbján Karácsonyi úr harsogott, jópofaságait Erika tolmácsolta a helyieknek.
Remek vacsora után - a nizzai alpolgármester rendezte, és nagyon kitett magáért - borozni kezdtünk, persze akkor már a városi hivatalosok nélkül, és a hangulat egyre emelkedett.
Szó se róla, most már én is kezdtem becsülni az öreg magyar művész temperamentumát. Harsány kedélyessége átragadt az egész társaságra, a végén már énekeltünk, sőt, amikor a zongorista leült a hangszeréhez, Karácsonyi sorra táncba vitte a nőket. Mi pedig felszabadulva követtük példáját A sors - és ügyeskedésem természetesen - úgy hozta, hogy Erikával lépdeljek a félhomályba burkolózott kerthelyiség padlóján, miközben M. Karácsonyi régi tangókat recseg élesen, tökéletesen elnyomva az egy szál nosztalgiazongorista hangszerének hangját. A tolmácsnő szemtelenül erős melle izgatóan birizgálta mellkasomat. Nem bírtam tovább, meghajoltam egy kicsit, megcsókoltam a szemét, majd az orrát...
– Borzasztóan izgató vagy - súgtam, és a szájára hajoltam. Nem tiltakozott, viszonozta a csókot.
A vendéglő korán zárt, még éjfél sem volt, s a hangulatba jött társaság folytatni akarta a mulatozást.
– Menjünk a szállodánk bárjába - ajánlotta Mme Pálos. Javaslatát mindenki helyeselte.
A bárban már kevesebben maradtunk. A kövérkés vörös asszony szemmel láthatóan rávetette magát az igazgató helyettesére, aki a sok bortól és whiskytől már nagyon szaporán pislogott. Karácsonyi újabb whiskyket hozatott, a magáét alaposan fölengedte ásványvízzel. Azon a furcsa nyelven, amely nem hasonlít semmi máshoz, valamit mondott Erikának. Az asszony megfogta a kezem az asztal alatt.
– Azt kéri, küldd majd el neki, amit írni fogsz róla - és egy angol nyelvű névjegyet nyújtott át.
– Rendben, megígérem - tettem el a kártyát a tárcámba.
– Egészségünkre!
Ittam egy kortyot, s néztem, hogyan hajtja le a festő az egész pohár szódás whiskyjét. Egy ideig még mélázva nézte a táncolókat, aztán kora elhatalmasodott rajta, legyőzte vitalitását. Először hatalmasakat ásított, majd hirtelen lehanyatlott a feje. Elaludt a széken. Néha horkantott is.
Amikor a zenekar szünetet tartott, Monsieur Karácsonyi fölrezzent. Kirúgta maga alól a széket, fölkelt, hatalmasat nyújtózott.
– Bon nuit! - harsogta, és dübörgő léptekkel elsietett Nem bántam volna, ha kettesben maradunk Erikával, de a többieknek még táncolhatnékjuk volt.
– Aki akar, maradjon - mondta Erika, és diszkréten megbökte a derekamat-, de én fölmegyek...
– Nekem is mennem kell - álltam föl azonnal -, mert reggel korán indulok. Jó éjszakát!
Ittak ezek már annyit, hogy föl sem tűnt nekik együttes távozásunk.
Elindultunk fölfelé a lépcsőn. Az első emelet fordulójában Erika megállt.
– Én itt lakom... Jó éjt!
– Semmi búcsúzás - fogtam át a derekát.
– Veled jöttem... Tudod.
– Tudom, hát persze - nevetett fel. Gyere!
A szobában kulcsra zártam az ajtót. Erika felkattintotta az asztali lámpát. Izzott a szeme.
– Alig vártam már, hogy kettesben lehessünk.
Szájon csókoltam, hosszan viszonozta, nyelvünk összeért. Kigomboltam a blúzát, lehámoztam róla, miközben végigcsókoltam a nyakát. Két kézzel átöleltem, a melltartóját akartam kipattintani. Erika mosolyogva megrázta a fejét, és előre biccentett.
Igen, az a ritka, elöl gombos melltartója volt. Két melle között szétnyitottam, s a következő pillanatban egészen elképesztő látvány tárult elém. Két hatalmas, époszian nagy s mégis keményen előreálló almamell kínálgatta magát a számnak, kezeimnek.
– Úristen - hördültem föl megrészegülten.
– Micsoda mellek!
Erika a dicsérettől arcára futó diadalmas mosollyal vetkőzött tovább. Ködös tekintettel néztem, de szemem minduntalan visszaugrott e varázslatos mellekre. Ez egyszerűen nem lehet igaz, gondoltam, micsoda adakozó kedvében lehetett a Természet, amikor e csodaemlőkkel megáldotta... És két kézzel emeltem a számhoz.
Erika kifeszült, melle könnyen emelkedett az ajkam elé. Szívni, gyötörni, harapdálni kezdtem, majd ledöntöttem a vetetlen ágyra. Ennyi gyönyörűség közepette nem is tudtam, hol dolgozzon a szám. Szerettem volna egyszerre harapdálni-gyúrni a száját, a keblét, csókolni enyhén domboruló hasát. Közben széthúztam a combját, ujjamat gyöngéden végighúztam selymes szőrzetű kapuján. Máris olyan sikamlós volt, mintha hosszú előjáték után lennénk. Följebb kúsztam, hogy számmal ismét megemelhessem természetfölötti emlőit, elébb a jobbat, majd a balt, de közben már úgy csúsztam belé, mintha évek óta nem lett volna nővel dolgom.
Kamaszgyorsasággal élveztem el, nem sok öröme lehetett Erikának az együttlétben. De valami olyan lágy melegség áradt a testéből, hogy nem akartam befejezni. Elnyúltam rajta, mint a nyári meleg homokfövenyen, s csókoltam, ahol értem. Mosolyogva tűrte egy ideig, majd egészen váratlan mozdulattal kiemelte magát alólam.
– Várj - súgta -, csak megmosakszom...
Hanyatt vetettem magam elégedetten, s félig hunyt szemmel néztem, hogy tűnik el formás segge a fürdőszoba ajtaja mögött.
Akkor már ismét magamhoz tértem, s türelmetlenül fölpattanva utána vágtattam.
A kádban állt már, barna szőrzete behabozva, kezében a tusoló.
– Majd én! - hörögtem, és kikaptam kezéből a zuhanyrózsát.
– Megmosom azt a gyönyörű puncikádat...
Éreztem idegei felborzolódását, a zuhanyrózsát széttárt lábai közé dugtam, tenyeremet rátapasztottam szép ívű dombjára. Ujjam már ott matatott a nedves szeméremajkak között.
– Ó...ó...ó.. - nyöszörögte, s kinyúlva a kádból, megmarkolta földuzzadt hímtagom.
– Úristen, micsoda dög vagy! - hörögtem.
Fölcsillant a szeme, s megtelt a tiltott gyümölcs utáni vágy mohó fényeivel.
– Hogy mondtad? Mondd még egyszer!
– Dög! Kurva dög vagy - őrjöngtem, s most már nyelvemmel tapogattam ki lábai közét. Felvisított.
– Add a törülközőt! Gyorsan!
Lekaptam a frottírt a fogasról, odanyújtottam. Villámgyorsan kiszállt a kádból, úgy-ahogy megtörölte magát. A háta nedves maradt.
Kézenfogva húztam vissza a szobába, s magam fölé rántottam az ágyon.
Végigcsókolta a mellkasomat, a hasamat, majd nyelvével körülnyalogatott. A szívem hevesen kalimpált. Rám ült, két szeméremajkát hozzám dörzsölte, majd hirtelen, kéjes nyögéssel magába húzott. Előre-hátra csúszva lovagolt, nyelve az élvezettől kicsúszott alsó ajkára. Szeretkezésünk ritmusára élvezettel nyalogatta végig a száját, a szeme szinte fennakadt. Földöntúli élvezete átragadt rám, két óriási melle hullámozva táncolt. Két kezem előre nyújtva a mellét markolásztam, gorombaságokat suttogtam szerelmesen, szerettem volna, ha sosem szakad vége e gyönyörű tusának. Áldott forró vaginájának belső izomgyűrűi körém tapadtak, mintha szívna.
– Jó most?
– Mennyei - hörögtem, és testem íjként megfeszült. Már nem bírtam visszatartani tovább, lávaerővel robbantam belé, ő is hátradőlt nekifeszülve egy pillanattal később, majd halk kis sikollyal a hasamra bukott, melle ingerlően elterült mellkasomon.
Verítékcseppjeink egyesültek, s gurulni kezdtek lefelé.
Szerettem volna így maradni az idők végeztéig, de Erika hirtelen fölült, és lábát átvetette a combom felett.
– Na, elég volt - mondta szinte szomorúan.
Utána nyúltam, de gyöngéden eltolta a kezem.
– Megfürdök - mondta. Félig hunyt pilláim alól utána néztem.
Az olvasólámpa gyönge fénye világította meg gyönyörű mellét.
Aztán már csak a csobogást hallottam, és elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy az ágy szélén ül, cigarettázik.
– Gyere, feküdj ide mellém, legalább érezzelek...
A fejét rázta, selymes fényű haja szétterült a vállán. Gyöngéden megcirógattam a hátát.
– Ki vagy te, jó tündér?
Nem nézett hátra, szinte a falnak mondta:
– Egy hűtlen asszony vagyok, akit megvadított a mediterrán levegő...
– Miért mondod ezt?
– Nem szoktam megcsalni a férjem... Tizenegy év alatt te voltál az első.
– Kissé rekedt volt most a hangja.
– És alighanem az utolsó is.
Akkor az a festmény, a lóháton ülő nővel mégsem Erika? - gondoltam. Vajon igazat mond, és soha nem volt az öreg piktor szeretője? Picit felültem.
– Haragszol rám? Vagy nem volt jó? Most nézett csak hátra, keserűen nevetve:
– Túlságosan is jó volt... Csak nagyon szégyellem, hogy így megbolondultam.
Fölnyúltam, magamhoz döntöttem. Jó volt így feküdni, érezni testének melegét.
Kezem a mellén pihentettem, s nagyon szívesen maradtam volna így akár reggelig is.
– És te? Gyakran megcsalod a feleséged?
– Nem vagyok mániákus nőfaló... De azért előfordult már...
– Vele nem jó?
– De... Csak nem mindig vagyunk azonos hullámhosszon. És az élet rövid, egyszeri.
Bántam, hogy ennyit is mondtam. Miért adom ki Edwige-t?
– Úgy látszik, nagyon sok hasonlóság van közöttünk - mondta Erika.
– És most öltözz fel, menj vissza a szobádba, kérlek...
Nem mozdultam meg.
– Miért? Megbántottalak talán?
– Nem, dehogy. Csak aludni akarok. Reggel már utazunk haza.
Kedvtelenül, de engedelmesen öltözni kezdtem.
– Látlak még az életben?
– Ki tudja? Ha felénk járnál, azért megkereshetsz. Itt a névjegyem...
Az éjjeliszekrényről fölvett egy kártyát. Gondosan eltettem a piktor névkártyája mellé.
– Én valószínűleg nem jövök egyhamar Franciaországba. Nem olyan helyen élek, ahonnét rendszeresen lehetne utazni... Ez is csak véletlen beugrás volt, mert az eredetileg felkért tolmács megbetegedett. Fölkelt, szájon csókolt.
– Na szervusz, te gyönyörű emlék! Azért soha nem felejtelek el.
– Én sem... És köszönöm, hogy elcsábíthattalak.
Még egyszer összetapadtunk, édes volt a szája íze, mint az érett gyümölcs.
A folyosóról még visszanéztem. Erika ott állt a félig nyitott ajtóban, utánam intett, s mintha egy fényes könnycsepp gördült volna le az orra mellett.

fel