Őrült éjszakák

Kilenc

Korán ébredtem, gyűrötten, megöregedve. Kimentem a teraszra, néztem a párába burkolódzó tájat. Hűvös szél fújt a Földközi-tenger felől. Vajon Erika alszik-e még?
Szerettem volna még egyszer látni, érezni. Olykor a futó kaland is mély, örökké viselendő nyomokat hagy az emberen.
Visszamentem a szobámba, fölemeltem a telefont.
– Központ? Kérem, kapcsolja nekem a száztizenhatost, Madame Szeles szobáját!
– Uram, a magyar vendégek egy órája elutaztak.
– Igen? - Egy pillanatig döbbenten hallgattam.
– Akkor küldessen fel nekem egy kávét és valami újságot!
Leültem az ágy szélére, kedvetlenül bámultam az ablak felé. Rettenetes mehetnékem támadt, semmi dolgom nem volt most már itt, hirtelen üres lett minden bennem és körülöttem is.
Kopogtak. Egy arab fiú behozta a kávét és a napilapot. Adtam neki öt frankot, és ismét kiültem a teraszra. Megkavartam a kávét, és felnyitottam a le Journalt. Hatalmas szalagcímen akadt meg a szemem:
TRAGIKUS AUTÓBALESET FLINS MELLETT!
Éppen Flins - néztem a lapra, és rosszat sejtve olvasni kezdtem a hírt.
Az ismert osztrák futballedző, a Racing Paris hajdani játékosa, Hans Pfleger elvesztette uralmát a kocsija fölött, áttért a baloldalra, és a vele szemben szabályosan haladó kamionnak ütközött. Utasa, Vera Pfleger a helyszínen életét vesztette. Hans Pflegert súlyos, életveszélyes állapotban kórházba szállították. A rendőrség szakértők bevonásával megkezdte a vizsgálatot.
Az újság kiesett a kezemből. Könnyezve gondoltam vissza arra a különös, őrült éjszakára Yvonne-nál, Vera szerelmes suttogása a fülemben motoszkált. Nemrég még forró, szenvedélyes test volt, mostantól pedig fájó emlék csupán. Lelkiismeret-furdalást éreztem, mintha csak minden azért történt volna, mert most itt Nizzában őt is megcsaltam. Micsoda büntetést rótt rám az Isten felelőtlen csapodárságomért?
Negyven felett feltétlenül pánikba kell esniük a férfiaknak? Hát micsoda alak vagyok én? Hová lett a derék, tisztességes családapa, aki voltam?
Letaglózottan bámultam a semmibe. Mintha a világ kimozdult volna alólam.
Lehunytam a szemem, s akkor, mintegy belső képernyőn, elém tárult annak az éjszakának a filmje. Láttam a testemen hancúrozó, élvezettel suttogó Verát, szinte éreztem ölének forró szorítását. Szégyenkezve pattantam fel, mint akit tetten értek a tilosban. Úristen, én itt egy halottal szeretkezem!
Egy pillanattal se tudtam volna tovább itt maradni. Összecsomagoltam a cuccaimat, fölkaptam a kis bőröndöt, és lesiettem a lépcsőn. Gyorsan rendeztem a számlát a kártyámmal.
A portás még megállított.
– Van itt még valami az ön számára, uram! - Hátrafordult, a fakkból egy levelet emelt ki, és átnyújtotta.
– Ne haragudjon, uram, majdnem megfeledkeztem róla. Ez önnek szól.
Feltéptem a borítékot. Csak ennyi volt az üzenet:
"Köszönöm ezt az őrült estét és éjszakát. Nem fogom elfelejteni.
Isten veled. Erika."
Fájt most ez a levél is, szégyelltem és utáltam magam, úgy éreztem, megcsaltam egy halott emlékét.
Taxival kirobogtam a főpályaudvarra. Még másfél órám volt a párizsi gyors indulásáig. Leültem egy padra, néztem a nyüzsgő sokaságot. Éppen indult egy vonat Menton, Ventimiglia felé, fiatal turisták rohamozták meg a már nekilóduló szerelvény ajtajait. Éles, vidám kiáltozásokkal, az ifjúság felhőtlen lelkesedésévei ugráltak fel a vonat lépcsőire.
Aztán csönd lett, döbbent, síri csönd.
Kihalt az állomás, kihalt a város.
Egyedül maradtam kiégett lelkemmel, kegyetlen fájdalmammal.

fel