Őrült éjszakák

Tíz

Párizsban tombolt a leggyönyörűbb tavasz, a lányok, a csodás párizsi lányok virágos blúzokban, rövid semmi szoknyákban parádéztak a boulevardokon, a Quartier Latin megtelt jószagú és gyönyörű járású diáklányokkal, a férfiak arcán felhőtlen mosoly ült.
Kiríttam közülük tehetetlen bánatommal.
Hazasiettem letusolni, aztán megpróbáltam pihenni egy keveset, de még öt percig sem bírtam most ki egyedül. Átöltöztem, gyűrött ingeimet belenyomtam a szennyes tartóba. Először Edwige-hez siettem az áruházba. Két valószínűtlenül vékony, egyformán szemüveges hölgyet szolgált ki éppen. Felcsillant a szeme, amikor meglátott. Intett, hogy várjak egy kicsit.
Befejezte a kiszolgálást, és hozzám sietett. Kicsit ágaskodva, lábujjhegyen átölelt, és gyengéden megcsókolta a számat.
– Milyen volt? - kérdezte.
– Hm... Fárasztó és fölösleges.
– Ma korán hazamegyek - mondta. Készítek valami finom vacsorát, jó?
– Jó - sóhajtottam.
Megállt, kutatóan nézett az arcomba:
– Mi van veled? Valami baj van?
– Semmi... Igazán semmi. Csak elfáradtam egy kicsit.
– Menj haza, és pihenj addig - nézett rám gyöngéden.
Sírni lett volna kedvem. Szegény Edwige semmit sem sejt. Kár, igazán kár, hogy nem oszthatom meg vele fájdalmas titkomat.
– Nem lehet. Be kell mennem a szerkesztőségbe...
– Vigyázz magadra, szívem!
Intettem, és lesiettem a lépcsőn. Taxival mentem a Le Journal székházába. A lift üres volt, nem jött ballonkabátos tünemény, a tavasz tündére örökre elveszett.
A folyosón Doisneaux jött velem szemben. Megállt, szinte rémülten kérdezte:
– Hallottad, mi történt?
– Olvastam.
– Száraz volt a hangom.
– Rohadt egy dolog ez - motyogta ügyetlen részvéttel JacQues.
– Biztosan nagyon megviselt, ugye? Mert engem is. Képzelheted...
– Yvonne bent van?
– Igen, menj csak be hozzá... Én leszaladok a nyomdába. Megvársz?
– Nem tudom.
Yvonne az íróasztalra rakta ki az éppen elkészült pozitívokat. Sápadt volt, a szeme körül mély karikák. Amikor meglátott, elém szaladt, átölelt, fejét a vállamhoz szorította, és hangosan zokogni kezdett.
Vigasztalóan simogattam a haját, bár magam is vigaszra szorultam volna.
– Mielőtt elindultak, megkért, mondjam el neked, hogy soha senkivel ilyen jó még...
– Nem tudta folytatni, visszament a táskáért, zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát.
– Ilyen jó még soha...
– Hogy történt?
– És azt üzente, hogy sajnos beléd szeretett...
Ökölbe szorult a kezem.
– Úristen, ne mondj most ilyeneket. Hogy történt?
Leültem a kerevetre, magammal húztam Yvonne-t. Üres tekintettel bámult ki az ablakon.
– Nem tudok sokat. Itt volt elbúcsúzni... Istenem... Téged is látni akart, és nagyon szomorú volt, hogy nem találkozhattok. Bécsbe indultak volna, a férje szerződési ügyeit rendbe hozni... Úgy volt, hogy utána pár napra fölmennek Varsóba is. Azt mondta, júniusban újra látni fogod... Szinte még el se indultak, amikor Hans átcsúszott a szembejövő sávba. Érthetetlen. Rutinos vezető volt, bejárta kocsival Európát keresztül és kasul... Én azt hiszem, veszekedtek. Mostanában sokat veszekedtek.
Nagyot nyeltem. Mintha én lennék az oka Vera halálának. Lehet, hogy miattam tört ki a veszekedés?
– Féltékeny volt?
Yvonne furcsán nézett rám.
– Volt rá oka, nem?
– A temetésről mit tudsz?
Yvonne hisztérikusan fölsikoltott.
– Eszedbe ne jusson eljönni! Nagyon kérlek... Ne gyere el! Nem akarom, hogy Hans ott lásson...
– Hans? Hiszen ő is életveszélyben...!
– Nem, én a gyerekre gondoltam... Nem akarom, hogy valaha is lássátok egymást!
– Rendben van, Yvonne. Ne haragudj rám...
Fölnézett, szinte csodálkozva kérdezte a könnyei alól:
– Mi az? Te is könnyezel?
Ráztam a fejem, hogy nem. De párás volt a szemem.
Kisiettem az ajtón.

fel