Őrült éjszakák

Tizenegy

Szembe kellett néznem a kegyetlen valósággal. Az ember azt hiszi, kirúg a hámból, futó kis kalandot remél, s a könnyű kis pikáns operettből véres, életre sebet hagyó tragédia lesz, íme, a picurka lázadásból, amit Edwige kiszámíthatatlansága, fásultsága okozott, lélekbe markoló fájdalom született. Az őrült éjszakák éjszakai őrületet hoznak ezután: álmaimban halott asszony fog csókolni, halott nővel kell szeretkeznem halálomig.
Féltem, mert a kényszerképzet annyira befészkelte magát az agysejtjeimbe, hogy több éjszaka is ágyban voltam Verával, szinte hús-vér valóságában éreztem izzó testének minden mozdulatát.
Néha eltűnt az arca, s helyébe Edith-é került, gyönyörű profilját dús vörös haj övezte. Ilyenkor izzadva, szégyenkezve riadtam föl álmaimból, s féltem elaludni újra.
Többször is úgy éreztem, Edith hív, hogy megmentsen Vera kísértésétől.
Egy éjszaka aztán valóban hívott.
Edwige, úgy éreztem, szeretett volna szeretkezni velem. Ügyetlenül, sőt tapintatlanul kerültem ki a házassági kötelességek teljesítését, munkámra hivatkozva visszavonultam a szobámba. Tessék-lássék gépeltem vaktában, összevissza vagy másfél oldalnyi semmit, hogy fel ne tűnjön feleségemnek szokatlan viselkedésem.
Aztán ledobtam ruháimat, és hirtelen álomba zuhantam.
Először egy sikátorban csókolóztam, nem tudom, kivel. Aztán menekülni kellett, de mert az utat valami leskelődő alak, aki a magyar festőre emlékeztetett, elzárta előlem, bemásztam egy megvilágított ablakon. Ott két gyönyörű asszony viaskodott egymással. Vera és Edith. Mindkettő meztelen, hivalkodóan és nagyon életszerűen.
Pucéran estek egymásnak, dulakodva, egymás haját-karját- mellét ütve, tépve. Edith leteperte Verát, szőke hajánál fogva a padlóhoz verte a fejét, majd győztesen fölnézett rám. Szinte hívott magához. Mentem is, sóvárogva és riadtan, de fájt a csókja, mintha fullánk lett volna a nyelve helyén.
Fáradtan, összetörtén ébredtem hajnalban. Elgyötört az álom. Úgy éreztem, lelkivilágomat csak egy dolog képes helyrebillenteni: ha találkozom Edith-tel. Talán ő ki tudja törölni képzeletemből Vera fájó emlékét. Még nagyon korán volt, de én már nem tudtam - nem mertem - visszazuhanni gyötrő álmaim szakadékába. Hanyatt dőltem, két kezem átkulcsoltam a tarkóm alatt, kínlódva néztem a semmit. Néha-néha lecsukódott a szemem, de mert ilyenkor Vera, Edith, Erika arca és teste jelent meg előttem minduntalan, folyton felriadtam.
Aztán kimentem a fürdőszobába, letusoltam, megborotválkoztam.
A szemem alatt két ujjal össze tudtam csippenteni a táskás bőrt. Ezt még soha nem vettem észre eddig. Ez a szörnyű esemény, ez a kegyetlen történet megöregített.
Lassan, az időt húzva, felöltöztem. Benyitottam Edwige-hez. Mélyen, édesdeden aludt, takarója lecsúszott a földre. Szemérme kitárult, s én szégyenkezve állapítottam meg, hogy még most is képes lennék szeretkezni vele.
Óvatosan, nehogy fölébredjen, behúztam magam mögött az ajtót.
Lesiettem a garázsba, beindítottam a kocsit. Közben megnéztem a karórámat, még mindig csak fél hét volt.
Kitolattam az útra, bezártam a kaput. Túlságosan korán értem volna Flinsbe, ezért előbb bekanyarodtam a városba.
A Boul Mich egyik mellékutcájában éppen nyitni készült egy kávézó. Bementem, ittam egy dupla erős kávét, sokáig bámészkodtam az ablakon át. Szemben egy halas éppen portékáit rakosgatta, mellette a zöldségárus még csak most tolta fel a redőnyt.
Észrevettem a telefonfülkét a sarokban. Hirtelen elhatározással odasiettem, tárcámból elővettem Erika Szeles névkártyáját, tárcsáztam. Hosszú szünet után kicsöngött.
Ő vette fel.
– Halló! Halló!
Hangja végigborsództatta a gerincemet. De nem szóltam bele, lassan visszatettem a helyére a kagylót. Ennek a kalandnak is vége, nem szabad fölöslegesen kísérletezni már.
Lassan kezdett benépesülni az utca. Kifizettem a kávét, és beültem a kocsiba. Kis szívdobogással közeledtem Flinshez. Hogyan fogad majd Edith?
Fogad-e egyáltalán? Hiszen legutóbb azzal búcsúzott, hogy már soha többé nem láthatom.
Cosette egyedül volt otthon.
– Tudtam, hogy eljön, Pierre... Reggel, amikor fölkeltem, magára gondoltam.
– A nővéred?
Cosette szeme kerekre tágult.
– Hát nem tudja? Lehet, hogy maga nem tudja?
– Mit?... Úristen, mi történt?
– Edith kórházban van... Rémülten néztem a gyerekre.
– Komoly?
Cosette nem válaszolt, tömzsi orra mellett könnycseppek csillogtak.
– Vigyél oda, kérlek!
Cosette engedelmesen fölhúzta a cipőjét, és elindult.
Beültettem magam mellé. Útközben nem beszéltünk, csak a kezével jelezte mindvégig, merre forduljak. Lassan visszaérkeztünk Párizsba, de ezt a környéket nem nagyon ismertem. Olyan fasoros, árnyas utcákon át kanyarogtunk, amelyek valami német kisvárosra emlékeztettek leginkább. Néhol egy-egy tábla jelezte, merre van a kórház tömbje.
– Holnap... holnap elviszlek Vun-tiang mesterhez - mondtam a kislánynak.
Megígértem a nővérednek. Rendben?
Cosette a fejét rázta.
– Nem, uram... Edith még él!
Döbbentem rámeredtem. Valami sejtelmes, misztikus jóslást éreztem a szavai mélyén, s nem egészen értettem, mit akar mondani ezzel.
A hosszú folyosó némaságba burkolózott, csak olykor-olykor nyikordult meg egy csapóajtó. Ilyenkor nővérek siettek egyik helyiségből a másikba, néha kinézett valaki egy-egy kórteremből.
Cosette előre sietett, ő nyitotta ki az ajtót.
Az első pillanatban alig ismertem rá Edith-re. Nemrég még gyönyörű vörös haja kifakult, gyűrt rongyként terült szét a párnán. Hajdani barnasága elveszett, sápadt, szürke, elvékonyodott arc látszott csak a takaró alól, meg csontossá aszalódott jobbja, vénájába bekötve az infúzió. Sárgásszürke arcbőre ráfeszült arccsontjára, szája kissé lebiggyedt, szemei résnyire nyíltak.
Megálltam az ágy mellett, s egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ugyanaz az asszony, akit márciusban, mindössze két hónappal ezelőtt még...
Kérdően néztem a kislányra, a húgára. Ő fölemelte az ujját, intett, hogy várjak egy picit, aztán gyöngéden odahajolt a beteghez, megfogta a kezét:
– Edith... Én vagyok itt, Cosette - mondta valószerűtlenül elvékonyodott hangon.
– Itt vagyok melletted, drága...
Mellkasom megremegett a látványtól. Alig bírtam közelebb lépni.
Edith lassan felnyitotta a szemét.
– Cosette – suttogta.
– Igen - mondta gyöngéden a kislány. És tudod, ki jött el velem hozzád? Pierre... Pierre Faux... Emlékszel?
Edith hirtelen felém fordította a fejét, s a tekintete is felfénylett.
– Ó, Pierre...
– Bal kezét kiemelte a vékony takaró alól, intett, hogy lépjek közelebb-az ágyhoz.
Szégyenkezve, szinte bocsánatkérően vonszoltam magam közelebb hozzá.
Óvatosan leültem az ágy szélére, és megfogtam Edith elvékonyodott, csontos kezét. A tenyere hideg volt, mint a jégcsap.
Cosette megitatta, csak szívószál segítségével nyelt néhány kortyot. Ettől a hangja némileg fölerősödött.
– Szörnyen nézek ki, ugye?
– Nem, dehogyis... - motyogtam zavartan.
– De igen, Pierre. Ez már egy másik Edith, akit itt látsz...
– Meggyógyulsz - mondtam tompán -, és megint a régi leszel.
A feje tagadólag himbálózott egy kicsit a gyűrött párnán.
– Ne vigasztalj...
– Nem folytatta, ez a röpke kis beszélgetés már ismét elgyengítette. Szeme lassan lecsukódott.
– Maradj itt – mondtam Cosette-nek -, megkeresem az orvost.
A kislány bólintott.
Kisiettem a kórteremből. A folyosón kicsit megkönnyebbültem. Elmentem a felmosó vödrét tologató takarítónő mellett, néztem a szobák ajtaján lévő feliratokat.
Hamar megtaláltam az ügyeletes orvos szobáját Bekopogtam.
– Bebújhat! - mondta egy dörgő hang. Az íróasztalnál valószínűtlenül alacsony férfi fogadott.
– Doktor Belon - mondta azon a félelmetesen mély hangon, amelyik nem is illik egy ilyen törpéhez.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Edith Corniche állapotáról szeretnék érdeklődni.
A doki hosszan hallgatott, mintha agyának belső kartotékrendszeréből most válogatná ki a megfelelő lapot.
– Nos, igen, megvan... Hozzátartozója?
– A legközelebbi a húgán kívül - mondtam, s úgy gondoltam, ez most nem is hazugság.
– Hm... Akkor... - még a sóhaja is mély, basszus-sóhaj volt.
– Nézze, akkor tisztában kell lennie a dolgokkal... Szóval, nincs sok ideje már.
Úgy éreztem, kiszalad alólam a világ.
– Mit beszél, doktor úr? Hát mi baja van Edithnek?
A doktor hallgatott.
– Könyörgöm, mondja már meg..!
– A legrosszabb.
– Rák?
Bólintott.
– Inoperabilis tüdőcarcinoma, máj és most már sajnos agyi áttételekkel.
– De hiszen két hónapja még maga volt az élet!
A kis doki szúrósan nézett rám.
– Maga azt mondta, közeli hozzátartozója...
– Nos, igen...
– Akkor nyilván nem feledkezett meg arról, hogy a beteg másfél éve már hosszabb időt eltöltött nálunk. Akkor sugárral és citosztatikumokkal kezeltük, és nagyon kemény roboráló szereket kapott, hogy legalább átmenetileg visszanyerje erejét.
Nem értettem. Semmit sem értettem az egészből.
– Dehát... dehát úgy tudtam, a kemoterápiától kihullik a haja...!
Az apró orvos most felállt az asztaltól, így még kisebbnek tűnt.
– Maga a legközelebbi felnőtt hozzátartozója...
– Mintha enyhe gúny lett volna a szavaiban.
– Akkor emlékeznie kell, hogy ez megtörtént. Aztán a haj újra nő, s olykor még erősebb is lesz...
– És az egészséges, szép barnasága...?
– Adottság és szolárium... Nagyon sokat ártott. Nem lett volna szabad, megmondtuk neki. Lehet, hogy hónapokat elvett az életéből. De makacs volt, azt mondta, még egy ideig szép akar lenni.
– Tehát tudta, hogy beteg?
– Mindent tudott... Az égvilágon mindent.
– A doktor a kezét nyújtotta.
– Bele kell törődniük... Ez Isten akarata.
Lehorgasztott fejjel léptem ki az ajtón. Nem volt még erőm visszamenni a kórterembe. Lesiettem a lépcsőn, kiballagtam a parkba, és rágyújtottam.
Nincs már Vera és hamarosan nem lesz Edith sem. Aki velem kapcsolata lép, az hamarosan...
Hirtelen eszembe jutott Erika is. Vajon vele mi lehet? Reggel olyan keserű volt a hangja. Talán ott is történt valami tragikus?
Elszívtam a cigarettát, s némi szorongással visszamentem a kórterembe. Cosette az ágy szélén ült, maga elé meredve.
– Alszik? - kérdeztem.
– Alszik - bólintott a kislány, és a nővérére nézett.
– Ugye, milyen szép most megint?
Ránéztem Edith lefittyedt, megváltozott ajkára, sápadt arcára.
– Igen - mondtam nagyot sóhajtva -, most megint nagyon szép.

fel