Őrült éjszakák

Sportingbet Regisztracios Bonusz

Tizenkettő

Nyáron a gyerekek természetesen itthon voltak, levittük őket a Riviérára. Egy hónapot töltöttünk Juan-les-Pins-ben, szinte felhőtlen boldogságban. Csak egy alkalommal borult el a világ: amikor beautóztunk Nizzába, és megmutattam nekik a város nevezetességeit. Fölmentünk a Cimiez-dombra is, megnézni az Aphiteátrumot, a Matisse- és a Chagall-múzeumot. Persze eszembe jutott Erika, aztán Vera és Edith is. Elszomorodtam, ezt a gyerekek is látták rajtam, de persze hiába faggattak váratlan komorságom okairól, csak annyit mondtam:
– Késő van, menjünk vissza a nyaralóba.
Augusztus tizennyolcadikán hatalmas kerti partit rendeztünk Valentine, a kisebbik lányom tizenkettedik születésnapjára. Alfredo, a környék legjobb vendéglőse pompás vacsorát készített, és egy gyönyörű ünnepi tortát, hatalmas marcipán elefánt volt a tetején.
Sütkéreztem gyerekeim boldogságában, a felhő addigra elvonult.
Délelőttönként sokáig aludtunk, aztán leballagtunk a strandra, nagyokat játszottunk a homokfövenyen, tűzött a nap, meleg volt a tenger, boldogság volt az életünk.
Huszonötödikén bevittük a gyerekeket Nizzába. A repülőtéren elbúcsúztunk tőlük, s bár a gép már rég a levegőben volt, mi még mindig integettünk az Anglia felé távozó csemetéink után.
Este, vacsora után Edwige pezsgőt bontott. Kint a hintaágyon kortyolgattam a fölséges hűs italt, amikor a feleségem váratlanul mellém ült, és szinte szerelmesen átfogta a vállam.
– Azért jó, hogy végre egyedül vagyunk – suttogta.
Éreztem, hogy perzsel a bőre a szerelmes vágyakozástól. Én is átfogtam a derekát.
A mediterrán alkony kellemes, meleg szellőt hozott a tenger felől. Hosszan szájon csókoltam Edwige-t, majd kiemeltem a hintaágyból, hogy bevigyem magammal, a hitvesi ágyba.
Tekintetem az utcára téved, s megdöbbenésemben elengedtem a feleségem derekát.
Cosette-t láttam a kerítés előtt, kicsit negroid arcát a kapu felé fordította, mintha bennünket jött volna ellenőrizni.
- Mindjárt jövök - mondtam rémülten, s otthagyva a meglepett Edwige-t, odasiettem a kijárathoz. Kinyitottam a kaput, jobbra siettem.
A kislány nem volt sehol. Elnyelte a föld... Vagy nem is őt láttam az imént?
Képzelődtem? Senki sem járt arra?
Széttárva kezeimet, döbbenten fordultam vissza.
– Mi történt? - kérdezte Edwige. Nem tudtam válaszolni, csak azt rebegtem:
– Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg... Mit mondhattam volna egyebet? Mondjam, hogy Edith üzent?
Hogy szeressem a feleségem, de sose feledkezzek meg őrült nappalaimról és éjszakáimról.
Mert ő mindig eljön, hogy emlékeztessen.

Vége

fel