Prűdek és paráznák

1.
A sperma és a pete kérdése

Ezt a könyvet Ellen Goodmannek ajánlom feltétel nélküli támogatásáért és barátságáért.

Miért nem akarja a férfi elkötelezni magát? Miért akar a nő végeérhetetlenül a kapcsolatukról beszélni? Miért nem képes a pasi úgy befejezni az első beszélgetést, hogy nem próbál meg engem a sarokba szorítani? Miért kell annyit dumálnom, mire végre sarokba tudom szorítani a csajt?
Az evolúciós biológusok pontosan tudják, hogy miért. Az egész a spermáig és a petéig vezethető vissza. Nézzük meg kicsit alaposabban ezt a két bajkeverőt.
Minden férfi százmillió–háromszázmillió spermiumot bocsát ki minden egyes ejakulációval, vagyis szívdobbanásonként megtermel vagy ezret.
A sperma értéktelen. A férfiak bátran pazarolhatják, bátran szórhatják szanaszét, kit érdekel? Van még bőven ott, ahol ez termett. A fele különben is rokkantan jön a világra: törött a farka, torz az alakja, hiányzik a feje. Az agyatlan spermium meg vörösvérsejteket próbál megtermékenyíteni, ahogy a kutyák igyekeznek meghágni az ember lábát. A spermiumot senki sem nevezné finom szerkezetnek. A férfiban nincsenek rejtett mechanizmusok, amelyek a spermiumok gyengéd ápolgatására lennének hivatottak. Azok a sejtek tömeggyártásban keletkeznek, és kilövődnek. Aztán meg gyártunk újakat.
Mármost vizsgáljuk meg azt is, mi munkába kerül egyetlen pete előállítása.
A petesejt 85 ezerszer akkora, mint az ondósejt; a leánygyermek úgy születik, hogy már eleve magában hordja az összes petét, amely élete során megérik a testében, és átlagosan 29,5 napig tart, amíg a selymes bevonatú folyosóban egyetlen becses pete célba jut.
Valójában minden, ami a gyerekcsináláshoz kell, a petében található. A spermium a genetikai anyagon kívül semmit sem tesz hozzá. Az ondósejt többi része pusztán szállítóeszköz, amely néhány mitokondriumot visz magával üzemanyagnak. Képzelj el egy tengeralattjárót, amint nekirohan valaminek, ami akkora, mint San Francisco – csak azért, hogy házhoz szállítson egy pizzát. San Franciscónak pedig azon az egy pizzán kívül semmi másra nincs szüksége, hogy létrehozzon valamit, ami akkora, mint az egész földgolyó. A tengeralattjáró ezután elenyészik a tengerben: a szervezetben.
Tisztán genetikai szemszögből a nemi aktusban a Homo sapiens hímjének összráfordítása az udvarlás, meg néhány perc a legeslegkedvencebb tevékenységéből. Utána szabadon elhúzhatja a csíkot, remélve, hogy még valakit megtermékenyíthet.
Gondoljuk most végig, hogy a jégkorszaki nő milyen genetikai befektetést eszközölt a szexuális aktusban. Kockáztatta a kilenchavi másállapotot, majd egy magatehetetlen kis húsdarab több éven át tartó szoptatását, később egy jó évtizednyi munkát annak érdekében, hogy a lázadó kamaszból önálló felnőttet neveljen. Közben távol kellett tartania a ragadozókat, nehogy felfalják őt vagy az utódját; el kellett riasztania azokat a hímeket, akik meg akarták erőszakolni; és annyi magot, bogyót kellett gyűjtenie, hogy kettejüknek is elég legyen. Ráadásul a csecsemőt fehérjével is el kellett látnia. Nem könnyű úgy vadászni a mamutra, hogy az ember a kicsinyét is magával cipeli a hátán.
Ami a szaporítási feladatot illeti, kétféle típussal állunk szemben. Vizsgáljuk meg a különbséget a darwinista szemével. Mi lehet az optimális szaporodási stratégia egy olyan lény számára, aki minden egyes ejakulációval akár 300 millió spermiumot produkál? Szórd szerteszét, bőségesen, ahogy csak telik tőled!
Vesd be vele a földet! Lőj, lőj, lőj és lőj! Hajrá! Valamelyik kis nyavalyás majd csak megfogan!
És vajon mi lehet a legkedvezőbb szaporodási stratégia az olyan lény számára, aki havonta csupán egyetlen petét érlel, és ha az megtermékenyül, életre szóló munkát jelent neki? Válassz okosan!
Nézzük meg a bölényeket, a madarakat, a majmokat, nézd meg a kutyádat!
A legtöbbször azt látod, hogy a hímek mohók, a nőstények finnyásak. A hímek mutogatják, kelletik magukat, és azt mondják: „Anyaméhet nekem, de gyorsan!
Minél többet, annál jobb!” A nőstények viszont a hímek mutatványai láttán azt mondják: „Egyetlen hímet akarok, de az aztán kiváló legyen!”
Tölts egy kis időt orangutánokkal! A hím a többi hímmel harcolva bizonygatja genetikai rátermettségét, és ha mázlija van, a nőstény őt választja. Ha nincs mázlija, akkor megerőszakolja a nőstényt. Aztán lelép. A hím orangután nem érez szerelmet vagy magányosságot, csak időszakosan képes kanosságra. Amikor a nőstény orangután megpillantja a hímet, rögtön tudja, hogy az csak egyetlen dolgot akar. A gyereknevelés mindenestül a nőstényre marad.
Hát igen.
Hogyan jutottunk el a majomkodástól a monogámiáig? Hogyan csillapodott le az, ami csillapíthatatlan?
Van egy jó hírem: a hímek részvétele az utód gondozásában nagyjából egyenes arányban áll a gyermekkori függőség időtartamával. Minél tovább tart a gyermekkor, annál nagyobb részt vállalnak a hímek az utódaikról való gondoskodásban.
Az újszülött antilop gyerekkora körülbelül két percig tart. Az antilopbébi szinte azonnal képes az önfenntartásra – ami azt jelenti, hogy el tud szaladni a ragadozók elől. Hamar megtanulja a legelészést is, és így már gondoskodni tud magáról. A hím antilop segítségére nincs szüksége.
Gondold csak el, mi lenne, ha a függő helyzet egy évig tartana! Szegény antiloptehén szakadatlanul védelmezhetné kiszolgáltatott utódait. A ragadozók úton-útfélen antilopborjakat zabálnának.
Képzeljünk el egy véletlenszerűen előálló genetikai mutációt a hím antilopban, amelynek hatására az állat képessé válik arra, hogy összegyűjtse a füvet, és hazavigye a kis antilopborjúnak. Annak a hímnek a leszármazottai közül többen érnék meg a felnőttkort, mint a többi, hátrányos helyzetű antilopgyerek közül. Az utódgondozás génje rohamosan elterjedne a populációban.
Vegyük szemügyre a főemlősöket! Föl lehetne rajzolni egy görbét, melyből kiderül, hogy a gyermekkori kiszolgáltatottság időtartama nagyjából arányos a szülői ráfordítás intenzitásával. A csimpánzhímek ennivalóval látják el a nőstényeket, és éveken át gondoskodnak a fiatalokról. A hím páviánok rövidebb ideig teszik ugyanezt. A gyűrűs farkú makik a vállukat se rándítják.
A gibbonok monogámok, egészen az ájtatosságig. A Keresztény Koalíció címerállatául választhatná a fehérkezű gibbont, mert a családmodelljük tökéletesen olyan, amilyet ez a fundamentalista amerikai szervezet hirdet: egy hűséges gibbonpárból és számos kis gibbonból áll.
Melyik főemlős gyerekkora a leghosszabb? A Homo sapiensé. Ahogy az agyunk egyre nagyobbra nőtt, a korai hominidáknak a fejlődési folyamat egyre korábbi szakaszában kellett szülniük, hogy az óriási fej kiférjen a méhszájon. Ha az agy fejlődésének abban a szakaszában születnénk meg, mint a közönséges majmok, akkor a nők 18 hónapig lennének másállapotban. Hölgyeim, mit szeretnének jobban: kétszer ilyen hosszú terhességet, amelynek végén egy bölcsis korú kisgyerek fejét kell kinyomniuk, vagy egy kicsit hamarabb kipréselni azt a kölköt? Melyik verzió esetén lenne szükségük kevesebb aerobikra, hogy a szülés utáni nehézkes cammogásuk újra kecses suhanássá változzék?
Így aztán mi hamarabb pottyantjuk ki őket. A legtöbb emlőshöz képest az ember nősténye éretlen magzatot hoz a világra, és az utód nagyon sokáig magatehetetlen marad. Bonyolult törzsi társadalmunk működését is egyre nehezebb elsajátítani, ami ugyancsak a gyerekkor elnyújtásáért felelős gének malmára hajtja a vizet.
Nézzük meg, most hol tartunk! A gyerekeink több, mint egy évtizeden át még nem érettek a szaporodásra, és az egyre szövevényesebb törzsi szabályokat sem képesek elsajátítani vagy húszéves korukig. (Az öcsém esetében huszonöt.)
Agyunk egyre nagyobb lett, így egyre korábban és mindinkább magatehetetlenül jöttünk a világra, ezért a gyerekkorunk is egyre hosszabbra nyúlt. Az emberi anyaság lett a természetben előforduló legnehezebb feladat.
Ezenközben itt szaladgált szabadon a rengeteg hím, akik saját jogon nem eszközölnek semmiféle beruházást a terhességbe, ennél fogva a testük meg az agyuk egyéb feladatokra tud összpontosítani, például antilopborjak lehető leghatékonyabb levadászására. A munkába roskadt nőstények pedig felismerték, hogy birtokukban van valami, amire ezeknek az antilopvadászoknak szükségük van: a rendszeres kamaty.
Kérdem önöket, hominida hölgyeim: melyik típusú hímet választanák szex céljára? Azt, amelyik kedves, és kaját hoz? Vagy azt, amelyik lelép, és országszerte hajtja a csajokat?
A helyben maradó hímek több utódot neveltek a felnőttkorig, mint azok, akiket az utódgondozás nem érdekelt. Azok a nőstények, akik a hűséges hímeket találták szexinek, több utódot neveltek fel, mint azok, akik szerint a linkség szexi. Az apatermészetűek lassanként elhódították a terepet a csirkefogóktól.
Számos, hosszú gyerekkort megélő faj esetében a nőstények párválasztásai nyomán olyan hímek fejlődtek ki, akik/amelyek egyre több érzelemmel fordulnak utódaik felé. Egyes madarak hímje a tojásokon ül, míg a tojó messze jár, hogy félrelépjen. A fehérlábú szarvasegér apukák által gondosan nevelt utódok gyorsabban növekednek, és többen maradnak életben közülük, mint a szingli szarvasegér mamák által, apa nélkül nevelt utódok. A csimpánzhímek ennivalót adnak szexért – náluk afféle udvarlási prostitúció zajlik. A Homo sapiens hímje gyémántgyűrűt ajándékoz, és fallikus kocsival jár, hogy gondoskodási képességét reklámozza; a modern gyűjtögető társadalomban a Homo sapiens nősténye szemérmeskedés nélkül el is várja szeretőjétől az ennivalót.
Dacára a sperma és a pete gyökeresen eltérő szaporodási stratégiájának, a hosszan tartó gyerekkor miatt a törzsfejlődés során odáig jutottunk, hogy szoros kapcsolatot alakítunk ki azzal, akivel üzekedni szoktunk.
A biológusok ezt párkapcsolatnak nevezik. Mi házasság néven intézményesítettük is. Csak egy a gond: a mi párkapcsolataink úgy vannak belőve, hogy addig tartsanak, ameddig az utód eléri az önállóság egy bizonyos szintjét. A géneket nem arra találták ki, hogy boldoggá tegyenek minket. Ellenkezőleg: ők „találtak ki” bennünket, hogy minél több másolatot állíthassanak elő önmagukból.
Ahhoz, hogy a szexuális kapcsolat eltartson az „ásó-kapa-nagyharang” jelmondat által meghatározott ideig, bele kell épülnie a barátság és az összetartozás érzésének ugyanúgy, ahogyan ez
már a pleisztocén szavannán is végbement.
Hogy az életre szóló barátságok miként fejlődtek ki, azt később fogjuk szemügyre venni.
Előbb azonban más, férfi és nő közötti témákkal kell foglalkoznunk, s ezek közül az első, hogy mi okoz a hím és a nőstény hominidák számára nemi gerjedelmet.
Azt kérded, miért nevezlek állandóan hominidának? A hominidák közé tartozik az összes Neander-völgyi, az australopithecusok, a Homo habilisok, a Homo erectusok stb., stb., a fölegyenesedve járó majmok, amelyek közül egyedül a mi fajunk maradt fenn. Sokan közülük ugyanabban a korszakban kóboroltak a Földön, megismerkedtek egymással, javakat cseréltek, esetleg párosodtak, vagy felfalták egymást. Egyes biológusok, sőt Platón is, ekképp határozták meg a hominidákat: tollatlan kétlábúak. A hominidák valójában a kihalt majomfajok, amelyek közelebbi rokonaink, mint a csimpánzok. Vágyaink, erényeink, tehetségeink, démonaink az ő küzdelmeikben kovácsolódtak ki.
Minden, ami a Homo sapiens agyában és testalkatában különleges, az a pleisztocén korban, az afrikai szavannán alakult ki. A szavanna: facsoportokkal tarkított, nyílt, füves terület. A pleisztocén: földtörténeti korszak, amely a legutóbbi jégkorszak kialakulásával és visszahúzódásával esett egybe, vagyis 1,8 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 10 ezer évvel ezelőttig tartott; ezalatt zajlott a hominidák ámokfutása a bolygón, amelynek során egy csomó más állatfajt kiirtottak (beleértve a többi hominidafaj többségét is), és csakhamar mi fejlődtünk ki belőlük.
A hominidák a majmok egyik alcsoportja. A majmok a főemlősök egyik alcsoportja. A főemlősökhöz 235 faj tartozik, köztük mi magunk.
A fán élő főemlősök hajlanak a monogámiára. Azok a főemlősök, akik lejöttek a fáról, hogy a talajon versengjenek egymással a területért, ügyeskedni kezdtek, hogy szexpartnereket gyűjtsenek, sokakkal párosodjanak.
Mikor aludtál fán utoljára? Mit érzel, amikor egy idegen átsétál a kerteden?
Egy brit felmérés szerint a férjek 60 százaléka, a feleségek 40 százaléka csalja a házastársát. A Kinsey-jelentés szerint a negyven év alatti amerikai férfiak 50 százalékának, a nők 26 százalékának volt házasságon kívüli kapcsolata – habár a Cosmopolitan nőolvasóinak a fele ismer be hűtlenkedést. A családi értékek ilyetén megroppanása nem új keletű. Ezek az arányok egy évszázad óta nem mutatnak jelentős változást – legföljebb abban, hogy az emberek egyre korábban kezdik csalni egymást.
Ezekkel a kutatásokkal az a baj, hogy nem mutatják meg, valójában mennyit is lépünk félre. Csak azt mérik, hány félrelépést ismerünk be. Az emberek hagyományosan titkolóznak a hűtlenkedéssel kapcsolatban, mások viszont hajlamosak eltúlozni hódításaikat.
Amikor középiskolába jártam, a barátom, Mike Chorost felmérést készített arról, hogy szexuálisan mennyire aktívak az osztálytársaink. A kutatásra tornaórán, a sportpálya lelátóján került sor, a résztvevők rengeteget kukucskáltak egymás válla fölött, és vihogtak. Az eredmény megdöbbentő volt. Kiderült, hogy a fiúk 99 százaléka szexelt már a lányok 1 százalékával. Hatalmas erkölcsi felháborodást éreztem! Kik ezek a lányok, és én miért nem ismerem őket? Rettentően untam, hogy egyike vagyok annak a három fiúnak, aki még szűz az iskolában. Tudtam, hogy a fiúkra vonatkozó adat nem pontos, mert én is hazudtam. Az is kiderült, hogy én vagyok az egyetlen kamasz, aki maszturbál. Még szerencse, hogy erre a kérdésre is hazugsággal válaszoltam. Ahogy végignéztem a Casanova fiúkból és hótiszta lányokból álló osztályon, ráébredtem: a felmérésből csak egy dolog derül ki. Az, hogy mit szeretnénk, ha igaz lenne. Pontosan mennyire voltunk kicsapongók az őskori környezetben? Bárcsak meg lehetne mérni a történelem előtti korok promiszkuitását!
Meg lehet.
Ha tudni akarod, mennyire voltak kicsapongok a hímek a pleisztocén kori szavannán, nézd meg a férfiak és a nők testmérete közötti különbséget.
Ezzel majd később foglalkozunk.
Ha tudni akarod, mennyire voltak kicsapongok a nőstények a pleisztocén kori szavannán, nézd meg a hím és a heréi mérete közötti arányt.
Foglalkozzunk ezzel most mindjárt.
Megjegyzés: Hiszed vagy sem, egyes rendszertanászok le akarják cserélni a „hominida” szót arra, hogy „hominina”, ráadásul éppen mostanában, a könyvem megjelenésével egy időben. Ezt azzal magyarázzák, hogy a csimpánzokról, a bonobókról, az emberekről és a gorillákról kiderült: közelebbi rokonságban állnak egymással, mint az orangutánokkal, ezért egy teljesen új kategóriát akarnak bevezetni a rendszertanban. Én viszont ragaszkodni fogok a megszokott „hominida” kifejezéshez, csak azért, hogy őket bosszantsam.

fel