Prűdek és paráznák
Sportingbet Regisztracios Bonusz
11.
A férfipromiszkuitás határozza meg
a testméreteket
Poligünia: több nővel folytatott szex. Poliandria: több férfival folytatott
szex.
Poligámia: extra szex, úgy általában.
Az emlősök esetében minél nagyobb a különbség a hímek és a nőstények
testmérete között a hímek javára, annál gyakoribb a poligünia.
A gibbonok a leginkább monogám természetű majmok, a hímek és a nőstények
nagyjából ugyanakkorák.
A gorillák alfa hímjei akár hat nőstényből álló háremmel is rendelkezhetnek,
és testtömegük kétszerese egy-egy nőstényének.
A déli elefántfóka hímje átlagosan ötven nőstényt gyűjt háremébe, és vagy
kilencszer akkora, mint a filigrán, alig háromszáz kilós nőstények.
Az összefüggés kézenfekvő: a nagy testű hím alkalmas az erőszakra.
Minél több nőstényt képes egyetlen hím kisajátítani magának, annál több
más hím él és hal cölibátusban, tehát annál ádázabb az anyaméhekért folytatott
küzdelem. Mivel mindig a legnagyobb és legerősebb szaporodik, a testméret és
az erő folyamatosan előnybe kerül a populációban, míg végül gigantikus méretű
elefántfókák állnak elő.
Emlős hölgyek, ne feledjék: minél nagyobb a hím, annál nagyobb a hárem.
Hölgyolvasóimban mostanra talán már annyira kifejlődött a tudományos érdeklődés,
hogy feltegyék a kérdést: Vajon hol helyezkedik el a Homo sapiens
hímje a kurválkodási skálán?
A Homo sapiens hímje átlagosan 8 százalékkal magasabb és 20 százalékkal
súlyosabb, mint a nőstény. A biológus ekkora különbség láttán arra a
végkövetkeztetésre jutna, hogy ennek a fajnak a hímje alapvetően monogám, de
enyhén hajlamos a poligüniára.
Jaj, ne csinálj már úgy, mintha meglepődnél!
Az emlősökről szólva: a poligün hímek szinte kizárólag bunyós-birkózós játékokat
játszanak. A kis hímek egymást agyabugyálják, így készülnek fel a jövendőbeli,
dominanciáért, nőstényekért folyó küzdelmekre.
A monogám emlősök hímjei, mint például a kaliforniai hörcsögé, nem sokat
tépik egymást. Ők fölötte állnak az efféle ostobaságnak. Az emlősök nőstényei
közül csak a húsevők szoktak összeverekedni. Minden más emlős közül, amelyeket
tanulmányoztam, a poligün hím kölykök között zajlik a leghevesebb bunyó.
És a mi kis hímjeink tanúsítanak-e efféle háremalapítási szándékra utaló
viselkedést?
Még emlékszem az óvodai „csendes pihenőkre”. A kislányok úgy tettek,
mintha aludnának. A kisfiúk birkóztak. Hároméves koruk után a fiúk a lányoknál
sokkal többet bunyóznak. Négyévesen ötször annyit ütnek, löknek, rúgnak,
mint a lányok – és a durvulást így definiálják: „Csak játszunk.”
Aztán: megfigyelted valaha, milyen félszegen, sután táncolnak a tizenegy
éves fiúk a tizenegy éves lányokkal? A kissrác arca pont a lány melle
magasságában van, de még nem elég érett ahhoz, hogy ezt a helyzetet méltányolja.
Más emlősök esetében a hímek késői érése azzal függ össze, hogy mennyit
kell párbajozniuk egymással a párosodásért. A poligün hímek később érnek,
mert időre van szükségük, hogy kifejlesszék a hatalmas tollazatot, agancsot,
agyarakat vagy izomzatot, amelyre a versengéshez szükségük van. Az
ivarérettséget megelőzően a legtöbb faj hímjei és nőstényei eléggé egyformák –
többnyire olyanok, mint a mamájuk. Amikor aztán beüt a serdülőkor, a hímek
elkezdenek csuda díszeket fejleszteni. Minél több küzdelemre van szükség a
párosodás lehetőségéhez, annál tovább tart az érési folyamat.
Az északi elefántfókák nősténye háromévesen válik ivaréretté, a hím nyolcéves
korára. A hím lugasépítő madár hétéves korában éri el az ivarérettséget, a
tojónak ehhez feleannyi idő kell. Ez egészen komoly párbajokra utal a hímnemű
ősök körében. A mi fajunk esetében a fiúk átlagosan csak két évvel a lányok
után érik el a pubertáskort. A serdülőkori hirtelen növekedés ugyanazt a mintát
követi, mint amit a többi nem monogám főemlős esetében megfigyelhetünk. Ez
az evolúció korai szakaszáról regél, amikor egyes hímek több szexuális partner
megszerzéséért folyattak küzdelmet, más hímeknek pedig egy sem jutott.
Bizonyos mértékű poligámia nélkül a nemek közötti különbségek nem fejlődnek ki.
A teljes monogámiában élő fajok esetében a hímek és a nőstények többnyire azonos
tulajdonságokat fejlesztenek ki. A monogámia bajnokait, a hím és
nőstény gibbonokat alig lehet megkülönböztetni egymástól. Még az ornitológusok
is csak nagy üggyel-bajjal tudják megállapítani, melyik a hím hattyú, melyik a
tojó: azt a módszert alkalmazzák, hogy elkapják a madarakat, és nagyítóval
megvizsgálják a lábuk közét.
A promiszkuitás az oka annak a jelenségnek, amelyet a biológusok „nemi
dimorfizmusnak” neveznek, vagyis hogy a hímek és a nőstények különböznek
egymástól. A feltűnő külső jegyeket általában a promiszkuus nem egyedei viselik.
A hím récék azért olyan színesek, mert kicsapongóak. A hím gorillák sok
nőstény fölött gyakorolják az uralmat, van is nekik jókora sörényük a fejük
tetején, vannak hatalmas agyaraik, széles válluk, erőteljes homlokereszük. A
legügyesebb hím gorilláknak, amelyeknek sikerül magas kort megérniük,
ezüstszínűvé válik a szőr a hátukon.
Jegyezzük meg ezt a tudományos alapelvet: a hűséges nem külseje szimpla, a
csapodár nem külseje cifra.
Képzeld el, hogy földön kívüli biológus vagy, aki a Homo sapiens szexuális
díszítőelemeit tanulmányozza. A hímeknek szőr terem az arcán. A nőstényeknek
nagyra nő a mellük. A hímeknek nagyra nő a péniszük. A nőstények esetében a
derék és a csípő aránya erősen eltúlzott. Nagyon úgy fest, mintha őskori őseink
közül valaki néhanap félrekettyintett volna. A meglepő tény, hogy mindkét
nem büszkélkedhet szexuális díszekkel, elárulja, hogy mindkét nem egyedeinek
versengeniük kell a párosodásért. És mindkét nemnek van döntési joga a
párválasztásban.
A szexuális díszek közötti különbségek azonban csak az alapot adják meg.
Meg kell vizsgálni a fő szexuális díszt is, azt, amelyet a biológusok úgy
neveznek: a faj „elsődleges fitneszindikátora”. Ez a legszexibb tulajdonságunk.
Ez a pávakakas farka, ez a tengeri tűhal nőstényének világító hasa: az a kirívóan
extravagáns tulajdonság, amely a legnyíltabban hirdeti az állat egészségét, és
amely a leginkább rabul ejti a másik nemet. Jóllehet a férfiak és a nők
másodlagos nemi jellegzetessége – a mellek, a szakáll, a tompor – erősen
különbözik, az „elsődleges fitneszindikátor” a két nem esetében szinte azonos.
A Homo sapiens „elsődleges fitneszindikátora”: az agya. Ennek az az oka,
hogy a mi fajunk esetében az elme ereje sokkal többet számít a szaporodásban,
mint a testméret.
A Homo sapiens intelligenciája nem kizárólag a hím sajátja, ellentétben például
a pávával, amelynek farka csak a kakast ékesíti. A férfiak és a nők szellemi
működésének figyelemre méltó hasonlósága arra utal, hogy a hím- és nőnemű
hominidáknak nagyjából egyenlő esélyük volt arra, hogy az intelligencia kedvéért
párosodjanak egymással.
Akad azért egy-két különbség is az elmebeli képességek között. A nők jobban
tudják sok tárgy térbeli elhelyezkedését megjegyezni, nyomon követni. A férfiak
jobban tudnak gondolatban elforgatni tárgyakat, és úgy is felismerni őket.
Ennek az az oka, hogy a nők gyűjtögettek, a férfiak vadásztak. A nősténynek
kellett emlékeznie arra, hol teremnek ehető növények, és számon tartania a
kisgyerekek hollétét. A hímnek dombok, fák között kellett üldöznie a vadat, és
fejben kellett tartania, hogyan találhat haza, miközben minden tereptárgyat a
másik oldaláról lát, és ezek fordított sorrendben követik egymást. A férfiak az
összpontosításban, a nők a figyelemmegosztásban erősek.
Ezek a különböző képességek megmutatkoznak a flörtben is. Amikor agyunkat az
udvarlás szolgálatába állítjuk, a nők képesek egyszerre sok labdával
zsonglőrködni, a férfiak viszont képesek meglátni a fától az erdőt.
Rajzoljuk fel ezeket a változókat is a Homo sapiens grafikonjára. A hím és a
nőstény testtömege között a különbség átlagosan 20%. A hímek körülbelül 20%-kal
később válnak ivaréretté, mint a nőstények. Testi díszeik feltűnően különböznek.
A viselkedés jobbára egyforma (néhány említésre méltó statisztikai különbség
azért megfigyelhető, elsősorban az agresszió mértékében). Az értelmi
képességek nagyjából azonosak, bár adódik azért néhány különbség, amelyek a
későbbi fejezetekben lenyűgöznek majd bennünket, és magyarázatot adnak
minden kérdésre, amelyre a másik, kiismerhetetlen nemmel kapcsolatban kíváncsiak
voltunk.
Helyezzük mellé a más főemlősökről rajzolt grafikont. A kurválkodási skála
alapján megállapítható: a Homo sapiens hímje a körülmények hatására sokkal
inkább monogám hajlamú, mint a csapodár hím gorillák, orangutánok és csimpánzok.
Viszont sokkal kevésbé lettünk monogámok, mint távoli rokonaink, a
gibbonok.
Talán nem lenne igazságos arra a következtetésre jutnunk, hogy a férfiak
egytől egyig kutyálkodó senkiháziak. Poligün hajlamaink korábbi evolúciós
szakaszok maradványai lehetnek, mint a vakbél, a mandula vagy a szemfogak.
Talán az australopithecus hímjei voltak a nyomulós, erőszakos pasik, a Homo
sapiens férfiak pedig az evolúció folyamán egyre zsugorodtak, ahogy az
izomrostjaik szépen leutánozták az erkölcsi sorvadást. Végül is a családi
értékek leghangosabb csahosai éppen a férfiak, akiknek nyilvánosság előtti
parádézása, szájtépése talán köszönő viszonyban sincs titkos vágyaikkal. A mai férfiak
megítélésében nem abból kell kiindulni, hogy miként strukturálja a biológia a
férfiakat, hanem abból, hogy miként strukturálják a férfiak a kultúrákat.
Egy 849 társadalomra kiterjedő etnográfiai felmérés kimutatta, hogy ezek 16
százaléka monogám, 83,5 százalékukban a férfiak többnejűek, vagyis poligüniában
élnek, és kevesebb, mint fél százalék az, amelyben poliandria működik,
vagyis a nőknek több férjük lehet. Az összes poligün kultúrában a férfiak
tartják magukat az erkölcs letéteményeseinek.
A poligüniában élő társadalmakban sem kötelező azonban minden férfinak
több feleséget tartania. Ehhez a nők nincsenek elegen. A házasságok 60 százaléka
a többnejűséget rendszeresítő társadalmakban is monogám. A többi férj
többsége két feleséget engedhet meg magának. Három vagy még több feleségre
csak a leggazdagabbaknak telik. Ez annyit jelent, hogy hat modern társadalmi
berendezkedés közül ötben a feleségek többségét a gazdag férfiak sajátítják ki,
az alacsony társadalmi állású férfiak agglegényként halnak meg.
Ha visszatekintünk az időben, a poligünia még sokkal hangsúlyosabb. Az
összesen megvizsgált 1154 különféle múltbeli vagy jelenlegi társadalmi rendszer
közül majdnem ezer megengedte, hogy egy férfinak több felesége legyen.
Ez közel van a 90 százalékhoz.
Ráadásul a poligünia a nyugati társadalmaktól sem idegen. A zsidók is
gyakorolták, amíg a középkorban a keresztények rájuk nem szóltak, hogy ne
csinálják. A középkorban a keresztények is megtették, majdnem annyira, mint a
papjaik. És miért ne tették volna? Az Ótestamentum csurig van poligüniával,
olyannyira, hogy alig lehet rendbe tenni a származási táblázatokat. Az
országunkat alapító atyák a rabszolgáikkal űzték a poligüniát, ahogy az ótestamentumi
királyok. Az Amerikai Egyesült Államokban a poligünia alig több, mint száz évvel
ezelőttig legális volt, de néhány mormon a mai napig is ehhez tartja magát.
Amikor ezt megtudtam, szóltam az első szembejövő mormonnak, hogy kész vagyok
áttérni, de erre azt felelte, hogy minden feleséget és gyereket az írói
jövedelmemből kell majd eltartanom, és nekem is úgy kell majd öltözködnöm. Most
már legalább tudjuk, miért hoznak a mormon férfiak annyi áldozatot a hitükért.
A hatalmasok poligüniája fajunk evolúciójának egész történetére rányomta
bélyegét. Mindannyian a nagy hatalmú és többnejű férfiak leszármazottai vagyunk:
azoké, akiknek több utód lett a jutalmuk; ez egyet jelent azzal, hogy
minden férfi ambícióra és promiszkuitásra ösztönző géneket örökölt, a nők pedig
az ambícióhoz és a promiszkuitáshoz való vonzódás génjeit hozták magukkal.
Donald Trump, Babe Ruth, Henry Kissinger. Egyik sem olyan pasi, aki modellként
megállná a helyét Calvin Klein divatbemutatóján. Mégis híresek a csajozásaikról.
Martha Stewart, Margaret Thatcher, Indira Gandhi és a többi nagy
hatalmú nő olyan keveset pasizott, hogy angolul arra nincs is szó. Az
evolúciónak hála a spermavetőknek és a méhvédelmezőknek a vágyaik is eltérőek.
A hosszú távú párkapcsolat evolúciója ellenére bátran kijelenthetjük, hogy a
Homo sapiens jobbára monogám hímje bizony alkalmanként félrekefélt. Mindannyian
zabigyerekek leszármazottai vagyunk.
Ilyenformán változatos szükségleteket örököltünk.
Ha legközelebb meztelen Homo sapiensek csoportját látod, nézd meg őket
kivételesen a biológus szemével. Látni fogod, hogy a férfiak teste a párosodásra
specializálódott, a nők teste a gyereknevelésre. A legtöbb faj testi
jellemzőiben és viselkedésében is ugyanezt a szakosodást figyelhetjük meg. Vegyük szemügyre a
hímek és nőstények között a legtöbb faj esetében fennálló hatalmas
különbségeket.
A hímek csekély szülői befektetést eszközölnek, a nőstények sokkal nagyobbat. A
hímek elvileg utódok ezreit képesek létrehozni, a nőstények alig néhányat. A
hímek nagy szexuális aktivitást tanúsítanak, a nőstények sokkal szerényebbet. A
hímek végzik a versengés nagy részét. A nőstények a válogatásban
jeleskednek. Minél több nőstény esik teherbe, annál jobb a hímek génjeinek.
Minél jobban sikerül a hím kiválasztása, annál jobb a nőstények génjeinek.
Az anyaság sokkal ősibb, mint az apaság. Az apaság lényegében abból áll,
hogy a hím utánozza a nőstény ősi utódgondozási ösztönét. A legtöbb faj hímjei
elsősorban a szexre hajtanak, az utódokra nemigen hederítenek – még akkor
sem, ha tudják, hogy a sok közül melyik az övék. A spermatermelőnek nem
könnyű szülőként viselkednie. Hogyan sikerült a nőstény hominidáknak ilyen
atyaivá nevelni a hímeket?
Ha a hímek képesek érzékenységre, kötődésre, azért a menstruáció titokzatos
jelenségét illeti köszönet.