Prűdek és paráznák

Sportingbet Regisztracios Bonusz

11.
A férfipromiszkuitás határozza meg
a testméreteket

Poligünia: több nővel folytatott szex. Poliandria: több férfival folytatott szex.
Poligámia: extra szex, úgy általában.
Az emlősök esetében minél nagyobb a különbség a hímek és a nőstények testmérete között a hímek javára, annál gyakoribb a poligünia.
A gibbonok a leginkább monogám természetű majmok, a hímek és a nőstények nagyjából ugyanakkorák.
A gorillák alfa hímjei akár hat nőstényből álló háremmel is rendelkezhetnek, és testtömegük kétszerese egy-egy nőstényének.
A déli elefántfóka hímje átlagosan ötven nőstényt gyűjt háremébe, és vagy kilencszer akkora, mint a filigrán, alig háromszáz kilós nőstények.
Az összefüggés kézenfekvő: a nagy testű hím alkalmas az erőszakra.
Minél több nőstényt képes egyetlen hím kisajátítani magának, annál több más hím él és hal cölibátusban, tehát annál ádázabb az anyaméhekért folytatott küzdelem. Mivel mindig a legnagyobb és legerősebb szaporodik, a testméret és az erő folyamatosan előnybe kerül a populációban, míg végül gigantikus méretű elefántfókák állnak elő.
Emlős hölgyek, ne feledjék: minél nagyobb a hím, annál nagyobb a hárem.
Hölgyolvasóimban mostanra talán már annyira kifejlődött a tudományos érdeklődés, hogy feltegyék a kérdést: Vajon hol helyezkedik el a Homo sapiens hímje a kurválkodási skálán?
A Homo sapiens hímje átlagosan 8 százalékkal magasabb és 20 százalékkal súlyosabb, mint a nőstény. A biológus ekkora különbség láttán arra a végkövetkeztetésre jutna, hogy ennek a fajnak a hímje alapvetően monogám, de enyhén hajlamos a poligüniára.
Jaj, ne csinálj már úgy, mintha meglepődnél!
Az emlősökről szólva: a poligün hímek szinte kizárólag bunyós-birkózós játékokat játszanak. A kis hímek egymást agyabugyálják, így készülnek fel a jövendőbeli, dominanciáért, nőstényekért folyó küzdelmekre.
A monogám emlősök hímjei, mint például a kaliforniai hörcsögé, nem sokat tépik egymást. Ők fölötte állnak az efféle ostobaságnak. Az emlősök nőstényei közül csak a húsevők szoktak összeverekedni. Minden más emlős közül, amelyeket tanulmányoztam, a poligün hím kölykök között zajlik a leghevesebb bunyó.
És a mi kis hímjeink tanúsítanak-e efféle háremalapítási szándékra utaló viselkedést?
Még emlékszem az óvodai „csendes pihenőkre”. A kislányok úgy tettek, mintha aludnának. A kisfiúk birkóztak. Hároméves koruk után a fiúk a lányoknál sokkal többet bunyóznak. Négyévesen ötször annyit ütnek, löknek, rúgnak, mint a lányok – és a durvulást így definiálják: „Csak játszunk.”
Aztán: megfigyelted valaha, milyen félszegen, sután táncolnak a tizenegy éves fiúk a tizenegy éves lányokkal? A kissrác arca pont a lány melle magasságában van, de még nem elég érett ahhoz, hogy ezt a helyzetet méltányolja.
Más emlősök esetében a hímek késői érése azzal függ össze, hogy mennyit kell párbajozniuk egymással a párosodásért. A poligün hímek később érnek, mert időre van szükségük, hogy kifejlesszék a hatalmas tollazatot, agancsot, agyarakat vagy izomzatot, amelyre a versengéshez szükségük van. Az ivarérettséget megelőzően a legtöbb faj hímjei és nőstényei eléggé egyformák – többnyire olyanok, mint a mamájuk. Amikor aztán beüt a serdülőkor, a hímek elkezdenek csuda díszeket fejleszteni. Minél több küzdelemre van szükség a párosodás lehetőségéhez, annál tovább tart az érési folyamat.
Az északi elefántfókák nősténye háromévesen válik ivaréretté, a hím nyolcéves korára. A hím lugasépítő madár hétéves korában éri el az ivarérettséget, a tojónak ehhez feleannyi idő kell. Ez egészen komoly párbajokra utal a hímnemű ősök körében. A mi fajunk esetében a fiúk átlagosan csak két évvel a lányok után érik el a pubertáskort. A serdülőkori hirtelen növekedés ugyanazt a mintát követi, mint amit a többi nem monogám főemlős esetében megfigyelhetünk. Ez az evolúció korai szakaszáról regél, amikor egyes hímek több szexuális partner megszerzéséért folyattak küzdelmet, más hímeknek pedig egy sem jutott.
Bizonyos mértékű poligámia nélkül a nemek közötti különbségek nem fejlődnek ki. A teljes monogámiában élő fajok esetében a hímek és a nőstények többnyire azonos tulajdonságokat fejlesztenek ki. A monogámia bajnokait, a hím és nőstény gibbonokat alig lehet megkülönböztetni egymástól. Még az ornitológusok is csak nagy üggyel-bajjal tudják megállapítani, melyik a hím hattyú, melyik a tojó: azt a módszert alkalmazzák, hogy elkapják a madarakat, és nagyítóval megvizsgálják a lábuk közét.
A promiszkuitás az oka annak a jelenségnek, amelyet a biológusok „nemi dimorfizmusnak” neveznek, vagyis hogy a hímek és a nőstények különböznek egymástól. A feltűnő külső jegyeket általában a promiszkuus nem egyedei viselik. A hím récék azért olyan színesek, mert kicsapongóak. A hím gorillák sok nőstény fölött gyakorolják az uralmat, van is nekik jókora sörényük a fejük tetején, vannak hatalmas agyaraik, széles válluk, erőteljes homlokereszük. A legügyesebb hím gorilláknak, amelyeknek sikerül magas kort megérniük, ezüstszínűvé válik a szőr a hátukon.
Jegyezzük meg ezt a tudományos alapelvet: a hűséges nem külseje szimpla, a csapodár nem külseje cifra.
Képzeld el, hogy földön kívüli biológus vagy, aki a Homo sapiens szexuális díszítőelemeit tanulmányozza. A hímeknek szőr terem az arcán. A nőstényeknek nagyra nő a mellük. A hímeknek nagyra nő a péniszük. A nőstények esetében a derék és a csípő aránya erősen eltúlzott. Nagyon úgy fest, mintha őskori őseink közül valaki néhanap félrekettyintett volna. A meglepő tény, hogy mindkét nem büszkélkedhet szexuális díszekkel, elárulja, hogy mindkét nem egyedeinek versengeniük kell a párosodásért. És mindkét nemnek van döntési joga a párválasztásban.
A szexuális díszek közötti különbségek azonban csak az alapot adják meg.
Meg kell vizsgálni a fő szexuális díszt is, azt, amelyet a biológusok úgy neveznek: a faj „elsődleges fitneszindikátora”. Ez a legszexibb tulajdonságunk. Ez a pávakakas farka, ez a tengeri tűhal nőstényének világító hasa: az a kirívóan extravagáns tulajdonság, amely a legnyíltabban hirdeti az állat egészségét, és amely a leginkább rabul ejti a másik nemet. Jóllehet a férfiak és a nők másodlagos nemi jellegzetessége – a mellek, a szakáll, a tompor – erősen különbözik, az „elsődleges fitneszindikátor” a két nem esetében szinte azonos.
A Homo sapiens „elsődleges fitneszindikátora”: az agya. Ennek az az oka, hogy a mi fajunk esetében az elme ereje sokkal többet számít a szaporodásban, mint a testméret.
A Homo sapiens intelligenciája nem kizárólag a hím sajátja, ellentétben például a pávával, amelynek farka csak a kakast ékesíti. A férfiak és a nők szellemi működésének figyelemre méltó hasonlósága arra utal, hogy a hím- és nőnemű hominidáknak nagyjából egyenlő esélyük volt arra, hogy az intelligencia kedvéért párosodjanak egymással.
Akad azért egy-két különbség is az elmebeli képességek között. A nők jobban tudják sok tárgy térbeli elhelyezkedését megjegyezni, nyomon követni. A férfiak jobban tudnak gondolatban elforgatni tárgyakat, és úgy is felismerni őket.
Ennek az az oka, hogy a nők gyűjtögettek, a férfiak vadásztak. A nősténynek kellett emlékeznie arra, hol teremnek ehető növények, és számon tartania a kisgyerekek hollétét. A hímnek dombok, fák között kellett üldöznie a vadat, és fejben kellett tartania, hogyan találhat haza, miközben minden tereptárgyat a másik oldaláról lát, és ezek fordított sorrendben követik egymást. A férfiak az összpontosításban, a nők a figyelemmegosztásban erősek.
Ezek a különböző képességek megmutatkoznak a flörtben is. Amikor agyunkat az udvarlás szolgálatába állítjuk, a nők képesek egyszerre sok labdával zsonglőrködni, a férfiak viszont képesek meglátni a fától az erdőt.
Rajzoljuk fel ezeket a változókat is a Homo sapiens grafikonjára. A hím és a nőstény testtömege között a különbség átlagosan 20%. A hímek körülbelül 20%-kal később válnak ivaréretté, mint a nőstények. Testi díszeik feltűnően különböznek. A viselkedés jobbára egyforma (néhány említésre méltó statisztikai különbség azért megfigyelhető, elsősorban az agresszió mértékében). Az értelmi képességek nagyjából azonosak, bár adódik azért néhány különbség, amelyek a későbbi fejezetekben lenyűgöznek majd bennünket, és magyarázatot adnak minden kérdésre, amelyre a másik, kiismerhetetlen nemmel kapcsolatban kíváncsiak voltunk.
Helyezzük mellé a más főemlősökről rajzolt grafikont. A kurválkodási skála alapján megállapítható: a Homo sapiens hímje a körülmények hatására sokkal inkább monogám hajlamú, mint a csapodár hím gorillák, orangutánok és csimpánzok. Viszont sokkal kevésbé lettünk monogámok, mint távoli rokonaink, a gibbonok.
Talán nem lenne igazságos arra a következtetésre jutnunk, hogy a férfiak egytől egyig kutyálkodó senkiháziak. Poligün hajlamaink korábbi evolúciós szakaszok maradványai lehetnek, mint a vakbél, a mandula vagy a szemfogak.
Talán az australopithecus hímjei voltak a nyomulós, erőszakos pasik, a Homo sapiens férfiak pedig az evolúció folyamán egyre zsugorodtak, ahogy az izomrostjaik szépen leutánozták az erkölcsi sorvadást. Végül is a családi értékek leghangosabb csahosai éppen a férfiak, akiknek nyilvánosság előtti parádézása, szájtépése talán köszönő viszonyban sincs titkos vágyaikkal. A mai férfiak megítélésében nem abból kell kiindulni, hogy miként strukturálja a biológia a férfiakat, hanem abból, hogy miként strukturálják a férfiak a kultúrákat.
Egy 849 társadalomra kiterjedő etnográfiai felmérés kimutatta, hogy ezek 16 százaléka monogám, 83,5 százalékukban a férfiak többnejűek, vagyis poligüniában élnek, és kevesebb, mint fél százalék az, amelyben poliandria működik, vagyis a nőknek több férjük lehet. Az összes poligün kultúrában a férfiak tartják magukat az erkölcs letéteményeseinek.
A poligüniában élő társadalmakban sem kötelező azonban minden férfinak több feleséget tartania. Ehhez a nők nincsenek elegen. A házasságok 60 százaléka a többnejűséget rendszeresítő társadalmakban is monogám. A többi férj többsége két feleséget engedhet meg magának. Három vagy még több feleségre csak a leggazdagabbaknak telik. Ez annyit jelent, hogy hat modern társadalmi berendezkedés közül ötben a feleségek többségét a gazdag férfiak sajátítják ki, az alacsony társadalmi állású férfiak agglegényként halnak meg.
Ha visszatekintünk az időben, a poligünia még sokkal hangsúlyosabb. Az összesen megvizsgált 1154 különféle múltbeli vagy jelenlegi társadalmi rendszer közül majdnem ezer megengedte, hogy egy férfinak több felesége legyen.
Ez közel van a 90 százalékhoz.
Ráadásul a poligünia a nyugati társadalmaktól sem idegen. A zsidók is gyakorolták, amíg a középkorban a keresztények rájuk nem szóltak, hogy ne csinálják. A középkorban a keresztények is megtették, majdnem annyira, mint a papjaik. És miért ne tették volna? Az Ótestamentum csurig van poligüniával, olyannyira, hogy alig lehet rendbe tenni a származási táblázatokat. Az országunkat alapító atyák a rabszolgáikkal űzték a poligüniát, ahogy az ótestamentumi királyok. Az Amerikai Egyesült Államokban a poligünia alig több, mint száz évvel ezelőttig legális volt, de néhány mormon a mai napig is ehhez tartja magát.
Amikor ezt megtudtam, szóltam az első szembejövő mormonnak, hogy kész vagyok áttérni, de erre azt felelte, hogy minden feleséget és gyereket az írói jövedelmemből kell majd eltartanom, és nekem is úgy kell majd öltözködnöm. Most már legalább tudjuk, miért hoznak a mormon férfiak annyi áldozatot a hitükért.
A hatalmasok poligüniája fajunk evolúciójának egész történetére rányomta bélyegét. Mindannyian a nagy hatalmú és többnejű férfiak leszármazottai vagyunk: azoké, akiknek több utód lett a jutalmuk; ez egyet jelent azzal, hogy minden férfi ambícióra és promiszkuitásra ösztönző géneket örökölt, a nők pedig az ambícióhoz és a promiszkuitáshoz való vonzódás génjeit hozták magukkal.
Donald Trump, Babe Ruth, Henry Kissinger. Egyik sem olyan pasi, aki modellként megállná a helyét Calvin Klein divatbemutatóján. Mégis híresek a csajozásaikról. Martha Stewart, Margaret Thatcher, Indira Gandhi és a többi nagy hatalmú nő olyan keveset pasizott, hogy angolul arra nincs is szó. Az evolúciónak hála a spermavetőknek és a méhvédelmezőknek a vágyaik is eltérőek.
A hosszú távú párkapcsolat evolúciója ellenére bátran kijelenthetjük, hogy a Homo sapiens jobbára monogám hímje bizony alkalmanként félrekefélt. Mindannyian zabigyerekek leszármazottai vagyunk.
Ilyenformán változatos szükségleteket örököltünk.
Ha legközelebb meztelen Homo sapiensek csoportját látod, nézd meg őket kivételesen a biológus szemével. Látni fogod, hogy a férfiak teste a párosodásra specializálódott, a nők teste a gyereknevelésre. A legtöbb faj testi jellemzőiben és viselkedésében is ugyanezt a szakosodást figyelhetjük meg. Vegyük szemügyre a hímek és nőstények között a legtöbb faj esetében fennálló hatalmas különbségeket.
A hímek csekély szülői befektetést eszközölnek, a nőstények sokkal nagyobbat. A hímek elvileg utódok ezreit képesek létrehozni, a nőstények alig néhányat. A hímek nagy szexuális aktivitást tanúsítanak, a nőstények sokkal szerényebbet. A hímek végzik a versengés nagy részét. A nőstények a válogatásban jeleskednek. Minél több nőstény esik teherbe, annál jobb a hímek génjeinek. Minél jobban sikerül a hím kiválasztása, annál jobb a nőstények génjeinek.
Az anyaság sokkal ősibb, mint az apaság. Az apaság lényegében abból áll, hogy a hím utánozza a nőstény ősi utódgondozási ösztönét. A legtöbb faj hímjei elsősorban a szexre hajtanak, az utódokra nemigen hederítenek – még akkor sem, ha tudják, hogy a sok közül melyik az övék. A spermatermelőnek nem könnyű szülőként viselkednie. Hogyan sikerült a nőstény hominidáknak ilyen atyaivá nevelni a hímeket?
Ha a hímek képesek érzékenységre, kötődésre, azért a menstruáció titokzatos jelenségét illeti köszönet.

fel