Prűdek és paráznák
Sportingbet Regisztracios Bonusz
16.
Miért elégedetlenkedünk?
Tudod, mi a pszichoterapeuták vágyálma? Egyszer az életben nagyon szeretnének
kifakadni valahogy így:
– Mindig csak a nyafi, a nyafi, a nyafi. Mondja, maga mást se tud, csak
panaszkodni?
Anyádra ne hivatkozz. Ő semmit sem tehetett az érdekedben. Nem ő a felelős
azért, hogy Homo sapiensnek születtél.
Azért negatív gondolkodású mindenki, mert az ember problémamegoldó
lény. Agyunk úgy van beállítva, hogy arra figyeljen, arra összpontosítson, ami
nem stimmel.
Végül is a civilizációnkban rengeteg minden jól működik. Mostanáig nem
tapasztaltam éhínséget, nem törtek rám martalócok, hogy megerőszakolják a
lányomat, és elvigyék a cuccaimat. Van vízvezeték, az is tök rendben van. Ezt
itt számítógépen írtam, kinyomtatták, megjelent, te meg most ebben a percben, a
jövőben olvasod. Az ébresztőrádióm hangjára emeltem föl a fejem az ergonomikus
párnáról, és a rádió még azt is tudatta velem, hogy milyen lesz az idő.
Majdnem vakon ébredtem fel, de a látásomat varázslatosan helyreállította két
kis olcsó műanyag izé, ami rátapad a szemgolyómra.
Emberek százai fektették munkaórák ezreit abba, amit reggelire megettem,
az ennivaló nagy részét a világ távoli pontjairól szállították az asztalomra: a
borsot, a sót, a lazacot, a tojást, a brokkolit, a növényvédő szereket, meg
persze a vasat, a niacint, a riboflavint meg a többi mindenfélét, amit az az egyetlen
szelet búzakenyér tartalmazott. Az a rengeteg szellemi teljesítmény, ami az
ágyneműmet meg a ruhámat tökéletesen lágyra szövő gépek megkonstruálásához
kellett, mind hiba nélkül ott volt, működött. A védőoltások megóvtak a
betegségektől, a szappan eltávolította bőrömről a kórokozókat, egy csodálatos
gépezet tisztára mosta az edényeimet. Miért nem vagyok mégsem feldobott hangulatban?
Hát azért, mert ez a rohadt kenyérpirító a kenyér egyik oldalát túlpirítja, a
másik oldalát meg csak félig, és minden reggel ugyanazzal a traumával kell
szembesülnöm: mitévő legyek, pirítsam-e túl a kenyér egyik oldalát, a másik
oldalt meg csak félig, vagy állítsam a pirítót feleannyi időre, fordítsam meg a
kenyeret, és még egyszer nyomjam meg a gombot? Különben sem fér a fejembe,
hogy miért kellene elmennem a boltba új kenyérpirítóért, amikor az adott
helyzetben minden józan ember csak arra az álláspontra juthat, hogy a
kenyérpirítógyártó ipar rászolgált a büntetésre: bojkottálnom kellene az
egészet.
Az emberi agy nem az elismerésre van alkotva, hanem arra, hogy problémákat
keressen, megoldásokat javasoljon, és elégedetlenkedjék, amíg a dolog el
nem intéződik. Ha az ember részt vesz egy probléma megoldásában, a mirigyei
kémiai örömanyag felszabadításával jutalmazzák meg. Ez egyszersmind az
önbecsülésünket is át szokta kalibrálni. A siker még az ember testtartásán is
meglátszik. Utána viszont azon nyomban célba vesszük a következő problémát, a
régi sikerek fölött napirendre térünk, és újból leeresztünk. Az emberi természet
nem a megelégedettségre, hanem a fejlődésre termett. Nem a puszta életben
maradás, hanem az erőfeszítés az, ami gyarapít.
Csak azért hoztam föl ezt az egészet, hogy elégedetlenkedhessek. Tőlem
ugyan ne várja senki, hogy feldicsérjem a vécémet. Nem érdekel, mennyi szerepe
volt abban, hogy a civilizáció megmenekült a középkori kórságoktól és
egyebektől. De miért nem képes kipucolni önmagát?
Murphy törvényét én így értelmezem: az emberek hajlamosak mindazt észrevenni,
ami nem működik megfelelően. Hadd definiáljam most Quirk törvényét
is: a civilizációban szinte mindig minden jól működik, és a kutya sem veszi
észre.
Nézd meg ezt a bekezdést. Ezeket a szavakat le kellett írnom. Valakinek meg
kellett szerkesztenie nyelvtani, helyesírási szempontból. Valakinek fáradságosan
be kellett tördelnie a szöveget. A tipográfia, a nyomás, a kötés, a marketing,
amely megkereste a célközönséget, és végül a könyvet eljuttatta a kezedbe -
mindezeknek rendesen kellett működniük. Csillagászati számú apró részlet
van, amelyeket el lehetett volna barmolni, de mégis, szinte mindent sínre tett a
tehetséges együttműködés, amely spontán módon működik az emberek között,
ha a szaporodás záloga, vagyis a pénz forog kockán. Ennek a bekezdésnek az
előállítása, sokszorosítása és terjesztése titánokhoz méltó vállalkozás volt, és
mi végrehajtottuk.
Tudod, mitől vagyok most kiborulva? A betűtípustól. Antique Gothicot szerettem
volna, úgy tíz oldallal több lett volna a szöveg. Szerintem a könyvem témája van
annyira fajsúlyos, hogy megérdemelje a nagyobb terjedelmet, a tágasságot. A
kiadó viszont a Bembo betűtípus mellett döntött, és így tíz oldallal vékonyabb
lett a könyv. Anyagi megfontolás.
De most olyan zsúfoltnak néz ki. Nem is értem, Carl Sagan, Mr. Nagymenő
miért kaphat Antique Gothicot, amikor nekem be kell érnem a Bembóval. Ki fogom
deríteni, ki tehet erről, és meghurcolom, meg én. Ez az egész könyv, úgy,
ahogy van, el lett baltázva. Még hogy Bembo! Kikérem magamnak.
Es az a sok száz vagy ezer ember, aki részt vett ebben a folyamatban, boldog
vajon? Dehogy. Mind szét vagyunk stresszelve, dühösek vagyunk egymásra, és
számon tartunk minden gikszert, ami miatt az egész rohammunkában, csak az
utolsó pillanatban készülhetett el.
A tanítók megtanítottak olvasni. A gyárak a papírról gondoskodtak. Az állatok a
ragasztóról. A könyvet repülőgépek, teherautók szállították a boltokba. A
raktárkészlet nyilvántartásához leltárt kellett vezetni. Mindenkit ki kellett
fizetni. Le kellett vonni az adót. Az egészet már jó előre össze kellett adni,
hogy a végén pozitív szaldóval zárjunk.
Van olyan ember, aki leül, hátradől, és gyönyörködik ebben? Nincs. Egyszerűen
túl nagy macera észrevenni mindazt, ami jól működik. Túl sok ilyen van.
Valahogy hatékonyabbnak tűnik a hibákra összpontosítani. Ha nem tennénk,
nem lennénk az az ütőképes faj, ami vagyunk.
Morcos vagy ma? Hibáztasd a hüvelykujjadat.
Más állatok nem méregetik szúrós szemmel a világot, hogy javításra váró
hiányosságokat fedezzenek fel. Miután a Homo habilis kifejlesztette a szembe
fordítható hüvelykujjat, amelynek segítségével alkalmassá vált a szerszámok
használatára, erős verseny indult azon a téren is, hogy a világot megoldásra
szoruló problémahalmaznak tekintse. Az elégedetlenség: a szerszámhasználó módszere
a problémák felkutatására. Az állandó hibakeresés valóban segít, hogy megtaláld
a problémákat. Rengeteg állat szenved a hidegtől, a sötétségtől, az éhségtől.
Ennek ellenére egyedül a problémamegoldó szerszámhasználó volt képes felfedezni
a tűzgyújtást, a kereket és a mezőgazdaságot – mégis elégedetlenkedik,
ha huzat van a vendéglőben.
Génkészleted mélyén ott lapul az elégedetlenkedés génje. Évezredek alatt
válogatódott ki a szerszámhasználó majmok által, akik problémák felkutatásában
és megoldásában versenyeztek. Aki nem akadékoskodott, az nem is oldotta
meg a legnagyobb problémát: a gyerek életben maradását.
A gyíkok nem elégedetlenkednek. A zebrák sem. A halak is eléggé sztoikus
természetűek. De hozz csak a világra egy emberi lényt, mi lesz az első dolga?
Elégedetlenkedik. Fennhangon. Mihelyt kikerülünk az anyaméhből, azonnal
észleljük, hogy valami nincs rendben, és erre mindenkinek a figyelmét fel
akarjuk hívni.
– Baj van! Itt van ez a száj rajtam, és nincs benne cici. Feszítenek a gázok.
Valakinek tenni kellene valamit ez ellen. A hőmérséklet igen rosszul érinti az
érzékenységemet. Miért nem lehet mindent komfortilag ideális szinten tartani? Ha
valaki előre kitalálná a szükségleteimet, még mielőtt felmerülnek, nem lenne ez
a probléma. Lehet, hogy azt akarom, valamilyen ingerkeltő dolgot rázogassatok
az orrom előtt, vagy azt, hogy vigyetek el autózni. Nem vagyok biztos benne.
Találgassatok, amíg rá nem jöttök. Ne etessetek tovább, aludni akarok. Nem
fogtok belehalni, ha ringatjátok a bölcsőmet. Gyerünk már, emberek!
Ügyetlenkedés, szerencsétlenkedés, amerre csak nézek! Hülyékkel vagyok
körülvéve!
Ilyenek az ember legelső gondolatai. A humán csecsemő, aki még a szemét
sem képes fókuszálni, meglepő módon máris rendelkezik a felháborodott boszszúság
kifejezésére való képességgel. A kisgyerekek arroganciáját szerintem a
szerzett tapasztalataik egyáltalán nem igazolják. Az unokatesóm négyéves
kislánya királynői rendeleteket osztogat; alig hiszem, hogy az erszényes medve
vagy a tengeri uborka képes lenne ilyesmire.
Az újszülött tehén, az újszülött csikóhal, az újszülött teknőc úgy jön a
világra, hogy nem vár el sokat. Az újszülött ember úgy jön a világra, hogy
elvárja az egész világot. Onnantól kezdve egyetlen nagy csalódás az egész. Mindenkit,
akivel csak megismerkedik, panaszirodának tekint. A panaszkodás: a kötődés
erősítése. Kevés dolog van, ami annyira összekovácsolja az embereket, mint a
közös bosszúság.
Találkoztál már olyan genetikai mutánssal, aki folyton viháncol a boldogságtól?
És ugye neked is eszedbe jutott, hogy jól orrba kellene gyűrni az illetőt?
Tudod-e, miért akarod orrba gyűrni? Hogy legyen valami, ami miatt ő is
elégedetlenkedni kezd. Akkor aztán létrejöhet közöttetek a kötődés alapja.
Ne hidd, hogy nem tudom: a civilizáció áldásainak iménti felsorolása miatt te
is szeretnél most orrba gyűrni engem. Ezért írom le ezt itt, a könyvemben,
ahelyett hogy élőszóban adnám elő a barátaimnak. Nem akarom, hogy megtudják:
optimizmusban szenvedek.
– Hagyd már abba a lelkendezést, ember! – mondanák.
– Hát nem olvasol újságot?
Mi bajuk lett az újságoknak? Nem is hírlapoknak kellene nevezni őket, hanem
rosszhír-lapoknak. Tegnap is egy csomó csodálatos dolog történt: gyerekek
születtek, barátságok szövődtek, az emberek pénzt kerestek, szerelmeskedtek…
De ki a franc akar ilyen szir-szart olvasni az újságban? A hírmédia egyetlen
óriási gépezet, amely végigfürkészi a földgolyót, felkutat minden rossz hírt, és
bezúdítja a lakásunkba, hogy kielégítse a problémák iránti, csillapíthatatlan
vágyunkat.
A költők mély, örök sóvárgásokat fogalmaznak meg. A versek nagy része a
legmélyebb, legörökebb sóvárgást elégíti ki: a siránkozás utáni vágyat. Hála az
égnek, hogy Keats még az antidepresszánsok feltalálása előtt élt. Az ő
melankóliájával egyszerűen nem tudok betelni. Ha nem sóvárgott, nem ácsingózott
volna, nem is tudna olyan mélyen megérinteni. Akkor úgy hangzanának a
költeményei, mint a gyerekversek. A boldog művészet sekélyes. A szomorú művészet
mély. Depressziós filmek, tragikus regények, komor festmények, bánatos
dalok: ezekből áll a legmélyebb művészet. Vidám filmek, humoros regények,
romantikus festmények, örömteli szerelmes dalok: ezek olcsók, banálisak.
Mazochista művészi ízlésünkért is az elégedetlenkedés génje a felelős.
Az elégedetlenkedés génje nélkül sohasem lettünk volna képesek meghódítani a
Földet, és élhetetlenné tenni a többi nagy testű faj számára. Csak néhány ezren
lennénk, és még az ábécét sem találta volna fel senki. Az olyan problémamegoldó
hominidafajok, amelyek csak üldögélnek a fenekükön, és mindenen
örvendeznek, nem vetik latba teljes szellemi erejüket az újonnan fölmerült
problémák megoldására. Nem is örökítenek tovább akkora génkészletet, mint
azok a problémamegoldó fajok, amelyek kizárólag csak a problémákra
koncentrálnak.
Amikor, mint Homo sapiens, a Neander-völgybe tévedtünk, már egy egész
csomó, a csúcstechnikát képviselő eszközt vittünk magunkkal, amelyeket azért
találtunk fel, mert hajlamosak voltunk mindent megoldásra váró problémának
tekinteni. Ránéztünk az izmos, hatalmas agyvelejű Neander-völgyiekre, és
megláttuk bennük a problémát. Íziben meg is oldottuk.
Így válogatódott ki az elégedetlenkedés génje. Miután a problémamegoldás a
szaporodásunk szempontjából létfontosságú lett, elkerülhetetlenné vált, hogy a
hominidák összes faja közül a legkevésbé elégedett végezzen a versenyben a
többi előtt, beleértve a fejlettebb izomzattal, nagyobb aggyal felvértezett
pályatársakat is. Ezt a könyvet azzal a felemelő gondolattal fogom befejezni,
hogy genetikailag az egész emberiség egyetlen nagy család. De ez csak azért van
így, mert a többi családot már mind kiirtottuk.
Kimondhatjuk: minden fajban, amelyikben a problémamegoldó képesség a
szaporodás szempontjából kedvező, a problémák érzékelését elősegítő gén
előnyben részesül a természetes kiválogatódás során. Ha olyan organizmust
akarsz létrehozni, amelyik a legjobb problémamegoldó a világon, akkor tedd
vakká mindenre, ami jól működik. Sőt: ez az organizmus csak annyiban emlékezzék
arra, hogy mi működik jól, amennyire a következő tennivalója meghatározásához
szüksége van. Ezt a szokást így hívják: eleve adottnak venni a dolgokat.
Vegyünk példának téged. Luxuskörülmények között élsz, pleisztocén őseid
életkörülményeitől annyira távol, amennyire csak lehet. A modern civilizáció a
pleisztocén hominidák minden álmát valóra váltotta, aztán új álmokat talált ki,
és valóra váltotta azokat is. A fejedben mégis a pleisztocén kori,
elégedetlenkedő agyat hordozod.
Az elmúlt korok civilizációi tejjel-mézzel folyó országról ábrándoztak, ahol
bor csörgedezik a patakokban, és magától repül szánkba a sült galamb. Ma simán
megvehetjük a tejet és a mézet, amire szükségünk van. A söröskorsómat
újratölthetem, míg el nem hülyülök, és az ajtóm elé repül a sült pizza.
Nem is olyan régen az emberek képesek voltak ölni, meghalni, kilométerek
ezreit utazni a Selyemúton az olyan ritka különlegességekért, mint a só meg a
bors. Szenvedéseik közepette olyan mennyországról álmodoztak, ahol ezek az
egzotikus csodák ott lesznek majd a kezük ügyében.
A mennyország volt számukra az a hely, ahol majd nem kell orcájuk verejtékével
munkálkodniuk. A kérges tenyerű ősi munkálkodók irigyelték az uralkodók puha
kezét, domborodó hasát. Az ősi uralkodók saját kedvtelésükre mulattatókat
hozattak birodalmuk távoli zugaiból.
Közülünk már kevesen izzadnak meg munka közben. Mikor törte föl valami
legutóbb a tenyeredet? Több száz ingyenes szórakoztató csatorna között
kapcsolgatunk a nap huszonnégy órájában, és elégedetlenkedünk, hogy sehol sincs
semmi néznivaló.
Az őskoriak által elképzelt Paradicsomkertben élünk. Az Egyesült Államok a
tejjel-mézzel folyó Kánaán földje. Azt hinnéd, hogy a Paradicsommal végre
megelégszünk.
A fészkes fenét! A mai mindennapi élet legnagyobb problémája a problémák
hiánya. Gondolj bele. Miért elégedetlenkednek ma a középosztálybeli amerikaiak?
Ugyanaz a panaszunk, mint a középkori uralkodóknak: unatkozunk! Ezért
töltünk annyi időt a szórakozás hajszolásával, vagyis színleljük a konfliktust.
„Nem lehetne egy kis drámát összehozni?” – kérdezzük. Nem is gondolunk
arra, hogy a dráma a probléma szinonimája, a stressz forrása, az
elégedetlenkedés génjének ösztönzője.
A parasztok nem unatkoztak, Bangladesben az éhezők sem unatkoznak, és a
te pleisztocén ősnagymamád sem unatkozott. Az unalom a kihívások hiányából
fakad. Csak a problémakereső faj képes unatkozni. A rohadék főnököd, a
közlekedési dugó, a füvező kamasz gyereked, az ellopott kocsid – ezek nem igazi
problémák. Kardfogú tigrisek, alultáplált csecsemők, fekete halál, az
elpusztításodra szervezett zsoldos hadsereg – az agyad efféle problémák
megoldására alakult ilyenné. Amíg ezekkel foglalkoztál, nem is volt semmi gond vele.
És nézz meg bennünket most. A hasfájás megoldására szerveződött agyunk
bevásárlóközpontok, cyberszex és központi fűtés által meghatározott környezetbe
csöppent. Egy australopithecus számára ez tuti buli lenne. Mi viszont még
mindig a pleisztocén kori szemüvegen keresztül nézzük a világot. Mindenben,
ami a szemünk elé kerül, problémát látunk, amit meg kell oldani.
Probléma például a gravitáció. Fel kell találnunk a repülést. A halandóság
irtó kényelmetlen. Nem, a szalonnás hamburgerről nem akarok lemondani. Inkább
találja fel valaki a háromszoros bypassműtétet!
Különben is, mi a fene folyik odalent az óceán fenekén? Ahhoz is közöm van!
Találjatok már fel valamit!
Az a csillag meg csak ül ott fenn az égen, fogalmam sincs, mit keres ott, és
ebbe beleőrülök. Mikor lesz már ez a probléma megoldva? Állítsatok rá egy
csapatot, percenként jelentést kérek.
És, ha már itt tartunk, a génjeimmel sem vagyok nagyon megelégedve. Az
evolúció szövege itt-ott szerkesztésre szorul. Indítsuk el a genom projektet!
Egyébként semminek a génjeivel sem vagyok elégedett! A paprikára például
okvetlenül ráfér a korszerűsítés. Génsebészek, ugorjatok rá a feladatra!
Miért kell rángatnom a csuklómat, amikor fogat mosok? Mi vagyok én, rabszolga?
Szereljetek villanymotort a fogkefémbe!
Nyafi, nyafi, nyafi. Őseinknek nagy csoportokat kellett alakítaniuk, hogy
elvadásszák a zsákmányt az emberevő oroszlánok orra elől, elgyűjtögessék az
ennivalót a hatalmas testű növényevők és a rovarok elől, képesek legyenek
hazavonszolni az óriási vadkan tetemét, megsüssék, és elfogyasszák, méghozzá
úgy, hogy senki más meg ne kaparinthassa előlük. Ez egész napos elfoglaltságot
adott.
Most meg elővesszük a fagyasztott vacsorát a mélyhűtőből, aztán türelmetlenül
toporgunk, azon dohogva, hogy öt teljes percig tart, mire a mikrohullámú
sütő fölmelegíti! Ne áltasd magad azzal, hogy ha a fajunknak eggyel több vágya
teljesül, akkor végre elégedett lesz.
Ha éppen nem találunk problémát, hát gyártunk magunknak. Régészek arra
utaló nyomokra bukkantak, hogy már 110 ezer évvel ezelőtt használtak vörös
okkerből készített testfestéket és talán illatszert is. Az ázsiai Homo erectust
nem zavarta a saját szaga annyira, hogy eszébe jusson elfedni egy másik illattal.
Túlságosan lefoglalta az a feladat, hogy eliszkoljon előlünk. Az ő számára mi,
illatszerhasználó majmok jelentettük a legnagyobb problémát. Nem is sikerült
megoldania. Mi oldottuk meg őt.
A problémamegoldás bődületes mennyiségű, ennivalóból kinyerhető energiát
igényel. Az értelmesebb főemlősök agya a teljes elhasznált energia 8 százalékát
emészti fel. Mi a kalóriánk 20-25 százalékát fordítjuk az agyunkra, amely a
testünk tömegének csupán 2 százalékát teszi ki.
Ezért van az, hogy többet agyalunk, mint amennyit szaladgálunk. Vidd le a
kutyádat a parkba, meg fogod látni, mire gondolok. A kutya szaladgál. Te viszont
különféle problémákon rágódsz, többek között azon, hogy vajon miért
nem lehetsz gondtalanabb: például olyan, mint a kutyád.
Nézd meg azt a jószágot. Csak futkos, lohol, más kutyák fenekét szagolgatja,
mintha az élet valami élvezetes dolog lenne. A kis hülye. Hát nem látja ezt a
rengeteg gondot?
A hüvelykujjunkkal történt evolúciós baleset miatt a problémamegoldásra
fordított irtózatos mennyiségű energia a szaporodás területén végül is
kifizetődött. A kutya roppant energiákat fordít futkározásra és
fenékszaglászásra, és ez talán vadászati és társas érintkezésbeli ügyesség formájában térül meg neki. Az
ember esetében a természetes kiválogatódás feláldozta a szaladgálást az elme
erejéért. A fenékszaglászás kutatására még nem állnak rendelkezésre a szükséges
források, de látatlanban lefogadhatjuk, hogy az az energia, amit kényszeres
futkározásra és fenékszimatolásra fordítunk, ugyanannyi, mint amennyi energiát a
kutyám az agyára spendíroz.
Minden alkalmazkodási folyamat e cserekereskedelem szabályai szerint
megy végbe: energiát a szaporodás lehetőségéért. A kolibri mindenét odaadta
azért a rendkívüli képességért, hogy egy helyben tudjon lebegni, mint a
helikopter, viszont ennek rettenetes költségei vannak energiában: a kolibrinak
fel kellett áldoznia érte a testméretét, és minden percben táplálkoznia kell, egész
nap, mindennap, azután pedig hibernálja magát, úgyhogy az alvása inkább hasonlít
halálra, mint kómára.
Az élő szervezetek minden egyes tulajdonságában érvényesül a költség/haszon
cserearány. A gének találomra, véletlenszerűen hoznak létre tulajdonságokat. Ha
valamely tulajdonság haszna nagyobb, mint a ráfordítás költsége, akkor
az a tulajdonság gyarapodni fog.
A páva farkának irtózatos energiaköltségét – belegabalyodhat a növényzetbe,
és ingyen étkezésként kínálja fel viselőjét a ragadozóknak – mindmáig
ellensúlyozta a fantasztikus szexuális előny, amelyet az udvarlásnál jelent a
pávatyúkok szemében. Ameddig a farok energetikai költsége túl nem szárnyalja a
szaporodásbeli hozamot, addig a farok egyre csak nagyobb lesz. Más szavakkal:
amíg a farok több szexet hoz, mint halált, addig a páva farka egyre nő.
Ez minden organizmusra ugyanígy igaz. A problémák felkutatására és megoldására
való képességünk olyan előnyöket hozott a szaporodás területén, hogy
ez megérte az energiaráfordítást. Agyunk úgy van beszabályozva, hogy pontosan
annyi eszünk legyen, amennyi az ősi környezetben szaporodásilag kifizetődött.
Egyelőre még nem tudni, vajon az a képességünk, hogy olykor önmagunk
eszén is túljárunk, jövedelmező lesz-e a következő egymillió évben. Semmi sem
akadályozza a géneket abban, hogy a Homo sapienst butábbá tegyék, kevésbé
sapiens homót hozzanak létre. Nem vagyok biztos abban, hogy egy kicsivel
kevesebb ész és egy kicsivel több szaladgálás rosszat tenne. Lehet, hogy hosszú
távon átalakulunk, és Homo szaladgalus szimatoliensis lesz belőlünk.
Addig viszont csak elégedetlenkedjünk. Gondoljunk arra, hogy a problémák
és megoldásuk után való nemes kutatás miatt látjuk folyton a dolgok negatív
oldalát. Ezt a rengeteg klassz dolgot mind annak köszönhetjük, hogy nem tudjuk
őket értékelni. Legalább ezért tényleg hálásak lehetnénk.