Prűdek és paráznák

18.
Vízimajom: a hiányzó láncszem?

Dobj egy csimpánzt a tóba, menten vége lesz. A majmok nem tudnak úszni, nem tudnak a vízen lebegni, nem tudják visszatartani a lélegzetüket. Vajon mi hol tanultunk meg úszni, a vízen lebegni, visszatartani a lélegzetünket?
A korai hominida települések nyomait szinte mindig vizek közelében találták. Városaink többsége azóta is vizek mellé épült. Miért olyan értékesek a vízparti ingatlanok? Mi az értelme annak, hogy az ember félmeztelenül hever a parton, és nem csinál semmit? Mit jelent ez a sok csónakázás, búvárkodás, vízipóló, vízipisztolyos lövöldözés? Miért akarnak az emberek medencét a kertjükbe?
A régészeti leletekben hatalmas hézag tátong attól az időtől, amikor még fán ugrándozó gyümölcsevők voltunk, addig, amikor a szavannán nyargalásztunk, és nagy termetű vadakat ejtettünk el. Mi történt az Orrorin tugenensis és az Ardipithecus ramidus között eltelt másfél millió esztendőben, és miért nem bukkantunk mind a mai napig egy árva kövületre sem? Nagyon gyanús.
Mi és a csimpánzok durván hatmillió évvel ezelőtt váltunk el közös ősünktől.
Afrikában, ahol éltünk, abban a korszakban a tenger szintje gyakran megemelkedett és ismét leapadt. Változott az éghajlat, és ez veszélyeztette a táplálékkészleteket. Majomőseink kezdtek kiszorulni az ennivalóért folytatott dzsungelharcból. Tegyük fel, hogy ős-ősanyánk csábítóan csillogó tengeri hínárt pillantott meg a hullámok hátán vagy fickándozó halakat a mocsárban a fa alatt, ahol élt.
A csimpi megpróbált kicsit belegázolni a vízbe, ahogy manapság a makákók szoktak. Több ennivalóhoz jutott, mint a barátai. A víz közegéhez kötődő gének kezdtek előtérbe kerülni. Kezdett kialakulni a két lábon járás: így jobban lehet a vízben gázolni. Hamarosan megjelent az úszás és a búvárkodás. Gyarmatosítottunk egy birodalmat.
A vízimajom hipotézise a szakértők egyes köreiben erőteljes támogatást kap, míg más szakértők ezzel szemben eláztatják a vízimajom-elméletet. Felsorolom a bizonyítékokat. Döntsd el, hogy nálad a teória a felszínen marad-e vagy elmerül.
Nagyon fura külsejű majmok vagyunk, az a helyzet. Csupasz a bőrünk. A szőrtelen emlősfajok legtöbbje azok közé tartozik, amelyek visszatértek a vízbe.
A testünk áramvonalas, úszáshoz szinte tökéletes. A majmok között nincs még egy olyan, amelynek hátán a szőrszálak befelé, a gerinc felé tartanának, ami segíti a víz áramlását.
Ha legközelebb gorillát látsz, boríts rá egy vödör vizet. (Feltétlenül a rács túloldalán legyél.) A vödör víz nemcsak felbosszantja majd, de azt is meg fogod látni, hogy a szőre határozottan ellenáll a víz áramlásának. Aztán nézd meg a karodon a szőrt a zuhany alatt. És ugye, hogy a zuhany egyáltalán nem boszszant fel? Imádunk fürdeni, és a testünk felépítése elegánsan hidrodinamikus.
Természetesen nem vagyunk teljesen szőrtelenek. Jól megfigyelhető szőrzet borítja a fejünk tetejét.
Láttál már medencében játszadozó gyerekcsapatot? Nem maradnak olyan sokáig a víz alatt, mint a delfinek vagy a bálnák. Az emberek rendszerint a víz felszíne fölött tartják a fejüket. Lehet, hogy a hajunk azért maradt meg, mert kutyamód, feltartott fejjel evickéltünk a vízben. A haj elejét vette a napszúrásnak.
A hő felfelé áramlik, és a fejünk tetején távozik, a haj pedig erősen lecsökkenti ezt. Figyeld meg, milyen gyakran játsszák a gyerekek azt, hogy lemerülnek a medence fenekén heverő tárgyakért.
Majommód járni, kézfejre támaszkodva, kurta lábakon – ez rendben van.
Hosszú lábakon, fölegyenesedve járni – ez is rendben van. De a kettő közötti, görnyedt állapot rémesen ügyetlen, és csöppet sem hatékony. Körülbelül egymillió évre volt szükségünk, hogy a négykézlábalásból kialakítsuk mai, nemes testtartásunkat. Ez a görnyedt közlekedés olyan sokáig volt érvényben, hogy okvetlenül óriási előnyöket kellett hoznia, különben nem tudta volna ellensúlyozni a döcögve járó, vadászó majom létének minden hátrányát. Lehet, hogy egymillió éven át gázoltunk egyre mélyebb vizekben, hogy ízletes tengeri ennivalót szedjünk össze, és emiatt fokozatosan egyenesedtünk fel, hogy fejünk a víz fölött legyen: amíg meg nem tanultunk úszni, és a víz alá merülni. David Attenborough Az emlősök élete című sorozatában megdöbbentő felvételeket látni:
fölegyenesedve járó csimpánzok gázolnak át a nyílt vízen.
Mi van, ha azért találtuk fel az eszközhasználatot, hogy ki tudjuk nyitni a kagylókat?
És mit keres rajtunk a bőrünk alatti zsírréteg? A többi majom, ahogy a szárazföldi állatokhoz illik, a veséje és az emésztőrendszere közé gyömöszöli a zsírt. Mi viszont végig az egész testünkön, közvetlenül a bőrünk alatt viseljük, puha zsírpárnaként – pontosan úgy, ahogy a víziemlősök, egytől egyig.
A zsír laza szövet, a vízben kitűnő hőszigetelő. Még a legsoványabb embernek is tízszer annyi zsírsejt van a szervezetében, mint a többi, hozzánk hasonló méretű szárazföldi állatnak.
Próbálj megtanítani úszni egy gorillát. Sosem lesz képes rá. Az ember viszont úgy születik, hogy azonnal tud úszni. Az embercsecsemők remekül lebegnek a vízen, és ha alámerülnek, ösztönösen visszatartják lélegzetüket. Manapság sok anya vízben hozza világra újszülöttjét: állítólag így egészséges.
Az emberek nem megtanulják az úszást, hanem elfelejtik. Bájosnak találjuk a guszta kis hurkákat a csecsemőkön; ezek talán azért vannak ott, hogy megóvják a csecsemőt, amikor a fáról belepottyan a vízbe.
Azt hiszed, viccelek? Merészebb szülők a szó szoros értelmében belehajítják újszülött gyereküket a medencébe. A csecsemők nagyot csobbannak, ösztönösen visszatartják a lélegzetüket, amíg fel nem bukkannak a felszínre, aztán mosolyogva lebegnek a hátukon, vígan lélegeznek, kalimpálnak a lábukkal, és egy könnyet sem ejtenek.
Igaz is: a könnyek. Láttál valaha orangutánt sírni? Érzelmi alapon sós könynyeket csak a tengeri emlősök ontanak – meg az ember. A fókák és a tengeri vidrák megkönnyezik elpusztult kölykeiket. A szárazföldi állatok közül csak bennünk van meg a víziállatoknak ez a vonása.
A forró szavannán szaladgáló állatokhoz képest különben is sokat izzadunk, és sokat pisilünk. Ez bűnös pazarlása a víznek. Afrikában a többi szárazföldi állat sokkal kevesebbet iszik, és kevesebbet vizel. Olyan ez, mintha a szervezetünk azt hinné: a környezetünkben mindig találunk elegendő vizet. A verítékünk is zsíros, mint a víziemlősöké: ezzel teszik vízhatlanná a szőrtüszőiket.
Tudunk beszélni. Ebben a képességünkben az is szerepet játszik, hogy akaratlagosan vissza tudjuk tartani a lélegzetvételünket. Más főemlősök nem tudnak beszélni, mert a légzésüket képtelenek szabályozni, és a szájon át való légzés nem erősségük. Nem is fulladnak meg egy csontszilánktól úgy, ahogy mi.
Ugyanazt a csövet, a gégét használni táplálkozásra és légzésre – ez veszélyes módosulás, különösen mivel légzés céljára egy tökéletesen megfelelő orr is rendelkezésre áll; s annál is inkább, mert a kisgyerekek minden apróbb tárgyat a szájukba vesznek. Miért alakult volna ki az evolúció során a lélegzet visszatartásának képessége?
Vegyük sorra azokat az állatokat, amelyek akaratlagosan képesek szabályozni a légzésüket: a fókák, a delfinek – és az ember.
A légzés szabályozásában segítségünkre van, hogy a gégénk alacsonyan helyezkedik el. Melyek azok az állatok, amelyekre ugyanez a vonás jellemző? Az oroszlánfóka, a rozmár és a lamantin.
A szájon át való légzés azt is lehetővé teszi, hogy az ember nagyon mély lélegzetet vegyen – például mielőtt a víz alá merülne. Az orrunk is ilyen félbevágott piramis alakú, ami vízbe ugrás közben védelmet nyújt az orrlyukaknak. Ha egy gorilla fejest ugrana a medencébe, az egyenesen előre néző orrlyukain betóduló víz nyomban megtöltené az orrüregét, és ő azonnal megfulladna.
A víziemlősökben működik az úgynevezett búvárreflex. Amikor a vidra feje a víz alá merül, a szájában és az orrában erre szakosodott idegek elzárják a légutakat, a tüdőt, lelassítják a pulzusát, és a vért közvetlenül a létfontosságú szervekhez irányítják. Az emberekben is megvan ez a búvárreflex. Más főemlősökben nincs. Ha az ember nyakig vízbe merül, az megnyugtató hatást gyakorol rá, a legtöbb emlős esetében viszont ugyanez pánikreakciót vált ki.
Nagy agyunk van: nagyobb, mint a többi főemlősé. Kinek van még nagy agya? A delfineknek. Meg a ceteknek. Van valami különlegesség a vízi környezetben, ami a nagy agy kifejlődését mozdítja elő? Hogyne lenne. A nagy tömegű agyszövet kialakulása az omega-3 zsírsavaktól függ, azok pedig a halakban fordulnak elő nagy mennyiségben.
Abban is egyedülállók vagyunk a majmok között, hogy az omega-3 halzsírok számunkra kifejezetten egészségesek. Hol találtunk volna halat a száraz szavannán? Nekünk, szavannai vadászoknak rosszat tesznek az állati és a növényi zsírok, viszont olyanná fejlődtünk, hogy szervezetünk a halzsírokat optimális hatékonysággal hasznosítja. Átszoktunk volna a gnúról a halakra?
Nézd meg a fogazatodat! Afrikai vadászhoz képest eléggé gyatrák az agyaraid, különösen ha összehasonlítod a pávián fogsorával. Egyenes ági elődünk, a korai australopithecus fogai jobban hasonlítanak a tengeri vidra fogazatára. A nyers növényi rostokat és a nyers húst a Neander-völgyi unokatestvérünk tudta jól megrágni. A mi fogaink inkább lágyabb húsokra valók, meg arra, hogy kagylóhéjakat roppantsunk meg velük. A szárazföldi állatok húsát egy kis sütéssel-főzéssel meg szoktuk puhítani, ami az előemésztés egy fajtája. A tigrisnek nincs szüksége arra, hogy megpirítsa a húst. Nyersen is meg tudja emészteni. Ő viszont a nyers szusit nem tudja megemészteni, és a tengeri növényeket sem képes megrágni.
Nézd meg egy majom kezén a hüvelykujj és a mutatóujj elágazását: mintha hiányoznék onnan valami. A mi ujjaink között megfigyelhető bőrredő talán az elkorcsosult úszóhártya maradványa. Lehet, hogy meg fogsz döbbenni, de az emberek 7 százalékának úszóhártya van a lábujjai között.
Ha jobban megnézzük: azoknak a tulajdonságoknak a többsége, amelyekben különbözünk a csimpánzoktól, lényegében a víziemlősökkel közös vonás.
Víztől viszolygó főemlősből vízkedvelő főemlőssé válni nem nehéz. Sőt anynyira könnyű, hogy japán kutatók egyetlen nemzedék megfigyelése során lettek tanúi. A Kosima szigetén élő makákó majmok fölszedegették a parti homokban elszórt magvakat, de a vízbe sohasem mentek be. Egy kétéves makákó egyszer csak fölfedezte, hogy ha marékszám dobálja a homokot a tengerbe, a homok elsüllyed, a magvak viszont a felszínen maradnak. Kimarkolta az úszkáló eleséget, és gyorsabban evett, mint bárki más. Társai meglátták, leutánozták a találmányt, és ezek az ifjú lázadók hamarosan ott pancsoltak, játszadoztak a hullámok között – a faj történetében először. Az öregek helytelenítették ezt. A sok vén trotty kevesebb maghoz jutott, mint az ifjoncok. Ki is haltak végül, és magukkal vitték a megcsontosodott, régi kultúrát. Más öltőbeli nép, más ivadék nőtt fel, és a szigeti majomfaj viselkedésének azóta állandó velejárója a mezítlábas hullámlovaglás.
Lehetséges volna, hogy a megkeresztelés rítusa az őskori vízbe merítkezés, az eredeti baptizálás újrajátszása? A költők is gyakran írnak a tengerhez való visszatérésről. Nem hiszem, hogy a költő múzsája arra az időre akart volna emlékeztetni, amikor még halak voltunk, és kimásztunk a partra, hogy lerakjuk tojásainkat. Senkinek sincs szüksége arra, hogy fölelevenítse a benne élő, belső halat.
Miért van meg minden egyes kultúrában az özönvíz mítosza? Lehet, hogy amikor álmunkban repülünk, akkor valójában úszásról álmodunk! Gondolj csak bele: a szuperhőseink is repülnek, a testük teljesen áramvonalas! Az isteneink is súlytalanul lebegnek! Bizony lehetséges, hogy a tengeri sellőkről, hableányokról szóló legendáink valójában genetikai emlékek: abból az időből, amikor még mindannyian habmajmok voltunk!
Ez a baj a vízimajom elméletével. A spekuláció végeérhetetlen. Ha az ember ragaszkodik egy feltevéshez, egyre több és több érvet talál az alátámasztására.
Olyan lesz az egész, mint a Kennedy elleni merénylet.
A vízimajom-elméletnek legfőbb, sőt egyetlen előnye, hogy óriási magyarázó ereje van. Nincs szükség semmiféle tudományos bizonyítékra, például csontmaradványra vagy megkövesedett lábnyomra, amely egy hominida úszóhártyás talpától származik, és amely bizonyítaná, hogy az a láb valóban úszásra specializálódott; nem úgy, mint amikor csak két lábujj között feszül úszóhártya.
A vízimajom elméletének hirdetői azt mondják: nem az ő hibájuk, hogy nincsenek bizonyítékok. A pleisztocén korban gleccserek nyomultak be és húzódtak vissza; a tenger szintjének magassága tág határok között változott. A dús vegetációjú partok és a sekély vizű tengeröblök helyén, ahol pleisztocén kori elődeink élték világukat, később a mély óceán vize hullámzott, és elmosott minden régészeti emléket. Nem tudjuk, milyenek lehettek ezek a part menti ősök, de sokan hisznek abban, hogy csónakokat is használtak.
A vízimajomhívők antropológusokért kiáltanak, hogy kutassanak kövületek után a tenger fenekén, abban a reményben, hogy előkerül a legendás „hiányzó láncszem”. Azt mondják: a vízimajom-elmélet az egyetlen, amely magyarázatot ad a két lábon járásra, a lélegzet akaratlagos szabályozására, a testszőrzet korlátozottságára, a bőr alatti zsírrétegre.
Más szakértők más elmélettel álltak elő. Szerintük azért nem találtunk vízimajom-maradványokat, mert – cö-cö? – vízimajom nem is létezik!
Hát ez meg mi? Hogy lesz ebből szerelem, pláne szex?
Elnézést ezért a tudományos elméletek világába tett, érdekes kitérőért! Rendben van, vissza a szexhez!
Önjelölt antropológusi képzettségem felvértezhetett volna a felismeréssel, hogy inkább a szexről olvasnál még egy kicsit. A pleisztocén korból származó dinamika működtet mindent, amire ösztönösen reagálunk. Kit kedvelsz inkább:
Shakespeare-t vagy Spielberget? A viselkedés megfigyelésére szakosodott önjelölt etológus vagyok, ezért nem érdekel, hogy mit mondasz arról, melyiket kedveled. Csak az érdekel, hogy melyiknek a megtapasztalását választod.

fel