Prűdek és paráznák

40.
Szerelem

Körülbelül akkortájt születtem, amikor a rocksztárok elkezdték lejjebb ereszteni a gitárt, a szívüktől az ágyékukhoz. Születésem tájékán nagyszabású kulturális változás ment végbe, amely megváltoztatta ideológiánkat, társadalmunk szerkezetét, sőt sajnos még a hajviseletünket is. A pleisztocénből származó érzelmeinket azonban nem változtatták meg. A történelmi kataklizmák sohasem szokták.
Dübörgő húszas éveimnek a harmincas évekre jellemző Nagy Válság vetett véget; az összeomlás pillanata a huszonkilences évben következett be. A génjeim nem az igazi nőbe invesztáltak.
Figyeld meg: azt mondom, hogy „a génjeim”, nem azt, hogy „én”. A racionális énem küzdött az érzés ellen, ahogy csak telt tőle. Egész éjjel nem jött álom a szememre, annyit vitatkoztam vele. De akármit mondott a józan eszem, az mind nem számított. Az irracionális vágy megragadta a racionális elmém grabancát, és azt ordította: „Mostantól nekem dolgozol, vetted?”
A valódi szerelmet nem te választod. A valódi szerelem választ téged. A szerelem csak úgy megtörténik. Nem tehetünk róla, de ellene sem.
A szerelem mindent elsöprő szenvedély, mert amikor szerelmes leszel, a génjeid nem óvnak, és nem kímélnek mindaddig, amíg meg nem találod az optimális párt, akkor viszont ezt duruzsolják a füledbe: „Párzás és párkapcsolat, most azonnal, mindenáron! Ez az, amire teremtettünk. Forduljanak fel a barátok, szúrd el az életedet, pokolba a jövőddel, mert most van itt a lehetőség, hogy kiszabaduljunk a te veszendő testedből, át a következő nemzedékbe.”
A sejtjeinknek is vannak előző életeik. Az ősök a szenvedélyeink által tartanak megszállva bennünket. Ma is az ősi drámáinkat adjuk elő. Jól emlékszünk a szövegre: Nem tudok nélküled élni. Teáltalad tudok kiteljesedni. Nélküled értelmetlen az életem. Ha nem leszel az enyém, megölöm magam, vagy a szeretődet, vagy téged. Komolyan beszélek. Megőrjít a szerelem. Nem bírok magammal.
A közhelyek azért válhattak közhellyé, mert igazak. Az emberlét örök igazságát a génjeink mantrázzák szüntelenül. És az a tervük, hogy örök életűek lesznek – bár nincs is tervük.
A gének úgy utaznak a testünkben, mintha mi magunk elsüllyesztésre ítélt hajók volnánk. Számukra egyetlen kiút létezik: a nemi szerveinken keresztül.
Ha kell, hülyére is vesznek bennünket. Képesek illúziókkal teletömni az agyunkat.
„Persze, hogy az a lány olyan, mint egy gimnazista, de valójában érett nő, és valóságos zseni. Az egyetemnek persze lőttek, de hát mi fontosabb, a karrier, vagy a szerelem?”
„Az, hogy a felesége ügyvédi irodájában dolgozik, még nem jelenti azt, hogy nem válhat el, és nem emelhet ki engem innen a pénztárfülkéből mindörökre.
Fura, de egész mostanáig nem vettem észe, hogy a vőlegényem a Sátán szolgája.”
„Ez a szerelem annyira szent, hogy óvszerrel nem lehet megszentségteleníteni. Mindazokat a barátaimat, akik óva intettek ettől a kapcsolattól, mostantól az ellenségeimnek tekintem. Egyszerűen csak irigyek. Senki sem fogja soha megérteni, mennyire kivételesek vagyunk. A kozmosz fennállása alatt soha senki nem szeretett még annyira, mint ahogy mi szeretjük egymást.”
Posztmodern történészektől időnként azt hallani, hogy a szerelem élményét a lovagkor trubadúrjai találták fel a 11. századi Provence-ban. Ez totális hülyeség.
Már a pleisztocén kor embere őrülten szerelmes volt, jóval azelőtt, hogy a középkori lantosok harisnyanadrágban idétlenkedtek volna. A szerelem univerzális emberi jelenség, valamilyen formában megvan mind a 168 tanulmányozott kultúrában. A szerelmi bánat mindenfelé uralja a képzőművészeteket, a zenét, a költészetet. A szerelem – szent áldozat, amely a génjeinkbe van kódolva. Nem kerülhetjük meg.
Amikor itt az udvarlás ideje, minden, ami él, virágba borul. A hernyóból pillangó válik. A bimbóból virág, majd gyümölcs. Belőled komplett idióta. A nőnemű lények illatukkal betöltik a légkört, így hirdetik termékenységüket. A hímek harcossá változnak, fegyvereik a fejükből nőnek ki, a színes hadi zászló a farkukból, a sörényükből vagy a nemi szervükből mered ki. Minden, ami él, készen áll a szaporodásra, vagy arra, hogy az igyekezetbe belehaljon. Úgy tűnik, ez az, amire teremtve vannak, ez életük célja.
Pedig dehogy, az életnek nincs célja. Az a sok biológiai szépség nem avégett bontakozik ki, hogy a gének lemásolhassák önmagukat, hanem amiatt, mert a múltban így ment végbe a gének másolása.
A mi fajunk számára a szerelem bizonyult a működőképes génreprodukciós stratégiának. Ezért viselkedünk úgy, mintha a szerelem valami egészen különleges dolog lenne. Amikor megőrülsz egy másik Homo sapiensért, olyankor átváltozol abba az állapotba, amelynek érdekében az ép elméd létrejött.
A petúnia elsőrangú a rejtőzködésben, az energia tartalékolásában, az észrevétlen túlélésben, mindaddig, amíg el nem jön az ideje a géncserének – akkor hirtelen megőrül, és gyönyörűvé változik. Minden élőlény konzervatív, takarékos, biztonságra törekvő és érdektelen mindaddig, amíg el nem jön a szaporodás időszaka – akkor egyszeriben extravagáns lesz, pazarló, kockázatkereső és gyönyörű. A józanság létállapotának elsődleges oka az, hogy felkészítsen a szenvedélyes létállapotra.
Mi, a Homo sapiens egyedei nagyon jók vagyunk abban, hogy logikusan gondolkodjunk, és társadalmi közegben éljünk, egészen addig, amíg el nem jön az ideje a gének átadásának, mert akkor elmegy az eszünk. Mindent elsöprő szenvedélyeink hülyesége mélyebb forrásból táplálkozik, semhogy az ész képes legyen irányítani. A szenvedély definíciója: az az állapot, amelyben az embert a saját véges életén túlmutató, ősi késztetések irányítják. A szenvedély a születésed előtti időből származik, és a halálod után is megmarad. A gének számára a szenvedélyeid fontosabbak, mint te magad. Művészet és pletyka azért ünnepli ezt az eksztatikus kínszenvedést, mert nincs olyan állapot, amelyben az ember ennél jobban felülemelkedhetne önmagán. A bolondok nem lesznek szerelmesek. A szerelmesek csak a bölcsek számára tűnnek bolondnak, mert aki éppen nem szerelmes, az beéri azzal, hogy fenntartja a testét és a társadalmi struktúrákat, amíg ő maga vagy valamelyik rokona szerelembe nem esik – vagyis nincs más lehetősége, mint bölcsnek lenni. A bölcs a józan ész rabszolgája. Heathcote Williams, a színész-költő azt mondta:
„A józan ész a nemiség nélküliek érzelemvilága.” Douglas Yates ezt így fogalmazta meg: „Aki értelmesen éli át a szerelmet, az nem képes átélni.” Bob Dylan meg így: „Nem lehetsz egyszerre bölcs és szerelmes.”
Én már lemondtam arról, hogy a szerelemben értelmet keressek. Az „értelem” mindig az urat szolgálja. Mi viszont nem vagyunk urai a döntéseinknek.
Csupán racionalizáljuk késztetéseinket. Szenvedélyeink a DNS-szövegünkbe írott forgatókönyvet olvassák. John Lennon a Yoko iránti szerelmével bebizonyította: a szerelem nemcsak vak, süket is.
A szerelem, az erotikus szenvedély néha még az önfenntartás szenvedélyén is túltesz. Ezért sóhajtozunk, könnyezünk Rómeó és Júlia történetén. Tudjuk, hogy ezek hülye kiskamaszok. Tudjuk, hogy a szerelmük nem lesz hosszú életű. De arra is emlékszünk, hogy sohasem éreztük magunkat annyira elevennek, mint amikor hülye kiskamasz korunkban meghülyített a szerelem.
Azért van ez, mert a serdülőknél van az emberi evolúció hajtóerejének kulcsa. Sok pleisztocén kori újszülött kamaszkorú szülők arcán gyakorolta be a látás élességét. A legtöbb ember fiatalok szenvedélyes felbuzdulásainak következményeként született meg, nem érett, felnőtt emberek józan döntése nyomán.
Ha a szavannán kell életben maradni, a pubertáskor szenvedélye úgy hat, mint a magas oktánszámú benzin.
Ha a neocortexben nem lenne meg az előrelátás és a következmények mérlegelésének képessége, sokkal több tragikus történetet hallhatnánk. Nyersebb, szegényebb társadalmakban az emberek még sokkal könnyebben kockáztatják életüket a szerelmi szenvedély miatt. A jövőbe tekintve nem sok biztatót, vonzót találnak. A jelen pillanat az egyetlen esélyük az életre – ezért hát minden génjük kórusban azt visítja: „Eressz ki ebből a halandó testből! Vagy most, vagy soha!”
A legtöbb műalkotás és a legtöbb pletyka nem idős, bölcs, felelősségteljes emberekről szól, hanem a bohó és szenvedélyes ifjakról. Amikor az irodalmi művekben a szereplők sok küzdelem után elérik a biztonságos, felvilágosodott, házas létállapotot, a történet véget ér, mert vége van a drámának. A történetek ott végződnek, ahol a konfliktus megoldódik. A társadalmi események közül a konfliktus az egyetlen, amelyről beszélni érdemes.
A fiatalok fiatalosan cselekszenek, az öregek öregesen, mert ez a viselkedésmód jelenti a génekbe kódolt legjobb stratégiát. Az idősek a család stabilitását kívánják fenntartani, és megosztani bölcsességüket. A fiatalabbak egyéniségüket akarják fitogtatni, és a figyelemért versengenek, hogy kitüntessék magukat a szaporodási küzdelemben.
Mindenkinek más a dolga, és mindannyian ugyanannak a főnöknek dolgozunk. A szenvedélyesek sokkal nagyobb számban pusztulnak el, mint a józanok. A szenvedélyesek gyorsabban kötődnek és szaporodnak, mint a józanok. A józanok tovább ápolják a szenvedélyes korukban kialakított kötődéseket, nevelgetik és terelgetik a szenvedély kis démonait.
Az ifjúság nem vész kárba a fiatalok kezén. A szenvedély végül az időseknél ér véget.
A legtöbb állat ifjú és termékeny korának végét elérve elpusztul. A mi fajunk létrehozta az öregkort, mert törzseinket az információ éltette. Valaha az öregek agya volt számunkra az internet, az volt minden tudás tárháza. A bölcsek a szaporodók és a szaporulat szolgálatában állnak, és ezt tudják is. A vének ösztönös tanítók. Minden öreget az bosszant a legjobban, ha a fiatalok nem figyelnek rá.
A vének rendszabályokat hoznak, hogy az ifjonti ösztönöket kordában tartsák.
A fiatalok javarészt az érzelmekben, a limbikus rendszerben élnek, erről a hormonok tehetnek. Az idősek élete a racionális neocortexben zajlik, erről is a hormonok tehetnek. A fiatalok és az öregek viszályai valójában a hipotalamusz és a neocortex, a szenvedély és a józan ész közötti konfliktusok.
Létezik egy emberfajta, aki még a szerelmesnél is hülyébb: a szülő. Ez az emberfajta elveszítette minden kapcsolatát a valósággal. Amikor még gyerekfelvigyázó voltam, gyakran kellett megharapnom a nyelvemet, nehogy kimondjam:
– Akár hiszi, Mrs. Lubenow, akár nem, Maurice nem azért nyomta fel az orrába a gumigolyót, mert ezzel a tudattalan üzenettel több figyelmet kívánt öntől kieszközölni magának. Azért nyomta fel azt a gumigolyót, mert Maurice egy kis idióta. Nézzünk szembe a tényekkel, Mrs. Lubenow: a hatévesek egytől egyig kis idióták.
Ha látni akarsz művelt felnőttet eszement módon viselkedni, tégy homályos célzást arra, hogy a gyereke talán nem a világ közepe – vagy ami még jobb: tégy célzást arra, hogy a gyereke igenis a világ közepe. (Megtanultam ám, hol terem a borravaló.)
Az agyadban állandóan ott munkál a hosszú távú cél: a génjeid sokszorosítása. Próbálj meg bizalmas beszélgetést folytatni valakivel anélkül, hogy szó essék szenvedélyről, szexualitásról. Próbálj úgy viccet mesélni, hogy ne legyen benne pikáns utalás. Feküdj le éjjel, hunyd le a szemed, és próbálj meg bármi másra gondolni, mint a szenvedélyes szexre. Ha van gyereked, hunyd le a szemed, nézz a szíved mélyére, és tedd fel a kérdést önmagadnak: vajon mit szeretnél a legjobban? Kiderül majd: feláldoznád az életedet, ha láthatnád a gyerekeket egészségben felnőni.
Ez azért van, mert a génjeid tudják, hogy a gyerekeid, ha már egyszer elérték a szaporodóképes kort, fontosabbak, mint te.
Határozd el, hogy véget vetsz a szerelmednek. Határozd el, hogy nem fogod szeretni a gyerekeidet. Parancsold meg önmagadnak, hogy többé soha senkire se gerjedj rá. Tiltsd meg önmagadnak, hogy meggyászold egy elveszített családtagodat. Határozd el, hogy többé nincs szükséged alvásra. Aztán állapítsd meg, ki parancsol: te, vagy a génjeid?
Ha valaki, akit szeretsz, kegyetlenül bánik veled, megteheted, hogy a szerelmet gyűlöletbe fordítod, de a szenvedélyt nem kapcsolhatod ki, nem állíthatod a kapcsolót „közöny” állásba. Nem dönthetsz úgy, hogy múljék el a fájdalom, hát azt sem határozhatod el, hogy múljék el a szerelem. A fájdalom és a szerelem sosem hallgat rád. Parancsolnak, és te engedelmeskedsz. A neocortex új lakó a koponyádban, és amióta csak megjelent, egyfolytában vitában áll a „szíveddel” (értsd: a hipotalamusszal). A neocortex feltalálására azért került sor, hogy kormányozza szívedet a közösség bonyolult szerkezetében. A szíved ősidők óta barátságban él a génjeiddel. A neocortex energetikailag igencsak drága tanácsadó, csak nemrég került alkalmazásba, arra van kitalálva, hogy a gének parancsolatait szolgálja, a gének pedig olyan öregek, mint maga az élet. Ez az egyetlen oka, hogy egyáltalán képesek vagyunk magasröptű gondolatokra.
A vallási szertartások az udvarlás nyelvezetét használják, az udvarlás a vallási elragadtatás nyelvezetéből kölcsönöz. Az orgazmus pillanatában az ember Istenhez kiált. A szerelem hatására idealizáljuk szerelmünket, az elutasítás hatására démonizáljuk, és a két véglet között gyakran nem is ismerjük az embert.
Úgy képzeljük, hogy a szerelem a csillagokban van megírva, mert valóban meg van írva – csak éppen a genetikai kódunkban.
Lehet, hogy faragatlan tuskó vagyok, de ha megnézem Michelangelo menynyezetét, egy meleg férfi erotikus fantáziáit látom. Olyan az egész, mintha egy hatalmas ejakuláció csapódott volna a mennyezetre. Michelangelónál minden nő olyan, mintha férfi lenne, a melle egyiknek sincs rendben, és előszeretettel helyezte az arcokat hímvesszők közelébe. A férfi festő, ha meleg, meztelen férfiakat fest, ha pedig heteró, akkor meztelen nőket.
A reneszánsz festők pokolábrázolásain orgiák láthatók. Hieronymus Bosch szadomazochista pornót festett, Swanenburgh és Van Eyck szintúgy. Amikor ezek a pasik a pokol látomásait ábrázolták, a legtitkosabb vágyaikat képezték le: szép, fiatal, meztelen testek vonaglanak egymáson kupacokban, és ördögök tesznek rajtuk erőszakot. Micsoda büntetés! Az elkárhozottakban annyi a szenvedély, hogy szinte lángol.
Signorelli A kárhozottak pokolra szállása című képétől elönt a forróság: az ördögök összevissza ölelgetik játszópajtásaikat, a fülüket harapdálják, azoknak az arcán pedig inkább szenvedély látszik, mint fájdalom. A pokolban mindenki őrületesen jól néz ki. Bernini szobra, Szent Teréz eksztázisa is megfelel a hírének: jól megmutatja, milyen az, amikor a nőt egy angyal döfi meg. Hú, az áldóját. Nézd meg Pollaiuolo szobrát, a Herkules és Anteusz párharcát – ezen két félisten birkózik egymással, és ágyékuk furcsán, jelentőségteljesen összetapad –, vagy a Tíz meztelen férfi küzdelme című képét, amely olyan, mint egy San Franciscó-i klub a rendőrségi razzia előtt.
No de minek is a rendőrségi razzia? Miért bünteti minden társadalom a szexet?
Freud szerint a vallás és a művészet abban a mértékben virágzik, amennyiben az ember elnyomja magában a szexuális vágyakat. Valójában azonban a civilizáció virágzik abban a mértékben, amennyire elnyomjuk szexuális vágyainkat. Ahhoz, hogy megalapozzuk a civilizációt, a szexet ellenőrzés alatt kell tartani.
Ekkor kezdik el a férfiak a minden civilizáció alapjául szolgáló elvet alkalmazni. Kijelentik: a nők tehetnek arról, ha miattuk szerencsétlennek érezzük magunkat. Megfosztanak a méltóságunktól. Hogy irányítsuk a világot, ha a kivillanó bokák látványa megbabonáz? A szexualitás káoszt előidéző hajtóerő; ha egy törzs meg akarja magát szervezni, először is ki kell mondania: „A szexet kordában kell tartanunk.” A földkerekségen létező kultúrák közötti legjelentősebb különbségek mélyén az a módszertani elv rejlik, hogy miként kell kordában tartani a szexet.
Még szép, hogy idegesek vagyunk. Nekünk, a Homo sapiens egyedeinek van is rá okunk. A humán főemlős rászorul a korlátozásra. Félünk a szextől, mert a szex veszélyes. Nemcsak létrehozza, de el is pusztíthatja az embereket.
A mai vadászó-gyűjtögető társadalmakban és az Egyesült Államok városaiban a férfiak főként a nők miatt követnek el gyilkosságot, nagyjából azonos statisztikai átlagban. A nők a szépségeszmény szolgálatában képesek felvágatni, kiéheztetni, megnyomorítani magukat. Összezsugorított lábfej, anorexia, kilyuggatott bőr; Afrikában rituális forradások előállítása, az Egyesült Államokban plasztikai sebészet: nagyobbítási, kisebbítés! műtétek. Szexuális téren elszenvedett megszégyenülés esetén a férfiak mások testét kezdik bántalmazni, a nők a sajátjukat. És mindenki azért harcol, hogy ő irányítsa a testet, amely az anyaméhet rejti.
Minden kultúráról elmondható, hogy a gyilkosságok elsődleges oka nem a pénz, nem a drog, hanem a szex. Bizony, a szex a heroinnál is veszélyesebb. A heroin csak annyit tesz, hogy becsapja az endokrin rendszeredet, amelytől jutalmat szoktál kapni, ha olyat teszel, ami az őseink számára a szaporodás szempontjából előnyös volt. Ha gyilkosság áldozatául esel, sokkal valószínűbb, hogy egy féltékeny szerető tesz el láb alól, mint az, hogy egy idegen. Sokkal valószínűbb az, hogy a szerelemre kapsz rá, mint az, hogy a heroinra. És az elvonás brutális.
A szexualitás az első számú oka annak, hogy egyes tizenéveseket befogad, másokat kivet magából a csoport. A szexuális szenvedély elutasítása öngyilkossághoz vezethet. Ki kivel flörtöl, az erre épülő figyelmi hierarchiák, az erőszakba torkolló féltékenység, az emésztő bujaság, a riválisok közötti versengés rémítő, és irányíthatatlanná válik. A civilizáció olyan struktúra, amely összeszervezi ezeket az erőket. Elejét veszi annak, hogy halomra öljük egymást, ahogy a civilizációt nem ismerő Homo sapiens egyedek szokták. A szex hatalmas, a szex veszélyes, a szex fontosabb, mint bármi más a világon – kivéve a szex következményét. A szex feltalálta a szerelmet, hogy biztos legyen benne: fölneveljük hatalmas agyú gyerekeinket.
Ha nem lenne vágy, ember okozta katasztrófák sem lennének. Az erotikus szerelem mondja azt, hogy megéri vállalni a kockázatot, megéri bántani másokat, megéri romboló hatású döntéseket hozni. És a végén minden esetben úgy kerülünk ki belőle, hogy egy kicsit öregebbek lettünk, és cinikusabban vélekedünk a szerelemről. Büszkék vagyunk magunkra, hogy bölcsebbek lettünk a szerelem terén, már többet tudunk, és az idősebb jogát latba vetve megrendszabályozhatjuk a bohó ifjakat…
...egészen a Második Hullámig, amikor beüt a középkorúak válsága, a kapuzárási pánik. Akkor megint mi leszünk az őrültek, és új szerelmünk lesz az egyetlen, aki számít. Az ő kedvéért tesszük tönkre az egész életünket.
Aki éppen nem szerelmes, csak kívülről nézi, azt mondja a jelenségre: elmebaj. Pedig nem az. Ugyanolyan természetes, mint a felelős felnőttkorral együttjáró józanság. Aki éppen szerelmes, az felebarátait idomított zombiknak látja.
Ha a szerelmes visszatekint a szerelem előtti állapotára, olyan személyt lát, aki igazán nem is volt életben. Ha valakit szerelmi csalódás ért, és megtört szívvel szemléli az embereket, azt látja, hogy mások élvezik az életet, de ő soha többé nem élheti már át a boldogságot, és őt már soha senki sem fogja megérteni.
Ezek egyike sem számít elmebajnak. Nincs is olyan, hogy ép elme. Azok az emberek épelméjűek, akik egyetértenek velünk. A „normálisak” a mi oldalunkon állnak, a „hibbantak” viszont azok, akik fölötti hatalomgyakorlásra jogot formálunk magunknak. Az ép elme valójában olyan tudatzavar, amely az adott körülmények között működteti az embert. Ha megváltoznak a körülmények, mások számítanak épelméjűnek. Ha szerelmes leszel, vagy gyereket csinálsz, megváltoznak a körülményeid, és ennek megfelelően megváltoznak bizonyos struktúrák a testedben meg az agyadban.
Az elméd fizikai változáson megy keresztül, mégpedig a mirigyeid utasítására. Marionettfigurák vagyunk, és a bábos a testünkben tanyázik, a zsinórok folyékonyak: az izmainkhoz, agyunk minden apró bizgentyűjéhez eljutó erek, és a bennük keringő véráram helyettesíti őket. Mióta a társadalmi lét és az együttműködés létrehozta a neocortexet, az embereknek szükségük van arra, hogy más elmékkel, más szívekkel kapcsolódjanak össze. Családi kapcsolatra lépni senki sem akar – csak az a férfi vagy nő, aki szerelmes. A rokonaid osztoznak a génjeidben. A jövő generációk génjeit a szerelmesek adják tovább. A barátok érzelmi alapú szövetséget kötnek egymás megsegítésére, abban a társadalomban, amelyet a szexért és a szerelemért folytatott küzdelem jellemez. Ez a fajta dinamika alakította ki azt, amit úgy nevezünk: a lélek. Az emberi természetet a szerelem és a szex építette fel.
Néhányszor álltam már halálos ágy mellett. Szeretteim utolsó gondolatai – akár férfiról, akár nőről, akár ifjúról, akár öregről beszélünk – mindig két téma körül forogtak. Az egyik a szex, a másik: azok, akiket szerettek.
Az emberek a végjátékban mindig megadják magukat a szerelemnek. A Homo sapiens a szerelem terméke, és szerelemre termett. Az emberi élet biológiai célja a szerelem.
A férfiak és a nők szaporodási stratégiájának eltérései miatt versengés a sorsunk. Ám a gyereknevelésben a férfiak és a nők érdeke közös: a hosszú gyerekkor miatt a férfiak és a nők közös sorsa az együttműködés. A férfiak és a nők versengés iránti és együttműködés iránti vágya között rendkívül finom feszültség rejlik, és ettől lesz az ember a leginkább szexcentrikus és leginkább romantikus emlős a világon. Ez segített abban, hogy kialakítsuk egymásban azokat a tulajdonságokat, amelyeket kívánatosnak találunk.
A család érdekében tettük mindezt.
Azt hittem, hogy ha megírom ezt a könyvet, a különcségem révén csajokra tehetek majd szert. Ehelyett a könyvem jóvoltából megnősültem. Egymillió év női párválasztásai oda vezettek, hogy a hím Homo sapiensben kifejlődött a férji ösztön, annak ellenére, hogy spermagyárat hord a nadrágjában.

Utószó

Törd fel egy hulla koponyáját, és vedd ki az agyát. Nem kell sokáig vizsgálgatnod egy emberi agyat ahhoz, hogy megállapítsd: férfiagy vagy női. A férfiak és a nők a különböző feladatok eredményeképpen különböző agyakra tettek szert. Fajunk előnyt kovácsolt ezekből a különbségekből: a pleisztocén korban különböző feladatokra szakosodtunk. Most már értjük, miért érzi a másik nem azt, amit érez. Ha meg akarod tudni, mit gondol a másik nem, fordulj sorozatunk következő kötetéhez: Tevők és vevők. Miért gondolkodik a másik nem annyira hülyén?

fel