Szex és New York
Sportingbet Regisztracios Bonusz
1.
Érzelmek iskolája: szerelem Manhattanben?
Na ne!
Valentin-napi történet következik. Készüljenek fel.
Az angol újságírónő New Yorkba érkezik. Vonzó és szellemes, egyből össze is jön
New York egyik legígéretesebb agglegényével. Tim negyvenkét éves, befektetési
bankár, és úgy ötmillió dollárt keres évente. Két hétig csókolóznak, kézen fogva
járnak, mígnem egy őszi napon a férfi elviszi a házhoz, amit Long Islanden
építtet magának. Az építésszel együtt átnézik a terveket.
– Meg akartam mondani az építésznek, hogy ne keresztrudas korlátot tegyen az
emeletre, mert a gyerekek fel fognak mászni rá, leesnek, és kitörik a nyakukat –
meséli az újságírónő.
– Arra számítottam, hogy Tim megkéri a kezemet. Vasárnap este Tim kiteszi a nőt
a lakásánál, és a lelkére köti, hogy el ne felejtse a keddi vacsorát. Kedden
felhívja és megkéri: tegyék át a vacsorát egy másik napra. Amikor már két hete
nem jelentkezik, a nő felhívja, és megkérdezi tőle.
– Melyik másik napra gondoltál?
A férfi megígéri, hogy a hét második felében felhívja. Természetesen nem hívja
fel, soha többet. Engem az egészből az érdekel, hogy a nő miért nem képes
felfogni, mi történt. Angliában, magyarázza nekem, ha összeeresztenek az
építésszel, az már jelent valamit. Rájövök, hogy szegény még mindig úgy
viselkedik, mint aki Londonban él. Senki nem szólt neki, hogy Manhattanben nincs
helye a szerelemnek. Aztán azt gondolom, nem baj, majd megtanulja.
Isten hozott az elveszített ártatlanság korában! Az éjszakai fények, melyek közt
Edith Wharton szívdobogtató románcai játszódtak, még mindig fénylenek, csak a
színpad üres. Senkinek sincsenek álmai luxuskivitelben, és senkinek sincsenek
olyan szerelmi viszonyai, melyekre szívesen emlékszik vissza. Fekete-fehérben
álmodunk, a múló vonzalmakat pedig megpróbáljuk a lehető leggyorsabban
elfeledni. Hogyan jutottunk idáig?
Truman Capote túlságosan is jól megértette a kilencvenes évek nagy dilemmáját:
szerelem vagy üzlet. Az Álom luxus-kivitelben hősei, Holly Golightly és Paul
Varjak, korlátok közé voltak szorítva, lévén Holly kitartott nő, Paul pedig
kitartott férfi. Végül azonban, ezernyi akadályt legyőzve, a szerelmet
választották a pénz helyett. Manhattanben manapság ez nemigen fordul elő.
Mindannyian kitartott nők és kitartott férfiak vagyunk – az állásunk és a
lakásunk miatt, de van, aki az elegáns éttermekben, klubokban, elővárosokban,
színházi bemutatókon uralkodó hierarchia miatt. És szeretjük ezt az állapotot.
Első az önvédelem és a jó üzlet. Ámor meg elhúzhat a jó büdös francba.
Önök mikor hallották utoljára azt a vallomást, hogy szeretlek– úgy, hogy az
illető legalább gondolatban rögtön hozzá ne tette volna: mint barátot persze.
Mikor látták utoljára, hogy két ember mélyen, őszintén egymás szemébe néz,
anélkül hogy közben azt gondolnák: most mi lesz? Mikor hallották utoljára valaki
szájából azt, hogy őrülten szerelmes vagyok, anélkül hogy közben azt gondolták
volna: várj csak hétfő reggelig! És melyik volt a legnépszerűbb, nem a Tim
Allennel készült karácsonyi film? Hát persze hogy a Csábítás, amelyre
tíz-tizenöt millió néző zarándokolt el, hogy kelletlen, érzelmek nélküli szexet
nézhessen, a sok szex mániás társaságában. Ez nem éppen az, amit szerelemnek
nevezünk, viszont éppen az, ami a modern kapcsolatokra jellemző Manhattanben.
Mert Manhattanben továbbra is rengeteg a szex, de nem a romantikus fajtából,
hanem abból, amely barátságokban és üzleti kapcsolatokban végződik. Manapság
mindenkinek barátai és üzleti tranzakciói vannak, viszont szeretői senkinek
sincsenek, még ha történetesen le is feküdtek egymással. Az angol újságírónőre
visszatérve. Fél év, néhány újabb kapcsolat és egy röpke viszony után – egy New
Yorkon kívül élő férfival, aki párszor felhívta vidékről, és azt mondta, hogy
majd jelentkezik, ha megint New Yorkban jár (amit persze soha nem tett meg) – a
nő kiokosodott.
– New Yorkban a kapcsolatok a távolságtartásról szólnak – mondja ma már.
– De vajon hogyan közelít az ember valakihez, ha éppen ahhoz van kedve?
El kell hagyni ezt a várost, drágám!
SZERELEM A BOWERY BÁRBAN, ELSŐ RÉSZ
Péntek este van a Bowery bárban. Kint havazik, bent zajlik az élet. Itt van a
híres színésznő Los Angelesből, aki kissé elüt a többiektől, szürke műanyag
dzsekijében és miniszoknyájában, oldalán aranytáncos, túlzottan lesült
partnerével. Itt van a színész-énekes-bulikirály, Donovan Leitch, hosszú zöld
zakóban és drapp fülvédős kalapban. Itt van Francis Ford Coppola is a
feleségével. Az asztaluknál van egy szabad hely. De nem egyszerűen szabad:
csábítóan, kísértésbe ejtően, csalogatóan, provokatívan szabad. Olyannyira
szabad, hogy sokkal inkább foglalt, mint bármely más szék a helyiségben. És,
éppen abban a pillanatban, amikor e miatt a szabad hely miatt kitörne a botrány,
Donovan Leitch odaül csevegni. A teremben mindenki egyből féltékeny lesz. Nem
látnak a méregtől. A bárban erőszakosan kavarog az energia. Ilyen a románc New
Yorkban.
A BOLDOG HÁZASSÁGBAN ÉLŐ FÉRFI
– A szerelem azt jelenti, hogy az embernek igazodnia kell valakihez, de mi van,
ha kiderül, hogy az illető egy csődtömeg? – Kérdezi az egyik barátom,
ismeretségi körömből azon kevesek egyike, aki már tizenkét éve boldog
házasságban él.
– És minél tovább vársz, az idő egyre inkább téged igazol. Az ember mind
távolabb kerül attól, hogy járjon valakivel, hacsak valami nagy dolog fel nem
rázza, például meghalnak a szülei.
– New Yorkban az emberek áthatolhatatlan falat húznak maguk köré – folytatja.
– Szerencsésnek érzem magam, amiért mar a legelején összejöttek a dolgaim, mert
itt tényleg könnyű komoly kapcsolatok nélkül élni, és később aztán már szinte
lehetetlen elkezdeni a párkeresést.
A (NAGYJÁBÓL) BOLDOG HÁZASSÁGBAN ÉLŐ NŐ
Felhív egy barátnőm, aki férjnél van.
– Nem tudom, ebben a városban hogy tesz szert az ember kapcsolatokra. Olyan
nehéz. Ott az a sok kísértés. Elmenni szórakozni. Inni. Drogozni. Ismerkedni. Az
ember jól akarja érezni magát. De ha történetesen házasságban él, hová menjen?
Üljön otthon a lakásában, mint egy dobozban, és bámulja a másikat? Könnyebb
lehet egyedül – mondja kicsit sóvárogva.
– Azt tehetsz, amit akarsz. Nem kell hazamenni.
A COCO PAZZÓ-I AGGLEGÉNY
Évekkel ezelőtt, egyik barátom, Capote Duncan volt a legígéretesebb agglegény az
egész városban: szinte az összes New York-i nővel járt. Akkoriban még elég
romantikusak voltunk ahhoz, hogy azt higgyük, az egyik mellett végül is kitart
majd. Előbb-utóbb ő is biztosan szerelmes lesz, gondoltuk. Egyszer mindenki
szerelmes lesz, mégpedig egy-olyan nőbe, aki szép, okos és sikeres. Ám a szép,
okos és sikeres nők csak jöttek-mentek Capote életéhen. És ő egyikükbe sem lett
szerelmes.
Tévedtünk hát. Capote ma is ott ül a Coco Pazzóban, és elérhetetlennek képzeli
magát. Nem akar járni senkivel. Meg sem akarja próbálni. Nem érdekli a
romantikus jellegű elkötelezettség. Nem akar egy másik személy lelkében
végbemenő neurózisról hallani. A nőknek azt mondja, hogy csak a barátjuk akar
lenni, és lefekhetnek vele, de részéről ennyi, és ennyi is marad.
Jól érzi magát. És már nem is szomorú ettől, mint régen.
SZERELEM A BOWERY BÁRBAN, MÁSODIK RÉSZ
Az asztalomnál, a Bowery bárban hárman ülnek: Parker, a harminckét éves
regényíró, aki olyan kapcsolatokról ír, amelyek menthetetlenül félresikerülnek,
a szeretője, Roger, továbbá Skipper Johnson előadóművész.
Skipper huszonöt éves, és ahhoz az X generációhoz tartozik, amely már nem hisz a
szerelemben.
– Egyszerűen nem hiszek benne, hogy valaha is találkozom majd a tökéletes
jelölttel és összeházasodunk – mondja.
– A kapcsolatok annyira intenzívek. Ha az ember hisz a szerelemben,
szükségképpen csalódni fog. Senkiben sem lehet meghízni. Az emberek olyan
romlottak manapság.
– De hiszen éppen ez a remény szikrája – ellenkezik Parker.
– Ha azt reméled, hogy ez megóvhat a cinizmustól. Skipper nem kér ebből az
okoskodáshól.
– A világ ma sokkal jobban el van cseszve, mint huszonöt évvel ezelőtt. Az agyam
eldurran attól, hogy pont ebbe a generációba kellett beleszületnem, ahol ez a
sok szar történik velem. Pénz, AIDS, kapcsolatok – minden összefügg. A velem
egyidősek közül a legtöbben nem is számítanak arra, hogy valaha is biztos
állásuk lesz. És ha a jövő anyagi gondjai nyomasztanak, nem akarod elkötelezni
magad.
Megértem a cinizmusát. Mostanában azon kapom magam, hogy azért nem akarok
senkivel járni, mert a végén – kivéve persze, ha véletlenül házassággal végződne
a dolog, ami kizárt – úgyis ott maradnék, minden nélkül.
Skipper belekortyol az italába.
– Egyszerűen nincs alternatíva – kiabálja.
– Nem akarok langyos kapcsolatokat, ezért inkább bele se kezdek az egészbe. Se
szex, se romantika. Kinek kell ez? Kinek kell az a rakás probléma, ami előjöhet:
nemi betegségek, terhesség? Nekem nincsenek problémáim. Nem félek a
betegségektől, pszichopatáktól, zaklatóktól. Miért nem lehet az ember a
barátaival, és beszélgethet velük őszintén úgy, hogy közben még jól is érzi
magát?
– Meg vagy őrülve – mondja Parker.
– Nem a pénzről van szó. Lehet, hogy nem tudunk egymásnak anyagilag segíteni, de
talán tudunk tenni valamit a másikért. Az érzelmek nem kerülnek semmibe. Van
kihez hazamenni. Van valaki az életedben. Van egy elméletem arról, hogy New
Yorkban egyedül a meleg közösségekben létezik a szerelem és a romantika, mert a
melegek még mindig szeretik a feltűnést és a szenvedélyt, miközben a hetero
szerelem visszavonult a hálószobákba. Részben azért gondolom így, mert
mostanában sokat olvastam arról a multimilliomosról, aki elhagyta a feleségét
egy fiatalabb férfi kedvéért, és merészen körbehordozta új lovagját Manhattan
legmenőbb éttermeiben, a pletykarovatok vezetőinek orra előtt. Nahát, gondoltam
magamban, ez az igazi szerető.
Ezt az elméletemet egyébként Parker is igazolja. Amikor például Parker és Roger
elkezdtek egymással találkozgatni, Parker megbetegedett. Roger elment hozzá,
főzött rá, ápolta. Egy hetero pasival ilyesmi soha nem történne meg. Ha egy
hetero pasi megbetegedne, éppen amikor bimbózni kezdene a kapcsolata egy nővel,
és a nő gondozni próbálná, a pasi a világból is kiszaladna ijedtében. Azt hinné,
hogy a nő így próbálja belopni magát az életébe. És az ajtó becsapódna.
– A szerelem veszélyes – mondja Skipper.
– Ha tudod, hogy veszélyes, annál nagyobb becsben tartod, és annál jobban
igyekszel megóvni – válaszolja Parker.
– De a kapcsolatokat nem tudod irányítani – mond ellent Skipper.
– Te meg vagy őrülve – szögezi le Parker. Most Roger próbálja meggyőzni Skippert.
– És mi van a régimódi romantikával?
Megjelenik a barátnőm, Carrie és közbeszól. Ezt a fajtát ismeri.
– Ha egy pasi azt állítja, hogy javíthatatlan romantikus alkat, sikítani akarok
– mondja.
– Ez ugyanis annyit jelent, hogy az illető rózsaszínben lát téged, és abban a
pillanatban, hogy valóságos lénnyé változol, és már nem a fantáziája része vagy,
kikapcsol. Ezért veszélyesek a romantikusok. A közeledbe ne engedd az ilyet!
Ebben a pillanatban épp egy ilyen veszélyes romantikus lép az asztalunkhoz.
NŐI KESZTYŰ
Egy barátom véleménye következik.
– Az óvszer megölte ugyan a szerelmet, viszont sokkal egyszerűbb lett vele a
szex. Van az óvszerben valami, amitől a nők úgy érzik, mintha azzal a szex nem
is számítana. Mint egy női kesztyű. Bőr nem érintkezik közvetlenül bőrrel. Így
könnyebben ágyba bújnak az emberrel.
SZERELEM A BOWERY BÁRBAH, HARMADIK RÉSZ
Barkley huszonöt éves, képzőművész. Barkley és a barátnőm, Carrie, nyolc napja
találkozgatnak, vagyis együtt mennek el helyekre, puszit adnak egymásnak,
egymást nézik, és közben olyan helyesek. Carrie ugyanis arra a következtetésre
jutott, az ismeretségi körünkben lévő harmincöt évesek megcsontosodott
cinizmusát látva, hogy próbaképpen járnia kéne valami fiatalabb pasival, aki
nemrégen érkezett New Yorkba, és még nem meszesedett bele az ittlétbe.
Barkley azt mondta Carrie-nek, hogy ő lélekben romantikus „mert úgy érzi", és
hogy forgatókönyvet akar írni Parker regényéből. Carrie felajánlotta, hogy
bemutatja neki Parkert, ezért jön el ma este Barkley a Bowery bárba.
De amikor Barkley megjelenik, Carrie-vel egymásra néznek és... nem éreznek
semmit. Talán azért, mert Barkley megérezte az elkerülhetetlent, és elhozta a
„barátnőjét", egy különös fiatal lányt. arcán flitterekkel.
Amikor Barkley leül, mégis így szól:
– Én totálisan hiszek a szerelemben. Annyira depressziós lennék, ha nem hinnék
benne. Hisz mindenki csak egy fél ember. A szerelem mindennek több értelmet ad.
– Aztán majd valaki jól elveszi tőled és cseszheted – válaszolja Skipper.
– De te hozod létre a saját teredet – mondja Barkley. Skipper előadja az
életcélját:
– Montana államban élni, műholdvevővel, faxszal és egy Range Roverrel
felszerelkezve, hogy biztonságban érezhessem magam.
– Talán nem ezt kéne akarnod – javasolja neki Parker.
– Lehet, hogy a vágyaidtól kényelmetlenül érzed magad.
– Szépséget akarok. Nem tehetek róla, nekem szép nővel kell együtt élnem –
válaszolja neki Barkley.
– Ezért buta a legtöbb lány, aki szakít velem.
Skipper és Barkley előveszik a mobiltelefonjaikat.
– Túl nagy a mobilod – mondja Barkley Skippernek. Később Carrie és Barkley
elmennek a Tunnelbe, nézik milyen szépek a fiatalok, cigarettáznak, és egymás
után döntik le az italokat. Barkley lelép a flitteres arcú lánnyal, Carrie pedig
Barkley legjobb barátjával, Jackkel kavar. Táncolnak, aztán, mint a bolondok, a
hóban csúszkálva megpróbálnak taxit fogni. Carrie nem is néz az órájára.
Barkley másnap délután felhívja.
– Mi az ábra? – kérdezi.
– Nem tudom. Te hívtál.
– Megmondtam, hogy nem akarok barátnőt. Csak magadnak okoztál csalódást. Tudod,
milyen vagyok.
Ja, persze, szeretné erre Carrie mondani, tudom, hogy milyen igénytelen,
agyatlan nőcsábász vagy, és pont ezért akartam járni veled.
De nem mondja.
– Nem feküdtem le vele. Még csak meg sem csókoltam – folytatja Barkley.
– Egyáltalán nem is érdekel. Soha többé nem találkozom vele, ha ezt szeretnéd.
– Nagy ívben leszarom – és az egészben az az ijesztő, hogy tényleg így is érzi.
Ezután egy órán át Barkley festményeiről beszélgetnek.
– Egész nap tudnám csinálni, minden áldott nap – áradozik Barkley a festésről.
– Annyival jobb, mint a szex!
A NAGY NEM-SZÍNLELŐ
– Mindig csak a munka – panaszkodik Robert, negyvenkét éves, szerkesztő.
– Annyi a munka, kinek marad ideje a romantikára?
Robert elmeséli, hogyan jött össze nemrégiben egy nővel, aki nagyon tetszett
neki, de egy-másfél hónappal később világossá vált számára, hogy a dolog nem
működik.
– A szokásos módokon tett próbára. Például, fel kellett volna hívnom szerdán,
hogy pénteken hova megyünk. De lehet, hogy én szerdán még öngyilkos hangulatban
vagyok, és csak a jóisten a megmondhatója, hogyan fogom magam érezni pénteken.
Neki meg egy olyan pasi kellett, aki megőrül érte. Megértem. De nem tudok
olyasmit színlelni, amit nem érzek.
– Persze, még most is jóban vagyunk – teszi hozzá.
– Találkozgatunk. Csak szex nincs.
NARCISSUS A FOUR SEASONS HOTELBEN
Egyik vasárnap este a Four Seasons Hotelbe vagyok hivatalos, valami jótékonysági
rendezvényre. A téma: óda a szerelemhez. Az asztalokat egy-egy híres párról
nevezték el: Tammy Faye és Jim Bakker, Narcissus és önmaga, Nagy Katalin és
kedvenc lova, Michael Jackson és barátai. Al D'Amato a Bill és Hillary asztalnál
ül. Minden asztalon a nevéhez illő díszítés, a Faye és Bakker asztalon például
műszempilla, kék szemhéjfesték és rúzs alakú gyertyák. A Michael Jackson
asztalon kitömött gorilla és fehér krémpúder.
Bob Pittman is itt van.
– A szerelemnek nincs vége, a dohányzásnak viszont lőttek – mondja vigyorogva,
miközben felesége, Sandy, mellette áll, én pedig a dísznövények rejtekében
próbálok lopva rágyújtani egy cigarettára. Sandy azt mondja, épp Új-Guineába
készül hegyet mászni, hetekre elutazik.
Egyedül megyek haza, de indulás előtt valaki a kezembe nyomja a lóállkapcsot, a
Nagy Katalin asztalról.
SZERELEM A BOWERY BÁRBAN, EPILÓGUS
Donovan Leitch feláll Francis Ford Coppola asztalától, és átül hozzánk.
– Nem – mondja -, én tényleg azt gondolom, hogy a szerelem mindent legyőz. Csak
időnként egy kis helyet kell neki hagyni. És pont ez az, ami Manhattanből
hiányzik. Mondtam már? Bob és Sandy válni készülnek.