Szex és New York

Világhírű dilis tyúkok

Ha az embernek szerencséje van (vagy balszerencséje, attól függően, honnan nézzük), egy szép napon összefuthat egy bizonyos fajta nővel New Yorkban. Azzal, aki egyfolytában úton van, akár egy színes tollú vándormadár. És nem a szokásos, teleírt határidőnaplós módon. Ez a fajta nő a világ egyik érdekes pontjáról a másikra utazik. Ha éppen elunja, hogy fogadásról fogadásra járjon Londonban, Aspenben vagy Gstaadhan síeljen, vagy elege van az egész éjszakán át tartó bulikból Dél-Amerikában, hazarepül, hogy átmenetileg megpihenjen New York-i fészkében.
Egy esős januári délután, Londonból a Kennedy nemzetközi repülőtérre érkezik valaki, akit Amalita Amalfinak fogunk nevezni. Fehér műszőrme Gucci bunda van rajta, a New York Leathernél méretre csináltatott fekete bőrnadrág („Idén ez az utolsó darab, amit elvállaltak, Elle MacPhersonnal kellett megverekednem érte.") és napszemüveg. Tíz darab T. Anthony bőröndje van, úgy néz ki, mint egy filmsztár. Csak a limuzin hiányzik, de ezt is megoldja, mert egy gazdagnak látszó üzletemberre akaszkodik, hogy nem tudna-e segíteni neki, összeszedni a csomagját. Az illető nem tud nemet mondani, mert Amalitának egy férfi sem mondhat nemet, és mielőtt észbe kaphatna, már a belváros felé tartanak, ő, Amalita és a tíz T. Anthony bőrönd, a vállalati limuzinban, sőt, már vacsorára is meghívta Amalitát.
– Olyan jó lenne magával vacsorázni, drágám – rebegi elfúló hangon, azzal az akcentussal, amely a svájci magániskolákat és a kastélyokban rendezett bálokat idézi -, ám mostanra szörnyen elfáradtam. Tudja, pihenni jöttem New Yorkba. De holnap együtt teázhatunk. Mit szólna a Four Seasons Hotelhez? És utána elmehetnénk vásárolni. El kell hoznom néhány dolgot Guccitól.
Az üzletember belemegy. Kiteszi Amalitát a Beekman Place egyik lakóháza előtt, felírja a telefonszámát, és megígéri, hogy jelentkezik.
Fent a lakásban Amalita felhívja a Gucci Divatházat. Angol arisztokrata kiejtéssel azt mondja:
– Lady Caroline Beavers vagyok. Eltettek nekem egy bundát. Épp most érkeztem New Yorkba. Holnap szeretném elvinni.
– Ahogy óhajtja, Lady Beavers – feleli az eladó. Amalita leteszi a telefont, és jót nevet.
Másnap Carrie egy régi barátjával, Roberttel beszélget telefonon.
– Amalita visszajött – újságolja.
– Holnap vele ebédelek.
– Amalita? – kiált fel Robert.
– Hát előkerült? És még mindig olyan gyönyörű? Veszélyes nő. De ha az ember férfi, és lefekszik vele, egy exkluzív klub tagjának érezheti magát. Tudod, megvolt neki Jake meg Capote Duncan... az összes rocksztár, milliárdos. Amalita a kapocs a férfiak között. Az ember azt mondhatja magában: én meg Jake.
– A férfiak – mutat rá Carrie – annyira nevetségesek. De Robert oda se figyel.
– Nem sok olyan nő van, mint Amalita – fejtegeti.
– Gabriella volt még ilyen. És Marit. Meg Sandra. Amalita olyan szép, tudod, és olyan vicces, és nagyon belevaló csaj, szóval, fantasztikus nő. Véletlenül összefutsz egy ilyen lánnyal Párizsban, átlátszó ruha van rajta, és majd megőrülsz tőle, a fotója megjelenik a W-ben meg ilyen helyeken, és a varázsereje egyre jobban rabul ejt. A szexuális hatalma olyan, mint egy hihetetlen, szédítő erő, ami megváltoztatja az életedet, azt hiszed, ha megérinthetnéd, mint ahogy nem érintheted meg...
Carrie leteszi a telefont.
Délután kettőkor Carrie a Harry Cipriani bárpultjánál üldögél, Amalitát várja. Amalita szokás szerint félórát késik. A bárban egy üzletember, a kolléganője és egy üzletfelük a szexről beszélgetnek.
– Szerintem a férfiakat lelohasztja az a nő, aki már az első este lefekszik velük – mondja a nő. Fontoskodó, kis tengerészkék kosztüm van rajta.
– Legalább a harmadik randit meg kell várni, ha azt akarja az ember, hogy komolyan vegyék.
– Ez a nőtől függ – mond ellent neki az üzletfél. Harminc és a halál között, németnek látszik, de spanyol akcentussal beszél. Argentin.
– Nem értem – így a nő.
Az argentin ránéz.
– Önöknek, középosztálybeli amerikai nőknek, akik meg akarják fogni a férfiakat, tényleg a szabályok szerint kell játszaniuk. Nem hibázhatnak. De van egyfajta nő – nagyon szép, egy bizonyos társadalmi osztályhoz tartozó -, aki azt csinál, amit akar.
Ebben a pillanatban besétál Amalita. Egy pillanatra kavarodás támad a teremben, ahogy a főpincérrel összeölelkeznek.
– Nézzenek oda! – kiált fel Amalita.
– Hogy le vagy fogyva! Biztosan tíz kilométert futsz naponta!
A személyzet elveszi a bundáját &s a csomagjait. Tweed jellegű Jil Sander kosztüm van rajta (csak a szoknya több mint ezer dollárba került), és bokáig érő zöld kasmírkepp.
– Milyen meleg van itt – pihegi, kesztyűjével legyezgetve magát.
Leveszi a blézerét. Az egész étteremnek leesik az álla.
– Nyuszikám! – kiált fel Amalita, amint észreveszi Carrie-t a bárpultnál.
– Fáradjanak az asztalukhoz – invitálja őket a főpincér.
– Annyi mindent akarok neked mesélni – mondja Amalita.
– Szó szerint csoda, hogy még élek.
Valamikor áprilisban Amalita Londonba utazott, ahol egy esküvőn megismerkedett Lord Skanky-Poo-val (a nevet megváltoztattuk).
– Mucikám, egy igazi lord! – meséli.
– Rokonságban áll a királyi családdal, kastélya van meg vadászkutyái. Azt mondta első látásra belém szeretett, az idióta, amikor meglátott a templomban. „Drágám, ön elragadó – mondta, amikor odajött hozzám a fogadáson -, de a legelragadóbb a kalapja!" Egyből el kellett volna hajtanom. De valahogy nem bírtam logikusan gondolkodni. Catherine Johnson-Batesnél laktam Loncionban, és az a nő teljesen megőrjített, egyfolytában arról panaszkodott, hogy a cuccaimtól lépni se lehet abban a kibaszott lakásban... végül is, a szúz jegyében született, mit várjunk tőle? Szóval azon járt az agyam, hová mehetnék inkább. Ismertem Catherine-t, és tudtam hogy titokban bele van esve Lord Skanky-Poo-ba, még sálat is kötött neki abból a szörnyű angol gyapjúból, a pasas meg szóba se állt vele, úgyhogy persze nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Azonkívül, valahol laknom is kellett.
Még aznap este, az esküvő után, Amalita gyakorlatilag beköltőzött az Eton Square-i házba. Az első két hétben minden remekül alakult.
– Tettem a dolgomat, mint egy gésa – mondja Amalita.
– Megmasszíroztam a hátát, csináltam neki teát, előre elolvastam az újságot, hogy felhívjam a figyelmét az érdekességekre.
A lord pedig elvitte őt vásárolni. Jól szórakoztak, még lövészettel egybekötött fogadást is rendeztek a kastély parkjában. Amalita segített összeállítani a vendégek listáját, meghívta az összes fontos embert, elbűvölte a személyzetet, és a lordnak ez mind nagyon tetszett. A bajok akkor kezdődtek, amikor visszatértek Londonba.
– Tudod, hogy hosszú évek alatt mekkora kollekciót gyűjtöttem össze fehérneműkből? – kérdezi Amalita. Carrie bólint. Jól ismeri Amalita márkás ruhaneműkből álló, hatalmas gyűjteményét, amelyet az utóbbi tizenöt év fáradhatatlan munkájával szerzett meg, annál is inkább, mert annak idején segítenie kellett szakszerűen becsomagolni és eltenni a ruhákat, és ez három napig tartott.
– Szóval, aznap este bejön, amikor öltözködöm – folytatja Amalita.
– „Drágám, mindig kíváncsi voltam, milyen lehet egy olyan csipkés fűzőt felvenni – mondja nekem -, nem haragszol, ha felpróbálom? Csak hogy tudjam, milyen érzés, ha én te vagyok." Rendben, semmi gond, megengedtem neki. Másnap már azt akarta, hogy náspángoljam el. Összecsavart újsággal. „Drágám, nem gondolod, hogy nagyobb élmény lenne inkább elolvasni?" – kérdeztem tőle. „Nem! Egy alapos fenyítésre vágyom" – azt mondja. Én meg beleegyeztem. Újabb hiba. A végén már odáig jutottunk, hogy reggel felkelt, felvette a ruháimat, és egész nap ki se tette a lábát a házhól. Ez ment tíz napig. Aztán a Chanel ékszereimet akarta hordani.
– Hogy nézett ki benne? – kérdezi Carrie.
– Pas mal– feleli Amalita.
– Szép, angol úriember, tudod, az a fajta, akiről nehéz eldönteni, hogy meleg-e vagy hetero. De az egész olyan szánalmas volt. Négykézláb mászkált ide-oda, kilátszott a pucér feneke. És én az elején még azt fontolgattam, hogy feleségül megyek hozzá. Na mindegy, végül megmondtam neki, hogy elutazom. Nem akart elengedni. Bezárt a hálószobába, az ablakon keresztül kellett megszöknöm. Ráadásul a Manolo Blahnik tűsarkú volt rajtam, a praktikusabb Gucci helyett, mert megengedtem, hogy kényeztesse a cipőimet, és egyedül a Manolo nem kellett neki, azt mondta, tavalyi vacak. Akkor meg nem akart beengedni a házba. Azzal fenyegetett, hogy magánál tartja a ruháimat zálogban, amíg kifizetek valami piti kis telefonszámlát, amit én csináltam. Kétezer font vagy mennyi. Azt mondtam neki: Drágám, most elmegyek teázni Catherine-nel. Arra számítok, hogy mire visszajövök, a bőröndjeim szépen becsomagolva ott várnak a kocsifelhajtón. Alaposan meg fogom nézni, hogy minden megvan-e. És ha bármi, de bármi, egy fülbevaló, egy bugyi vagy a cipőm kis gumisarka hiányzik, akkor azonnal telefonálok Nigel Dempsternek.
– Megcsinálta? – kérdezi Carrie lenyűgözve.
– Naná! – feleli Amalita.
– Az angolok rettegnek a sajtótól. Ha észhez akarod téríteni őket, csak annyit kell mondanod, hogy hívod az újságírókat.
Az argentin férfi megy el az asztal mellett.
– Amalita – mondja, széttárja karját, és könnyedén meghajol.
– Á, Chris. Cómo est? – örvendezik Amalita, azután sokáig spanyolul beszélgetnek, amiből Carrie egy szót se ért, a végén pedig Chris azt mondja:
– Most néhány hétig New Yorkban maradok. Összefuthatnánk.
– Persze, drágám! – feleli Amalita, felnézve rá. Van egy bizonyos szemráncolós mosolya, ami lényegében azt jelenti, hogy húzzál az anyádba.
– Gazdag argentin – magyarázza.
– Egyszer voltam a ranchán. Lovaspólóhoz tenyésztett lovakon kilovagoltunk a földekre. A felesége éppen terhes volt, a pasi meg jóképű, úgyhogy dugtam vele, de a nő megtudta. És még volt képe felháborodni. Nem mintha Chris valami nagy szám lett volna az ágyban. A nő örülhetett volna, hogy valaki leveszi róla a gondot.
– Miss Amalfi? – szól a pincér.
– Telefonon keresik.
– Righty – mondja diadalmasan Amalita, amikor pár perc múlva visszajön. Righty egy híres rockzenekar szólógitárosa.
– Azt akarja, menjek vele turnézni. Brazília. Szingapúr. Kértem egy kis gondolkodási időt. Ezek a pasik annyira hozzá vannak szokva, hogy minden csaj a lábuk előtt hever, egy kicsit tartózkodóan kell bánni velük. Csak hogy vegyék már észre, kivel van dolguk.
A bejáratnál hirtelen kavarodás támad. Carrie odapillant, aztán lehajtja a fejét, és úgy tesz, mintha a körmét nézegetné.
– Ne nézz oda – mondja.
– Ray van itt.
– Ray? Ismerem Rayt – feleli Amalita. Összeszűkül a szeme.
Ray nem férfi, Ray nő. Olyan nő, akit nagyjából ugyanabba a kategóriába szokás sorolni, mint Amalitát. Világszerte ismert szépség, akinek a férfiak nem tudnak ellenállni, és aki ugyanakkor flepnis bolond. A hetvenes évek végén modellkedett, aztán Los Angelesbe költözött, állítólag azért, mert színésznő szeretett volna lenni. Szerepet ugyan nem kapott, de begyűjtött jó pár híres színészt. Amalitához hasonlóan neki is van egy szerelemgyereke, akinek az apja állítólag egy szupersztár.
Ray körülnéz az étteremben. Többek között a szeméről híres: nagy kék szeme van, olyan világoskék, hogy szinte fehérnek látszik. A pillantása Amalitán állapodik meg. Integet. Közelebb jön.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi látszólag vidáman, bár ők ketten állítólag esküdt ellenségek voltak Los Angelesben.
– Most érkeztem – mondja Amalita.
– Londonból.
– Ott voltál azon az esküvőn?
– Lady Beatrice-én? – kérdez vissza Amalita.
– Igen. Gyönyöri volt. Az összes európai főrend ott volt.
– A francba! – bosszankodik Ray. Enyhe déli akcentussal beszél, amit valószínűleg kitalált magának, hiszen igazából lowában született.
– El kellett volna mennem nekem is. De pont összejöttem Snake-kel – mondja. Snake akciófilmekben szokott játszani, már hatvan is elmúlt, de még mindig csinálja.
– És hát, tudod ő milyen, nem tudtam elszabadulni.
– Vagy úgy – mondja Amalita, a szemráncolós mosolyával.
Úgy látszik Ray nem veszi a lapot.
– A barátnőmmel kellene találkoznom, de azt mondtam Snake-nek, háromra visszamegyek a szállodába. A reklám miatt van itt New Yorkban, és most már mindjárt negyed három. Tudod, Snake mennyire kiakad, ha késik az ember, és én mindig en retard vagyok.
– Tudni kell bánni a férfiakkal – mondja Amalita.
– De tényleg, emlékszem, mennyire utálja Snake, ha várnia kelt.
Feltétlenül mondd meg neki, drágám, hogy puszilom. Persze, ha elfelejted, akkor sincsen semmi gond. Jövő hónapban úgyis találkozom vele. Meghívott síelni. Persze, csak mint barátot.
– Na persze – hebegi Ray. Zavart csend. Ray egyenesen Carrie-re néz, aki a legszívesebben bebújna az asztal alá. vagy a fejére borítaná a szalvétáját. Légy szíves, ne kérdezd meg, hogy hívnak, gondolja.
– Azt hiszem, felhívom a barátnőmet – határozza el magát Ray.
– Jó ötlet – mondja Amalita.
– Ott a telefon.
Ray távozik, legalábbis egyelőre.
– Mindenkivel dugott már – jegyzi meg Carrie.
– Beleértve Mr. Biget.
– Na de nyuszikám! Engem ez igazán nem érdekel – mondja Amalita.
– I fa egy nő le akar feküdni egy férfival, azt ő dönti el, az az ő dolga. De Ray nem jó ember. Azt hallottam, hogy ő akart lenni az egyik Madame Alex-lány, de még Madame Alex is túl őrültnek találta.
– És akkor miből él?
Amalita felvonja az egyik szemöldökét. Egy pillanatig nem szól semmit – végül is igazi úrilány, aki az Ötödik sugárúton nőtt fel, volt első bálozó meg minden. De Carrie tudni akarja.
– Ajándékokat fogad el. Egy Bulgari karórát. Egy Harry Winston nyakláncot. Ruhákat, autókat, egy nyaralót valakinek a telkén, egy rajongójától. Meg készpénzt. Gyereke van. Rengeteg az olyan gazdag ember, akinek megesik rajta a szíve. A milliomos színészek. Kiállítanak neki egy csekket ötvenezer dollárról, néha csak azért, hogy megszabaduljanak tőle.
– De drágám! – folytatja Amalita, Carrie arckifejezését látva.
– Ne legyél már ezen annyira megdöbbenve! Te még mindig az az ártatlan kislány vagy, nyuszikám. Persze, neked mindig ott volt a karriered. Még ha nem volt mit enned, akkor is ott volt a karriered. De az olyan nők, mint Ray vagy én, nem akarnak dolgozni. Mi csak élni akarunk. Ami nem jelenti azt, hogy könnyű dolgunk van.
– Amalita leszokott ugyan a dohányzásról, most mégis vesz egyet Carrie cigarettájából, és várja, hogy a pincér tüzet adjon neki.
– Hányszor hívtalak már fel sírva, hogy nincs pénzem, fogalmam sincs mihez kezdjek, hová menjek? A férfiak fűt-fát ígérnek, amiből aztán semmi nem lesz. Ha az ember prosti lehetne, annyival egyszerűbb lenne minden. Nem á szex a gond, ha tetszik a pasi, úgyis lefekszem vele, hanem az, hogy akkor nem állnék velük egy szinten. Alkalmazott lennék. De legalább készpénzben fizetnének.
Felvonja a szemöldökét, és megvonja a vállát.
– Hogy van-e a magamfajtának jövője? Muszáj formában maradni. Figyelni a ruhákra, a testemre. Tornázni járni. Masszázs, kozmetika. Plasztikai műtétek. Nem két fillér. Nézd meg Rayt. Megcsináltatta a mellét, a száját, a fenekét. Ő se mai csirke, mucikám, elmúlt negyven. Minden vagyona az, amit látsz. Elnyomja a cigarettát a hamutartóban.
– Miért dohányzom? Rosszat tesz a bőrnek. Inkább szokj le te is, nyuszikám! Emlékszel, amikor terhes voltam a kislányommal? Beteg voltam, totál le voltam égve. Egy egyetemista lánnyal laktam egy szobában, mert nem volt pénzem saját szobára. Havi 150 dollár. Szociális segélyt kellett kérnem, hogy meg tudjam szülni a gyereket. Busszal jártam a megyei kórházba. És amikor segítségre lett volna szükségem, nyuszikám, a férfiak sehol sem voltak. Egyedül voltam. Kivéve néhány jó barátnőmet.
Ebben a pillanatban Ray ismét megjelenik az asztaluknál; az ajkát harapdálva.
– Megengeded? – kérdezi.
– A barátnőm rögtön itt lesz, de addig is muszáj meginnom valamit. Pincér! Egy vodka-martinit kérek! Tisztán!
Leül. Nem néz Carrie-re.
– Figyelj, szeretnék valamit mondani Snake-ről – fordul Ray Amalitához.
– Azt mondja, járt veled.
– Tényleg? – kérdezi Amalita.
– Tudod, az én kapcsolatom Snake-kel intellektuális természetű.
– Úgy érted, most már? Én úgy gondolom, jól dug, és a gyerekemmel is jól tud bánni – mondja Ray.
– Emiatt nem aggódom. De attól félek, nem bízhatok meg benne.
– Én pedig azt hittem, hogy valaki más a menyasszonya – mondja Amalita.
– Egy sötét hajú nő, aki gyereket vár tőle.
– A kis kurva. Carmelita, vagy hogy hívják. Valami autó-szerelőnő vagy ilyesmi, egy noname kisvárosból. Utah állam. Snake elutazott síelni, lerobbant a kocsija, elvitte egy szerelőhöz, és ott volt ez a nő, a franciakulccsal. És a viszketős kis micsodájával. Snake most próbál megszabadulni tőle.
– Akkor egyszerű – mondja Amalita.
– Kémeket kell bérelni. Nekem a masszőrnőm és a szobalányom szokott kémkedni. Küldd el hozzá a masszőrödet vagy a sofőrödet, aztán kérdezd ki őket.
– A rohadt életbe! – kiált fel Ray. Bizonytalanul hátradől a székében, és nagy, rúzsos száját eltátva, hisztérikusan felnevet. Szőke haja szinte fehér, tökéletesen egyenes. Hátborzongató jelenség, de elképesztően szexi.
– Most már tudom, hogy miért tetszel neki! – A szék hirtelen visszabillen, és Ray kis híján az asztalra borul. Az étteremben mindenki őket nézi. Amalita is nevet, szinte csuklik.
– Miért nem vagyunk mi jó barátnők? – kérdezi Ray.
– Azt mondd meg!
– Ray, szívem, fogalmam sincs – feleli Amalita mosolyogva.
– Talán Brewster miatt van.
– Az a kis szaros színész – kiált fel Ray.
– Arra gondolsz, amiket rólad hazudtam neki, hogy megszerezhessem magamnak? Figyelj, drágám, egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Neki van a legnagyobb túró rudija egész Los Angelesben. Amikor megláttam, azt mondtam, ez az enyém. Nem osztozom rajta senkivel. Épp egy étteremben vacsoráztunk, amikor az asztal alatt rátette a kezemet a micsodájára, én meg annyira felizgultam, hogy kivettem a nadrágjából, és elkezdtem simogatni, de az egyik pincérnő meglátta, és sikítozni kezdett, mert ilyen nagyot még nem látott, és aztán kidobtak minket onnan.
– Elég jól el van eresztve – ért egyet vele Amalita.
– Elég jól?! Drágám, akkora fütyije van, mint egy lónak – mondja Ray.
– Tudod, mennyire jó vagyok az ágyban, én vagyok a legjobb, akit férfi valaha megkapott. De mire az ember eljut erre a szintre, valami megváltozik. Az átlagos méretű fütyi már semmit sem jelent nekem. Persze, lefekszem a pasikkal, de mindnek megmondom, hogy nekem is jogom van egy kis saját szórakozáshoz. Hadd legyen jó nekem is.
Ray még csak a háromnegyedét itta meg a Martinijének, de most mintha történt volna vele valami. Megy a motor, ég a lámpa, csak nem vezeti az autót senki.
– Hát igen – mondja.
– Szeretem, amikor kitöltenek. Még-még-még! Gyere belém, bébi!
A székhez dörzsöli magát. Egyik kezét félig felemeli, a szeme csukva.
– Igen, ez az, bébi, csináld még! Jaaaaj!
Sikítva fejezi be, kinyitja a szemét. Egyenesen Carrie-re mered, mintha most venné észre, hogy ott van.
– Téged hogy hívnak, kisanyám? – kérdezi. És Carrienek hirtelen eszébe jut, mit meséltek neki Rayről. Hogy egy buliban Capote Duncannel szexelt a kanapén, mindenki szeme láttára.
– Carrie – feleli.
– Carrie...? – kérdez vissza Ray.
– Ismerjük egymást?
– Nem – mondja Amalita.
– Klassz csaj. Olyan, mint mi. Csak értelmiségi. Író.
– Muszáj megírnod az én történetemet – lelkesedik Ray.
– Én mondom neked, az életem bestseller lenne. Annyi minden történt velem. Túlélő vagyok.
Amalitára néz, megerősítést várva.
– Nézz ránk! Mind a ketten túlélők vagyunk. A többi ilyen lány... Sandra...
– Az Anonim Alkoholistáknál van, egyfolytában dolgozik, nem jár el sehová – fejezi be Amalita.
– Gabriella...
– Prosti.
– Marit...
– Megbolondult. Elvonó, aztán utókezelés.
– Mondj róla még valamit! – kéri Ray.
– Azt hallottam, hogy pont nálad akadt ki, a kanapén ülve, és neked kellett beszállítani őt a dühöngőbe.
– Már kint van. Állása van. PR-os.
– Szerintem a PR a probléma rövidítése – mondja Ray.
– A kapcsolatait akarnák kihasználni, de totál üveges a tekintete, alig lehet hozzá szólni. Csak ül ott, mint egy vakond, mialatt átnyálazzák a telefonos regiszterét.
Carríe önkéntelenül is elneveti magát. Ray rámered.
– Ez egyáltalán nem vicces. Érted?

fel