Szex és New York

18.

Hogyan menjünk férjhez Manhattanben – szabadalmaztatott saját módszer

Pár hónappal ezelőtt megjelent a New York Timmes-ban, a házasságkötések rovatban, hogy Cindy Ryan (a nevet megváltoztattuk) férjhez ment. Semmi különlegesen érdekes vagy szokatlan nem volt magában az értesítésben, de akik régen ismerték Cindyt, és aztán megszakadt vele a kapcsolatuk, mint például nekem, azoknak ez egy falrengető hír volt. Cindy férjhez ment! Negyvenévesen! Mi ez, ha nem kihívás?
Tudják, Cindy az a fajta New York-i nő volt, aki éveken át próbált férjhez menni. Ismerjük a fajtáját. Tíz éve csak róluk olvasunk a pletykarovatokban: ők azok, akik vonzóak (bár nem okvetlenül szépek), és a világon mindent megkapnak, kivéve egyet, a férjet. Cindy egy autósmagazin hirdetésszervezője volt. Értett a hifiberendezésekhez. Termetre akkora volt, mint egy férfi. Tudott lőfegyverrel bánni, és egyedül Utazott. Egyszer a reptérre menet leütötte a részeg taxisofőrt, bedobta a hátsó ülésre, és átült a volánhoz, hogy elérje a gépét. Nem volt éppen a legnőiesebb nő, de mindig volt pasija. Ahogy azonban teltek az évek, elkezdett öregedni, és ha ember összefutott vele valami koktélpartin, mindig részletesen előadta, hogyan lépett le a nagy ő az utolsó pillanatban. A jachtos pasi. A híres festőművész, akinek csak akkor állt fel, ha a fenekébe ecsetet dugtak. A vezérigazgató, aki cicás papucsban megy lefeküdni.
Az ember nem tehetett róla, de ha ránézett Cindy-re, egyszerre vonzotta és taszította. Magában pedig azt gondolta, na ez se fog soha férjhez menni. De ha mégis, akkor biztos valami unalmas bankigazgató veszi el New Jersey-ből. Azonkívül túl öreg is.
Aztán az ember hazamegy, és csak fekszik az ágyban, mert a dolog nem hagyja nyugodni, míg végül felhívja a barátait, és undok hangon azt nyafogja bele a kagylóba:
– Édesem, ha valaha olyan leszek, mint ő, ígérd meg, hogy lelősz egy golyós puskával, rendben?
És erre képzeljék, mi történik! Tévedtünk. Cindy férjhez ment. Igaz, nem olyasvalakihez, akire gondolt, de életében nem volt még ilyen boldog.
Éppen ideje volt már. Elég volt a nyafogásból, hogy nincsenek jó pasik. Elég volt abból, hogy félóránként hívogatjuk a saját üzenetrögzítőnket, hátha keresett valami hapsi. Elég volt abból, hogy mélyen átérezzük Martha Stewart nyomorult szerelmi helyzetét, még akkor is, ha a People magazin borítóján szerepel.
Itt az ideje, hogy férjhez menjünk New Yorkban. Mert igenis lehetséges. Nyugi. Rengeteg időd van. Martha, most figyelj!

HÁROM KASMÍRPULCSI

Őszi hétvége van, esik az eső. Carrie és Mr. Big egy étteremben ülnek Bridgehamptonban. Tömeg van, ami bosszantó, és a főpincér, aki mindig szokott nekik helyet szerezni, nincs ott. Így aztán Carrie és Mr. Big a pultnál esznek, a fejüket összedugva. Először azt az új dolgot akarták kipróbálni, amit Mr. Big születésnapján is csináltak: négy különböző főfogást rendelni, mintha egy kínai étteremben lennének.
De Mr. Big pont ugyanazt akarja enni, mint Carrie, ezért végül egyformát rendelnek.
– Nem haj? – kérdezi Mr. Big.
– Dehogy baj – feleli Carrie azon a nevetséges, kisbabás hangon, amin újabban gügyörésznek egymással.
– Olyan álmi vagyok, hogy semmi sem bír zavarni.
– Én is álmi vagyok – nyafizza Mr. Big. A könyöke Carrie-hez ér. Aztán oldalba böki.
– Bi-bib – mondja.
– Hékás! Ne tehénkedj ide! Ez az én térfelem.
– Hirtelen halál – morogja Mr. Big, odahajol, és a villájára döfi Carrie spagettiját.
– Hirtelen halál neked!
– Na gyere, próbálj megütni! – kiáltja Mr. Big, és nevetve Carrie karjába bokszol.
– Szóval, itt vagytok – mondja valaki a hátuk mögött. Samantha Jones az, a barátainak csak Sam, három kasmírpulcsival a nyakában.
– Gondoltam, hogy itt lesztek.
– Aha – feleli Mr. Big. Samantha és Mr. Big nem jönnek ki egymással. Amikor egyszer Samantha rákérdezett, Carrie elmagyarázta, hogy Samantha mindig ronda dolgokat mond neki, és ez nem tetszik Mr. Big-nek. Sam erre Felhúzta az orrát, és azt felelte:
– Tudsz magadra vigyázni.
Samantha filmekről kezd el beszélgetni, úgyhogy Carrie-nek sincs más választása, neki is filmekről kell beszélnie. Mr. Big nem szeret filmekről beszélgetni. Carrie egy idő után azt kívánja, hogy Samantha tűnjön el, és ő végre nyugodtan beszélgethessen Mr. Big-gel kedvenc új témájukról, hogy egyszer majd Coloradóba költöznek. Kicsit szégyelli, hogy ezt kívánja Samantha-tól, de néha van ez így, amikor az ember egy hapsival vacsorázik. Nem tehetünk róla.

BUZGÓMÓCSINGOK, BALFÉKEK, SZERENCSÉTLEN HÜLYÉK

– David P. készítette – mondja Trudie. Trudie egy tini-magazin főszerkesztője. Negyvenegy éves, de időnként aranyos tizenhat éves kislánynak tűnik, hatalmas kék szemeivel és fekete hajával.
Hátradől a székben, amely egy fényképekkel telezsúfolt polc előtt áll.
– Úgy hívom ezeket, hogy Trudie és az illető. A fényképeken én vagyok, és azok a szerencsétlen hülyék, akikkel eddig jártam. Szeretem katalogizálni a dolgokat. A kétéves kapcsolatok voltak a specialitásaim. Mindent elkövettem, hogy normálisan működjenek. Órákon át beszélgettünk az elkötelezettségről. Veszekedtünk. Aztán rájöttem, hogy tudod, mi van? Nem bírok megváltoztatni egy negyvenéves férfit, aki utálja a nőket. Ez nem az én gondom. Határidőt tűztem ki magamnak. Azt mondtam, legkésőbb negyvenévesen férjhez kell mennem. Éppen David P.-vel jártam, aki ötvenéves volt, és nem volt hozzám őszinte. Megmondtam neki, hogy férjhez akarok menni. Kifogásokat talált ki. Újra és újra visszacsalogatott magához. Menjünk el együtt erre a kínai utazásra, aztán ha visszajöttünk, megbeszéljük, mondogatta. Emlékszem, éppen Velencében voltunk a Gritti-palotában, egy olyan szobában, aminek a Canale Grandére nyílik a fatáblás ablaka. Nézzünk szembe a tényekkel, mondta akkor. Soha nem fogsz olyan férfit találni New Yorkban, aki házasodni akar. Miért nem maradunk így együtt örökre? Na, ekkor hagytam ott.
Amikor Trudie visszajött New Yorkba, előkotorta a régi telefonregisztereit, és minden hapsit felhívott, akit valaha is ismert New Yorkban.
– Ahogy mondom, szó szerint minden krapekot, akivel valaha telefonszámot cseréltem, és akikről annak idején azt gondoltam, hogy buzgómócsingok, balfékek, szerencsétlen hülyék vagy kopaszok. A listán a férjem is szerepelt. Ö volt az utolsó név. Emlékszem, arra gondoltam, ha ez se sikerül, nem tudom, mit csinálok.
Ez persze tipikus New York-i női szerénység, mert a New York-i nők mindig tudják, mit csináljanak. Az igazság az, hogy Trudie háromszor vacsorázott a jövendőbeli férjével (akiről akkor még nem sejtette, hogy valaha a férje lesz), aztán a krapek két hónapra elutazott Oroszországba. Nyár eleje volt, Trudie a Long Island-re ment nyaralni, és tisztára elfelejtette az illetőt. Igazság szerint két másik hapsival kezdett járni.
Trudie elmosolyodik, a körmét nézegeti.
– Ő persze nem felejtett el: megkeresett a nyár végén, és megint találkoztunk párszor. Az a lényeg, hogy bármikor ki tudj szállni. Nem szabad engedni nekik. Nem szabad, hogy azt gondolják, itt ez a szegény, szerencsétlen kis nő, aki nem tud nélkülük élni. Mert nem így van. Igenis tudsz élni nélkülük.
New Yorkban úgy lehet férjhez menni, ha az ember betart két szabályt.
– Édesnek kell lenni – mondja Lisa, harmincnyolc éves, egy kábeltévés csatorna tudósítója.
– Ugyanakkor – teszi hozzá Britta a fotóügynök – bármit azért nem engedhetnek meg maguknak veled szemben.
Ezeknek a nőknek nagy előnye a koruk. Ha egy nő kibírta Manhattanben harminc-sokéves koráig, akkor nagy valószínűséggel már tudja, hogyan kaphatja meg, amit akar.
Így aztán, ha egy ilyen nő kiszemel magának egy palit potenciális férjnek, az illetőnek gyakorlatilag nulla az esélye a menekülésre.
– Az idomítást már a legelső napon el kell kezdeni – mondja Britta.
– Az elején még nem tudtam, hogy férjhez akarok menni hozzá. Csak annyit tudtam, hogy kell nekem, és mindenre hajlandó vagyok azért, hogy megkapjam. És azt is tudtam, hogy ez sikerülni fog. Nem tehetsz úgy, mint egy hülye kiscsaj, aki csak gazdag emberhez akar feleségül menni. Egy kicsit számítónak kell lenni. Mindig egy picivel többet kell akarni annál, mint amid van. Vegyük például Barry-t (a férj). Eleinte utálta, ahogy bántam vele, de ő sem akart olyan tipikus lányt, aki mindent megenged neki. Ha most valaki megkaphatná, jól járna vele. Okos, édes, főz és takarít. És tudjátok, hogy az ehhez vezető út minden lépését mennyire utálta?
Mielőtt Barry-vel találkozott volna, Britta az a fajta nő volt, aki elküldi a vacsorapartnerét a ruhatárba egy doboz cigiért, és azalatt lelép egy másik hapsival.
– Egyszer felhívtam Barry-t a síelésből, Aspen-ből, és tíz percen keresztül veszekedtem vele, mert valaki mással akart szilveszterezni. Igaz, hogy ez csak egy hónappal a megismerkedésünk után volt, de akkor is.
Ezután már Barry igyekezett jól viselkedni. Csak két dologban maradt problémás kissé. Egyrészt szeretett más nők után forgolódni, másrészt meg néha arról panaszkodott, hogy nincs elég helye, különösen miután Britta odaköltözött hozzá.
– Először is ügyelni kell rá, hogy mindig jól érezzük magunkat – mondja Britta.
– Ezért főztem. Mindketten felszedtünk vagy tizenöt kilót. Többször berúgtunk együtt. Néztük, ahogy a másik egyre részegebb lesz. És segítettünk egymásnak, amikor valamelyikünk rosszul lett. Váratlan dolgokat is kell csinálni. Például arra jön haza, hogy a lakásban mindenütt gyertyák égnek, és finom meleg vacsi várja. Vagy rábeszélem, hogy vegye fel a ruháimat. De a pasikkal azért mindig résen kell lenni. Soha ne húzd fel az orrod, amiért az idejük nyolcvan százalékát nem veled töltik. De amikor veled vannak, fontos, hogy képesek legyenek figyelni rád. Miért kéne egy másik nőt bámulni, amikor veled vacsoráznak? Egyszer, amikor Barry-nek majd kiesett a szeme, úgy fejbe vertem, hogy majdnem leesett a székről. Azt mondtam neki: nyálcsorgatást befejez, meghúzza magát, eszik szépen.
Megtartani őket, az megint egy más ügy.
– Ebben a városban nem érdekli a nőket, ha egy férfi nős vagy menyasszonya van – mondja Britta.
– Akkor is szétteszik a lábukat neki. Folyton résen kell lenni.
Néha Mr. Big magába fordul, és olyankor csak a felszínen Mr. Big. Barátságos mindenkivel. Vagy mondjuk inkább megnyerő. Mindig tökéletes a megjelenése. Fehér mandzsetta. Arany kézelőgombok. Hozzá illő nadrágtartó (bár szinte soha nem veszi le a zakóját). Ilyenkor nem könnyű vele. Carrie nem tud jól bánni azokkal az emberekkel, akiket túl konzervatívnak tart. Nincs hozzászokva. Ahhoz van szokva, hogy mindenki részeg, és be van lőve (vagy éppen nincs belőve). Mr. Biget nagyon feldühíti, amikor Carrie meredek szövegeket nyom, például, hogy nincs rajtam bugyi, miközben van rajta. Carrie szerint viszont Mr. Big túlságosan is barátságos másokhoz, különösen a modellekhez. Elmennek együtt valahová, ahol egy fotós egyszer csak azt mondja: megengedi? És már viszi is Mr. Biget, hogy lefényképezze valami modellel. Hát ez felháborító! Egyszer egy modell az ölébe ült, mire Carrie sarkon fordult, és mérgesen azt mondta:
– Mennem kell.
– Hé, ne vedd már annyira komolyan! – próbálta engesztelni Mr. Big.
Carrie a modellhez fordult:
– Ne haragudj, de a barátom ölében ülsz.
– Csak pihenek – felelte a modell.
– Az nem ugyanaz.
– Meg kell szoknod ezt is -mondta Mr. Big.

AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS KEDVÉÉRT

Rebecca huszonhat éves újságíró, tavaly ment férjhez, és most éppen azt a történetet meséli, amikor egyszer a bankár barátja névjegyei közé begyűrve megtalálta egy másik nő telefonszámát.
– Felhívtam a számot, és egyenesen megkérdeztem attól a libától, hogy mi folyik itt.
A nő persze elmondta, hogy Rebecca barátja vacsorázni hívta.
– Ez már sok volt. Nem kezdtem el ugyan ordítozni a nővel, de úgy viselkedtem, mint egy brazil szappanopera szereplője. Megmondtam neki, hogy tartsa távol magát a pasimtól, és fel ne merje hívni telefonon. Azt mondta, klassz hapsid van, legyél, hozzá kedves. Azt feleltem, ha annyira klassz, miért téged hívogat, amikor velem lakik? Aztán felhívtam őt is. Volt képe hozzá, hogy számon kérje rajtam, amiért szerinte a magánügyeibe avatkozom. Azt mondtam neki: Tisz-tázzunk valamit, öreg! Ha velem jársz, nincsenek magánügyeid. Még két nappal az eset után is abban a hitben voltam, hogy vége. Aztán kihevertük az ügyet, és három hónappal később megkérte a kezemet.
De vannak más módszerek is. Amikor Lisa már két hónapja járt a jövendőbeli férjével, Robert-tel, a férfi kezdte nehezen tűrni az elkötelezettséget.
– Mit szólnál hozzá, ha másokkal is találkozgatnék? – kérdezte egyszer.
– Szerintem ki kéne próbálnod más nőket is, az összehasonlítás kedvéért – felelte Lisa holt lazán.
– Különben hogy tudnál engem értékelni?
Ez betett a pasasnak.
– Az egész önbizalom kérdése – magyarázza Lisa.
– A férfiaknak érezniük kell, hogy vannak bizonyos határok, hogy nem fogsz mindent szó nélkül hagyni.
Az egyik szokványos gond, amikor az ember együtt él valakivel, és az illető nem tesz semmit, nem kéri meg a kezed. Egy kis odafigyeléssel ezt is meg lehet oldani.
– Most hallottam valakitől – meséli Trudie.
– A nő egy éve együtt él valakivel. Egyik reggel felébred, és megkérdezi a palitól: összeházasodunk? Az nemet mond.
Erre a nő:
Költözz el, de most rögtön! A hapsi még azon a hétvégén megkérte a kezét.
– Az egyik legnagyobb hiba, ha egy nő nem beszél házasságról mindjárt az elején – mondja Lisa.

INKÁBB ELMEGYEK

Nem bírom tovább, gondolja Carrie, amikor felébred. Ott fekszik, és Mr. Biget nézi, mire az végre kinyitja a szemét. És ahelyett, hogy megcsókolná Carrie-t, kimegy a fürdőszobába. Na, ennyi volt, gondolja Carrie.
Amikor visszamászik az ágyba, Carrie azt mondja neki:
– Figyelj, gondolkoztam a dolgon.
– Igen?
– Ha nem vagy belém őrülten és halálosan szerelmes, ha szerinted nem én vagyok a legszebb nő, akit életedben láttál, akkor inkább elmegyek.
– Aha – mondja Mr. Big.
– Nem gond, de tényleg.
– Oké – feleli Mr. Big, kicsit óvatosan.
– Szóval, tényleg ezt akarod?
– Te ezt akarod?
– Nem, nem igazán. De nem akarok olyas-valakivel együtt lenni, aki nem szerelmes belém.
– Nézd, ebben a pillanatban nem garantálhatok semmit. De a helyedben maradnék. Meglátjuk, mi lesz.
Carrie visszadől a párnára. Vasárnap van. Olyan rossz lenne most elmenni. Mit csinálna egész nap?
– Oké – mondja -, de csak egy darabig. Tudod, nem érek rá egész életemben várni. Valószínűleg nemsokára meghalok. Mondjuk, úgy tizenöt év múlva.
Cigarettára gyújt.
– Rendben – egyezik bele Mr. Big.
– De addig is, csinálnál nekem egy kávét? Légy szíves.
Naomi tavaly ment férjhez, harminchét évesen. Egy reklámügynökség elnöke, tipikus New York-i nő.
– Mindenféle pasival jártam már, megvolt minden méret és típus. Aztán egyik nap besétál az ajtón a tökéletes, aki ráadásul szöges ellentéte volt mindannak, amire addig vágytam.
Más szóval, ő volt a közmondásos rosszfiú.
Harmincöt évesen Naomi épp taxira várt a Madison Avenue-n, kosztümben és magas sarkú cipőben, amikor elhúzott mellette egy hosszú hajú férfi motorral, és rá se nézett.
– Egyszerre úgy éreztem, nem érdekelnek már a kiéhezett művésztípusok. Rohadtul elegem lett abból, hogy mindig én fizetek az étteremben.
Carrie könyvbemutatóra megy egy múzeumba, Same-t is magával viszi. Rég találkoztak. Egyik barátnőjével sem találkozott mostanában, úgy tűnik, minden szabadidejét Mr. Big-gel tölti. Mindkét nőn fekete nadrág és fekete cipő van, és amikor a lépcsőhöz érnek, szembetalálkoznak Z. M.-mel, a média-mogullal, aki épp lefelé jön, és az autójába készül beszállni.
Nevet.
– Kíváncsi voltam, ki ez a két nő, aki itt caplat a járdán.
– Nem caplattunk – mondja Sam.
– Beszélgettünk. A sofőr ott áll a limuzin nyitott ajtaja mellett.
– Csörögjetek rám valamikor – fejezi be Z. M.
– Hívj majd fel – mondja Sam szinte ugyanakkor, miközben mindketten tudják, hogy egyikük se fog telefonálni. Sam felsóhajt.
– Na, és hogy van Mr. Big?
Carrie hímez-hámoz, nyomja a nem-is-tudom lemezét, hogy Aspen-be készülnek, meg hogy Mr. Big azt tervezi, hogy jövő nyáron kivesznek egy házat ők ketten valahol, de hogy ő, Carrie, nem biztos a dolgában és...
– Ne csináld már! – kiált fel Sam.
– Bárcsak nekem lenne barátom! Bárcsak találnék végre valakit, akivel lenne kedvem együtt tölteni a hétvégét, az isten szerelmére!
Van egy nagy különbség a férjhez menni tudó és a nem tudó New York-i nők között.
– Lényegében annyi a recept, hogy lépj túl magadon – magyarázza Rebecca.
– Azaz, ne ábrándozz arról, hogy Mort Zuckerman fog elvenni.
– Én már csak három tulajdonságra figyelek – mondja Trudie.
– Okos legyen, sikeres és aranyos.
Nem hiszik, hogy soha nem tudnak majd férjhez menni.
– Mindig úgy gondoltam, hogy várok, ameddig kell. Előbb-utóbb csak megtörténik – reménykedik Trudie.
– Szörnyű lenne, ha nem történne meg. Miért ne mehetnék én is férjhez? De New York azért mégiscsak New York marad.
– Arra kell rádöbbennie az embernek, hogy a férfiak szocializálása szempontjából, mármint hogy lélekben felkészüljenek a házassága, szóval ebből a szempontból New York a legrosszabb hely – mondja Lisa.
– Az agglegények nem járnak össze a házaspárokkal. Nincsenek hozzászokva a meghitt családi környezet hangulatához. Gondolatban kell őket oda eljuttatni.

EGY KIS MEGHITTSÉGRE VÁGYOM

Carrie és Mr. Big egy jótékonysági estre mennek, melyet egy régi színházban tartanak, és remekül érzik magukat. Carrie előtte fodrásznál volt. Mostanában egyfolytában fodrászhoz jár, és amikor azt mondja a fodrásznak: ezt már tényleg nem engedhetem meg magamnak, a fodrász azt feleli: nem engedheti meg magának, hogy ne jöjjön el.
Vacsora előtt Mr. Big, egy szivarral a szájában, azt mondja: nem érdekel! Megtámadja a megterített asztalt, és kicseréli a névkártyákat úgy, hogy egymás mellett ülhessenek. Egész este egymás kezét fogják. Az egyik pletykarovat vezetője így jellemzi őket: elválaszthatatlanok vagytok, mint mindig. Az utána következő hét jól telt, de a végére valami elromlott Carrie agyában. Lehet, hogy akkor, amikor Mr. Big egyik barátjánál voltak egy buliban, és voltak ott házaspárok és gyerekek is. Carrie kint játszott a gyerekekkel, hajtotta a pedálos autót, a gyerekek meg folyton lepotyogtak. A szülők erre kijöttek, és azt üvöltötték a gyerekeknek, hogy mars vissza a házba. Nem volt igazuk, mert egyik gyereknek se történt semmi baja.
Carrie elhatározza, hogy megint megkínozza Mr. Biget.
– Szerinted mi jól megvagyunk? – kérdezi elalvás előtt.
– Időnként – feleli Mr. Big.
– Az nekem nem elég – mondja Carrie. Tovább gyötri Mr. Biget, aki végül már könyörög, hogy hagyja aludni. De amikor másnap reggel felébred, még motoszkál benne valami.
– Miért csinálod ezt? – kérdezi Mr. Big.
– Mién nem tudsz jó dolgokra koncentrálni, például arra, ami a múlt héten történt?
Mr. Big elmegy az ágy mellett, rápillant Carrie-re, és így szól:
– Nézzék csak ezt a szomorú arcocskát!
– Carrie megtudná fojtani ilyenkor.
– Később még visszatérünk erre, megígérem – mondja Big.
– Nem tudom, lesz-e később – feleli Carrie.
Lisa egy híres publicista tiszteletére rendezett fogadáson volt, egy elegáns házban, a Keleti Ötvenedik utca környékén. Lisa férje, egy jóképű üzletemberféle is eljött. Rózsaszín Margaritáját kortyolgatva, Lisa elmagyarázta a dolgot.
– Amikor elhatároztam, hogy keresek magamnak egy állandó pasit, végiggondoltam az összes olyan helyet, ahol valaha is férfiakkal ismerkedtem meg. Kiderült, hogy nem a Bowery bárban kell keresgélnem, mert általában valakinek a lakásán bonyolódtam új kapcsolatokba. Így hát, kiterjesztettem a hálót. Minden lakáson tartott buliba elmentem, ahová csak tudtam. Ha megismerkedem valakivel, nálam az első pár randi alatt az a szabály, hogy nem kellenek a nagy bulik. Az kész öngyilkosság lenne. Nem kell kiöltözni. Nem kell nagyon felpörögni. Ilyenkor csak a hapsira figyelj, ne a társaságra. A férfiak szeretik a kényelmet. Egy kis meghittségre vágynak. Beszélgess velük a személyiségükről, hiszen a legtöbb férfi saját magáról alkotott képe tizennégy éves korából való.
Visszatérve az irodába, Trudie az asztalán álló nagy fényképre mutat. Göndör hajú férfi a homokos tengerparti strandon.
– A férjem egy igazi kincs. Annyira megért engem. Ha végre megtalálod az igazit, onnantól kezdve olyan könnyű! Azoknál a pároknál, akik folyton veszekednek és drámáznak, valami komoly haj van. A férjem soha nem veszekszik velem. Szinte soha nem veszünk össze semmin. Az esetek 99 százalékában annyira normális tud lenni, hogy hálából, amikor nagyon ragaszkodik valamihez, beadom a derekam.
Aztán hirtelen, fura módon minden rendbe jön.
Mr. Big telefonál.
– Mit csinálsz mos?
– Tudod azt, amit néha csinálni szoktam – feleli Carrie.
– Egy cikket írok.
– Miről?
– Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy Coloradóba költözünk, és lovakat tartunk, meg a többi baromság? Na, pont erről írok.
– Hát – mondja Mr. Big.
– Gyönyöri cikk lesz.

fel