Szex és New York

19.

A New York-i dilis csajok majd megőrülnek egy kisbabáért

Mr. Big Kínából telefonál, kissé ki van akadva. Elveszett a csomagja. Most ott ül a szállodai szobában, egy szál farmernadrágban és pólóban, és még tiszta fehérneműje sincs.
– Ha ez öt évvel ezelőtt történik meg, valaki biztosan repül – mondja.
– De már nem vagyok a régi. Más ember lettem. Ha nem tárgyalnak velem piszkos farmerben, basszák Meg.
– Képzeld, mi történt – meséli Carrie.
– Telefonált a barátod, Derrick. Azt mondja, Laura teherbe akar esni, de ő nem szeretné, így minden este úgy csinál, mintha elélvezne, pedig nem, aztán kimegy a fürdőszobába, és kiveri a farkát. És Laura minden este az Én és a kisbabám című, anyaságra felkészítő videokazettát nézi.
– A töketlen hülyéje – mondja Mr. Big.
– Derrick azt állítja, nem engedheti meg magának, hogy gyereke legyen, mert még nem tart ott a karrierje építésében.
– És te, hogy vagy? – kérdezi Mr. Big, az éneklő stílusában.
– Kösz jól – feleli Carrie sötéten.
– Azt hiszem, terhes vagyok.
– Kisbaba. Kisbabánk lesz.
Carrie nem tudja, hogy ez most mit jelent.
Tudják, ha valakinek gyereke születik, az bizonyos következményekkel jár New Yorkban. Persze, van olyan szülő, aki normális marad. De a többség épp ellenkezőleg. Megkergülnek. Adják össze mindazt az energiát és agressziót, a zsákutcákat és a megoldatlan ügyeket, amik beleférnek egy karrierbe, és képzeletben próbálják meg mindezeket egy gyerekre vonatkoztatva alkalmazni. Ha saját csemetéről van szó, a korábbi ártalmatlan New York-i neurotikusokból flepnis bolondok lesznek.
Ez Carrie számára akkor vált világossá, amikor villásreggelire ment a SoHó-ba, a barátaihoz, Packard és Amanda Deale-hez. Packard és Amanda (normálisak) Chester szülei, aki fel-alá masírozik a lakásban, és közben egy esernyővel kopog a padlón. Az egyik anyuka (nem normális) nem bírja ki szó nélkül, és megjegyzi, hogy ez nem együtt játszás, hanem párhuzamos tevékenység, de ez teljesen rendben van, mert ebben a korban még senki sem várhatja el tőle, hogy kölcsönadja a játékait, ezt ugyanis Chester egyelőre még nem képes meg-tenni.
Sokakhoz hasonlóan, akiknek gyerekük született, hirtelen Deale-éknek is lett egy csomó kisgyerekes barátjuk. Hol szedték össze őket? Packard és Amanda talán egy óvodai szülői értekezleten ismerték meg új barátaikat? Vagy mindig is jóban voltak, csak nem jártak össze, de most, hogy nekik is lett gyerekük, hirtelen szárba szökkent a takarékon pihentetett barátság?
Az új barátok egyike Jodi, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindenkitől csak fehér babaruhát fogadjon el, mert meg van győződve arról, hogy a textilfesték allergiás reakciókat okozhat a baba bőrén. Azután ott van Suzanne, aki nem engedi, hogy a bébiszitter bekölnizze magát, mert nem akar arra hazajönni, hogy a kisbabája valaki más (olcsó) kölnijétől bűzlik. No meg Maryanne, aki egyik bébiszittert rugdosta ki a másik után, titokban persze direkt, amíg végül otthagyta az állását, és most ő maga van otthon a gyerekkel.
És ezek a jelenségek nem korlátozódnak kizárólag az anyukákra. Az talán nem fura, amikor apa és fia egyforma anorákban, görkorcsolyában és bukósisakban virítanak? Vagy az az apuka, aki a csemetéje fejét puszilgatja, majd a kölyök pracliját megragadva táncot lejt vele a babakocsi körül (ha egy kétéves gyereket egyáltalán zavarba lehet hozni valamivel, annak ez a módja), és közben azt énekli: nem kell más csak egy gyerek, egy gyerek, no meg három-négy év szabi!
Az nem ugyanaz, ha az ember majd megőrül a boldogságtól, amiért gyereke van, illetve, ha tényleg meg is őrül. A szélsőséges eseteket is számba véve, a New York-i szülőket egy szóval talán így lehetne a legjobban jellemezni: pszichopaták. Nem tudni, kire sújt le a rejtélyes kór, vagy milyen formát ölt, de – Packard szavaival élve – ez nem szülői szeretet, ez megszállottság.

ALEXANDRA!

Carrie az említett lakásban üldögél a kanapén, és egy egészen normálisnak tűnő nővel beszélget. Becca-nak hosszú szőke haja van, és olyan hosszú, vékony orra, hogy az embernek az jut róla eszébe: ennek az orrnak saját martinispohár jár. Becca épp most költözött új lakásba a Keleti Hetvenedik utca környékén, és most éppen azt meséli, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az, ha az ember belsőépítészt fogad – az egyik barátom nem bírta leállítani a belsőépítész vásárlásait, szörnyű volt! -, amikor hirtelen egy fodros ruhás, fekete masnis kislány a szavába vág.
– Anyu, kérem a cicit!
– Alexandra! – (miért hívnak manapság gyakorlatilag minden gyereket Alexandernek vagy Alexandrának?) csitítja Becca hangosan suttogva.
– Most nem. Menj, és nézd a videót!
– De neki is cicitejet adnak – mondja Alexandra, és egy nőre bök, aki a sarokban egy csecsemőt szoptat.
– Ő még kisbaba. Egészen kicsi baba. Igyál egy kis gyümölcslét.
– Nem kérek gyümölcslét! – feleli Alexandra csípőre tett kézzel.
Becca égnek emeli a tekintetét. Feláll, ölbe veszi a kislányt, aki egyből az anyja blúzát kezdi babrálni.
– Még... szoptatsz? – kérdezi Carrie, a lehető legudvariasabb hangon.
– Előfordul – feleli Becca.
– A férjem rögtön szeretett volna egy másik gyereket is, én viszont nem. Olyan fárasztó New Yorkban gyereket nevelni. Nem igaz, te kis szörnyeteg?
Lenéz a gyerekre, aki most az ujját szopja. Alexandra az anyját nézi, azt várja, hogy gombolja ki a blúzát. Aztán a gyerek Carrie-re mered, és gonosz pillantásokkal méregeti.
– Cicitej, cicitej – mondja.
– Na gyere, Alexandra, megnézzük, hol a fürdőszoba – mondja Becca.
– Azt hittem, már rég leszoktunk erről.
A gyerek bólint.
Becca nem az egyetlen anyuka a társaságban, aki nem egészen jól kezeli a gyerekét. A hálószobában Julie, egy alacsony, sötét hajú nő, aki civilben egy étterem üzletvezetője, most hatéves fia, Barry mellett üldögél. Barry ennivaló gyerek, hátborzongatóan hasonlít az anyjára, és az ó haja is sötét. Nem látszik viszont boldognak. Kétségbeesetten kapaszkodik Julie-ba. Amikor valaki megszólítja, szinte az anyja nyakába mászik.
– Szállj már le rólam. Olyan nehéz vagy – mondja Julie Barry-nek, de igazából nem tesz semmit az ügy érdekében. Barry nem játszik a többi gyerekkel, és nem engedi, hogy az anyja más felnőttekkel beszélgessen. Carrie hamarosan megtudja, hogy ez mindig így van velük: elmennek vendégségbe, néha felnőtt bulikba is, de mindig csak egymással beszélgetnek. Arról is értesül, hogy Julie-nak van egy matraca Barry szobájában, és a legtöbbször azon is alszik. Julie férje a másik szobában alszik. Válni készülnek.
– Szerintem ez teljesen normális – mondja Janice, vállalati jogász, egyike azoknak a flepnis anyukáknak, akik nem szégyellik bevallani.
– Szeretem a fiamat. Andy tizenegy hónapos. Ő egy Isten, és ezt meg is mondom neki, mindennap. Valamelyik nap úgy találtam rá, hogy a kiságyában feküdt, és azt kiabálta: én, én, én. Harmincéves korom óta szeretnék gyereket. Amikor végre megszületett (Janice most harminchat éves), azt mondtam magamnak: ez az én igazi élethivatásom. Anya lettem. Nem fogok visszamenni dolgozni. De három hónap múlva már tudtam, hogy vissza kell mennem dolgozni. Mert túlságosan rátelepszem a gyerekre. A park-ban úgy ugrándozom körülötte, hogy a bébiszitterek azt hiszik, megbolondultam. Naponta ezerszer is megpuszilom. Alig várom, hogy hazaérjek és megfürdessem. Megőrülök a testétől. Rám férfi nem volt még ilyen hatással!
Janice még azt is elmeséli, hogy ha Andy rápillant egy másik gyerek játékára, akkor ő azonnal vesz neki egy ugyanolyat. Egyszer például úgy látta, hogy tetszik neki egy új kondigép. Csak a Tizennegyedik utcában kapott pont olyat, és a fején hozta haza, mert nem bírta kivárni, hogy taxit fogjon.
– Az emberek ujjal mutogattak rám az utcán – meséli.
– Mindenki azt hitte, hogy megkergültem. Aztán hazaértem, és odaadtam neki, ö meg sírva fakadt.
Hogy mitől lett Janice ilyen?
– Azt hiszem, ez New York – mondja. Megvonja a vállát.
– Állandó versenyhelyzet. Azt akarom, hogy a fiamnak meglegyen mindene, ami másnak megvan, és még több is. Azonkívül meg, én mindig is fiút szerettem volna. A fiúk tőrödnek az anyjukkal.

BÉBISZITTER-KAMERA

Másképpen fogalmazva, miután éveken át olyan férfiakkal találkozott, akik nem hajlandóak elkötelezni magukat és megbízhatatlanok, a fiúgyerek lesz a férfipótlék.
– Így van – mondja .Janice.
– A férfiakban nem lehet megbízni. Senkiben sem bízhatsz, aki nem a te véred. A férjem afféle másodrendű állampolgár a családban. Régen teljesen odáig voltam érte, de aztán megszületett a gyerek. Ha ma olyasmivel próbálkozik, hogy például „hoznál nekem egy kólát?", röviden közlöm vele, hogy hova húzzon el.
Időközben egész kis tömeg gyűlik össze a nappaliban. A kör közepén egy kissé reszkető kislány álldogál, balettcipőben és tütüben.
– Brooke ragaszkodott hozzá, hogy a balett ruháját vegye fel. Hát nem aranyos? – kérdezi egy magas nő, sugárzó arccal.
– Amikor nadrágot akartam ráadni, sírva fakadt. Tudta, hogy ma a balett ruhát kell felvennie, hogy táncolhasson. Igaz, nyuszikám?
A nő előrehajol, kezeit szorosan összekulcsolja a mellén, feje félrehajtva, arcán, mely most szinte a gyerek arcához ér, merev, erőltetett mosoly. Azután különös mozdulatokat végez a karjaival.
– Dobj egy puszit! Dobj egy puszit! – sikítja. A kislány kitartóan mosolyogva pici tenyerét a szájához emeli, csücsörít, és levegőt fúj. Az anyuka hangosan visítozik a gyönyörtől.
– Pukedlit is tud – jegyzi meg Amanda Carrie-nek, némi iróniával a hangjában.
– Tud pár trükköt. Az anyukája elintézte, hogy Brooke az egyik bébi-magazin címlapjára kerüljön, és azóta begolyózott. Akármikor felhívom, mindig éppen „pápá" mennek Brooke-kal. A kislányt egy modellügynökség foglalkoztatja. Persze helyes kislány, dehát ...
Most egy másik anyuka közeledik, egy kétéves kisfiút vezet kézen fogva.
– Vigyázz, Garrick, asztal. Asztal, Garrick. Mondd szépen, hogy asztal. Mit szoktunk csinálni az asztalnál? Eszünk, Garrick. Az asztalnál enni szoktunk. Hogy írják azt, hogy asztal? A, sz, t, a, l! Garrick, szőnyeg. Garrick, sző-nyeg, sz, ő, ny, e, g, Garrick...
Amanda hagymás-mártogatós szószt készített.
– Ne haragudj – mondja neki Georgia, egy kockás kosztümös nő.
– Hagymás szósz? Légy szíves, figyelj oda, nehogy a gyerekek keze ügyéhe kerüljön! A sótól és a zsiradéktól egyszerűen megvadulnak.
Ez a kijelentés nem akadályozza meg abban, hogy bele ne dugja az ujját a számára förtelmes keverékbe, és meg ne kóstolja.
– Gyerekek, voltatok már a Sutton konditeremben? – kérdezi most Georgia.
– Egyszerűen mesés! El kell vinned Chestert a Sutton-ba! Olyan, mint a David Barton konditerem, csak gyerekeknek. Tud már beszélni? Mert ha igen, összehozhatunk egy gyerek-randit. Rosie már majdnem egyéves, és szeretném, ha belejönne a gyerekrandiba. A babamasszázs-tanfolyamot is csak ajánlani tudom a Kilencvenkettedik utcában. Olyan meghitt! Te, csak nem szoptatsz még mindig? Nem hittem volna.
Georgia benyel még egy adag hagymás szószt.
– Hogy van a bébiszitteretek?
– Jól – feleli Amanda, Packardra pillantva.
– Jamaicai. Szerencsénk van, hogy nálunk dolgozik – mondja Packard.
– Na persze, de biztos, hogy jól ellátja a kis Chestert? – kérdezi Georgia.
– Nekem úgy tűnik, rendben van a gyerek – vonja meg a vállát Packard.
– Na igen, de úgy értem, jól ellátja-e – erősködik Georgia, jelentőségteljesen Amandára pillantva. Ezen a ponton Packard megszökik a társaságukból.
– Az ember nem lehet elég óvatos ezekkel a bébiszitterekkel – suttogja Georgia, Amandához hajolva.
– Eddig tizenegy bébiszitterem volt. Végül biztonsági kamerát szereltettem fel.
– Biztonsági kamerát? – szól közbe meglepetten Carrie. Georgia úgy néz Carrie-re, mintha most látná először.
– Neked biztos nincs még gyereked, ugye? Mindegy, azt hittem egy vagyonba fog kerülni, de nem. A barátnőm látta a tévében. Jön egy ember és felszereli. Órákon át figyelheted rajta a bébiszittert. Én felhívtam a mienket, és megkérdeztem tőle, mit csinált ma. Azt mondja: levittem Jonest a parkba, aztán játszottunk. Folyékonyan hazudik! Ki se ment a házhól! Egész nap csak a tévét bámulta és telefonálgatott. Gyakorlatilag rá se nézett Janes-ra. Minden barátnőmet rábeszéltem a kamerára. Az egyik látta, ahogy a bébiszitter megpróbálja leszerelni a falról!
– A mindenit! – mondja Amanda. Mindjárt rosszul leszek, gondolja Carrie.

HÁZAS SZEX

Carrie a fürdőszobába tart, ehhez Packard és Amanda hálószobája mellett kell elmennie. Julie még mindig az ágyon ül a kis Barry mellett. A gyerek fekszik, arcát anyja ölébe rejti. Becca és Janice is ott vannak. A férjeikről beszélgetnek.
– Hadd mondjak valamit a házaséletről! – szól Becca.
– Mi értelme van egyáltalán?
– Mi értelme van a férjnek? – kérdezi Julie.
– Úgy értem, kinek kell pluszban még egy gyerek?
– Tökéletesen egyetértek – mondja Janice.
– Kivéve, hogy én most éppen szeretnék még egy gyereket. Arra gondoltam, hogy megszabadulhatnék a férjemtől, de nem vagyok benne biztos, hogy eljött-e már az ideje.
Julie a gyereke fölé hajol.
– Mikor nősz fel végre, kisbabám?
Carrie visszamegy a nappaliba. Az ablakhoz lép, egy kis friss levegőre van szüksége. Garrick valahogy elszabadult az anyukájától, és ott áll elveszve a sarokban.
Carrie lehajol hozzá. Kivesz valamit a retiküljéből.
– Psszt! Kisfiú! – mondja integetve.
– Gyere ide!
Garrick kíváncsian közelebb bandukol. Carrie egy kis műanyag csomagot mutat neki.
– Óvszer, Garrick – suttogja.
– Mondd szépen, hogy óvszer. Ó, v, sz, e, r. Ha lett volna ilyenük a szüleidnek, talán nem is lennél most itt.
Két nappal később Amanda telefonál.
– Ma volt életem legrosszabb napja – meséli.
– A bébiszitteremnek gyereke van, fiú, három hónappal idősebb Chester-nél. A gyerek beteg lett, és nekem itthon kellett maradnom Chester-rel. Először megpróbáltam levinni a parkba. Nem tudtam, hol van a játszótér bejárata, és tökre zavarba jöttem, mert a többi bébiszitter már mind bent volt, én meg nem tudtam rájönni, hol kell bemenni. Mindegyik engem nézett, mintha csak azt kérdeznék: hát te meg ki vagy? Azután Chester csúszdázni akart. Vagy hússzor egymás után. Egyfolytában a nagy órát néztem a Fifth Avenue-n. Eltelt öt perc. Aztán lökni kellett Chestert a hintán. Megint eltelt öt perc. Utána bemehetett a homokozóba. Aztán megint hinta. Összesen tizenöt perc. „Nem volt még elég?" – kérdeztem tőle. Rugdosott és visított, amikor beraktam a babakocsijába. Dolgunk van, mondtam neki. Szegény Chester. Száguldottam vele a járdán, ő meg pattogott a babakocsiban, nem tudta, mi van. Próbáltam ruhákat vásárolni, de nem bírtam bevinni a babakocsit a próbafülkébe. Aztán elmentünk a bankba, ott meg a babakocsi leszorult a forgóajtóba. Mégis, honnan a francból kellene tudnom, hogy a babakocsit nem szabad betolni a forgóajtóba? Csapdába estünk. Egy férfinak kellett kitaszigálnia minket, centiről centire. Aztán végre fél tizenkettő lett. Hazavittem, és főztem neki ebédet. Kemény tojást.
Aznap este Carrie felhívja Mr. Biget. Megfeledkezik az időeltolódásról, és álmából ébreszti fel.
– Csak azt akartam mondani neked – mondja -, hogy megjött a vérzésem.
– Szóval akkor nincs baba.
Leteszik a kagylót, de két perc múlva Mr. Big visszahívja.
– Eszembe jutott, mit álmodtam – mondja.
– Azt álmodtam, hogy babánk született.
– Babánk? – kérdezi Carrie.
– Miféle babánk?
– Egy incifinci kisbaba. Újszülött. Ott feküdt köztünk az ágyban.

fel