Szex és New York

23.

Bulizós csajok történetei a szexről és a szenvedésről:
a pasi olyan gazdag, olyan nagyvonalú, és annyira... ronda!

Carrie éppen a Bergdorfs-ból lép ki, amikor összefut Bunny Entwistle-el.
– Szívecském! – kiáltja Bunny.
– Évek óta nem láttalak! Remekül nézel ki!
– Te is – feleli Carrie.
– Ebédelj velem! Most rögtön! Amalita Amalfi, igen ő is New Yorkban van éppen, és még mindig jóban vagyunk, lemondta a megbeszélt ebédünket.
– Biztos Jake telefonjára vár.
– Szóval még mindig találkozgat vele? – Bunny hátraveti platinaszőke haját cobolybundája gallérja mögé.
– Foglaltam asztalt a '21-ben. Légy szíves, ebédelj velem! Egy éve nem voltam New Yorkban, és meghalok azért, hogy valami jó helyen ehessek.
Bunny negyven-egynéhány éves, még mindig gyönyörű, LA-ben lebarnult, egykori tévészínésznő, aki azelőtt évekig New Yorkban lógott. Igazi bulizós csaj, és annyira vad, hogy egy férfinak se fordult meg a fejében, hogy esetleg elveszi feleségül, sokan akarták viszont lehúzni a bugyiját.
– Hátulra szeretnék ülni, ahol rágyújthatok, és nem zavarnak – mondja Bunny. Leülnek, és Bunny rágyújt egy kubai szivarra.
– Legelőször is, egy házassági hírről akarok veled beszélni.
– Chloé közelgő esküvőjére gondol, melynek híre a napilapokban jelent meg. Chloé harminchat éves, még mindig klasszikus szépségnek tartják, és egy Jason Jingsley nevű ronda fazonhoz megy hozzá. A szertartás a Galápagos-szigeteken lesz.
– Végül is gazdag, okos és aranyos – mondja Carrie.
– És velem például mindig barátságos volt.
– Na de, édesem! Az olyan pasi, mint Jingles, akiből New Yorkban van egy rakás, nem az a fajta, akihez hozzámész. Barátnak remek: figyel rád, a nehéz helyzetekben mindig számíthatsz rá, és késő esténként – ha magányos vagy, és szörnyen kétségbeesett – azt mondhatod magadnak: nem baj, még mindig hozzámehetek Jingles-hez. Akkor legalább nem kell majd aggódnom a lakbér miatt. De amikor reggel felébredsz, és komolyan elgondolkodsz rajta, rájössz, hogy akkor egy ágyban kellene aludnod vele, és nézni, ahogy a fogát mossa, meg a többi cucc.
– Sandra azt mondta, Jingles egyszer megpróbálta megcsókolni – meséli Carrie.
– Azt vágta a krapek fejéhez: ha egy szőrgombócot kívánnék az ágyamba, vennék egy macskát.
Bunny kicsattintotta a púdertartóját, látszólag a szempillafestéket ellenőrizve, igazából viszont, legalábbis Carrie szerint, az érdekelte, hányan nézik az étteremben.
– Annyira szeretném felhívni Chloe-t, és megkérdezni tőle, mi ez az egész, de nem tehetem, mert már évek óta nem áll szóba velem – mondja Bunny.
– Kaptam egy meghívót, egy olyan múzeum javára rendezett izére, az Upper East Side-ra, és látom a papíron, hogy persze megint Chloé a rendezvény egyik védnöke. Már évek óta nem voltam ilyenen, de komolyan megfordult a fejemben, hogy kicsengetem azt a 350 dollárt, és elmegyek egyedül. Csak hogy lássam, hogy néz ki.
Bunny-ból kitör a híres nevetése, egyszerre több fej fordul feléjük.
– Néhány évvel ezelőtt, amikor eléggé szét voltam esve, és néha nyilvános helyen is kokó volt az orrom körül, időnként felhívott az apám, és azt mondta: gyere haza! Minek? – kérdeztem. Hogy lássalak! Ha látlak, rögtön tudom, rendben vagy-e. Én is így vagyok Chloe-val. Ha látom, mindent tudok róla. Utálja magát? Antidepresszánst szed?
– Nem hiszem...
– kezdi Carrie.
– Mit gondolsz, lehet, hogy isteni látomása volt? – vág közbe Bunny.
– Sok embernek van. Az most nagy divat. Mindenesetre megvan rá minden okom, hogy érdekeljen, mi történt vele. Néhány éve ugyanis magam is majdnem hozzámentem egy olyan fickóhoz, mint Jingles. A helyzet még mindig nem tisztázódott, és szerintem soha nem is fog. Igyunk pezsgőt! Pincér! – Bunny csettint az ujjával. Nagy levegőt vesz.
– Az egész úgy kezdődött, hogy szakítottam egy pasival, akit nevezzünk Dominique-nak. Olasz bankár volt, eurogagyi, és még büszke is volt rá, a jelleme meg olyan volt, mint a skorpióé. Az anyjára ütött. Persze, úgy bánt velem, mint egy ronggyal, én meg elviseltem, és meglepő módon nem is zavart annyira. Legalábbis addig nem, amíg egyszer túl sok pszichedelikus teát nem ittam Jamaicán, és rá nem jöttem, hogy mégsem szeret. De akkoriban még más ember voltam. Még mindig szép és jó családból való lány voltam, mert egy kisvárosban nőttem föl Maine-ben. Tudod, megállítottak az utcán az idegenek, meg ilyesmi, belül viszont nem voltam valami szép. Egyáltalán semmit nem éreztem, sem fizikailag. sem lelkileg. Soha nem voltam szerelmes. Dominique-kel is csak azért éltem három évig, mert az első randinkon megkért rá, meg azért, mert egy eszméletlen jó, kétszobás lakása volt, egy háború előtt épült házban, jó kilátással az East River-re, meg egy nagy háza is East Hampton-ban, a Long Island-en. Nekem meg se pénzem, se munkám: csak egy pár hangalámondásom volt, meg tévéhirdetésekben énekeltem. Így aztán, amikor Dominique-kel szakítottunk, mert rájött, hogy vannak pasijaim, és arra kényszerített, hogy adjam vissza az ékszereket, amiket tőle kaptam, úgy döntöttem, hogy a megoldás az lesz, ha férjhez megyek. Méghozzá gyorsan.

A PUHAKALAP

– Beköltöztem egy barátom lakásába – folytatja Bunny -, és kábé két héttel ezután a Chester-ben, abban a keleti parti, fiatal nagymenők bárjában, megismertem Dudley-t. Öt percen belül felidegesített. Betétes lakkcipő, puhakalap és Ralph Lauren öltöny volt rajta. Az ajka nedvesen csillogott. Magas volt és sovány, állról az ő esetében nem lehetett beszélni, szeme, mint a főtt tojás, ádámcsutkája kitüremkedett. Szó nélkül odaült az asztalunkhoz, és ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinek rendeljen egy Martinit. Ócska vicceket mesélt, és élcelődött az egyedi tervezésű csikóbőr cipőmön. „Boci vagyok, mú, vegyél fel engem is" – azt mondja. „Ne haragudj, de szerintem, te túl nagy marha vagy hozzám" – feleltem. Az is idegesített, hogy nyilvános helyen egyáltalán szóba állok egy ilyen alakkal. Másnap persze felhívott.
– Shelby adta meg a számodat – mondta. Shelby az egyik barátom, és valahogy George Washington leszármazottja. Tudok udvariatlan lenni, de csak egy bizonyos határig.
– Nem is tudtam, hogy ismered Shelby-t – feleltem neki.
– Hát persze hogy ismerem – mondta – még az oviból. Már akkor is egy hülyegyerek volt.
– Tényleg? És erre te? – kérdezem.
– Az egész az én hibám volt. Nem kellett volna vele kezdenem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy részletesen előadom neki, hogyan szakítottam Dominique-kal. Dudley másnap virágot küldött, mert: nem szabad egy szép lánynak szomorkodnia amiatt, hogy elhagyták. Shelby meg felhívott.
– Dudley klassz srác – mondta.
– Tényleg? – kérdeztem.
– És mégis, mi olyan klassz benne?
– Fél Nantucket a családja tulajdona. És Dudley kitartó volt. Ajándékokat küldött: játék macit, egyszer meg egy vermonti sajtkosarat. Naponta háromszor-négyszer felhívott. Először harapós voltam vele. De egy idő után hozzászoktam a rossz humorához, és már szinte vártam a hívását. Elragadtatott figyelemmel bírta hallgatni napjaim jelentéktelen részleteit, például, hogy mennyire dühös voltam, mert Yvonne új Chanel kosztümöt vett magának, nekem meg nem volt erre pénzem, hogy egy taxisofőr kiszállított a kocsiból, mert rágyújtottam, hogy szőrtelenítésnél a borotvával megvágtam a bokámat, meg ilyenek. Csapdát állított nekem, és én ezt tudtam is, de azt hittem, én vagyok az a nő, aki soha nem kerülhet csapdába. Aztán jött az a hétvégi meghívás, Shelby-n keresztül, aki felhívott, és azt mondta:
– Dudley azt szeretné, ha elmennénk vele hétvégére a házába, Nantucket-ba.
– Szó sem lehet róla!
– Nagyon szép háza van. Egy régi ház a főutcán.
– Melyik? – kérdeztem.
– Azt hiszem, az egyik téglaburkolatú.
– Azt hiszed?
– Biztosan tudom. Csak amikor ott voltam, mindig eléggé be voltam baszva. Nem emlékszem kristálytisztán.
– Ha tényleg az egyik téglaburkolatú, akkor majd gondolkodom a dolgon – feleltem. Tíz perccel később Dudley személyesen telefonált. „Már megvettem a repülőjegyedet" – mondta. „A ház pedig tényleg téglaburkolatú" – tette hozzá.

DUDLEY TÁNCOL

– A mai napig nem értem, mi történt azon a hétvégén. Talán az alkohol volt az oka, vagy a marihuána. Vagy az a ház. Gyerekkoromban a szüleimmel egyszer Nantucket-ban nyaraltunk. Nyaralás alatt azt értem, hogy kivettünk két szobát, és két hétig ott voltunk. A bátyámmal aludtam egy szobában, és a szüleim rákot főztek vacsorára egy platnin. Azon a hétvégén lefeküdtem Dudley-val. Nem akartam. A lépcsőfordulóban álltunk, és éppen jó éjszakát kívánt nekem, amikor váratlanul megcsókolt. Nem tiltakoztam. Az ő szobájába mentünk, és emlékszem, ahogy rám feküdt, az első gondolatom az volt, hogy megfulladok, aminek lehetett valami alapja, mert Dudley száznyolcvanhat centi magas volt, aztán meg úgy éreztem, mintha egy kisfiúval aludnék, mert nem volt több hetvenöt kilónál, a teste pedig teljesen szőrtelen volt. Viszont életemben először a szex remek volt. Hirtelen belém nyilallt a gondolat: ha most egy olyan pasival lennék, aki kedves és szeret engem, akár boldog is lehetnék. De amikor felébredtünk, féltem Dudley-ra nézni, nehogy visszataszítónak találjam. Két héttel azután, hogy visszajöttünk New Yorkba, elmentünk egy múzeum javára szervezett rendezvényre az Upper East Side-ra. Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan együtt mutatkoztunk, mióta összejöttünk. És ekkor, mint ez később jellemző lett a kapcsolatunkra, egyik szerencsétlenség jött a másik után. Egy órát késett, aztán nem kaptunk taxit, mert a városban negyvenfokos hőség volt. Gyalog kellett mennünk, Dudley meg szokás szerint semmit nem evett egész nap, úgyhogy majd elájult az éhségtől, ezért valakit el kellett küldeni egy pohár hideg vízért. Ragaszkodott hozzá, hogy táncoljunk, ami gyakorlatilag abból állt, hagy engem nekilökdösött más táncoló pároknak. Utána rágyújtott egy szivarra, amitől rosszul lett és hányt. Közben mindenki azzal tömte a fejem, hogy milyen klassz srác. A barátaimat kivéve. Amalita azt mondta: Ennél te jobbat érdemelsz. Ez nevetséges. Mire én: de olyan jó vele az ágyban! Mire ő: azt akarod, hogy én is rosszul legyek? Egy hét múlva Dudley nem hivatalosan megkérte a kezemet, és én igent mondtam neki. Valahogy szégyelltem Dudley-t, de azt hittem, ez majd elmúlik. Azonkívül eléggé lekötött. Állandóan vásároltunk. Berendezési tárgyakat. Eljegyzési gyűrűt. Régiséget. Perzsaszőnyeget. Ezüstöt. Bort. És ott voltak a hétvégék Nantucket-ban, a látogatások a szüleimnél Maine-ben, de Dudley mindig veszedelmesen elkésett, mindig szervezetlen volt, így mindig lekéstük a vonatot vagy a kompot. A fordulópont akkor következett be, amikor egyszer Nantucket-ba menet negyedszer késtük le a kompot. Éjszakára valami motelben kellett megszállnunk. Én majd éhen haltam, és arra kértem, menjen el, és szerezzen valami kínai kaját, ehelyett visszajött egy jégsalátával és egy szánalmas külsejű paradicsommal. Az ágyban voltam, és próbáltam nem figyelni azokra a hangokra, amik a szomszéd szobában kefélő pár irányából érkeztek, Dudley meg a bakelitasztalnál ülve vágta ki a paradicsom rohadt részeit az ezüst zsebkésével, alsógatyában. Még csak harmincéves volt, de olyan tutyimutyi, mint egy hetvenéves vénember. Másnap reggel rákezdtem: nem gondolod, hogy sportolnod kéne? Felszedni egy kis izmot? Ettől kezdve minden idegesített vele kapcsolatban. A hülye feltűnő öltözködése. Hogy mindig úgy viselkedett, mintha mindenki a legjobb barátja lenne. A három szőke szőrszál az ádámcsutkáján. A szaga. Mindennap megpróbáltam elhajtani a konditerembe. Ott álltam mellette, és kényszerítettem, hogy két és fél kilós kézi-súlyzóval emelgessen, mert csak azt bírta el. Öt kilót fel is szedett, de aztán újra leadta. Egyik este a szüleinél vacsoráztunk a Fifth Avenue-n. A szakács báránysültet készített. Dudley nem volt hajlandó húst enni, üvöltözött a szüleivel, hogy nincsenek tekintettel az étkezési szokásaira, és elszalajtotta a szakácsot a boltba, hogy hozzon barna rizst és brokkolit. A vacsora két órát késett, és amikor végre elkészült, Dudley csak piszkálta az ételt a tányérján. Azt hittem, ott süllyedek el. Utána az apja azt mondta nekem: téged bármikor szívesen látunk, de Dudley-t inkább ne hozd magaddal többé! Akkor kellett volna abbahagynunk, de két hét múlva karácsony volt. Karácsony este Dudley hivatalosan is megkérte a kezemet az egész családom előtt, egy nyolckarátos eljegyzési gyűrűvel. Mindig volt benne valami gonoszkodó, és annyira jellemző volt rá, hogy a gyűrűt egy bonbonba dugta.
– Boldog karácsonyt, ez a tiéd – mondta, azzal átnyújtotta nekem a dobozt.
– Szerintem láss hozzá.
– Köszönöm, most nem kérek édességet – feleltem azzal arckifejezéssel, ami általában helyre szokta tenni.
– Szerintem kérsz – mondta ő, kissé fenyegető hangon. Úgyhogy elkezdtem enni a bonbonokat. A családom rémülten nézte a jelenetet. Akár bele is törhetett volna a fogam, vagy meg is fulladhattam volna tőle. Mégis igent mondtam neki. Nem tudom. előfordult-e már veled, hogy hibás férfival kötöttél eljegyzést, de ha egyszer ebbe a helyzetbe kerülsz, tudd, hogy az olyan, mintha egy megállíthatatlan tehervonaton utaznál. Egyik buli követte a másikat a Park Avenue-n, meghitt vacsorák a Mortimer-ben vagy a Bilboquet-ben. Olyan nők könyörögtek, hogy hadd nézzék meg az eljegyzési gyűrűmet, akiket szinte nem is ismertem. Olyan remek srác; mondogatta mindenki. Tényleg az, feleltem erre én. Közben meg úgy éreztem magam, mint egy címeres ökör. Aztán elérkezett a nagy nap, amikor be kellett költöznünk a frissen vásárolt és tökéletesen berendezett hatszobás lakásunkba a Keleti Hetvenkettedik utcában. Mindent bedobozoltam, és a költöztetők már lent vártak, amikor felhívtam Dudley-t.
– Egyszerűen képtelen vagyok rá – mondtam neki.
– Mire? – kérdezte. Letettem a kagylót. Visszahívott. Eljött hozzám. Elment. A barátai felhívtak. Elmentem otthonról berúgni. Dudley barátai az Upper East Side-on fenték a nagykést. Rossz híremet költötték: valakinél láttak engem hajnali négykor egy szál cowboy-csizmában. Leszoptam valakit egy night-clubban. Be akartam adni az eljegyzési gyűrűt a zaciba. Kalandornő vagyok. Átvertem Dudley-t. A történetnek persze nem lehetett jó vége. Beköltöztem egy kis garzonlakásba, egy lift nélküli házban a York Avenue-n, amit legalább ki is tudtam fizetni, és elkezdtem a karrieremen dolgozni. Dudley-nak meg közben egyre rosszabbul ment. Az ingatlanpiac összeomlott, és nem tudta eladni a lakást. Persze, ez is az én hibáin volt. Végül Dudley elment New Yorkból. Londonba költözött. Ez is az én hibám volt. Bár mindenfelől azt hallottam, milyen bitang jól érzi magát. Valami herceg ronda lányával jár. Arra persze nem gondol senki, hogy az utána következő három év milyen pokoljárás volt nekem. A poklok pokla. Igaz, hogy ezalatt totál le voltam égve, hot dogot ettem az utcai árusnál, és az idő fele részében öngyilkos hangulatban voltam, olyannyira, hogy egyszer még az öngyilkosok segélyvonalát is felhívtam, csak valaki közbepittyegett, és meghívott egy buliba, de megesküdtem magamnak, hogy soha többet nem kerülök ebbe a helyzetbe. Soha ne fogadj el pasitól egy fillért se! Szörnyű dolog valakit ennyire megbántani.
– És szerinted az egész amiatt volt, ahogy kinéz? – kérdezi Carrie.
– Ezen sokat gondolkodtam. Nem tudom. És azt el is felejtettem elmondani, hogy ahányszor csak beszálltam vele az autóba, rögtön elaludtam. Egyszerűen nem bírtam nyitva tartani a szemem. Az az igazság, hogy unatkoztam vele.
Talán a pezsgő teszi, hogy Bunny bizonytalanul nevetgél:
– Hát nem szörnyű?

fel