Tizenegyezer vessző

8. fejezet

Monyt becsületszóra elengedték, szabadon járkálhatott a japán táborban. L'Obassót hiába kereste. Jártában keltében feltűnt neki, hogy folyton a sarkában van az a tiszt, aki foglyul ejtette. Elhatározta, hogy barátjává teszi, és sikerült is szoros kapcsolatot kialakítania vele.
Élvhajhász sintóista volt, s elragadó dolgokat mesélt a feleségéről, aki Japánban maradt.
Nevetős, bűbájos teremtés - mondta -, úgy imádom, mint ahogy az Ameno-Kanusi-no-kami szentháromságot imádom. Termékeny, mint Izanagi és Izanami, a föld teremtői és az emberek nemzői, és szép, mint Amateraszu, a lányuk, aki a nap. Hazavár, rám gondol, pengeti a császári pohniafából készült tizenhárom húros kotóját, vagy a tizenhét csövű szióján játszik.
- Na és mondja - kérdezte Mony -, magának még sose támadt baszni kezdve, mióta eljött a háborúba? - Ha már nagyon sürget a vágy - mondta a tiszt -, obszcén képeket nézegetek, és úgy elégítem ki a vágyamat - azzal Mony elé rakott néhány könyvecskét, melyekben elképesztően obszcén fametszetek voltak. Az egyik könyvben mindenféle állatokkal szeretkeztek a nők, macskákkal, madarakkal, tigrisekkel, kutyákkal, halakkal, sőt polipokkal is, az undorító polipok a szívókorongos csápjaikkal ölelgették a hisztérikus japán fehérnépeket.
Valamennyi tisztnek és valamennyi közkatonának vannak effajta könyveik -, mondta a tiszt. - Jól elvannak nő nélkül, priaposzi rajzokat nézegetnek és úgy elégítik ki magukat.
Mony gyakran belátogatott az orosz sebesültekhez.
Mindig ott találta azt a lengyel ápolónőt, aki Fjodor sátrában leckét adott neki kegyetlenkedésből.
Volt a sebesültek között egy arhangelszki származású kapitány. A sebesülése nem volt súlyos, s Mony gyakran beszélgetett vele az ágya szélén üldögélve.
Egyszer a sebesült, akit Kásának hívtak, átadott Monynak egy levelet, és megkérte, hogy olvassa el. A levélben az állt, hogy Kása neje egy szőrme kereskedővei csalja az urát.
- Imádom - mondta a kapitány -, jobban szeretem ezt a nőt, mint magamat, szörnyűségesen szenvedek tőle, hogy a másé, de boldog vagyok, rettenetesen boldog.
- Hogyan egyezteti össze ezt a két érzést? - kérdezte Mony. - Ellentmondanak egymásnak.
- Bennem összekeverednek - mondta Kása -, számomra nincs kéj fájdalom nélkül.
- Szóval mazochista? - élénkült föl Mony.
- Úgy is mondhatjuk - bólintott a tiszt. - A mazohizmus egyébként megfelel a keresztény vallás előírásainak.
Nézze, ha érdekli, elmesélem az élettörténetemet.
- Nagyon is érdekel - mondta Mony szolgálatkészen -, de igya meg előbb ezt a limonádét, nehogy kiszáradjon a torka.
Kása kapitány belekezdett: - 1847-ben születtem Arhangelszkben, s már kisgyerekkoromban keserű örömöt éreztem, ha elnáspángoltak.
A családunkra zúduló sorozatos csapások kifinomították ezt a képességemet, s egyre nagyobb kéjt éreztem minden rám szakadó szerencsétlenség során.
Valószínűleg a sok kényeztetés volt az oka. Apámat meggyilkolták, emlékszem, tizenöt éves voltam akkor, s ettől élveztem el először. A megindultság és a rémület hozta meg az első ejakulációmat. Az anyám megőrült, s mikor meglátogattam a bolondok házában, a farkamat verve hallgattam undok rémlátomásait, mert fejébe vette, uram, hogy budivá változott, seggeket fantáziált, s elmesélte, hogyan szarnak belé. Aznap, amikor azt képzelte, hogy megtelt a gödör, zárt osztályra kellett tenni. Közveszélyes lett, ordítozott, hogy hívjuk a pöcegödör-tisztítókat. Kínszenvedés volt hallgatni.
De még megismert.
- Fiam - mondogatta -, már nem szereted anyádat, más budikra jársz. Ülj rám, és szard ki magad nyugodtan.
Hol szarhatnál édesebben, mint anyád ölében? Aztán meg ne feledd, fiam, hogy tele van a gödör.
Tegnap belém szart egy sörkereskedő, hasmenése volt.
Színültig vagyok, nem bírom tovább. Feltétlenül hívatni kell a pöcegödrösöket.
- Elgondolhatja, uram, mennyire undorodtam, s milyen végtelenül szomorú voltam, hiszen imádtam az anyámat, de egyszersmind elmondhatatlan gyönyörűség fogott el, mikor e tisztátalan beszédet hallgattam. Igen, uram, élveztem és vertem a faszomat.
Benyomtak a seregbe, s összeköttetéseim révén sikerült északon maradnom. Egy protestáns lelkészhez járogattam vendégségbe, angol volt, Arhangelszkben telepedett le, és volt egy lánya. Olyan gyönyörű volt az a lány, hogy hiába is írnám le, fele olyan szépnek sem tűnne, mint amilyen a valóságban. Egyszer egy zsúron, tánc közben, a keringő után Florence mintegy véletlenül a lábam közé nyúlt, és azt kérdezte: - Feláll? - Észrevette, hogy szörnyűséges erekcióm van, de mosolyogva így szólt: - Én is csupa lucsok vagyok, de nem magáért; Dyreért csörgött a lé.
Azzal kacéran Dyre Kissird norvég vigéchez lejtett.
Eltréfálkoztak egy kicsit, aztán hogy megint megszólalt a zene, összeölelkezve táncolni kezdtek és szerelmes pillantásokat vetettek egymásra. Florence mindig is nagyon kívánatos volt, de mikor megtudtam, hogy mást szeret, még jobban kívánni kezdtem. Elélveztem, mikor láttam, hogy vetélytársammal táncol. Elképzeltem őket egymás karjaiban, és el kellett fordulnom, hogy ne lássák könnyeimet.
Akkor megszállt a bujaság és féltékenység ördöge, s megesküdtem, hogy azért is nőmmé teszem. Különös lány ez a Florence, négy nyelven beszél, franciául, németül, oroszul és angolul, de tulajdonképpen egyiket sem tudja, s különös beszédmódjának van valami barbár zamata. Jómagam nagyon jól beszélek franciául és alaposan ismerem a francia irodalmat, különösen a XIX. század végi költőket, írtam Florence-hez egy általam szimbolistának nevezett költeményt: a bánatomat írtam meg benne.
Kökörcsin virított Arhangelszk szép nevében.
Akkor az angyalok siratták lefagyott Lábuk, s Florence neve rozzant lépcsőfokok Közt nagyokat fohászkodott szédületében.
Fehér hang énekelt Arhangelszk szép nevében, Flórenci dalokat búsan dalolgatott, Amíg virágai a csepegő plafont És falakat beszórták fékeveszett szeszéllyel Ó Florence! Arhangelszk! Ez: borókabogyó, az: angyalok füve, Nők könyökűinek a kút kávájára, látod, S virágot és ereklyét hajigálnak bele, Arkangyali ereklyét s arhangelszki virágot.
Békeidőben az észak-oroszországi garnizonokban gyöngyélete van a katonának, más dolga sincs, csak vadászgat meg társaságba jár. Engem azonban a vadászat nem vonzott, a társasági életemet pedig egyetlen mondatban össze lehetett foglalni: meg akartam szerezni Florence-t, akit szerettem, s aki nem szeretett engemet.
Nehéz munka volt. Ezer kínt álltam ki, mert Florence egyre jobban utált, csúfot űzött belőlem, jegesmedvevadászokkal flörtölt meg skandináv kereskedőkkel, sőt, egy nap, amikor egy hitvány francia operettet-társulat vendégszerepelt ködös tájainkon, a hőstenorral, egy carcassoni vén bakkecskével leptem meg egy fehér hajnalon: együtt korcsolyáztak kéz a kézben.
Igen ám, de gazdag voltam, uram, s állhatatosságom meghozta a gyümölcsét: az apa végül hozzám adta a lányát.
Elutaztunk Franciaországba, de útközben még azt sem ígérte meg nekem, hogy megcsókolhatom. Februárban értünk Nizzába, a karnevál idején.
Kibéreltünk egy villát, s a virágcsata napján Florence közölte velem, hogy aznap este szándékozik elveszteni a szüzességét. Azt hittem, hogy szerelmem végre elnyeri jutalmát, de sajnos csak most kezdődött meg kéjes kálváriám.
Florence hozzátette ugyanis, hogy nem engem szemelt ki erre a feladatra.
- Maga egy majom - mondta -, nem is lenne képes rá.
Nekem egy francia kell, a franciák gálánsak és értenek a szerelemhez. Az ünnepségen magam fogom kiválasztani a lyukasztómat.
Meghajtottam engedelmességhez szokott fejem. Elmentünk a virágünnepségre. Egy nizzai vagy monacói kiejtésű fiatalember szemezni kezdett Florence-szel. Ο visszamosolygott rá. Olyan kínokat álltam ki, amilyeneket Dante poklának bugyraiban sem állt még ki senki.
A virágcsata alatt megint találkoztunk az illetővel.
Egyedül ült egy különleges virágokkal feldíszített hintóban.
Mi egy Viktóriában ültünk, virágillattól bódultan, mert Florence csupa-csupa tubarózsával díszítette fel a kocsit.
Amikor a fiatalember kocsija egy vonalba ért a miénkkel, virágözönt zúdított Florence-re, az meg szerelmesen mosolyogva tubarózsákat dobált felé.
Az egyik körben Florence idegességében olyan erősen dobta el a csokrot, hogy a virágok puha, ragacsos szára foltot ejtett a szépfiú flanelruháján. Florence azonnal bocsánatot kért, majd fesztelen egyszerűséggel beszállt a fiatalember kocsijába.
Gazdag nizzai fiú volt, olívabogyó-üzletet örökölt az apjától, abból gazdagodott meg.
- Prospero - mert így hívták a fiatalembert - fesztelen egyszerűséggel maga mellé ültette nejemet, aztán a csata végén az ő kocsija lett az első, az enyém a második.
A zenekar tust húzott. Csak néztem, mikor a feleségem meglengette a győztesnek járó zászlót és szájon csókolta vetélytársamat.
Este Prosperóval együtt jött haza a villába, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt vacsorázzam velük. Gyönyörű éjszaka volt, és én szenvedtem.
A nejem bevezettem mindkettőnket a hálószobájába; én halálosan szomorú voltam, Prospero csodálkozott, feszélyezte a szerencséje.
Florence leültetett egy fotelba.
- Most kéjtanóra következik - vetette oda nekem -, nyissa ki jól a szemét.
Azzal megkérte Prosperót, hogy vetkőztesse le; a fiatalember mozdulataiban volt némi báj.
Florence elragadó volt. Kemény teste húsosabb volt, mint gondoltam volna, lüktetett a nizzai kezében. Az is levetkőzött, meredezett a hímvesszeje. Örömmel vettem észre, hogy nem nagyobb, mint az enyém. Sőt kisebb volt és hegyes. Szóval amolyan igazi, szűzlánynak való fasz. Mindketten szépek voltak; Florence-nek gyönyörű volt a haja, a szeme vágytól szikrázott, a teste rózsállott a csipkeblúzában.
Prospero leszopogatta a burukkoló galambokhoz hasonlatos meredező cicijeit, aztán benyúlt az inge alá és beujjazott neki, ő pedig azzal szórakozott, hogy lejjebb nyomta a fiatalember faszát, aztán elengedte, mire az nekicsattan a hasának. Én sírtam a fotelban. Egyszer csak Prospero a karjába vette feleségemet, s fölhajtotta hátul az ingét; feltűnt a szép, gömbölyű segge, s rajta a gödröcskék.
Prospero paskolni kezdte, ő meg kacagott, a rózsák közé liliomok keveredtek. Aztán elkomolyodott az én feleségem, és így szólt: - Tégy magadévá.
Prospero odavitte az ágyhoz, s hallottam feleségem fájdalomkiáltásait, mikor a szűzhártya nagy reccsenéssel utat engedett a diadalmas hímtagnak.
Attól kezdve ügyet sem vetettek rám, én meg zokogtam, de élveztem is a fájdalmamat, mert hamarosan, nem bírván tovább, előkaptam a farkamat és verni kezdtem a tiszteletükre.
Jó tíz menetet végigkeféltek ekképpen. Aztán a feleségem, mintha csak akkor vette volna észre, hogy én is ott vagyok, így szólt hozzám: - Gyere csak, kedves férjem, nézd meg, milyen szép munkát végzett Prospero.
Álló fasszal odamentem az ágyhoz, a feleségem pedig, látván, hogy az én szerszámom nagyobb, undorodva huzigálni kezdte a Prosperóét: Prospero, a maga fasza egy kalap szart sem ér, még az idióta férjemnek is nagyobb van, mint magának. Becsapott engem. A férjem bosszút áll értem. Andrej! - ez én vagyok - korbácsold véresre ezt az embert! Rávetettem magam, aztán felkaptam az éjjeliszekrényről egy kutyakorbácsot, s eszeveszetten ütni kezdtem - a féltékenység óriási erőt adott. Sokáig korbácsoltam.
Erősebb voltam nála, de a feleségem végül megsajnálta. Rászólt, hogy öltözzön fel, aztán kiadta az útját.
Mikor elment, azt hittem, vége a szenvedéseimnek.
Ám ő így szólt: - Andrej, adja ide a faszát.
Kiverte nekem, de nem engedte, hogy akár a kisujját is megérintsem. Aztán behívta a kutyáját, egy szép nagy dán dogot, és megcsiklandozta a tökét. Mikor felállt a hegyes kis fasza, magára húzta a kutyát, és rám parancsolt, hogy segítsek a kilógó nyelvvel ziháló állatnak.
Akkorát szenvedtem, hogy elájultam az ejakulációtól.
Mikor magamhoz tértem, Florence szólongatott fennhangon.
A kutya fasza beszorult, és nem akart kijönni.
Mindketten, az asszony és az állat, már egy fél órája hasztalanul erőlködtek, nem bírtak szétválni. A dán dog faszán volt egy bütyök, az akadt bele a feleségem görcsbe rándult hüvelyébe. Egy kis hideg víz segítségével hamarosan kiszabadítottam őket. A feleségemnek azóta nincs kedve kutyákkal üzekedni. Jutalmul kiverte a faszomat, majd elküldött aludni a szobámba.
Másnap este könyörögtem a feleségemnek, hadd érvényesítsem házastársi jogaimat.
- Imádlak - mondtam -, senki sem szeret úgy, ahogy én, a rabszolgád vagyok. Tégy velem, amit csak akarsz.
Meztelen volt és csodaszép. A haja szétterült az ágyon, a csecsbimbói hívogatóan piroslottak, és én sírtam.
Elővette a farkamat és szép lassan, apró húzásokkal kiverte. Aztán csöngetett, és bejött az a fiatal szobalány, akit Nizzában fogadott fel; hálóingben volt, az ágyából ugrasztották ki. A feleségem ismét leültetett a fotelba, s végig kellett néznem, hogyan játszadozik egymással a két tribád, hogyan kéjelegnek lázasan sziszegve, nyálukat csorgatva. Benyaltak egymásnak, egymás combjához dörgölték a pinájukat, s láttam, amint az ifjú Ninette húsos, tömött feneke a feleségem fölé magasodik, ő pedig a mámortól fátyolos szemmel élvezi.
Oda akartam menni hozzájuk, de Forence és Ninette gúnyt űztek belőlem, meghuzigálták a farkamat, aztán újrakezdték természetellenes kéjelgésüket.
Másnap a nejem nem Ninette-et, hanem egy alpesi vadász tisztet hívott a célból, hogy engem gyötörjön.
Irdatlan nagy volt a lőcse, és fekete. Káromkodott, mint egy kocsis, sértegetett és vert engem.
Miután megbaszta a feleségemet, rám parancsolt, hogy menjek oda az ágyhoz, azzal felkapott egy kutyakorbácsot és arcul csapott vele. Felüvöltöttem fájdalmamban.
De jaj! a feleségem kacagása ismét meghozta azt a fanyar kéjt, melyet már annyiszor éreztem.
Hagytam, hogy levetkőztessen a kegyetlen katona, aki csak korbáccsal tudta felhergelni magát.
Ott álltam pőrén, s a hegyivadász elmondott mindennek: agancsos állatnak, szarvasmarhának, vadtuloknak, majd felkapta az ostort és rávágott az ülepemre; az első ütések kegyetlenül fájtak. De láttam, hogy a feleségem kedvét leli a szenvedésemben, s az ő kedve az én kedvem. Most már én is kedvemet leltem a szenvedésben.
Minden egyes ütésre heves kéjt éreztem a hátsó fertályomon.
Az első csípés hamarosan felséges bizsergéssé alakult; felállt a farkam. A korbácsolástól hamarosan felhasadt a bőröm, és a fenekemből kiserkenő vér valahogy még jobban feltüzelt. Még inkább növelte az élvezetet.
A feleségem az édes kis punciját borító mohaágyban kaparászott. A másik kezével a hóhéromat tüzelte. Egyszer csak erősebben kezdtek záporozni rám az ütések, s éreztem, hogy közeledik a görcs pillanata. Révületbe estem; az egyház legnagyobb mártírjai érezhették effélét.
Felugrottam, s véresen, álló fasszal rávetettem magam a feleségemre.
Se ő, se a szeretője nem tudott feltartóztatni. Hitvesem karjaiba zuhantam, s mihelyt elértem farkammal az imádott punci szőreit, borzalmas bömböléssel el is élveztem.
De a hegyivadász azon nyomban arrébb lódított, a feleségem pedig dühtől vörösen kijelentette, hogy meg kell büntetni.
Gombostűket szedett elő, s egyesével, kéjesen belém nyomkodta őket. Irtóztatóan vonyítottam fájdalmamban.
Bárki megsajnált volna. Ám az én alávaló hitvesem felfeküdt a vörös ágyra, széttárta a lábát, aztán magára húzta a szeretőjét az irdatlan nagy szamárfaszánál fogva, majd szétsimogatván a pinaszőrzetét és széthúzván a két ajkat, tövig benyomta magának a szerszámot; a szeretője közben a mellét harapdálta, én meg eszeveszetten a földön hemperegtem, mind mélyebbre nyomva magamban a fájdalmas gombostűket.
A szép Ninette karjaiban ébredtem; ott guggolt fölöttem és húzgálta kifelé a gombostűket. Hallottam, hogy a feleségem a szomszéd szobában a hegyivadász karjaiban élvez, káromkodva, visítva. A fájdalomtól, melyet a sok gombostű, illetve a feleségem kéjelgése okozott, kegyetlen erekcióm támadt.
Ninette, mint már mondtam, fölöttem guggolt, belemarkoltam a pinaszőrébe, s éreztem, hogy nedvezik a hasítéka. De jaj! ekkor nyílt az ajtó, és belépett egy szörnyű botcha, azaz piemonti kőműves segéd. Ninette szeretője.
Borzasztó mérges lett. Fölhajtotta a lány szoknyáját és a szemem láttára fenekelni kezdte. Aztán leoldotta a bőrövét és azzal püfölte. Ninette jajgatott: - Nem feküdtem le az urasággal! - Naná hogy nem - ordította a kőműves -, azért markolássza a pinaszőrödet! Ninette hiába is védekezett, rángatózott a nagy segge, ahogy lecsapott rá a kígyóként sziszegő, tekergőző bőrszíj. Hamarosan lángba borult az alfele. Úgy látszik, szerette, ha elagyabugyálják, mert hirtelen megfordult, magához rántotta a szeretőjét a sliccénél fogva, s kéjesen előhalászta a pöcsét: szőröstül-golyóstul jó három és fél kiló lehetett.
A vaddisznónak majd szétdurrant a töke. Rátehénkedett Ninette-re, az meg a finom, izmos lábával átkulcsolta a hátát. Én csak néztem; az irgalmatlan husáng benyomult a szőrös picsába, az meg hol beszívta, hol kihányta. Jó sok idő múlva élveztek el, kéjes hörgéseikhez a feleségem visítozása adta a kíséretet.
Mikor végeztek, a vörös hajú botcha észrevette, hogy verem a faszomat, szidalmazni kezdett, aztán megint felkapta az övét, és össze-vissza vert vele. Nagyon fájt, mert már annyira legyöngültem, hogy nem éreztem kéjt. A csat kíméletlenül hasogatta a bőrömet.
- Kegyelem! - üvöltöttem.
Ekkor azonban bejött a feleségem a szeretőjével, s minthogy az ablakunk alatt egy kintornás éppen keringőt játszott, a két pár fékeveszett táncba kezdett a testemen, széttaposták a tökömet, összerugdosták az orromat, minden porcikámat véresre tiporták.
Ágynak estem. De édes elégtétel volt számomra, hogy a botcha leesett egy állványról és halálra zúzta magát, az alpesi vadász pedig összeszólalkozott egy cimborájával és otthagyta a fogát a párbajban.
Őfelsége rendelete a Távol-Keletre szólított, s én odahagytam feleségemet, aki továbbra is fűvel-fával csal engemet… Kása kapitány ekképp fejezte be történetét. Mony felizgult tőle, a lengyel ápolónő pedig, aki a történet vége felé érkezett, alig leplezett kéjes borzongással hallgatta.
A herceg és az ápolónő rávetették magukat a szerencsétlen sebesültre, lerántották róla a takarót, aztán fölkaptak egy-egy rudat a legutóbbi ütközetben zsákmányolt, szanaszét heverő orosz zászlók közül, s csépelni kezdték vele a szerencsétlent. Minden ütésre felugrott a segge.
- Ó, drága Florence-em - hebegte önkívületben -, megint a te isteni kezed csapkodja testemet? Már áll is a faszom .. Minden ütést élvezek. Ne felejtsd el kiverni a faszomat... jaj! ez jó volt. Nagyon erősen utód a vállamat... Ó, ettől az ütéstől kibuggyant a vér .. Érted folyik... hitvesem... drága kis bogárkám .. galambocskám... A kurva ápolónő úgy ütött, ahogy ember még nem ütött soha. A szerencsétlen sebesült feltartott segge hamuszürke lett, helyenként fakó vér borította. Monynak elszorult a szíve, rádöbbent kegyetlenségére, s hirtelen meggyűlölte az aljas ápolónőt. Fölemelte a köpenyét és csépelni kezdte. A nő a földre zuhant, dobálta bitang valagát, melyet szépségpötty tett izgatóbbá.
Mony ütötte, ahogy bírta, a bársonyos bőrből kibuggyant a vér.
A nő hanyatt fordult, eszeveszetten rikácsolt. A zászlórúd most a hasát püfölte, tompa csattogással.
Monyt ekkor elfogta az ihlet, felkapta a másik rudat is, s dobolni kezdett a lengyel nő csupasz hasán. Szédítő gyorsasággal pergett a rra-ta-ta-ta-ta, még a dicső emlékezetű kis Bara sem verte jobban a dobot az arcole-i híd rohamánál A has végül beszakadt, Mony rendületlenül dobolt tovább, odakinn pedig gyülekezni kezdtek a japán katonák, mert azt hitték, hogy fegyverbe szólítják őket. Az egész táborban riadót fújtak a kiirtok. Egymás után sorakoztak fel az ezredek, s bizony jól tették, mert közben az oroszok már megindították a támadást, s közeledtek a japán tábor felé. Ha Mony Bebascu herceg nem dobol, be is veszik a tábort. Egyébként ez volt a japánok döntő győzelme. Egy román szadistának köszönhették.
Egyszer csak néhány sebesültszállító katona lépett a barakkba. Meglátták a herceget, amint a lengyel nő tátongó hasát püfölte. S észrevették a csupaszra vetkőzte - tett, vérző sebesültet is.
Rárohantak a hercegre, gúzsba kötözték és elvitték.
A haditanács botozás általi halálra ítélte. A japán bírák hajthatatlanok voltak, a kegyelmi kérvényt a mikádó elutasította.
Bebascu herceg férfiasan viselte sorsát, igazi román örökös hospodárhoz méltón készülődött a halálra.

fel