Tizenegyezer vessző

9. fejezet

Elérkezett a kivégzés napja. Bebascu herceg meggyónt, áldozott, végrendelkezett és írt a szüleinek. Aztán bevezettek a cellába egy tizenkét éves kislányt Mony elcsodálkozott, de látván, hogy egyedül hagyják vele, elkezdte tapogatni.
A kislány aranyos volt, románul elmondta, hogy bukaresti, a szülei markotányosként szolgáltak az orosz sereg hátsó részében, s ott fogták el őt a japánok.
Megkérdezték tőle, akarja-e, hogy egy román halálraítélt elvegye a szüzességét, ó pedig beleegyezett.
Mony fölemelte a szoknyáját, megszopogatta pici, domború, még szőrtelen punciját, majd finoman paskolni kezdte a fenekét, a lányka meg verte a faszát. Aztán odatette a bunkóját a román lányka vékonyka lába közé, de nem bírta benyomni. A kislány segített neki, teljes erejéből löködött, s csókra kínálta a hercegnek apró, kerek, mandarin melleit. Mony borzasztóan begerjedt, a fasza végre behatolt a kislányba, s ártatlan vért ontva végre elvette a szüzességét Akkor felállt, s minthogy a földi igazságszolgáltatástól már semmit sem remélhetett, kiszúrta a szörnyűségesen sikoltozó kislány szemét, majd megfojtotta.
Bejöttek a japán katonák és kivezették. A börtönudvaron, egy csodálatos architektúrájú, régi kínai pagoda falai közt kikiáltó olvasta fel az ítéletet.
Az ítélet rövid volt. a városban állomásozó japán sereg valamennyi tagja egy-egy vesszőcsapást mérjen az elítéltre. A hadsereg tizenegyezer főből állt.
Míg a kikiáltó olvasott, a herceg visszaemlékezett mozgalmas életére. A bukaresti nők, a szerb alkonzul, Párizs, a hálókocsibeli gyilkosság, a port-arthuri kis japán lány mind ott táncolt az emlékezetében.
Egyvalami világos lett. Eszébe jutott a Malesherbes út, Puncilina tavaszi ruhában a Madeleine felé libegett, s ő, Mony, azt mondta neki:
– Ha nem toszlak meg hússzor egymás után, sújtson le rám a tizenegyezer szűz haragja, vagy testem tizenegyezer vessző harapja.
Nem toszta meg hússzor egymás után, s most eljött a nap, mikor lesújt rá a tizenegyezer vessző haragja.
Itt tartott gondolatban, mikor a katonák felrázták és a hóhérai elé vezették.
Két sorban, egymással szemben sorakozott fel a tizenegyezer katona Mindegyik egy hajlékony pálcát tartott a kezében. Monyt levetkőztették, s végig kellett mennie a hóhérok szegélyezte, kegyetlen úton Az első ütésektől még csak reszketett. Bársonyos bőrén sötétvörös csíkokat hagytak a vesszők. Hősiesen tűrte az első ezer ütést, aztán álló fasszal elnyúlt önnön vérében.
Akkor hordágyra tették, s úgy folytatódott a feldagadt, vérző húson tompán csattogó botok ritmusára a halálos séta. A fasza hamarosan nem tudta visszatartani a feltörő spermaáradatot, nagyokat rángva a katonák arcába köpte a fehéres folyadékot, azok meg egyre szilajabbul csépelték az emberi rongycsomót.
A kétezredik ütésnél Mony kilehelte a lelkét. Ragyogott a nap. Mandzsu madarak éneke tette még vidámabbá a szikrázó reggelt. Az ítélet végrehajtatott, az utolsó katonák is lesújtottak a felismerhetetlenné vált, alaktalan, hurkatöltelékhez hasonló húscsomóra, melyből csak az arc maradt épségben, s rajta a tágra nyílt, üveges szemek, melyek mintha a túlvilágra bámultak volna, az isteni fenségre.
Ekkor egy orosz fogolyszállítmány haladt el a kivégzőhely előtt. Megállították az oszlopot, hadd bámuljanak a moszkvaiak.
Ám kiáltás harsant, s rögtön utána még kettő. Három fogoly ugrott ki a sorból, s mivel nem voltak egymáshoz kötözve, odaszaladtak a halálra kínzott testhez, melyre éppen akkor sújtott le a tizenegy ezredik vessző. Térdre vetették magukat, s áhítattal, könnyezve csókolgatták Mony vérző fejét.
A japánok, felocsúdva meglepetésükből, hamarosan rájöttek, hogy bár az egyik fogoly férfi, méghozzá óriás, a másik kettő katonaruhába bújtatott nő. S valóban, l'Obasso volt az, valamint Puncilina és Alexine, akik szintén foglyul estek az orosz sereg szétverése után.
A japánok egy ideig tekintettel voltak fájdalmukra, de a két nő felajzotta őket, s incselkedni kezdtek velük l'Obassót ott hagyták térden állva az ura holtteste mellett, Puncilinának és Alexine-nek azonban lehúzták a gatyáját, hiába kapálóztak.
A katonák bámuló szeme előtt hamarosan megjelent a két szép fürge párizsi segg. Finoman, harag nélkül vesszőzni kezdték a részeg hold módjára imbolygó bájos ülepeket, s mikor a szép lányok megpróbáltak felkelni, meglátták szoros, tátogó picsájukat.
Suhogtak a pálcák, lapjukkal csapódtak le, de nem túl erősen, egy pillanatig még látszott a nyomuk a húsos, tömör párizsi seggeken, aztán eltűnt, s megint egy másik helyen jelent meg, ahova éppen lecsapott a vessző.
Mikor a lányok már kellőképpen begerjedtek, két japán tiszt bevitte őket egy sátorba, s minthogy a hosszú önmegtartóztatástól ki voltak éhezve, vagy tízszer megbaszták őket.
A két japán tiszt főúri családból származott, ismerték Párizst. Puncilina és Alexine könnyűszerrel megígértette velük, hogy kiszolgáltatják nekik Bebascu herceg holttestét, azt mondták, hogy Mony az unokatestvérük, magukat pedig testvéreknek adták ki. Volt a foglyok közt egy francia újságíró, egy vidéki lap tudósítója. A háború előtt szobrász volt, nem is tehetségtelen.
Puncilina felkereste és megkérte, hogy faragjon méltó síremléket Bebascu herceg számára.
Genmolay-nek egyetlen szenvedélye volt, a vesszőzés.
Puncilinától is csak azt annyit kért, hogy megvesszőzhesse.
Puncilina beleegyezett, s a megbeszélt időpontban Alexine-nel és l'Obassóval együtt jelent meg. A két nő és a két férfi meztelenre vetkőzött. Alexine és Puncilina feltérdelt egy ágyra, fejjel lefelé és seggel fölfelé, a két izmos francia pedig vesszőt ragadott és ütni kezdte őket, leginkább a seggük hasítékát meg a picsájukat, melyek csodálatosan érvényesültek ebben a testhelyzetben. A vesszőzés közben kölcsönösen izgatták egymást. A két nő ezer kínt állt ki, de éltette őket a tudat, hogy szenvedéseik árán méltó síremlékhez juttatják a herceget, s kiállták a különös megpróbáltatást.
Aztán Genmolay és l'Obasso leült, leszopatták nagy, nedvdús faszukat, s közben tovább vesszőzték a két szép lány reszkető valagát.
Másnap Genmolay munkához látott. Hamarosan elkészült a meghökkentő síremlék. Mony herceg lovas szobra magasodott rajta.
A talapzaton féldomborművek ábrázolták a herceg dicső tetteit. Az egyik oldalon léggömbön szállt fölt az ostromlott Port-Arthur városából, a másikon mint a művészetek nagy pártfogója, Párizsba érkezett tanulmányútra.
Ha a vándor a Mukden és Dalny közötti tájon kóborol, a még csontoktól hemzsegő harcmezőtől nem messze egyszer csak egy fehér márványból készült síremléket pillant meg. A környéken szántogató parasztok között nagy tiszteletben áll a szobor, s a mandzsu anya ekképp válaszol kérdő kisfiának: Ez egy óriás lovag, ő védte meg Mandzsúriát a nyugati ördögöktől meg a keleti ördögöktől.
De az utazó általában inkább a transz mandzsúriai vasútvonal sorompóőrénél érdeklődik. Az őr japán, a szeme ráncos, a ruhája pedig olyan, mint a francia vasutasoké.
Szerényen válaszol: Ez egy dobos, neki köszönhető a mukdeni győzelem.
Ám ha a kíváncsi utazó, pontosabb tájékoztatásra vágyván, odamegy a szoborhoz, hosszasan elgondolkodik, ha elolvassa a talapzatra vésett sorokat:
Ki itt nyugszik, Bebascu herceg Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől. Vándor! - valld be, nem volna jobb a kedved.

fel