Az első halálos bűn
Adam és én egy csodás, nagyon nyugodt
napot töltöttünk egymással. Kevés szabadidőt tölthettünk együtt, így
aztán kihasználtuk annak minden pillanatát. Egész nap autóztunk, minden
érdekes helyen megálltunk útközben, gyakorta tértünk le az útról, hogy
valami eldugott mellékúton elbújva szeretkezzünk a fák alatt. Most
pedig épp régiségeket böngésztünk az egyik kisvárosban, aminél furábbat
eddig még sosem láttunk.
Leparkoltunk egy régiségeket árusító üzletsor egyik végén, aztán gyalog
indultunk tovább. Igazából nem akartunk vásárolni, csak nézelődni és
együtt lenni. Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy régi
levelezőlapokat és porcelántárgyakat nézegettünk, fából készült antik
játékokkal játszadoztunk, melyeket valami keményen dolgozó farmer
faragott kérges kezével. Adam nemegyszer jókat derült lelkesedésemen.
Észre sem vettük, hogy a nap már kezdett lenyugodni a sötét viharfelhők
mögött.
Olyannyira egymásba feledkeztünk, hogy az üzlet eladójának kellemes
hangja zökkentett vissza minket a valóságba:
- Szíves elnézést kérek, de zárunk.
Adam és én kézen fogtuk egymást, és az ajtó felé indultunk, ekkor
vettük észre, hogy odakint szakad az eső, a vihar már elérte a várost.
- Remélem, felhúztam a kocsi ablakait - mormolta Adam az esőt bámulva.
- Most már úgyis mindegy - feleltem.
Az eladó megengedte, hogy pár percet még maradjunk az üzletben, ám
hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez az eső egyhamar nem áll el.
Sőt… A mennyei erők szemmel láthatólag eldöntötték, hogy mindent
elárasztanak idelent.
Úgyhogy Adamhez fordultam, felnéztem rá és elmosolyodtam.
- Mit szólnál egy kis futáshoz az esőben? - kérdeztem incselkedve.
- Úgy, mint gyerekkorunkban…
Adam elvigyorodott.
- Hát… végül is nem vagyunk még olyan öregek, igaz?
- A múlt éjjel legalábbis nem tűntél öregnek.
Adam felnevetett.
- Hát akkor… mért is ne?…
Azzal kurtán elbúcsúztunk az eladótól és kiviharzottunk az ajtón,
közben egymás kezét fogtuk és úgy vihorásztunk, mint a kisiskolások.
Ám hamarosan rá kellett jönnünk, hogy egy kis hiba csúszott a
tervünkbe: ez nem csak afféle csendes eső volt, hanem kemény zivatar,
az esőcseppek ezer tűként szurkálták lábunkat és karunkat. Nevetésünk
elhalt és behúzódtunk egy kis tetőeresz alá, mely alig nyújtott
védelmet.
Ekkor történt, hogy felpillantottam és megláttam azt a templomot.
Szent József Székesegyház. Impozáns volt, mint minden hatalma katolikus
templom és túlságosan is előkelőnek tűnt ebben a kisvárosban, ahol
épült. A homályos üvegen átszűrődő halovány fény jelezte, hogy ott
talán menedékre lelünk. A jókora durva téglákból épült homlokzat
elsötétült az esőtől átáztatva. Hatalmas, tömör fából készült kapuja
hívogatóan meredt ránk.
- Adam! - harsogtam túl a patakokban ömlő eső zaját.
- Ott egy templom!
És ő nem habozott. Átnyargaltunk az úton, majd fel a meredek lépcsőn,
fejünket lesunyva a dühöngő vihar elől. Adam megragadta az egyik
kapuszárnyat és megrántotta.
Semmi.
A másik kapuszárny azonban könnyedén tárult szélesre a nehéz
zsanérokon. Hideg légfuvallat áramlott ki a templomból, ahogy beléptünk
az előcsarnokba. Ott megálltunk és egymásra néztünk. Adam hajából
esővíz csorgott alá, végig az orrán, aztán le az állán, onnan a
mellkasára csöpögött. Már egész kis tócsák képződtek alattunk.
Adam felsóhajtott és a fejét csóválta:
- Most nézd, hogy nézünk ki - szólt nevetve, széttárt karokkal. Vastag
cseppekben hullott róla a víz mindenfelől.
- Itt legalább szárazon vagyunk
- mondtam neki.
Adam most egy közeli fali fogason lógó ministráns ruha után nyúlt,
gondosan körülkémlelve, nem figyeli-e valaki.
- Csssstt… - szólt halkan, miközben elvettem tőle a ruhát és amennyire
csak tudtam, szárazra töröltem vele magam. Adam közben talált egy másik
ruhát is, és ugyanazt tette, én, majd mindkettőt takarosan
visszaakasztottuk a helyére. Így némiképpen rendbe szedve magunkat,
beléptünk az előcsarnokból a templom főcsarnokába.
Csendben álltunk meg ott, áhítattal töltött el bennünket a hely
atmoszférája. A mennyezet vagy három emelet magasan volt, ívelt, melyet
súlyos tölgyfa gerendák támasztottak alá. A Szűzanya falfreskója
díszítette azt, kétoldalt a katedrálüveg két emelet magasan
csatlakozott a mennyezet ívének pereméhez a színek kavalkádjában.
Még a templom padjai is klasszak voltak… láthatólag valami drága
faanyagból készültek, kézi faragással. Három lépcsőfok vezetett a
jókora oltárhoz. Fölötte egy impozáns feszület függött a hatalmas
templom központi látványosságaként.
Adam, az egykoron hívő katolikus gépiesen a szenteltvíz tartóba
merítette ujjait és térdet hajtva vetett keresztet. Valamit mormolt,
mely idegenül hangzott az én baptista fülemnek. Tágra nyílt szemmel
lépett be a templomcsarnokba.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezte suttogva.
- Valami tökéletes - helyeseltem.
- Üljünk le - mondta végül. A templompad meglepően kényelmes volt. Adam
előhúzta zsebéből a rózsafüzérét és azt morzsolgatta ujjai között, én
meg fáradtan hajtottam fejem a vállára. Egy szót sem szóltunk… jólesett
ott csendben évődni… és hallgatni Adam szívverését.
- Mit gondolsz, van itt még valaki? - kérdeztem őt.
- Biztos, hogy van.
Kezemet le-föl csúsztattam a combján. Adam eközben csendben
morzsolgatta a rózsafüzér gyöngyszemeit. Bizonyára felébredt a bennem
rejlő pogány, amit baptista lelki atyám sosem volt képes teljesen
kiűzni belőlem, de egyszerre csak azon kaptam magam, hogy átnedvesedek
és felizgulok a gondolatra, hogy egy jót dugjak Adammal egy templomban.
Hogy honnan jött ez az ötlet-fogalmam sincs. Talán arról a polírozott
falitábláról, rajta egy hosszú latin mondattal, mely alatt ez állt:
"Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"
- Adam?
- Hee? - kérdezte félig bóbiskolva.
- Akarlak.
- Hogy micsoda?… - szólt meghökkenve.
Vihorászva mondtam neki:
- Nem érted, te lökött? Téged akarlak… itt és most!
Rám nézett, én meg egyenesen a szemébe, hogy lássam, pontosan
felfogta-e szavaim értelmét.
- Azt akarom, hogy kefélj meg ebben a templomban.
Adam nevetésben tört ki. Én viszont nem. Erre pillanatok alatt
megvilágosodott előtte minden.
- Szóval te komolyan beszélsz - állapította meg szárazon.
Válaszképpen kivettem kezéből a rózsafüzért és a lágyékához
szorítottam. Szinte azonnal keményen állt neki, pedig a szeme
elkerekedett a döbbenettől.