Az első halálos bűn

Adam és én egy csodás, nagyon nyugodt napot töltöttünk egymással. Kevés szabadidőt tölthettünk együtt, így aztán kihasználtuk annak minden pillanatát. Egész nap autóztunk, minden érdekes helyen megálltunk útközben, gyakorta tértünk le az útról, hogy valami eldugott mellékúton elbújva szeretkezzünk a fák alatt. Most pedig épp régiségeket böngésztünk az egyik kisvárosban, aminél furábbat eddig még sosem láttunk.
Leparkoltunk egy régiségeket árusító üzletsor egyik végén, aztán gyalog indultunk tovább. Igazából nem akartunk vásárolni, csak nézelődni és együtt lenni. Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy régi levelezőlapokat és porcelántárgyakat nézegettünk, fából készült antik játékokkal játszadoztunk, melyeket valami keményen dolgozó farmer faragott kérges kezével. Adam nemegyszer jókat derült lelkesedésemen.
Észre sem vettük, hogy a nap már kezdett lenyugodni a sötét viharfelhők mögött.
Olyannyira egymásba feledkeztünk, hogy az üzlet eladójának kellemes hangja zökkentett vissza minket a valóságba:
- Szíves elnézést kérek, de zárunk.
Adam és én kézen fogtuk egymást, és az ajtó felé indultunk, ekkor vettük észre, hogy odakint szakad az eső, a vihar már elérte a várost.
- Remélem, felhúztam a kocsi ablakait - mormolta Adam az esőt bámulva.
- Most már úgyis mindegy - feleltem.
Az eladó megengedte, hogy pár percet még maradjunk az üzletben, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez az eső egyhamar nem áll el.
Sőt… A mennyei erők szemmel láthatólag eldöntötték, hogy mindent elárasztanak idelent.
Úgyhogy Adamhez fordultam, felnéztem rá és elmosolyodtam.
- Mit szólnál egy kis futáshoz az esőben? - kérdeztem incselkedve.
- Úgy, mint gyerekkorunkban…
Adam elvigyorodott.
- Hát… végül is nem vagyunk még olyan öregek, igaz?
- A múlt éjjel legalábbis nem tűntél öregnek.
Adam felnevetett.
- Hát akkor… mért is ne?…
Azzal kurtán elbúcsúztunk az eladótól és kiviharzottunk az ajtón, közben egymás kezét fogtuk és úgy vihorásztunk, mint a kisiskolások.
Ám hamarosan rá kellett jönnünk, hogy egy kis hiba csúszott a tervünkbe: ez nem csak afféle csendes eső volt, hanem kemény zivatar, az esőcseppek ezer tűként szurkálták lábunkat és karunkat. Nevetésünk elhalt és behúzódtunk egy kis tetőeresz alá, mely alig nyújtott védelmet.
Ekkor történt, hogy felpillantottam és megláttam azt a templomot.
Szent József Székesegyház. Impozáns volt, mint minden hatalma katolikus templom és túlságosan is előkelőnek tűnt ebben a kisvárosban, ahol épült. A homályos üvegen átszűrődő halovány fény jelezte, hogy ott talán menedékre lelünk. A jókora durva téglákból épült homlokzat elsötétült az esőtől átáztatva. Hatalmas, tömör fából készült kapuja hívogatóan meredt ránk.
- Adam! - harsogtam túl a patakokban ömlő eső zaját.
- Ott egy templom!
És ő nem habozott. Átnyargaltunk az úton, majd fel a meredek lépcsőn, fejünket lesunyva a dühöngő vihar elől. Adam megragadta az egyik kapuszárnyat és megrántotta.
Semmi.
A másik kapuszárny azonban könnyedén tárult szélesre a nehéz zsanérokon. Hideg légfuvallat áramlott ki a templomból, ahogy beléptünk az előcsarnokba. Ott megálltunk és egymásra néztünk. Adam hajából esővíz csorgott alá, végig az orrán, aztán le az állán, onnan a mellkasára csöpögött. Már egész kis tócsák képződtek alattunk.
Adam felsóhajtott és a fejét csóválta:
- Most nézd, hogy nézünk ki - szólt nevetve, széttárt karokkal. Vastag cseppekben hullott róla a víz mindenfelől.
- Itt legalább szárazon vagyunk
- mondtam neki.
Adam most egy közeli fali fogason lógó ministráns ruha után nyúlt, gondosan körülkémlelve, nem figyeli-e valaki.
- Csssstt… - szólt halkan, miközben elvettem tőle a ruhát és amennyire csak tudtam, szárazra töröltem vele magam. Adam közben talált egy másik ruhát is, és ugyanazt tette, én, majd mindkettőt takarosan visszaakasztottuk a helyére. Így némiképpen rendbe szedve magunkat, beléptünk az előcsarnokból a templom főcsarnokába.
Csendben álltunk meg ott, áhítattal töltött el bennünket a hely atmoszférája. A mennyezet vagy három emelet magasan volt, ívelt, melyet súlyos tölgyfa gerendák támasztottak alá. A Szűzanya falfreskója díszítette azt, kétoldalt a katedrálüveg két emelet magasan csatlakozott a mennyezet ívének pereméhez a színek kavalkádjában.
Még a templom padjai is klasszak voltak… láthatólag valami drága faanyagból készültek, kézi faragással. Három lépcsőfok vezetett a jókora oltárhoz. Fölötte egy impozáns feszület függött a hatalmas templom központi látványosságaként.
Adam, az egykoron hívő katolikus gépiesen a szenteltvíz tartóba merítette ujjait és térdet hajtva vetett keresztet. Valamit mormolt, mely idegenül hangzott az én baptista fülemnek. Tágra nyílt szemmel lépett be a templomcsarnokba.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezte suttogva.
- Valami tökéletes - helyeseltem.
- Üljünk le - mondta végül. A templompad meglepően kényelmes volt. Adam előhúzta zsebéből a rózsafüzérét és azt morzsolgatta ujjai között, én meg fáradtan hajtottam fejem a vállára. Egy szót sem szóltunk… jólesett ott csendben évődni… és hallgatni Adam szívverését.
- Mit gondolsz, van itt még valaki? - kérdeztem őt.
- Biztos, hogy van.
Kezemet le-föl csúsztattam a combján. Adam eközben csendben morzsolgatta a rózsafüzér gyöngyszemeit. Bizonyára felébredt a bennem rejlő pogány, amit baptista lelki atyám sosem volt képes teljesen kiűzni belőlem, de egyszerre csak azon kaptam magam, hogy átnedvesedek és felizgulok a gondolatra, hogy egy jót dugjak Adammal egy templomban. Hogy honnan jött ez az ötlet-fogalmam sincs. Talán arról a polírozott falitábláról, rajta egy hosszú latin mondattal, mely alatt ez állt: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"
- Adam?
- Hee? - kérdezte félig bóbiskolva.
- Akarlak.
- Hogy micsoda?… - szólt meghökkenve.
Vihorászva mondtam neki:
- Nem érted, te lökött? Téged akarlak… itt és most!
Rám nézett, én meg egyenesen a szemébe, hogy lássam, pontosan felfogta-e szavaim értelmét.
- Azt akarom, hogy kefélj meg ebben a templomban.
Adam nevetésben tört ki. Én viszont nem. Erre pillanatok alatt megvilágosodott előtte minden.
- Szóval te komolyan beszélsz - állapította meg szárazon.
Válaszképpen kivettem kezéből a rózsafüzért és a lágyékához szorítottam. Szinte azonnal keményen állt neki, pedig a szeme elkerekedett a döbbenettől.

fel