Legyen a büntetés a bűnre szabott
– Huss! Huss! A nádpálca suhogó hangja
ez, amit hallok, a Gazdám csapkod vele a fülem mellett. Azt a hangot is
jól ismerem, mikor a pálca a húsomba vág. Paff! Paff!
De most még nem ezt hallom. Mi több, nem is azt érzem. Mert Gazdám
másféle büntetést talált ki nekem ma estére. A dicső szabadság helyett,
melyet az jelent nekem, ha az ő kezétől kapom az ütlegeket husánggal
vagy bármi eszközzel, ami éppen eszébe jut, hogy azzal hevítse fel
húsomat, most úgy döntött, megfoszt attól a különlegesen szenzációs
érzéstől, hogy a saját kezével büntet.
Ehelyett most arra kényszerít, hogy azt hallgassam, mikor ő valaki mást
büntet meg. Azonban nem lehetek szemtanúja az eseménynek, még csak nem
is tartózkodhatok ugyanabban a szobában, amikor ő azt a másikat bünteti.
De hallgatnom kell őket.
– Jól érzed magad, madaram? – kérdezi.
Még hogy jól? Milyen választ adjak erre? Úgy gondolom, a háttámlát
borító puha velúr jó érzés pucér bőrömnek. A hátam és a fenekem tehát
jól érzi magát. De ezt éppen nem mondhatnám el a kötelekről, amiket a
derekam köré főztek és kettészelik a pinám ajkait.
Még dörzsöl? Egy kicsit. Szorosra kötötték? Naná! Izgató, igen!
De semmiképpen sem jó érzés.
Tudom, hogy érzelmeim kiülnek arcomra. Olyasvalami ez, ami ellen semmit
sem tehetek, akárhogy is próbálom. Gazdám így nagyon is jól tudja, hogy
a válaszom nem őszinte.
– Hadd fogalmazzam újra, madárkám – mondja most, miközben a nádpálca
hegyét jobb combom belső felének nyomja.
– Szeretnéd, ha eloldoználak?
– Ó, nem, Gazda! – törnek elő szavaim, mielőtt még elejét vehetném.
– Készen állok bármire, amit csak akar.
A pálcával végigköveti combom belső felét a térdemig, majd a másik
combommal folytatja ugyanezt. A bambusznád apró göcsörtjei
végigkarcolják finom húsomat. Beharapom az ajkam, nehogy hangosan
felnyögjek, mikor abbahagyja és elveszi onnan a pálcát.
– Nagyon helyes, madárkám. Akkor ideje, hogy elkezdjem.
– Igenis, Gazda.
Ujjaival most megragadja az államat és szorosan fogja. Érzem
leheletének melegét, az ajkamtól mindössze néhány hüvelyknyire.
– Ne feledd: ez most a te büntetésed. Ha hallgattál volna rám, most te
lennél az, akit figyelmemmel tüntetek ki. Ehelyett azonban hallani
fogsz minden hangot, miközben Melody testét ütlegelem. Az ő testét a
tied helyett.
Szomorú ez, mivel tudom, hogy én lehettem volna, aki átérzi Gazdám
büntetésének csodáját, de most csak ennyit tudok mondani:
– Igenis, Gazda.
Kemény csókkal fedi ajkam, nyelve a számat kutatja, aztán otthagy
engem, hogy levegő után kapkodok. Nem marad más hátra, mint a
várakozás. És a helyzetem igazából nem is annyira kellemetlen.
Végül is nem én lógok a csuklóimnál fogva kikötözve, vagy hátrafelé egy
hordóra feszítve. Ehelyett egy barna velúr támlás széken ülök. Lábaim
széttárva, bokáim a karfákhoz kötözve, hogy szélesen kitárulkozom. Bár
karjaimat a fejem fölé csatolták, nem feszítettek ki valami
elviselhetetlen helyzetbe… épp csak a fejem fölé szíjazták, hogy ne
legyenek útba.
Gazdám is fogott egy kötelet, a derekam köré kötözte, majd lefelé, át a
lágyékomon, szeméremajkaim két oldalról fogták közre. Onnan megint
felfelé vezette, két farpofám között és a seggem lukán nyugodott, a
végét megint csak a derekam köré kötözte.
Ám annak ellenére, hogy ezt az én büntetésemnek szánta, a Gazdám volt
olyan kedves és két csíptetőt helyezett kemény mellbimbóimra, melyekről
lánc lógott alá.
És minthogy a szemem is be volt kötve, természetesen mindebből semmit
sem láttam. Miután mindent elrendezett – legnagyobb megelégedésére –,
Gazdám egy fekete selyemsállal kötözte be szemem, aztán kipróbálta,
látok-e így valamit.
Csitt! Csatt! Csitt! Csatt! Úgy ugrálok, mintha az én seggemet vernék.
Ám ezek csak annak hangjai, ahogy Gazdám a kezével lecsap Melody
fenekére. Bárcsak az én seggemet ütlegelné. Tudom, milyen érzés az.
Piff, paff! Tenyerét homorítja, így a Gazda seggrepacsijának hangja
rosszabb, mint az az égeti érzés. De valahányszor keze lesújt, az mégis
olyan csodás.
A csíptetők a mellbimbóimon egyre jobban szorítanak, ahogy azok egyre
keményebbé és érzékenyebbé válnak. Cicijeimben az a nyilalló fájdalom
csupán incselkedés mindazért a csodás érzésért, amit átélhetnék, ha én
lennék az, aki a büntetést kapja. Akkor most ahelyett, hogy a hűvös
levegő simogatja csupasz puncimat, az érdes nád dörgölné megduzzadt
csiklómat. És ha valami különösen nagyot alakítanék, Gazdám talán
megajándékozna azzal, hogy hüvelykujját a seggembe dugja.
Piff! Paff! Melody felhorkan egy különösen kemény ütés után. Vajon a
nádpálca vagy a lapos husáng csal ki ilyen hangokat belőle? Végül
abbamaradnak a csattanások, már csak Melody zihálását hallom, mely
keveredik Gazdám harsogó légzésével. Azután egy állandóan surrogó hang
mindent elnyom. Próbálom kitalálni, mi lehet az. Tudom, nem a husáng,
se nem a nádpálca, mert azok hangja élesebb, mikor lecsapnak Melody
bőrére. Ez azonban lágyabb zaj, mintha bőr súrlódna bőrön.
Még néhány másodpercig hallgatom, mire rájövök: ez az antilop korbács,
mellyel a Gazda a melleimet szokta csapkodni.
Vajon Melody élvezi-e? Érzi-e ugyanazt az éles fájdalmat a mellében,
vajon ugyanolyan izgalmi hullámok vibrálnak-e végig rajta a mellétől a
csiklójáig? Halk, elégedett nyöszörgések töltik ki a levegőt és már
tudom, ő is élvezi büntetésének minden percét.
Nedvesség szivárog a hüvelyemből, és átáztatja a kötelet, mely a
puncimnak feszül. A csípőmet riszálom, így próbálom elérni, hogy egy
kicsit dörgölje megduzzadt csiklómat. De ezzel csak azt érem el, hogy
egyre jobban felizgulok anélkül, hogy kielégülnék.
Az antilop korbács suhogása megállás nélkül hallatszik. Szinte magam
elé képzelem Gazdám csuklójának mozdulatát, ahogy a korbács
bőrszíjaival gyengéden simogatja Melody testét. A lány mellbimbói
bizonyára csaknem olyan kemények és feszesek, mint az enyémek. A Gazda
mindaddig nem tesz rájuk csíptetőket, míg korbácsolja. Ám utána… Utána
majd finoman megcsippenti azokat, aztán felhelyezi a csíptetőket a két
megkeményedett bimbóra, aztán folytatja a büntetést.
Füleimet hegyezem, ám most csend köszönt rájuk. Nincs több korbács
suhogás, sem nyöszörgés, még csak súlyos légzés sem hallatszik. Bárcsak
tudnám, mi történik ott. Hallgatódzom és képzelgek, egyebet nem
tehetek. De hangok nélkül még csak fogalmam sem lehet a történtekről.
A sötét csendet most Gazdám hangja töri meg, azt mondja:
– Csodálatosan csinálod, Melody. Nos, ideje a husángnak. Bólints, ha
felkészültél.
– Rövid szünet.
– Pompás. Ne feledd, ne feszítsd meg a tested, akkor nem fáj annyira!
Hogy lehet ilyen jó ahhoz a lányhoz? Hisz ő csak eszköz, hogy engem
büntessen. És ráadásul még néven is szólítja. Puff! A husáng első
csapása vágja szét irigykedi gondolataimat. Bárcsak az én seggemre
mérné az ütéseket.
Puff! Gazdám azonban a tökéletes büntetést választja. Most visszatartja
az ütlegeket és csapásokat, amikre annyira vágyom, csak hogy fülelnem
kelljen, mikor majd másnak osztja ki azokat. Ha ennek egyszer vége
lesz, többé soha nem rendetlenkedem.
Puff! Okosabb is lehettem volna annál, hogy megpróbálom a gazdámat
manipulálni és elérni, hogy elverje a seggem. Hisz ő az úr, nekem pedig
engedelmeskednem kell. De azt hittem, túljárhatok az eszén és
rávehetem, fenekeljen el, mert arra vágytam. Ehelyett most itt vagyok
lekötözve egy székhez, szélesre tárt combokkal, miközben a kötés a
puncimat izgatja, a csíptetők meg a mellbimbóimat, eközben hallgatom,
hogy szeretett Gazdám másnak osztja ki az én büntetésemet.
További ütlegek visszhangoznak fülemben, melybe Melody nyögése vegyül.
Tudom, hogy élvezi a verést, és ettől még jobban felizgulok annak
ellenére, hogy féltékeny vagyok.
És most a legizgalmasabb hang üti meg fülemet. Huss, huss!
Ismerem ezt a hangot és tudom, Gazdám sújt a nádpálcával a levegőbe.
Huss… puff. Rögtön a csapás után sírás tölti ki fülemet. Melody végül
megtört. De még sírása is eksztázissal telt. Ez az a meghatározhatatlan
érzés, mely egyszerre fájdalom és örömérzet. El sem lehet dönteni,
melyik hiányzik jobban. Ismerős számomra ez a sírás, mert én is ezt
teszem, mikor Gazdám elver a nádpálcával. Most azonban csupán
hallhatom, miközben arra vágyok, bárcsak én lennék ott.
Huss – puff! Huss – puff! A seggemet riszálva dörgölődzöm a velúrhoz,
mert a nádpálca keltette éles fájdalmat akarom érezni, nem a puha plüss
simogatását.
Még három nádpálcacsapást számolok, aztán Melody lágyan felsóhajt.
Talán a Gazdám épp végigsimít tenyerével a lány lángoló húsán. Mikor
Melody sóhajtása sziszegéssé változik, tudom, hogy Gazdám keze épp
odaért, ahol a nádpálca nyomán hurkák keletkeztek. Azok a nyomok az én
bőrömet illetnék meg, nem pedig az övét.
Ziháló lélegzés hallatszik be a szobába, egyre közelebb ahhoz, ahol én
ülök. Vajon mit tesz most a gazda? Már használta a kezét, az antilop
korbácsot, a husángot és a nádpálcát. Mi jön ezután?
– Hajolj rá a kanapé hátára, Melody! – mondja most.
– És terpeszd szét a lábad!
Szemem elkerekedik a kendő alatt. Megbassza Melodyt. Tudom.
Odafekteti a lányt a kanapé háttámlájára, hogy a puncija pont a kellő
magasságban legyen. Aztán megbassza.
Ó… tényleg nagyon más ez a büntetés, amit számomra kieszelt. Nem elég,
hogy azt kellett hallgatnom, ahogy más valakit büntet meg, most még azt
is hallanom kell, hogy megbassza Melodyt.
Most hirtelen megérzem kölnije illatát, majd hallom a hangját, amint
a fülembe suttog.
– Gondolj csak bele, madárkám. Te lehetnél a helyében és azt akarom,
hogy emlékezz erre. Most arra készülhetnék, hogy téged baszlak meg, nem
pedig Melodyt.
Még mielőtt válaszolhatnék, máris távozik. Tudom, mert már nem érzem
zamatos illatát és leheletének melegét a fülemen. Most mély lélegzetet
veszek, így próbálom magamba fojtani könyörgésemet a Gazdához, hogy
inkább engem basszon meg. Tudom, hogy úgysem tenné. Ha egyszer már
döntött, nagyon nyomós ok kell, hogy azt megváltoztassa. Mindenképpen
több az én könyörgésemnél és esdeklésemnél.
– Maradj nyugton, Melody! – mondja most a Gazda.
– Mélyebbre nyomom.
A Gazda csípője Melody farpofáinak ütődik. Hallom azt a nedves
lucsogást, ahogy a farkát a lány puncijába meríti. De abban biztos
vagyok, hogy Melody pináját nem járják át úgy a nedvek, mint az
enyémet. Mert belőlem már csöpögnek, szinte olyan, mintha egy tócsában
ülnék.
– Jó forró és szűk! – sziszegi Gazdám.
– Ez az, remek, szorítsd még jobban!
A belső izmaim összerándulnak erre a parancsra, és arra vágyom, bárcsak
bennem járna a fasza. Én szorosabbra fognám azt, mint Melody. De
ehelyett csak a levegőt érzem. A kötél a csiklómnak dörgölődik. Ha egy
kicsit keményebben nekinyomhatnám, még talán el is mennék. A lábaimat
azonban úgy lekötözték, hogy épp csak egy kicsit mozoghatok előre-hátra.
– Ez az, Melody! Most maradj így, mindjárt elélvezek! – emeli Gazdám a
hangját a szenvedélytől.
Az ajkamba harapok, nehogy felsírjak és könyörögjek Gazdámnak, basszon
meg engem is. Hadd élvezzek el. Az ujjaitól, a faszától, mindegy, nem
érdekel. Csak el akarok élvezni.
– Most, Melody! – mondja hörögve.
– Most élvezek beléd!
Hallom minden nyögését, elképzelem az örömérzet hullámait, amint
átvonulnak testén. Szinte érzem, ahogy életnedve a testembe árad, ahogy
belém lövell.
De nem belém, hanem Melody testébe. Ez a büntetés több mint hatásos
volt. Tudom már, többé nem leszek engedetlen. Soha nem próbálom többé
manipulálni a Gazdámat, hogy elfenekeljen vagy megbasszon vagy bármi
mást tegyen. A tökéletes kis madárkája leszek, készen arra, hogy bármit
megtegyek, amit csak kíván…
Keze most az arcomat simogatja, én pedig a tenyerébe dörgölődzöm,
szótlanul igyekszem kimutatni, mennyire bánom, hogy rossz voltam.
– Jó lecke volt, madárkám?
Bólintok, tenyerének kérge gyengéden dörzsöli a szám sarkát, ajkaim
megremegnek.
– Igen, Gazdám!
– Eddig jól viselted a büntetésedet, madárkám – mondja most.
– Hogy biztosan megjegyezd a leckét, ezért Melody most leszop engem, te
meg nézed. Leveszem szemedről a kendőt, de csak ennyi. A büntetés
utolsó pontja, hogy számodra ma nincs orgazmus. Egy kicsi sem.
– Igen, Gazdám – mondom suttogva.
– És köszönöm.
Mikor a Gazdám leoldja szemem elől a fekete selyemkendőt, csak
hunyorgok a nappali tompa fényében, mert sokáig voltam sötétben. Aztán
jó kislány módjára odafordítom a fejem és nézem, ahogy Gazdám faszát
szopják.
Holnap majd rajtam a sor.