Asszony és lánya a tanyán 4.
Újra a parton
Talán tíz perc sem telt el, amikor
hangos jókedv, közelgő kacaj-röhej visszahozta a kukkolókat. Izgatottan,
egymás szavába vágva tárgyalták a látottakat. Emese durcásan ücsörgött a
fa tövében.
Egymást átkarolva – középütt Ditkével –, egyszerre lépkedve, a ritmust
mégis gyakran eltévesztve érkeztek meg, és szűnni nem akaró hahotával
elfoglalták az előbbi helyüket.
– Csináljátok nyugodtan, én is szoktam masztizni! – biztatta a többieket a
lány, és mindkét oldalra sandítva várta, mi történik.
A fiúk már megint zavarban voltak, nem tudták, hogyan fogjanak hozzá.
– Jaj, valami mászik rajtam! – Egy pillanatra még Emese is elhitte, hogy
komolyan kell venni Ditke felkiáltását.
– Hol? Mutasd! – ültek fel a fiúk.
– Itt, a seggemen! – Megfordult, mindkét oldalra megmutogat gömbölyű
fenekét, széttette e lábait. – Lehet, hogy bebújt? Nem látod? – Hátára
pördülve, nyakig húzott lábbal megmutogatta, merre érezte a láthatatlan
valami mászását.
A fiúk feje egymáshoz koppant, ahogy készségesen vizsgálgatták a félgömbök
közötti mélyedést és a Ditke által kissé széthúzott puncit.
– Ott lehet… kicsit lejjebb – vezényelt a lány – ja, az az ujjad? Ne nyúlj
be, csak itt, ezen a részen… keresd! Te meg itt nézd…! Te sem látod?
Biztosan láttak mindent a rejtélyes csúszómászón kívül, mert mindkét
térdelő srác farka úgy meredt előre, mintha csődörök készülnének meghágni
a kancát.
Eközben Emese a leshelyén, felhúzott combjai közé csúsztatta a tenyerét.
Ditke egyre hangosabban élvezte a keresgélést:
– Erre sincs? Ja, az is az ujjad!... Ott jó… körbe-körbe… ez az! –
Hirtelen megfogta a kutakodó kezeket, határozott mozdulattal mindet
áthelyezte a megfelelő fütykösre, s ugyanabban a nyakig emelt
testhelyzetben, szaporán kényeztette punciját saját ujjaival.
A fiúk, mint két robot, gyorsuló tempóban csattogtatták a bőrt, miközben
tekintetükkel a nyögdécselő, lihegő lány puncijára tapadtak.
Legelőször a kisebbik farok sült el, elképesztő mennyiségű folyadékot
köpködve a homokba. Emese lett a második, aki elégedetten állapította meg,
hogy egyre magasabb csúcsokat hódít meg: mindig azt hiszi, hogy ez már a
legjobb, s a következő mégis túlszárnyalja… Egész kézfeje úszott a saját
nedvességében.
Ditke sikoltozni kezdett, dobálta a popsiját, ujjai csámcsogó-cuppogó
hangokat csaltak elő puncijából, ahogy az igekötők következnek,
be-ki-le-fel mozgatta, kicsit felemelte a fejét, majd megfeszült… és
dallamos sóhajjal jelezte, hogy elélvezett. Felnyitotta a szemét,
körbenézett, majd zacskójánál fogva közelebb húzta magához a másik fiút,
aki ebben a pillanatban minden eddig tartogatott, és gondos kézimunkával
előkészített folyadékát a lány hasára eresztette.
Emese mindig tudta, hogy a legizgalmasabb látványok közé tartozik, amikor
a megdolgozott fütykösből előtör a kéjnedv – most is lélegzetvisszafojtva
figyelte –, ám ilyen tisztán eddig még sosem sikerült erről benyomást
szereznie. Ilyet egészen biztosan meg fog nézni egészen közelről is,
sokszor. Már nem is sajnálta annyira, hogy így alakult a folyóparti
kaland, Ditkére sem irigykedett, hiszen a betolakodó lány meg sem fogta a
fütykösöket, pedig az lett volna csak az élmény!… ez a feladatot mégis
érintetlenül meghagyta neki. Ráadásul Ditke csak az egyik farkat látta
elsülni, továbbá… – Emese majdnem hangosan felkacagott – a csajszika hiába
kereste mindenfelé a bugyiját, pedig még a vízben is megnézte.
– Ott taposol rajta, csak egy vékony homokréteget szórtam rá… – biztatta
némán.
– Hol kódorogtál? – fogadta otthon a költői kérdés.
Ebédelés közben azon gondolkodott, hogy mit láthattak azok hárman, amikor
felmentek a parton megnézni a dugást, s hogy érdemes lenne-e keresni másik
leskelődős helyet is… és az is megfordult a fejében, hogy szombat lévén,
meg kellene látogatni délután is a partszakaszt, hátha történik valami
izgalmas.
*
Ebéd után bezárkózott a szobájába, levelet írt az apjának. Nem hosszút,
háromsornyit mindössze, de közben egy-két könnycseppet elmorzsolt a szeme
sarkában.
A borítékot melltartópántjával a testére lapítva, közömbös arckifejezést
felvéve indult el otthonról. Nem a postaládához ment – amely talán 150
méternyire zöldell az út mellett – hanem a leselkedős szomszéd tanyája
felé sétált céltalanul. A levél elrejtése szokás szerint felesleges
óvatosságnak bizonyult, mint eddig minden egyes alkalommal, hiszen sem az
anyját, sem annak még újnak számító élettársát nem érdekelte, hová indult
el Emese.
A szomszéd tanya mellett a boglyas kutya kicsit behúzta a nyakát, jelezve,
hogy most nem kívánja az oldalba rúgást, ami olyankor szokta
meglepetésként érni, amikor elkíséri a gazdáját egy kis leskelődésre, és
Emese rendre elbotlik a jószágban.
– Nini! – mosolygott a lány.
Éppen a ház melletti pincéből lépett ki a tanyaszomszéd, szemmel láthatóan
nagy izgalommal markolt egy borral töltött kancsót. Se látott, se hallott,
az épület elülső frontját elfoglaló gang felé igyekezett, miközben szabad
kezével bú nadrágjában matatva, félreérthetetlen húzogatós mozdulatokkal
kísérte saját lépteit. Éppen úgy, mint amikor rendszeresen átballag Emese
anyját kukkolni.
– Ki lehet nála? – tűnődött Emese, és elfelejtve a levelet, eldöntötte,
hogy ő ezt megnézi. – Fordult a kocka, bácsi, most én leslek meg téged!
A négy vastag oszlop által határolt, fedett teraszon talán még sosem volt
ekkora élet. Egy női és egy férfias nevetés hangzott fel a párás
boroskancsó megjelenésekor.
– Ez kell ilyen kánikulában! – bíztatta a házigazda a vendégeit. – Adnék
én a kutyának is, de nem szereti.
– Mi? Te olyan bort akarsz ránk tukmálni, ami a kutyának sem kell? –
hahotázott az idegen férfihang.
Női kuncogás követte a tréfát, s ezt a jellegzetes hangot mintha a fülét
hegyező lány már korábban is hallotta volna. Közelebb lépkedett, hiszen ha
észreveszik, sem történik semmi szokatlan: máskor is el szokott haladni a
tanya mellett. Kibukkanva az épület sarkánál, egyből meglátta a lárma
gazdáit, egy valahonnan ismerősnek tetsző, erősen napbarnított komát, és
egy nagyon is ismerős leányzót.
– Ugyan már, ülj az ölembe, hadd ülhessen le a bácsi is! – nógatta a férfi
a rövidruhás, karcsú, szőke lányt.
– Bácsi az öregapád! – tiltakozott a házigazda. – Fickósabb vagyok én sok
mai sutyeráknál!... Hozok mindjárt még egy széket… – A mondat vége a
levegőben maradt, mert hirtelen ő is felismerte a három főre jutó két
ülőhely előnyét, s a megtöltött poharat a lánynak kínálta: – Ülj inkább az
én ölembe!
– Kicsit ide, kicsit oda – kacagott a lány. – Majd eldöntöm én, ki a
fickósabb!
– A mocskos! – sziszegte Emese, ahogy délelőtt a parton is. Nem mintha
irigykedett volna a két öreg miatt, de Ditke akkor, a folyónál a srácokat
nyúlta le előle, most meg képes itt szórakozni…
Ditke nem sokat kérette magát, beletelepedett a barnaképű ölébe, és vígan
fészkelődve melengette markában a párás poharat. A komának fülig ért a
szája, és boldogan fogta a lány derekát.
– Elég lesz már a jóból, most én következek! – helyezkedett a házigazda,
és a szófogadó lányt sokkal bátrabban ragadta meg: mielőtt lehuppant volna
az ölébe, a fenekére csapott, s amikor már ott viháncolt rajta, akkor
közvetlenül a mellei alatt markolta meg.
– Gyere vissza! – kérte a barnaképű, és Ditke máris nála landolva fogadta
a mohó szorongatást. – Nincs is rajtad bugyi?
– Hess! – nevetett teliszájjal a lány, de a tolakodó kezeket nem vette le
a cicijeiről, sőt ingerlő riszálással fészkelődött. – Te meg ki vagy? –
rikkantott oda a szájáttátó Emesének, aki teljesen elfeledkezett
rejtőzködő pozíciójáról, és leplezetlen érdeklődéssel szemlélte eddig az
eseményeket.
– Gyere ide bátran, neked is jut egy kis hűsítő, pincehideg borocska! –
csapkodta térdeit a házigazda hunyorogva, mintha nem ismerné fel a
szomszédlányt.
– Persze, mert nem engem szokott kukkolni – mosolygott magában Emese –,
lehetséges, hogy anyát sem tudná beazonosítani másként, csakis meztelenül.
– Közben tett néhány bizonytalan lépést a víg társaság irányába.
Ditke beszaladt a gang végében nyíló ajtón, lebbenő ruhája bepillantást
engedett hihetetlenül fehér és valószínűtlenül formás fenekére, s
otthonosan mozogva egy harmadik pohárral tért vissza, majd szemérmetlen,
lovagló pózban – hosszú, fehér combjait szinte tövükig megmutatva –
visszahelyezkedett a barnaképű ölébe, aki lelkesen folytatta a
szottyongatást.
– Köszönöm… – Emese úgy folytatta volna, hogy „nem kérek”, ám ahogy keze
hozzáért a feléje nyújtott hűs pohárhoz, nem volt képes nemet mondani.
Hamar belekortyolt a savanykás, de fénylőn sárgálló borba. Ital ilyen jól
még nem esett neki! Kényeztette a testét, mint árnyékos oázis az
elsivatagosodó tájon, és amerre folydogált, a kellemes érzést mindenütt
kevésbé helyénvaló izgalom váltotta fel. Főleg a ruha szabásával jól
kiemelt cicijei táján, amelyekre két követelőző szempár tapadt.
Kétlépésnyire a Ditkét szorongató barnaképűtől és háromlépésnyire a
szomszédtól, csak állt zavarodottan, ám ezt a kényelmetlen érzést gyorsuló
tempóban feloldani látszott az egyetlen pohárnyi, gyorsan lehajtott bor.
Ismét tele lettek a poharak, és anélkül, hogy megkérdezték volna, valaki a
kezébe nyomta. Jólesett a pincehideg ital, amikor annyira forrónak érzett
mindent.
Feltűnés nélkül nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, majd igyekezett
megérteni, miről beszélnek, és főleg mit nevetnek egyfolytában a többiek.
Mintha valahonnan messziről hallatszana a hangjuk. Ditke hirtelen a
barnaképű öléből áttáncolt a szomszédéba, így Emese magától értetődő
természetességgel elfogadta az invitálást, és ő is helyet foglalt. Egy
villanásnyira kitisztult az agya, amikor a férfi durván megmarkolta a
cicijeit és nyomorgatni kezdte, de a pillanat elszállt, és hátradőlve
élvezte, mennyire kívánják a testét.
– Papírból van a cicitartód? – kérdezte a kellemesen sanyargató kezek
gazdája, és válaszra sem várva, hátul kikapcsolta Emese ruháját és derékig
leeresztette. Láthatóvá vált a melltartó pántja alá rejtett boríték, amely
a lány apjának írt, rövidke levelet tartalmazta. – Kinek írtad? Vagy te
kaptad? – kíváncsiskodott a barnaképű.
– Add ide! – kapta ki a kezéből Emese, és szeretettel nézegette az
élettelen papírt. Az sem érdekelte, hogy a háta mögött szorgos kezek a
melltartót is kikapcsolták, majd a kopott asztalra dobták.
– Gyere, mert elkésünk, nem érünk oda időben! – pattant fel Ditke az
ugyancsak vetkőztető kezek közül, és kapkodva öltözött, mintha hirtelen
tényleg sietős dolga támadt volna.
Emese nem értette, de gépiesen engedelmeskedett. Csodálkozva tapasztalta
magán, hogy most talán bármiféle határozott kérésnek gondolkodás nélkül
alávetné magát. Sóvár tekintetek kísérték a két lány öltözködését.
– Még haza kell szaladnom pénzért – jelentette ki Ditke.
A férfiak összenéztek.
– Vagy tudnátok adni? – fordult hozzájuk ártatlan tekintettel.
Amazok mindketten a zsebükbe nyúltak, és néhány összehajtott bankjegyet
csúsztattak a lány markába.
– Köszike! Akkor megyünk is, legyetek jók! – Megfogta a bizonytalan léptű
Emese karját, és eltávoztak.
*
– Azt hitték a barmok, hogy két pohár borért megdughatnak! – dohogott
Ditke, amikor már hallótávolságon kívül kerültek. – Nem engem, te
ártatlan! Téged dugtak volna meg, mert nekem több eszem van. No, nézzük…!
– Előhúzta a pénzt, villámgyorsan elosztotta, s mire Emese kezdte
felfogni, miről is van szó, a saját részét máris visszacsúsztatta a
zsebébe. Ezzel a cinkos mozdulattal barátnők lettek, mintha régóta
ismernék egymást.
– Hová megyünk? – kérdezte Emese.
– Tudod, sürgős dolgunk van – kacagott Ditke – ezt a szöveget mindig
beveszik, és tejelnek is. Lejössz a partra?
Súlyos forróság ült a vállukon, sehol egy árnyék. Emese erőtlenül
bólintott.